Legalább két Szombathely van. Az egyikben barátaim élnek, akikkel többnyire együtt dolgozom. A legmegbízhatóbb, legkedvesebb, legtehetségesebb emberek, akikkel összekötött a sors; bár több országban, több városban éltem, kicsiben és nagyban, ha a haza emberi közösséget jelent, ez a szűkebb hazám (Szombathelyhez számítom Kőszeget is, magamban Kőszeg-Szombathelynek hívom; ez természetesen nem közigazgatási, csak kulturális-tudományos összevonás. Nekem fontos, egy kicsit tágabb, szebb, érdekesebb otthon.)
-----Ha csak barátaim rokonait, az ő barátaikat figyelem, ugyanazt látom: tisztesség, munkaszeretet, megbízhatóság, kulturált élet, tisztes gyarapodás, finomodó ízlésvilág. A civil kapcsolatoknak ezt a szövevényét nem itatja át gyűlölködés, nem hasogatják érzelmi-ideológiai szélsőségek. A józan mérlegelés, a tisztességes szándék és a kemény munka világa ez, csöppnyi iróniával és meglehetős távolságtartással elegyítve. A kőszeg-szombathelyi civil társadalmat alkotó jogászok, orvosok, tanárok, professzorok, kereskedők és üzletemberek, művészek, zenészek, írók és hivatalnokok életvilága a művelt európai középosztályok értékrendjén nyugszik. És a mélyén rejteget valamit, ami hozzáadott értéke lehetne az európai társadalomnak, feltéve, ha lesz európai társadalom: az autentikus közép-európaiságot.
-----A probléma ugyanakkor éppen ebben a rejtegetésben, rejtőzködésben van. Nem mintha nem mutatkozna igény és jel a kinyílásra, a feltárulkozásra, múlt és jövő összekapcsolására, egy új, poszt-nemzeti komplex kultúra felvirágoztatására. Nyugat-Pannóniában megerősödött a pannon életeszmény, a burgenlandi értelmiségiek egyenesen pannon tudatról és identitásról beszélnek. Pannónia, mint közös történelmi-kulturális tér, az ókori Római Birodalomtól a posztmodern, puha Európai Birodalomig nyúló kontinuum. Egymást átjáró nyelvek, békésen egymásba ékelődött nemzetek, népcsoportok közös értelmezési tartománya: minél történelmibbnek állítják be, minél több, mélyebb gyökerét fedezik fel, annál inkább jövőorientált fogalom: a lehetőségek birodalma, a tervezésé, az újításé. A Savaria Történelmi Karnevál, a római lakomák hagyományának sikeres felélesztése ennek az életigenlésnek a jele. Egy szebb, gazdagabb, csillogóbb, gazdag múlttal megrakottabb, nyitottabb életé. Csakhogy ez a vízió nem vált még alkotó energiává, legalábbis az itt-ott mutatkozó energiák még nem érték el az önfenntartáshoz szükséges kritikus értéket. Nyugat-Pannónia még nem csodálkozott rá önmagára: sem Szombathelyen, sem máshol a régióban. Még inkább rejtőzködik. A kérdés: miért?

VAN MODERNIZÁCIÓ

Szombathely ma Tescótól Tescóig ér. Ha Kőszeg felé keresnénk egérutat a bevásárlóközpontok labirintusából, az ormótlan METRO-tömb látványa látomásként kísért legalább Gencsapátiig. Enyhébb megfogalmazásban: Szombathely a bevásárlóközpontok között még mindig a legparkosítottabb. Van tehát modernizáció, de még nem találkozott a pannon-közép-európai kulturális örökséggel és a civil társadalom kifinomultabb ízlésvilágával. Pedig a randevú kívánatos és lehetséges. Csak tenni kell érte.

A HOSSZÚ PIROS, ÜRES SZOMBAT DÉLUTÁNOKON

A város határán - Győr felől jövet dinamikus, büszke metropoliszt sejtet a bekötőutak új, szövevényes rendszere. A megvilágított útrendszer a '90-es évek elejének sötétségével szemben erőt és prosperitást sugároz. A városközpont felé haladva azonban gyorsan megtörik a lendület, ha már átjutottunk a harmadik időtlenségbe vesző piroson. Kongó szombat délutánokon, vasárnap délelőttökön különösen hosszúak ezek a piros lámpák, amikor legfeljebb, ha néhány biciklista vagy hétvégi vezető poroszkál az úton. Szombathely nem lüktet. Pedig ha valami jó van a városi életben, az a lüktetés, a sajátos ritmus, ami az ott élők életéből, intézményeiből, szokásaiból, kultúrájából árad. Kisvárosnak kisvárosi a lüktetése, lehet finom, visszafogott, vagy ódon és romantikus. Középvárosnak illik erőteljesebbnek lenni, a nagyváros dübörög. Kis- és középvárosokban azért jó élni, mert az ember nincs kiszolgáltatva az állandó zakatolásnak, gyakrabban lehetnek meghitt pillanatai, nyugodtan sétálhat egyet a parkban vagy a tóparton, anélkül, hogy a világ végére kellene autóznia, vagy át kellene törnie ezer közlekedési akadályon. Létrehozhatja és élvezheti saját társadalmi és kulturális tereit.
-----De a süket csend lebontja az életörömöt és az alkotókedvet. A túlzott befeléfordulás a bizalmatlanság és az örömtelenség jele.
-----Nemrég Nyugat-Magyarországon vendégszerepelt Alberto barátom, a Kanári-szigetekről Pestre költözött zenész. Megígértem, hogy megmutatom neki a régiót. Kőszegről indultunk, Burgenlandon át Léka és Szalónak után érkeztünk Szombathelyre, szombat délután. A városközponthoz érve Alberto riadt tekintettel kérdezte: "Feri, hol vannak innen az emberek?"
-----Az emberek Szombathelyen rejtőzködő életet élnek, ami minden, csak nem csábító a kultúra számára. Ha a tagadhatatlanul létező értékek rejtve maradnak, nem vonzanak más értékeket, nem fognak sokasodni, kristályosodni. Ahhoz, hogy ritmusára találjon a város és vele a régió, át kellene állítani a lámpákat. A külsőket és a belsőket egyaránt. A közlekedés, az autóké, az embereké, az információké felpezsdülne. Megindulna az egészségesebb vérkeringés, ha a felismerés önreflexió terméke volna, belülről fakadna.
-----A kultúra egyelőre még mint fájó hiány van jelen legerőteljesebben a helyi köztudatban. Magas a mindennapi élet kultúrája, az anyagi kultúra, a viselkedéskultúra. Híresek a táncversenyek és a Szombathelyi Szimfonikusok. Azonban a kultúra ezer és millió szállal összefonódó folyamat, mindenhol, mindenben ott van, állandóan ad magából és állandóan táplálékot keres.
-----Perez-Diaz, az európai civil társadalom teoretikusa figyelmeztet, és kérdez: a modern civil társadalom nem védi meg lelkünket, egyszerűen csak lehetőséget ad és feltételeket teremt a szabad együttélés számára. Nehéz helyzetekben az individuumoknak új intézményeket kell felállítanunk. Ma ilyen nehéz helyzetek sokaságát produkálja a globalizáció és az európai integráció. Kérdés, megvan-e a kritikus tömege az egyéneknek, amelyek megfelelő kompetenciával és diszpozícióval rendelkeznek a bővítés előtti Európában?
-----Európa nagy része már kitermelte a civil kompetenciával rendelkező egyének kritikus tömegét. Nyugat-Dunántúl még nem teljesen. Passzivitásból aktív közéletiségbe a kultúra újfajta mobilizálásával kerülhet a régió. A nehéz helyzetek már produkáltak új intézményeket és új gondolatokat. Létezik egy látens civil társadalom is. A különféle 'közegek' vagy 'közéleti terek' egymásra hatása, interakciója azonban még lassú, szinergiájuk még nem bontakozott ki. A nyilvános viták, fórumok, a sértő szándék nélküli kemény kritika és a tükörbe nézés képességének gyakorlása talán segíthetnek a felgyorsulásban. Amiben természetesen a pénznek és a technikának is van szerepe. De a közhiedelemmel szemben alárendelt. Egyrészt azért, mert van belőlük elég, a hozzájuk férés feltételei azonban még hiányosak: vannak új intézményi keretek, de a régiek (és főként a hozzájuk tartozó régi mentalitás) blokkolják őket; vannak új ötletek és fontos régiek (az egyetem, a színház, és általában a "magaskultúra" ügye), de megvalósításukat, sőt még komolyan veendő programmá érésüket is már-már az öncsúfolásig lassítja a közszereplők rosszul értelmezett, túlságosan egyénire sikeredett vagy túlságosan rövid távú "érdekeinek" kibékíthetetlensége.
-----Amióta Szombathelyen dolgozom és töltöm életem jelentős részét, tehát 1992 óta, a színház ügye az első számú közügyek között van terítéken. Színházbarátok körei jöttek létre, amelyek ahelyett, hogy összefogtak volna a közös ügyért, egymás kompetenciáját vonták kétségbe; az egymást váltó önkormányzatok tűzték napirendre, s bukott el többször az ellenzéki vétón: "Megakadályozzuk, csak hogy ne sikerüljön a másik oldalnak! Majd mi felépítjük!" A helyi civil társadalom, a közéleti értelmiségiek ilyenkor tarthatnák a tükröt, segíthetnének a közjó és saját felelősségük megértésében a helyi politikusoknak. Igen, ha lennének megfelelő helyi fórumaik, bátor sajtójuk, felelősségérzetük és leginkább önbizalmuk a szerepvállaláshoz. Önbizalom nélkül nincs másokba, a helyi, városi, munkahelyi közösségbe vetett bizalom sem, és akkor nincs, ami mozgásba hozná a társadalmi tőkét, a kapcsolatok és értékek rendszerét. A szunnyadó társadalmi tőke és a lappangó civil társadalom nem képes vonzani a pénztőkét és a kulturális vállalkozókat. És akkor marad a hosszú piros és a nehézkes, de végső soron mégis negatív összegű játék. A biztos kudarcba vetett hit, a sikertelenség politikai gazdaságtana, az "ugye megmondtam előre, hogy ebből nem lesz semmi"-féle hervasztó sztereotípiák. Ha a szombathelyiek mélyen elgondolkoznának azon, miért van ilyen kevés és csapnivaló szállodájuk (egy-két panzió nem csinál nyarat), valamit megértenének magukról mint közösségről. Hogy egyénenként akármilyen kedves, segítőkész, kulturált emberek mint közösség nem nyitottak, nem befogadóak, és ez a nyitja a sikertelenségüknek. Nem érzi azt a külföldről érkező professzor, az író vagy a színész, de még az öt évre ideköltöző egyetemista sem, hogy itt számítanak rá, fontos az ittléte, szeretnék, ha itt jól érezné magát.
-----Van egy szomorú statisztikám. Pályakezdő koromban 10 hónapot töltöttem ösztöndíjjal a Sussexi Egyetemen. Brightonban laktam, egy Szombathely léptékű angol középvárosban. A munka utáni társadalmi életből legalább annyit tanultam, mint a könyvtárban vagy az intézeti szemináriumokon. Az emberek felhajtás nélküli partikat rendeznek, vagy egyszerű vacsorákat adnak, ahol észrevétlenül kicserélik a nézeteiket, új gondolatokat formálnak, a kollégák megismerik egymást, munkakapcsolatok és emberi szövetségek szövődnek. A 10 hónap alatt Brightonban többen hívtak meg magukhoz, mint 10 év alatt Szombathelyen. Ha az emberek nem tudnak egymás természetes közegében mozogni, mindig takargatni fognak valamit a többiek elől, vagy legalábbis ezt a benyomást keltik. A szombathelyiek nem nagyon ismerik a nyitott, spontán társadalmiság örömeit és előnyeit, ezért nem is igen tudnak viszonyulni annak fogalmához. Nem a hagyományos baráti asztaltársaságokra, vagy szűk szakmai/munkahelyi közösségekre gondolok. Az újat, az ismeretlent megragadó, megforgató pillanatokra és helyzetekre. A másra való rácsodálkozásra. Ami nélkül nincs új tudás, nincs bizalom. A társadalmi és kapcsolati tőke kölcsönösség és nyitottság híján amortizálódik, vagy üres lehetőség marad. Sussex második alma máteremmé vált, ma már diákjaim és fiatal kollégáim szerzik ott egyetemi fokozataikat. Ha Szombathely az európai városok élvonalába akar tartozni - ahová való -, Kőszeggel karöltve fel kell készülnie fiatal vendégprofesszorok, külföldi diákok fogadására, művészek, értelmiségiek itt-tartására, vagy még inkább idevonzására. Nem papíron, és határozatokban, mert papírforma szerint adottak a feltételek. A lelkekben és a fejekben. Ez olyan valami, amiről nem szavazni, hanem amit csinálni kell.

A TERMÉK NEVE: SAVARIA. SAVARIA NEM VOLT, SAVARIA LESZ

Érdekes módon éppen most, a világnak és benne Európának ebben a mai felfordultságában van egy nagy lehetőség az arculatváltásra. Az image-ok és interpretációk kulturális világpiacán, de legalábbis az európai-közép-európai alpiacon Nyugat-Dunántúl új termékkel jelentkezhet. Az ezerszínű Pannónia mély gyökerű központját, Savariát kínálhatja saját termékeként, de először ki kell még találnia és magának kell kipróbálnia a terméket, ami már nem lehet múzeumi tárgy, vagy macdonaldses, golfpályás neo-közhelygyűjtemény. Sem a sikertelenség, sem a befeléfordulás nem adható el többé ezen a piacon. Egy milliónyi gyökerű új kultúra, amit Pannóniának, szűkebben Savariának hívnak, azonban kelendő lehet.
-----Miért?
-----A globalizáció, a keleti bővítés és a világ új-középori feltöredezettsége kedvez az identitások újrafogalmazásának. Az identitásoknak ezen az újszerű és nagyszabású zsibvásárán nagyok az esélyei SAVARIÁnak, az éledező pannon identitástudat kőszeg-szombathelyi kristályosodásának. Ezért az identitásért nem kell ölni, sem háborúval fenyegetni, nem kell megvédeni vagy módosítani a határokat. Elég benépesíteni a keretként már adott társadalmi tereket, a nyilvánosság és a hálózatosodás új és régi eszközeivel összekapcsolni, mozgásban tartani őket. Kisugárzás és mágneses vonzerő nélkül ez lehetetlen. A strukturált erőtér vonzásközpontot, várost feltételez. Szombathelynek adottak az intézményei és az infrastruktúrája, de nincs még mágneses vonzereje. Kőszeg magával ragadja és lebilincseli az odaérkezőt, de közintézmények terén Szombathelyre szorul, önmagában nincs megtartóereje. Mindkettőnek szimbolikus és valóságos ereje viszont a határ mentisége és az ebből fakadó lehetőségek. A első poszt-jaltai évtized háborítatlan határátszelő felhalmozásának köszönhetően a két városban és környékükön egyértelműek az anyagi gyarapodás tünetei, s ahogy a közbeeső települések növekszenek, a városok határai kitolódnak, a csendes, békés összenövés kikerülhetetlenné válik. A kultúra, a tudomány, az oktatás, a szabadidő terén már történt is egy s más, amivel talán mindenki tisztában is van, ennek a konzekvenciáit azonban még nem sikerült levonni. József Attilával szólva néha sokáig kell néznünk azt, amit egyszer csak meglátunk hirtelen.
-----Ne tessék azért ilyen csúnyán nézni rám, tudom én, hogy két város van, és mindkettőnek megvannak a maga feladatai. Fura módon a nagyobbnak és gazdagabbnak van több. Kőszeg megőrizte autentikus középkori városi jellegét, aurája van, történelmi kultúrája, amiből ha ki is szakítottak szerves részeket, az visszagyógyítható és talán továbbfejleszthető.
-----Szombathelyen sohasem fejeződött be igazán a városiasodás, ami legmagasabb szinten talán a római provincia korszakában lehetett. Bár a XIX-XX. század fordulóján az urbanizáció ígéretesen felgyorsul, soha nem jön létre a maga teljességében és visszavonhatatlanul a nyugat-európai városfejlődésre jellemző független szellem, autonómia, a városlakók lelki-szellemi azonosulása a városi lét mikrokozmoszával, az egyre komplexebbé válás szabadságélményével. Csak ezzel magyarázható, hogy Trianon után Szombathely polgárai nem tettek meg mindent a pozsonyi egyetem idetelepítéséért.* A kollektív szellemi öncsonkításnak ez a lidérce azóta itt kísért, rajta ül a lelkeken. Az Egyetem az összesűrített világmindenség, mindennek a kutatása, befogadni akarása. Állandó szellemi nyugtalanság, kiszámíthatatlanság, a felfogott világ fogalmának kitágítási folyamata. Az ettől való elzárkózás határozott lépés a leépülés, a bezárkózás felé. Ebből a rémálomból csak igazi, közös ébredéssel lehet szabadulni. Az üres deklarációk csak rontanak a helyzeten és fokozzák az elfojtott kollektív szégyenérzetet.
-----A másik csapást, ami betetőzte az első okozta károkat, közvetlenül az amerikai nehézbombázók mérték a városra 1945. március 4-én, amikor lerombolták a színház épületét.** Valójában a városi kultúra mély gyökerének hiánya vezetett oda, hogy a mai napig folyik a "kell-e színház Szombathelynek?"-vita.
-----Ha elővesszük a tükröt és mélyen magunkba nézünk, megláthatjuk, hogy ez a két történet ugyanarról szól, pontosabban ugyanannak a hiányáról. Ez a dolog pedig a közép-európai civil társadalom a maga városi kultúrájával és a teljes életet élni akaró szabad és független individuummal a középpontjában. Ha Szombathely túl tud lépni ezen a kettős traumán, Savaria vonzásközponttá válik, és nem lesznek többé gondok a hotelekkel és a vendégszeretettel.
-----Szombathelynek akkor lesz egyeteme és színháza, ha az itt élők azt tényleg akarják, és ezért hajlandók a sarkukra állni. Ha a kőszeg-szombathelyi civil társadalom megérti, hogy a sikertelenség sokáig bevált politikai gazdaságtana helyett az építkezés kultúrájának korszaka jött el, és hogy a megoldás kulcsa maga a civil társadalom.

AZ EKLER DEZSŐ TORNYA

1994 októberének végén, a kőszegi Európa-ház avatása alkalmából rendezett izgalmas vita másnapján, ahol írók, kritikusok, politikusok és szociológusok beszélgettek Közép-Európáról, azon törtem a fejem, hogyan lehetne a száraz, unalmas, bikkfanyelves társadalomtudományos összejöveteleket mindig ilyen szellem- és vérpezsdítően frissen tartani. Az jutott eszembe, hogy kellene ide egy kávéház, ahová az éppen erre járók, a sehova nem tartozók, a lézengő ritterek és vándorló zsidók bármikor beülhetnek.
-----Ahol a szellem és nem a rang számít, ahol a váratlanság és kiszámíthatatlanság az erény. Virág Lipót után a Café Bloom nevet adtam az új szellemi szállásnak. A következő év májusára nagy konferenciát terveztünk, ahol az egyik állandó színhely a Café Bloom lett volna. Elkezdtem helyiség után érdeklődni. A város akkori vezetőit érdekelte a gondolat, elém tettek egy hatalmas könyvet, a Művészetek Házának tervrajzaival. Úgy 3-4 éven belül lesz ebből valami, mondták. A kelet-közép-európai fesztivál és vele a Café Bloom a főiskola udvarán egy utolsó percben bérelt hatalmas sörsátor alatt nyílt meg és tartott nyitva pár napig. Akkor mozdult egyet a szunnyadó civil társadalom: lettek ingyen asztalok és székek, fogasok és zongora - jöttek ingyen a jazz-zenészek, a vállalkozók, a tudósok és az írók. Valami megszületett. Mert benne volt a levegőben, hogy szükség van rá, és mert sokan akarták. Azóta a virtuális kávéház minden évben kinyit két hétre Kőszegen, hogy a nyári egyetem idején fogadja vendégeit. Szombathelyen 7 évre rá megnyílt a Művészetek Háza is, a mai Arts Café akár Café Bloom is lehetne. De a virtualitásoknak ebben a kavalkádjában, egy kultúrahiányos környezetben a kultúra működő intézményeire van szükség, téglára, falra, tetőre, székekre, asztalokra, meghitt sarkokra. Vallomások, új álmok és új perspektívák új tereire. Ekler Dezső megértette ezt, amikor a város főterére tornyot tervezett. Ki kell lépni a szétfolyó, unalmas laposságok szerkezeteiből, és fel kell venni egy új perspektívát. A széttekintés, a messzelátás és a lepillantás perspektívájáét. Ha egy városnak nincs tornya, kell tervezni és építeni egy tornyot. Ha tegnapi gondolataink belénk szorulnak, holnap talán nem kapunk levegőt. Most van holnap.

JEGYZETEK:

* A pozsonyi egyetem Szombathelyre telepítése szóba került, de komoly esély nem volt rá. A történet alapos feltárása: KATONA Attila: Az elszalasztott lehetőség? (Öt tételben az elmaradt 1921-es szombathelyi egyetemalapításról). In: Vasi Szemle, 2001. 5.sz. 594-614. (A szerk.)

** Szerzőnk az esemény jelképi voltát hangsúlyozza. Az 1945-ben lerombolt épületben korábban már évtizedek óta nem tartottak színielőadásokat. (A szerk.)