Vas megye középkori plébániahálózata fehér folt az egyébként sem eléggé kutatott középkori magyar egyháztörténet térképén. Ennek egyik oka az 1334. évi pápai tizedjegyzék vonatkozó részének hiánya, így a megye középkori egyházairól még ebbõl - az országosan viszonylag jól ismert - korszakból sem rendelkezünk átfogó képpel. Talán éppen ennek a hiánynak tulajdonítható, hogy ebbe az irányba nem is folytak jelentõsebb történeti kutatások. A Vas megyei templomok mûemléki és régészeti kutatásai viszont közismerten jelentõs eredményeket mutattak fel az elmúlt évtizedekben, a feltárt emlékek azonban - a történeti adatok hiányában - szinte légüres térben állnak.
          Az alábbiakban egy több éve folyó - elsõsorban írott forrásokra és terepbejárásokra támaszkodó - kutatómunka eredményeibõl teszünk közzé egy válogatást. Az itt bemutatásra kerülõ templomok közös jellemzõje, hogy nem érték meg a 17-18. századi katolikus restaurációt, az egyház nagy (újjá)építési korszakát, hanem nagyrészt már a középkor végén, ill. az újkor elején feldúlták õket, vagy funkciójukat vesztve elenyésztek (a korabeli források ezeket a romokat nevezik pusztaszentegyháznak vagy pusztatemplomnak). Válogatásunk elsõdleges szempontja az volt, hogy olyan templomokra vonatkozó adatokat tegyünk közzé, amelyek azonosítása nem - vagy csak tévesen - történt meg. Ugyanakkor arra is rá szeretnénk világítani, hogy éppen ezek az elpusztult templomok nyújthatnak támpontot a megye középkori plébánia- és településhálózatának rekonstruálásához és korszakolásához.
 
 
 
 

          1371-ben Béri János fiai, Péter és Imre tulajdonukba vették a Vas megyei Dorog nevû földet.1 Egy évvel késõbb XI. Gergely pápától engedélyt kaptak, hogy a birtokon Mindenszentek tiszteletére templomot építhessenek, és egyúttal anyaegyházuktól, Mindszenttõl elszakadhassanak.2 Az eset eléggé furcsának tûnik, mert az a tény, hogy egy Mindenszentek-plébániából kiváló új egyház titulusa szintén Mindenszentek legyen, több mint szokatlan. 1373 decemberében azonban Kálmán gyõri püspök, tudomásul véve a pápai engedélyt, már arról rendelkezik, hogy a Bériek által állított plébánost neki mutassák be.3
          A templom mellett kiépülõ falu egészen II. Szulejmán 1532. évi hadjáratáig Egyházasdorog néven létezett, azóta elpusztult településként tartjuk számon. Felmerül a kérdés, hol volt ez a falu?
          A Vas megyei földrajzi nevek gyûjtése során a Dorog hegy és Dorog alja neveket Bérbaltavár határában írták le.⁴ A szombathelyi egyházmegye 1972. évi sematizmusának összeállítója is úgy tudta, hogy Egyházasdorog Olaszfa, Csehi és Kisbér között feküdt.⁵
          Amikor az elpusztult település keresésébe fogtunk, azt tapasztaltuk, hogy a terület meglehetõsen "szûkös", nehezen képzelhetõ el, hogy egy ilyen kis birtok képes lehetett egy plébánia eltartására. Arról a pontról, ahol az Oszkóból Bérbaltavárra vezetõ országút a dombtetõre ér, jól látható a csehimindszenti és a bérbaltavári templom; ebben a képzeletbeli háromszögben kell elhelyezni Egyházasdorog falut és templomát.
          Bér birtok 1358-as határjárása tartalmazza azokat a dûlõneveket és azonosítási pontokat, amelyek elegendõek ahhoz, hogy meghatározzuk Egyházasdorog templomának helyét.⁶ A Bábaharasztja, Dorogpatak és Rakottya elnevezések máig élnek, ezek azonosítása után egyetlen hely van, ahol a templom megépülhetett: a kisbéri domb. Itt, a hajdani Egyházasdorog majd Hegyhátkisbér falu temetõjének közepén máig áll egy épület.
          Egyházasdorog falut a 16. századi összeírások egyszer sem említik, így valószínû, hogy a török hadjárat után nem telepítették be újra. Kisbér viszont újra benépesült, és telepesei használatba vették a hajdani Egyházasdorog romos templomát és a körülötte elhelyezkedõ temetõt. 1698-ban Kazó már kisbérinek nevezte az épületet, és így írta le: "...a templom kb. három stádiumra fekszik a falun kívül északra. Régi katolikusok építették Szent Fülöp és Jakab apostolok tiszteletére. Valami látható a szétesõ falakból, a boltíves szentélybõl és a félig csonka toronyból. Erdei rémekkel teli erdõben van..."⁷
          Vagyis Egyházasdorog temploma nem pusztult el, hanem mint Kisbér falu temploma, új - Szent Fülöp és Jakab - titulussal került újra egyházi használatba a 18. században. Az 1756-os Batthyány-féle kánoni vizitáció már Baltavár filiájaként említi, és még 1857-ben is ez volt a község temploma. Bérbaltavárt és Hegyhátkisbért 1935-ben egyesítették, a mai község kisbéri részén álló templom a századforduló táján épülhetett, de megtartotta a Szent Fülöp és Jakab titulust.8 A ma már valószínûleg csak alapjaiban középkori Mindenszentek-templom jelenleg ravatalozóként mûködik a falun kívüli temetõben.

          Itt érdemes talán egy pillantást vetni a Csipkerektõl Nagytilajig elhelyezkedõ falvak középkori egyházszervezetére. A területen az elsõ templomok még a falvakon kívül, feltehetõen a "terrá"-nak nevezett nagyobb birtokegységek legalkalmasabb helyein épültek meg. Az elsõ ide vonatkozó oklevelekben a terra Cheh és a terra Pogh birtokokon álló templomokról történik említés. Köbölkúti János 1288-ban eladta Miklós comesnek Cheh nevû birtokát; az oklevél elmondja, hogy az eladott birtokon Szent Márton tiszteletére szentelt egyház áll.⁹ Pogh birtokon 1314-ben említik elõször a Mindenszentek egyházat, de ugyanez a templom 1342-ben már mint a Cheh terrá-n álló egyház szerepel.¹⁰ Minden bizonnyal az Anjou-kor gazdasági prosperitásának köszönhetõ, hogy a területen egyre-másra épültek a templomok: 1342-ben Széplakon, 1359-ben Martonfán, 1373-ban Dorogon találkozunk - feltehetõen újonnan épült - templommal.¹¹ Csipkereknek viszont nem volt temploma a középkorban.
          A több birtok templomaként is említett Mindenszentek-egyház kétségkívül azonos a mai csehimindszenti templommal, de hol állt Cheh birtok Szent Márton-temploma? Megítélésünk szerint ez nem más, mint Nagytilaj 14. századinak tartott és eddig csak 1407-es oklevélbõl ismert temploma,¹² amely szintén a török pusztításnak esett áldozatul. Egy 1690-ben készült összeírásban szerepel Nagytilaj romos temploma.¹³ Kazó István hét évvel késõbbi leírása szerint: a falutól három stádiumra nyugatra, az erdõben feküdt; régi katolikusok építették Szent Márton Tours-i püspök tiszteletére; keletre néz, szét van dúlva, kivehetõ még boltíves szentélye és már-már összedõlõ falai.¹⁴
 
 
 

          A bokodi egyház kérdése Vas megye középkori egyháztörténetének máig megoldatlan rejtélye. Nevével 1325-ben találkozunk elõször, amikor Sebestyén nevû papja a "bokodi fõesperes" címet viselte.¹⁵
          A középkori Vas vármegye egyházszervezetének felépítése meglehetõsen talányos kérdés, már csak azért is, mivel sem a korai Karakó, sem a feltehetõen késõbbi Vasvár megyéjének területén nem találkozunk fõesperessel a középkor folyamán. Egyes szerzõk úgy vélik, hogy a vasvári káptalan prépostja gyakorolta a megye területén a fõesperesi jogokat, ennek azonban okleveles bizonyítékai mindeddig nem kerültek elõ.¹⁶
          Mûködtek viszont a 14. század folyamán bokodi, hetyei, Répce- és Gyöngyös-melléki valamint belmurai fõesperesek, és a vasvári prépost is kinevezte magát egy oklevél erejéig fõesperesnek.¹⁷ Ugyanakkor a vasi egyházjogi kérdésekkel vagy maga a püspök foglalkozott, vagy az õ nevében a soproni, rábaközi és pápai fõesperesek intézkedtek. A bokodi és hetyei fõesperességek talán a megszûnt karakói megyeszervezet egyházi maradványai lehettek.
          A bokodi fõesperessel, illetve a falu plébánosával csak egy-egy alkalommal találkozunk az oklevelekben, de mivel a két említés között több mint egy évszázad telt el, tartósan mûködõ egyházról beszélhetünk. A 16. századtól viszont már nem hallunk róla.18
          Izsákfa mellett máig létezik Bokod puszta, feltételezhetõ, hogy ugyanitt volt a középkori falu is. Templomáról semmi közelebbit nem tudunk (így patrocíniumát sem ismerjük), a 17. századi vizitációk és összeírások sem tudnak létezésérõl. Azonosítását már csak régészeti kutatásoktól remélhetjük.
 
 
 

          1342-ben Kálmán gyõri püspök a gyõri káptalan kanonokjaival egyetértésben 19 plébánia és három filiális egyház dézsmanegyedét engedte át a vasvári káptalannak. Az oklevélben a templomok felsorolásánál elsõ helyen áll az egerközi Szent Péter-templom. Mivel ilyen falu ma nincs Vas megyében, és neve a Csánki-féle történeti földrajzban sem szerepel, a kutatók nagyvonalúan a mai Egervölgy községgel vagy az egykori Árokköz (szentpéterrel) (ma Hegyhátszentpéter) azonosították. Pedig Egervölgy csak Mária Terézia idejében települt, Árokköz pedig hasonló neve és templomának azonos patrocíniuma ellenére sem hozható kapcsolatba Egerközzel.
          Ha Vas megye hét Szent Péterrõl elnevezett középkori települését sorra vesszük, akkor mindössze egyet nem lehet biztosan azonosítani, azt a Szentpéter nevû prédiumot, amelyet 1465-ben a Békássy-birtokok között sorolnak fel.¹⁹ Amikor ezt a települést keresni kezdtük, egyértelmûvé vált, hogy valahol a megye közepe táján, a Gyöngyös mentén kellett elhelyezkednie. A kutatást, úgy a terepen, mint a forrásokban, siker koronázta. A 16-17. századi birtokperekben Pecöl határában elõször Egerköz, majd Szentpéter, ill. Szentpéterfalva néven tûnik fel egy terület. 1612-ben Farkas András elmondta, hogy a Pusztaszentpéter nevû helyen "...máig egy templom romjai láthatók."20 Ezek a maradványok, melyeket terepbejáráson is sikerült azonosítani, csak az elpusztult Egerköz falu plébániatemplomának romjai lehettek. Az enyészet és a kõanyag kitermelése miatt a 17. század végi vizitátorok Egerköz templomának még az emlékével sem találkozhattak.
          Ismeretes, hogy Pecölben 1456-ban a kapornaki apátság építtetett templomot.²¹ Úgy látjuk, hogy Egerköz hanyatlását Pecöl megerõsödése hozhatta magával. A Szent Péter-templom a 16. század elejéig biztosan létezett, hiszen dézsmanegyedéért a vasvári és a gyõri káptalan még 1505-ben is pereskedett.²²
 
 
 

          Mesteri és Tokorcs között a hajdani Batthyány-kastéllyal szemben egy jelenleg is használt temetõ található. A temetõ a régészeti feltárások tanúsága szerint már a 11. század óta használatban van. Az 1940-es években folytatott ásatások feltárták itt egy római épület alapfalait is. Az ásatást végzõ régész véleménye szerint ez az épület a középkorban Inta falu plébániatemploma volt.²³
          Inta temploma 1325-ben szerepel elõször okleveles forrásban,²⁴ amennyiben azonban helyes a régész azonosítása, sokkal régebbinek kell lennie, hiszen Könyves Kálmán törvényei óta a keresztények csak templomok körül temetkezhettek. A Keresztelõ Szent János tiszteletére szentelt egyház 1550-ben még állt,²⁵ tehát nem az 1532. évi török hadjárat során, hanem csak a Kemenesalja 17. századi feldúlásakor pusztulhatott el. Ezt valószínûsíti a 17. századi vizitátor Tokorcsról szóló leírása is: "...van itt egy szétrombolt kis templom, melynek romjai és falmaradványai még látszanak. A Keresztelõ Szent tiszteletére állt, temetõje Inta helységben van."²⁶ 1758-ban Inta mint puszta egyházigazgatásilag Vásárosmiskéhez tartozott. A vizitátor ekkor már csak annyit tapasztalt, hogy "...itt egy elhagyott templom romjai láthatók."²⁷
          A 16. században Inta kétségtelenül a vidék egyházi központja volt, hiszen Mesteri, Simonyi, Mihályfa és Tokorcs mint filiák ide tartoztak. Az épületrõl ennek ellenére semmit sem tudunk; egyike azoknak a "klasszikus" pusztatemplomoknak, amelyek feltétlenül érdemesek a régészeti feltárásra!
 
 
 

          Napjainkban Jeli az emberek többsége számára a híres arborétumot jelenti. A középkorban azonban Jeli - vagy ahogyan a történelmi és népnyelvi adatokban szerepel: Gyeli - a bejci és oszkói határ között elterülõ hatalmas birtok volt. Történeti kiterjedését jól mutatja az a tény, hogy a középkori Jeli falu helyét a mai arborétumtól légvonalban is több mint tíz kilométerre találjuk. A ma is ismert Jeli-szentegyház-dûlõ-ben sikerült meghatározni a Szûz Mária tiszteletére szentelt egykori templom helyét, amely a kám-sárvári országút egervölgyi elágazásától kb. száz lépésre nyugatra található. A barázdákban heverõ téglák, a szétszántott temetõ csontjai és a vas-salakdarabok egyértelmûen mutatják a középkori templom és falu helyét.
          Jeli fontos egyházas hely volt, hiszen Kám falu már 1342-ben filiaként hozzá tartozott.²⁸ Valószínû, hogy az 1217-ben már prédiumként említett Jeli²⁹ volt az elsõ templomos hely a környéken. Erre utal az a megfigyelés is, hogy a körülötte elterülõ falvakban Nyõgértõl Vasvárig sehol sem találunk templomot a 14. századig, és Egyházasjelit is csak 1416-tól³⁰ említik faluként az oklevelek.
          1590-ben Jeli már puszta birtok volt. Feltehetõ, hogy az 1532-es török hadjáratban semmisült meg.³¹ Temploma többet nem épült újjá, sem a vizitációk, sem az egyéb összeírások nem említik a 16-17. században.
 
 
 

          Amikor 1272-ben Miske comes fiait IV. László király parancsára régi birtokaikba beiktatták, ezek határvonala az "egyház földje" mentén húzódott.³² Ez az egyház nem lehetett más, mint az a Mindenszentek-templom, amelyet 1302-ben egy Gérce határában eladott birtokrészrõl szóló oklevélben említenek.³³ A 14-15. században ugyanitt már Mindszent faluról szólnak az oklevelek,³⁴ 1487-ben pedig a Mindenszentek-templom papja már Miske káplánjaként szerepel.³⁵
          Csánki Dezsõ, amikor a kemenesaljai Mindszent falut igyekezett lokalizálni, úgy vélte, hogy a megszûnt település "...hihetõleg Gércébe olvadt."36 Véleményünk szerint Mindszent falu megtelepedésének folyamata megegyezik a már említett példáinkkal, és szintén tipikusnak mondható. Itt is az történt, ami Csehinél vagy Potynál, a Miske-birtokon épült templom körül megtelepülõ falu csak a 14. században kapta a Mindszent nevet.
          Mindszent késõbb nem Gércébe, hanem Miskébe olvadt, így a 15. század végén már csak miskei papokról hallunk. Ezt látszik igazolni a 17. századi vizitáció is, Kazó itt "a helység vége felé délrõl álló templom"-ról ír.³⁷
 
 

          Ez a hegyháti templom a helytörténeti és régészeti irodalomban ismeretlen. Elsõ okleveles adata 1271-bõl származik, ekkor a Nádasd nemzetség tagjai Halogy és Tótlak határjárásakor a Rábától indultak, majd déli irányba tovább haladva egy égerfa után elértek a Szent Lõrinc templomához vezetõ útig. Ezután három jelentõs út következett, a körmendi, majd a Királyút és végül az Olaszút.³⁸
          A másik említés majd háromszáz évvel késõbbi, még a török hódoltatás kezdete elõttrõl, 1564-bõl való. Szigetvár eleste (1566) elõtt török portyázók sem igen jártak errefelé, a terület adóztatása - a fennmaradt defter alapján - 1582-ben sikerült elõször a hódítóknak. 1564-ben Erdõdy Péternek, a közeli Körmend urának hegyháti birtokfoglalásai ügyében kiszállt Ivánci László királyi ember az alábbi határvonalat járta be Marácon: a Rába átkelõje, égerfa, "tekeres tölfa", Halogyharmada, Szent Lorincz templi locus, végül az Olaszút és a Királyút.³⁹
          Lokalizációját megkönnyítik a részben még élõ történeti helynevek (Himfa, Olaszút, Királyút), illetve a forrásokból megbízhatóan azonosítható helyek (Halogyharmada másként Himfa).⁴⁰ A határjárók mindkét esetben a Rábától kiindulva déli irányba haladtak. A 13. századi Szent Lõrinc-templom, illetve az 1564-ben említett romok helyét a jelenlegi himfai horgásztó fölötti dombon, a tó és a Himfai-patak által bezárt háromszögben sejtjük. Terepbejárás során a domboldalban mesterséges terepalakulatokat, árkolást és régi út nyomvonalát figyeltük meg; az erdõvel borított talaj téglatörmeléket rejt.
          A Hegyhát betelepülése szakaszosan történt. Elõször a Rába-völgy árterébõl kiemelkedõ teraszokon telepedtek meg a vasvári várjobbágyok, õrök, várnépek, ill. hospesek. Ide sorolható Csákány (Szent Péter), Gyarmat (talán Szent Lambert) és Körmend (Szent Márton) temploma. Halogy szintén egy "elsõ foglalás" nagyobb területét foglalta magában. Erre utal a belõle kiváló késõbbi birtokrész, "Himfölde másként Halogyharmada" elnevezése is. A Nádasd nemzetség környéken birtokos ágában a 13. században több Heym, Heimus stb. nevû személyt is ismerünk, Himfölde ezek egyikének birtokaként szakadhatott ki az õsi Halogy birtokból.⁴¹ (A késõbb kialakult falvaktól távol álló templom Himföldéhez esett legközelebb.)
          A 15. században azt látjuk, hogy a szomszédos Marácon plébániatemplom áll, sõt plébánosai is többször szerepelnek az oklevelekben, miközben szentlõrinci vagy halogyi egyházról egyszer sem hallunk.⁴² A kultusztörténeti (a Szent Lõrinc és a Szent Erzsébet patrocínium) és a településtörténeti szempontok (a folyóparti és a völgy derekában elhelyezkedõ település) egyaránt arra utalnak, hogy Marác falu késõbbi település, mint Halogy. A környék lakossága "kinõtte" az igen régi, szûk "elsõ" halogyi templomot, és a népes jobbágyfaluban, Marácon a falu földesurai, a Maráciak valamikor a 14. század elején új plébániatemplomot emeltek.
          Talán már a 14-15. század folyamán befejezõdött a temetkezés a Szent Lõrinc-templom körül, az eddigi adatok és a régi kéziratos térképek alapján az is feltételezhetõ, hogy a templom dombja és környéke régóta beerdõsült, és háborítatlan maradt az elmúlt évszázadok során. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a romtemplomhoz se dûlõnév, se történeti monda nem fûzõdik, annak ellenére, hogy az itteni lakosság minden forrás szerint évszázadok óta kontinuus.
 
 
 

          A templomos helyet a korábbi irodalom tévesen lokalizálta, a tévedés több mint száz évvel ezelõttre nyúlik vissza, amikor Csánki Dezsõ történeti földrajza Vasboldogasszonnyal azonosította.⁴³ Újabban Maksay Ferenc korrigálta a hibát, a 16. századi birtokviszonyokat ábrázoló térképén nagyjából megfelelõ helyre, Hegyhátszentjakab közelébe került. Maksay a rovásadó-összeírás faluról falura haladó rendszeres útvonalából indult ki, ezek szerint pedig mindig Szentjakabbal együtt vették jegyzékbe, másrészt pedig, mint a lábjegyzetekbõl is kitûnik, felhasználta az újabb keletû földrajzinév-gyûjtések adatait is. Így került Kerekboldogasszony Hegyhátszentjakab területére, itt volt ugyanis a 18. századtól adatolható Boldogasszonyfa major, mellyel okkal vélhette azonosnak településünket a könyv térképmellékletének készítõje.⁴⁴
          A patrocíniumos településnév (Boldogasszony = Szûz Mária) önmagában kevésnek bizonyulna templom feltételezéséhez; igaz, egyetlen ezt cáfoló adatot sem ismerünk Vas megye területérõl, azaz a hasonló típusú nevet viselõ településekrõl elõbb-utóbb kideríthetõ, hogy az adott szentrõl elnevezett templomuk meglétét okleveles adat is igazolja. Kerekboldogasszony esetében az eddig ismert egyetlen adat 1463-ból származik, ekkor az Õrség határjárása során Kisrákostól keletre említenek egy utat, amely "...ad ecclesiam Beate Marie Virginis, vulgo Kerek Boldogh Azzon Eghazara" azaz a Szûz Mária-templomhoz, magyarul Kerekboldogasszony egyházára vezet.⁴⁵
          Mivel az Õrség határai a 13. század óta feltehetõen mit sem változtak, sõt a 15. századtól ez már biztosra vehetõ, jól betájolható az a körzet, ahol a templom állhatott. A terepbejárás azonban eddig nem járt sikerrel, aminek egyik oka az lehet, hogy a Magyarósdi-patak jobb partja, azaz Kerekboldogasszony-falva egykori területe jelenleg Felsõjánosfa belterülete, így részben beépített, a többi rész pedig a kavicsos talaj miatt erõsen erodálódott. Néhány dûlõnév ugyan gyanút ébreszthet, mint pl. a Pap háza, de itt az erdõsültség sem segít a romok meglelésében.
          Kerekboldogasszony nevében a kerek-elõtag a szakirodalom egyöntetû véleménye szerint a templom alakjára, "kerek templomra" azaz rotundára utal. Ilyen megyénkben a jáki Szent Jakab, a pápóci Szent Lõrinc és a tótlaki (ma: Selo, Szlovénia) Szent Miklós-templom, mindegyik legjelentõsebb és egyben leglátványosabb mûemlékeink közé tartozik. Elpusztult rotundára vonatkozó adatot Vas megye területérõl Kerekboldogasszonyon kívül nem találtunk az írott forrásokban.
          A Magyarósdi-patak és a Zala háromszögében, a környék magaslati pontján álló, Szûz Mária tiszteletére szentelt kis méretû körtemplom lehetett talán az elsõ szakrális épülete az itt megtelepedõ õröknek. A patak középsõ szakasza táján emelték a 13. században a Szent Jakab-templomot, melynek mindenkori patrónusai azonosak voltak a rotunda patrónusaival. Kerekboldogasszony a kiterjedt rokonsággal rendelkezõ hegyháti nemzetség, a Nádasdiak egyik ágáé, a Telekesieké volt a 15. században. Noha a késõbbiekben több zálogbirtokosról is tudomásunk van, végül a szintén a Nádasd nemzetséghez tartozó gersei Petõk voltak utolsó ismert birtokosai.
          Kerekboldogasszony esete nagyban hasonlít Halogyéhoz: a Zala menti régi kisméretû templom helyett késõbb a településhálózat telítõdése során a patakvölgy középsõ szakaszán új és nagyobb plébániatemplom épült. Távolságuk mindössze 1-2 kilométer lehetett, ami a régebbi templom háttérbe szorulását jelentette. Kerekboldogasszonyi plébános ezért sem szerepelhet már a 13. század közepétõl megnövekvõ számú írott forrásokban.
          A templom és a település végsõ pusztulását egy török megtorló támadás, vagy a falu megfutása okozhatta. A tizenöt éves háború elsõ szakaszában sok hódolt falu megtagadta a töröknek az adófizetést. Az 1590-es évekbõl fennmaradt a székesfehérvári szandzsákbég egyik levele, amely számos Zala menti falu között "Kerekbódokaszon" népét is felszólítja az adó beszolgáltatására. Az esemény elõtt mindig volt rovásadó fizetõ jobbágya a falunak, mostantól azonban végleg eltûnik a különleges hangzású falunév az adóösszeírások íveirõl. A pusztává vált falu helyén nõtt erdõt a 18. században az õrségiek kezdik újból kiirtani.⁴⁶
 
 
 

          A patrocíniumos nevet viselõ falu elsõ említése viszonylag késõi, a 14. század végérõl származik (1388: Szent Márton eleje praedium).⁴⁷ Az õsi birtokot, ahol a templom állt, a Lugos patakról Lugosnak nevezték. Az elsõ, bár közvetett adatok Lugos possessióról a szentgotthárdi apátsággal való szomszédságának köszönhetõen viszonylag korai idõbõl, 1181-bõl valók.⁴⁸ Lugos birtokból jöttek létre a késõbbiekben, a faluburjánzás korában a -lugos utótagú nevet viselõ falvak: Németlugos, Vásároslugos, Alsó- és Felsõlugos. E terület plébániatemploma volt a Rába feletti dombtetõn épített, a környéket uraló Szent Márton-egyház, melynek romjai a hegyhátszentmártoni temetõ területén ma is jól ismertek a helybeliek elõtt. Az építmény régiségét mutatja, hogy innen került elõ egy viszonylag nagy méretû, félbetört Agnus Dei kaputimpanon, melyet a jáki építõmûhely mûködésének korára, 1240 körülre tesznek a mûvészettörténészek.⁴⁹ Ha így van, akkor építtetõi a Gatal nemzetségbeli Gergely és Gatal, vagy fiaik lehettek, akik ebben az idõben Lugos birtokosai voltak. A nemzetség Vas megyében másutt nem rendelkezett birtokokkal, nemzetségi monostoruk a szlavóniai Körös megyében, Gatalócon épült fel Szûz Mária tiszteletére.⁵⁰
          A 14. századtól az Ivánci család lépett a Gatalok helyébe, õk építették fel a Rábától távol, népes jobbágyfalujuk, Ivánc közepén a Szent Miklós-plébániatemplomot, melynek elsõ említése 1419-bõl való. Plébánosairól is bõven van információnk a 15. századból. A szentmártoni templom ekkor már biztosan az ivánci filiája, az elõbbi papjáról nincs egyetlen adatunk sem.⁵¹
          Hasonlóan a halogyihoz és a kerekboldogasszony-falvaihoz a szentmártoni templom is több fokozaton keresztül jutott el a végsõ pusztuláshoz. A török hódítás elõestéjén, az 1566-ot követõ években elõbb harangjait lopták el a Maráciak és a Csányiak, majd amikor kiégett a közvetlen szomszédságában álló megerõdített Ivánczy-kastély, biztosan romos állapotba került. Csak ezután érte egy pusztító török portya 1582-ben, amely a földesúri család elmenekülését, 1588-ban pedig a Lugos-völgy falvainak teljes elnéptelenedését okozta. Szentmártont még a 17. század elején is pusztafalunak mondják.52
          A török elleni küzdelem állandó lázában élõ szentpéteri kapitány, Csányi Bernát az õriszentpéteri templomerõd kõbõl rakott kapuközének megjavítását kívánta elvégezni 1657-ben, ebben az ügyben többek között ezt írta ekkor Batthyány Ádám dunántúli fõkapitánynak: "...Iváncnál Pusztaszentmártonban vagyon egy eldûlt puszta szentegyház, kinek soha semi hasznát nem veszik, hanem csak héába vész el ... hadd hajtanám reá az itt való Õrségi tartománt egy avagy két fordulóra..."53
          Kanizsa felszabadítása (1690) után készült összeírások és egyházlátogatási jegyzõkönyvek a tatárok gyújtogatásának tulajdonítják a templom pusztulását, ezt azonban, mint láttuk, nem kell szó szerint venni.⁵⁴ A romokat a 18. században már nem volt érdemes megmenteni, az új földesúr, Sigray Károly báró a használható építõanyagot beépíttette a frissen helyreállított és bõvített ivánci templomba.⁵⁵
 
 
 

          A romok már a múlt században felkeltették a környék mûemlékeit lelkiismeretesen fürkészõ Gózon Imre figyelmét. A szentgyörgyvölgyi református néptanító a Mûemlékek Országos Bizottságának küldött 1873. évi jelentésében szûkszavúan megemlíti ("egy régebbi templom alapjára találtam").⁵⁶ Pataky László, aki a negyvenes-ötvenes években kercaszomori lelkész volt, az õrségi reformátusokról szóló, nemrégiben megjelent könyvében kitér a templom pusztulásának körülményeire is. Az iratok tanúsága szerint a kis épület egészen a 18. század végéig használatban volt, amikor egy villámcsapás megrongálta, majd ezt követõen köveit és tégláit az új templom építéséhez használták fel.⁵⁷
          A kercai romok jelentõsége túlmutat a helytörténet és a helyi egyháztörténet problémakörén. Elõször is a Szent Vencel-templom az egyik legkorábbi említéssel bíró egyházas helyünk Vas vármegye területén. 1208-ban Lindva föld (a késõbbi felsõlendvai uradalom) határjárásakor említik a templomot és az õrök Kurcite nevû faluját ("...prima meta procedit a Sancto Vencezlao ... conterminatur terre ville speculatorum Kurcite").⁵⁸ Kurcite azonosítható az õrségi Kerca faluval, de a név ekkor még a Kiskerka szláv eredetû középkori nevére, a Kercsicára utal. 1463-ban ugyanitt az õrök és a felsõlendvai uradalom között vonták meg a határt, ekkor a "Kurcite" már Kercha, illetve Kyrchapathakya (Kercapatakja) alakban szerepel az oklevélben. A határjárás állomásai a következõ pontok voltak: Cherhegye (Karicsa hegy), Hatharwth (Határút), majd prope ecclesiam Zenthwyzlo (Szent Viszló-egyház) haladva Szabó György telke (ma Szabó hegy) következett.⁵⁹ Az itt említett Szent Viszló titulus a csehek nemzeti szentjének, Szent Vencelnek a középkori magyar névalakja. Késõbb elõfordul Szent Vincló alakban is.
          Mindkét határjárás idevonatkozó része az Õrséghez tartozó Kerca és a felsõlendvai uradalomhoz tartozó Szerdahely falvak közötti, ma is jól ismert határokat írja le. A Szent Vencel-templom lokalizálása sem jelenthet gondot, minden kercaszomori tudja, hogy a falutól délre esõ dombtetõn elterülõ Pusztatemetõ nevû helyen keresendõk az õsi templom romjai.
          A templommal tehát elsõsorban régisége miatt kell foglalkozni. Feltehetõen a 12. század végén épült a határvidéken, az ún. gyepûelvén, falukon kívüli, magában álló egyház lehetett. A középkorban jelentõs egyházas hely a belmurai fõesperesség keretében, a 16. században 4 jobbágytelke volt Kerca és Szomoróc birtokok között, a templom alatt.⁶⁰
          A másik fontos szempont egy kutatástörténeti probléma, a helytörténeti és a mûemléki szakirodalom - mind a magyar, mind a szlovén - ugyanis tévesen azonosítja templomunkat. Ivan Zelko szlovén történész volt az elsõ, aki a domonkosfai (ma Domanjevci, Szlovénia) templommal vette azonosnak a középkori források Szent Vencel-templomát, s ennek alapján számos, meglehetõsen tendenciózus következtetésre jutott.⁶¹ Vitapartnere, az emigrációban élt Bogyay Tamás kimerítõ tanulmányban cáfolta Zelko érveit, de a hazai levéltári kutatások lehetõségétõl megfosztva õ is átvette a téves azonosítást.⁶²