PROF. DR. CHOLNOKY PÉTER ADALÉKOK
EGY ROKONSZENVES |
Nem vagyok szociológus,
ezért gerjeszt bennem tiszteletet a tanulmány. Tudományos
pontossággal összegyűjtött adatait és a belőlük származó
megállapításait részben előre sejthettük, de azért nagyon
mellbevágó az összkép.
-----Nem vagyok a lelki egészség ügyének
szakképzett művelője, legjobb esetben hivatásom gyakorlása
közben ösztönösen alkalmazom az egykor csak megsejtett, ma
már rokonszenvező kíváncsisággal tudatosan gyarapított
mentálhigiénés ismereteimet.
-----Nem vagyok született szombathelyi, bár már csak
négy évet kell itt megérnem ahhoz, hogy pontosan annyi
szombathelyi év legyen mögöttem, mint ahány pécsi esztendő
volt a hátam mögött, amikor 37 évesen végleg mozdultam ki
szülővárosomból.
-----Mindezek csak annyit engednek meg nekem, hogy a
magam, bevallottan szűk és a tárgyalt kérdésben komoly
tudományos felkészültséget nélkülöző szemszögéből,
mondhatnám: csak élményeim alapján próbáljak meg
hozzászólni a tanulmány számtalan kihívó kérdésének
némelyikéhez.
-----1969 őszén kerültem a szombathelyi Markusovszky
Lajos Kórház csecsemő- és gyermekosztályának élére. A
városról akkor kusza, bár élénk emlékek éltek bennem.
Előtte csak háromszor jártam itt. Először ötéves koromban:
édesanyám Pécsett a kármelita nővérek háziorvosa volt,
ennek okán töltött el talán egy hetet a rend itteni
zárdájában, nyilván valamilyen szakmáját érintő
nehézség megoldása végett. Erre az útra hozott el magával.
A postaládával felszerelt villamos, a folyó- és
állóvízmentes Pécs gyermeke szemében csodálatos
folyócskák, az akkor még nagyon friss római kori ásatások,
a Szentháromság tér és a székesegyház környéki élet
élénk, nyüzsgő forgataga még ma is él bennem. A második
és harmadik találkozás csupán pár órás volt: úgy 11-12
éves koromban egy távoli rokon temetésén vettem részt, a
háború már javában folyhatott, mert a végső búcsút
légiriadó zavarta meg. Több évtizeddel később pedig a
kórház másodorvosi köre kért fel előadásra, a szakmai
találkozáson felül az tette a legnagyobb benyomást rám, hogy
az intézmény kertje nyíló rózsatövekkel volt tele,
közepén nyugodtan folydogált az üdítő és megnyugtató
látványt nyújtó Gyöngyös. Akkor még álmomban sem
gondoltam rá, hogy pár év múlva erre az idillikus helyre
kerülök.
-----Elhagyott szülővárosom, Pécs, a hatvanas évek
legvégén egészen más hely volt, mint új, szűkebb hazám. A
papi és iskolavárost már a kiegyezés után megérintette a
szénbányászat és az ipar fejlődése (ez ugyan a város
képét és mindennapi életét nem változtatta meg, hiszen
mindezek, elsősorban a szénbányák a városon kívül voltak),
a csinosodott város kényszerből fogadta be aztán a menekülni
kényszerülő pozsonyi egyetemet. A rendkívül tiszta helység
a háborútól közvetlenül szinte semmit sem szenvedett el, a
Délvidékről áramló menekültáradatot a szovjet csapatok
puskalövés nélküli bevonulása követte, ettől a
pillanattól kezdve a város piszkossá vált. Tetézte a bajt az
uránkincs felfedezése: jó pár évig alumíniumbányászatnak
álcázták, csak az 1956. október 22-én délután megtartott
diákgyűlésen hallottuk először nyilvánosan az urán szót.
Az urán bányászatához és az ehhez társuló
építkezésekhez a Sztálinvárosban (ma Dunaújváros)
fölöslegessé vált, már ott szedett-vedettnek bizonyult
munkaerő áramlott a városba, teljesen átalakítva a lakosság
összetételét. A szénbányászat meddőjét hasznosítandó,
óriási égetőt építettek, amelynek sötét füstjét a szél
az év legnagyobb részében a városra fújta, a gyorsan
megnőtt város vízellátását a korábbi remek karsztvíz már
képtelen volt fedezni, először a vízhiány vált
mindennapossá a város kiterjedt részein, majd a Dunából
odavezetett víz segített ugyan az igény mennyiségi
kielégítésén, de a simontornyai bőrgyárnak a Sión át a
Dunába eresztett vizében lévő fenol évekig élvezhetetlenné
tette az ivóvizet. Ebből a társadalmilag felhígult, piszkos
levegőjű, büdös vizű városból kerültem ide, Szombathelyre,
ahol a levegő csodálatosan tiszta volt, a víz bőséges és
élvezetes, ahol azonnal feltűnt, hogy a boltban a személyzet
előre köszön, az emberek sokkal nyugodtabbak és
udvariasabbak, ahol a közterek fáit és virágait nagy
műgonddal ápolják. A város és a környék lakossága
tősgyökeres (még a városi ember beszédén is érzett a
tájszólás), tisztelettudó, távolságtartó. Nagyon vonzó
helynek láttuk a várost. Itt jutott osztályrészünkül,
hogy magam és családom új gyökeret eresszünk.
-----Természetesen szűkebb munkahelyemen, a
gyermekosztályon sikerült ez leghamarabb és maradéktalanul.
Nem csoda, az egész ország gyerekorvos-társadalma szinte
egyetlen nagy nemzedék neveltje, mindenhol egy nyelvet
beszélünk, még ma is egy családot alkotunk. A városváltás
e téren nem járt sok változással.
-----A nagyobb közösség apró darabokra esését
azonban személyesen kellett a három évtized alatt megélnem.
Nem tartom ezt helyi jelenségnek, hiszen az országban
mindenütt hasonló folyamat zajlott le. Nem is írnám a
politikai rendszer szándékos rombolásának rovására, bár a
látszólag puhuló uralomnak nagyon jól jött, hogy a
társadalom egyedei egyre inkább csak magukkal törődnek, a
közügyeket másokra hagyva. Az itteni atomizálódás azonban
elszakíthatatlan az akkori politikai állapotoktól.
-----Csak példaként említem az orvostársadalom
szétesését. Amikor 1969-ben idekerültem a már akkor is
régen egymástól távoli helyeken működő klinikák
világából, felüdülésként hatott, hogy a pécsi
egyetemével szinte azonos nagy ágyszámmal rendelkező kórház
egyetlen szellemi egység. A kórház minden orvosa név szerint
ismeri egymást, korra és rangra való tekintet nélkül. A
különböző szakmák képviselői naponta találkoznak, szakmai
kérdéseket vitatnak meg, együtt ebédelnek, a tudományos és
szakmai rendezvényeken egy tűt nem lehet leejteni, mindenki
tudja, hogy a többi mivel foglalkozik, mihez ért a legjobban,
mi a gyengéje. A főorvosi kar szilárd egységet alkot. A
jövevény nemcsak a többi főorvosnak (és természetesen
minden beosztottjának) mutatkozik be személyesen osztályán
tett első látogatása alkalmával, hanem magánszemélyként is
levizitel náluk otthonukban, az ismerkedés nem formális,
őszinte kérdések sokasága bukkan fel kölcsönösen. Az új
ember szervesen beilleszkedik a közösségbe. A kar érdekelt
abban, hogy ne akárki kerüljön soraiba, a hetvenes évek
elején még dívik az a szokás, hogy a pályázatok fölött a
főorvosi kar kellő, olykor heves vita után titkosan szavaz. A
szakmai vezetés is sokat tesz az egybekovácsolásért (bár nem
minden sanda cél nélkül): még erre a célra van meg a megyei
tanács bozsoki kastélya, ahol az országos hírnévre szert
tett bozsoki szellem jegyében a zárt falak közt szinte mindent
el lehet mondani. Évente egy hetet tölt el itt a főorvosok
testülete, telefon nincs, saját kocsival nem lehet jönni, el
vagyunk zárva a világtól. A politikától sem mentes, de nem
kizárólag vele foglalkozó előadások és viták után is
együtt kell és szabad maradni hat délutánon és estén át,
lehetetlen meg nem ismerni a többieket. Aztán egyszercsak
lazulni kezd a rend: már van, aki saját kocsival jön, és
esténként hazaszökik saját ágyába, aztán már alig
maradnak páran éjszakára, egyre lanyhul az érdeklődés
egymás dolgai és gondjai iránt, már egy-egy év is kimarad,
aztán szép lassan elhal az egész. Mindennapi életünkön is
megérződik ugyanez a folyamat: az új doktort már nem a
főnöke hordja körül az egész házban, később már nem
vezeti körül senki, aztán már meg kell elégedni azzal, hogy
a frissen belépőket évente egyszer egy rövid felugrás
erejéig mutatják be valamelyik szakmai összejövetelen. A
végén már csak azok ismerik egymást, akiket a mindennapi
munka összesodor, de még itt is szegényedünk: korábban
három-négy, olykor még több szakma rangos képviselőjét
tudjuk összehívni egy-egy fogósabb kóreset megvitatására,
az ilyen alkalmak egyre ritkulnak, majd szinte elmaradnak. A
tanácskérés (konzílium) rangja magában is csökken: hajdan a
más osztályról meghívott konziliáriust megbecsült
vendégként kezelték, ennek megkopása ahhoz a mélyponthoz is
eljuthat, hogy a tanácsot kérő és adó személyesen nem is
találkozik, csak írásban érintkeznek. Mindenki csak a maga
dolgával, jó esetben a maga betegével törődik.
-----Visszatérve első benyomásaimra: hamar rá
kellett jönnöm, hogy a politikailag elkapatott pécsi
közönség után itt annyival különbként megtapasztaltabb
népesség sem tökéletes. Az udvariasabb és értelmesebb
beteghozzátartozók modora mögött sokszor ki nem mondott
bizalmatlanság, olykor tragédiát is előidéző önfejűség
húzódik meg. Nem tudom elfelejteni azt az asszonyt, akinek
gyermekét a rendelőintézet orvosa féregnyúlvány- (ha jobban
tetszik: vakbél-) gyulladás miatt utalta az osztályra. Az anya
nem hitt a beutaló szakorvosnak, hazakanyarodott a gyerekkel
azzal, hogy másnap megmutatja régi orvos ismerősének, akinek
jobban bízott az ítéletében. A késedelem miatt ez a kolléga
csak annyit tehetett, hogy sürgősen beszállíttatta a
gyereket, de már az azonnali műtét is elkésettnek bizonyult,
a gyermeket elvesztettük. Nagyon sokszor találkoztam azzal,
hogy a szülő több, egymásról nem tudó orvoshoz settenkedett
el véleményért, amire pécsi gyakorlatomban szinte nem volt
példa.
-----A leírtaknak csak távoli köze van a tanulmány
tárgyához; annál inkább a légköréhez. A mostani helyzet
történelmi gyökereinek boncolgatását szívesen végezném
el, de dilettáns voltomat belátva inkább másokra hagyom.
-----Néhány konkrét megjegyzés a szép munkához.
Sajnálom, hogy a születés és felnevelkedés földrajzi helye
nem árulja el, hogy faluról bevándorolt megkérdezettről
van-e szó, avagy olyan valakiről, aki el sem mozdult falusias
szülőhelyéről, csak a város költözött ki hozzá és
települt rá. Biztos vagyok benne, hogy pl. az Oladon született
mindig is elsősorban oladi marad és csak másodsorban lesz
szombathelyivé.
-----A tanulmány legfontosabb célja persze az, hogyan
juthatnánk ki a vizsgálat elvégzése előtt is sejtett
kátyúból. Lakosságunk lelki egészségi állapota és
beállítottsága aggasztó. Örülök, hogy a szerzők a
felnőttkori aktív tanulás elterjedtségében (és
valószínűleg terjedésében) látják az egyik reménysugarat.
De hát nemcsak ismeretekről van szó. Az állapotok
javítását célzó javaslataikkal egyetértek. Némelyik
nyilván tovább bontható. Jó példa erre az 5. javaslat: a
közoktatásra való célzást érdemes lenne külön
tanulmányban kibővíteni és pontosítani. Meggyőződésem,
hogy a gyermekkorban kell az embert megtanítani arra, hogy
elsősorban ugyan maga próbáljon megküzdeni nehézségeivel,
de ehhez legtöbbször igénybe kell vennie mások, esetleg
szakavatottabbak segítségét. Az egészséges versengésre
nevelést nyilván ki kell egészítenie az egymásra utaltság
és az éber segítőkészség fejlesztésének. A kettő nem
állhat egymással szöges ellentétben. Szívesen venném, ha a
fiatal szülők nem dilemmát látnának abban, hogy gyermeküket
a többieket mindenben lefőző, csak magára támaszkodó és
magával törődő emberré neveljék-e, avagy a közösségben
boldoguló, másokon segítő és mások segítségét igénylő
és elfogadó egyénné. Ne csak a maga módján legyen ember,
hanem mindannyiunk módján.