Az 1100 évvel ezelõtt a Kárpát-medencében letelepedett magyarok különbözõ népeket találtak itt. A Kárpát-medence nyugati részére 900-ban jutottak el. Az új határok az itt élõ szlovéneket elszakították etnikai tömbjüktõl, így nagyobb részük már az Árpád-kor végéig beolvadt a magyarságba.1 A nyelvüket, etnikai öntudatukat megõrzõk magukat és nyelvüket azóta is szlovénnek nevezik ("ge/dja se Slóven, Slovenec, mi smo Slovenge, Slovenje, slovenski gu>imo - szlovén vagyok, szlovének vagyunk, szlovénül beszélünk"). A magyaroktól a "tót, vendus-tót, vend" neveket kapták, melyeket a trianoni békeszerzõdés elõtt (1920) a "szlovén" szinonimájaként használtak. A "vend nem szlovén" elmélet az evangélikus vallás és a Trianon elõtti határok megõrzéséért való küzdelemben keletkezett.
          A szlovénség - a szlovákokkal együtt - õslakos etnikai kisebbség Magyarországon.2 Többségük ma a Vas megyei Szentgotthárdon, a hozzácsatolt Rábatótfaluban (Slovenska Ves) és hat környezõ községben (Felsõszölnök - Gornji Senik, Alsószölnök - Dolnji Senik, Szakonyfalu - Sakalovci, Apátistvánfalva - >tevanovci, Orfalu - Andovci, Kétvölgy - Verica-Ritkarovci), a Rába folyótól délre, a Magyarországot Ausztriától és Szlovéniától elválasztó határ közé ékelõdõ területen él. Laknak még szlovének Szombathelyen, Mosonmagyaróvárott, Budapesten és szétszórtan Magyarország egész területén. A statisztika szerint 3056 fõ (1990), becsült létszámuk 5000 fõ. Etnikailag a Szlovén Köztársaságban, az ausztriai Karintiában és Stájerországban, az olaszországi Trieszt, Gorizia, Udine és Cividale környékén, Resiában és a Canale völgyében, illetve szerte a világon élõ hárommilliónyi szlovénséghez tartoznak.3
 

          A mai szláv népek a korai középkorban közös õsszláv nyelvet beszélõ, három indoeurópai törzs - a szlávok, antok, venétek - leszármazottai. Õshazájuk a Kárpátoktól északra és a Balti-tengertõl délre, nagyjából a Visztula folyó tájékán volt. A mai déli szlávok (horvátok, szerbek, szlovének, montenegróiak, makedónok, bolgárok) a 6. és 7. század folyamán vándoroltak a Balkánra. A szlovének õsei 550 körül érkeztek arra a területre, ahol a szlovén etnikum ma is él Szlovéniában, és a határon átnyúló területeken.4
          A kereszténység felvételének idejébõl (9. század) õrizte meg a szájhagyomány a "mrski" (gyûlöletes, utálatos) szót a mai napig a magyarországi szlovének nyelvjárásában. A szó a legrégibb szlovén, ún. II. Freisingi nyelvemlékben szerepel. A bûnrõl és bûnhõdésrõl szóló prédikációt valószínûleg a Karantániából a 9. században Alsó-Pannóniába települt szlovének hozták magukkal, s Metód és tanítványai is használták. A Szentgotthárd környéki szlovének elõdei a Metód-tanítványok prédikációjából ismerhették meg, s adták tovább, õrizték meg a mai napig ezt a több mint ezer éves szót - a "grdi mrski" (ronda, utálatos) állandó szóösszetételben.5
          Az idõsebb generáció ma is használja az ószláv nyelvre jellemzõ ún. "kettõs számot" (dualis), ha két vagy páros dologról van szó. A mai élõ nyelvek közül ezt csak a (volt NDK területén élõ etnikum által használt) szorb ismeri. De sem ebbõl, sem másból nem helyes e két szláv népcsoport azonosságára következtetni.6
          A trianoni határ meghúzása elõtt a magyarországi szlovének által Vas és Zala megyében lakott vidék latin, német, magyar és szlovén elnevezései: Districtus Transmuranus, Bezirk der Winden, Tótság, Vendvidék, Slovenska okroglina, Slovenska krajina.
          A népnév elsõ elõfordulása vidékünkön a mai Rábatótfalu (Szentgotthárd része) említése egy 1221. évi oklevélben: "villa Sclavorum", azaz "szláv falu".7 A 16. században jelenik meg elõször a "vend" kifejezés latin változata egy szlovén szertartáskönyv címében: "Agenda Vandalica" (1587).8 Az 1627. évi protestáns vizitáció címében a Rába és Mura közötti szlovén plébániák jelzõje "Schlavo-vendorum".9
          A Rába és Mura között élõ szlovének publikációikban a 18. század folyamán nyelvüket és népüket a "szlovenski, Szloven" kifejezéssel jelölik. Temlin Ferenc "Mali Katechismus" (Kis katekizmus) c. könyvét (1715) a gyõri katekizmusból fordította szlovén nyelvre ("na szlovenszki jezik"). A szerzõ megnevezése nélkül jelent meg 1725-ben az "Abecedarium szlowenszko" (szlovén ábécé). Széver Mihály "Réd zvelicsánsztva" (Az üdvözülés útja) c. munkáját "kedves szlovén népének" ("lüblénomi szlovenszkomi narodi") ajánlotta (1747). Küzmics István Újszövetség-fordításának (1771) címében és ajánlásában is szerepel a "szlovén nyelv" ("Nouvi zákon ali testamentom ... zdaj oprvics z grcskoga na sztári szlovenszki jezik...") és "szlovén nép" ("na>im med Murom in Rabom prebivajou>im Szlovenom" kifejezés.10 Küzmics István Újszövetségének nyelvén oktattak az evangélikus, a katolikus és az állami iskolákban egészen a második világháború végéig. (1-4. kép)
          Ráth Mátyás 1780-ban az elsõ magyar újságban (A Magyar Hírmondó) tudósított a Rába és a Mura között élõkrõl. A vidéket "Tótság"-nak, lakóit "Bömhétzek"-nek nevezi. Megemlíti, hogy latinul "Vandalusok"-nak hívják õket, "noha a régi Vandalokkal talán nints nagyobb rokonságuk, mint a Magyaroknak a Szeretsenekkel."11 Sándor István 1796-ban e nép letelepedésérõl, etnikai hovatartozásáról és elnevezésérõl írva megállapítja, hogy a magyarországi szlovének a Mura túlsó oldalán élõ szlovének rokonai, velük egy nyelvet beszélnek.12 Bitnitz Lajos, Kossits József és Csaplovics János 19. század elején keletkezett tanulmányaikban a vidék és a nép megnevezésére a mások és a saját maguk által használt kifejezéseket is felsorolják. Bitnitz szerint mások ezt a népet a "Vandal, Vinid, Vened, Tót, Bömhécz" névvel illették, õk magukat anyanyelvükön "szlovéneknek" hívják. Kossics József tanulmányának bevezetõjében leírja, hogy a magyarok "Vandalus"-nak hívják ezt a népet, bár helyes megnevezésük "Vendus-Tót", illetve ahogyan õk saját magukat hívják: "Szlovenczi". A "Bömhécz" e vidék lakosságának egy részére vonatkozik csak. Az apátistvánfalvai és a dolinci fára egy részére, mivel itt gyakran fordul elõ a szavakban az ö és ü. Csaplovics János német fordításában Bitnitz és Kossics kifejezéseit vette át.13
          A magyarországi szlovének eredetérõl és nyelvérõl a 19. század elején Kossics József és Bitnitz Lajos polemizáltak elõször. Kossits József elõször a vandalusok utódait látta a magyarországi szlovénekben, de Bitnitz Lajos írásai meggyõzték.14 Bár már a polémia elõtt a szlovén szinonimájaként használták mindketten a "tót" és a "vend" elnevezéseket. Bitnitz szerint:
          "A' mái Vendek pedig Sláv eredetûek, a' Vandalok' elköltözése, sõtt vég romlása után lettek itt a' Mura, Dráva és Száva köztt nevezetessek, honnét szomszédjaikat gyakor izben nyughatatlanították. Hihetõleg, azon földön telepedvén meg, hol néha a' Vandálok laktak, a' nevek hasonlatossága miatt neveztettek ezen Vendek Vandaloknak is, mert a' Vandal vagy is inkább Vinidil névvel igen könnyen felcseréltethetett a' hasonló hangzatú Vinid név, mellyel a' régi Vened név helyett néha ezen Slávok neveztetnek. Õk pedig valamint soha sem nevezték magokat sem Vendeknek, sem Vinidiknek, úgy Vandaloknak sem, Vindileknek sem, hanem anyanyelvökön, mint még ma is Sloveneknek, melly név is a' Sláv szármozásra mutat, akár azután a' Selo akár a' Sláva szótól szármoztassák ezen nevet a' Sláv philologusok."15
          Kossics József magyar nyelvkönyvében (1833) elõször és utoljára használja a "vandalszki" kifejezést anyanyelvén. Ugyanabban a könyvben leírta a "Szloven, szlovenszki" szavakat is. Illemtankönyvének címlapján a "Szloven i Szlovenka med Mürov in Rábov" (a Rába és a Mura között élõ szlovén férfi és nõ) felirat látható. (5. kép) Kéziratban maradt helytörténetében is szlovéneknek hívja földijeit.16
          A puconci evangélikus tanító, Lülik István kéziratos kétnyelvû tankönyvében (1833) a Mura és a Rába között élõ lakosságról is írt. A vidéket "Szlovenszka kraina"-nak nevezi. A fejezet szlovén részében a lakosságot "Szloveni", a magyar részben "Vandalusok" kifejezéssel definiálja.17
          Anton Trstenjak ljubljanai filológus és publicista kétszer utazta végig vidékünket és 1883-ban felkereste a Szentgotthárd környéki szlovén falvakat is. "A magyarországi szlovének" c. kéziratában azt írja róluk, hogy "sami se imenujejo Slovenje, jednina Sloven" (magukat szlovéneknek, egyes számban szlovénnek nevezik).18
          A magyarországi szlovének körében az ellenreformáció hatására talált követõkre elõször a "vend nem szlovén" elmélet. Késõbb a Rába és a Mura között élõ szlovén kisebbségen belül kialakult vallási (evangélikus) kisebbség szószólója Kardos János (1801-1875) evangélikus lelkész és fordító lett. A szlovén evangélikusok fennmaradásának zálogát abban látta, ha támogatja a kiegyezés utáni magyarosítási törekvéseknek azt az elméletét, miszerint a Rába és a Mura között "vendszlovének" élnek, akiknek "õsszláv" nyelve nem azonos a krajnai szlovénekével. A Kardos Jánost követõ evangélikus lelkészek és híveik a 19. század végén arra a meggyõzõdésre jutottak, hogy evangélikus vallásukat csak úgy gyakorolhatják tovább zavartalanul, ha "vendeknek, vendszlovéneknek" vallják magukat vagy asszimilálódnak.19 Kardos János lefordította - többek között - Arany Toldiját. A brosúra címlapján ugyan az szerepel, hogy "vend nyelvre" ("na vend jezik"), a belsõ borítón mégis "a magyarországi szlovéneknek ajánlják" (porácsamo je nasim Vogrszkim Szlovenom").20
          A Rába és a Mura közötti vidék északi részét a 19. század elején Kossics József írta le. Déli részét a 19. század végén pedig Gönczi Ferenc. Gönczi szerint is szlovén a vidék lakossága.21 A késõbbi szerzõk e két leírást használják forrásként. Bellosics Bálint, Sinkovich Elek és Jankó János Kossics és Gönczi nyomán úgy tudják, hogy a Rába és Mura között lakók magukat "szlovén"-nek nevezik.22
          A párizsi békekonferencia (1920) a határvonalat a Rába és a Mura vízválasztójánál húzta meg. Az államhatár és a Mura közötti terület a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban a Prekmurje (Murántúl) nevet kapta. A határ és a Rába között maradt szlovéneket Szlovéniában "rábai szlovéneknek" (rabski Slovenci), az 1940-es évektõl pedig "rábamenti szlovéneknek" (porabski Slovenci), a vidéket "Rábamentének" (Porabje), "Szlovén Rábamentének" (Slovensko Porabje) nevezik.
          Magyarországon továbbra is a "vend", "Vendvidék" kifejezéseket használják, bár a "Vendvidék" és az elõtte használatos "Tótság" nem földrajzi, hanem egyházigazgatási fogalom. A Vas vármegyében élõ, s a gyõri egyházmegyéhez tartozó szlovén hívek által lakott vidék (esperesség) a katolikus egyháztól kapta a "Tótság" nevet. A szlovén lelkészek és hívek anyanyelvükön a "Slovenska okroglina" megnevezést használták. Amikor Mária Terézia 1777-ben - Szombathely székhellyel - új egyházmegyét alapított, egyházigazgatásilag egyesítette a magyarországi katolikus szlovéneket. Ekkor keletkezett a "Vendvidék" (Slovenska krajina) elnevezés, mely a történeti Vas és Zala megye katolikus szlovén híveit tömörítette egyházi keretbe, új esperességi kerületbe. (Beletartozott az addig "Tótságnak" nevezett, Vas megyei szlovének által lakott vidék is.)
          A nyelvészek szerint a "tót" etnonima egykor az összes szlávokra vonatkozott. Késõbb csak azon népek megnevezésére használták, melyek tagjai magukat szlovéneknek (slovene) nevezték (a szlavóniai horvátok a 16. század végéig, a Vas és Zala megyei szlovének és a felsõmagyarországi szlovákok). A "tót" név valamely indoeurópai nyelvbõl való, amelyben a "taut" szóval saját magukat vagy szomszédjukat hívták.
          A "vend" elnevezés a német "wind" szóból származik. A németek ugyanis a szlávokat Windeknek, nyelvüket windischnek nevezik. "Mivel a szlávok magukat soha és sehol nem hívták ezen a néven - saját népi nevük Slovene, amely latinosítva Sclaveni, Sclavi alakban használatos - bizonyos, hogy e név eredetileg nem a szlávokat jelölte, és csak névátruházással van dolgunk."23
          Pável Ágoston - a Vasi Szemle egyik alapítója - kéziratos "Vend nyelvtanában" világosan megfogalmazta: "A vend nyelv a délszláv nyelvek csoportjába tartozik. Voltaképpen csak a szlovénnek egy önállósult, nagyobb nyelvjárása, amelytõl elsõsorban eltérõ hangsúlyviszonyaiban, hanglejtésében, a mássalhangzók lágyításának kérdésében és - komolyabb nyelvújítás híján - a modern szókincs feltûnõ szegénységében különbözik."24
          Az elsõ világháború utáni trianoni békekonferencián a "vend kérdés szakértõjeként" a magyar delegációban a murántúli protestáns szlovén családból származó Mikola Sándor (1871-1945) fizikus vett részt. Tudományos megalapozottság nélkül a "keltáktól" eredeztette a "vendeket", tagadva rokonságukat a krajnai szlovénekkel.25
          A második világháború utáni határmegállapítások egybeestek a nemzetiségi összeírással. A szülõföldjükhöz ragaszkodó, Szentgotthárd környéki szlovének - félve a kitelepítéstõl - az 1949. évi népszámláláskor magyar nemzetiségûnek és szlovén anyanyelvûnek vallották magukat. (Az 5153 lakos közül 1949-ben csak 36 merte szlovén vagy vend nemzetiségûnek vallani magát.) Ez a kettõs identitás abból is adódik, hogy a szlovén lakosság nem érti a különbséget a két kategória - anyanyelv és nemzetiség - között.
          A nemzetiségi lakosság összeírásának idején megjelent sajtóhírek is hatottak a Vas megyei szlovének e különös önvédelmi reflexének kialakulására. A Szabad Nép egyik híre szerint: "Ha valaki szlovénnek vallja magát, akkor számolni kell neki a kényszer-kitelepítéssel, átadják õket a jugoszlávoknak. Ha magyarnak vallja magát, akkor a végleges elmagyarosításnak néz elébe egész családja."26
          A Szabad Vasmegye pedig arról tudósított, hogy a párizsi magyar-jugoszláv békedelegációk között baráti tárgyalás folyik a jugoszlávok által javasolt lakosságcserérõl, ami kölcsönösen nem haladhatja meg a 40 ezer fõt. Az áttelepítésre jelentkezõket szabad véleménynyilvánítás alapján jelölték volna ki. Az áttelepülési szerzõdés aláírása után egy évvel kezdõdött és három évig tartott volna a folyamat. Az átköltözõk magukkal vihették volna ingóságaikat, az itt maradó ingatlanaikat pedig az állam megtérítette volna.27
          A párizsi békekonfrencián a jugoszláv és a magyar küldöttek valóban többször is tárgyaltak a lakosság kicserélésének a lehetõségérõl, mint olyan módszerrõl, amely véget vetne a mindkét országot szorongató kisebbségi problémának. Végül azonban semmiféle intézkedés nem történt e terv végrehajtására. Az 1947. II. 10-i békeszerzõdéssel a szlovénség területi hovatartozása végképp eldõlt, maradt a trianoni határ. De maradt a bizalmatlanság, a zárkózottság is a szlovének körében, melynek feloldását az 1989. utáni rendszerváltás során újból felszínre hozott "a vend nem szlovén" elmélet és a máig húzódó jugoszláviai válság, háború, etnikai tisztogatás továbbra is gátolja.28
          Vajon miért nem írnak le soha egy sort sem, miért nem mondanak ki egy mondatot sem az általuk "vendnek" nevezett nyelven az elmélet képviselõi? Mert kiderülne, hogy ugyanarról a nyelvrõl van szó? A szlovénnek egy nyelvjárásáról?

          A 19. század elején Fényes Elek 49 ezer, Kossics József 40 800 szlovén lakosról tud Vas és Zala megyében.29
          A magyarországi szlovén nemzetiségû lakosság számának alakulása nehezen követhetõ nyomon a különbözõ népszámlálások eltérõ adatfelvételi és publikálási gyakorlata miatt. De így is megállapítható, hogy Vas megyében a "vend" (a régi népszámlálások kategóriája) vagyis a szlovén anyanyelvûek száma 1900 óta folyamatosan csökken. Az 1960-70-es évektõl a csökkenés évenkénti üteme jelentõsen felgyorsult.
          Mivel a szlovén községekre vonatkozó nemzetiségi statisztikai adatok rendkívül eltérõek, ezért a szlovének demográfiai sajátosságait a hét község statisztikai adatai alapján elemezzük. Ennek realitását az a szlovénekre jellemzõ tény is alátámasztja, hogy a lakosság nagy része területileg kevéssé mobil. Helyben születtek, helyben házasodtak, ragaszkodnak szülõfalujukhoz, és csak gazdasági vagy politikai okokból hagyták el szülõhelyüket.
          A jelenlévõ népesség statisztikai adatai szerint a Szentgotthárd környéki kilenc szlovén községben 1869-ben 4174 lakos élt. A lakosság száma 1900-ig lassan növekedett (22%). 1900 és 1910 között 7,8%-kal csökkent, 1910 és 1941 között ismét növekedett, 5,4%-kal. A vasi szlovén községekben a lakosok száma 1900-ban volt a legmagasabb (5361 fõ), a legalacsonyabb pedig 1990-ben (2268 fõ). Jelentõs csökkenés következett be 1900-1910 és 1949-1960 között. Az elsõ idõszakban a lakosság száma 442 fõvel csökkent (8,2%). Sokan kivándoroltak az Egyesült Államokba, európai országokba vagy Magyarország más vidékeire költöztek. 1949 és 1960 között a népesség 18,5%-kal csökkent (951 fõ). Legnagyobb mértékben Orfaluban (25,3%) és Alsószölnökön (20,9%). A statisztikai adatok szerint 1960 és 1990 között 1934 fõvel (46%) csökkent a Szentgotthárd környéki szlovén községek népessége. Az 1990. évi statisztika már csak hat község népességi adatait tartalmazza, mivel Rábatótfalut 1983-ban Szentgotthárdhoz csatolták. Ezzel "eltûnt" a statisztikából az 1980-ban 680 fõt számláló szlovén község. A megmaradt hat község népessége 1990-ben 2268 fõ volt. A statisztikai adatok szerint tehát 1869 és 1990 között a Szentgotthárd környéki szlovén községek lakossága 1906 fõvel, vagyis 45 százalékkal csökkent.30
 

          A mai Vas megyei szlovének elõdei - a Rába és Dráva közötti vidéken - a 6. század második felében az avarokkal együtt telepedtek le. A 8. században ez a vidék a frankok uralma alá került, akik az avarokat elûzték és a 9. században Karantániából az õ helyükre is szlovéneket telepítettek. A vidék lakói a század második felében Pribina (847-861) és Kocelj (861-874) alsó-pannóniai szláv fejedelemségének alattvalói voltak.
          A Rába és a Mura között élõ szlovéneket elsõben Nagy Károly salzburgi püspökei kezdték keresztény hitre téríteni a 8. században. A hittérítés Pribina és Kocelj uralkodásának idején (9. század) is folytatódott. II. Adorján pápa 869-ben Metódot, a szlávok apostolát nevezte ki a pannóniai szlávok érsekévé.
          A 10. században érte el a magyar honfoglalás a Kárpát-medence nyugati részét. A magyar és szomszéd népek közötti határ - a gyepû - mögött õsi szokás szerint egy széles, lakatlan vagy gyéren lakott vidék, a "gyepûelve" húzódott. Ez a védõsáv a nyugati határ mentén magyar fennhatóság alá tartozott ugyan, de nem volt egyenrangú a többi magyar területtel.31
          I. (Szent) István magyar király "nemzetiségi politikája" kedvezett az országban élõ idegeneknek: "Mert amiként különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstõl elrettenti. Mert az egynyelvû és egyszokású ország gyenge és esendõ. Ennél fogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak."32
          A nyugati határ menti védõsáv (gyepûelve) a Rába és a Mura között magyar fennhatóság alá tartozott ugyan, de csak a 11. század végén került Vas és Zala vármegyéhez (1091), illetve a zágrábi (1094) és gyõri (1176) püspökséghez.33 A Vas vármegyében élõ, s a gyõri egyházmegyéhez tartozó szlovén hívek által lakott vidék (esperesség) ekkor kapta a katolikus egyháztól a "Tótság" (Slovenska okroglina) nevet.34
          Szentgotthárd (Mono>ter) elsõ okleveles említése a cisztercita apátság alapításának évével (1183) esik egybe. III. Béla azzal a céllal alapított itt apátságot, hogy a szerzetesek a ritkán lakott határ menti védõsávot megmûveljék és ehhez munkaerõt telepítsenek ide. A már itt élõ és a betelepített szlovén lakosság az apátság majorjaiból hozta létre azokat a szlovén településeket, melyek Szentgotthárd környékén a mai napig fennmaradtak. Elsõ okleveles említésük - a szentgotthárdi cisztercita apátság, a Széchy és a Batthyány nagybirtokos család jobbágyfalvaiként - a 13-16. század közé esik: Villa Sclavorum (Rábatótfalu) - 1221, Zakonfolua (Szakonyfalu) - 1350, Estevanfaloa (Apátistvánfalva) - 1350, Zelnuk Superior et inferior (Felsõ- és Alsószölnök) - 1378, Iwanfolua (János-hegy, ma Felsõszölnök része) - 1387, Perbese (Permise, ma Kétvölgy része) - 1387, Mechnuk (Ritkaháza, ma Kétvölgy része) - 1387, Orfalou (Orfalu) - 1538, Bergelen (Újbalázsfalva, ma Apátistvánfalva része) - 1552.35
          Egyes kutatók szerint "az egykori szlovén népterület ... jóval nagyobb lehetett a mainál. Ezt bizonyítják részben a szomszédos magyar falvak szlovén eredetû nevei is." (pl. Szalafõ - Sola, Kondorfa - Kradanovci, Csörötnek - >rejtnik, Kethely - Trou>>e, Zsida - idovo stb.).36

          A 16-17. században a reformáció tanait a Rába és a Mura között élõ szlovének földesurai is megismerték, s így jobbágyaiknak is át kellett térniük az új, kálvinista, illetve evangélikus vallásra. (Perto>a, Roga>ovci, Ti>ina, Martjanci, Ivanovci, Kri>evci, Selo, Gornji Petrovci, Gornja Lendava és a muraszombati Szt. Miklós plébánia templomát vették át a protestánsok.) Szentgotthárd környéke szlovén nemzetiségû evangélikus híveinek gyülekezetei a felsõszölnöki, a dolinci és szentgotthárdi templomokban voltak. A szlovén jobbágyok számára az új vallás az írás-olvasás anyanyelven történõ elsajátításának lehetõségét jelentette. A Szentgotthárd környéki szlovén gyerekek oktatásáról az elsõ adataink az 1627. évi egyházlátogatási jegyzõkönyvben találhatók.
          A törökök a Rába és a Mura között élõ szlovének közelében a reformáció kezdetével egyidõben jelentek meg. Damad Ibrahim nagyvezír 1600. október 20-án foglalta el Nagykanizsát, a legközelebbi jelentõs erõdítményt. 1640 karácsonyán egy kanizsai török csapat betört Felsõszölnökre. Attól kezdve nemcsak földesuruknak, Batthyány Ádámnak, hanem a törököknek is adóztak a falu jobbágyai.
          Az 1664. évi szentgotthárdi csatában a törökök Alsószölnökig hatoltak. Az itteni szlovének - Batthyány jobbágyaiként - az elesett harcosok temetésénél segédkeztek. A csata emléke - mondák formájában - még ma is él a vasi szlovéneknél.37
          A 17. században, a törökök elõl menekülve, telepedtek le katolikus szlovének Agarév, Háromfa és Tarany Somogy megyei községekben. Taranyban ma is beszélnek még szlovénül. A 18. században a surdi evangelikus egyházközséghez tartozó Mihályd, Sand, Liszó, Sz. Péter, Bükkösd, Sz. Pál, Porrog, Path falvakba költöztek evangélikus szlovének. Mindkét esetben a mai Murántúlnak egykor Zala megyéhez tartozó falvaiból. Még a 19. században is legalább 16 Somogy megyei, szlovének által is lakott községrõl beszélhetünk.38

          A 17. század végén a Szentgotthárd környéki szlovén jobbágyok többsége földesuraival (Batthyány Ádám, Nádasdy Ferenc és Széchy Péter) együtt visszatért a katolikus hitre. Az evangélikusoktól visszavették a templomokat, lelkipásztoraikat és tanítóikat elûzték. A szentgotthárdi cisztercita apátsági templom felszentelésével egyidõben egy katolikus kápolna épült Alsószölnökön (1764). (A felsõszölnöki - Keresztelõ Szt. Jánosról elnevezett - keresztelõi kápolnát egy 1377. évi oklevél említi.)
          A soproni országgyûlés (1681) határozata az evangélikus és református hívõknek csak úgynevezett artikuláris - törvénycikkben elõírt - helységekben engedélyezte az istentiszteleteket. Itt lehetett templomuk, plébánosuk és iskolájuk. A Vas és Zala megyei szlovén evangélikusok Nemescsóhoz, a somogyiak Surdhoz tartoztak. Számukra csak vallásos könyvek kiadását és használatát engedélyezték.
          Ez idõ tájt, 1715-ben keletkezett az elsõ hazai szlovén nyelvjárásban írt könyv: Temlin Ferenc Kis katekizmusa (Mali Katechismus... Halle, 1715), mely az 1709-ben megjelent magyar Gyõri Katechismus fordítása.
          A magyarországi evangélikus szlovének legjelentõsebb írója Küzmics István (1723-1779). Felsõbb iskoláit Sopronban, Gyõrött és Pozsonyban végezte. A szlovének két artikuláris helyén, Nemescsón (1751-1755) és Surdon (1755-1779) volt lelkipásztor és tanító. Katekizmusokat és ábécéskönyveket írt és görögbõl lefordította az Újszövetséget. Elõszavában - amely kulturális és nemzetiségi szempontból különösen jelentõs - a többi között így ír: "... Te, aki az Újszövetségnek e szent Szlovén könyvét olvasod a te anyanyelveden vagy valaha olvasni fogod: adj hálát Istenednek az õ jóságáért ... a könyvet pedig - mely az ezüstnél és aranynál is drágább kincs - ezen a nyelven jól értsd meg, és az Õ akarata szerint cselekedj."39
          Mária Terézia a szombathelyi püspökség megalapításával a magyarországi - Vas és Zala megyei - szlovéneket egy egyházmegyében egyesítette. Az elsõ szombathelyi püspök - Szily János (1777-1799) - egyházmegyéje szlovén híveit is felkarolta. Apátistvánfalván számukra templomot építtetett (1776-1780), mivel az itteni és a környezõ falvak hívei elõtte a kethelyi plébániához tartoztak. Szily János ösztönzésére vezették be a szlovén nyelv oktatását a Rába és Mura közötti, szlovének által lakott települések katolikus elemi iskoláiba. Szily Küzmics Miklós plébánost nevezte ki a szlovének esperesévé, felkérte szlovén nyelvû tankönyvek írására, melyek az esperességhez (Slovenska okroglina) tartozó katolikus iskolákban egészen 1868-ig kötelezõ tankönyvek voltak.
          Küzmics Miklós (1737-1804) - a magyarországi katolikus szlovének legjelentõsebb írója - a szlovén esperességhez tartozó iskolák tanfelügyelõje is volt. Németbõl szlovénre és magyarra fordította a magyarországi szlovének elsõ kétnyelvû tankönyvét: ABC knizsica na narodni soul haszek - ABC könyvecske a nemzeti iskoláknak hasznokra. A könyvecske Budán, 1790-ben jelent meg, benne az elsõ szlovén-magyar szótárral. Szlovén imakönyve (1783) 24 kiadást ért meg, s még ma is használják a magyarországi szlovén hívõk. (6. kép)
          Jelentõs személyisége a magyarországi szlovéneknek az alsó-, majd felsõszölnöki katolikus plébános, költõ, nyelvész, történész és néprajzkutató Kossics József (1788-1867). Õ az elsõ a magyarországi szlovén írók közül, aki önálló - az egyházi mellett világi témájú - mûveket is létrehozott, s nemcsak fordításokat publikált. Munkásságát a Vasi Szemle 1998/1. számában ismertettük.40

          Az 1848-49. évi szabadságharc idején a Rába és a Mura között élõ szlovén katolikus lelkészek és híveik a katolikus Habsburgokat támogatták. Az evangélikusok pedig az evangélikus Kossuth Lajost, s ezzel Magyarország elszakadását a Habsburgoktól, a protestantizmus ellenségeitõl. Az evangélikus szlovének elzárkóztak a nyelvújítástól, nyelvüket a legkonzervatívabb formában használták a templomban és az iskolában, hogy elhatárolják magukat a katolikus földijeik nyelvétõl és a szlovén irodalmi nyelvtõl. Szószólójuk Kardos János (1801-1875) evangélikus lelkipásztor, tanító és író Bécsben végezte a teológiát, majd Hodoson élt és dolgozott. Egyházi és iskolai könyveket írt és fordított. Kardos János fordította elsõként szlovénre magyar írók és költõk mûveit (Petõfi, Arany, Jókai, Kisfaludy, Vörösmarty stb.)
          A kiegyezés (1867) után az Osztrák-Magyar Monarchia magyar részében a hivatalos nyelv a magyar lett. A földrajzi neveket is ekkor (1898) magyarosították, minden településnek csak egy hivatalos neve lehetett. Az 1767-68. évi úrbérrendezési iratokban még a községek eredeti szlovén neve szerepel.41 1898 és 1920 között a magyar közigazgatásban a magyarosított nevet használták. A Murántúl községei 1920 után visszakapták eredeti szlovén nevüket. Néhány példa:

1767 - 1898 - 1920
Borecsa - Borháza - Bore>a
Büdonci - Büdfalva - Budinci
Dolincz - Nagydolány - Veliki Dolenci
Fölsõ Szlávecsa - Felsõcsalogány - Gornji Slave>i
Fükslincz - Kismáriahavas - Fik>inci
Gerencserocz - Gerõháza - Lon>arovci
Kovacsocz - Vaskovácsi - Kova>ovci
Macskócz - Mátyásdomb - Ma>kovci
Markócz - Marokrét - Marki>avci
Martyánc - Mártonhely - Martjanci
Mladetincz - Kismálnás - Mlajtinci
Norsincz - Újtölgyes - Nor>inci
Nuszkova - Dióslak - Nuskova
Pecsarócz - Szentsebestyén - Pe>arovci
Pertocsa - Perestó - Perto>a
Peszkocz - Petõfa - Peskovci
Petáncz - Szécsénykút - Petanjci
Puconcz - Battyánd - Puconci
Rakicsány - Battyánfalu - Raki>an
Rogasócz - Szarvaslak - Roga>ovci
Senavla - Gyanafa - enavlje
Sülincz - Sándorvölgy - ulicni
Szerdicza - Seregháza - Serdica
Szkakocsz - Szécsényfa - Skakovci
Szotina - Hegyszoros - Sotina
Tessanócz - Mezõvár - Te>anovci
Tissina - Csendlak - Ti>ina
Türke - Magasfok - Trdkova
Vanecsa - Vaslak - Vane>a
Zenkócz - Zoltánháza - Zenkovci

          A Szentgotthárd környéki kilenc szlovén községben 1869-ben több mint 4000 ember élt. 1900 és 1910 között a lakosság száma 8 százalékkal csökkent. A megélhetési nehézségek miatt sokan kivándoroltak az Amerikai Egyesült Államokba, európai országokba vagy Magyarország más vidékeire költöztek. Amerikába - osztrák közvetítõk segítségével - az 1900-as évektõl kezdtek kivándorolni. Ott 1910-ben öt és félezer "magyar királyságban született szlovén anyanyelvû lakost" tartottak nyilván. A magyarországi szlovének többsége Pennsylvania államban, Chicagóban és Betlehemben telepedett le. E két városban jelent meg saját újságjuk is - a Szlobodne Rejcsi (Szabad Szavak) (1916-1920) és az Amerikanszki Szlovenczov Glász (Az amerikai szlovének hangja 1921-1954). Az Amerikából hazatértek itthon földet vásároltak, felújították házukat, s amerikai újságukat is tovább járatták. (7. kép)
          Az elsõ világháborúban a Szentgotthárd környéki szlovének magyar katonaként vettek részt. Az elesetteknek Apátistvánfalván, Alsószölnökön és Rábatótfaluban emlékmûvet állítottak. Szvétecz Ernõrõl utcát neveztek el Rábatótfaluban. Drávecz Alajos néprajzi írását 1974-ben Ljubljanában publikálták.42
          Az elsõ világháború után a Rába és a Mura között tíz hónap alatt hatszor változott az államhatalom. A Károlyi-kormány (1918-1919) a Vas és Zala megyei szlovéneknek Magyarország határain belül kulturális autonómiát ígért "Mura megye" megalakításával. A szlovén - elsõsorban katolikus - lakosság az anyaországgal akart egyesülni.43
          A Párizs melletti Trianon kastélyban - 1920. június 4-én - aláírt békeszerzõdés a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és a Magyar Királyság közötti határokat is véglegesítette. Vas megyében a Rába és a Mura vízválasztóját jelölte ki határvonalul. Így Szentgotthárd környékén kilenc szlovén falu lakossága továbbra is Magyarországon maradt nemzeti kisebbségként. (Míg ugyanakkor több tucat részben vagy egészében magyar lakosságú helység került az új délszláv államhoz.) Trianon nyomán a "Vendvidéknek" (Slovenska krajina) nevezett terület két részre szakadt, a szlovéniai Murántúlra (Prekmurje) és a magyarországi Rába-vidékre (Porabje), s ezzel új fejezet nyílt a magyarországi szlovénség történetében.
 

          A két világháború között az iskolában az ún. "anyanyelvi órákon" nyelvjárásban írt "vend-szlovén" olvasókönyvet használtak, melynek stílusát a kor szellemét tükrözõ "Miatyánk" jól illusztrálja:44

Ocsa nas! Miatyánk!

Ocsa nas, dober Boug, ki szi gor vu nébi, Miatyánk, Jóisten, ki vagy a mennyekben,
Szloboscsino darüj nasoj Domovini. Adj szabadságot Hazánknak.
Szüsi szkuze nase, dokoncsaj trplejnye... Szárítsd fel könnyeinket, vess véget szenvedésünknek...
Szmilüj sze, troustaj nasz, tvoje mantrnike... Szánd meg, vigasztald meg vértanúidat...
Vu tühénszkom robsztvi trpécse Szlovence! Az idegen rabságban szenvedõ szlovéneket!
Ocsa nas, szmilen Boug, zgeldni dol' na zemlo, Miatyánk, könyörületes Istenünk, nézz le a földre
Na klecsécs-pokorno naso Domovino. Bûnbánóan térdeplõ Hazánkra.
Z millioni vüszta molitva k Teb' zleti... Milliók ajkáról száll Hozzád az ima...
Ocsa nas, zmozsen Boug, ki szi gor vu nébi Miatyánk, mindenható Isten, ki fenn vagy a mennyekben
Nász Szlovence zsivi v Vogrszkoj Drzséli! Éltess minket szlovéneket, Magyarországon!

          Anyanyelven írt sajtóhoz - Kalendar Srcá Jézusovoga (Jézus Szíve Kalendárium), Marijin list (Mária lapja, havilap), Novine (Újság, napilap) - a határon túlra került Prekmurjébõl (Murántúl) jutottak. Ezekben a lapokban kezdett anyanyelvén - szlovén nyelvjárásban - verseket írni a korszak legjelentõsebb hazai szlovén személyisége Pável Ágoston.
          Pável Ágoston (1886-1946) az elsõ hivatásos hazai szlovén tudós, aki néprajzkutató, nyelvész, irodalomtörténész, muzeológus és költõ volt egyszemélyben. Mint tudjuk, a Vasi Szemlét is - munkatársaival együtt - õ alapította. Tudományos pályája anyanyelvének - saját kifejezésével "a hazai szlovén" nyelvnek - vizsgálatával indult.45 Délszláv-magyar összehasonlító irodalomtörténeti közleményeket is publikált. Elsõ néprajzi értekezésében éppen a Szentgotthárd környéki szlovén falvak tipikus tûzhelyberendezését és lakáskultúráját mutatta be.46 A fenyõrigó léppel való fogását e falvak szlovén nyelvjárásában és magyarul jegyezte le a legapróbb részletekig.47 Tanítványa - Illyés Gyula - "két nép hû fiának" nevezte Pável Ágostont, aki személyiségében össze tudta egyeztetni a szlovén származástudatot és a magyar patriotizmust.
          A második világháborúban is magyar katonaként szolgáltak a szlovén férfiak. Az elesett katonák nevét az elsõ világháborús emlékmûvekre - mint másutt is az országban - csak az 1990-es években írhatták fel. Felsõszölnökön ekkor állítottak emléket a két háború elesettjeinek.
          A többségében németlakta Alsószölnökön, felsõszölnöki fiókkal, 1940-ben Volksbund szervezet is alakult. Mivel jól jövedelmezõ munkát ígértek Németországban, a Volksbundba a szlovének is beléptek.48
          Jugoszlávia megtámadásakor (1941. IV. 6.) Magyarország is csatlakozott Hitlerhez. Jutalmul visszakapta a Trianonban Szerbiához csatolt Bácskát, a horvátországi Baranyát és Muraközt, valamint a szlovéniai Murántúlt.
          A magyar politikusok a Murántúl lakosságának szerették volna bebizonyítani, hogy õk nem szlovének, hanem vendek, és a keltáktól erednek. A "vend nem szlovén" elméletet a trianoni békeszerzõdés idején találta ki a murántúli származású, Budapesten élõ Mikola Sándor matematika- és fizikatanár A vendség múltja és jelene címmel írt könyvében. Ezt az elméletet karolta fel a magyar politika azt hivén, hogy ezzel érvelhetnek a Murántúl visszacsatolásáért.

          A párizsi békekonferencia a második világháború után nem változtatta meg Magyarország trianoni határait. A Murántúl továbbra is a jugoszláviai Szlovéniában maradt, a Szentgotthárd környéki szlovén falvak pedig Magyarországon.
          A háború utáni években (1946-1956) a kötelezõ terménybeszolgáltatás és az élelmiszerjegy-rendszer a vasi szlovéneket is érintette. A nehéz gazdasági és politikai helyzet miatt 1949 és 1960 között a lakosság 28 százaléka elhagyta a szlovén falvakat. A "kulákoknak" bélyegzett szlovén családokat pedig hortobágyi munkatáborokba telepítették ki. 1953 után sem térhetett mindenki vissza szülõfalujába, csak attól 60-80 kilométeres távolságig. Részben ezért is lakik több szlovén család Vas megye Szentgotthárdtól távol esõ községeiben.
          Az 1956-os forradalmat követõ idõszak a szigorított határvédelem, a vasfüggöny idõszaka volt. Az osztrák és jugoszláv határt magas szögesdrótkerítéssel és speciális rakéta-riasztórendszerrel zárták le.
 

          A magyarországi szlovénség politikai érdekképviseletét 1947 és 1990 között a budapesti székhelyû Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége látta el, melynek 1972-tõl szlovén elõadója is volt. Szentgotthárdi székhelyû szlovén szekció 1986-1990 között mûködött. A szövetség hetilapja a Narodne Novine/Ljudski list - 1970 és 1990 között "Za na>e Slovence" (Szlovénjeinknek) címmel szlovén oldalt is közölt. Az évente kiadott közös horvát, szerb és szlovén kalendáriumban kb. 30 oldal jutott a szlovéneknek. Önálló kötetben népdalok és népmesék jelentek meg.49
          A második világháború után megnõtt az érdeklõdés a magyarországi szlovén értelmiség körében a szûkebb haza tanulmányozása iránt. Egyesek tárgyakat, népdalokat, népmeséket gyûjtöttek, mások publikálták is. Közel 300 hosszabb-rövidebb tudományos vagy ismeretterjesztõ írás jelent meg. Több mint fele Magyarországon, szlovén nyelven és hazai szerzõktõl (elsõsorban Barbér Irén, Csabai András, Gáspár Károly, Hirnök József, Hirnök-Munda Katalin, Korpics László, Kozár Mária, Krajczár Károly, Mukics Ferenc, Szukics Marianna tollából).50
          Az elsõ önálló szlovén kalendárium a Slovenski koledar 1986-ban látott napvilágot. A Magyar Rádió Gyõri Szerkesztõsége 1979. május 27-tõl szlovén nyelvû mûsort sugároz, jelenleg heti 25 percben. A szombathelyi Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár 1974 óta csere útján szerzi be a szlovén könyveket a muraszombati Tanulmányi Könyvtártól. Apátistvánfalván 1975-1982 között falumúzeum volt. Szentgotthárdon 1983 óta látogatható a Pável Ágoston Múzeum, mely az egyetlen szlovén múzeum Magyarországon.
          Az 1950-es évektõl fokozatosan bevezették a nyelvoktató típusú anyanyelvi oktatást az óvodákban, általános iskolákban, gimnáziumban. Tanítókat és tanárokat a szombathelyi Tanárképzõ Fõiskolán, valamint a Ljubljanai Egyetem Bölcsészkarán képeznek.
          A hagyományos szlovén kultúrát iskolai báb-, tánccsoport és énekkar, felnõtt énekkar, zenekar, tánccsoport és színjátszótársulat ápolja. A Szentgotthárd környéki szlovének oktatási és kulturális intézményei évtizedek óta szoros kapcsolatban vannak a szomszédos Murántúl hasonló intézményeivel.
          Az utolsó szlovén pap halála óta vallásukat anyanyelvükön csak ritkán gyakorolhatják. Csak Felsõszölnökön misézik szlovénül 1993 óta Ivan Camplin plébános a szomszédos szlovéniai Martinjébõl heti egy alkalommal.
          A rendszerváltás után a "vasfüggöny" lebontása, illetve az 1992-ben megnyílt Felsõszölnök-Martinje határátkelõ megszüntette a Szentgotthárd környéki szlovén falvak elszigeteltségét. 1990. október 27-én, fiatal szlovén értelmiségiek egy csoportja megalakította az elsõ önálló szlovén kulturális szervezetet - a Magyarországi Szlovének Szövetségét. A Szövetség 1991 óta önálló kétheti lapot ad ki Porabje (Rába-vidék) címmel, s évente több önálló kötetet jelentet meg.
          A Magyar Televízióban 1992 õsze óta kéthetente jelentkezik a 25 perces szlovén mûsor (Slovenski utrinki/Szlovén mozaikok). A médiában és az önálló kötetekben megjelenõ publikációk nyolcvan százaléka a helyi szlovén nyelvjárásban készül, a többi irodalmi nyelven.
          Szlovénia önállóságának nemzetközi elismerése után a magyar és a szlovén kormány 1992. november 6-án aláírt egy "Egyezményt a Magyar Köztársaságban élõ szlovén nemzeti kisebbség és a Szlovén Köztársaságban élõ magyar nemzeti közösség külön jogainak biztosításáról". Az egyezmény mindkét országot kötelezi arra, hogy gondoskodjék a két nemzetiség identitásának megõrzésérõl, anyanyelvi oktatásáról, kulturális tevékenységérõl, tájékoztatásáról. Támogatja a kisebbségek és anyaországuk kapcsolatát.
          A "vendek nem szlovének" elmélet az 1990-es években éledt fel újra, amikor ismét a politika figyelmének középpontjába kerültek a trianoni békeszerzõdés alapján Magyarországtól elcsatolt területek. Az 1992-ben Kétvölgyön megalakult Vend Szövetség és az õrségi Kópickó Alapítvány felkérésére 1993 júliusában a Magyar Gallup Intézet munkatársai reprezentatív szociológiai adatfelvételt készítettek a Szentgotthárd környéki hét szlovén községben. Radó Péter történész, a felmérés vezetõje szerint a Szentgotthárd környéki szlovének dánokkal vagy szorbokkal, meg hasonló leszármazással kapcsolatos feltevései "a történeti mítoszok kategóriájába" sorolhatók. "A politika az, amely a dolog történeti vonatkozásait érvként vagy hivatkozási pontként felhasználja." Kutatási jelentésében "mások történelmi, nyelvészeti kutatásai alapján" kialakított saját véleményét fejti ki. A Szentgotthárd környéki hét faluban élõ nemzeti kisebbségi csoportot "egyetlen nemzetiségi közösségnek ... anyaországának pedig Szlovéniát tekinti."51
          A magyar országgyûlés által 1993-ban elfogadott nemzetiségi törvény szerint 1994-tõl a 13 nemzetiség kisebbségi önkormányzatokon keresztül érvényesítheti jogait. A szlovének 1994-ben 3-3 települési kisebbségi, illetve kisebbségi önkormányzatot alakítottak Szentgotthárd környékén. Egy falut elektor képviselt az Országos Szlovén Kisebbségi Önkormányzatban, melynek székhelye Felsõszölnök lett. Az elmúlt négy évben a Magyarországi Szlovének Szövetsége, a települési kisebbségi önkormányzatok és az Országos Szlovén Kisebbségi Önkormányzat között együttmûködés alakult ki a közös célok és feladatok megvalósítása érdekében.
          A Szlovén Szövetség az 1994-1998 közötti idõszak egyik legnagyobb eredményének tartja a Szlovén Kulturális és Információs Központ felépítését, és a Szlovén Fõkonzulátus létrehozását, melyet 1998. november 18-án Milan Ku>an szlovén és Göncz Árpád magyar köztársasági elnök avatott fel Szentgotthárdon.
          Az 1998. évi választásokon szlovén kisebbségi önkormányzat alakult Szombathelyen, Mosonmagyaróvárott és Budapest egyik kerületében is. A Budapesten már évek óta tevékenykedõ szlovén egyesület mellett 1999-ben Szombathelyen is megalakult a Pável Ágoston Szlovén Kulturális Egyesület.
          Az Országos Szlovén Önkormányzat és a Szlovén Szövetség, valamint a 10 településen mûködõ szlovén kisebbségi önkormányzat és a szlovén egyesületek azok a szervezetek, melyek ma Magyarországon gondoskodnak a szlovén anyanyelv és kultúra megõrzésérõl, ápolásáról. Biztosítják a szlovének számára, hogy aktívan részt vehessenek a közéletben, és az õket érintõ fontos gazdasági, kulturális és politikai kérdésekben ne nélkülük döntsenek róluk.
 

ANGYAL Endre: A vend kérdés. In: Dunántúli Tudományos Gyûjtemény 120. Budapest, 1972. 269-291. p.
KOZAR-MUKI>, Marija - MUKICSNÉ KOZÁR Mária: Slovensko Porabje - Szlovénvidék. Ljlubljana - Szombathely, 1984.
KOZAR, Marija - KOZÁR Mária: Etnolo>ki slovar Slovencev na Mad>arskem. = A magyarországi szlovének néprajzi szótára. Mono>ter - Szombathely, 1996.
KOZÁR Mária-MUKICS Ferenc: Magyarországi szlovének. Körtánc füzetek. Budapest, 1998.
KOZÁR Mária, M.: Szlovének. In: Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon. Budapest, 1998. 357-372.
LUKÁCS István (szerk.): A vend kérdés. Budapest, 1996.
SZÉKELY András Bertalan: A Rábától a Muráig. Budapest, 1992.
STIPKOVITS Ferenc: Szlovének a Rábamentén - Porabski Slovenci. Celldömölk, 1994.