Húsvét van. Előbb nem ment. Egyszerűen nem fért bele az időmbe, nem csitult el a lelkem. Napi 12-14 óra munka - harc a kenyérért, a meleg lakásért, a gyermekek taníttatásáért... -, megannyi probléma: beázik a fal, elromlott a mosógép, csak hideg levegőt fúj a hajszárító, az egyik gyermek kirándul, a másik nyelvvizsgázik, a harmadik érettségizik és felvételizik, mindegyik serdül, mindegyik kinőtte a cipőjét és a ruháját... A második diploma szükséges, esténként és hétvégeken pedig "tovább kell képződni". Aztán ott a harmadik műszak: bevásárlás, mosás, vasalás, főzés, takarítás... S akkor hol vannak a gondolataim, az érzéseim, az ábrándjaim, a barátaim? Egyáltalán hol van a családom? Milyen jó lenne "társasozni", tervezgetni a nyarat, vagy barangolni a természetben! Ugye sokan ismernek magukra, s csak kevesen csóválják a fejüket: élvezni kell az Életet.
-----Közösségi ember voltam mindig. A hivatásom adta. Rendelőmben naponta találkozom megélhetési gondokkal, munkahelyi túlkapásokkal, családi konfliktusokkal, párkapcsolati nehézségekkel, elmagányosodással, valós vagy vélt egészségkárosodással. Ám találkozom - bár ritkábban - a problémák megoldása utáni nyugalommal, boldogsággal, a testi panaszok csökkenésével. Csak akkor és ott nem szabadna elengedni senki kezét! A gödörbe jutottnak nyújtsuk a jobbunkat! Az emberekre jellemző "egyedül oldom meg" magatartásnak nemcsak az elszigetelődés, a bizalomhiány az oka. Ez társadalmi elvárás. Gyengének, nyafogósnak értékelik azt, aki mástól vár segítséget. Ugyanakkor az önmagunkba vetett hit kevés. Vajon miért alakultak ki az önsegítő klubok, az alternatív, testi-lelki gyógyulást remélő csoportosulások? Ezért. Sajnos, ezek néha öncélúak. Ismerek olyat, ahol az egymás korlátok nélküli elfogadása, szeretete a jelszó. Mégis, sósavval kívánja elcsúfítani vetélytársnőjét egy hölgy, vagy nem hajlandó balatoni nyaralását megszakítani a fiatal házas férj akkor, mikor felesége óriási kínok közt, teljesen egyedül, mozgásképtelen állapotban szenved otthon. Hatékony, nem hamis civil szerveződésekre, igazi emberi érzésekre van szükség!
-----A felmérésben megkérdezettek 38,4%-a egyedülállónak vallja magát. Miért? Sajnos, rendkívül rossz Magyarország halálozási statisztikája, sok az özvegy. Ám nem kell halál, elég a számos tönkrement házasság, vagy a 10-20 évvel fiatalabbra lecserélt feleségek sokasága. Új társ találása? Bizony, testileg, lelkileg meggyötörve, pár gyermekkel, gyakran egzisztenciálisan is kifosztva, nehéz. Tudományosan igazolt tény, hogy 55 év felett nő a bizalmatlanság. (Valószínűleg az élettapasztalat szüli.) A gyermekek kirepülnek, küzdenek saját családjukért. Kettőnél több generáció ritkán él együtt: a lakás szűk, az életritmusok különböznek, az igények mások, a napi stressz számos feszültségforrást teremt. A magányos ember személyisége az idők folyamán megváltozhat, visszahúzódóvá, emberkerülővé válhat, önbizalma jelentősen csökkenhet. Gyakran még egy jó szó is tőrként hatol szívébe. A média, a társadalom is hibás. Karácsonykor, nyaralási reklámokon mindig a "teljes, boldog" család a kép, a magányosokkal kevesen törődnek. S jön a depresszió. A magyar nép mindig sokat szomorkodott. Gondoljunk csak népdalainkra, balladáinkra, himnuszunkra. Szombathely lakossága már a XX. század elején is elszigeteltségben élt. A helyzetet enyhítették a háború utáni brigádértekezletek, vállalati bulik, nőnapok, a kötelező május 1-jei felvonulás... Ám egyszer csak, a második évezred végén itt találtuk magunkat a polgárosodás kellős közepén, felkészületlenül, s nem tudtuk, mit kezdjünk megváltozott, fejlődő életünkkel, környezetünkkel. Tudományos megközelítés szerint az embernek ahhoz, hogy lelki egyensúlyát megőrizze, 4-5 közösséghez kell tartoznia: család, munkahely-iskola, vallás, baráti társaság, hobbi, betegségcsoport... A család gyakran felbomlik, a munkahely-iskola versenypályává alakul, a Teremtőtől azonnali segítséget várunk, a barátokra, a hobbira alig jut idő, egy betegségcsoportba pedig akkor jutunk el, ha már oda tartozunk. Pedig a megelőzés lenne a cél!
-----Milyen az ember értékrendje? Legfontosabb az egészség. Nélküle nincs boldogság, munka, pénz, nincs semmi. Sajnos, csak akkor értékeljük, ha elveszett. Dohányzás, alkohol, drog, lustaság, nehéz és édes étkek! Hatékonyan kell küzdeni ellenük. Csak azt felejtjük el, hogy mindennek lelki oka van. Dohányzással vezetjük le idegességünket, alkohollal, droggal elviselhetőbbé teszünk néhány percet, a lustasággal nem éppen kirobbanó életkedvünket palástoljuk, az étkezés okozta gyönyörrel egyéb szépségeket pótolunk. S mi lesz azután? Még rosszabb, hiszen minden csak délibáb volt. Az ételhez, a lakáshoz, az egészséghez, a tanuláshoz, a művelődéshez pénz kell. Bár a pénz nem boldogít, de nélküle nem lehet élni, tehát dolgoznunk kell. 40 év felett azonban nehéz, hiszen az "öreget" "leírják". Pedig ez lenne a legstabilabb korosztály, mégsem kell. S elindul a lavina: szorongás, elszegényedés, depresszió vagy idegesség, testi betegség. Érdekeltté kellene tenni a munkaadókat az idősebb korosztály megbecsülésében!
-----Félelmek! A fentiekből érthető: félünk a betegségtől, a pénztelenségtől, a munkanélküliségtől, a magánytól. Természetes, hiszen egész életünk munkája, kártyavára egy pillanat alatt összeomolhat.
-----Ábrándozunk mindenről, ami nehezen érhető el: csodálatos otthonról, több, hasznosan eltöltött szabadidőről, kellemes, békés, jól fizető munkahelyről, utazásról. Csak keveset teszünk a megvalósulásért. Pedig a világ felgyorsult, "kegyetlenné" vált, a követelmények megnőttek, s visszaút nincs, csak előre tekinthetünk.
-----Kivel beszéli meg gondjait a szombathelyi polgár? A családjával. S ha nincs, vagy nem működik? Úgy nem lehet, hogy elmegyek egy segítő szolgálathoz, s a dolgozónak fél órában elsírom a bánatom. Ő ad egy-két okos tanácsot, esetleg segélyt is kapok, s minden megoldódott. A sikerhez a bajbajutott és a segítő lelkének láthatatlan összekapcsolódására van szükség. Ám mit várhatunk egy súlyos problémákkal, anyagi gondokkal küzdő, agyongyötört szociális és egészségügyi dolgozótól? Pedig napjainkban - a statisztikai eredmények alapján - József Attila nyomán írhatjuk: "az orvosok korán halnak". Ha a gyógyító beteg, mi lesz a meggyógyítandóval?
-----Folytathatnám, de nem teszem. A tanulmány számomra nem hozott meglepetést. Örülök, hogy kezdeményezésemmel felkavartam az állóvizet. Nem mindegy, hogy a felszínén tavirózsákkal díszített tó mélye iszapos, rothadó, élettelen, vagy kristálytiszta vízben fickándozó vidám halakban bővelkedő. Boldog-e a szombathelyi ember? Igen, boldog, vagy szeretne az lenni. Hiszem, hogy nem kíván vádaskodni, hiszen a jelenlegi helyzetért nem hibáztatható senki, ez a magyar polgárosodás, fejlődés rögös útja. Gyermekeink, unokáink jövőjéért küzdünk!