MÓROCZ ZSOLT

BOLDOG ISTHWAN KYRAL

                             Merész, bár nem példátlan kísérletre vállalkozik ez az írás - a montaigne-i értelemben -, amikor egy ezer évvel ezelőtt élt férfi, jelesül István király személyiségét igyekszik rekonstruálni.
                      Szent István alakját kockázatos megközelíteni. Lényét a vallási szentség mellett a nemzeti érzés szakralitása övezi, lévén ő a vitathatatlanul legnagyobb magyar államférfi. Históriai tudatunkban hasonló helyen áll - az origó ponton -, mint Jézus a katolicizmus történetében. A nehézségeket fokozza, hogy a kora középkori személyiség nem hozható közös nevezőre napjaink individuumával. Alapvető különbség, akár államférfiról, akár katedrálist építő művészről van szó, hogy az alkotó szinte tökéletesen eggyé válik művével, beleolvad alkotásába. Vannak a történelem évezredeinek személytelen osztályai, ilyenek a jobbágyok, majd később a proletárok, akiknek összessége ad egyetlen jól kirajzolódó arcot, egyénenként azonban bizonyos időtávlatból megkülönböztethetetlenek. Szent István személyisége ellenben határozott vonásokat mutat. (Amikor személyiségről beszélek, a szót a Nicolai Hartmann-i meghatározásban használom: a személyiség azon jegyek összessége, ami a többiektől elválaszt, egyénivé tesz. Árnyalatnyi, ám döntő eltérésekről van szó.)
Az ember legfontosabb jellemzői állandóak. Fajunk az őskori kezdetektől fogva alig változott. Leroi-Gourhan azt állítja, a homo sapiens felbukkanása óta úgy viselkedik, mint ma élő leszármazottai. A humán-etológia képviselői - Lorenztől Morrison át Csányi Vilmosig - még tovább mennek. Amellett érvelnek (és meggyőzően bizonyítják), hogy a territoriális agressziót, továbbá a dominanciasorrend iránti olthatatlan hajlamunkat az állatvilágból hoztuk magunkkal.
                      A hatalom és a politika - mondja Csányi - ezen ősi magatartásminták alapján működik. Tágabb témánkra vonatkoztatva kézenfekvő a párhuzam: a rangsor (a dominanciarend) a törzsi társadalom bomlását követően a hűbéri láncban kristályosodik ki; a territórium pedig az ország, a megye, a falu, a házat övező kerített földterület lesz, melyet a közösség és a közösséget szimbolikusan megjelenítő személyek birtokolnak a királytól a családfőig. A képlet természetesen bonyolultabb, de ez most nem érinti témánk lényegét.
                      A Leroi-Gourhan említette azonosság (a filozófusok által hirdetett nembeli lényeg) és a humánetológiai gyökerek mellett döntő az időkeret, az adott történelmi kor, amely meghatározza a személyt. Azt kell szemügyre venni, hogy az időhorizonton milyen jelképekben, eszmékben, szervezetekben jelenik meg az általános emberi lényeg, a lét megélésének lehetősége. A kor jellegzetes tudattartalmaival milyen kapcsolatba kerül az egyén, egyáltalán személyiséggé válik-e? Miként formálódik benne pszichés valósággá a létezés evilági és transzcendens élménye, az identitás kollektív és egyéni érzése.
                      Hősünk Vajkként (Waic) születve különleges környezetbe került. Olyan családba érkezett, ahol - Otto kifejezésével élve - erőteljesen jelen volt a numinozitás. (Rudolf Otto numinózusnak nevezi azt a racionalitáson, fogalmi megközelítésen kívül eső vallási, metafizikai megismerést, amely szakrális élményként élhető meg. Egyértelműen amellett foglal állást, hogy létezik "valamiféle numinózus hangoltság." Erről azonban csaknem lehetetlen beszélni, mivel a nyelv minden normális emberi tapasztalaton túlit kénytelen olyan szavakba öltöztetni, amelyek a normális tapasztalatból származnak. (Utóbbi megállapítás Eliadétől ered, aki a problémát úgy oldja meg, hogy átveszi a különböző vallások szakrális szókészletét.) A szent, a numinózus felbukkan minden vallásban: a héber qádós, a görög hagiosz, a latin sacer, a magyar egy (id, ügy, igy, egy = szent) ezt fedi. A szó adott, tartalmát azonban, mint minden a személyiség számára meghatározóét, csak átélni lehet. Nem véletlenül hangsúlyozom a személyiség szerepét. Az átlag ugyanis ritkán válik a hartmanni értelemben személyiséggé. Az ő vallása a rutin és a megszokás, a vallási formák mechanikus, nem pedig élményszerű megélése, akár pogány, akár keresztény hitről van szó. A vallásnak megvannak a maga emeletei: más szinten fogadta be a szakralitást Szent Ágoston, Echardt mester, Keresztes Szent János, Teilhard de Chardin, és megint más szinten a Parasztbiblia történeteinek hallgatósága. Nem ugyanazt az üzenetet közvetítik a hatásvadász gipsz Szűz Máriák, mint a gótika magas művészetének madonnái. Röviden: nem azonos a mögöttük álló hit. A ma embere képtelen átérezni - azaz megérteni - a középkor világának vallásosságát. Már a barokk elszakadt ettől az érzülettől, bár éppen az ellenreformáció állítja kultusza középpontjába hazánkban Szent István alakját. (Ettől kezdve lesz az egyik legkedveltebb keresztnév az István. Számos oltárt szentelnek az uralkodó tiszteletére.) A szent király egyéniségét azonban eltorzítja a vallási hevület. István nem az az égreforduló tekintetű, könnyes szemű aggastyán, aki a teátrális oltárképeken megjelenik. Kereszt és kard, szentség és erő jobban jellemzi, mint az utolsó pillanatok kétségbeesése, amikor Mária oltalmába ajánlja az országot.
                      Az Otto által leírt "szakrális empátia" Vajk családjában nem pusztán kulturálisan kódolt, hanem - Dümmerth Dezső olvasatában - pszichogenetikusan is. (A szerző nem használja ezt a kifejezést, de gondolatmenetéből logikusan következik.) Otto az antik mitológiában és a nagy világvallásokban vizsgálta a divinációt - egy jelenségben a szentség felismerését -, így nem figyelhetett fel a legősibb, totemisztikus világképben élők hasonló, talán még különlegesebb képességeire. Biztosan tudjuk, léteztek sámán nemzetségek, melyekben öröklődött az a transzcendens képesség, amit Otto egy magasabb szinten numinozitásra hangoltságnak keresztelt el. Az Árpádok valószínűleg szakrális fejedelmekként uralkodtak népeik fölött. Többen Álmostól, vagy még messzebbről eredeztetik a szakrális fejedelmek sorát. Mások ellenben úgy vélik, Kurszán lehetett a kende, az égi eredetű uralkodó, míg az Árpádok a hadvezéri méltóságot töltötték be. Bartha Antal abból a tényből, hogy a nyugati források nem ismerték Árpádot, arra következtet: "Árpád talán szakrális kende lett, így nemzetközi szereplése megszűnt." Az uralkodó szakralitásába vetett pogány hit - erre közvetlen bizonyítékunk van - István király uralkodásának végéig élt.

                      Számunkra az a kérdés, miként élhette meg Vajk önmaga istenségét? Vajktól István személyiségét a keresztény hit választja el. A pogány szakrális fejedelem része az istenségnek, míg a keresztény eszmekörben Jézus isten is és ember is egy személyben. Nem könnyű a IX-X. század Szentháromság-felfogásának elemzése, azonban a koronázási palást és a Szent Korona ábrázolásai nyújtanak némi támpontot. A nomádok szakrális uralkodója közvetítő volt a szent égi hatalom és népe között. Frazer kutatásai mellett az orkoni feliratok világosan beszélnek erről, Bilge kagán származása kapcsán:" Tengritől termett égi / Török Bilge kagán / Ez idütt országlék." Keleti párhuzamokat szintén ismerünk, és a magyar krónika is fenntartotta Álmos feláldozásában a hagyomány töredékét. Hivatkozhatunk továbbá a Szent István elleni 1037-es merényletre, ami világosan jelzi: a pogány magyarok Koppány legyőzése (997) után szakrális uralkodónak fogadták el Istvánt, majd az uralkodásul kiszabott idő, a szokásos 40 év leteltével fel óhajtották áldozni. A kereszténységben ezzel szemben Jézus az áldozat, áldozata azonban önkéntes, királysága és országa pedig - emlékezzünk szavaira - nem e világból való.
                      Vajk apja, Géza a kereszténységben az isteni, égi kegyelem közvetítőjét látta - írja Bogyay Tamás -, amire az augsburgi vereség után megrendült, ősi istenében csalódott magyarságnak szüksége volt. Géza neve (Decse, Gyeücsa, Győ) Szegfű László szerint a "dév" és az "iu(n)h" szavak összetételéből származik. Jelentése, "akinek a keblében nagyhatalmú szellemős lakik", "akit nagyhatalmú szellemős segít", vagy a kevésbé meggyőző manysi párhuzam, az "élő bálványos ember" lehet. Feleségét, Saroltot a szlávok Beleknegini (Szépasszony) néven emlegették. A szépasszony rontó és varázserővel bírt. Szegfű meggyőző példákkal szolgál a magyar néprajzi anyagból a menyéttel (Sarolt ótörökül Fehérmenyét) kapcsolatban, elmélete bizonyításául. Vajk tehát egyértelműen misztikus, numinózus légkörbe született, ahol megsápadt ugyan az ősi világkép, de korántsem tűnt el annak lélekre sugárzó hatása.
                      László Gyula figyelt fel rá, hogy a szakirodalomban a pogányság többnyire annyit jelent: nem keresztény. Valójában a pogány és a keresztény világkép több azonosságot mutat, mint a későbbi, felvilágosultnak nevezett tudatformák bármelyikükkel. A pogány és a keresztény világnézet alapvetően szakrális. Mindkettő égi, másként transzcendens eredetű. Etikai értékeit ebből a transzcendenciából származtatja. Az Árpádok Álmos születésétől fogva - ma így mondanánk - határozott küldetéstudattal rendelkeztek. Emesének - neve az ősanya szót rejti (eme = anya) - "álmában isteni látomás jelent meg sólyom képében, amely mintegy teherbe ejtette őt és tudomására hozta, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak majd, de nem a saját földjükön szaporodnak el." Anonymus, a tudósítás szerzője később hozzáfűzi az elhangzottakhoz Álmos neve kapcsán, hogy annak latin jelentése: szent. Ez lehet a szokásos téves etimologizálás, de utalhat a Névtelen Jegyző koráig fennmaradó pogány, szakrális csírára, amiként az egyház és templom szó hordozta tartalom is ugyanazt a szent építményt jelöli. Az Álmostól örökül kapott küldetéstudat nyilván élénken élt a fejedelem leszármazottaiban. Amint Emese álma előlegezte a honfoglalást, úgy Sarolt és Géza látomása az új, keresztény küldetéstudat kialakulását jelzi.
                      A numinozitás iránti fogékonyság a szakrális kultúrkörben elengedhetetlen, mert - ismét mai kifejezéssel élve - a hatalmat legitimálja. Ez a két szülő álmában jut kifejezésre. István kisebbik legendájából tudjuk, Gézának "Istentől megjövendölt fia" született. "Tőled származik a születendő fiú" - olvashatjuk a későbbi, Hartvik-féle legendában -, aki "az Úrtól választott királyok egyike lesz." A vízióban megjelenő ifjú biztosította Gézát, utódja bevégzi az általa megkezdett munkát: bevezeti népét a keresztény világba. Gézát azonban ennél sokkal jobban foglalkoztatta a hatalom megtartásának és kiterjesztésének kérdése. Vajkot a trónra szánta, nem csupán a nomád törzsszövetség pajzsára. Előrelátóan bekerítette Koppány országrészét. Útlezáró várakat épített, a berény törzs harcosait telepítette a somogyi vezérrel közös mezsgyére. Feleskette István hűségére a törzsfőket. Békét kötött a Nyugattal, keresztény térítőket kért. Hadseregét korszerűsítette, új fegyverzettel látta el. Lányai a lengyel udvarba, a bolgár trónörököshöz, a velencei dózséhoz, Aba Sámuelhoz (valószínűleg a kabarok vezére lehetett) mentek nőül. Fia számára megszerezte a császári házzal, azaz a nyugati világ legnagyobb hatalmasságával rokonságban álló Gizella kezét. Összegezve: jogi, külpolitikai, katonai, ideológiai lépéseket tett az erős központi hatalom megteremtésére. Fiát gondos nevelésben részesítette. Szűcs Jenő úgy vélte, több puszta legendánál, hogy István "már gyermekkorában ura volt az ars grammaticának", és a kortárs uralkodókkal szemben "legalábbis tudott olvasni."
                      A felsoroltakból egyértelműen kiderül, Géza előrelátó politikus és megfontolt apa volt. Ezek a jellemvonások felbukkannak István király személyiségében is, nyilván a szülői házból (és jurtából) hozta magával őket. Géza és István egyéniségét a vallás választja el. A pogány nagyúr politikai céljai eléréséhez látszatkereszténnyé vált, míg István lelkét mélyen átjárta kora katolicizmusa. Bogyay Tamás a lényegre tapintott, mikor ezt írta: Géza "fia egy őserőtől duzzadó, de meghasonlott világot talált maga körül, mely tudta ugyan, hogy az ember sorsa össze van kapcsolva a természetfölötti világgal, de még nem talált rá az útra, amelyen életerejét kifejtheti." A későbbiekben a döntő hatást Adalbert gyakorolja az ifjú Istvánra.
A bizánci rítusú keresztény Saroltról lesújtó tudósításokat olvashatunk. A jámbor, (római) katolikus krónikások nőideáljától igencsak messze esett a nagyasszony energikus alakja. Az égi jelet azonban Emeséhez hasonlóan megkapta: álmában megjelent "boldog István(...) első vértanú(...) s így kezdett szólni hozzá: Bízz az Úrban, asszony, s légy biztos, hogy fiút fogsz szülni, akinek e nemzetségben először jár korona és királyság, és az én nevemet ruházd reá." A protomártírt ott láthatjuk a koronázási paláston szent királyunk mellett. A történeti hűséghez azonban hozzátartozik, hogy Szent István vértanú a passaui püspökség védőszentje volt, ahonnan Gizellával nyilván érkeztek térítőpapok a magyarok földjére. Saroltban a beszámolók alapján felfedezhetünk valami fékezhetetlen, már-már öncélú erőt. (Haragjában ölt, a tudósítások szerint.) Ez a megszelídíthetetlen vadság válik alkotóerővé Istvánban, amikor a keresztény elvekkel, nyugati formákkal és gondolkodásmóddal társul.
                      Mielőtt azonban szemügyre vennénk Szent István kereszténységét, vessünk egy pillantást Vajk hajdani pogány hitére. István király írmagostul pusztította ki lelkéből a pogányságot. A mélylélektan azonban azt tanúsítja, ilyesmi lehetetlen. A tudatból száműzhetünk ugyan rendkívüli erőfeszítéssel bizonyos tartalmakat, ám a psziché teljességéből nem tűnnek el, legfeljebb lesüllyednek a tudattalanba. A keresztény szerzők számára, akik híradásaikat ránk hagyták, a pogányság a káosszal, a zűrzavarral, a felgyújtott templommal, a meggyalázott oltárral, az ördögi hangon hujjogató apokaliptikus lovasokkal, bálványimádással, vérrel, halállal, rettegéssel volt egyenlő.
                      A magyar ősvallás azonban meglepő fejlettséget mutat, ha elfogulatlanul vesszük szemügyre szórványos emlékeit. Hoppál Mihály mutat rá, hogy az ősmagyar mitológia alapvetően eltér a finnugortól, az obi-ugortól - és természetesen a szlávokétól is: "A magyar mitológia istenpanteonjának fő alakja a többféleképpen megnevezett teremtő, az Isten vagy Úr.(...) A magyar néphit természetfeletti lényeinek csoportját összevetve például a szlávok, a latinok vagy a burjátok istenrendszereivel, azt találjuk, hogy más népek mitológiáiban(...) az alsóbbrendű istenségek népes csoportokat, családokat alkotnak, nem így a magyaroknál!" Hoppál szerint ez fontos tipológiai jellemző. Az elmondottak azt sejtetik, eleink az egyistenhit közelébe kerültek már a honfoglalás előtt. Lélekhiedelmük kettősségéről vannak bizonyítékaink. Megkülönböztették a test- és az árnyéklelket. Előbbit a lélegzettel azonosították, utóbbit szabadléleknek tartották. Ez a fejben székelt, és bizonyos jelek arra mutatnak, hogy átjutott a másvilágra, ahol a fordított világban a halott sorsa folytatódott. Ha a szabadlélek "elkóborolt", a táltosok jelképes koponyalékeléssel, trepanációval igyekeztek visszacsalogatni gazdájához. 954-ben Bulcsú vezér Cambrai falai alatt, rokona fejéért az egész hadjárat zsákmányát ajánlotta váltságul, amiből Dienes István arra következtet, hogy árnyéklelkét akarta a másvilágra segíteni a megszerzett koponya segítségével.
                      Őseink világképének időbeli rétegezettségét eddig nem sikerült megnyugtatóan feltárni a szakembereknek. Annyit azonban bizonyosra vehetünk: megtalálható benne a jó és a rossz (Isten - ördög, fény - sötétség) princípiuma, továbbá a világ hármas tagolása, a világfa (égig érő fa, életfa) jelképében. Ha a mitológiát az emberi lélek örök tartalmainak kivetítéseként határozzuk meg, akkor az életfa felső, középső és alsó, azaz túlvilága sok rokon vonást mutat a keresztény univerzummal (mennyország, evilág, pokol), vagy a modern lélektan psziché-felfogásával (felettes én, én , tudatalatti). A különbség látszólag a fejlettség mértékéből adódik, bár lehetséges, hogy inkább a nyelvből. Ugyanazokat az archetípusokat nevezi meg a mítosz mágikus, a kereszténység vallásos és a tudomány száraz nyelve. A lélek igényeinek a jelképek, a szimbolikus kifejezések jobban megfelelnek, mint az elvont, vértelen szakszavak, képletek.
                      Az életfa - egyetlenként kiemelve a mitológiai rendszerből - világképrendező szerepében azonos a kereszténység, majd a modern kor valóságfeltáró, valóságteremtő szándékával. A valóságot, kár lenne áltatnunk magunkat, mi teremtjük, nem készen kaptuk. A pogány magyar mitológiában létrejött az a szakrális eredetű rend, ami biztonságot, eligazodást nyújtott a benne hívőknek, választ adott az életüket érintő alapvető kérdésekre. Magas színvonalára jellemző - amint László Gyula beszél róla -, hogy a szakralitás következő lépcsőfokán álló kereszténységtől alig marad el. Pogány kori szókészletünkkel a Biblia csaknem tökéletesen lefordítható. (Fordítás és értelmezés természetesen nem azonos fogalmak, másként interpretálja ugyanazokat a szavakat a X. és megint másként a XX. század.) Az Isten, ördög, üdv, boldog, böjt, búcsú, hisz, áld-átkoz, imád, ige, id, harang szó mind kereszténység előtti. Jelentésük nyilván árnyalódott, gazdagodott, de korántsem biztos, hogy lényeges tartalmi változáson estek át.

                      Amikor kimondjuk az Isten szót, általában úgy teszünk, mintha tudnánk, miről beszélünk. A pogányok Istene valami sodró, "predesztináló" sorsszerűségnek lehetett az ura, legalábbis erre engednek következtetni a kalandozó vezérek szavai, akik a legfőbb Isten bosszúálló haragjának mondták magukat. A keresztények kínhalált halt Emberistene nem vonzhatta különösebben a harcias nomádokat. A Kárpát-medencében felbukkannak pogány és keresztény szimbólumok együtt, de ezeken - pl. a Komárom környékén talált nagyszíjvégen - Sámson látható az oroszlánnal, egy sas pedig az üres kereszttel szárnya alatt, az övvereten. A magyarság ismerte a nagy világvallásokat, a kereszténységet, az iszlámot, a judaizmust, és úgy tűnik, Zoroaszter hitét is. (Ennek közvetett bizonyítéka nyelvünkben az ármány .) Györffy György feltételezi, hogy rovásírásunkba görög térítők működése következtében kerülhettek görög betűk. László Gyula pedig a Szent László-falképeket távol-keleti összefüggésekkel magyarázza.
                      Isten a modern pszichológia szerint mélymag-szimbólum, azaz Isten legbelső lényegünk. A hangzatos mondat semmit sem old meg valójában, hiszen - amint céloztam rá - Vajk és István Isten-képeit vehetjük vizsgálat alá mindössze, Istenről nem tehetünk kijelentéseket.
                      Az Árpádok szakralitásának kutatásában Deér József, Dümmerth Dezső és Klaniczay Gábor jutott a legmesszebbre, de ők sem tudták megmondani az általánosságokon és az eurázsiai párhuzamokon túl, hogy miféle Istenben hittek az Árpádok. Isten üres fogalom, csak élményeink és gondolkodásunk teheti élővé. A pogány és keresztény Isten között szempontunkból döntő különbség az etika területén mutatkozik. Míg a pogány szakrális fejedelem része az istenségnek, addig a kereszténységben csupán Jézus az az ember, aki Isten fia is egy személyben. A keleti istenkirályból hiányzik az égi hatalom morális ellenpontja, mivel az uralkodó többé-kevésbé azonos azzal, azt testesíti meg. Ezzel szemben a kereszténységben kizárólag Jézus egy az Atyával, senki más. Isten benne testesült meg egyetlen alkalommal. Az Atya az ő szavain (az Újtestámentumon keresztül) nyilatkozott meg. A Biblia értelmezése a kor függvénye ugyan, amint erről esett már szó, azonban mindenkor etikai ellensúlyt képez az uralkodói akarattal szemben, ha a király nem Krisztus követője (a középkor nyelvén fogalmazva). Az európai társadalom fejlődése itt gyökerezik, ebből a lelki rétegből hajt ki a spirituális és gyakorlati, világi hatalom. Molnár Tamás érvelése látszik tárgyunkat tekintve a legelfogadhatóbbnak. A filozófus nem hatalommegosztásról beszél, a világi és egyházi hatalom egyensúlyáról, hanem a hatalom és szakralitás összekapcsolódásáról. A szentség - summázva véleményét - meghatározza a hatalomgyakorlás módját. A korai egyház, esetünkben a magyar, fölmutatott meghatározó egyéniségeket és szentnek nevezte őket ugyan, "de egyszersmind olyan államférfiak voltak, akik szilárd koncepcióval rendelkeztek, akikben a hit által ösztönzött(...) rendíthetetlen tettvágy élt." Szent István személyisége a hatalmas műben, az országalapításban jelenik meg. (Telitalálat Györffy György monográfiájának címválasztása: István király és műve.)
                      A rend iránti szilárd elkötelezettségét Vajk a pogány magyar világban szívta magába. A pogány szakrális fejedelem hivatására Deér József irányította a figyelmet. A fejedelem karizmája - írta - kiterjedt birodalma népeire, ha azonban elbukott, alattvalói elfordultak tőle. (Koppány veresége valószínűleg azt jelenthette a pogányok számára, az "Ég" Istvánt választotta fiául. Ez lehetett az "ideológiai" háttere annak, hogy a szent király uralma alatt nem tört ki pogánylázadás.) Az Árpádok nemzetségében élt az égi, transzcendens eredet hagyománya, függetlenül Kurszántól, bár Győrffy György úgy véli, szakrális uralkodó Kurszán lehetett, míg Árpád gyula a hadvezéri méltóságot tölthette be. Ebben a problémakörben sűrű a homály. A kettős fejedelemség - megkockáztatom - nem jelentett kettős hatalmat, hanem ugyanannak a hatalomnak szoros, vallási (tehát szakrális) és végrehajtói (azaz evilági) megnyilvánulása volt. Itt azonban még csírájában sem létezhetett az a fajta hatalommegosztás, ami a pápaság és császárság küzdelmében jelenik meg a középkori Európában.
                      Számunkra az az érdekes, hogy Vajk leendő pogány uralkodóként miként élhette át önmaga égi eredetét, majd Istvánként hogyan fogadta lelkébe a keresztény Istent. Az az Isten munkál ugyanis személyiségünkben, amelyet belsőleg megélünk.
                      Vajk, láthattuk, mitikus légkörtől terhes világba született. Ha 969-ben látta meg a napvilágot, akkor Adalbert első magyarországi látogatásakor 14-15 éves lehetett, vagyis alaposan átitathatta a pogány hitvilág. Nyilván ismerte családja eredetmondáját, ruháján viselte totemősét, a turult. Gyermekkorában meséltek neki a fehér lóról, az égig érő fáról, amit az orális hagyomány máig éltet Belső-Ázsiában. "Amilyen gazdag az erre vonatkozó mondavilág - írja Kiszely István -, olyan gazdagon jelenik meg rajzban, fafaragásban, rátétmunkákban, domborműveken." Vajk naponta találkozhatott ezekkel a szimbolikus munkákkal. Ismét hangsúlyozom, a pogányság nem káosz és zűrzavar, hanem rendezett világ a kozmosztól a hétköznapi szokásokig. Annak kaotikus, aki nem ismeri a jelképrendszerét. Ne feledjük, a világ és a lét érthetetlensége modern jelenség, a vele társuló szorongással, neurózissal együtt.
                      Hősünk a hét gyászmagyar valamelyikének énekmondása közben eltűnődhetett népe hivatása és sorsa fölött. A gyászmagyarokról tudjuk, hogy az augsburgi vereség után önmagukról dalokat költve járták az országot. Az egyes szám első személyű előadás a hősi ének jellemzője. Szegfű László briliáns elemzéssel kimutatta a pannonhalmi alapítólevélből, hogy István és Koppány küzdelméről született "naiv eposz". Szerencsétlenségünkre a keresztény uralkodó összeszedette a regösöket, szinte tökéletesen kiirtotta a pogány epikus hagyományt. A nagy vereség mellett az ifjú hallhatott a nagy győzelmekről, legendás hősökről, Botondról és a többiekről. Személyiségébe beépültek a pozitív példák, példaképek, megteremtve az akaraterő érzelmi bázisát, amire később, felnőttként szüksége lett. István lelkierejéről sokat elmond, hogy az ezredforduló apokaliptikus próféciáit semmibe véve tántoríthatatlanul haladt az útján. Ifjan talán ülhetett pompás jurtájában a tűz mellett, ami az ősök szellemét szimbolizálta, merenghetett hősi múltról, bizonytalan jövőről, népe és maga küldetéséről. A jurta a nomád világrendet tükrözte. Külön oldalon ültek a nők és a férfiak, a háziak és a vendégek. Mindennek és mindenkinek megvolt benne a valóságos és metafizikai helye. Rácsszerkezetének szigorú geometrikus váza szintén a megbonthatatlan, szükségszerű rend képzetét közvetítette, akárcsak a tarsolylemezek díszítései, a nomádok hadrendje (akadt vesztes kalandozó sereg, amelyik olyan fegyelmezetten vonult vissza, hogy a német városlakók azt hitték, a magyarok győztek). A mitikus rendről tanúskodtak a névadási, házasodási, temetkezési szokások, színpompás viseletek. Vajk a bőségbe született. Róluk, a vezető rétegről írták a korabeli arab tudósítók, hogy szembetűnően gazdagok, szép külsejűek, brokátban járnak, fegyvereik arannyal-ezüsttel kivertek, gyönggyel kirakottak. Vajk még tudhatta, miféle lelkeket hoz le a világfa tetejéről az a nagy lélekmadár, ami (ma is) a rakamazi korongon látható. A pogány világból számos értékes tulajdonságot hozott magával a későbbi szent király. A rend iránti elkötelezettséget, előrelátást, politikai érzéket, fogékonyságot a numinózitás iránt, államszervező-képességet. Értékeljük bármiként, a tényen nem változtat, hogy a térség államalkotó népe az Árpádok vezette magyarság lett. A Magyar Királyság keretein belül őrizték meg a 20. századig identitásukat a horvátok, vendek, szászok, itt született meg a modern szlovák nemzet.
                      A kereszténység, ha nem is lélekváltás, mindenesetre a lélek magasabb szintre emelkedése. "Megszelídülve hajtsd meg fejed - mondta Remigius püspök a pogány Klodvignak, és mondhatta volna Adalbert Vajknak -, imádd amit eddig felgyújtottál, gyújtsd fel amit eddig imádtál!" István tettei mindenképpen ennek a felszólításnak a fényében értelmezhetők, függetlenül attól, elhangzott-e vagy sem. Adalbert szenvedélyes, megalkuvást nem tűrő egyénisége Bogyay Tamás szerint egész életére kihatóan meghatározta István kereszténységét. Találkozásukkor a trónörökös abba az "életkorba lépett, amikor kezd megszilárdulni egyénisége, és a serdülő fiatal gyakran fanatikusan vágyva az igazság és valamiféle értékrendszer után egyre fogékonyabb lesz az iránt, ami új." A keresztény elvek mellett nyilván Adalbert eltökéltsége, vágya a vértanúság után, amiből szilárd hite és kérlelhetetlensége fakadt, hathatott Vajkra, akinek apja csak hatalmi támaszt keresett a kereszténységben. A kettős értékrend - biztosra vehetjük - a kamasz uralkodójelöltben ellenérzést szült. Lélektanilag innen eredhet pusztító indulata a pogánysággal szemben. Először saját lelkéből ölte ki a régi hit gyökereit. A harcoló egyház István esetében az önmaga ellen harcoló hívőt jelentette, a saját lelkéért viaskodó embert. A kamaszkor egyértelműségigénye azonban nem járt együtt a másokkal szembeni kegyetlenséggel. István a kor általános szokásaihoz viszonyítva megbocsájtó, most azt mondanánk: toleráns volt. (A kortárs Thietmartól a mai történészekig elfogadott tény az iménti kijelentés.) István lelki alkata sokban emlékeztet Szent Ágostonéhoz. A Vallomások szerzője beszámol róla, mi zajlott le a pogányból kereszténnyé lett pszichében. Természetesen nem arról van szó, hogy István ismerte Ágoston munkásságát (bár egy 1093-as pannonhalmi könyvjegyzék említi Sevillai Izidor Agustinus-kivonatát). A filológiai bizonyítékok helyett a lélektaniak nyomnak többet a mérlegen. Ágoston vallomásait olvasva szembeötlő, hogy a püspök saját pozitívumait Istennek tulajdonítja, míg személyisége negatívumait, bűneit önmagának.

                      Hogy mit jelent a lélek kiteljesedése szempontjából a nyugati kultúra, az az építészet és a zene világában érhető tetten. Elegendő, ha meghallgatunk néhány gregorián korált, ortodox templomi éneket, mohamedán arab dalt, és tapasztalhatjuk a különbséget. A muszlimok zenéje őrzi a prehisztorikus idők civilizáció előtti izgalmát, a lélek formátlanságát, szélsőségességét. Az ortodox templomi ének már a kereszténnyé vált psziché mélyéből száll fel, ám ritkán több tagolatlan, kollektív fohásznál a világ hatalmas és félelmetes Urához. Engesztelés, ami a bizánci aranykupolák alatt gomolygó tömjénfüstben született, a szorongó, arctalan tömeg ajkán. A gregoriánok dallama ezzel szemben az önmagán munkálkodó individuális lélek felzengése. Arány és szépség, az egyén önmaga fölé, tehát Isten felé emelkedése. Míg az ortodoxiában a léleknek csupán mélysége van (nem véletlenül érkezik századok múltán ebből a kultúrkörből Dosztojevszkij), addig a nyugati katolicizmusnak emelkedettsége is. Dobszay László írja: az új, európai zenekultúrába való belépés tudatosabb, kiműveltebb hangképzési gyakorlatot, elméleti ismereteket, irányított zenei menet-felfogást feltételez. A kulcsszó - úgy vélem - a tudatosság, az európai civilizáció legjellemzőbb vonása. Mai szóhasználattal: a lélekfejlődés sajátossága Nyugaton a folyamatos, önreflektáló individualizáció. A római katolicizmusban Isten nem aranyködben elvesző alakként dereng, aki csak áhítat és áldozat útján közelíthető meg, hanem az önmagát alkotó ember állandóan változó, mindinkább humanizálódó Teremtőjeként.
                      A továbbiakban megkísérlem bizonyítani, hogy Szent István katolikus hite évszázadokkal megelőzte koráét.
                      Az Ótestamentum - Jung által elemzett - jóbi fordulata után a haragos, kiszámíthatatlan Istent (Jahvét) az Emberfia, a Megváltó követi. Duby az Ó- és Újtestamentum középkori értelmezésével kapcsolatban fejti ki, hogy a két mű közötti hasonlóságok keresése után a hangsúly fokozatosan áthelyeződött az evangéliumokra, "tehát Krisztus emberségére, egyfajta apostoli életszentségre, a szegénységnek és könyörületességnek a korábbitól eltérő felfogására." Szent István legendái jól tükrözik ezt a felfogást, mégpedig a XII. századot megelőzően, amikor a szertartások helyett (Lardreau szerint) Jézus ember volta került a középpontba. (Mindez döntő hatást gyakorolt a társadalom fejlődésére.) A Dobszay László által említett új tudatforma megjelent az építészetben is. Meszszire vezetne annak elemzése, hogy ez miként változtatta meg a nomádok idő- és térfelfogását. Az idő és tér képzete - állapítja meg Lorenz -, az időben és térben történő mozgás tapasztalatából származik. A nomádok, bár világképükben megkülönböztették az evilágot a túlvilágtól, a létet - így az időt ugyancsak - örökkévalónak hitték. Erre egyértelműen utalnak temetési rítusaik. A világ keletkezése a mitikus messzeségbe veszett, vége pedig nem látszott. Az időnek nem volt metafizikai iránya. A kereszténységben mindez drámaian megváltozik. A keresztény időnek határozott iránya van. A felfoghatatlan végtelenből az Isten teremtette univerzum lesz. Az idő pedig a bűnbeesés pillanatától a megváltás felé halad, hogy a krisztusi ponton, tér és idő misztikus keresztjén megszűnjön. Később a kereszthalál rendkívüli hatást gyakorol a hajdani pogányok leszármazottaira, a frissen megkeresztelt magyarok lelkében azonban nem hagy mély nyomokat. Bóbiskolnak a templomban, ha ugyan eljárnak. Istvánnak törvényt kell hoznia a misét kerülők és az istentiszteleten alvók ellen. Visszakanyarodva a tér és idő problémájához, megállapíthatjuk, hogy a pusztai ég alatt érzett végtelenség eltűnik, majd a templomok szentélyének jelképeiben bukkan fel ismét. A nomádoknak szinte fóbiájuk volt a zárt térrel szemben, Spengler szerint a germán törzsek sokáig ódzkodtak a fallal kerített római városoktól. Tér és idő alapvetően új jelentést kap a keresztény tudatban.
                      Szent István lelkében jó talajra hullottak a magvak, ahogy a pszichológus mondaná, személyiségében interiorizálódtak az Írás szavai. Katolikusnak és uralkodónak lenni egyet jelentett az égi király, Krisztus követésével. Az elvek gyér útravalónak bizonyultak volna a mély meggyőződés, a kétségek nélküli hit híján. István tettei ebből a megingathatatlan hitből eredtek. A csapások megtörték, de nem téríthették le útjáról. Sem fia, a trónörökös halála, sem népe pogány vonzalma, sem az ellene elkövetett merénylet nem változtatott azon a belső bizonyosságon, amiből hite táplálkozott. Bizonyos jelek inkább arra utalnak, a megpróbáltatások fokozták eltökéltségét.
                      Ehhez a tántoríthatatlan hithez elemi élmények vezethettek. Élete - Dümmerth Dezsőtől kölcsönözve a kifejezést - szakrális áldozatként beépült a sorsán túlmutató műbe. Az Istennel való találkozás nem a középkor kiváltsága, bár önmagát modernnek valló korunk kétkedve fogadja az erről szóló mai híreket. Jung viszont azt állítja, Isten közvetlenül átélhető lelki tény. Az élményből azonban többen - csupán Gabriel Marcelre és Hamvasra hivatkozom -, azt a következtetést vonták le, hogy az ember legbelső lényege azonos Istennel. Jung óvatosabb, ő nem azonosítja az embert Istennel (a mélymaggal), hanem azt mondja, ezen az úton lehet megtapasztalni Isten létét. Témánk szempontjából mindez azért lényeges, mert a pogány uralkodó szakrális önazonosítása fundamentumában tér el a keresztény király identifikációjától. Hősünkre nézve annyit leszögezhetünk: István ellenségének tekintette Vajkot, üldözte és irtotta mindazt, amiben egykor hitt. A keresztény uralkodó esetében elképzelhetetlen, hogy az elragadtatás legextatikusabb pillanatában, túllépve önmagán isteninek képzelje gyarló emberi voltát. A katolikus vallás dogmái nem engedik tévútra a legmisztikusabb lelket sem. A jelenség azonban lélektanilag létezik. Jung így számol be saját élménye alapján ennek lényegéről: "Amit szubjektíve megtapasztaltam, abban biztos vagyok ugyan, ám annak értelmezésében köteles vagyok minden elképzelhető korlátozást magamra venni. Ennél fogva őrizkedtem attól, hogy azonosítsam magam azzal, amit alanyként megéltem." Rövidre fogva: a lélek nem azonos (teljességében) sem Istennel, sem az atmannal (világlélekkel), sem a taóval, sem az "Éggel". Szent István korából nézve, a Teremtő megélhető léleklehetőségként Krisztus képében jelenik meg, ehhez az ideálhoz kell felnőnie a keresztény uralkodónak. Dobszay László úgy véli, az István alapította püspökségekhez 20-30 fős kórus tartozott. A királynak volt tehát alkalma - a zenén keresztül - lelkét Urához emelni. Halálát követően éteri ének, egy Magnificat-antifona született róla; de ne feledkezzünk meg a pogány regösök néhány soráról sem, akik azért könyörögnek, hogy ne siessen a szent király az ő halálukra. ("Ne siess, ne siess uram szent István király, / az én halálomra. / Én sem vagyok vadlövő vadad, / Hanem én is vagyok az Atyaistentől / Hozzád követ." A csodafiúszarvasként megszólaló regös arra enged következtetni, nem volt olyan egyértelmű folyamat a pogányságból a kereszténységbe való átmenet, mint a bezdézi tarsolylemez életfájából kinövő kereszt mutatja.)

                      István a kereszténységben megtalálta azt a kérlelhetetlen rendet, amely személyiségét jellemezte. Focillon beszél erről a rendről, amikor a romanikában az európai gondolkodás (vizuális) megjelenésének bizonyítékát látja. A román kori katedrális - mondja a francia művészettörténész -, a középkor enciklopédiája. Építője elénk tárja az ember és a mindenség viszonyát: "Befogadja az ember egészét, attól, ami látszólag alantas benne, az elragadtatásokig, látomásokig." Az a gondolkodásmód jellemzi, "amely elrendezi, összefűzi az elemeket". Sajátossága az erőteljes konstruktív logika, a szimmetriák és megfelelések, a szigorúan kiszámított és megszerkesztett rend. A Focillon által kiemelteket, az európai gondolkodásmód alapjait Szent István honosítja meg a magyarság körében. Elképzeléseiben és tetteiben megvan az az erőteljes, alkotóképes logika, amiről Focillon beszél. Az erők és formák összefüggései fölötti egyetemességre való törekvés nem egyéb, mint Isten felé való törekvés.
                      Bár adat nincs rá, a hagyomány úgy tartja, Vajk járt Kölnben és Bambergben. Az általa alapított esztergomi Szent Adalbert- és a fehérvári Boldogasszony-székesegyház méreteiben (előbbi hossza a becslések szerint 75 méter, utóbbié 78 méter lehetett), pompájában nem maradhatott el a kölni Szent Pantaleontól, vagy a Maria im Kapitol templomtól. Az Árpádok, míg nem váltak szakrális uralkodókká, személyesen ismerkedtek meg az őket körülvevő világgal. Taksony 947-ben maga vezette Milánóba a tíz véka ezüst adóért érkező hadat. Feltehetjük, István is megfordult olyan helyen, ahol egy-egy dóm látványa lenyűgözte. Eltöprenghetett azon, mit jelképeznek az oszlopfőkön, az apszisok külső falán látható különös torzképek, nem evilági alakok. A lélek miféle arcait jelenítik meg ezek a furcsa szobrok. Milyen bűnökre, ördögi kísértésekre figyelmeztetnek a szörnypofák, mi ellen kell védekeznie saját magának és mitől kell óvnia népét. A jó és a rossz, az erény és a bűn - filozófiai és szociálpszichológiai közhely - minden korban azonosítás kérdése. Vajk tanácstalansága után István számára a jót a katolicizmus értékei jelentették, amint már utaltam rá, a rosszat pedig a pogányság. Az isteni rend megszegőire lesújtott, de sohasem vívódás nélkül. Cselekedeteinek alapja a hit, a személyes meggyőződés volt. Szubjektumában a pogány világot felváltotta a keresztény univerzum rendje: "Mivel mélyen átérzem, hogy amit csak Isten akarata megteremtett, s nyilvánvaló eleve elrendelése elrendezett - olvashatjuk az Intelmekben - mind a kiterjedt égboltozaton, mind az egybefüggő földi tájakon, azt törvény élteti és tartja fenn." Ennek az egyetemes égi-földi rendnek a megbontója nem számíthatott irgalomra. Nem véletlenül irányítja Imre herceg figyelmét többször az "engedetlen parancsszegők" sorsára; majd a megbocsájtásra. István köztudottan megbocsátó király hírében állt. Thietmart szokás a kortársak közül idézni, akinek fizikai fájdalmat okozott, ha a szászokon kívül bárkiről jót kellett mondania. A merseburgi püspök ezt írta Istvánról, mikor az ifjú uralkodó szabadon engedte nagybátyja asszonyát: "Sohasem hallottam valakiről, aki így kímélte volna a legyőzöttet." Győrffy György óvatosan szétválasztva István valódi egyéniségét a legendák szentjéétől, annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a kegyetlenségnek (Koppány felnégyelése, Tonuzaba élve eltemetése) nincs karakterológiai értéke. A két eset kapcsán valószínű a szülői befolyás, illetve Tonuzaba sorsában Géza erőszakos térítését kell keresnünk. Géza - Nagy Károlyhoz hasonlóan - nem válogatott az eszközökben. Károlyt Alkuin rója meg, mert a szászokat karddal hajtja a keresztvíz alá. "Krisztus nem azt mondja - feddi Európa akkori leghatalmasabb urát -, hogy menjetek és kereszteljetek, hanem azt, hogy menjetek, tanítsatok és kereszteljetek." Dümmerth Dezső Szent István "doktorsága" kapcsán, a cím kora középkori használatára utalva mondja, hogy az csak a nagy egyházi tanítóknak (nem a csodás úton gyógyítóknak) járt.
                      Visszatérve István megbocsátó vonásához, szögezzük le, semmit sem vonna le a király nagyságából, ha erős kézzel példát statuált volna. Amikor élete alkonyán megvakíttatja Vazult, nem a bosszúállás vezeti, sokkal inkább a belső meggyőződés az isteni rend megbontójával szemben. Amennyiben ebből a szempontból olvassuk az Intelmeket, lenyűgöző bizonyossággal áll előttünk a szent király egyénisége.

                      István király hitében, világszemléletében meghatározó jelentőségű Mária égi alakja. A mennyek országa - ezt ne feledjük -, nem fikció, hanem szent valóság a kor emberének szemében, vagy még inkább tudatában. Máriát ott találjuk a koronázási paláston, a következő felirat kíséretében: "Ragyog a mennyben a szent szülő képe." Ha a mondattal összevetjük Imre herceg jelenlétét, aki az Y-kereszt tövén, a két szülő, Gizella és István között látható, továbbá eszünkbe jut, hogy a középkori gondolkodás - már az V. századtól - életfaként értelmezte a keresztet, akkor ugyancsak csábító elméletek felállítására nyílik lehetőség. Maradjunk inkább a tényeknél. A palást négy szférát jelenít meg. Legalul a vértanúkat találjuk, Istvánnal és Gizellával együtt, mégpedig a kor szokásaitól eltérően (gondoljunk a Gizella-keresztre) nem az adományozók megalázkodó pózában. A következő sávban a 12 apostol és a trónoló Krisztus van. ("Trón illeti meg a kormányzó és uralkodó Krisztust".) Ezután az ószövetségi prófétákat láthatjuk, végül az Y szárai között a már említett Mária-képet és Jézust. ("A mennyei királynak ad szolgálatot a mennyei gyülekezet"-felirattal.) Az Y nyíló szára között ismét Jézus: "Miután az ellenfeleket legyőzte, a fenséges Krisztus tündököl" - mondják a latin betűk. A vértanúk, az apostolok, a Messiás eljövetelét megjósoló próféták, az angyalok mennyei mezeje fölött a Teremtőt jelképező két kéz félreérthetetlenül jelzi azt a (pszichés) valóságot, a létnek (evilági és túlvilági életnek) azt a hitbéli hierarchiáját, amiben a középkor nem kételkedett. A palást világképe időben és szakralitásban a legszentebb felé halad, a jelentől a Teremtőig, a "kezdetben vala az ige" pillanatáig. Donációs feliratából tudjuk, 1031-ben, István házasságának 35-ik, koronázásának 30-ik évében készült. (Imre herceg 1031. szeptember 2-án halt meg, bizonyos vélemények szerint Thonuzaba besenyő vezér esetleges merénylete folytán, aki talán rokona lehetett - véli Szegfű László - a trón másik várományosának, Vazulnak. Mindez teoretikus alapul szolgálhatna a kérdés megválaszolására, hogy mit keres két élő személy, Gizella és István, a vértanúk között. Ez természetesen megdöntené a jövőbe vetett hit, a kereszt életfává válásának elméletét, hacsak Imrét nem tekintjük Jézushoz hasonló áldozatnak. Ismét hangsúlyozom: a leírtak csupán feltevések.) Azt azonban tudjuk, a szent király kezében tartotta a palástot, amikor a fehérvári Boldogasszony-székesegyház oltárára helyezte. Ez a hívő férfiú minden cselekedetét Istennek szentelte, fogadalom s felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az örök szűz istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete s dicsősége a magyarok között oly nevezetes, hogy nyelvükön - írja a Nagy legenda szerzője - még e szűz mennybemenetelének ünnepét is csak Királyné napjának emlegetik. Néhány szerző úgy gondolja, a Szent Szűz és a pogány Boldogasszony alakjának összeolvadása nem igazolható. Mások azonban töprengésre késztető ellenérveket találtak. Koszta László a Mária-ünnepek elnevezéseiből - Boldogasszony, Kisasszony - arra következtet, hogy a misszionáriusok az "angliai térítéshez hasonlóan elsődlegesen nem elpusztítani, hanem felhasználni akarták a régi hiedelmeket."
                      Mária alakja mindenütt előtérbe került a nyugati egyházban, az anyaszentegyház befogadó jellegét hangsúlyozva. Nyugat-Európában Szent Bernát nyomán a XII. század közepétől terjed el a Miasszonyunk elnevezés, a kor lélektani igényeinek megfelelően. Mária a kezdetektől nagy tiszteletben állt a bizánci egyházban, a kultusz nyugatra közvetítőjét többen Magyarországban sejtik.

                      Számunkra viszont annak tisztázása elengedhetetlen, hogy István környezetében kinek, illetve kiknek volt mély vonzalma Máriához. Az egyik a bizánci rítusú Sarolt lehetett, a másik Adalbert. A fejedelemasszony vallásosságában összeolvadhatott a pogány Boldogasszony az ég királynőjével, szentség és uralkodás csábítónak tűnhetett a szemében. A Bibliából számos párhuzamot idézhettek neki papjai családja és a szentek sorsára vonatkozóan. Adalbert még tisztábban imádta Máriát. Az ő közbenjárásának köszönhette felgyógyulását egy alkalommal, és Máriához fohászkodott, hogy elnyerhesse a vértanúság pálmáját. Adalbert - mai kifejezéssel -, amolyan felettes énként épült be István személyiségébe. III. Ottó mellett szintén az élő lelkiismeret szerepét töltötte be. Amikor a császár túlzottan felségesen viselkedett, feledve halandó voltát, így szólt hozzá a fáma szerint: "Végül majd te is a férgek lakomájául szolgálsz..." Különös kegyként nem csupán egy asztalnál ült a császárral, de Ottó az ágyát is megosztotta vele. (Adalbert az elbizakodottság ellen védekezendő, éjszakánként kisurrant és kipucolta a cselédség lábbelijét. Az eset különös, elképesztő fényt vet a kor lelkiségére. Nehéz az efféle jelenségeket másként nevezni, mint szent infantilizmusnak, amennyiben megtörténtek. Kissé hihetetlen, hogy Szent István szakállát kitépték a koldusok, míg alamizsnáskodott.) Adalbert, Sarolt, a passaui papok, az ősmagyarok Boldogasszony-kultusza hozzájárulhatott István Mária-tiszteletéhez, országfelajánlásához, a lélektani okok azonban mélyebben keresendők. Fia halála, majd az ellene elkövetett merénylet után nem maradhattak kétségei sem népének, sem népe előkelőinek pogány vonzalmai felől. Veszélyben látta - Isten segedelmével, annak eszközeként - megteremtett művét. Magyarjai nem hittek "erősen a mindenható Atyaistenben, minden létező létrehozójában, és az ő egyszülött fiában(...) Jézus Krisztusban, kit az angyal meghirdetett, ki Szűz Máriától született, az egész világ üdvösségéért a keresztfán szenvedett(...) ki a prófétákból s az apostolokból, valamint az evangélistákból szólott" - ahogy az Intelmekben olvasható és a paláston szemlélhető. (A koronázási palást elején átalakítása előtt az angyali üdvözlet látszott.)
                      István trónját unokaöccsére, Péterre hagyta, országát azonban Szűz Máriára. Felmerül a kérdés, miért nem valamelyik harcos szentet választotta, vagy még inkább a "kősziklát", Pétert, akire Jézus egyházát építette, és az ifjú velenceinek patrónusa volt a mennyben. Itt valami gyöngéd, valóban megbocsátó lelki vonást kell keresnünk. Az Intelmekből szinte kiragyog, István milyen szeretetteljesen tekintett fiára: "kis cselédem, puha párnák lakója", szólítja meg; "szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége", mondja odébb. Az embertársai iránt érzett aggodalom és szeretet ugyanúgy személyiségének része lehetett, mint annak égi mása.
                      Szűz Mária szimbólumként magában rejti a nőt, az anyát és a tisztaságot. Az anya archetípusa - állítja Jung - az anyagot (mater-matéria), a megújulást (anyatermészet), az anyaszentegyházat, valamint nekünk magyaroknak a hazát, az anyaföldet jelenti lélektanilag, messze túl a tudatosságon, minden okoskodáson. István király - úgy sejtem - a végítélet haragos Krisztusával szemben ajánlotta Mária oltalmába a magyarok országát. Európában a XII. században jelennek meg a Köpenyes (Palástos) Máriák a falképeken. Jelentésük világos: a világbíró Krisztushoz könyörögnek az utolsó ítéletkor, védve a bűnös lelkeket. A gesztus, a köpeny kitárása jelképes értékű. Középkori jogszokásban gyökerezik: az asszonyok joga volt a bűnösöknek menedéket adni köpenyük kitárásával; valamint az örökbefogadás, az adaptáció szimbolikus mozdulata. A reflex, testi és pszichés értelemben ősibb. Bizonyosan ösztönvilágunkban, pontosabban az asszonyokéban gyökerezik. Jelentése századunkig változatlan.
                      Azzal, hogy a szent király nem pusztán a leendő sírhelye fölé emelt pazar székesegyházat, nem csupán a győri és bihari püspökséget, hanem egész országát Mária oltalmába ajánlotta, egy ezredévre befolyásolta nemzeti alkatunkat. Ennek hordereje cseppet sem törpül el az államalapítás grandiózus műve mellett. A kegyes, igazságos és békés király nem csak a jeruzsálemi zarándokutat nyitotta meg, nem csak zarándokházat épített "Szent Péter küszöbénél", nem csak ereklyéket szerzett Odilo apáttól, de olyan feminin erővel oltotta be férfias, nomád harcosainak társadalmát, amely nélkül nem vészeltük volna át a következő századok már-már kivédhetetlen csapásait. A lélek női princípiuma, a tűrés, a megőrzés, a megújulás, az újjászületés képessége hiányában kipusztultunk volna. (Boldogasszony anyánk - mondta Veres Péter - gyakorta hadseregeket pótolt.)
                      István király soha nem veszített háborút. Rendkívül tehetséges szervező, és eredményes diplomata volt. Kitűnő érzékkel választotta meg munkatársait. Személyiségét - ma azt mondjuk - a nyitottság jellemezte. Magához kérette az országán áthaladó nevesebb zarándokokat. Így nyerte meg - például - Gellértet fia nevelőjének.
                      Megbecsülte a kortársi Európa. Iostaldus, Szent Odilo hagiográfusa - írja Vajay Szabolcs -, a legnagyobb keresztény uralkodók egyikének tartotta. A szent király - emeli ki Vajay - nem alávetett reformátor, Cluny szolgai követője, hanem önálló szervező. A király Urán kívül nem ismert el más hatalmat maga fölött. Autonóm személyiségnek neveznénk napjainkban. A léleknek ez az önállósága azonban a középkorban a mélyen átélt szakralitásból eredt.
                      Istvántól maradtak ránk személyes tárgyak. Kardja, sisakja, a Szent Korona (a kutatás újabban az apostol-lemezeket hozzá kapcsolja). Szép számú ereklyéje előtt, esetleg alkonyatkor Esztergomban, a folyóra néző bástyán elmerenghetünk jelentőségén. Felpillanthatunk a kigyúló csillagokra, amelyek rá is szitálták sugaraikat, felidézhetjük alakját, amint ott áll és talán azt várja, hogy felragyogjanak a Szépasszony vásznának aranyfényei, vagy a fogyó hold ezüstsarlóján, a Nagyboldogasszony ölében a kisdedet keresi...
                      Mindez a képzelet játéka. Ami bizonyos, hogy Szent István államot alapított, lent, a Duna mentén, és hazát, fent, a magasban, a mennyek országában, ahová - a legenda szavait idézve -, maga is felvétetett.

                      Mórocz Zsolt esszéjét Garas Kálmán fényképeivel illusztráltuk, amelyek Tornay Endre András Kapu című művét ábrázolják. A Szent István király tiszteletére készült szobor Szentgotthárdon áll. (A szerk. megj.)