Gorhbrand berlini sebészprofesszortól hallottam, hogy a statisztika olyan, mint a bikini, az érdekességekre rámutat, de a lényeget eltakarja. Ez a hasonlat jutott eszembe, amikor a szerzők tudományos tárgyilagossággal megírt tanulmányát olvastam. Az értekezésnek már a témaválasztása is jó, hiszen a közösségek egyik legfontosabb és legkevésbé vizsgált (egyúttal nehezen vizsgálható) jellemzőjét, a mentálhigiénés helyzetet próbálta górcső alá venni. Az apró részletekig precíz munka voltaképpen tükröt tart elénk, amelyben megszemlélhetjük magunkat, s részben rajtunk áll, hogy a tükörképet találónak vagy rossznak, valóságosnak vagy valóságidegennek ítéljük-e meg. A szerzők kiértékelésére inkább az óvatos visszafogottság jellemző, ám a dolgozat eredményei és tanulságai önmagukért beszélnek. Bár igen sok információt közölnek, a munka még ennél is több kérdést vet fel. Ám ez nem hiányossága, sokkal inkább a dolog természetéből adódik.
-----A sok kérdés felsorolása lehetetlen volna, s legtöbbjére valószínűleg a szerzők sem tudnának válaszolni. Nyitott kérdés, hogy történt-e másutt hasonló (esetleg azonos) kérdéseket felölelő felmérés. Ha igen, érdekes összehasonlító adatok birtokába kerülhetnénk, s megválaszolható lenne a kérdés, hogy Szombathely vajon egy átlagos magyar város képét mutatja, vagy egyben-másban eltér az országos képtől, s ha igen, miben? Érdekes volna a szombathelyi képet más volt ún. szocialista országgal és a nyugati jóléti államok viszonyaival is összevetni, mert mentálhigiénés helyzetünkön minden bizonnyal bélyeget hagyott a 40 éves diktatúra. Izgalmas kérdés az is, hogy mi változott és milyen irányban a rendszerváltozás után.

NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A MUNKÁHOZ

A Szombathelyre települtek alacsony számának magyarázatában én feltétlenül felvetném az egyetem hiányát. A legtöbb fizikai és szellemi foglalkozást ugyanis ki tudja a város lakossága is állítani. Főleg az oktatási intézmények, a bíróság, a hadsereg és a kórház azok a munkahelyek, ahova az ország más vidékeiről is várhatók emberek. Az egyetem ezt a lehetőséget még inkább emelné. Egyébiránt nem hinném, hogy e téren a nem egyetemi városok közt nagy különbségek lennének, hiszen az egész országra jellemző egyfajta lokálpatriotizmus és röghözkötöttség, a szokásokon kívül a lakáscserék nehézsége is gátló tényezőként jelentkezik. (Amerikában sokszor és rendkívül rugalmasan, többszáz kilométeres távlatokban is gyakran váltanak az emberek lakó- és munkahelyet.) A monarchia ideje alatt is nagyobb volt a mozgás, mert az állami tisztviselők, bírók, katonatisztek, színészek, de részben a tanárok is rendszeresen cserélődtek.
-----Már a késői Kádár-korszakra is jellemző volt a túlmunka, s a főmunkahelyen kívüli jövedelemszerző tevékenység. Erre szinte rá van a lakosság kényszerítve. Ha nem is a kényszer erejével, kisebb arányban a nyugat-európai országokban is létezik ilyen. Ám ott a szabadidős tevékenység gazdagabb és tömegesebb, amit valószínűleg a magasabb életszínvonal szavatol. Rendkívül rossznak ítélem a szabadidő-eltöltés csaknem 22%-ában leírt "semmittevést". A lelki egészség egyik fenntartója s egyben jellemzője éppen a szabadidő eltöltésének mikéntje és a sport.
-----Az egészségügyi adatoknál láthatók talán leginkább a felmérés korlátai. Önmagában nem sokat mond, ha valaki "egyszer megfordul" az orvosnál. Jó volna tudni, hogy a 28% "tartósan, rendszeresen visszatérő" beteg vajon szervi vagy ún. funkcionális (mentális?) betegség miatt állt-e kezelés alatt, s az egészségügyi problémákkal küzdő "több, mint egyharmad" válaszoló is melyik előbbi kategóriába tartozik. Megdöbbentő a "szenvedélybetegségekben érintettek" 31,5%-os aránya. A felmérésből kitűnt, hogy a szombathelyi lakosság is az egészséget tartja a legfőbb értéknek. (Magyar nyelvünk páratlan módon érzékelteti, hogy akkor "egész" az ember, ha nem beteg.) Az a gyanúm, hogy az alkotó művészet mindig is kevesek értéke volt, s bizonyos jóléthez volt kötve. (Emlékezhetünk a Képtár építésének bírálatára.)

MIÉRT NEHÉZ A MEGÍTÉLÉS?

Arisztotelész óta szabály, hogy amivel foglalkozunk, azt először definiálnunk kell. Márpedig a mentálhigiéné (a továbbiakban MH) nehezen (és csak körülményesen) definiálható, magyarra nehezen fordítható fogalom. A néha előbukkanó "lelki egészség" nem a legszerencsésebb kifejezés, hiszen a "lelki betegség" is a MH fogalomköréhez tartozik. Kifejezőbb talán a "lelki egészségállapot", mely az ember egyfajta beállítódása, tudati töltése, pszichés helyzete. A lelki egészség kiegyensúlyozott személyiségállapot. Ugyanakkor a MH egy interdiszciplináris (multidiszciplináris) tudományt is jelent, amely a MH kutatásán kívül a lelki egészség megőrzésére, a kóros állapotok megelőzésére törekszik ("MH-mozgalom"). A MH a pszichológia, pszichiátria, szociológia, magatartás-tudomány, általános orvoslás stb. határterületén helyezkedik el. Ám nem csak az egyén, hanem a társadalom, az etnikum (Berzsenyi többször is emlegeti a "nemzet lelkét"), sőt a munkahely MH-jéről is beszélhetünk. A MH tulajdonképpen analóg a testi higiénével. A MH zavarai kihatnak a szomatikus állapotra, a szomatikus betegségek pedig szinte mindig lelki betegséget is okoznak (ép testben ép lélek!). Erre kitűnő bizonyíték Szolzsenyicin "Rákosztály" című műve.

A KÖZÉLETISÉG VÁLSÁGA

A közéletiség népszerűtlenségét alighanem a közélet zajlása, illetve a közéletben dolgozók viselkedése (tisztelet a kivételeknek) váltja ki, s ez annál inkább szomorú, mert az egypárti diktatúra alatt a többpártrendszer előnyeiről álmodoztunk. Ám az elmúlt 12 évben a pártok együttműködésének olykor még nyomát sem találtuk, sajnos a pártérdek igen gyakran megelőzte az ország (a város) érdekeit, az ellenfél ellenséggé változott, akinek lejáratása oly veszélyes méreteket öltött, hogy ez már a demokráciát veszélyezteti. Nem a más (ellentétes vagy jobbnak látszó) nézettel (vagyis az alternatívával) van a bajom, hanem azzal, hogy a másik lehetőséget nem pusztán kevésbé jónak, hanem abszurdnak, tudománytalannak, ártónak, rossznak címkézik, a politikusokat pedig emberi voltukban sértik, jószándékukat kérdőjelezik meg, így az állampolgárt teljesen megzavarják. Minden politikusról sztereotip módon elterjedt az a hír, hogy mesés vagyonra tett szert, amit lopott, s az állampolgár többnyire egyéni ízlése vagy rokonszenve alapján csatlakozik valahova. Ez nem a szakmai értékelésen múlik. Ma elérhetetlen messzeségbe került gróf Klebelsberg Kunó felfogása, miszerint: "A napi és pártpolitika tőlünk teljesen távol áll; nem azt keressük, ami elválaszt..." A pártok ellentéte a lakosságra is áttevődött. Némi túlzással a politikai érdeklődésűek fele a konzervatív jobbközép pártok mellé állva a szocioliberális tábort tartja rossznak, akár bűnözőnek, míg a másik fele ezt fordítva látja. A személyiségvédelem elvétől vezérelve még a tettét már be is ismerő, de még nem elítélt bűnözőt az újságok csak kezdőbetűkkel hozzák, képén az arcot elmossák, de a politikai ellenfelet név szerint, nyíltan, szinte naponta vádolják, becsmérlik, melyet ellentámadás, de a legenyhébb esetben is tagadás, a vád visszautasítása követ. Mármost, ha a vád igaz, akkor a tagadással a politikus hazudik, ha nem igaz (rágalom) akkor (jogosan) tagad. Az igazság - ha egyáltalán kideríthető - csak később bizonyosodik meg, így a (bizonytalan) hazugság tömeges méretben vonult be a közélet mindennapjaiba. A magánember személyiségjogait nem szabad megkérdőjelezni, de a politikust szabad rágalmazni, sérteni, gyanúsítani, őt tolvajnak, hazugnak, "csúsztatónak" vagy "lenyúlónak" stb. címkézni. Mindez nem kedvez a demokráciának, s végül olyan parlamentet eredményez, amely nem tudhatja maga mögött a választók támogatását. (Egyfajta MH pillanatfelvétel pl. az is, hogy hányan mennek el szavazni.)
-----A lakosság egyszerűen nem, vagy rosszul tanulja meg a közéletet, jobbára a tömegtájékoztatás negativisztikus, kritikus attitűdjét veszi át. Ez az oka annak, hogy a választások után szinte nyomban kívülálló ellendrukkernek érzi magát, hogy a következő választáson megint valami ellen és ne mellett szavazzon. Nemeskürty joggal írta több mint két évtizede, hogy: "Nem szabad úgy tennünk, mintha a történelem mellettünk, vagy mögöttünk folyna el, és nekünk csak annyi közünk lenne hozzá, hogy megmerítjük benne a lábunkat. Saját történelmünket mi magunk alakítjuk, vezetők és vezetettek".
-----A régi rendszerben a diktatúra gondosan megszervezett és megrendezett szereposztásban látszatdemokráciát tartott fenn. Lényegében parlament nélkül működő parlamenti demokráciánkban a tetszetősen, reprezentatíve összeválogatott parlament csak megszavazta a pártvezetés kívánságait. Az emberek mindent "pártunknak és államunknak" köszönhettek. Ez egyfajta paternalizmust, gyámállapotot alakított ki, ahol a társadalom tagjai a jóságos párttól és államtól mintegy passzívan függtek. Sajnos ez a gyámállami szemlélet ma is szélesen elterjedt, a lakosok mindent fentről várnak, s ez nekik mintegy kijár. A gyámsorban nevelt, "kiskorú" lakosság nagyrésze képtelen szerepet cserélni, a kötelességekhez felnőni, s azt megérteni, hogy az állam az ő munkájukból (adójukból) létezhet csupán, s csak bevételeik határáig lehet gondoskodó.
-----Ezen korántsem kimerített országos közéleti kép miatt nyilván a szombathelyi lakosság sincs érdekelve, hogy a közéletben részt vállaljon, annak folyását kívülállóként szemléli és bírálja. Ezen túlmenően sajnálatos, hogy ma az ország legalább két nagy szekértáborra oszlik, ami családokat, barátokat képes megosztani, s amelyek közül egyik sem győzhet, mert csak a nevető harmadik (az idealizált múlt visszasírása) profitálhat belőle. Márpedig a politikailag és gazdaságilag egyaránt megbukott rendszerbe nincs visszaút, csakis előrefele lehet menekülni.
-----Erkölcsi és MH-és, - ha nem is feltétlenül jogi - kára van annak, ha a lakosság azt éli meg, hogy egyesek a politikai közéletben, valódi vagy látszat pálfordulásuk után úgy folytatják közéleti tevékenységüket, hogy múltjukkal nem vetnek nyilvánosan számot. Rendezetlen múltra nem lehet jövőt építeni. Egyedül a bűnök, tévedések feltárása, megbánása (és nem szőnyeg alá söprése!) a megbocsátás és kiengesztelődés feltétele. A politikusoknak ugyanis önmagát kell hitelesen adnia, szemben a színésszel, aki munkája során meggyőzően, rendre idegen szerepeket játszik.

ELIDEGENEDÉS, MINT MENTÁLHIGIÉNÉS ÁRTALOM

A rendszerváltozástól részben függetlenül, a mai társadalom egyik jellemzője az atomizáltság, elmagányosodás, elidegenedés. Ám a civil szerveződéseket a diktatúra lerombolta, kis részüket a "szocialista" rendszerhez lojálisokkal váltotta fel, amikben az emberek gyakran "társadalmi munkában" vettek részt, és nemritkán - csakúgy mint a közéletben és a munkahelyeken - az elvárt szerepeket játszották el. A rendszerváltozás után a régi civil szerveződéseket főleg a régi tagok, régi módon újították fel. Ám közben a világ haladt, s a fiatalok elmaradtak, a hagyományok megszakadtak, a korábbi kötődések fellazultak, egy-egy új formációban pedig nemritkán hamar elolvadt a kezdeti lelkesedés. (Számos szervezet - köztük csak találomra említem a hajdan virágzóan gazdag cserkészetet - nagyon nehezen talál magára - ennek sok oka van -, egyes szervezetek a tagok idős kora miatt is halálra vannak ítélve.) Egy bázeli orvosprofesszor ismerősöm lakásához közel egy pinceklubba jár, ahol fizikai munkásokkal és értelmiségiekkel vegyesen közösen gyakorolják a harci dobolást, majd korabeli öltözetekben részt vesznek a felvonulásokban, s különböző dobokon művészi fokon cifrázzák a közös és szóló dobpergést. Közös megmozdulásokon is részt vesznek. Nagyon sok hasonló virágzó civil szerveződés működik még Svájcban. Nálunk az ilyen, kedvvel végzett közösségi életet szinte el sem lehetne képzelni. Pedig a civil szerveződések életképes, derűs kollektívákat tartanak fenn, amelyek egyben ellensúlyát is képezik a pártoknak, amelyeknek szerepe - éppen a civil szerveződések hiányában - napjainkban túlságosan felértékelődött. A civil szerveződések (beleértve az egyháziakat is) a közösségi élet keretei, amelyek közös célt, szórakozást és biztonságérzést is adnak tagjaiknak.
-----Napjainkban a letűnt diktatúrában sokszor hangoztatott kollektivitás, úgy tűnik, ellenkezőjébe csapott át, amit a liberális demokrácia individualizmusa is alátámasztani látszik, ám az igazat megvallva, ebben szerepet játszik a televízió is, amely nem ritkán egyedüli szellemi tápláléka az egyéneknek, mely úgyszólván magához láncolja a mai embert, aki nem kíván más társaságot. Rendkívüli lehetőségei folytán audiovizuálisan szinte ágyhoz hozza a világ legtávolabbi tájait, népeit s információs tömege (ezáltal nevelő, szemléletalakító képessége) folytán egyik meghatározó tényezője napjainknak. A nézők legtöbbjét maga alá gyűri a rendszeresen nézett csatorna szemlélete (intellektuális csapda). Különösen veszélyessé válhat, ha manipulálják. Sajnos, áldozatul esik neki a családi élet jelentős része (közös asztal, beszélgetések, családi játékok, családi nevelés, asztaltársaságok, kártyapartik stb.). A tévé műsoraival - akarva, nem akarva - nevel, alakít, ízlést formál stb. A számítógép, mint kifejezetten magányosan űzhető tömeges munka- és szórakozási eszköz, ma már nélkülözhetetlen tartozéka életünknek. A maroktelefon ugyan szinte éjjel-nappali és bárholi elérhetőséget, személyek közti összeköttetést biztosít, de paradox módon használata éppen a személyes találkozásokat teszi feleslegessé. A közkedvelt ún. walkman izoláló hatása közismert. A mai technikalizált életben (kórház, robotok, munkahelyek, közlekedési eszközök stb.) a humán szféra (irodalom, művészetek, zene stb.) háttérbe látszik szorulni, aminek egyenes következménye az érzelmi elsivárodás. Pusztán az életszínvonal emelkedése is fokozza az elszigetelődést, hisz a nagyobb lakások, a könnyebb fűtés miatt a család minden tagja külön szobában éli életét, külön tv-t néz, külön gépkocsiban utazik stb.
-----A múlt század második felében egész életünk alapvetően megváltozott. Megváltozott a közlekedés, mások a bevásárlási szokások, könnyebbé vált a háztartások munkája, ugyanakkor az ember általában kiszolgáltatottabbá vált, főleg az energiahordozóknak, villany, gáz, víz- és csatornaellátásnak, közlekedésnek stb. Míg a két háború között a szombathelyiek hétvégeken hátizsákkal családostól tömegesen rajzottak ki kirándulni, ma ez a hobby gyakorlatilag jelentéktelenné vált. Igaz, több évtizeden át Kőszegre csak határsáv-engedéllyel lehetett elmenni, a természetjárás infrastruktúrája sem alakult ki, ugyanakkor az emberek jórésze gépkocsira szállt át. De pl. Ausztriában a gyalogos természetjárás az iskoláktól a nyugdíjasokig ma is igen népszerű és államilag is segített tömeghobbi. Mindezen változások hatásai a MH területén is megjelennek.

A MÚLT FÉL SZÁZAD TÖRTÉNELMÉNEKMENTÁLIS ÁLLAPOTUNKRA GYAKOROLT HATÁSAI

Ne feledjük, hogy a két világháború összesen tíz éve, a közben folyamatosan elszenvedett háborús nélkülözés, emberveszteségek, a Tanácsköztársaság, a trianoni békediktátum okozta országcsonkítás, majd a bombázások, a holocaust, a háború utáni újjáépítés során végigkínlódott nyomorúság önmagában mélységesen kihatott a MH-re. Az orosz megszállók által exportált forradalom egycsapásra változtatta meg az ország mentális helyzetét. Igen sok nyugatra menekült magyar maradt kint, amelyekhez - főleg 56-ban - tömeges emigráció társult. Népcsoportokat telepítettek ki és be etnikai alapon az országból. Számos ember került fogságba, "malenkij" robotra, politikai fogolyként börtönbe, internáló táborba, kitelepítésre, de a többieknek is - túlélésük érdekében - szellemileg gúzsba kötve kellett élniük. Minden ember - később a párt leghűbb tagjai is - ki voltak szolgáltatva a törvénytelenségeknek, önkénynek (csengőfrász), s meg kellett ismernünk a koncepciós perek fogalmát. Az eleve hívőkön kívül mások is - a hatalomtól remélt biztonságért - idővel "behódoltak", s ez megosztottságot eredményezett a társadalomban. A látszatból csatlakozóknak is együtt kellett üvölteni a farkasokkal, még akkor is, ha mindenkinek megvolt a saját kompromisszumhatára. Sajnos maga a Nyugat is (a római pápát sem kivéve) elismerte és értékelte Kádár "gulyáskommunizmusát", a "legvidámabb barakk" voltunkat, amely liberálisabb gyakorlata miatt még dicséreteket is kapott az ún. "szabad világtól". Ám főleg az értelmiségiek nehezen élték meg és dolgozták fel, hogy szinte minden, ami korábban szent volt, egyszeriben értéktelenné, üldözötté vált. Az elnyomás egyik célpontja (a MH egyik legállandóbb tényezője) a reakciósnak kikiáltott vallás volt, miközben az alkotmány álszent módon szabad vallásgyakorlatot szavatolt. A valláserkölcsöt pótolni hivatott "szocialista etika" mindvégig csak ígéret maradt. Közben olyan, a pártállam által deklarált új értékek jelentek meg, amelyek idegenek voltak a magyar néptől. Ezek érdekében megváltozott a nevelés-oktatás iránya és tartalma. Az addig szentnek tartott magántulajdont államosították, egészen a kis műhelyekig, kiskereskedésekig, cséplőgépekig elvették a vagyonokat. A parasztságot tsz-ekbe hajtották, ami megváltoztatta a falu arculatát, szerkezetét, életmódját, hagyományait, s az agitációk során ritka járás volt, ahol nem történt öngyilkosság. Az 56-os forradalom és szabadságharc egyfajta össznépi katarzis volt, ám a véres leszámolás nem maradt el. A szocializmusban a lakosság együtt élt a folyamatos hazugsággal és félelemmel. Megingott az erkölcs, eluralkodott az opportunizmus. Mindez mérhetetlen károkat okozott a lelki egészségben. Idővel az így támadt mentális sebek stigmákat okoztak, a kóros reflexek állandósultak, neurózisok keletkeztek, és maradandó lelki "hegek" alakultak ki. Ugyanakkor egyfajta adaptáció jelei is mutatkoztak, mert az ember a mentális betegséggel is megtanul együtt élni, a kialakult "rokkantságot" elfogadni, személyiségét az új követelményekhez alkalmazni, ami egyfajta konformizmust eredményez. "Szellemi ellenanyagokat" is képes a lélek termelni.
-----Általános kívánalomra az azonos nyelvet beszélő Németország egyesülése 12 évvel ezelőtt megtörtént ugyan, de a volt NDK elkülönülése ma is gondot okoz. Nem csak gazdasági lemaradásról, hanem mentális (mentalitási, szemléleti) különbségekről is beszámolnak. Úgy tűnik, hogy szinte egy generációnak kell felváltódnia, hogy a szellemi egymásratalálás is bekövetkezzen. Mert a rendszerváltozás is hatással volt lelki egészségünkre. Újabb értékrendváltozás szele csapta meg a polgárokat, s néhány olyan behatással is konfrontálódtak, ami azelőtt ismeretlen volt (pl. munkanélküliség, létbizonytalanság). Új károsító tényezők bukkantak fel, a kapitalizmus visszásságai és ellentmondásai. A fel nem tárt, igazában fel nem dolgozott múlt betokolt gennyes tályogként azóta is folyamatosan mérgez. Részben ezért, a múlt rendszer kísértésével, régi reflexeivel is változatlanul együtt kell élnünk. Már említettem a sokak által vallott gyámállami szerepet, de folytathatnám még a nem ritkán ma is visszaköszönő anomáliákat. A valláserkölcs ezer éven át egyfajta általánosan elfogadott, de legalábbis gyakorolt iránytű, a MH fenntartója volt. Ma a szabadosság, a pluralizmus és relativizmus fellazította ezt a normarendszert, helyette új értékrendek keletkeznek, s ezek nem is egységesek. A "másság" elismerése egyfajta értékegyenlőséghez vezetett, sőt a kisebbségi másság helyenként akár kivételezett helyzetbe került. Mindez mentális állapotunkra is kihat. Ettől talán nem egészen független az "ifjúság lázadása", amelyhez az öregebb generációk mintegy asszisztálnak. A tanulók kétségtelenül nehéz helyzetben vannak, mert nagy a teljesítményprés, a családok szétesőben, a válások napirenden vannak, csökken a házasságkötési kedv, a szülők az iskolától várják a nevelést, de az iskolának ma is elsőszámú szívügye az oktatás, így az iskolai nevelés - főleg a szülői támogatás hiányában - ineffektív. Ma már senki nem ütközik meg azon, ha egy általános iskolás természetesnek találja, hogy leül a zsúfolt autóbuszban, s eszébe sem jut egy idős, rokkant embernek átadni a helyét. A tanulók az iskolában fegyelmezhetetlenek, nem a diáknak, hanem lassan a pedagógusnak kell retorziótól félnie. A korábban szinte túlhangsúlyozott autoriter szemléletet mindenütt felváltotta a partnerkapcsolat. Partner a szülő és gyerek, a pedagógus és a tanuló, az orvos és a beteg, a hivatalnok és ügyfél stb. Ám a munkahelyek zöme ma is fegyelemre, hierarchiára és autoritásra épül. Ezért aztán a fiatalok életbe való beilleszkedése gyakran mentális megrázkódtatással jár, nemhiába nevezi a minden jóval elárasztott mai fiatalokat egy angol szociológus (Elizabeth Manners) vulnerábilis (sebezhető) generációnak.
A kommunizmus egyik bűne a sokat emlegetett zsidó-keresztény tízparancsolat mellőzése, pedig ennél bölcsebb társadalmi együttélési normákat azóta sem fedeztek fel. A legtöbbet sértett törvény a lopás és hazugság tilalma volt, ám érdekes felfigyelni a még egyházi berkekben is ritkán emlegetett tizedik parancs semmibevételére. Ez arról szól, hogy más vagyonát ne kívánd, azaz ne irigykedj másokra. Boldogtalanságunknak egyik oka, hogy az irigység a társadalom általános tulajdonságává lépett előre, s a következtében fellépő boldogtalanság is tipikus jelenség. A kommunizmus is ezt az emberi érzést lovagolta meg, amikor elvette a gazdagok vagyonát, a házakat, vállalkozásokat, gyárakat, bányákat, hogy azokkal aztán a rossz gazda módján bánjon (a házakat pl. elégtelenül gondozta, majd másnak eladta), ám ez akkor sok embernek tetszett. Mert ha neki nincs, másnak se legyen. (A salamoni ítéletben is a nem igazi édesanyának tetszett a másik gyerek kettévágatása, csak hogy a másiknak se legyen gyereke.) A Szovjetunióban is a nagyfokú szegénység, lakás-, áru-, gépkocsi- stb. hiány csak azáltal volt elviselhető, hogy az - a pártapparátcsikok kivételével - mindenkit egyformán sújtott (igazságos szegénység), s utazási, majd tv-nézési tilalom révén a környezettől is el voltak zárva, így összehasonlítási (vágyakozási) alapjuk sem volt. (A hazánkból hazatelepült katona-hozzátartozókat, családtagokat először rendesen valami távoli vidékre helyezték, hogy felejtsék az aránylag kedvező magyar viszonyokat.) Valamicskét javuló életszínvonaluk még némi boldogságra is adott okot, hisz más híján csak saját múltukkal tudták magukat összevetni. Ma is lépten-nyomon és szívesen vájkálnak az emberek a mások zsebében, s már annak puszta gondolata is, hogy a másiknak többje van, irigységet, ellenséges érzést vált ki, ami boldogtalanságot szül. Márpedig az ember önnevelésének egyik legszebb, de legnehezebb eredménye az, ha tiszteletben tudjuk tartani - akár örülni is tudunk - más vagyonának. (Nem beszélek itt a jogtalanul, tisztességtelenül szerzett vagyonokról.)

TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS-FÜGGŐ MENTÁLIS ÁLLAPOTUNK

Mentális állapotunk egyik fő befolyásolója a média. A legtöbb újság nem derűs, bár nem érdektelen olvasmány, mint ahogy a tv-csatornákon bemutatott filmek zöme is, sajnos, kulturális értéket alig nyújtó alkotás, amelyekben sok az erőszak, és az emberek intim szférájába tartozó, ízléstelen szex-jelenet. Nem vitás, hogy ezek hátrányosak az ifjúság lelki nevelésére. A gyorsan pergő, egymással csak lazán összefüggő videoklipek megannyi sorozatlövésként bombázzák az agykérget, nem beszélve az erőszakosan tolakodó reklámokról, amelyeket megtekinteni kényszerül az, aki a műsort tovább kívánja nézni. Az olvasóért (nézőért) versenyben lévő újságok és tv-adók fő szerkesztési elve a tömegek igényének kielégítése, az érdekességek, ellentétek, botrányok bemutatása, ha kell álhírek alapján. Dominálnak a negatív hírek. Ezek eredménye a MH-ben is lemérhető, s előbb főleg a neurotikus reakciókban, majd az elközönyösödésben nyilvánul meg. Az önmagában hasznos információkat rendesen egyéni vagy csoportérdeket tükröző kommentárral, vagy észrevétlenül csomagolt befolyásoló trükkökkel egészítik ki. A tömegtájékoztatás hallatlan vélemény- és közérzetalakító hatása felmérhetetlen. Hogy a diktatúrák tömegbázist tudtak maguknak teremteni, azt jelentős részben a tömegpropagandának, az "agymosásnak" köszönhették. Az ún. szocialista újságok érdemi mondanivaló hiányában vezércikkben hívták fel a figyelmet pl. az aratásra, betakarításra, bűncselekményeket jószerével nem közöltek, manipulálták az olvasót, a tv-ben egyre csak győztünk, mind újabb és újabb eredményeket értünk el (folyton csapásokat mértünk az ellenségre és az imperializmusra), de legalábbis megmagyarázták, hogy "elvtársak, ezt így kell látni". Ma ehelyett veszekedés, aberrációk, bűnügyek, politikai lejáratás, elbizonytalanítás és reklámáradat van napirenden. Kevés a szép és lelkesítő műsor. Balsorstól terhes történelmünk (csak a múlt században Trianon, államforma-változtatásaink, megszállóink, háborúk, gazdasági válságok stb.) mellett a rendszerváltozás utáni pesszimizmust is a tömegtájékoztatás sugallta akkor, amikor sokat szenvedett népünk kapaszkodókra vágyott, s irreális ábrándok után futott. Ha értünk is el valami eredményt, nem hagyták, hogy maradéktalanul örüljünk neki, mert azt a mindenkori más nézeten lévők kétkedve fogadták vagy lehurrogták (lásd legújabban a Nemzeti Színház körüli fanyalgást). A lakosság annyit hallja, hogy a létminimum alatt tengődik és szegény, hogy ebbe a siralmas helyzetbe beleéli magát és boldogtalanná válik.

A PÉNZ BOLDOGÍT?

Tény - s ezt a felmérés is igazolja -, hogy a boldogság és jövedelem nem feltétlenül haladnak párhuzamosan. Azt mondja a közmondás, hogy "a pénz nem boldogít". Ezzel a régi népi bölcsességgel egyetértek, ugyanakkor vallom, hogy bizonyos anyagi feltétel kell a boldogsághoz, mert az éhes, hajléktalan vagy fázó ember képtelen boldog lenni. Ám bizonyos jövedelem felett a pénzszerzés már öncéllá válik, már a szabadságot korlátozó tényező lehet, a pénzen szerzett vagyon birtoklója ellen támad, ezért a sok pénz több baj, mint boldogság forrása. Azonkívül a boldogság nagyon relatív is. Gyerekkoromra visszaemlékezve, a Horthy-rendszerben a magyar nép túlnyomó többsége sokkal szegényebb volt, mint ma, de nem biztos, hogy sokkal boldogtalanabb. A falusi ember esetleg a titokban termesztett kapadohányát pipázta, vagy cigarettát sodort. Nagy ritkán tellett egy ún. "családi sörre" (régen forgalmazott másfél literes világos sör). Fáradságos nehéz munkával, az egész család (és a gyermekek) bevonásával szinte önellátóként igen kevés pénzt tudott ruhára, lábbelire költeni. Emlékszem, a Gaugel cég többször is megkísérelte, hogy autóbuszjáratot indítson Gencsapátiból Szombathelyre, de az utasok pénzhiánya miatt ez mindig meghiúsult. A perenyei asszonyok a fejükön gyalog cipelték be a piaci árujukat Szombathelyre. Ma az ún. szegények zömének is telik cigarettára, coca-colára, fagylaltra, szinte általános a bicikli és a színes tv, a turkálóban és segélyszervezetekben igen sok jó ruhadarabhoz lehet jutni, létezik szociális segély, így nem kell rongyokban járni stb., vagyis másként szegények ma az emberek. Ám a maiak zöme a pénz mellett nem is keres (ismer) egyéb boldogságtényezőt, mint amilyen a kiegyensúlyozott családi élet, a megelégedett munka, a hobbi, a kulturált szórakozás, az emberbarát társadalmi viselkedés, s nem látják meg saját életük és a természet szép oldalait (hisz egy tavaszi virágnak, egy szép zeneműnek vagy könyvnek is lehet örülni), csak azt, amit a fogyasztói társadalom nyújthatna, de nekik nem adatik meg. Nagyrészt ezért boldogtalanok. S e kérdés kapcsán ökéntelenül Vörösmarty sorai kívánkoznak ide: "Mi az, mi embert boldoggá tehetne? / Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, / A telhetetlen elmerülhet benne, / S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. / ... Ne nézz, ne nézz hát vágyid távolába, / Egész világ nem a mi birtokunk, / A mennyit a szív felfoghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk."

HAZASZERETET, MINT MENTÁLHIGIÉNÉS TÉNYEZŐ

A mentálhigiénés közérzetet a nemzettudat is befolyásolja. A hazaszeretet, a nép szeretete nagyszerű dolog. Nem soviniszta módon, de senkit nem bántó, magunkat senkinél sem különbnek (ám alávalóbbnak sem) tartó szeretettel. A hazaszeretet a közösségi tudat, a szolidaritás, testvériesség iskolája. Fokozza az identitástudatot, biztonságot ad, mert összetartozást feltételez. Ezt is elvette népünktől a diktatúra, s internacionalizmussal pótolta. A hazaszeretethez hozzátartozik a helyes történelemszemlélet is. Ám éppen ezt vette el a Rákosi-korszak, amely szinte lenullázta múltunkat, gyökértelenné tette nemzetünket. Csak apránként és az idők folyamán fokozatosan sikerült egy-egy nagyságot visszacsempészni. A sort Széchenyi zárta, aki bár Kossuth szerint a legnagyobb magyar volt, de grófi mivolta megbocsáthatatlannak tűnt. A magam részéről csak helyeselni tudtam a millennium méltó megünneplését, az évezreden át megkülönböztetett nemzeti szimbólumunknak, a Szent Koronának parlamenti elhelyezését, amely nekünk mindig többet jelentett egy szimpla koronánál, s legkevésbé tekinthető (a mamutcsont és kőbalta melletti) múzeumi tárgynak. Csak szomorkodni tudok, ha ma is olyan cinikus vagy nihilista megjegyzést hallok vagy olvasok, hogy március 15-e már nem aktuális a mai fiataloknak.
Minden nemzetnek van múltja, amelyből polgárai töltekezhetnek, van identitása, amelyet vállalhatnak, vannak eszményképei, példaképei, akikhez fordulhatnak. Ha ezt az érzést elveszik az ifjúságtól, vagy - ami talán még rosszabb - meg sem adják neki, az mentális veszteséget, hiányt okoz. Ennek jó példája az 56-os forradalom, amelynek jelentőségét külföldön sokkal többre becsülik, mint idehaza, ahol azt 34 éven át átkozták, gyalázták. A világtörténelemben példa nélkül álló módon a magyar néptől elvették a forradalom dicsőségét, megrabolták nemzettudatunkat, önbecsülésünket, s ami még szomorúbb, sok helyen ma sem jelentőségének megfelelően oktatják. S mindezt nem kívülről, hanem belülről cselekedték. A 48-as forradalom és szabadságharc után, az elnyomás ellenére, a nemzet őrizte és ápolta a 48-as hagyományokat, amelyek később szinte misztifikálódtak, heroizálódtak (igaz, nem volt kötelező az elnyomó hadsereget szeretni), a Habsburg-uralom ellenére Kossuth teteme diadalmenetben tért haza. Ám 56 után össznépi agymosás révén bebizonyították, hogy ami tegnap még szép és lelkesítő volt, az valójában egy reakciós csőcselék káros ellenforradalma. Csodálkozunk, ha a társadalomban egyfajta politikai skizofrénia jelei lelhetők fel? A minden fentről jövővel szemben bizalmatlanná váló, saját tapasztalatában is elbizonytalanított átlagember, és főleg a fiatal ezeket képtelen feldolgozni, ám ez az eszmei zűrzavar nem egy esetben egyenesen cinizmusba, általános hitetlenségbe, közönybe torkollik. De említhetném Mindszenty József hercegprímást is, akiben a nép a Rákosi-rendszerben egyedülálló reménységet látott, akiért százezrek lelkesedtek, aki szinte egyedül emelte fel szavát a nagyhatalmak által is jóváhagyott népességcsere s a kommunista önkény ellen, s elvei mentén szembeszegült a diktatúrával, ám a börtönben és az amerikai követségen eltöltött elnémított, önvédelemre képtelen időszaka alatt reászórt rágalmak folytán a róla alkotott kép olyannyira eltorzult, hogy ma még egyes egyházi emberek szemében sem nyerte vissza régi fényét.

VAN-E KIÚT?

Íme a színes csokor, amelytől az egyes ember MH-s állapota eltérhet ugyan, de amely megítélésem szerint népünk (s városunk) MH-s helyzetét befolyásolta. Mentális egészségünk zavaraira tehát bőven van okunk. S akkor még nem említettem az emberi együttélés nehézségeit, a panelházak világát, az öncélú rombolást, rongálást, az országúti, közlekedési agressziót, a környezetrombolást, a bűncselekményeket, az öregek gettóját, a sportrendezvényekkel kapcsolatos randalírozást stb. A eredmény bizalomvesztés, az értékek - s főleg az erkölcs - devalvációja, bűnözés, népességfogyás, válások, abortuszok, önfeladó, hitetlen, önpusztító életmód, alkohol abúzus, kábítószerek stb. A MH-s kép bizony nem biztató, de nem is reménytelen. Nem vigasztaló, hogy a volt ún. szocialista államok is hasonló gondokkal küzdenek, sőt a kapitalista nyugati államokban is komoly MH-s válság észlelhető. Mi a megoldás? Az elmondottak tulajdonképpen maguk helyett beszélnek, s magukban hordják a terápia lehetőségét. A gyógyulásét, amely hosszú időt vesz igénybe, s amelynek csak a mentális betegség állandósulása (romlása) lehet az alternatívája, ám a gyógyulás nem történhet meg a MH-mozgalom és a mi saját aktív közreműködésünk nélkül. Talán egyedül a tömegtájékoztatásra kell a figyelmet külön is felhívni. A műsorokat (és az újságokat is) a szó szorosabb értelmében, tudományos megalapozottsággal kellene szerkeszteni, amelyben helyet kellene kapnia a közművelődésnek, a természet és általában a környezet védelmének, a testi és mentális egészségnek. Ne éljenek vissza azzal, hogy a mentális szemétnek nincs olyan látható nyoma, mint a háztartási hulladéknak, mert mindkettő takarításra szorul. A műsorokban dominálnia kellene a szépnek, jónak, igaznak, helyesnek. A lakosságot a derűs optimizmus irányába lehetne hangolni, hogy a sajtban ne csak a lyukat lássa. A tények mellett hangot kellene adni a lírának, a humán szférának. Kapja vissza a béke, az igazság, a szépség, a jóság és az erkölcs a rangját. A boldogság egyik titka, hogy képesek legyünk vágyainkat lehetőségeinkhez méretezni. Tudom, nem könnyű kívánalmak ezek, s megvalósításukra (mi magyarok) egyedül nem is vállalkozhatunk, de nem veszthetjük el reményünket. Az ember tragédiájában is a legkilátástalanabb pillanatban szólította fel az Úr Ádámot, hogy Ember küzdj (tegyél valamit az érdekedben) és bízva bízzál! Intelme ma időszerűbb, mint valaha!