Alapvetõ jelentõségû munkát vehet kézbe
az olvasó nyugati szomszédunk történetérõl.
Erich Zöllner most magyarul is olvasható monográfiája
elsõ kiadásban 1961-ben jelent meg, a fordítás
alapjául azonban már az 1990-ben napvilágot látott
8. kiadás szolgált. Ez a tény jól szemlélteti,
hogy a könyv Ausztria történetének a nagyközönség
számára könnyen kezelhetõ, tudományos
alapokon nyugvó népszerûsítõ ismertetés.
A szerzõ tíz fejezetre tagolva, az ember jégkorszaki
megjelenésétõl kezdve 1988-ig tárgyalja a címben
jelzett témát. Munkája nemcsak hagyományos
politikatörténet, hanem minden korszaknál külön
tárgyalja a demográfiai és települési
viszonyokat, a gazdaságtörténetet, a szellemi kultúrát,
a tudomány és a mûvészet helyzetét. A
munkát a források és a szakirodalom alapos áttekintése
igen használhatóvá teszi bármely résztéma
további megismerése, kutatása szempontjából.
A Babenbergek és a Habsburgok leszármazási táblázatai
segítenek az idõnként bonyolult középkori
eseménytörténet megértésében. A
személynévmutató is megkönnyíti a tájékozódást.
Ennyire pozitívan már nem nyilatkozhatunk a kötetben
kiadott négy, grafikailag gyenge minõségû, tartalmilag
pedig pontatlan térképrõl.
Az ismertetés kereteit szétfeszítené, ha a
mû valamennyi lényeges tartalmi kérdését
sorra vennénk. Talán magával a címmel kapcsolatban
vetõdik fel a kérdés, egyáltalán van-e
az 1918 óta létezõ osztrák köztársaságnak
lényegi kapcsolata a megelõzõ - szintén "Ausztria"
néven ismert - Habsburg-tartomány-halmazzal, avagy a Magyarország
(és "kapcsolt részei") bevonásával a külvilág
által leegyszerûsítve szintén Ausztriának
(1867 után Ausztria-Magyarországnak) nevezett európai
nagyhatalommal. Létezik-e olyan, hogy "osztrák" nemzeti állam,
"osztrák" nemzet? Avagy a történelem ismert alakulásának
tulajdonítható, hogy a mai Ausztriát alkotó
tartományok lakói nem lettek egy német nemzetállam
részei a 19-20. században? Nem mesterkélt dolog-e
a könyvben foglalt tartalommal osztrák történelmet
tárgyalni?
A századforduló idõszakában jelent meg utoljára
Ausztria történetét részletesen tárgyaló
munka Magyarországon, Alfons Huber bécsi történész
tollából (Huber Alfonz: Ausztria története I-III.
A Magyar Tudományos Akadémia kiadása. Budapest, 1899.).
Már Huber is zavarban volt, mirõl is írjon. A mohácsi
csatát követõ idõszakban már nem volt
nehéz dolga, hiszen a Habsburgok által uralt különbözõ
országok és tartományok, a késõbbi Osztrák-Magyar
Monarchia történetét tárgyalta. A megelõzõ
idõszakra nézve jobb híján az osztrák
tartományok két csoportjáról beszélt.
A másik csoporton Csehországot és melléktartományait
(az ún. Vencel-korona országait) értette. Ez a historiográfiai
visszatekintés is mutatja, hogy a probléma azóta sem
változott. Ez a gond a szerzõt is nyomasztja, hiszen a mai
osztrák államterületen túl idõnként
kitér a csehországi németekkel kapcsolatos kérdésekre
is.
A kötetet végigolvasva nem kevés vitatható tényközlést
fedezhet fel az olvasó, ami azonban a tárgyalt óriási
és heterogén téma természetébõl
következõen nem róható túlzott szigorúsággal
fel a szerzõnek. Csak halkan jegyzem meg, hogy esetleg nem ártott
volna a fordítást átnézetni hozzáértõ
magyar szakemberrel, aki esetleg egy utószóban korrigálhatta
volna Zöllner tévedéseit, kiegészíthette
volna egy-két helyen a kellõ tájékozottság
hiányából fakadó pontatlanságait. Például
egy, a római korban tájékozott szakember kiigazíthatta
volna azt a közlést, hogy az ókori Noricum provincia
keleti határai "többé-kevésbé" egybeestek
a mai osztrák államhatárokkal. Nos, ez afféle
megmosolyogni való múltkeresés, amit más népek
történetével kapcsolatban is tapasztalhatunk, amikor
megfeleltetnek egymásnak egy római provinciát egy
mai országgal, elõbbit valamely nép múltja
ókori elõzményének tekintve.
Fordítói probléma a kelta kornak a "legújabb
jégkorszak"-hoz sorolása, itt nyilván az õskor
legfiatalabb, legkésõbbi szakaszáról van szó.
Zavaró az is, hogy a magyar történelemben "Harcias"
Frigyesként ismert utolsó Babenberg herceg, következetesen
"Civakodó" Frigyesként szerepel. Vitathatatlan, hogy a két
magyar kifejezés rokon értelmû, de jobb lenne ragaszkodni
a konvencionális magyar fordításhoz. Másutt
a latin-magyar fordítással van probléma. Ursinus Velius
nem a szép Pannóniáról, hanem a Szapolyai és
a törökök elleni magyarországi háborúról
írt ("De bello Pannonico"). Az 1680 körüli idõk
kapcsán sem szerencsés "császári" Magyarországról
beszélni, attól függetlenül sem, hogy a magyar
király egyben német-római császár, osztrák
fõherceg stb. volt is. Egyhelyütt az osztrák Németalföld
helyett Hollandiát ír a fordító, ami mindenképpen
helytelen, hisz a mai Belgiumról van szó.
Csak tallózásszerûen említhetünk néhány
tartalmi problémát. A 791-803 közti frank-avar háború
kapcsán azt írja Zöllner, hogy a szlávok által
is szorongatott megmaradt avarok a Fischa és Lajta folyók
között települhettek meg. Ez elég fura dolog lett
volna, hisz a két kis folyó átlagosan 5-6 km-nyire
folyik egymással párhuzamosan, így nehéz elképzelni,
hogy egy bármilyen szerény létszámúra
csökkent népmaradvány letelepedésére a
jelzett terület megfelelõ volna. Tévedés, hogy
a magyarok 906-ban számolták fel a "morva birodalmat"; erre
a lépésre 902-ben került sor. A magyarok 10. századi
uralma idején a szerzõ szerint nem túlzás a
férfiak kiirtásáról és a nõk
rabszolgaságba hurcolásáról beszélni.
Zöllner szerint, noha a magyarok nagyobb számban nem telepedhettek
meg a mai Ausztria földjén, egykori lakóhelyeikre utalnak
az Ungerdorf, Fallbach településnevek. Utóbbiakról
úgy véli, nevükben a magyar "-falva" utótag maradt
fenn. Ez nyelvészeti képtelenségén túl
azért sem lehet igaz, mert itt világosan a "nomád"
jelentésû "Falb, Fahl" névrõl van szó,
amivel késõbb a nomád kunokat is megnevezték.
Nem lehet komoly érvekkel alátámasztani azt az állítást
sem, miszerint a Harcias Frigyes által a tatárjárás
idején átmenetileg elfoglalt három nyugati magyar
megyét "nagyrészt" németek lakták volna. Ez
a római kori keleti határokhoz hasonlóan a 20. századi
államhatár historizálására tett megmosolyogható
kísérlet.
Nem 1458-ban, hanem 1549-ben választották a Habsburg III.
Frigyes császárt magyar ellenkirállyá Németújvárott,
ami természetesen nem megelõzte, hanem követte Mátyás
magyar királlyá választását. A magyarországi
helyrajzi ismeretek hiányával magyarázható,
hogy az 1791. évi szvistovi békében Ó-Orsovát
csatolták volna Magyarországhoz Ada Kaleh al-dunai szigettel
együtt (valójában Új-Orsovát, ami Ada
Kaleh magyar neve!). A közös monarchia idõszakában
is gondot okozott a szerzõnek a magyar ügyekben való
eligazodás. Például az 1906-ban az uralkodó
által kinevezett "darabont-kormányt" úgy értelmezi,
hogy a "darabontok" az országház épületét
királyi parancsra megszálló katonák lettek
volna. Tárgyi tévedés, hogy a cionizmus atyjaként
ismert budapesti születésû Herzl Tivadar bécsi
lett volna, noha egy idõben tényleg ott dolgozott szerkesztõként.
Raymond Poincaré 1914-ben nem miniszterelnöke, hanem köztársasági
elnöke volt Franciaországnak.
Utóbbiaknál komolyabb súlyú tévedés
és teljesen valótlan tényállítás
az, miszerint 1918 októberében azért omlott volna
össze a közös monarchia frontja a Piavénál,
mert miközben az "osztrákok" sikeresen megvédték
állásaikat, a magyar kormány visszahívta volna
csapatait. Sajnálkozással említi Zöllner, hogy
a "több mint hárommillió szudétanémettõl
megtagadtatott az önrendelkezés joga". Nem vehetõ komolyan
az sem, hogy a mai szlovén-osztrák határ megvonásánál
állítólag gyöngítette volna a stájerek
ellenállását a magyar tanácsköztársaság
felõli veszély. Burgenland Ausztriához csatolása
kapcsán megemlíti, hogy bizony "a burgenlandiak idõsebb
nemzedékei rokonszenveztek Magyarországgal". Az elsõ
világháborút lezáró békeszerzõdések
kapcsán kiemeli, hogy a nemzetközi jog szempontjából
helyes volt az új Osztrák Köztársaság
diszkontinuitását hangsúlyozni, a korábbi Ausztriának
is nevezett dinasztikus birodalommal szemben. Zöllner láthatóan
nem tud mit kezdeni viszont azzal a ténnyel, hogy "változó
intenzitással majdnem minden osztrák egyébként
is németnek érezte magát". Van-e külön osztrák
identitás, vagy az ausztriai németség etnikai alapon
Németországhoz csatlakozni kívánó többségének
csak egy antant-, majd (második világháború
utáni) szövetségesi kényszernek kellett engedelmeskednie
az önálló Ausztria létével? Az 1918 óta
eltelt nyolc évtizedben kialakult, vagy kialakulóban van
ez az önmeghatározás? Lehet-e "nemzeti" múltat
kreálni egy dinasztikus történelmi képzõdményre
való visszahivatkozással? Sok minden más mellett ez
utóbbi kérdések megválaszolásához
is hozzásegíthet Erich Zöllner könyvének
és rajta keresztül az eddigi folyamatoknak a megismerése.
Dénes József