A cím egyik kérdésére sem adható egyértelmû válasz. Csak futólag érinteném a mai, Magyarország délnyugati csücskében élõ mintegy 5000, e népnéven kisebbségként el nem ismert vend kérdését. Róluk csupán annyi bizonyos, hogy szlávok. Az azonban már vitatott, hogy külön nyelvet beszélnek-e vagy csupán a szlovén egyik nyelvjárását, az meg alighanem végképp eldönthetetlen, hogy mikor kerültek jelenlegi lakhelyükre.
          A kitûnõ Pável Ágoston kéziratban maradt Vend nyelvtan c. mûvében 1942-ben "csak a szlovénnak egy önállósult, nagyobb nyelvjárásáról" beszél, míg a nemrég elhunyt meggyõzõdéses "vend hazafi", Talabér Antal az általa készített (reméljük, hamarosan kiadót találó) vend-magyar szótár elõszavában a vend nyelv önállósága mellett teszi le a garast, többek között avval érvelvén, hogy vendjeink nem értik a ljubljanai tévé adását. Könnyen elképzelhetõnek tartom, hogy mindkettõjüknek igaza van: az egykori nyelvjárás az elmúlt több mint fél évszázad alatt önállósodott külön nyelvvé, hiszen egy földrajzi határokkal (jelen esetben a Mura, illetve a Dráva folyókkal), de fõként országhatárokkal elválasztott nyelvi-etnikai közösség elõbb-utóbb önállósul.
          Annak megállapítását, hogy a szlovének vagy a vendek "bejövetelérõl" beszélhetünk-e, az teszi nehézzé, hogy a kora középkortól kezdõdõen a szlávokat összefoglalólag hívták ven(e)dnek is, ami különbözõ idõben különbözõ szláv (és germán-német!) törzsekbõl összeállt keveréket jelentett, s nehéz megállapítani, hogy a név azonosságán túl van-e származási kapcsolat (és ha van, milyen fokú, mikorra datálható) a Felsõ- és Alsó-Lausitzban (Luzsicében) élõ vendek (szorbok), a Stájerországban, illetve Karintiában élõ vindek (szlovének), s a magyarországi vendek között. Amint az addigi álláspontokat ismertetõ Ferenczy Endre írja, a szlávok több hullámban telepedtek meg a Kárpát-medencében: 1. az avar uralom elõtt (500 és 567 között), errõl a valószínûleg délrõl történõ, s ezért bizánci hatást is hordozható bevándorlásról azonban írott forrásunk nincs. 2. az avar uralom alatt. Itt különösen a Samo frank kereskedõ szláv államának rövid idõszaka (623-658) az érdekes, amelyrõl a 7. század harmadik harmadában keletkezett latin nyelvû Fredegár-krónika számol be. Fredegár Samo alattvalóit vindeknek (Winidi) nevezi, s lehet, hogy ez a név már nemcsak a cseheket, morvákat és a luzsicei venedeket, hanem Pannónia szlávjait is jelölte. 3. A legvalószínûbb azonban, hogy a vendek (szlovének) nagyobb számban az avar birodalom összeomlása után települtek be a Balatontól délre és délnyugatra esõ, frank uralom alá került területre. Számolhatunk a szláv karantánok délrõl-délnyugatról történõ betelepítésével és vinddé-szlovénné asszimilálásával is, fõként azonban az északi, Nyitra környéki szlávok ideérkezésével, akkor, amikor törzsfõnökük, Pribina és annak fia, Kocel embereivel együtt kénytelen volt szülõföldjérõl elmenekülni. A közben megkeresztelkedett Pribina 840 táján Német Lajos frank királytól megkapta hûbérbe a Rába-Balaton-Dráva közötti területet, amelynek központjában várat és templomot emelt: Moosburgot (Mosaburgot)-Zalavárt. Minderrõl a 871-ben írt, ismeretlen szerzõtõl származó salzburgi egyházi krónika, a Conversio Bagvarorium et Carantanorum (A bajorok és karantánok megtérése) számol be. Pribina és Kocel után közvetlenül a frankok gyakorolták a hatalmat a terület felett, egészen a magyarok bejöveteléig.
          Kevésbé ismert az, amit a vendek õstörténetének nevezhetünk, s ami Európa õstörténetének egyik legrejtélyesebb fejezete. A törzsnek ugyanis csupán a megfejtetlen eredetû neve maradt ránk, az viszont óriási területen szétszórva. Az a terület, ahol helynevekben hagytak nyomot maguk után, két részre tagolható. Az északi, "balti" (lakóit az egyszerûség kedvéért a továbbiakban venedeknek, míg a déli, "adriaiakat" veneteknek hívom) a Brit-szigetektõl (Gwyned) és Jütlandtól (Vendsyssel), illetve nyugaton az egykori kelta Armoricától (Normandia és Bretagne, az utóbbi központja volt Venetia, a mai Vannes) az Alsó-Rajna vidékén, Türingián, Luzsicén és a Visztula torkolatán át végig a Balti-tenger partján, egészen a Finn-öbölig terjed. A déli a Bodeni-tónál kezdõdik (amelynek az 1. századi római szerzõnél, Pomponius Melánál a neve: Venetus lacus), s Észak-Itálián át (Venedig-Velence1) az Adriai-tenger mindkét partján húzódik délre, a Balkánon, Jugoszlávián át, egészen Albániáig.
          Az írott források alighanem Homérosszal kezdõdnek, akinél az Iliászban szerepel egy kis-ázsiai nép, a paphlagonok, akik az Enetai nevû tartományból valók, amit az tesz "venetgyanússá", hogy pár száz évvel késõbb Hérodotosz kétszer is említi az enetosz népet, egyszer mint illíriait, másodszor mint olyat, amelyik az Adriai-tengernél lakik. Az északi venedeket elõször Plinius és Tacitus említi (1. század). Plinius szarmatának, Tacitus hol szarmatának, hol germánnak tartva õket. A következõ évszázadban Ptolemaiosznál bukkannak fel, aki azt írja, hogy a Vened-öbölnél (a mai Gdasknál), ahol a Visztula a Szarmata-tengerbe (a Balti-tengerbe) ömlik, található "a venedek nagy népe, amely a Vened-öböl mentén elfoglalja az egész Szarmata-földet". Ezzel megegyezik az osztrogót püspök, Jordanes közel fél évezreddel késõbbi híradása: "A Visztula folyó születési helyétõl (vagyis az északnyugati Kárpátoktól) kiindulva északnak végtelen térségeken helyezkedik el a venetek nagyszámú népe", amely nép három név alatt is ismeretes: venetek, antok és szklavenok. Ebben nemcsak az az érdekes, hogy ez az egyetlen forrás, amelyik a venedeket azonosítja a kétségkívül szláv antokkal és szklavenokkal, hanem az is, hogy lakhelyüknek nem a tengerpartot mondja, hanem a belföldet. A belföldi venetek szláv volta annak ellenére bizton állítható, hogy közvetlen bizonyíték erre csak egy van, Jordanes említése. Közvetett azonban annál több. Ezeket úgy lehetne összefoglalni, hogy a venedeket egybehangzóan nagy népnek mondják azok a források, amelyek a szlávokról hallgatnak, s azon a területen (a Visztula-torkolattól nyugatra a tengerparton, a Szudétáktól keletre, a Kárpátoktól északra és délen a Dnyeper alsó folyásáig), amelyre a késõbbi források a szlávokat helyezik. Tehát úgy képzelhetjük el, hogy ezek a területek a szlávok birtokában voltak, amikor a germánok odaértek, s a germánok átvitték rájuk az õslakos venedek nevét.2 Tengerpart és belföld kettõsségérõl tanúskodik a valószínûleg a 3. századból származó római közlekedési térkép, a Tabula itineraria Peutingeriana kétszeri említése is: az elsõ az Európát körbeölelõ óceán partjára teszi õket, míg a második a Keleti-Kárpátoktól keletre, az Al-Dunához. A tengerparti venedek neve Jordanes után a 9. századi angolszász utazó, Wulfstan útibeszámolójában is felbukkan (Weonodlande), s a venedek emlékét mind a porosz, mind a litván tengerparton számos, venet-, vint-, wend-tõt tartalmazó helynév õrzi. Sõt, a venedek még keletebbre is elõfordultak, Riga környékén, ahová a németek elõl Kursföldrõl menekültek, amint errõl a német kereszteslovagok krónikása, Heinricus a 13. század elején beszámol: "A Wendek, akiket a Kursföldön lévõ Winda folyótól ûztek el." Ennek nyomát õrzi a lettországi Césis városának német neve: Wenden. De a venedekkel a balti finn népek is találkoztak. A germánoktól eltérõen õk azonban nem általában a szlávokat, hanem csak az oroszokat nevezték, sõt, mind a mai napig nevezik a venedbõl származó néven: finn venaja, észt vene és karél veneä egyaránt azt jelenti: orosz.
          Mi lehetett a venedek-venetek "nemzetisége", s ami evvel szorosan összefügg: mikor, hol éltek, s merrõl merre haladva foglalták el azt az óriási területet, amelyen nevük elõfordul? Avval a számos, ellentmondásos hipotézissel szemben, amelyek közös lényege, hogy a venedeket indoeurópai törzsnek tartván északról délre történõ elvándorlásukat tételezi fel, tehát hogy egy türingiai vagy luzsicei "õshazából" kiindulva az autochton venedek szétszéledtek nyugatra, keletre és délre (ahol is venetté váltak), ellentmondásmentesebb képet nyerhetünk, ha azt a régi, a 16. századra visszamenõ elképzelést elevenítjük fel, amely a veneteket délrõl, Kis-Ázsiából származtatja, akik a Balkánról vagy a Balkánon keresztül érkeztek, s azután legyezõ alakban szóródtak szét nyugatra és keletre, miközben különbözõ venet, majd vened "õshazákat" kialakítva több évszázados vagy évezredes megállókat tartottak, ahol is minden esetben elvesztették nyelvüket, s különbözõ indoeurópai nyelvek - szláv, kelta, itálikus, germán, majd legkésõbb a balti - szubsztrátumává váltak, de úgy, hogy nevükön kívül nem hagytak nyomot se maguk után. Ez megmagyarázza az Alpok térségében lévõ összesûrûsödési pontot (ahol viszonylag hamar átvehették az itt talált indoeurópaiak nyelvét, s attól kezdve indoeurópai-venetül beszéltek, ami a keltával és az itálikussal rokon dialektust jelent), ahonnan terjeszkedhettek tovább északnyugatnak, másfelõl a keletre forduló al-dunai és kárpátokbeli veneteket. Északon "veneddé válva" több ponton is elérhették a Balti-tengert (a legnagyobb tömegben az Elba és az Odera között), illetve a tengerparton húzódhattak kelet felé. Itt, ahol egyedül õk laktak, maradtak fenn a legtovább önálló etnikumként, talán egészen a 13. századig, mégpedig kelet felé szélesedõ tengerparti sávban. Ahol a nyugati szlávok elérték a tengerpartot, ott a venedek hamar szlávvá váltak, de szubsztrátum-népként részt vettek azoknak a különbözõ etnikumú (szláv, balti, germán, finn) törzseknek a kialakításában is, amelyek a nyugat-baltiak, a poroszok tengerparti elõnyomulását követték, s amelyek közül legalább hármat (vidivárik, aestek, kursok) a források is említenek, s ezt megelõzõen természetesen õk lehettek az i. e. IV-III. évezredbõl származó kelet-baltikumi ún. Narva- és Nemunas-kultúrák népe is, akiknek eredeti etnikai hovatartozásáról nem lehet többet mondani, mint hogy europidek voltak. Azért kevéssé valószínû (bár nem kizárt), hogy a venetek-venedek indoeurópaiak lettek volna, mert nevük elterjedési területe alapján hatalmas törzsnek kellett lenniük, akiknek a nyelve aligha enyészhetett volna el ilyen nyomtalanul, ha az indoeurópaiakkal együtt érik el Európát. A nyelv teljes eltûnéséhez jóval több idõre lett volna szükség.
          Egy nép úgy lép be a történelembe, hogy nevet kap, majd a források különbözõ tulajdonságokat, jellemzõket aggatnak rá. A venetek-venedek azt példázzák, hogy a történelembõl való kilépés-kihalás ugyanezen az úton zajlik, csak fordított irányban: a nép sorra veszti el jellemzõit, utoljára nyilván a nyelvét, s marad a puszta név.
          Az õ nevük valószínûleg a szkítához, a szarmatához vagy inkább a barbárhoz hasonló gyûjtõnév lehetett, s jelentése a népcsoport valamilyen tulajdonságára utalhatott, például: elvándorló-emigráns, újonnan jött stb. Bátran nekiereszthetjük fantáziánkat, az eddigi szófejtések is a legkülönfélébb jelentéstartományokból származtatják a nevet: a lív "vent" (elnyúlni) ugyanúgy számításba jött, mint az indoeurópai "ventas" (nagy), vagy az itálikus-kelta "ven" (szeretni - a venetek ily módon a törzsüket szeretõ, a törzshöz tartozó emberek lettek volna), vagy a litván "vanduo" és latin "unda" (víz - a venetek mint vízparti emberek) stb.
          Goldziher Ignác egy cikkében "vándorló, kóborló közösségekrõl" ír, arról, hogy "saját vándorló életmódjuk szemlélete e közösségek elnevezésének egyik motívuma", amint ezt számos példa - a kurdoktól a zulukig - bizonyítja, majd így folytatja: "A legkülönbözõbb területeken való átvonulás az alapja az ibhrim 'héber' elnevezésnek, ami is ezek szerint azt jelenti: "az ide-oda kóborlók, a vándorló nép, a nomádok." És ha a mi ó-európai vagy õseurópai népünk neve is ezt a jelentést rejti? A venetek-venedek, mint Ó-Európa zsidói?...
 

BALÁZS János: Magyar deákság Bp., 1980.
BOJTÁR Endre: Bevezetés a baltisztikába. Bp. 1997.
FERENCZY Endre: A magyar föld népeinek a története a honfoglalásig. Bp., 1958.
FÜGEDI Erik: Avarok és morva-szlávok. In: Archaeologiai Értesítõ, 1946-1948. 312-338.
HÓMAN Bálint-SZEKFÛ Gyula: Magyar történet. I. Bp., é. n. (1941)
PÁVEL Ágoston: Válogatott tanulmányai és cikkei. Szombathely, 1976.
TALABÉR Antal: Elõszó a Slovendsko-vogrstji rej>nik-hez (Vend-magyar szótár). Kézirat.