Valószínűleg tényleg ilyen a város képe, nincs okunk a felmérés és a következtetések igazságában kételkedni. Aki hosszú ideje itt él, ha nem is minden vonatkozásban, de maga is megtapasztalja a tényleges helyzetet. Mi ennek a valós oka? Tudományos választ erre nem adhatok, csak szubjektív megjegyzéseim vannak a kérdés margójára.
-----Évtizedek óta a társadalom, a helyi társadalmak önvédelmi képességeinek lerombolása folyik. Ne gondolja azonban senki, hogy csak Keleten, Nyugaton talán még inkább. A történelemből örökölt reflexek ugyan egykor kegyetlenek is lehettek, de nem vitás, hogy a közösség érdekeit szolgálták, s a többséget védték a helyi normákkal kiegyezni nem képes egyénekkel, kisebb csoportokkal szemben. Elvben nem így kellene működnie a demokráciának is? Hiszen a választások eredményei állítólag a többség akaratát tükrözik. Tudjuk azonban, s tapasztalhatjuk is, hogy a modern választások mögött igen is kisebbségek állnak, s igyekeznek szemfényvesztéssel átmenetileg maguk mellé állítani a látszólagos többséget. Akik aztán csalódnak, s menedéknek hiszik a másik oldalt. Hogy azután abban is csalódhassanak.
-----A rendszerváltás a társadalmat felkészületlenül érte, s aki minderre ráeszmél, az becsukja maga mögött a lakása ajtaját (ha van neki). Ez a látszólagos kivonulás atomizálja a társadalom józanabb részét. Szervezkedni persze elvben lehetne, de egyrészt a középút a harsány külvilágban nem elég imponáló, másrészt kész sémák vannak arra, hogy rögtön megbélyegezzék azokat, akik egy közösség közösen vallott értékei és érdekei képviseletét felvállalják. Ehhez társul, hogy a hasonlók sem hisznek többé egymásnak, meg az is, hogy a "nép" örök helyezkedő, hajlamos tegnapi önmagát is megtagadni. Úgy tűnik, ez a jó, mert a káoszban élő ember manipulálható a legjobban.
-----Bárki mondhatja erre, hogy hiszen ez az egész országban lényegében ugyanúgy van, mi magyarázza hát az eltéréseket? Szombathelyen kétségtelenül már több, mint egy évszázada érzékelhető valami rossz beidegzés, ami a másik eredményeit nehezen tudja elfogadni. Zavarja, s leginkább magától távol akarja tudni a nála bizonyos értelemben többeket. Igazából ebben az értelemben elutasító a társadalom, ami ugyan befogadja az érkezőt, legyen az személy, vagy bármilyen friss gondolat, de mentalitása változatlanul a bezáródás marad. Én is ezt örököltem. A történelem pedig nem feledtette, hanem erősítette ezt az alapállást.
-----Gyermekkoromban dr. Gyuk Béla sebész főorvos és baráti köre, talán öt-hat fő a déli misére járt a ferencesekhez. A mise végeztével átmentek az Aréna sörkertbe, megittak egy korsóval, vagy pohárral, majd hazamentek elfogyasztani a vasárnapi ebédet. Ezt a szokást az események hamarosan megtörték, s nem véletlen, hogy a kert is átváltozott, ma óvoda áll a közepén. Szolnokon ezzel szemben például az ötvenes évek végén, amikor nyári gyakorlati időmet töltöttem ott, a Hotel Tisza kerthelyisége még hétköznapokon is csaknem megtelt, s elegánsan öltözött emberek élőzene mellett szórakoztak. De hozhatnék példaként délebbre fekvő városokat is, ahol a mai napig kedveltek ezek a kiülők. A hozzánk képest mediterrán életvitel mellett a különbséget az is okozhatta, hogy azokkal szemben Szombathely egy többszörösen megbélyegzett város volt, ami az élet minden területén érződött. Az idegenben való munkavállalás kényszere miatt a város fokozatosan el is szegényedett, ha a látszat - az elődök kemény küzdelmében létrehozott infrastruktúra révén - sokáig el is fedte a tényleges folyamatot.
-----Most sincs másképp. Intézmények, főhivatalok, vállalati és bankközpontok stb. lassan mind elhagyják a térséget, velük együtt azok is, akik ezekben már "polgári" bért tudhatnak magukénak. Itt marad a munka és az alacsony bér. Iskolaváros vagyunk és egészségügyi központ, az ismert bértáblával. Minek örüljünk? S miért (miből) üljünk ki a Fő téri teraszokra? Egyébként is ez jelentené az egykor azért valahogy megvolt viszonyok újjáépítését? Nem hiszem. Akik ott ülnek, csak uszadék a helyi társadalom felszínén, nem mindig, de sajnos gyakran morális értelemben is. Az igazi ifjúságot ezzel persze nem akarom elítélni, meg akarja magát mutatni, mint mindig és mindenütt a világon. Mi annak idején a Király utcában korzóztunk, ami ugyan nem volt ilyen látványos, de hogy demokratikusabb volt, az biztos. 1990 óta én csupán kétszer voltam Fő téri vendéglátó teraszon, mindkét akalommal meghívtak. Ezután sem akarok kiülni, bármennyire is ez az egyik célja a tér elgondolt átépítésének. Párizsban, az Avenue des Champs Elysées egyik teraszára valamikor kiültem. Igaz, fiatalabb voltam, s nem is voltam egyedül. Néztük a várost és egymást, órákig. Nem társadalmi életet éltünk, kívül voltunk azon, s ez mindent mássá tett.
-----Ennél a témánál a hiányolt emberi kapcsolatok miatt ragadtam le. Már a rómaiak is tudták, hogy leginkább a hasonlók barátságát keressük. Ma, a "nyitott társadalom" korában a közösségek többsége más alapokon szerveződik, s úgy tűnik, a város sok lakója ezt nem fogadja el, s ha tagja is valamilyen csoportosulásnak, az az igazi belső énjét alig érinti. A kapcsolatok hiánya valóban felértékeli a munkahelyet. Ezért olyan tragikus igazából a munkanélküli sors, s nehéz a nyugdíjazás utáni időszak. Egy értékrendi változás is most zajlik, ami szintén nem kedvez a tényleges közösségeknek. Azonos nézetek helyett azonos jövedelem az átrendeződés alapja, ami a régebbi generáció önmagába vetett hitét is alaposan megingatta. A jövedelmekről pedig eszembe jut egy régi elméletem: nem az a baj, hogy valaki szegény, vagy gazdag; az a kérdés, hogy szegényedik, vagy gazdagodik-e? Ha érzi, hogy minden nap - jórészt a saját erőfeszítései révén - előre halad, eleve optimistább lesz, anélkül esetleg, hogy az okot megfogalmazná magának. Így van ez a várossal is. Mindenki érzi, hogy Szombathely szegényedik, s ez lakóira is rányomja bélyegét.
-----Rendszertelen gondolatfoszlányaim végén megkockáztatom, hogy azok, akik magukra csukták az ajtót, minden védtelenségük ellenére, talán csak tudat alatt, továbbvivői egy magjában emberibb társadalom - talán mindig utópisztikus - eszméjének. Még a rendszerváltás előtt jártam Rotterdamban, amikor el sem tudtuk képzelni, hogy egyszer majd másfél mázsás biztonsági őrökbe fogunk otthon is lépten-nyomon belebotlani. A viszonylagos belvárosban, nem a kikötőnegyedben, egy félzártsorú épület döbbentett meg. A nyerstégla fal összefestve, mert azt szabad (ilyen volt a Van Gogh múzeum oldala is). A közel három méter magas tömör kerítés felett szögesdróttoldás a betolakodók ellen. Szabad a támadás lehetőségét valósként megélni, és szabadon lehet minden ellen (de csak passzívan, egyénileg) védekezni is. Tökéletes szabadság, ami alig jó valakinek.
-----Lányomnak azt mondták egyszer az évfolyamtársai: Dóri, téged a szüleid nagyon régiesen neveltek. Amire én csak azt válaszoltam: ne bánd, egyszer még büszke lehetsz rá. S ezt komolyan gondoltam. Szeretem azokat a fiatalokat, akik felállnak, ha a társaságukba érkező idősebbet köszöntik, és nem szeretem azokat, akik csak a menedzserképző, meg a "hogyan érvényesüljünk" leckéit vették át. Én már csak ilyen vagyok. Nem csoda, hogy ez az új világ is idegen a számomra. Becsukom az ajtót.