BARISKA ISTVÁN*
A
BURGENLAND-ÉVFORDULÓK
VISSZHANGJÁRA**
KÉT ESET A MINDENNAPOKBÓL
--------------------
-----Szóval nyitott ember benyomását keltette.
Olyanét, akinek gondolkodását semmiféle kordivat nem ejtette
csapdába. Egyszer csak azt mondta: "A nagyapám
Magyarországon született, én Németországban (az
Anschluss idején, kiem. a szerz.), a fiam pedig Ausztriában:
Mind a hárman ugyanabban a házban és mégis más országban.
Ez a határmentiség velejárója". A
határmentiségeknek normális esetben nincsenek ilyen
következményeik. A Párizs környéki (1919-1920) és a
párizsi (1946-1947) békediktátumok azonban abszurd
drámaszituációkat teremtettek. Ilyen és hasonló
következményekkel. Igaz, nemcsak a burgenlandi határ mentén.
Megjegyzését mégis igen érdekesnek találtam. Burgenlandra
vonatkozóan nem tipikus osztrák véleménynek. Családja
ugyanis az elmúlt nyolcvan év alatt fix pontnak tekintette a
szülői házat, amely körül csak a nagyhatalmi döntések
rajzoltak új határokat. Az a könnyedség, irónia, ahogy az
egészet tálalta, a hallgatóságára is egy kicsit
felszabadítóan hatott.
-----Minderről eszünkbe jutott, hogy Burgenland
fennállása nyolcvanadik évfordulóját ünnepelte. Kiadványok
egész sorával készült erre az alkalomra. Nem csoda, hiszen
Nyugat-Magyarországot, a mai Burgenlandot hivatalosan 1921-ben
adták át az osztrák hatóságoknak. Mindenesetre Michael
Hainisch, osztrák szövetségi elnök 1921. december 28-án,
azaz a soproni népszavazás után írta alá az erről szóló
velencei jegyzőkönyvet. Azt a nemzetközi okmányt, amely a
Saint-Germain-en-Laye-ben aláírt békeszerződést módosítva
Sopron nélkül is elismerte Nyugat-Magyarország
átcsatolását. Igaz, a határok kisebb kiigazítása csak 1923
elejére zárult le. Szóval Burgenland 2001-ben nyolcvanéves
lett.
-----Aztán hirtelen beugrott egy másik történet.
Tíz esztendővel korábban történt. Akkor, amikor 1991-ben
Karl Stix tartományfőnök felavatta a 70 éves
Burgenland-emlékművet. Nemcsak Kurt Waldheim akkori
szövetségi elnök, hanem elődje, Rudolf Kirchschläger is ott
ült a meghívottak között a kismartoni Freiheitsplatzon (a mai
Europaplatzon). Azt hittem, nem hallok jól, amikor az ünnepi
szónok többek között a következőket mondta: "Burgenland
ist das österreichischste Land Österreichs". Meglehet,
tartalmi és nem szó szerinti idézet ez. De a lényegen nem
változtat. Másnap együtt ebédeltem a burgenlandi
történészbarátaimmal. A tartományfőnök fent idézett
kitételén pártállástól függetlenül egyszerűen csak
nevetni tudtak. Bosszankodva persze. Mert ugyan hogyan mondhat
egy mégoly magasztos pillanatban is egy tartományfőnök
olyasmit, hogy "Burgenland Ausztria legosztrákabb
tartománya". Valóban nevetséges volt. Annál az
asztalnál ugyanis mindenki egyetértett azzal, hogy ez a
kitétel afféle kompenzáció volt. Pedig felülről
fogalmazódott meg, a tartományi politika csúcsán. Valamifajta
bizonyítási kényszer volt érezhető benne: a többi
történelmi osztrák tartománnyal szemben érzett kisebbségi
komplexus miatt. Ezt azonban nem mi mondjuk, mi csak
visszaidézzük az ott elhangzottakat. Magyar fülnek rossz volt
mindezt hallgatni. Nevetséges volta ellenére is. De rossz volt
a történelemmel hivatásszerűen foglalkozónak is. Akkor újra
megtapasztaltuk, hogy van "történelmi önérzet".
Egyfajta történettudati immunrendszer, amelyben abban a
pillanatban megkezdődik az antitest-képződés, mihelyt hamis
gondolattestek behatolását érzékeli.
-----A két eset két látásmódot érzékeltet. Az
első kétségtelenül emberközeli. A második meg
politika-közeli. Ez utóbbi érdekes módon nem is minket
zavart, hanem az osztrák történeti tudatot. Azt, amely maga is
elutasítja a hamisan csengő önigazolásokat. Ezért aztán
felettébb kíváncsivá tett, hogy voltaképpen hol is tart az
osztrák közfelfogás Burgenland múltjára vonatkozóan.
Egyszerre három ilyen munka került a látókörünkbe. Egy
középiskolai tankönyv, amelyet még 1996-ban, Burgenland
fennállása hetvenötödik évfordulóján adtak ki. Nekünk
egészen frissen hatott, hiszen most jutottunk hozzá. Ennél
azonban még aktuálisabb a most kiadott Burgenland-monográfia.
Még pontosabban Burgenland létrejöttének történeti
összefoglalója. Már csak azért is, mert éppen a fent
idézett hivatalos akarat bábáskodott a megszületésénél.
Végül, de nem utolsósorban, Brenner professzor tanulmánya
Burgenland nyolcvan éves évfordulójára. Noha magyar
származású szerzőről van szó, nyilván ő sem veszi zokon,
hogy az osztrák szerzők közé soroljuk. Mint látni fogjuk,
nem minden ok nélkül. Azért nem, mert a lényeget illetően ő
is osztrák felfogásban fogant cikket írt. Ha jól
meggondoljuk, szándéka ellenére.
BURGENLAND OSZTRÁK RECEPCIÓJA
Nos, az első a Burgenland
története. Tankönyv középiskolások számára címet
viseli (FLOIGER, Michael-GRUBER, Oswald-HUBER, Hugo: Geschichte
des Burgenlandes. Lehrbuch für die Oberstufe. Eisenstadt, 1996).
Az 1996-ban kiadott tankönyv alcíméből is nyilvánvaló, hogy
a burgenlandi középiskolák felső tagozata számára
készült. De nem tagadják a kiadás okát sem: "Festgabe
an die Schüler der höheren Schulen anlässlich des Jubiläums
75 Jahre Burgenland". Ünnepi kiadványról van tehát
szó, amelyet Burgenland fennállása 75. évfordulójára
állított össze a fent megnevezett tanári munkaközösség.
Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy ez az évforduló
egybeesett Ausztria ("Ostarrichi") neve első
előfordulása ezredik évfordulójával (996-1996). Meg kell
mondanunk, hogy ez a burgenlandi középiskolásoknak
összeállított évfordulós tankönyv - első látásra - a
maga nemében korrekt alkotás benyomását kelti. A kiadó,
Günther Stefanits az előszóban nyíltan bevallotta, hogy
August Ernst Burgenland-történetén kívül (ERNST, August:
Geschichte des Burgenlandes. Wien, 1987) nem állt rendelkezésre
olyan összefoglaló munka, amelyet a tankönyv alapjának
tekintettek volna. Ezért száz és száz tudományos művet,
illetve újságcikket kellett áttekinteni hozzá. A
munkaközösség emez, osztrák szempontból meglehetősen
elfogult összefoglaló helyett a burgenlandi történeti
szakirodalmat, illetve a korabeli zsurnalisztika kritikai
elemzését választotta. Ez az alapállás meghozta a
gyümölcsét. Viszonylag tárgyilagos tankönyv született
belőle, igaz, tipikusan osztrák szemléleti alapon: "Elődeink
- mondja a német nyelvű bevezető - tulajdonképpen majdnem
mindig az osztrák történetírás perifériáján
voltak...". Különös mondat ez. Kiváltképpen a
kiadó szájából. Ez a megállapítás ugyanis fordulat volt
a burgenlandi közgondolkodásban. Annak bevallása, hogy az
osztrák történetírás eddig nem is vett tudomást a mai
Burgenland osztrák voltáról. Nem politikai értelemben, hanem
történelmi szempontból. Más szavakkal: a kiadó rájött,
hogy az utódoknak vállalni kell, hogy ez az országrész
Magyarország integráns része volt. Csak ezzel együtt lehet
beilleszteni az osztrák tartományok mai közösségébe.
-----Mindezt azért kellett elmondani, mert Burgenland
létrejöttének művi természete válik világossá belőle. A
munkaközösséget alkotó szerzők azonban elfogadták, hogy egy
alapvetően magyar államiságú, többnemzetiségű, de
magyarországi kormányzat-, jog-, gazdaság-, kultúr- és
egyháztörténetű országrésznek a beillesztéséről kellett
képet festeni a burgenlandi középiskolák számára. Ebben
sokat segített az átcsatolt országrész többségi német
nyelvű volta. Egy olyan etnikumé, amelynek ennek ellenére magyarországi
identitása volt. Tudatosan nem mondjuk azt, hogy magyar
identitás, nehogy megtévesszen minket a szó mai értelmezése.
A burgenlandi középiskolások tehát "magyar
történelmet" tanulnak ebből a könyvből. Legalábbis
első látásra valóban ez a benyomásunk. A szerzői
munkaközösség 1996-ban Burgenland hetvenöt évét mint
egyfajta sikertörténetet magyarországi múltra helyezte.
Felismerték, hogy Ausztria legfiatalabb tartományának
osztrák recepciója a magyar történelem vállalásán
keresztül lehetséges csak. Annak ellenére, hogy többségében
német ajkú országrész volt az elcsatolás előtt is. Ám az
osztrák államiságtól minden részletben eltérő
struktúrával és más hagyományokkal. Az államjogi befogadás
hamarabb ment végbe, mint a szellemi.
-----A tankönyv azonban teljes egészében osztrák
szempontú tankönyv lett, amelynek legfőbb célja
Burgenland történetének beillesztése a középiskolai
tantervbe. Az, hogy egy osztrák tankönyv osztrák szempontú,
magától értetődő. Az viszont, hogy mindezt milyen
eszközökkel éri el, már vitatható. Ha ugyanis a tartomány
magyarországi múltjának vállalása csak ürügy e múlt
kisajátítására és átírására, akkor az egész
tankönyvkoncepció megkérdőjelezhető. A hitelessége
kerül veszélybe. És ebből a szempontból - mélyebb elemzés
alapján - ez a munka is kifogásolható. Jellemző, hogy minden
fejezet arról szól, hogy mi történt a századok alatt "ebben
a nyugat-magyarországi-burgenlandi térségben". Lassan
azt érzi az ember, hogy valójában a
"nyugat-magyarországi" a felesleges jelző. Azaz a
tankönyv a Burgenland-nevet akkor is behelyettesíti, amikor az
még nem létezett. A magyar honfoglalástól "az
osztrák honfoglalásig". Meg kell jegyeznünk, hogy a
térség történelme ilyen fogalmi kisajátítását nem ez a
tankönyv kezdte el, hanem a burgenlandi szaktudományok. A
tankönyv "csak" átvette ezt a módszert. És ez a
toponímia ma már kötelező. Ez az ára Burgenland osztrák
befogadásának. Egyfelől a legfiatalabb tartománytól
megkövetelték, hogy vállalja a magyarországi múltját.
Aztán azt is, hogy ezt hangszerelje át. Idézzük példának
okáért a Burgenland születésére vonatkozó fejezetcímet.
Azt mondja: Miként vált Burgenland osztrák szövetségi
tartománnyá" ("Wie das Burgenland ein
österreichisches Bundesland wurde"). Ha ezt úgy
fogalmazták volna meg, hogy "Miként vált Nyugat-Magyarország
osztrák szövetségi tartománnyá", nyilván másként
hangzott volna. Számunkra azonban az a tanulságosabb, ahogy a
tankönyv érvel. Az a mód, ahogy politikai tartalmakat
ellenkező előjellel átminősít vagy éppen az, ahogy és amit
elhallgat. Az osztrák neoabszolutizmus és a provizórium évei
például "A közigazgatás és a bíráskodás
1849-1867" című fejezetcímre szelídülnek, míg a
dualizmus kiteljesedő éveit "Elmagyarosítás a
nyugat-magyarországi-burgenlandi térségben a 19.
században" címre élesítik ki. Így aztán nem csoda,
hogy a magyar nyelv hivatalossá tételéért folytatott harcot
már a reformkorban is a magyarosítás példái közé sorolták
(FLOIGER-GRUBER-HUBER 1996. 153. o.). Nincs mit csodálkozni
ezért azon sem, hogy a polgárosodás olyan intézményeit, mint
a vasút- és útépítés, továbbá az ipari centrumok
kiépítése is a "magyarosítás"
eredményeiként értékelték (FLOIGER-GRUBER-HUBER 1996. 167.
o.). Különös eljárás ez. Érthetetlen is, hiszen ehhez
képest a XX. század nagy német el-nem-magyarosodott etnikumot
talált a nyugat-magyarországi térségben. Az ún.
"Német-nyugat-Magyarország"
("Deutschwestungarn") ekkor 75%-os német többséget
mutatott a 15%-os horvát és a 10%-os magyar anyanyelvű
népesség mellett (FLOIGER-GRUBER-HUBER 1996. 168. o.). A
szerzők súlyos tévedése tehát, hogy a modernizáció
következményeiben kisebbségi sérelmeket látnak ott is, ahol
térségi társadalmi egyenlőtlenségekről lehet csak
beszélni. És miközben elmagyarosításról beszélnek, sietnek
statisztikákat közölni a saint-germain-i békekötés (1919)
igazolására. Olyan ellentmondás ez, a reformkor, a
neoabszolutizmus és a polgári kor történetének olyan
szakszerűtlen kezelése, amelyet csak nyelvi nacionalizmussal
lehet megmagyarázni.
-----Az ún. "Deutschwestungarn"
Ausztriához csatolásának kizárólag etnikai-politikai alapú
megközelítése és tálalása tehát szerencsétlen szemléleti
ötletnek bizonyul. Azért az, mert azt sugallja, hogy
Nyugat-Magyarország átcsatolása a wilsoni elvek alapján
történt vegytiszta döntés eredménye volt. Pedig ezzel a
nagyhatalmi kompenzációs eljárás tényleges történetét
hallgatják el a szerzők. Azt nevezetesen, hogy Ausztria
Nyugat-Magyarországot a másutt elszenvedett veszteségei
kárpótlásáért kapta (L. NAGY Zsuzsanna: Magyarország
története. Debrecen, 1995. 93. o.). A szerzők ugyan
érzékletesen mutatják be a nyugat-magyarországi németség
elszakadási és autonómia-törekvéseit, a "Coolidge-misszió",
valamint az "Amerikai Béketárgyalási Bizottság"
(az "American Comission to Negotiate Peace")
Ausztria-barát tevékenységét. Mint látni fogjuk, mégsem ez
döntött. Ezért nem tudják a szerzők a soproni népszavazás
eredményét megmagyarázni (FLOIGER-GRUBER-HUBER 1996. 177-178.
o.). Nyugat-Magyarország nagyhatalmi odaítélését ugyanis a
wilsoni elvek visszaigazolásának tartották. A népszavazás
azonban nem igazolta ezt az interpretálást. A wilsoni döntés
szerinti értelmezés az önbecsapás tipikus esete volt. A
szerzők úgy próbálják utólag feloldani ezt az
ellentmondást, hogy magyar szerzőtől idézve érzékeltetik a
probléma roppant összetettségét. Tanulságos olvasmány ez az
1996-ban kiadott évfordulós tankönyv. A szerzők minden
eddiginél szélesebb és mélyebb elemzésben vállalták
Burgenland egykori Magyarországhoz-tartozását. De roppant
rafinált eszközökkel hangolták át még a száraz tényeket
is, hogy a középiskolák számára megírt tankönyv révén is
bebocsátást nyerjenek az osztrák történeti tudatba. Íme,
egy értékes könyv esendősége.
MONOGRÁFIA EGY TARTOMÁNY SZÜLETÉSE JEGYÉBEN
A másik könyv egészen
új munka. Gerald Schlagnak, a Burgenlandi Tartományi
Múzeumok frissen nyugdíjba vonult igazgatójának munkájáról
van szó, amely egyébként romantikus hangulatú címet kapott: A
romokból megszületve. Burgenland 1918-1921 (SCHLAG, Gerald:
Aus Trümmern geboren. Burgenland 1918-1921.
Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland. Band 106.
Eisenstadt, 2001). Tegyük hozzá mindjárt, hogy a poétikus
címe ellenére ízig-vérig tudományos mű. Az 541 oldal pedig
azt is érzékelteti, hogy méretes kiadványról van szó.
Nemcsak azért tudományos mű, mert a nagysikerű burgenlandi
tudományos műhelysorozat köteteként jelent meg. Azért is az,
mert a Burgenland-kérdés monografikus feldolgozására
tart igényt. Csak mellékesen jegyezzük meg azt a fent már
érintett háttér-információt, hogy a szerzőt a kötet
megírására a még hivatalban lévő Karl Stix
tartományfőnök bízta meg. Ezt a szerző maga mesélte el
2001. október 10-én a könyvbemutató nagyszámú kismartoni
közönségének. Ez azonban nem azt jelenti, hogy közvetlen
politikai megrendelést akart teljesíteni. De azt sem, hogy a
célkitűzést, nevezetesen Burgenland osztrák tartománnyá
válásának igazolását, valaha is szem elől tévesztette
volna. Mint minden ilyen jellegű munkának, megvan tehát a
koncepciója, amelyre az egész mondanivalót építik. Schlag
nem hagy kétséget afelől, hogy mi vezérelte a könyv
megírásában. A szerző ugyanis világossá tette, hogy
könyvével az egykor nyugat-magyarországi németség
történelmi és etnikai jogosultságát kívánta igazolni a
legfiatalabb osztrák tartomány létrehozására.
-----Valamit előre kell bocsátani. Burgenland
születésével kapcsolatban nem Schlag fogalmazta meg először a
történelmi jog Nyugat-Magyarországra vonatkozó igényét.
Írt róla már eleget Otto Aull, Otto Brunner és August Ernst
is (AULL, Otto: Die politischen Beziehungen zwischen
Österreich und Ungarn, in ihrer Auswirkung auf das Burgenland .
In: Burgenland. 1930. 4-5. 97-117. o., BRUNNER, Otto: Der
burgenländische Raum zwischen Österreich und Ungarn 800-1848. In:
Burgenland-Landeskunde. Wien, 1951., ERNST, August: Die
verpfändeten Herrschaften Westungarns unter österreichischen
Verwaltung. Berich...über Historikertag. Eisenstadt - 1962.
Eisenstadt, 1962. 11-25. o.) Hangsúlyozom, hogy történelmi
jogot, tehát nem egyszerűen etnikait. Ezt a két elemet,
az egykori zálogbirtokok és az átcsatolás ügyét azonban ez
a könyv kapcsolta össze félreérthetetlen módon. Mint
ismeretes, a XV-XVII. században Nyugat-Magyarország Habsburg
koronazálogon volt. (BARISKA István: Történelmi kérdések
a 16. századi Nyugat-Magyarországon. In: Nádasdy Tamás
(1498-1562). Sárvár, 1999. 70. o.). Ezeknél az adatoknál
talán többet mond, hogy zálogra került Borostyánkő,
Fraknó, Kabold, Kismarton, Kőszeg, Szarvkő és Rohonc.
Nyugat-magyarországi várak, uradalmak és városok, amelyek
1447-1647 között alsó-ausztriai kamarai birtokok lettek.
Velük biztos jövedelmek, adók szakadtak ki az anyaországból.
Az igazgatás, a jogszolgáltatás és a mindennapi élet
önszabályozása is teljes egészében alsó-ausztriai befolyás
alá került. Maradt is 1647-ig, a Magyar Koronához történt
végleges visszacsatolásig. A szakirodalomban mind a mai napig
folyik a vita arról, hogy a térség alsó-ausztriai
zálogstátusza állam- vagy magánjogi jellegű volt-e.
Nézetünk szerint magánjogi maradt. De most nem is az a
döntő, hanem az, hogy Schlag miért szentelt harminc oldalt
ennek a XV-XVII. századi történelmi intermezzónak. Nos,
azért, mert Nyugat-Magyarország XV-XVII. századi
elzálogosítását Burgenland létrejötte történelmi
előzményének tartja. Kérdés tehát, hogy valóban volt-e
valamifajta szerves történelmi kapcsolat a két esemény
között.
-----Attól tartunk, nem mehetünk itt sem bele a
részletekbe. Ezért meg kell elégednünk a következő
indoklással. Be kell vallanunk, hogy nemcsak az osztrákok
hozakodtak elő ezzel utólagosan. A lengyelek 1918 decemberében
Árva és Szepes vármegye egy részét foglalták el. Többek
között arra hivatkozva, hogy a Szepesség egy része hosszú
évszázadokon át lengyel zálogon volt. Nem annyira közismert
az a tény, hogy az alsó-ausztriai rendek még 1834-ben is peres
úton kívánták érvényesíteni "államjogi
igényüket" az egykori zálogok iránt (SCHLAG 2001.
30. o.). Ekkor nem kisebb ember, mint a költő-levéltáros
Franz Grillparzer részletező tanulmánnyal támogatta meg ezt a
követelést. Azt megelőzően, 1751-ben pedig a
diplomata-levéltáros Franz Christoph Scheyb dolgozta fel a
kérdéskört, hogy véglegesen tisztázódjon a Lajta-határ
ügye (HORVÁTH Ferenc: Osztrák levéltári források a
Nyugat-Dunántúl 16. századi történetéhez. I-II. rész.
In: Vasi Szemle 1984. 570-585. o., valamint 1985. 88-107.
o.). "Az egész tartomány egészen Magyaróvárig a
Dunán felfelé és Kőszeg alatt a stájer határokig az egész
Fertő-tóval, valamint a környező helységeivel együtt de
jure a Wienerwald-negyedhez tartozik, s többnyire csupa osztrák
tartományi fejedelmi kamarai birtokokkal vannak
kapcsolatban" (SCHLAG 2001. 27. o.).
-----A Schlag által idézett Scheyb-féle tanulmány
eme kiemelt mondata arra emlékezteti az olvasót, hogy III.
Ferdinánd korában jogilag Alsó-Ausztriához tartozó,
többnyire főhercegi kamarai birtokokat csatoltak vissza
Magyarországhoz. Minthogy a zálogbirtokokon 1626-ban magánjogi
szempontból vitathatatlan osztrák földesúri birtokok
kisajátítására is sor került, az alsó-ausztriai rendek
saját érdekeiket kapcsolták össze a főhercegi kamarai
birtokokra vonatkozó osztrák igényekkel (ERNST, August: Die
Enteignung österreichischer Grundbesitzer nach der
Reinkorporierung der westungarischen Herrschaften In:
Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland. 35. köt.
Eisenstadt 1966. 317-364. o.). Ez azonban nem volt járható út,
hiszen az udvar is belátta, hogy a záloghelyek
visszaválhatósága mindvégig érvényes maradt. Államjogi
szempontból így az 1626-1647 között lezajlott visszacsatolás
magyarországi jogához kétség nem fér. Még egyszer
hangsúlyozzuk, hogy ezt Schlag is tudta, amikor a Burgenlandról
szóló könyvébe Az előzményekhez (Zur Vorgeschichte)
című fejezetet beiktatta. Nem vállalta ugyan annak
eldöntését, hogy a zálogstátusz állam- vagy magánjogi
jellegű volt-e. Inkább csak az ismertetését végezte el. Mire
az ember a fejezet olvasásának végére ér, már csak az a
benyomása marad, hogy "aha, hiszen volt ennek a
Burgenland-ügynek egy kétszáz éves előzménye is".
Azaz adatokat szállított Nyugat-Magyarország átcsatolása történeti
legitimációjához. Annak ellenére, hogy a két esemény
között az égvilágon semmi összefüggés nem volt. Ezt a
kísérletet már az átcsatoláskor hevesen vitatta a magyar
történettudomány (DOMANOVSZKY Sándor: Ausztria
Nyugat-Magyarországra vonatkozó történeti igényeinek
cáfolata . Bp. 1920., ugyanő: A magyar kérdés
történeti szempontból tekintve. Bp. 1920. HÁZI Jenő: Unser
geschichtliches Recht auf Westungarn. Bp. 1923). Egyszerűen
arról van szó, hogy Otto Aull fent idézett műve megírása
óta kötelezővé vált a burgenlandi történetírásban a
Burgenland-kérdés összekapcsolása a XV-XVII. századi
zálogbirtokok történetével. Schlag ezt a retrospektív módon
kialakított tradíciót átvette. Pedig módszertanilag sem
indokolt, de a munka sem kívánta meg. Burgenland története
enélkül azonban oly gyökértelenül lebegne a történeti
űrben", hogy az elhagyására nem volt bátorsága.
-----A Burgenland-kötet azonban nagy ívű munka. A
történelmi és etnikai jogalap értelmezéséhez társul minden
olyan kérdés, amelyet a problémakör feltárásához
szükségesnek tart. Így Német-Nyugat-Magyarország és a
Monarchia átalakulásának kapcsolata, a nyugat-magyarországi
német mozgalmak ügye, a mindenkori nyugat-magyarországi lét
történelmi értelmezése. Tárgyalja továbbá az I.
világháború és a forradalmak katalizátor-szerepét, a
Monarchia összeomlásának következményeit, Német-Ausztria
igénytámasztását a "Hienc-földre".
Részletesen elemzi a nyugat-magyarországi autonómia- és
elszakadási mozgalmakat, a Burgenland-név születését, a
Tanácsköztársaság hatását. Külön fejezeteket kapnak a
Párizs környéki béketárgyalások, benne az
előtárgyalások, a cseh korridorterv és a
Saint-Germain-en-Laye-ben kötött osztrák békeszerződés
következményei, a cseh-osztrák közeledés kérdése. Schlag
nem kevés teret szentel Magyarország Trianonhoz vezető
útjának, a szerződés aláírásának, a magyar diplomáciai
kudarcoknak. Fontosnak érzi Renner kancellár prágai útja
mellett a római elemzését is. Egészen újszerű a
lengyel-szovjet konfliktus lehetséges következményeinek
forrásszintű feltárása, Németország és a Vatikán
állásfoglalásának értelmezése a Burgenland-kérdésben,
nemkülönben a Németországhoz csatlakozás, azaz az
Anschluss-mozgalom értékelése. Schlag nagy teret szentel
azoknak az osztrák-magyar fegyveres konfliktusoknak is, amelyek
az országrész átadása megtagadásából keletkeztek. IV.
Károly visszatérési kísérleteit, az ún. hallstatti
csúcskonferenciát a maguk helyértéke szerint kezeli. Végül
a velencei jegyzőkönyv, Burgenland osztrák birtokbavétele, a
soproni népszavazás és az 1922-1923-as végleges
határkijelölések történetének összefoglalásával zárja a
monográfiát.
-----Valljuk meg, ez az egész kérdéskör roppant
összetett. Összetettsége mellett pedig mind a mai napig
átpolitizált és politikai szempontból sok tekintetben
érzékeny terület. Ezen az 1989-1990-es közép-európai
rendszerváltások annyit segítettek, hogy szabaddá vált a
kutatás és a publikálás. Ha csak a magyar szakirodalmi
válaszokat vesszük számba, akkor is jelentős a
Trianon-irodalom növekménye. Igaz, olykor a felhígulás jelei
is látszanak. Schlag azok közé tartozik, akik magyar
szakirodalmat is használtak. Deák Francis, Fejtő Ferenc neve
viszont hiányzik a listáról. Az a magyar irodalomjegyzék
azonban, amit felsorol, mindenképpen a legteljesebb, amit
osztrák szerzőtől valaha is olvashattunk. Schlag tehát
tisztában van a magyar Trianon-kutatás eredményeivel. Igaz,
távolságtartással kezeli azokat. Töredelmesen be kell
vallanunk azonban, hogy a magyar Burgenland-kutatás messze
elmarad az osztráktól. Ez a mi nagy adósságunk. Schlag abban
is feladta a leckét, hogy igen nagy a nemzetközi szakirodalmi
tájékozottsága. Minden lényeges angol, olasz vagy francia
nyelvű forráskiadványt vagy szakirodalmat ismer, ezáltal
sikerült a kérdéskör tárgyalását kiemelnie a
provincializmusból.
EGY ÉRDEKES BURGENLAND-ÉRTELMEZÉS MARGÓJÁRA
A harmadik
olvasmányélményt professzor Brenner Vilmos, a szombathelyi
származású gráci építész nyújtotta a "Nyolcvan
éve született meg Burgenland tartomány" című
tanulmányával éppen e folyóirat hasábjain (BRENNER Vilmos:
Nyolcvan éve született meg Burgenland tartomány. In: Vasi
Szemle 2001. 659-671. o.). Úttörő szerepet vállalt,
hiszen ezen a fórumon a Burgenland-kérdés felvetése is az.
Egyben elgondolkodásra és vitára is számíthatott. Egyszerűen
azért, mert az osztrák és a magyar felfogás ebben a
kérdésben nem igazán békíthető ki. Pedig Brenner
gondolkodásában tudatosan vállalt szerep érhető tetten.
Saját szavaival élve az "Ausztriát és Magyarországot
összekötő szellemi kapcsolatok" kidolgozójának, "a
múlt tiszta képe" megteremtőjének szerepe. A
legalább negyvenöt éve Ausztriában élő, burgenlandi vidéki
házat vásárló közíró azonban mindvégig osztrák
tudatú gondolkodó maradt. Ez nem minősítés. Nem jó vagy
rossz, hanem tény. Azt tudomásul kell venni, hogy a
Trianon-kérdés olyan, amelynek nincs egybevágó
osztrák-magyar vetülete. Nincs mindkettő számára
elfogadható alternatívája. Hiszen Burgenlandban
tartományi szintű ünnep az, ami Magyarhonnak máig zavart
szembesülés.
-----Brenner professzor cikkére a történész
Varsányi Péter István válaszolt (VARSÁNYI Péter István: Magyarország
vagy Ausztria? In: Vasi Szemle 2001. 672-677. o.). A
kettő egybevetése is igazolja, hogy az álláspontok nem
egyeztethetők. Nyilván azért nem, mert a magyar fél ma is
veszteségnek könyveli el, ami a másiknak nyereség. Minthogy
Varsányi oly sok szempontból reagált a felvetett kérdésekre,
bizonyos értelemben megtakaríthatónak tartjuk az ismétlést.
Más tekintetben pedig kikerülhetetlennek. Így inkább a
hangsúlyokat tesszük máshova, hogy elkülönítsük a magunk
felfogását a Burgenland-kérdésről. Semmi esetre sem
szeretnénk kritikát gyakorolni, hiszen nem ez a feladatunk.
Ráadásul a korszaknak sem vagyunk szakértői. Azt azonban
tudjuk, hogy mennyire nehéz a Párizs környéki békék akár
egy kis szeletét is értelmezni.
-----Az az érzésünk, hogy főleg értelmezési
különbségek ragadták meg a figyelmünket a
Brenner-tanulmányban. Mindenekelőtt a wilsoni elv
nagyhatalmi alkalmazásának magyarázata. Továbbá az, hogy az
amerikai delegáció szerepét úgyszólván nem tartotta
említésre méltónak sem. Arról nem is beszélve, hogy a
francia baloldali politika szerepét is másként értelmezzük.
-----Mindenekelőtt az tűnt fel, hogy Brenner
láthatóan vállalja a nagyhatalmi döntés,
Nyugat-Magyarország elcsatolásának védelmét. Burgenland
létrejöttét ugyanis így jellemzi: "Itt sokkal inkább
a reálpolitika erői működtek a nagyhatalmak 1918 utáni,
közép-európai, új határ-megállapításaival. Burgenland
esetében győzött a nyelvi hovatartozás elve, de hol volt ez a
szép demokratikus elv, amikor Komáromot, Kassát,
Szatmárnémetit, Nagyváradot vagy Szabadkát elcsatolták
Magyarországtól?" Ebben az idézetben hibásnak
találjuk a gondolatmenetet. Mindenekelőtt azért, mert hamis
állításból indul ki. Abból nevezetesen, hogy a
békecsinálók a nyelvi hovatartozás elvének alapján
csatolták át a többségben németajkú Nyugat-Magyarországot
Ausztriához. Érdekes, hogy ezzel a kérdés egyik legjobb
magyar szakértője, Romsics Ignác is egyetért (ROMSICS Ignác:
Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Bp. 1996. 3331
o.) Sietünk előrebocsátani, hogy mi sem tagadjuk az elcsatolt
országrész többségi németnyelvűségét. Úgy látjuk
azonban, hogy a wilsoni elv itt csak hivatkozási alap
volt. Egy olyan döntésben, amellyel Ausztria kárpótlása
volt a cél. Ennélfogva fel is cserélődött az indoklásban
az ok és okozat sorrendje. Hiszen a nagyhatalmi politikai
döntés az elcsatolás tényéhez keresett és talált is
indokot. Sőt, maga a kedvezményezett Ausztria is ezt tette.
-----Mint ismeretes, az I. világháború egyik nagy
vesztese az Osztrák-Magyar Monarchia volt, s ennélfogva így
volt ez a békekonferenciákon is. Ausztriát mindenekelőtt a
német csatlakozástól (Anschluss) kellett elszigetelni (ORMOS
Mária: Padovától Trianonig 1918-1920. Bp. 1983. 262.
o.). Ezzel indokolta Olaszország is Dél-Tirol Itáliához
csatolását, mondván, félni kell egy hetven milliós német
birodalom közvetlen szomszédságától (KEREKES Lajos: Ausztria
hatvan éve. 1918-1978. Bp. 1984. 35. o.). Északon a
csehszlovák igények, délen az olasz, valamint a
szerb-horvát-szlovén követelések teljesítésével
megcsonkított "Német-Ausztria" valóban a
németajkú örökös tartományok határai közé szorult
vissza. Tegyük hozzá azt is, hogy Ausztria tekintélyét
időközben jelentősen megnövelte az a tény is, hogy Bécs nem
jutott el a kommunista hatalomátvételig, mint Magyarország. A
párizsi békekonferencia a későbbi Burgenland kérdését 1919
májusában összekötötte a Klagenfurt-problémával. Ekkor
jött létre a nevezetes alku Wilson amerikai elnök és
Clemanceau francia miniszter- és konferenciaelnök között.
Eszerint a franciák elfogadták, hogy Burgenlandot Ausztriához
csatolják, az amerikaiak viszont belementek a klagenfurti vita
részmegoldásába. Abba, hogy ott népszavazás döntsön
Dél-Ausztria egy részének sorsáról. A délszláv
(jugoszláv) politika ezért itt is Magyarország kárára kért
és kapott elégtételt. Szó sem volt tehát arról, hogy a
szövetségesek egyfajta reálpolitikai alapon húzták volna
meg az új osztrák-magyar határt. Semmiféle demokratikus
nyelvhatár-döntésről nem lehet beszélni az átcsatolás
indokai között. Sokkal inkább egyfajta rekompenzációról.
Nevezetesen Ausztria kárpótlásáról. Főleg azért, mert
a szociáldemokraták mérsékeltebb szárnya megtartotta az
országot a polgári demokrácia keretei között és lemondott
az Anschlussról. Nem beszélve arról, hogy a szövetségesek
alkujában és érdekharcaiban milyen szerepet akartak szánni a
közép-európai kisállamoknak. Az, hogy az elcsatolt
Nyugat-Magyarországon többségben éltek a németajkúak,
tény. Az Ausztriának 1919 júliusában odaítélt 4312 km2-es
nyugat-magyarországi sávban 340 917-en éltek. Ebből 255 531
volt a németajkú (SOÓS Katalin: Burgenland az európai
politikában . Bp. 1971. 25. o.). Ez azonban csak hivatkozási
alap volt. Arra szolgált, hogy elfedje a tényleges indok
létezését.
-----Ehhez még egy nem lényegtelen kiegészítés is
kívánkozik. Az osztrák történetírás szerint az "amerikai
békedelegáció" ("American Commission to
Negotiate Peace") volt a felelős Nyugat-Magyarország
Német-Ausztriához csatolása ügyében (SCHLAG 2001. 225-236.
o.). Eszerint "Német-Nyugat-Magyarországról" is
nagyon rosszul voltak informálva a részt vevő delegátusok. Az
amerikai delegáció tehát első kézből akart tájékozódni.
Ezért hozták létre 1918 decemberében a Harvard Egyetemről
verbuvált ún. Coolidge-missziót, amely tényfeltárást ("Fact-finding-Mission")
végzett (SCHLAG 2001. 233. o.). Az volt tehát a feladata, hogy
a területről gyűjtött adatokról jelentéseket és
elemzéseket készítsen Wilson amerikai elnöknek. Ebben az ún.
Coolidge-misszióban dolgozott Lawrence Martin őrnagy,
geográfus is. Martin őrnagy "Német-nyugat-Magyarországról"
alapos népesség- és gazdasági elemzést készített. Ennek
alapján azt ajánlotta, hogy a történeti Magyarország 1867-es
határait tolják keletebbre. Egyfelől azért, mert a népesség
nagyobb része németajkú. Másfelől azért, mert Bécs ennek a
területnek fontos felvevőpiaca volt. Ez a régió jelentős
szerepet játszott Bécs ellátásában. Martin őrnagy maga is
addig tartotta fenn a határ keleti kiterjesztését, amíg a
konferencia nem dönt véglegesen. Az volt a véleménye, hogy a
két ország közti határ ügyét népszavazással kell
eldönteni. Ennek végrehajtását pedig semleges bizottságra
kell bízni. Minthogy Archibald Cary Coolidge, a misszió
vezetője is osztotta Martin őrnagy véleményét, a "német-nyugat-magyarországi"
felmérésről szóló jelentést 1919. február 28-án
emlékeztető formájában nyilvánosságra hozták. Coolidge
egyébként az etnikai és a népszavazás elvének
összekapcsolásában messzemenő osztrák előnyt látott.
De hozzátette, hogy sem a magyar, sem az osztrák fél nem
alkalmas a semleges népszavazás kivitelezésre (SOÓS, 1971.
13. o.). Így aztán Ausztria német Anschlussa (átcsatolása)
helyett Nyugat-Magyarország osztrák Anschlussát támogatta a
békekonferencia eszközeivel. A békekonferencia azonban
hónapokig nem foglalkozott a Coolidge-jelentéssel. Eközben az
amerikaiak nem kezdeményeztek semmiféle határmódosítást,
mondván, hogy az érintettek is így kívánták. Egyébként
1919 első felében a békekonferencia ún. "területi
kérdésekért felelős központi bizottsága" is ezen a
véleményen maradt.
-----Mindezektől függetlenül a "német-ausztriai"
békedelegáció folyamatosan követelte "Német-nyugat-Magyarországot"
és a Coolidge-misszió is ragaszkodott az elképzeléseihez. Az
amerikai delegáció 1919 júniusának elején kemény hangnemben
kritizálta az Ausztriával szemben kialakított párizsi
békefeltételeket. Hovatovább ekkor még népszavazást
követelt. Az osztrák félnek tehát minden oka megvolt arra,
hogy a leendő Burgenland kérdésében maga mögött tudhassa az
Egyesült Államokat. Amikor Lawrence Martin még ugyanebben
a hónapban újabb emlékeztetőt küldött a
Coolidge-bizottságnak, az Ausztria és Bécs mellett szóló
etnikai és a gazdasági szempontokat egy újabbal egészítette
ki: a stratégiai meggondolással. Az általa mellékelt
térképen ekkor már be is rajzolta az új határvonalat. Ez
nagyjából "a nyelvhatárt" követte. Az
osztrák követelések közt ott volt Moson község és Kőszeg
város is. A Martin-féle tervezet ezeket azonban
Magyarországnak hagyta. Szó, ami szó, az osztrák-amerikai
közös akciósorozat elérte, hogy a nyugat-magyarországi
kérdést "különbizottság" tárgyalta. Maga
Coolidge is részt vett természetesen az üléseken. Ezeken az
etnikai érvet még népszavazással kötötte össze, a
gazdaságit Bécs ellátásával, a stratégiait pedig a
Bécs-Bécsújhely és a magyar határ közt létesítendő
biztonsági zóna tervével. Ez utóbbinak az volt a célja, hogy
Bécs előtt pufferzónát képezzen a Magyar
Tanácsköztársaság esetleges támadása esetén. De el is
ismerte, hogy a stratégiai szempontnak van a legkisebb szerepe
az egész amerikai érvelésben.
-----Ismeretes, hogy az amerikai rendezési elv alapját
a wilsonizmus vetette meg. Azaz a Thomas Woodrow Wilson amerikai
elnök által előterjesztett rendezési program. Ebben pedig a
határokat ugyan a kedvezményezett népek és államok érdekei
szerint kívánták rendezni, de mindenekelőtt az etnikai
határok tiszteletben tartásával (ORMOS, 1983. 142. o.). Ebben
az értelemben tehát a Coolidge-misszió hű maradt a
Wilson-féle pontokhoz. Az európai szövetségesek unszolására
azonban ehhez később hozzárendelték a stratégiai szempontot
is. Nyilván azért, hogy másutt a cseh, román és délszláv
igényeket messze az etnikai határokon túl lehessen
kielégíteni. Persze Magyarország kárára. Ezért tették
hozzá, hogy a nyugati országrészben a Bécs-Bécsújhely és a
későbbi magyar határ közé húzott pufferzóna a három érv
közül a leggyengébbnek látszik. Hogy miként került be
Ausztria a wilsoni kedvezményezettség körébe, arra már
részben válaszoltunk. Hogy Ausztria a háború veszteseként is
bekerült a kedvezményezettek körébe, annak csak egy oka volt.
Kártérítésnek szánták a területgyarapodást azért, hogy
lemond a német csatlakozásról, az Anschluss-ról. Még
egyszer hangsúlyozzuk, hogy ez nagypolitikai döntés és nem
reálpolitikai volt. Inkább kompenzációs jellegű, amelyet a
németajkú lakosság többségére hivatkozva volt könnyebb
elfogadtatni. A nyugat-magyarországi német többség így lett
hivatkozási alap.
-----Meg kell mondanunk, hogy nagy érdeklődéssel
olvastuk azokat a sorokat, amelyeket Brenner Franciaország
vezető szerepéről írt a békeszerződésekben. A szerző
érvelésének egy része módfelett hasonlít Fejtő Ferenc
álláspontjára, amelyet a "Rekviem egy hajdanvolt
birodalomért" című kitűnő monográfiájában
fejtett ki. Kiváltképpen a mű XXX. fejezetére hívnám fel a
figyelmet, ahol a szabadkőművesség szerepét taglalja az
Osztrák-Magyar Monarchia szétrombolásában (FEJTŐ Ferenc: Rekviem
egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria-Magyarország
szétrombolása. Bp. 1990. 318-332.). Azt nem szabad
elfelejteni, hogy Fejtő könyvének alcíme, Ausztria-Magyarország
szétrombolása, egyértelműen kifejezi a történész
véleményét is. Azt nevezetesen, hogy a Monarchia nem
összeomlott, hanem szétrombolták. A Monarchia
megreformálásának lehetetlenségét éppen azok terjesztették
(terjesztik ma is), akiknek érdekükben állt annak
megszűnése. Az pedig kifejezetten elismerésre méltó, hogy a
baloldali gondolkodásáról ismert Fejtő gyakorol kemény
kritikát a francia baloldal, a szabadkőművesek felett.
Sajnáljuk, hogy elmaradt a reá való hivatkozás. Pedig az
1990-ben magyarul is megjelent mű "Requiem pour un
empire défunt" címmel 1988-ban már franciául is
olvasható volt. Arról nem is beszélve, hogy Brenner Vilmos is
ismerte Fejtő művét, miként az arra vonatkozó érvelését
egyszer már ki is fejtette (BRENNER Vilmos: Közös jövő.
Gondolatok Magyarországról és az Európai Unióról. In: Vasi
Szemle 1998. 309. o.).
-----Azt kétkedve olvassuk, hogy ennek "a
francia baloldali ideológiának a szemében a Horthy-féle
Magyarország semmiféle szimpátiára sem számíthatott, sőt
ellenkezőleg!" (BRENNER 2001. 661. o.). Mint ismeretes,
a Horthy-féle fővezérség 1919 nyárutóján elhatárolta
magát minden legitimista megoldástól. Ráadásul, ha későn
is, de végül is szembekerült a nyugat-magyarországi
felkelésben kompromittált személyekkel is (ORMOS Mária: Magyarország
a két világháború között 1914-1945. Debrecen, 1995. 74.
o.). Amikor a békekonferencia végre elhatározta a
magyarországi államiság alapjainak létrehozását, a
Pestre küldött katonai misszió kizárta az ország közös
szlovák-román megszállását. A pacifikálás esélyeit
így Horthyban látta. Mindez egyébként a nagyhatalmak
érdekében is állt. Hiszen csak egy nemzetközileg elismert, a
nemzetközi elszigetelés alól felszabadított és önálló
kormánnyal rendelkező országgal lehetett megköttetni a
békeszerződést.
-----Mindennek az volt a belpolitikai feltétele, hogy
megtartsák a parlamenti választásokat. Nemkülönben, hogy
megtörténjen a béketárgyalás és az államfő kijelölése.
Ez volt az oka annak, hogy 1920 elején a nagyhatalmak éppen
a Habsburg-restauráció megelőzésére támogatták az ún.
"ideiglenes államfő-formulát". Így lett az
1920. évi I. tc. értelmében Horthy Miklós kormányzó. Mindez
a nagyhatalmak alapvető érdeke volt. Ezzel segítették elő a
Monarchiából történő kiválási folyamatot, a király
nélküli királyság kisállamiságát, hogy aztán
lenyelethessék vele a békeszerződést. Nem gondoljuk, hogy
itt arról volt szó, hogy a francia baloldal ideológiai
megfontolásból nem szimpatizált a Horthy-rendszerrel.
Önmagában igaz lehetett volna, ez itt azonban, úgy érezzük,
idő előtti számítás. Azzal a rendszerrel szemben ugyanis nem
lehet ideológiai alapon kifejezni politikai ellenszenvet, amely
még létre sem jött. Horthy maga sem gondolta, hogy "ideiglenes
kormányzósága" majd negyed százados lesz. Sokkal
inkább igaz az, hogy a nagyhatalmak éppen Horthyt felhasználva
hozták létre az új magyar állam kereteit. Még egyszer
hangsúlyozzuk, hogy azért, hogy ezzel az új "kisállammal"
fogadtassák el a párizsi békediktátumokat. Hogy Ausztria
lemondott a német Anschlussról, azért a nagyhatalmak
Burgenlanddal kárpótolták. Hogy Magyarország lemondott a
Habsburgokról, azért viszont semmivel. Ezen kívül a
francia baloldal ideológiai offenzívája nem is épülhetett be
a hazai köztudatba, mert annak erősebb volt a Monarchia-ellenes
éle, mint a kisállami létre kárhoztatott Magyarország új
berendezkedésével szembeni álláspontja. Magyarországgal
szemben a legfőbb kifogás nem annyira a választott államforma
volt, hanem Habsburg-orientációja lett volna. Jól mutatja ezt,
hogy miként reagáltak a nagyhatalmak IV. Károly kétszeri
visszatérési kísérletére. Horthy ennek keményen ellenállt.
Magatartása szimpátiát váltott ki a nagyhatalmakból, ő maga
pedig hasznot húzhatott belőle. Mind kül-, mind pedig
belpolitikai szempontból. Meg kell jegyezni, hogy a
Monarchiának tulajdonított közép-európai szerepről nagyon
sokat írtak már. Az, hogy mennyire volt "csodálatosan
ésszerű politikai alakulat", arról is sok vita folyik
még ma is. Brenner azon gondolatával csak egyet lehet érteni,
hogy a Monarchia "létével megelőzte
Közép-Európa" balkanizálását. Azaz a
kiszolgáltatott, egymással szemben kijátszható kisállamok
világát. Ezt először az angol Vanderlip fogalmazta meg, ahogy
erre már utaltam az 1997-ben megjelent dolgozatban. (BARISKA
István: Közös múlt, közös sors. A kisállamiság
csapdája? In: Vasi Szemle 1997. 3-10. o.). Ennek
súlyos következményeit az ott is idézett Bibó-tanulmány
írta le ma is ható érvénnyel. A térség fasizálódása,
majd bolsevizálódása, az újabb időben pedig délkeleti
részének libanonizálódása úgyszólván törvényszerűnek
tekinthető. Mindezt azért érdemes újra felvetni, mert
Közép-Európa újraalkotóinak felelőtlenségét nem lehet
eleget hangsúlyozni. Mert nemcsak a Monarchia volt ennek
történelmi "legnagyobb vesztese", hanem az
egész térséget azzá tették.
UTÓSZÓ HELYETT
Úgy gondoljuk, hogy nincs
semmi meglepő abban, hogy a szomszédságban időről időre oly
nagy publicitást kap a Burgenland-kérdés. Ez így volt
1951-ben is, amikor a nemzetközileg ismert Otto Brunnert
kérték fel, hogy a harmincéves évfordulóra írja meg a fent
idézett tanulmányát. Azóta a Burgenland-kutatás sokkal
nagyobb eredményeket ért el, mint a túlságosan is
felaprózódott magyar nyugat-magyarországi régiókutatás. Ez
utóbbi egyébként nélkülözi az összefogott intézményi
támogatást. A szomszédunkban más a helyzet. Éppen az
egységes és intézményesített Burgenland-kutatásra
támaszkodva készült el az 1996-os középiskolai tankönyv is.
Meg is született az eddig legátfogóbb osztrák
Burgenland-tankönyv, amelyet már a magyarországi múlt nyílt
vállalásával állítottak össze. A látványos, didaktikai
szempontból is kifogástalan munka azonban
történelemszemléletében és történelmi módszertanában
alulmaradt a pedagógiai teljesítménynek.
-----A három olvasmányélmény közül a legkevesebb
figyelmet a Schlag-könyvre fordítottuk. Pedig méreteiben,
szakmai elmélyültségében messze a legjobb mű, amit ebben az
ügyben valaha olvastunk. Valójában önálló
könyvismertetést érdemelt volna. Két szempontból is.
Egyrészt, mert európai kitekintésű, másrészt mert a régió
részletproblémáit is arányosan és a maguk helyértéke
szerint dolgozza fel. Itt csak arra szerettük volna felhívni a
figyelmet, hogy még az ilyen kitűnő szerző esetében is
számolni kell azzal, hogy Burgenlandban végleg gyökeret
eresztett a történeti jogigény kiterjesztése a
történelmi Nyugat-Magyarországra.
-----Brenner professzor érdeme, hogy Burgenland
fennállása 80. évfordulója kapcsán a magyar olvasónak
egyfajta "kiegyezésélményt" ajánlott. Azt
érezni lehet, hogy a lehető legjobb szándékkal készült
erre. Magyarország azonban magát mindig is vesztes félnek
fogja tekinteni. Tegyük hozzá, joggal. Azt el kell ismerni,
hogy ezek a kollektív lelki harcok a legkönnyebben az
osztrák-magyar viszonylatban pacifikálhatók. Így is volt ez a
múltban is. Az Európai Unió eszközeivel erre még nagyobb
esély lesz a jövőben. A magyar gondolkodás azonban
Trianon ügyében mély sebeket hordoz. Úgy érzi, hogy a jelen
és jövő pacifikálható, de a rossz béke lehetetlenné teszi
a múlt pacifikálását. Ezért a magyarok legalább a múlt
egyértelmű bevallását kérik számon. Nekik erre több okuk
van.
-----Meg is lehet fordítani a kérdést. Vajon miért
nem békíthető ki az osztrák fél Sopron
"elvesztése" miatt? Vajon hogyan érezné magát a
szomszéd, ha sikerült volna a csehek szláv korridorterve?
Ismeretes, hogy a német béke aláírása, azaz 1919 júniusa
után az amerikaiak távoztak a békekonferenciáról. A párizsi
békekonferencia ekkor kezdte meg a Tanácsköztársaság katonai
leverésének előkészítését (L. NAGY, 1995. 69. o.). Amit
egyébként az első magyar polgári demokratikus rendszer
ellehetetlenítésével e konferencia nagyhatalmai segítettek be
a hatalomba. A kis szövetségesek közül a csehek és a
románok kapva kaptak az alkalmon. Persze, hogy szívesen részt
vállaltak a maradék ország megszállásában. Azzal a
feltétellel, ha Csehszlovákia korridort kap Ausztria és
Magyarország kárára az Adriára, Románia pedig még
Besszarábiához is hozzájut. Ez még Clemenceaunak is sok volt,
nemhogy az olaszoknak. Tudomásul kell vennünk, hogy a
Saint-Germain- és a Trianon-palotában Közép-Európa sorsát a
győztesek nacionalista és hatalmi szempontjai határozták meg.
Ezeket viszont csak Ausztria és Magyarország kárára lehetett
érvényesíteni. Most már tudjuk, hogy micsoda
kiszolgáltatottságot és károkat okoz még ma is a kisnemzeti
nacionalizmusok működtetése Közép-Európában. Az azonban
bizonyos, hogy az Európai Unió új rendezési elveket kínál a
sokat szenvedett Közép-Európának. Kemény feltételekkel és
igen lassan elhúzódó folyamatban. Ez az első esély
azonban a kisnacionalizmusok legyőzésére. De a múlt
tárgyilagos bevallására is.