Tíz éven át éltem
és dolgoztam Petõ Ernõ környezetében.
Gyakran közelrõl figyelhettem munkáját, tárgyalásait,
ennek az idõszaknak (1942-1952) számos fontos eseményén
jelen lehettem - nagyon sokat tanulhattam tõle: orvosi magatartást,
betegekkel való bánásmódot, szervezõ-
és diplomáciai készséget, nehéz helyzetekben
tanúsított emberi tartást, tapintatot; élvezhettem
bölcsességét és humorát (amely a legváratlanabb
helyzetben sem hagyta cserben). Mindezekért is nagyon hálás
vagyok Petõ Ernõnek, aki nagy formátumú egyéniség
volt. Szeretetet és bizalmat sugárzott, szerényen
és szelíd eszközökkel tudott hatni környezetére.
Meghatározta annak a közösségnek a stílusát
és atmoszféráját, amelyben dolgozott. Mindezen
túlmenõen azonban azért a bizalomért külön
is hálás vagyok neki, amellyel 29 éves koromban (1951-ben)
Solymoss Bélával együtt osztályvezetõ
fõorvosnak nevezett ki (mint mondotta: "ezt még megcsinálom").
Széll Kálmán kitûnõ és nagyon
részletes tanulmánya után sok minden alól felmentve
érzem magam - mindenekelõtt nem kell írnom a kórházalapítóról,
nem kell életpályája egészén végigtekintenem.
Így elsõsorban arról az idõszakról írok,
amelyet az õ környezetében magam is megéltem
- személyes emlékeim -, és Petõ Ernõ
néhány akkori munkatársa elmondására
hagyatkozva idézem fel a kort, amelyben Petõ legalább
akkorát alkotott a kórház érdekében,
mint akkor, amikor kiharcolta létesítését,
és megteremtette a megépítéséhez szükséges
feltételeket. A két korszak bizonyos hasonlóságokat
mutat. Mindkettõben vesztett háború után, dezorganizálódott
társadalmi és állami feltételek között,
nagy szegénység és lelki bizonytalanság ellenére
kellett nem központi elhatározásból és
anyagi erõkkel valami maradandót alkotni, ami évtizedek
sorsát determinálja. Többször fogok a kórházi
legendáriumra (más szóval a szájhagyományra,
a még élõ kortársak emlékeire is) utalni,
hogy teljesen életszerûen mutassam be Petõ Ernõ
egyéniségét, munkásságát és
a kort, amelyben alkotott.
1965-ben, amikor a kórház alagsorában elhelyezett
Vérellátó Alközpontot az árvíz
elpusztította, gyorsított tervezéssel és beruházási
elõkészületekkel kellett egy újat megépíteni.
A Vas Megyei Tanács soronkívüli kérelmére
a Minisztertanács 10 millió forintot adott az új alközpont
építésére. A regionális jellegû
intézet Heckenast Jánossal közösen elkészített
tervének megvalósításához azonban 15
millióra volt szükségünk. '45 óta csak az
akkori KÖJÁL emeletráépítése volt
jelentõsebb beruházás, így elmentem senior
Kneffel Pálhoz, és tanácsot kértem tõle:
õ mit csinálna, volt-e az emeletráépítésnek
ilyen értelmû tapasztalata. Kérdésemre azt válaszolta,
hogy tanácsot adni nem tud, de elmesél egy történetet.
Az emeletráépítéshez neki sem volt elég
pénze, ezért elment tanácsot kérni Petõ
Ernõhöz, aki meghallgatva Kneffel Pál érvelését,
csak annyit válaszolt: tanácsot adni nem tud, de megjegyzi,
hogy úgy házat építeni, hogy az ára
a zsebben van, minden kocsis tud. Kneffel Pál és következésképpen
én is megértettem az egy mondatba sûrített bölcsességet
- a KÖJÁL új emelete és az új Vérellátó
Alközpont a kórházhoz hasonlóan egyaránt
megépült.
Amikor 1942. július 1-jén engedélyt kértem,
hogy a Sebészeti Osztályra nyári gyakorlatos medikusként
bejárhassak, Petõ Ernõhöz irányítottak.
Az igazgatói irodában a bejárattal szembeni falon
egy fénykép volt látható, amely Petõ
Ernõt és Horthy Miklóst együtt ábrázolta
a kórház megnyitásakor. Akkor már sok mindent
hallottam Petõ Ernõrõl. Szombathelyi gimnazistaként
(1932) a felnõttek beszélgetését hallgatva
hallottam azt a kávéházi megállapítást,
hogy "Szombathelyen tulajdonképpen három hatalmasság
van - a püspök (gróf Mikes János), a vegyesdandár-parancsnok
(Shvoy István) és a kórházigazgató (Petõ
Ernõ). Késõbb rájöttem arra, hogy ha ez
a megállapítás nem is volt pontos és teljes,
de kifejezte a közhangulatot. Öcsém betegsége kapcsán
láttam elõször a kitûnõ sebészt,
aki 1936-ban eltávolított öcsém térdébõl
egy vadászbaleset során "eltévedt" lövedéket.
Azt is többféle verzióban hallottam, hogy a 2. királypuccs
alkalmával Petõ Ernõ adott orvosi bizonyítványt
arról, hogy IV. Károlynak tüdõgyulladása
van, nem utazóképes. Ily módon akartak idõt
nyerni ahhoz, hogy a király ügyében kedvezõ antant-döntés
születhessen. Azt is hallottam, hogy azért a sebész
Petõ Ernõ adott ilyen értelmû bizonyítványt,
mert már akkor olyan tekintélye volt, hogy azt az antant-bizottság
is elfogadta. Az csak a történelem fintora, hogy IV. Károly
nem sokkal késõbb, 1922-ben az akkori influenza-világjárvány
kapcsán Madeira-szigetén valóban tüdõgyulladást
kapott, és abba bele is halt. Tudtam tehát, hogy Petõ
Ernõ nagyszerû orvos, nagy tekintélynek örvendõ
közéleti személyiség - de keveset tudtam az emberrõl,
szervezõ- és diplomáciai készségérõl,
kapcsolatokat teremteni tudó orvosi és vezetõi képességérõl.
Medikusként megismertem munkastílusát és munkabírását,
ami nagy hatással volt rám. Amikor a kórházi
fõorvosok többsége jóval késõbb
kezdett dolgozni, Petõ Ernõ már 8 óra tájban
igazgatói irodájában volt, és közel délig
az igazgatói teendõket végezte. Akkor az igazgatóság
elõtt várakozó saját sofõrje hátravitte
a sebészetre, ahol elsõként az összegyûlt
járóbetegekkel foglalkozott. A szeptikus mûtõ
körüli helyiségekbe osztotta szét a várakozókat
(akik ily módon tapasztalhatták, hogy Petõ Ernõ
megjelent, és velük máris történik valami).
Mindenkit nyugodtan megvizsgált, minden sebet maga ellenõrzött.
Közben magyarázgatott nekünk, mit, hogyan, miért
kell úgy csinálni. A betegekkel ugyanúgy, mint az
ott dolgozó orvosokkal, apácákkal, medikusokkal halkan,
türelmesen, kedvesen beszélgetett. Soha nem hallottam kiabálni,
türelmetlenkedni, vagy oda nem illõ kifejezést használni.
Az atmoszférára, ami a szeptikus mûtõben uralkodott,
a kórházi legendáriumból idézek egy
esetet (1942).
|
|
Egy vépi parasztasszony lányát
hozta alhasi panaszok miatt Petõ Ernõhöz vizsgálatra.
Ennek megtörténte után az asszony Petõ Ernõhöz
fordult: "hát mi baja van a Rozálnak, Méltóságos
Úr?" - (a betegek '45 elõtt így szólították).
"Nincs nagy baj" válaszolta Petõ Ernõ - "a Rozál
terhes". Erre az asszony magából kikelve elkezdett ordítani:
"megállj Rozál, csak érjünk haza, agyoncsaplak"
és hangosan szitkozódott tovább. Petõ Ernõ
megfogta az asszony kezét, és azt mondta, hogy itt a kórházban
nem lehet kiabálni. Az asszony kétségbeesett helyzetében
vigaszt keresve fordult Petõ Ernõhöz: "és tessék
mondani Méltóságos Úr, nagyon terhes?" Mire
Petõ Ernõ nyugodtan azt válaszolta: "nem kedvesem,
csak kicsit". Erre az asszony megnyugodott, és a mûtõben
újra helyreállt a csend.
A járóbetegek után a konzíliumba küldött
betegek következtek. A sürgõs ellátást igénylõ
esetekben is nagyon nyugodtan végzett újabb vizsgálatot,
vagy intézkedett a szükséges mûtétrõl.
Nem bízott semmit a véletlenre, mindent gondosan elõkészített,
fontosabb eseményeknek szinte a koreográfiáját
is kidolgozta. A nyár folyamán Grõsz József
püspök jött Petõ Ernõhöz vizsgálatra.
Elõtte összehívta az érintetteket, beleértve
a portásokat, orvosokat, apácákat és bennünket
medikusokat is, és kiosztotta a szerepeket. Az apácák
maguk között "méltó"-nak nevezték, amit
azután a bennfentes kórházi személyzet is átvett.
Szabó Kálmán (akkori alorvos) a bejárati portán
fogja várni és felkísérni a püspök
urat - rendelkezett Petõ Ernõ, és elmondta, hogy ki
hol álljon. Munkatársait félkörbe sorakoztatta
fel - mindkét szélén medikusok álltak - a középpontban
Petõ Ernõ. A belépõ püspökhöz
lépve így köszöntötte: Kegyelmes püspököm,
kegyes lelkipásztorom - megadva ezzel, ami a püspöknek
kijárt. A püspökre láthatólag nagy hatással
volt a fogadók nagy száma és a jól megkomponált
fogadtatás. Mi pedig példát kaptunk egy fontos vendég
látogatásának elõkészítésérõl.
|
|
A konzíliumok befejezése után elvonult operálni.
Akkor még osztatlan volt a sebészet - és nemcsak hasi-
és végtagmûtéteknél, hanem nõgyógyászati
és mai értelemben balesetsebészeti és ortopédiai
mûtéteknél is segédkezhettünk. A késõ
délutáni órákban került sor a napi vizitekre.
Egy alkalommal az akkori 212-es szobában odafordult hozzám,
és azt mondta: Te fiam, most egy vérképet készítesz
az apát úrnál, amit megmutatsz Görög tanár
úrnak. Az apát az akkori zalaegerszegi apátplébános,
Mindszenty József volt. Mert az osztályon nemcsak Vas megyei
betegek feküdtek, hanem a Dunántúl egész területérõl,
így méltán mondta a kórházi lelkész
az 1943. január 12-i Ernõ-napi ünnepségen: "köszöntjük
hét vármegye híres sebészét".
Amikor 1944 nyarán kórházi gyakorlatra jelentkeztem,
Petõ Ernõvel már nem találkoztam - hollétét
és annak okát mélységes hallgatás övezte.
Az igazgatói irodában Czeizel János fõorvos
adta meg az engedélyt a nyári gyakorlatra.
Amikor a nyugati hadifogságból 1945. novemberben hazaérkeztem,
és orvosként munkára jelentkeztem, már újra
Petõ Ernõ volt az igazgatói irodában. Ugyanúgy
viselkedett, mint korábban, mintha vele közben mi sem történt
volna. Az igazgatói irodába a két titkárnõ
- Kosztolánczy Mária és Zoltán Tiborné
- szobáján keresztül lehetett bejutni. Különös
hatást tett rám, hogy a titkárnõk mennyire
átvették Petõ Ernõ választékos
stílusát, halkan, nyugodtan beszéltek, és határozottan,
gyorsan dolgoztak. Az országban még kaotikus volt a helyzet
- pl. nem volt menetrendszerû vasúti közlekedés,
áruellátás -, a kórházban az 1945-46-os
télen nem mûködött a központi fûtés.
Az akkori tüdõosztályt találat érte, üresen,
romos állapotban állt. Akkor természetesnek tûnt,
hogy - a gyermekosztályon csakúgy, mint a többi osztályon
is - ún. raj-kályhákat állítottunk fel,
a kályhacsöveket kivezettük az ablakon, a felvett betegek
hozzátartozóinak pedig azt mondtuk, hogy hozzanak tüzelõt.
Az is természetes volt, hogy a tüzelõt mi orvosok vágtuk
fel reggel 7 óra tájban, vizit elõtt (a 100 ágyas
gyermek- és az 50 ágyas fertõzõ osztályra
ketten voltunk orvosok Biró Ferenccel). Az apácák
kitûnõ hírszolgálata kiderítette, hogy
hol lehetett a városban fát "szerezni" (ez akkoriban az eltulajdonítás
jogosnak, ügyesnek tartott formájára használt
kifejezés volt). '45 egyik téli délutánján
az ápolók jelezték, hogy kezdik széthordani
a szomszédos SzSE-pálya tribünjét, és
kérték, hozzunk mi is abból fát.
|
|
Biró Ferenccel átmásztunk a strand
felõli kerítésen, és a teljes sötétségben
hozzáláttunk minél nagyobb részek lefeszítéséhez,
amiket aztán a kórházi kerítés túloldalán
várakozó apácák vittek be az épületbe.
Az akkori viszonyok jellemzésére írom le az alábbi,
az akkori helyzetre és Petõ Ernõre is jellemzõ
történetet. Az igazgatói irodába hívattak,
ami eleve rosszat jelentett, mert bármit nem csináltunk jól,
délelõttönként odarendeltek, Petõ Ernõ
ott olvasta a fejünkre mulasztásainkat, hibáinkat. Félve
léptem az igazgatói irodába. Faláról
a történelem már eltávolította a képet,
amely a kórház megnyitása alkalmából
együtt ábrázolta Petõ Ernõt Horthy Miklós
kormányzóval. Petõ Ernõ meglepetésemre
kedvesen, mosolyogva fogadott, majd azonnal a lényegre tért:
"Te, fiam, holnap Ernst-papával elutazol Brennbergbányára,
és hazakíséritek azt a két vagon szenet, amit
a kórháznak végre kiutaltak. Az én bizalmam,
a kedves nõvérek imája és a betegek szeretete
fog utatokon kísérni" - mondta, és anélkül,
hogy választ várt volna, íróasztala fiókjából
elõvett egy nagy pisztolyt, és átadta "bátorításul".
Vonatok nem közlekedtek, teljesen rendszertelenül ment 1-1 személyvonat
(ablaküvegek nélkül) vagy 1-1 teherszerelvény.
El kellett jutnunk Brennbergbányára, tehát kimentünk
a vasútállomásra, és vártunk. Hajnal
felé egy nyitott teherkocsikból álló rövid
szerelvényre felszálltunk (természetesen jegyre nem
volt szükség), és délre elérkeztünk
Brennbergbányára. Az iratok elintézése után
(pénzt nem vittünk magunkkal) megmutatták, melyik két
vagonról van szó. A prizmásan szénnel telerakott
vagonokat a vasutasoktól kapott mésszel végiglocsoltuk
(ezt a tanácsot ott kaptuk), hogy a szenet jobban szemmel tarthassuk.
Ezután Ernst-papa az egyik, én a másik vagonban lévõ
szén tetejére ültünk. Hosszú várakozás
után indultunk, gyakran megálltunk (mert nem volt gõz,
a mozdonynak gõzt kellett fejlesztenie), és az indulástól
számított két nap múlva érkeztünk
Szombathelyre. Utunknak azonban ezzel nem volt vége, mert a vagonokat
nem hagyhattuk magukra. Akárhol megálltunk, hamarosan elõkerült
valaki egy vödörrel (fõleg asszonyok), és hol szép
szóval kérve, hol meg erõszakoskodva szénhez
akartak jutni. Nagyon nehezen tudtuk a tolakodókat, könyörgõket
távol tartani. A szombathelyi állomásról üzennünk
kellett a kórházba, hogy megérkeztünk. Órák
múlva jöttek a szénért. Másnap használat
nélkül adtam vissza a revolvert és a kapott hat töltényt
Petõnek. Ilyen volt a helyzet, amikor Petõ Ernõ hozzálátott
az akkor még "Vasvármegye és Szombathely város
kórházának" újrateremtéséhez.[Iki]
A kórházban nagyon kevés orvos volt - a régi
fõorvosok közül csak Czeizel Jánost, Prugberger
Józsefet és Tanka Dezsõt találtam meg. Vásárhelyi
Béla (1946-ban hazajött) és Gulácsy Zoltán
"nyugatra távozott" (utóbbi sohasem tért haza, hosszabb
hányódás után Venezuelában, Caracasban
lett egyetemi tanár, ott is halt meg).
|
|
|
A korábbi alorvosok közül csak Szvoboda
Jenõ és Horváth György dolgozott. Petõ
Ernõ hihetetlen erõvel látott hozzá az üres
állások betöltéséhez és új
állások szervezéséhez. Pesti útjain,
de többször itthon is amolyan igazgatói fullajtárként
(finomabban fogalmazva "titkárként") vitt magával,
vagy küldött valahová. Egyik pesti utunkkor említette,
hogy egy jó kórboncnok kellene (Görög Dénes
Auschwitzban meghalt). Válaszoltam, hogy én ismerek egyet,
de annak nagyon rossz a politikai "anamnézise" (kórelõzménye)
- és medikus korombeli magántanáromra, Romhányi
Györgyre gondoltam, akit az igazolóbizottság eltiltott
az orvosi gyakorlattól, és szõlõmunkásként
tartotta fenn családját. Petõ Ernõ higgadtan
válaszolta, hogy az elõzmények nem fontosak, jó
kórboncnok legyen. Romhányi György, aki késõbb
a kórház "spiritualis rektorá"-vá vált,
hamarosan Szombathelyen kórházunk fõorvosa lett, és
döntõ szerepe volt abban a szakmai fellendülésben,
ami 1-2 év alatt bekövetkezett. Önkéntes késõ
délutáni-esti továbbképzõ összejöveteleire
csak néhányan jártunk (Széll Kálmán,
Solymoss Béla, Varga Zsuzsa), akiket késõbb a világban
szétszórt az élet, de valahányan Romhányi
György nyomdokain haladtak (hála Petõ Ernõnek,
aki ide merte akkor hozni Romhányi Györgyöt).
Még szó sem volt oktatókórházról,
egyetemi álmokról, amikor Petõ Ernõ olyan fõorvosokat
állított munkába, mint az ország akkor egyik
legjobb szemésze, Miklós Andor (a legendárium szerint
Rajk László a letartóztatása elõtti
napokban írta rá egyetemi tanári pályázatára,
hogy "melegen ajánlom", és ezért nem lett professzor
Szegeden), vagy a világhírû Kerpel-Fronius Ödön
professzor által vezetett pécsi gyermekgyógyászati
klinika magántanára, Frank Kálmán (késõbb
kitûnõ gyermekorvosi mûhelyt teremtett Szombathelyen,
majd a budapesti Orvostovábbképzõ Egyetemen lett tanszékvezetõ).
Az akkori társadalmi viszonyokra és Petõ Ernõ
"társadalmi érzékére" egyaránt jellemzõ
volt az alábbi eset. A kórház orvosi karát
(nemcsak a fõorvosi karát) társadalmi kapcsolatok
és szolidaritás ötvözte össze. Ez a kórházon
(szolgálaton) kívüli kapcsolatokban is megnyilvánult.
|
|
A kor szokásai szerint ez azt jelentette, hogy
amennyiben egy kórházi orvos megnõsült, úgy
"vizitelnie" illett a kórház nõs orvosainál.
Ennek megfelelõen jeleztem én is Petõ Ernõnek,
hogy vizitelni szeretnénk nála. Ezt természetesnek
vette, és hamarosan sor is került a látogatásra.
Érthetõ elfogultságunkat Petõ Ernõ és
felesége, Szegedy Gina "csillagkeresztes hölgy" kedves, közvetlen
beszélgetéssel oldotta fel, terveink felõl érdeklõdtek,
így a vizit várakozásunk ellenére kellemesen
zajlott le. Két héten belül "visszaadták a vizitet".
Tehát a kórház nagyhatalmú igazgatója
egy kezdõ orvost társadalmilag egyenrangúnak tekintett.
Egyetlen helyiségbõl álló kórházi
szolgálati lakásunkban nagyon szerény (és szegényes)
viszonyok között fogadtuk Petõ Ernõéket
(az "adópengõs" világban játunk), akik ezúttal
is feloldották a közöttünk lévõ korbeli
és társadalmi különbséget.
Az újjáteremtés éveiben szervezte meg Petõ
Ernõ a kórház önálló röntgen-osztályát,
amelynek a saját nevelésû Hutás Imre lett a
fõorvosa, aki hamarosan országosan elismert radiológussá
vált (a gyomor HIS-szögének radiológiai vizsgálatáról
írt kandidátusi értekezését a pályatársak
irigysége ütötte el az elfogadástól). Ekkor
lett az ország elsõ vidéki urológiai osztályaként
önálló osztállyá az urológiai sebészet
Zoltán Tibor vezetésével, az egyetemi urológiai
klinikák után.
Petõ Ernõnek egészen különös érzéke
volt az új iránt, hamarosan felismerte a fejlõdés
követelményeit, hallgatott a szakemberekre, és hozzálátott
1-1 új kórházi osztály létesítéséhez.
Ezzel lényegében megindította azt az országosan
elismert fejlõdést, ami a 60-as években az elsõ
oktatókórházi cím elnyeréséhez
vezetett. Így szervezte meg az onkoradiológiai osztályt
és a rádium-kezelést, amihez az Országos Onkológiai
Intézet akkor már elismert szakemberét, Kocsis Sándort
hívta meg Szombathelyre. Kocsis Sándor nemcsak az akkor új
onkológiát honosította meg a kórházban,
hanem kitûnõ szervezõnek bizonyulva kialakította
a regionális jellegû onkológiai betegellátást
is - élete egész munkásságával bizonyítva
Petõ Ernõ elõrelátását. Így
került sor az önálló Központi Laboratórium
megszervezésére is (addig egy fõorvos látta
el a kórbonctani és központi laboratóriumi feladatokat),
amelynek vezetõjévé az akkor nagyon fiatal (29 éves)
Solymoss Bélát nevezte ki. Solymoss Béla késõbb
a világhírû Sellye János kanadai (montreali)
kísérleti kutatóintézetébe került.
Tudományos pályafutása is Petõ Ernõ
emberismeretét, elõrelátását igazolta.
1947-48-ban jutottak el hozzánk az elsõ nyugati folyóiratok,
amelyekbõl a "vérbank-rendszer" amerikai és európai
gyors elterjedésérõl értesültünk.
Kézenfekvõ volt, hogy ezt elõbb-utóbb nálunk
is meg kell valósítani - a gyermekosztályos tapasztalatok
is adva voltak -, a közvetlen véradóból végzett
transzfúzió helyett a mindig kéznél lévõ
konzerv-vért be kell vezetnünk a gyógyításba.
Többször tettem Petõ Ernõnek javaslatot "kórházi
vérbank" létesítésére. Végre
1948-ban "kötélnek állt", kiválasztott egy idõsebb
beteget, akinek magas vérnyomása volt, és akinek (a
korabeli felfogás szerint) "jót tesz egy kis vérlebocsátás".
Petõ Ernõ megígérte, hogy az elsõ vérvételnél
jelen lesz. Erre a mûtõben került sor. A vérlebocsátás
kezdetén azonban a beteg nem érezte jól magát,
a vérvételt félbe kellett szakítani. Petõ
Ernõ látva az eredmény miatti szomorúságomat
(hiszen a vérbank elindítása nem sikerült), kezemet
megfogva, vigasztalólag mondta: "vigasztalódj fiam azzal,
hogy manapság a többi banknak sem megy jól" (akkoriban
került sor a bankok államosítására). Petõ
Ernõ humora és a nyomában felcsendült nevetés
helyrehozta lelkivilágomat.
Az új létesítmények sorába tartozik
az elõször "Kórházi Transzfúziós
Szolgálat"-nak, majd késõbb Vérellátó
Alközpontnak nevezett osztály megszervezése is, amely
1949 szeptemberében az OVSz Központi intézetével
egyidejûleg jött létre - és Petõ Ernõnek
ebben is nagy szerepe volt.
A kórház gyermekosztályán - a vérátömlesztéssel
és plazmatranszfúziókkal világszerte elért
eredmények hatására - ún. osztályos
transzfúziós szolgálatot hoztunk létre. Ekkor
jelent meg az akkori Népjóléti Minisztérium
felhívása - kórházi vértranszfúziós
szolgálatok létesítésére. Felkerestem
Petõ Ernõt, és javasoltam, hogy élve a lehetõséggel,
a gyermekosztályos transzfúziós szolgálatot
szervezzük át a kórház egészét
ellátó intézménnyé. Petõ Ernõ
azonnal átlátta a javaslat jelentõségét,
és támogatta azt. Hamarosan sor került az OVSz elsõ
igazgató-fõorvosának szombathelyi látogatására.
Petõ Ernõ - a már ismert módon - gondosan elõkészítette
a fogadtatást. Este nekem kellett Rex-Kiss-Bélát az
állomáson fogadnom ('49. augusztus) és a Kórházba
kísérnem (egy külön szobában volt elhelyezve).
Másnap végiglátogattuk a vérellátásban
érdekelt osztályokat. A leghosszabb idõt a sebész
fõorvos Petõ Ernõnél töltöttünk,
estére pedig Rex-Kiss-Bélával és Romhányi
Györggyel együtt Petõ Ernõ lakására
voltunk meghíva. Romhányi György akkor a kórház
kimagaslóan legjobban felkészült fõorvosa volt,
kutatásai, eredményei nagy tekintélyt kölcsönöztek
neki. Hamarosan megértettem, hogy Romhányinak (akit Rex-Kiss-Béla
is jól ismert és sokra becsült) Rex-Kiss-Béla
szakmai hírének és rangjának ellensúlyozása
miatt kellett jelen lennie. Szertartásos elõkelõ vacsora
volt, a fogadtatás, a körülmények Rex-Kiss-Bélára
nagy hatással voltak. Petõ Ernõ kitûnõ
házigazdának bizonyult, a kellõ hangulatban tért
a tárgyra, és a vacsora végére eldõlt,
hogy az ország elsõ kórházi vérellátó
szolgálatát a szombathelyi kórházban fogják
létrehozni. Csillaghullásos augusztusi éjszakán
kísértük Rex-Kiss-Bélát Romhányi
Györggyel vissza a kórházba - hallgattam kettejük
beszélgetését (akkor mindketten az orvostudomány
hazai élvonalába tartoztak). Ezen az estén értettem
meg a "munkavacsorák" értelmét, és vettem ez
ügyben Petõ Ernõtõl életre szóló
leckét.
A háborús események alatt a betegeket az alagsorba költöztették, ezek a "szükség-kórtermek" sokáig fennmaradtak. Egyszercsak azt vettük észre, hogy a bejáratokat rendõrök õrzik. 1948-tól az egyre nagyobb számú letartóztatott börtönkórházává vált a szuterén - vagy ahogy a kórháziak nevezték, a "szutyi". Az apácák ezeket a nagyon rossz állapotban lévõ embereket is ellátták, segítették, üzeneteiket közvetítették. Magam is végeztem transzfúziót egy (emlékezetem szerint Rákóczi nevû) rendõrezredesnél, akinek WC-papírra írt (talán utolsó) üzenetét családjához én adtam postára. A háború és a politikai üldözés a kórházat és a betegeket sem kímélte.
Petõ Ernõ tudta, hogy kórházigazgatóként
meg vannak számlálva napjai (a "fordulat évében"
voltunk, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az
"osztályidegen" és arisztokrata feleséggel, rokonsággal
és baráti körrel rendelkezõ Petõ Ernõ
nem sokáig maradhat kórházigazgató); kifelé
semmit sem mutatva, megõrizve nyugalmát, rendületlenül
dolgozott a kórház újjáteremtésén.
Ebben az idõszakban került sor Borisz Petrovszki szovjet sebész,
vendégprofesszor látogatására és bemutató
mûtétére is. Petrovszki látogatásának
célja a magasabbrendûnek tartott szovjet orvostudomány
eredményeinek bemutatása volt. Petrovszki kitûnõen
felkészült, sokoldalú sebész volt, hosszabb ideig
dolgozott Berlinben az akkoriban világelsõnek tartott Sauerbruch-klinikán,
majd Amerikában is a Mayo-klinikán. Beszélt németül
és angolul. A látogatás nagyon hivatalosan indult,
Petrovszki csak tolmács útján (Jánosi György)
beszélt. A bemutató mûtét közben nekem
kellett vérátömlesztést végeznem, így
közvetlen közelrõl figyelhettem a történteket.
Bemutató mûtétrõl lévén szó,
Petrovszki (akinek Petõ Ernõ asszisztált) azonnal
hangosan magyarázta, hogy mit csinál. Közben Petõ
Ernõ halkan, csak a mûtétben részt vevõk
hallhatták, németül finom elismerõ megjegyzéseket
tett. A mûtét az akkor hivatalosan propagált szovjet
módszer: a Visnyevszki szerinti (0,25%-os novocainnal végzett)
"réteges" helyi érzéstelenítésben zajlott.
A beteg a "Visnyevszki-blokád" ellenére érezte a mûtéti
fájdalmakat. Az egyre feszültebbé váló
légkörben Petõ Ernõ nyugtatta a beteget. Közben
sajátos beszélgetés folyt Petrovszki és Petõ
Ernõ között, elõbbi oroszul beszélt, amit
a tolmács magyarra fordított, amire Petõ Ernõ
(aki nyugalmát egy percre sem vesztette el, és nem esett
ki a házigazdai szerepbõl) németül válaszolt.
A mûtét - amihez az elõírtnál jóval
több novocaint használtak fel, és a tervezettnél
jóval hosszabbra húzódott - sikeresen befejezõdött.
Petõ Ernõ mesterien oldotta fel a feszültséget,
a hivataloskodást, és valamennyiünk meglepetésére
karonfogva kísérte vendégét a gépkocsijához.
Petrovszkit felesége is elkísérte, aki Petõ
Ernõvel a gépkocsinál találkozott. Petõ
Ernõ nem lepõdött meg (akkoriban a feleségek
nem szerepel[het]tek hivatalos látogatásokon), a tõle
megszokott "schlagfertig" módon azt mondta: mennyire fogja sajnálni
a felesége, hogy nem tudott Petrovszkiné jövetelérõl,
biztos nagyon örült volna a találkozásnak. Ismerve
Gina asszonyt és akkori helyzetét, valamennyien a szakadék
szélén táncolás diplomáciai mutatványának
éreztük Petõ Ernõ teljesítményét.
Petrovszki mindenesetre nagyon jó véleménnyel vált
el Szombathelytõl, és késõbbi találkozásaink
alkalmával (még szovjet eü. miniszter korában
is) kedvesen emlegette Petõ Ernõt.
A korszak egyik meghatározó egészségpolitikai
szereplõje volt a szövõnõbõl lett egészségügyi
miniszter, a szélsõséges (és gyakran orvosellenes)
megnyilatkozásai miatt hírhedtté vált Ratkó
Anna. Kórházlátogatásai többször
vezetõk felfüggesztésével, felmentésével
végzõdtek. Ezért is vártuk szorongva látogatását.
Petõ Ernõ kíséretében néhányszor
jártam a Népjóléti Minisztériumban,
ahol Petõ Ernõnek hívei és ellenfelei egyaránt
akadtak. A Ratkó-látogatás elõzményeihez
tartozott, hogy Petõ Ernõ irodájába hívatott.
Akkoriban a beteg csecsemõket szoptató anyák ("kismamák")
elhelyezése okozott állandó gondot. Egyikük különösen
élesen támadta a kórházat és az osztályvezetõt
a tömegszállási viszonyok miatt, amit a miniszteri látogatásig
már nem lehetett megoldani. Az a feladatod - magyarázta Petõ
Ernõ - hogy a látogatás idõpontjában
együtt tartod a comeseket (így hívtuk kórházi
zsargonban a kísérõanyákat), és kiállsz
a gyermekosztály bejárati teraszára. Figyeled, hogy
az igazgatóságról merre indulunk a miniszter asszonynyal
- az ebédlõ, vagy az idegosztály irányába,
Te pedig a comesekkel elindulsz az ellenkezõ irányba. Így
is történt, és a miniszter asszony nem találkozott
a folyton jogosan panaszkodó kísérõ anyákkal.
A látogatás végén tartott megbeszélésen
én is részt vettem. Ratkó Anna elismeréssel
nyilatkozott a látottakról, több vonatkozásban
követendõnek nevezve, amit Petõ Ernõ igazgatóként
végzett. A miniszteri látogatás után Petõ
Ernõ pozíciója átmenetileg megerõsödött,
a kórház-megújítás újabb erõvel
folytatódott. Akkoriban többször kérdezték
tõlünk Budapesten, hogy mit csináltunk Ratkó
Annával, aki éppen Petõ Ernõrõl nagyon
elõnyösen nyilatkozott. A megoldás kulcsa ezúttal
is Petõ Ernõ emberekkel bánni tudó, másokat
leszerelni képes szelíd és barátságos
magatartása volt. Szóbeszéd tárgya volt, hogy
Petõ Ernõ a Ratkó Anna által kedvelt kevés
kórházigazgatók egyike volt.
Egyre világosabbá vált, hogy a mind radikálisabb
Rákosi-rendszer nem sokáig fogja megtûrni az apácákat
(ugyanakkor, amikor az NDK-ban, Lengyelországban és Csehszlovákiában
" megtûrték" a szerzetesrendeket). Ennek ellenére viszonylag
váratlaul (és fõleg felkészületlenül)
ért bennünket 1949 októberében a leváltás
ténye. Elõtte néhány nappal Petõ Ernõ
magához hívatott. Átadott egy levelet, amelyet haladéktalanul
személyesen kellett a budapesti Jonda-nyomozóirodának
átadnom, és a választ Pesten megvárnom. Petõ
tájékoztatott a levél tartalmáról -
egy minisztériumi tisztviselõrõl kellett adatokat
hoznom. Közölte, hogy küldetésemet teljes titokban
kell végrehajtanom. Feleségem második fiam születése
elõtt állt. Elvittem a levelet a Nagykörúton
lévõ Jonda-nyomozóirodába, ahol már
tudtak érkezésemrõl, és közölték,
hogy a válaszért másnap jöhetek. Kínosan
telt az idõ, másnap megkaptam a választ, amellyel
visszautaztam Szombathelyre, és átadtam Petõ Ernõnek,
aki újból megkérdezte, hogy utamról ugye nem
beszéltem senkinek (ígéretemet évtizedekig
megtartottam). Az apácák leváltását
egy középkorú miniszteri tisztségviselõ
bonyolította le - valójában a szigoráról
és szélsõséges voltáról közismert
Vadas Sára irányította. A néhány fõs
minisztériumi küldöttséget Petõ Ernõ
igazgatói irodájában munkatársaival együtt
fogadta (ügyelve arra, hogy mi legyünk többségben).
A belépõ szigorú szolgálati hangot megütõ
"elvtársnõt" Petõ Ernõ szívélyesen,
kedveskedve fogadta - mindjárt az elején megjegyezte, hogy
"igazán kitûnõen néz ma ki, a kedves férje
bizonyára örülne, ha látná és tudná,
hogy ilyen jól néz ki". Ily módon adta Petõ
Ernõ az "elvtársnõ" tudtára, hogy tud arról:
"elvált" férje politikai okok miatt börtönben ül.
Az "elvtársnõ" elsápadt, elbizonytalanodott, Petõ
Ernõ pedig kedvesen érdeklõdött a további
tervek felõl. Azonnal megértettem, hogy ezért az információért
kellett Budapestre utaznom. Még azon a délutánon elvitték
az osztályról az apácákat, akiknek arra sem
adtak idõt, hogy munkakörüket átadják a
leváltásukra érkezõ (még nem végzett)
egészségügyi szakiskolásoknak (akik maguk is
felkészületlenül és félve vették
át az osztályos munkát, teljesen gyakorlatlanok voltak,
így pl. nem mertek és nem tudtak beteg csecsemõt füröszteni,
két hétig minden reggel magam fürösztöttem
a csecsemõosztály minden betegét). A kisnõvérekbõl
késõbb jó ápolónõk lettek (közülük
Török Zsigmondnéval, Zelles Katalinnal, Novák Sárával
sokáig dolgoztam együtt). Aznap késõ este láttuk,
hogy a leváltott apácák kettõs sorban (az akkor
ideiglenes és gazdasági célokat szolgáló
strand felõli kerítéskapu elõtt) várakoznak.
A szótlan hosszú sor végén ott állt
Lugosi Jenõ fõispán, Szabó Zoltán szakszervezeti
instruktor (a késõbbi egészségügyi miniszter),
Horváth Lajos párttitkár (a késõbbi
gazdasági igazgató). Én a gyermekosztály Gyöngyösre
nézõ nyitott teraszán tehetetlenül álltam,
és csak gondolatban búcsúzhattam a kórházból
métlatlanul eltávolított apácáktól
(köztük Alexia, Filippa, Jakobina, Georgina és Tarzicia
nõvérektõl), akiktõl kezdõ gyermekorvosként
sokat tanultam, és akik nagyszerû társaim voltak gyermekorvosi
teendõim ellátásában.
|
|
|
Éjfél felé járt, amikor kinyílt
a lánccal bezárt alkalmi kapu, és elindult a néma
menet, csak köhécselésekbõl ítélve
véltem egy-egy alattunk elhaladó volt munkatársunkat
felismerni. Reggelre az apácáknak "nyoma sem volt". Petõ
Ernõ elérte, hogy a legfontosabb beosztásban lévõ
nyolc apácát nem vitték el, õk néhány
hónapig még maradhattak. Az apácák deportálásának
körülményeire jellemzõ, hogy Cirilla nõvér
útközben meghalt. Ez az akció is (szovjet-orosz szokások
szerint) az éj leple alatt zajlott, így dolgozott a KGB (vitte
el lakásáról az aktív minisztériumi
osztályvezetõt, a bátor és széles látókörû
politikust, Lajos Ivánt, akinek "szürke könyve" nagy hatással
volt rám) és az ÁVO (az éj sötétségében
megállt a ház elõtt a fekete autó, így
alakult ki a letartóztatástól való félelem
miatti "csengõ-frász"), így vitték el Pálffy
Györgyöt, Sólyom Lászlót; késõbb
'56 novemberében így tartóztatták le a "sajnálatos
októberi eseményekben" (a kifejezést a pesti humor
gyorsan pejoratív OSE-re rövidítette) résztvevõket;
így keresték éjjel a lakásán a pufajkások
a késõbb bebörtönzött öcsémet
is. Ez a '60-as évekig szokásos módszer volt. Így
veszítette el Petõ Ernõ az Annunciáta-rendi
apácákat, amely rend és az Anyaház létesítésében
nagy érdemei voltak, azokat az apácákat, akik csodálatos
türelemmel és kitartással ápolták a betegeket
- nagy részük volt a kórház jó hírének
kialakulásában. Sajnálatos, hogy e kitûnõ
ápoló-rend intézményes rehabilitációjára
mindeddig nem került sor. Petõ Ernõre azonban nem lehet
az Annunciáta-nõvérek említése nélkül
emlékezni.
Petõ Ernõ azok közé tartozik, akiket a sors megfosztott
attól, hogy egész munkájuk értelmét,
életmûvüket életük befejezõ szakaszában
élvezhessék. A kor szokása szerint 1952-ben eltávolították
az általa alapított és munkássága, áldozatos
segítsége révén országosan jó
hírûvé vált kórházból.
Ugyanolyan csendesen távozott, mint ahogy 1945-ben visszatért.
Sárvárra számûzték (erre a sorsra került
a kórház szülész-nõgyógyász
fõorvosa, Szent-Páli Ferenc is, akit Celldömölkre
"helyeztek át"). Semmiféle búcsúünnepségre
akkor nem kerülhetett sor. 1956 után azonban - az éppen
kissé liberálisabb lehetõségeket kihasználva
- az Egészségügyi Szakszervezet ekkor nagyhatalmú
elnöke, Bencze József kezdeményezte, hogy egy ünnepi
búcsú-összejövetelre sor kerüljön. Széll
Kálmán részletesen leírja az eseményt,
magam csak Petõ Ernõ magatartásáról
szólnék. Csendesen, szerényen ült az elõadóterem
második sorában, a hozzá fordulókat még
õ vigasztalta, és mindenkinek megköszönte, amit
a kórházért tett. A végén - nagy lelkierõt
tanúsítva - a pityergõs hangulatban kedvesen beszélt,
méltatta a kórházi dolgozókkal együtt
eltöltött éveket, azok emlékeit, és a rá
annyira jellemzõ szelíd bátorsággal elkezdett
- a jelenlévõ pártfunkcionáriusok elõtt
- feleségérõl, annak érdemeirõl beszélni.
Úgy éreztem, igazi kapitány búcsúzik
a süllyedõ hajótól, aki nem magára gondol,
hanem a hajóra és a személyzetre. A búcsú
a volt munkatársakat érzelmileg jobban megviselte, mint (láthatólag)
Petõ Ernõt. Senkit nem vádolt, burkoltan sem tett
célzásokat, nem helyezett el észrevétlenül
tüskéket, nem játszotta meg a sértõdött
és méltatlanul mellõzött vezetõt - a búcsú
perceiben is másoknak erõt és megnyugvást sugárzott.
Akkor is erkölcsi fölényben volt.[Iki]
Várakozásommal ellentétben kevesen voltunk. A temetés
hangulata és körülményei a Mikes Kelemen által
leírt rodostói temetéseket juttatta eszembe. A sárvári
szertartás után a néhány autóból
álló menet Váton át Acsádra indult,
ahol a templom oldalán lévõ kriptabejáratig
kísértük a koporsót. Mindvégig azon tanakodtam,
hogy mily igazságtalan a sors, élte befejezõ szakában
milyen mostohán bánt azzal az emberrel, aki annyi jót
tett sebesültekkel, segítségre szorulókkal.
Közismert volt Petõ Ernõ bibliofil volta. Gyûjtötte
és szerette a könyveket, jelentõs orvosi szakkönyvtárral
rendelkezett. Feleségének is értékes, régi
könyvekbõl álló gyûjteménye volt.
Ex libirise jól kifejezte nemcsak egyéniségét,
hanem a könyvekhez való viszonyát is. Szüts Zoltántól
értesültem a könyvtár késõbbi sorsáról.
Sárvári idõszakában már könyveinek
darabonkénti eladására szorult, így a könyvtár
követhetetlenül szétesett, és a megye egyik legértékesebb
családi könyvtára ment veszendõbe. Ma csak elvétve
kerül elõ egy-egy ex libris-szel díszített példány.
Petõ Ernõ sokoldalú tehetséggel megáldott,
korszakos jelentõségû közéleti személyiség
- csodálatos szervezõkészséggel és diplomáciai
érzékkel bíró orvosvezetõ és
humánus, a szenvedõ betegre empátiával tekintõ,
kitûnõen felkészült, nagy tudású
gyógyító orvos volt. Sok elõnyös tulajdonsága
közül ma szervezõkészségét, diplomáciai
képességét és az új iránti érzékét
tartom a legjelentõsebbnek.
|
|
Felkészültségével és
kapcsolatrendszerével korát megelõzve egy olyan korszerû
kórházat hozott létre, amely hét évtizeden
át meg tudta õrizni az alapító nemes szándékait.
Volt még egy képessége, ami csak keveseknek adatik
meg: hitét, meggyõzõdését át
tudta plántálni másokba is. Ily módon tanítványai,
munkatársai tovább vihették egyéniségét,
szellemét. Felismerte az orvos társadalmi szereplésének
a medicinára visszaható jelentõségét,
és szerteágazó igazgatói és orvosi munkája
mellett széles körû közéleti tevékenységet
is végzett. Õ megértette a "teret és az idõt",
amelyben élt - még akkor is, amikor a kor sokszor nem fogadta
el személyét és eszméit, és nem becsülte
meg munkásságát. Petõ Ernõ mindkét
nagy korszakában - a kórház megalapításakor
és az újjáteremtés éveiben egyaránt
- maradandót alkotott.
BENCZE József: Dr. Petõ Ernõ (1886-1959). In: [Ibe]Vasi
Szemle,[Iki] 1960. II. kötet, 96-97.
ISTVÁN Lajos: Emlékezés dr. Görög Dénesre.
Elõadás a Szombathelyi Tudományos Társaság
ülésén. Szombathely, 1998. december 11. (Kézirat.)
LAKATOS István: Hat év a szombathelyi kórházban
(Részlet a szerzõ [Ibe]Két világ tanúja
voltam[Iki] címû mûvébõl). I-II. rész.
In: [Ibe]Vasi Szemle,[Iki] 1998. 3. sz. 349-360.; 4. sz. 475-490.
PETÕ Ernõ: A múlt és a jelen Vasvármegye
és Szombathely város kórházának életében.
Magyarország klinikáinak és kórházainak
szövetsége kiadása. Bp., 1934.
Dr. Petõ Ernõ Vas Megyei Tanács Markusovszky Kórháza
volt igazgató sebész fõorvosának nyugalomba
vonulása alkalmából Szombathelyen 1958. évi
április 19-én tartott ünnepi ülés. A kórház
kiadása, Szombathely, 1958. 1-15.
REMETEI FILEP Ferenc: Dr. Petõ Ernõ (in memoriam). In:
A Szombathelyi Markusovszky Kórház Évkönyve 1960-1962.
A Vasmegyei Tanács V. B., a Markusovszky Kórház és
a TIT Vasmegyei Szervezete közös kiadása, 1962. 593-4.
TIBORCZ Sándor (szerk.): A tanítványok hála-emlékkönyve.
1958. (Kézirat)
[Ibe]Vasmegye[Iki] címû napilap 1948. 05. 30-ai száma.
("Beiktatták az új fõispánt" c. cikk)
A szerzõ felhasználta továbbá dr. Gonda
György, dr. Gelencsér József, Kocsis László,
Kornélia Annunciáta-rendi szerzetesnõvér, Ruborits
László, özv. Szabó Kálmánné
szóbeli és Marsovszky Lászlóné levélbeni
közlését.[Iki]
Dr. Bencze József: körzeti orvos, az Egészségügyi
Dolgozók Szakszervezetének Vas megyei elnöke
Dr. Biró Ferenc: gyermekorvos, osztályvezetõ fõorvos
Dr. Czeizel János: orr-fül-gégész, osztályvezetõ
fõorvos
Ernst Antal: kórházi alkalmazott
Dr. Frank Kálmán: gyermekorvos, osztályvezetõ
fõorvos, egyetemi tanár
Dr. Görög Dénes: egyetemi magántanár,
osztályvezetõ fõorvos
Dr. Grõsz József: megyéspüspök, kalocsai
érsek
Dr. Gulácsy Zoltán: gyermekorvos, egyetemi magántanár,
majd professzor
Heckenast János: Ybl-díjas építész,
a Vérellátó Alközpont tervezõje
Dr. Horváth György: belgyógyász, radiológus,
osztályvezetõ fõorvos
Dr. Hutás Imre: radiológus, osztályvezetõ
fõorvos
István Pál: testvéröcsém (1923-1961)
Dr. János György: orvosezredes, orosz tolmács
Dr. Kerpel-Fronius Ödön: gyermekorvos, akadémikus,
a pécsi Gyemekklinika igazgatója
Dr. Kneffel Pál senior: a szombathelyi Országos Közegészségügyi
Intézet, majd a KÖJÁL igazgató fõorvosa[Iki]
Kocsis László: asszisztens, a Vérellátó
Szolgálat egyik alapítója
Kosztolánczy Mária: Petõ Ernõ titkárnõje
Dr. Kocsis Sándor: onkoradiológus, osztályvezetõ
fõorvos
Dr. Lajos Iván: minisztériumi osztályvezetõ
Lugosi Jenõ: Vas megye fõispánja
Dr. Marosfalvy Ferenc: transzfuziológus, osztályvezetõ
fõorvos
Mikes János: gróf, szombathelyi megyéspüspök
Dr. Miklós Andor: szemész orvos, egyetemi magántanár,
osztályvezetõ fõorvos
Mindszenty József: zalaegerszegi apátplébános,
késõbb veszprémi püspök majd Magyarország
hercegprímása
Novák Sára: ápolónõ
Pálffy György: altábornagy
Petrovszki Borisz: szovjet vendég sebész professzor,
késõbb a Szovjetunió egészségügyi
minisztere
Dr. Prugberger József: tüdõgyógyász,
osztályvezetõ fõorvos
Ratkó Anna: szövõnõ, majd egészségügyi
miniszter
Dr. Rex-Kiss-Béla: az OVSz alapító igazgató-fõorvosa,
c. egyetemi tanár
Dr. Romhányi György: pathológus, osztályvezetõ
fõorvos, késõbb egyetemi tanár, akadémikus
Dr. Sellye János: orvos-kutató, a stressz-elmélet
megalkotója
Dr. Solymoss Béla: laboratóriumi osztályvezetõ
fõorvos, egyetemi tanár
Sólyom László: altábornagy
Shvoy István: altábornagy, szombathelyi vegyes dandárparancsnok
Dr. Szabó Kálmán: sebész alorvos, majd
körzeti orvos
Dr. Szabó Zoltán: belgyógyász, területi
szakszervezeti instruktor, majd egészségügyi miniszter
báró Szegedy Georgina: csillagkeresztes hölgy, acsádi
földbirtokosnõ, Petõ Ernõ felesége
Dr. Szent-Páli Ferenc: szülész-nõgyógyász,
egyetemi magántanár, osztályvezetõ fõorvos
Szerzetes nõvérek:-Alexia, Annunciata-rendi ápolónõvérek
Cirilla, Filippia, Georgina, Jakobina, Tarzicia - Szalézia és
Vilma: Annunciata-rendi ápolónõvérek, Petõ
Ernõ mûtõsnõi
Dr. Széll Kálmán: sebész, anaesthesiológus,
orvostörténész
Dr. Szüts Zoltán: jogász, vármegyei fõtisztviselõ,
helytörténeti kutató
Dr. Szvoboda Jenõ: tüdõgyógyász, osztályvezetõ
fõorvos, késõbb igazgató-fõorvos
Dr. Tamás Endre: sebész, osztályvezetõ
fõorvos
Dr. Tanka Dezsõ: ideg- és elmeorvos, osztályvezetõ
fõorvos
Török Zsigmondné: ápolónõ, laboratóriumi
asszisztens, a Vérellátó Szolgálat egyik alapítója
Dr. Vadas Sára: orvos, minisztériumi osztályvezetõ
Dr. Varga Zsuzsa: belgyógyász fõorvos
Dr. Vásárhelyi Béla: belgyógyász,
egyetemi magántanár, osztályvezetõ fõorvos
Zelles Katalin: ápolónõ
Dr. Zoltán Tibor: urológus sebész, osztályvezetõ
fõorvos
Dr. Zoltán Tiborné: Petõ Ernõ titkárnõje
* István Lajos tanulmányának megjelenését
a Vas Megyei Tudományos Ismeretterjesztõ Egyesület (TIT)
anyagilag támogatja. Köszönjük ! (A szerk.)
** A tanítványok hála-emlékkönyve,
1958. (Kézirat) mottója