Nemrégiben indult meg Szombathelyen az Iseum újrakutatása, és a 2001-es ásatások új leleteket és eredményeket hoztak. A szentély homlokzati feliratának (2. sor) lehetséges olvasata a legújabb elképzelés szerint, amint Sosztarits Ottó régész, a kutatás vezetője mondja: Pro salute Savariensium. Vagyis: "A savariaiak üdvéért, jólétéért, boldogulásáért". Több a latinban a salus, mint a mi "egészség" szavunk, vagyis testi és lelki egészséget is jelent. Vagy ahogy az egyre terjedő szemlélet kötőjellel érzékelteti a szó tartalmát: egész-ség, de mondhatnánk így is: boldogulás. A mítoszok mindig akkor támadnak fel, amikor szükség van rájuk. Ennek a mai Szombathelynek, úgy tűnik: épp most, vissza kell nyúlnia (megint - mint az 50-es években, az Iseum első modern kori megépítésekor, csak most másfajta lefojtottságok, szorongatottságok miatt) az ó-egyiptomi istennő kultuszához, rekonstruálnia kell az Iseumot, újraépíteni valamit, mert szükség van rá.
-----Ízisznek gyógyító és varázserőt is tulajdonítottak mindig; jelképezi az újjászületést, a képességet a megújulásra. Érdemes megfogalmazni a reményt - aztán tenni is a valóra válásáért -, hogy 2005-re, amire felépül az új szentély, pozitív irányban változik a város mentális képe is. Azt gondolom, nemcsak tudni kell a savariai Ízisz-kultuszról, hanem hinni is lehet benne. Az identitás-erősítés és az idegenforgalmi vonzerő növelésének célja mellett nem elhanyagolható vonása ennek az újraépítésnek, hogy megidéz és megtisztel egy olyan lényegiséget, amelyre ez az ősi istennő vigyáz: a test, a lélek és a szellem egységét és boldogulását. Ez a jövő felé tekintés, a bizakodás egyik alapja lehet - a magasabb erő nyújtotta védelem -, szemben a tapasztalható és a felmérés során is kimutatott, relatíve jelen idejű egzisztenciális félelmekkel és a betegségekkel.
-----Akik most nevetnek, nézzenek körül: a felvilágosult, modern ember, a technika csúcsai között, a hit felé fordul, az égre néz, és mint a felmérés mutatja, a problémakezelési módszerek között az imádkozást sorolja elő. Mert hova is fordulhatna?
-----A fölmérésben kirajzolódó életszemlélet és életmód egy szomorú társadalom képét mutatja, amely - az önmagukért beszélő tények (adatok) mellett - ellentmondásaiban fedi fel magát leginkább. Romantikus szófordulattal élve: mintha ez a táj a monomániák kertje volna, hallgatásaival önmagát lefojtó (következésképpen kívülről, felülről is jobban lefojtható) zárt társadalom. Engem ez a zártság döbbent meg leginkább. Bár nyilván más nézőpontokból is lehet vizsgálni, én legszembetűnőbbeknek a "hallgatás csapdái"-t találtam.

A HALLGATÁS CSAPDÁI

Ellentmondásosnak tűnhet hallgatásról beszélni ott, ahol épp az "alapsokaság" sikeres megkérdezéséről, megnyilatkoz(tat)ásáról van szó - egy hagyományos szociológiai módszerrel történt 1005 fős mintavételről, amely Szombathely felnőtt, 18-60 év közötti (50 145 fős) lakosságát reprezentálja. Pedig a "zárt társadalom"-ra jellemző elforduló, bezárkózó, végeredményben hallgatást jelentő kommunikációs magatartás már a kiindulópontnál megragadható.

A MEGKÉRDEZETTSÉGHEZ VALÓ KOMMUNIKÁCIÓS VISZONY

Az 1800 fős címlistából 247 megkérdezhető személy esett ki, életvitelszerűen máshol tartózkodás, elköltözés, haláleset miatt, 340 egyértelműen visszautasította a válaszadást, 206 pedig a felkeresési értesítésekre egyszerűen nem reagált, nem tartózkodott otthon - nyomós indokkal vagy anélküli figyelmen kívül hagyta vagy lényegtelennek tartotta a felmérést, de végül is kikerülte a válaszadást. Vagyis: 546 személy esett ki mindjárt az elején. A mintaként megcélzott csoport egyharmada a "némán maradás" igényével, a "jobb meg nem kérdezettnek lenni" vélelmével passzív pozícióban maradt.
-----Aktivizálható volt viszont a mintacsoportnak kicsivel több mint a fele - amiről a tanulmányt közlő szakemberek azt mondják: "hasonló nagyságrendű és jellegű szociológiai vizsgálatok eredményessége tükrében ez jó lekérdezési arányt jelent". Vagyis: átlagosnak, szokásosnak mondható, ha az emberek fele megszólítható, és bevonható egy közösségi akcióba. A kérdezők nyilván megadták a tájékoztatást a mentálhigiénés állapotfelmérés végső céljáról - ti. "a megoldások keresése" -, vagyis a kommunikációs elzárkózás egyben az együttműködés visszautasítását is jelenti, ebben az esetben egyharmad részről, már a kiindulásnál.
-----Maradt tehát a célzott mintacsoportból 1005 fő. Aktivitásuk és önkéntességük tiszteletben tartása mellett figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a felmérés (jellemzően) anonimitást ígért, vagyis a névtelenség takarója lehetővé tette (volna) az őszinte válaszadást. Ehhez képest a sok helyen ellentmondásos adatok arra utalnak, hogy a válaszadók az anonimitás lehetőségét megragadva sem beszélnek mindig nyíltan valós helyzetükről. A hallgatások valószínűleg nem szándékosak, hanem a külső körülmények tisztázatlansága és a belső rendezetlenségek táplálják őket. Feltűnik ez a család, a munka, a jövedelemviszonyok, a szabadidő-eltöltés, az én-kép, közérzet területén, vagyis a mindennapi élet sarokköveinél mindenütt fellelhető az (el)hallgatás vagy "átfogalmazás" jelensége. Az elszigeteltség életformáit a kommunikáció hiánya jellemzi, a saját értékrend, a társadalmi helyzet, a siker kérdéseiben egyaránt.

AMIRŐL A TANULMÁNY HALLGAT: AZ INDIVIDUALIZÁLÓDÁS JEGYEI

Kimagasló a "nőtlen, hajadon, egyedül él", illetve a "házas, házastárssal él" kategóriákra adott válaszok száma - olvashatjuk a tanulmányban, s ebből a szerzők azt a következtetést vonják le, hogy "Szombathely felnőtt lakossága a hagyományos értékrend alapján éli meg társas kapcsolatait." Ezután következik két olyan adat, ami viszont legalábbis a hagyományos értékrend és a hagyományos életforma megvalósulása közötti eltolódásra utal. Majdnem húsz százalék a hagyományostól eltérő együttélési formák aránya és majdnem negyven százaléka a megkérdezetteknek valamilyen formában egyedül él. Lehet, hogy tévedek, és ezt a két számot nem lehet összeadni, de ha mégis: a megkérdezettek majdnem hatvan (57,9) százaléka, vagyis több mint a fele "extra" a felnőtt társadalomra vonatkoztatható, hagyományosan házassággal jellemezhető életformához képest. Tehát a megkérdezettek kisebb része reprezentálja az úgynevezett hagyományos értékrendet és az ennek megfelelően megvalósított életformát, a nagyobbik része az "egyedülvalóság", a "másság" irányába tér el. Ha a két számot nem lehet összeadni, mert a nagyobb rész magába foglalja a kisebbet, akkor is jelentős rész (majdnem a mintacsoport fele) magányos. Ez a nagyszámú "egyedülvalóság" a hagyományos magánélet válságát jelenti, és tükrözi részben a terjedő individuális értékrendet, részben pedig az individualizálódással jellemezhető, egymástól elszigetelődő (kényszerű vagy választott) életformák terjedését. (A Magyarországon jelenlévő trendet például Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor is szemléletesen leírják könyveikben.) Nincsenek helyi adatok a jelenség mélységeiről, de a következő tényezők állhatnak a hagyományostól eltérő életformák mögött:
-----I. A hagyományos (családi) életrendtől az individualizáció irányába mutat:
-----1. a házasság nélküli együttélés,
-----2. az együttélés nélküli házasság,
-----3. a közös háztartásban megélt elvált állapot,
-----4. a házasságon belüli "egyedülvalóság".
-----II. Magányos életformák:
-----1. Tudatosan választott "szingli" életforma, ahol az individualizáció értékrend alapú,
-----2. Kényszer-elszigetelődés, ahol az individualizáció következmény. Közösség nélküli, "kibeszélés-lehetőségek" nélküli, végső soron kommunikációhiányos életformák, tartós vagy átmeneti helyzetek ezek. Lássuk őket részletesebben.
-----I. Ahogy az individualizálódás a családi életbe beköszönt:
-----1. Terjed a házasság nélküli együttélés. A változtathatóságot tartja fenn: az ideiglenesség, átmeneti jelleg mellett a tartós kapcsolatokra is mind jellemzőbbé válik a szemlélet: ha nem jó a partner, le kell/lehet cserélni. Tükrözi az előző generációk házasságainak kudarcát, amennyiben az össze nem házasodás az állami jóváhagyás, a jogi garancia (minthogy nincs is) nélkülözhetőségét jelenti, illetve a csalódást a papíron is megpecsételt kapcsolatokban. Jellemző a házasságok utáni második tartós kapcsolat(ok)ra (amelyek hivatalosan nem léteznek, legalábbis jogszerűen nehezen kezelhetők), óvatosságból nem kötnek házasságot. (Talán itt lehet megjegyezni, hogy az individualizáció jegye az is, amikor a házasságkötésnél már a válásra gondolnak, és egyre gyakrabban szerződésben fektetik le, ki milyen anyagi javakat hozott.)
-----2. Az együttélés nélküli házasságok mindig valamilyen nehézséget takarnak:
------ különélés a más településen vagy külföldön vállalt munka miatt (mint valós ok);
------ vannak, akik a válás helyett a különélést választják, egy olyan munka vállalásával, ami tartósan a távolba köti az egyik felet. Ez egyfajta átmeneti kapcsolatrendezési mód, és a zárt társadalom adott szűkebb köre számára jobban elfogadható magyarázat. A családi kört is mentesíti (konfliktuskerülés) a válás lélektani drámáinak megélésétől, stresszektől, félelmektől, ugyanakkor nem kell mindennap hazugságban élni, csak alkalmilag kell vállalni a kényes szituációt (valódi ok elhallgatása). (Itt is tetten érhető az értékrend és az életforma közti eltolódás.)
-----3. A társas magányban élők sajátos átmeneti kategóriáját képezik az "egyedülállók"-nak. Tehát a magányos életformák közé is lehetne sorolni a közös lakásban megélt elvált állapotot, amikor anyagi okokból lehetetlen megoldani a két háztartás létesítését (ma egy lakás árából nem lehet venni két kisebbet). A másik típus a gyerekek miatti együttmaradás, ami a "nyitott házasság" helyett az "elvált összezártság" csapdáját kínálja a két félnek és a külső kapcsolatoknak is.
-----4. A házasságokon belüli "egyedülvalóságot" végképp nem lehet mérni. Ez a mentálisan egyik legveszélyeztetettebb csoport, ahol megoldatlan (és kifelé eltitkolt) konfliktusok mérgezik a levegőt. Az egyik - önzőbb - fél éli világát, a másik kénytelen-kelletlen elviseli, mert nem tud változtatni a helyzetén, és kialakít magának valamilyen "csendestársi" létformát. A hallgatás itt a megoldhatatlanság tudatából fakad, a tartós válságban élő ember problémái gyakran a családon kívüli szűkebb körben sem ismertek. (A mentálhigiénés felmérésben külön kategóriát lehetne nyitni a "szerető" státuszt betöltőknek, a "hajadon", "nőtlen", "házas" stb. kategóriák mellett, de a "zárt társadalom" erről valószínűleg névtelenül sem nyilatkozna.)
-----II. Individualizmus vagy elszigetelődés - közösség nélküli élet:
-----1. Az egyedülállók egyik típusa, aki tudatosan választja a "szingli" életformát. Az önállóság, függetlenség terjedő ideája mellett figyelembe kell venni, hogy az "én" előtérbe kerülését a versenyben való megfelelési kényszer (is) hozta. Nincs idő a tartalmas kapcsolatokra. (Lásd mobiltelefonon létrehozott és fenntartott - gyakran a "mellékállású" szeretőt "megszervező" - "SMS-szerelem", mint a kor jellegzetessége. Létező jelenség az "internet-szerelem" is, de az e-mail-kapcsolatok kevésbé gyakoriak, mert a számítógépes felszereltség nagyobb anyagi beruházást igényel. Lényegesen kevesebb embernek van internet-hozzáférése, míg mobiltelefonja szinte mindenkinek, már a gyerekeknek is. A mobiltelefon a látszólag széles kapcsolati hálózat fenntartásának eszköze, valójában a közösség nélküli élet kelléke, épp mert azt az illúziót kelti, hogy egy-két mondatos szerteágazó kommunikációval a közösség nélkülözhető.)
-----Jellemző a másik emberért való felelősségvállalás hiánya, ami eredeztethető a válások magas számából - öröklődő tanulságképpen vagy egyéni adottságok, intolerancia, rossz döntések sorozatának eredményeképp. Tény, hogy ma már átértékelődtek a korábban negatív felhanggal csengő megnevezések, mint "agglegény", "öreglány". Ma már szinte kikoptak a szókincsünkből ezek a jellegzetesen a hagyományos értékrendhez tartozó szavak, a társadalom nem minősíti az illető személyeket ilyen élesen. Sőt, nem használatosak, legfeljebb hivatalosan, a semleges "nőtlen", "hajadon" kifejezések sem. Divat a "szingli" - nemcsak mint kifejezés, mint életforma is. A single szó az angolból jött egy életforma megjelölésére, az átvétel után nem a magányosságot, hanem a szabadságot jelenti.
-----2. Nem annyira individuálisnak, mint inkább kényszer-elszigetelődésnek lehet nevezni azok életformáit, akik rákényszerülnek a magányra (bár kétségtelen, hogy következményében ez az élet is individuális, hiszen erre muszáj berendezkedni) - haláleset vagy válás után, amikor a másik fél marad (általában a nő a gyerekekkel) a régi közös lakásban, és a magány, a lakhatás kérdése átmenetileg látszik rendezetlennek. A rendezhető esetek mellett sokan kerülnek utcára, ők azok, akiknek lakcímük sincs, akikről a kérdőív is szükségképpen hallgat, hiszen rá sem kerülhettek a címlistára. Ebbe a kategóriába tartoznak azok is, akik gyermekükkel vagy szülőjükkel élnek együtt, mégis egyedül, valódi társ nélkül, egyedül vállalva az anyagi felelősséget is a létfenntartásért.
-----Egyre több tehát a "speciális élethelyzetű" ember, akik mentálisan nincsenek felkészülve, kiképezve a "változó világra", mert az állandósághoz, a változatlansághoz, a változtathatatlansághoz szoktak.

GENERÁCIÓVÁLTÁS - ÉRTÉKRENDVÁLTÁS

Ahol együttélés van, ott 2-4 fő él egy háztartásban, ez az egy-két gyerekes családmodell képét őrzi - tudjuk meg a tanulmányból, párhuzamban azzal, hogy lényegesen csökkent a többgenerációs családban élők száma (26,5%-ról 11%-ra), szintén az individualizálódó életformák terjedésének sodrában. A nagycsaládhoz képest az apa-anya-gyerekek szűk családmag is individuális, amennyiben jobban képviseli az egyéni érdekeket, az önállóságot és a függetlenséget. A többgenerációs életformák előnyei (gondozás-gondoskodás, egymás segítése - fizikai erővel és mentálisan is) helyett a konfliktusok kerültek előtérbe. Sokszor menekülés a generációkat különválasztó megoldás, az egyik motívuma a függetlenedésnek.
-----Az anyagi és társadalmi függetlenedés egy másik rugója a "státuszváltás" lehetősége. Vagyis nemcsak a fiatalok önálló életébe való "beleszólást" lehet elkerülni így, de ez az útja a társadalmi beskatulyázástól való elszakadásnak, egy új státusz elérésének is. A hagyományos értékrendben fontos volt, hogy valaki milyen háttérből jön, "jó családból való"-e, kinek a fia/lánya. Az individualista értékrendben ennek eltörpül a jelentősége (bár az előítéletes, zárt társadalomban ugyanennyire meghatározó is lehet adott esetben), az válik fontossá, az egyén mit tud, mire képes. Környezetéből kiszakadva önmaga mércéjévé válik, társadalmi előmenetelét nem az határozza meg, hogy honnan jött (bár a hozott jobb anyagi kondíciók természetesen jobb startot jelentenek), hanem hogy ő miképpen tud magasabb iskolai végzettséget szerezni, és helyt állni a munka piacán, pozíciót szerezni a (vállalkozói) világban, és azt megtartani hosszú távon. A felmérés ezt megerősítve két szociokulturális háttérre vonatkozó momentummal szolgál a képzettséget illetően: az új generáció egy minőségi szinttel feljebb lépett, kiegyenlítettebb a nők és férfiak aránya, illetve fél mondattal utal a nők társadalmi szerepének megváltozására (ami egyébként a hagyományos családok válságának egyik legvastagabb gyökere).

ÉRTÉKVÁLSÁG: HONNAN HOVÁ?

A hagyományos értékrendből lassan kifelé fordul, az individualizálódás jegyeit viseli magán a társadalom, de nem kifejezetten az individualizáció irányába tart, hiszen a tanulmány is a régi értékrendbe való kapaszkodást tükrözi. Az új jelenségekkel való birkózás, a régi értékek feladása a gyakorlatban, ugyanakkor hozzájuk mint ismertekhez, megszokottakhoz és beváltakhoz való eszmei ragaszkodás - máskor azok meghaladása -, olyan válságot eredményez, amely az egyik legfőbb erénnyé a külső körülményekhez való "alkalmazkodást" teszi. (Ezért nem Bánk bán, hanem Biberach a népszerű hős ma a fiatalok körében.) A válaszokból kiderül: az értékhierarchiában az egészség, a család töltik be a vezető szerepet. Akinek nincs, az vágyik rá, akinek van, akármilyen is, ragaszkodik hozzá, a legszélsőségesebb megoldásokat kitalálva és élve meg a fenntartásáért. Mert nincs más tükör, nincs más vonatkozási pont, a "zárt társadalom"-ban" élők mindennapi életében legfeljebb egy külső közösség kap helyet, a barátok száma az életkor előrehaladtával drasztikusan csökken. Az egészség előtérbe helyezése a "túlélés" feltétele, a családhoz való ragaszkodás a hagyományos értékrendhez való vonzódást jelenti, ami ütközik az egyedülvalók magas számával - s ez meghasonlást jelent a vallott érték és a gyakorlat között.

A TÚLÉLÉSRE JÁTSZÓ ÉLETVITEL

Az önmegvalósítás, a munka, a siker, az elismerés alacsony rangú az értékhierarchiában, derül ki a felmérésből. Ebből már következik, hogy a társadalmi helyzet megítélése sem alapkérdés a megkérdezettek számára: 50 százalékuk adott semleges választ, ez nyilván nem az "előrehaladók" tábora. A boldogság és a siker meglepő százalékainak magyarázatát is adja, ha megnézzük a jövedelemviszonyokat. Eszerint a lakosság 80 százaléka a létminimumhoz közeli havi összegből él. Vagyis a lakosság nagy része a létfenntartásával van elfoglalva - ebben éli meg magát sikeresnek (64,2%), ebben érzi magát boldognak (53%) - annak ellenére, hogy a válaszadók 30 százalékánál hiányzik a vidámság, kiegyensúlyozottság, tettrekészség érzése, és azzal párhuzamosan, hogy 40 százalékuknál viszont jellemző a fáradtság, a feszültség és a lelkesedés hiánya. Ez a lét a jelképes Maslow-féle szükséglet-piramis alsó szintjén valósul meg. (Maslow ezeket a törvényszerűségeket, a fogyasztói társadalom jellemzőiből következő általánosításokat már 1966-ban leírta, amikor még nálunk az egyenlősdi és az irányított "közmegelégedés" terült el a felszínen, és nem is nagyon bukkantak elő a különbözőségek a rendszerváltásig - akkor meg aztán a szélsőségek is. Ez negyven év nivellált élet után sokkszerűen érte a társadalmat, amely nem tudja igazán kezelni a 10-12 év alatt kialakult polarizációt.)
-----Az egymásra épülő szükségletek piramisának legalsó szintjén zajlik tehát az az élet, amelyről a felmérés nagy része szól. A társadalom legszélesebb rétege a létszükségletek (lakás, ennivaló, öltözék) kielégítéséért vívott mindennapi harcával van elfoglalva, illetve a biztonság megteremtése, a jövő elemi biztosítása a cél. S mivel ez minden erőt, energiát felemészt, a többségnél szóba se jön a közösségi elismerés vagy megbecsülés vágya, ami a szükséglet-piramis egy következő szintjét jelenthetné (ez megint az elszigetelődést, a kommunikációhiányt húzza alá). Az önmegvalósítás lecsúszik a sikeres napi regeneráció, a fizikai és szellemi erők újrateremtésének szintjére, nincsenek pluszenergiák, csak ami a napi feladatok ellátásához kell. Már az öröm és megelégedettség forrása, ha sikerül elkerülni a betegségeket, melyek akadályoznák ezt az alap-élet-harcot. A felmérés "semmittevés: 21,6%" eredménye mögött könnyen lehet, hogy az áll: ilyenkor egyszerűen pihennek az emberek. Mindez akkor is valószínű lehet, ha a szám (a megkérdezettek 50 százaléka él létminimumon vagy alatta, illetve összességében 80 százaléka ahhoz közel) kissé magasnak tűnik.

PANASZKULTÚRA, SARCMENTALITÁS

Mindenki tudja, hogy havi nettó 25-30 ezer forintból nem lehet megélni, legalábbis nem "polgári" szinten. Kétségtelen, hogy van egy réteg, amely valóban ebből tengeti az életét, de a felmérés nem ezt a (szerintem szűkebb) réteget reprezentálja számaival. Viszont megint számolhatunk az (el)hallgatás adatokba való begyűrűztetésével. Mert nem lehet bevallani a valódi jövedelmeket a magas adók miatt, ezért az adóhivatal felé jelentett összegekkel kell megfeleltetni az itt adatként bemondottakat. Hogy "stimmeljen". Ez az elhallgatás akkor is működik, ha a kérdőív anonimitást ígér ("hátha mégse" - ez a félelem működteti). Vagyis az emberek a végsőkig takargatnak, nehogy kiderüljön, mi van a fülük mögött. Természetesen a kisemberekről van szó (tehát kis csalásokról, sőt nem is csalásokról, csak elhallgatásokról, vagy a kiskapuk megtalálásáról), akik inkább vállalják a szegénység feltüntetését, mintsem kockáztassák ténylegesen megszerzett jövedelmeik bevallását, aminek egyértelmű és azonnali következménye lenne az állami sarc.
-----A tanulmányban ellentmondás van a jövedelem és a végzett munkaidő között, ez az önsajnáltatás módszerének csapdája. Egyrészt arról panaszkodunk, hogy túl keveset keresünk, másrészt - szintén a sajnáltatás jegyében - eláruljuk, hogy túl sokat dolgozunk. A megkérdezettek 50,4 százaléka dolgozik heti 40 órában, pluszmunkát végez (heti 1-8 órát 19,2%, heti 9-16 órát 13,3%, heti több mint 16 órát 8,6%) a válaszadók majdnem fele. Nem valószínű, hogy ennyi túlmunkát valóban az éhbérért kell elvégezni, s akár a mintacsoport 80 százaléka, akár a helyi társadalom ilyen nagy része a létminimum közelében élne. Ez az adat-összeférhetetlenség sokkal inkább arról árulkodik, hogy van tehát itt egy réteg - feltehetően a vállalkozóké -, akik próbálnak kitérni az állami nyomás alól, amelyet az a magas adó formájában terhel(ne) rájuk. A kisember ez ellen az elhallgatással és önsajnáltatással védekezik.
-----"Panaszkultúra, sarcmentalitás" - fogalmazza meg ugyanezt dr. Csepeli György szociálpszichológus, aki szerint az évszázadok során alakult ki ez a módszer a magyar emberben, mert a történelem során füstadó, kapuadó, illetékbélyeg és más rafinált eszközök révén próbálta az aktuális hatalom megcsapolni vagyonkáját, vagy idegen népek vetettek rá kíméletlen sarcot. Mindezen "kötelező beszolgáltatások" elől úgy lehetett elmenekülni, hogy a kisember sajnáltatta magát, panaszkodott: "Jaj, mi olyan szegények vagyuk, semmink nincs, amiből adhatnánk." Közben meg az udvaron elásott edényben még tartalék is volt, vagy titokban nevelték az állatot, s Dezsőnek (a disznónak - lásd: Bacsó Péter A tanú című filmje) a legalkalmasabb pillanatban kellett meghalnia. Egyrészről tehát a panaszkodás, másrészről az ügyeskedés jellemzi a magyar kisembert, a törvényesség-törvénytelenség határán mozgó jövedelemszerzésnek ma is kényszerű divatja van. Még menő is - az egyén legfeljebb csak nagyon szűk körében - aki "ügyes" vagy "ügyesebb", persze erről is inkább hallgatunk.
-----Vannak társadalmak, ahol nem illik a jövedelemviszonyokról beszélni vagy kérdezni, nálunk pedig - bizonyos okok miatt és körökben - szokás "alább" mondani a valóságnál. Az igazság az, hogy aki a mai Magyarországon nem akar túl sokat adózni, jövedelmének a minimálbért mondja (tavaly még a bruttó 40 ezret, idén "már" az 50 ezret), és a többit, ha lehet, elhallgatja. Már csak a jövedelemfüggő kedvezmények, juttatások miatt is.

ÉLETVEZETÉSI ZÁRLATOK

A tény azonban valós lehet: ha nem is minimális, de alacsony jövedelemmel bír a lakosság jó része, s ez kiemelt rizikófaktornak számít mentálhigiénés szempontból. Ez tükröződik az életmód, a közérzet, a szabadidős tevékenység címszavak alatt kapott eredményekben. 53,6 százalék boldog tehát, s ezt szükségletei kielégítésének szintjén éli meg, azon, ahová a rendszerváltás utáni, a mobilitásnak kedvező időszakban sikerült beállnia. (Csepeli György a 90-es évek közepén mért országos adatok elemzésekor a következőkkel számol: a megkérdezettek 42,6 százaléka úszta meg a rendszerváltást olyan értelemben, hogy nem lett se vállalkozó, se munkanélküli. 32,2 százalék a passzív vesztesek aránya - ezek azok az esetek, ahol a család legalább egy tagja kiszorult a munkaerőpiacról, és nem is tudott visszakerülni. A vesztes próbálkozók kategóriájába a válaszadók 5,8 százaléka tartozik - ők nem áldozati szerepben vannak, hiszen próbáltak alkalmazkodni, de nem sikerült. A megkérdezettek 4 százaléka próbálkozott olyannal, amihez nem értett, kényszervállalkozó lett a megkérdezettek 6,3 százaléka. A sikeres vállalkozók aránya: 9 százalék. Ezek a felemelkedők történetei. A pozícióját 34 százalék őrizte meg, leszakadt 33 százalék. Az elégedettségi mutatók között a megkérdezettek egyharmada negatívan értékel, egyötöde elégedett, a többiek ingadoznak.)
-----A helyzet azóta stabilizálódott, a merev keretek közül kitörési lehetőségek csak egyedi esetekben adódnak. A helyi felmérés adatai szerint lehangoltság jellemez 25 százalékot, szomorúságot jelez 19 százalék, alkoholbeteg 6,8 százalék, drogfogyasztó 3,5 százalék, nyugtatóval, altatóval él 5 százalék, öngyilkosságot kísérelt meg 2 százalék, a családok 19,5 százalékában jelenik meg valamilyen szenvedélybetegség. Ha számolunk a szokásos homlokzatvédő "alámondással", milyenek lehetnek ezek a számok valójában?
-----Az önrombolás ilyen arányai a jelenlévő kezeletlen feszültségekre utalnak, olyan vonalszakadásokra, életvezetési zárlatokra, amelyekhez mindenekelőtt hozzá kellene férni, hogy orvosolni lehessen. Hogy találja meg emberét, segítőjét, akinek arra - akár kimondatlanul is - szüksége van. A háziorvosnak körülbelül két perce van - megélhetési "kártyaversenyben" összegyűjtött - betegeire. (Keleten annál jobban megfizetik az orvost, minél több egészséges ember tartozik a körzetébe.) Az az orvos, amelyik felírja a nyugtatót, elbeszélget-e a pácienssel, hogy menjen sétálni, biciklizzen, ússzon vagy fusson, hallgasson zenét, kézimunkázzon, keressen barátot, szeretkezzen, csináljon valami mást magával, hogy jobb legyen. A rutinmondatok helyett (Hogy van? Köszönöm jól.), mutat-e valóban érdeklődést megoldásokat keresve? A beszélgetés jobbára már csak a pszichiátrián van, amikor valaki - megdöbbentően sok fiatal - összeroppanva bekerül. Akkor aztán a tűzoltás gyorsaságával próbálják kideríteni, mi is történt ezzel az emberrel az egyformán reménytelenül múló évek során.
-----Eric Berne az Emberi játszmák című könyvében leírja, hogy milyen félrecsúszott kommunikáció alakítja ki például az alkoholista beteg típusát, milyen mellémenő üzenetezések vezetnek a párkapcsolatok tönkremenéséhez, egymás életének pokollá tételéhez. Valamennyi zárlat közös jellemzője, hogy a kapcsolatokban a felmerülő kérdésekre, problémákra adott válaszok nem felelnek meg a várakozásnak. A mondandó, a szándék nem talál célba, félreértések adódnak, a reakciók és viszontreakciók - mint a jó csehovi drámákban - elmennek egymás mellett. Vagy: ahogy "süket sógorék" elbeszélnek egymás mellett a tőmondataikkal, úgy vannak a mentálisan megzökkent emberek küzdelmes mindennapjaikba bezárva.

A FELDARABOLÓDOTT IDŐ

Megdöbbenhetünk az adatok láttán: 30,2 százalék soha nem sportol, 21,5 százalék soha nem jár a természetbe. A létfenntartásért végzett túlmunkák adatait ismerve ezen nem is lehet csodálkozni. Hiszen, ha vannak is "lyukas órák", azok nem biztos, hogy kellemesen tölthető szabadidővé állnak össze. Hiszen a munka és a túlmunka mellett még ott vannak az egyéb intéznivalók, az otthon, az iskola, óvoda (önállóan közlekedni nem tudó gyereknél szállításának megoldása)... A kényszerű ide-oda loholások között feldarabolódik az idő, beoszthatatlanná válik a sport, kirándulás vagy egyéb programok "luxusa". A létminimumhoz közeli lét szintjén ugyanis annak számít minden ilyesmi, ünnepi alkalom a szombat esti kimenő - ilyenkor pedig általában a búfelejtés, a gondűzés, a felemelkedettség érzésének illúziója a cél. (Ismeretes az a kocsmai vendég, aki hétvégén mindenkinek fizet, miközben mindenki tudja róla, hogy hétközben kuporgat.)
-----Az időt tehát a teendők, a muszáj-feladatok strukturálják, s ha marad egy rés, akkor jön a televízió. A megkérdezettek 65 százaléka kapcsolja be a tévét, hogy "kikapcsolódjon", hogy napi küzdelmeit elfelejtse, kiemelkedjen közegéből, és megnézze, mi van a világban. Ezalatt elszigeteli magát a család többi tagjától (hacsak nem együtt bámulják a tévét), a beszélgetés helyett legfeljebb tőmondatokban válaszol a kérdésekre, az érintkezés lényegtelen információk cseréjévé válik. (Ettél? Ühüm. Mit nézel? Filmet.) Jellemző tévézési mód az ide-odakapcsolgatás, aminek eredménye egy széttöredezett világ képe, ami a bizonytalanságot erősíti. Ismerek olyan családokat, ahol egyáltalán nem tartanak tévét (érdekes módon ezek mindegyike háromgyermekes család), a gyerekek sok közös tevékenységet végeznek a szüleikkel együtt, és marad idő az egyéni foglalatosságokra is. Másutt a televíziót már reggel bekapcsolják: az ébredéstől kezdve nem egymásra, hanem a tévére figyelnek, beszélgetések nincsenek. A tévéműsor szerkesztése pedig rafinált módon valósággal odaszegezi a nézőt a képernyő elé: az izgalmasnak ígért fordulatot csak a reklám, időjárásjelentés és a napi hírek után nézhetjük meg akár egy riport, akár egy film esetében. A hétvégi "háttértelevíziózás" jelensége sem kedvez a kapcsolatoknak, mert ha beszélgetnek is a családtagok, egymásra csak úgy "mellesleg" figyelnek oda, olybá tűnik, életünk párja vagy gyermekünk is ki- illetve elkapcsolható, csendre inthető, a tévére hivatkozva elhessegethető. Még mindig könnyebb a hírekbe burkolózni, mint szembenézni a saját életünk kihívásaival.
-----Az is jellemző, honnan nem kapcsolják el a tévét: "a szemünkbe homokot szóró" műsoroktól. Népszerűek a felemelkedés, konfliktuskezelés illúziójában ringató szappanoperák, az agresszió kisütésére alkalmas akciófilmek, a televíziós vetélkedők, ahol helyettünk mérkőznek, a kötözködő riporterek műsorai, akik helyettünk mondják ki, a sztárok műsorai, akik helyettünk sikeresek. A média akarva-nem akarva a hatalmat szolgálja "révetegséget" okozó műsorpolitikájával, amely hallgat a valódi problémákról. A manipuláció arra megy ki, hogy a "passzív massza" könnyebben kezelhető és idomítható, mint a gondolkodó, kérdezni merő emberek sokasága.
-----A felmérés szerint a fiatalok 28 százaléka játszik elektronikus játékokkal. Ezek egy része az öncélú rombolás ölés-panelekből álló programja. A szereplők mutánsok, túlvilági hősök. A virtuális játékok másik része ugyan a mindennapi életet modellálja, például a klikkelgetéssel haza lehet vezetni a kávéházból otthonába az emberi mozgást majdnem tökéletesen utánzó "hőst", aki még vécére is el tud menni a segítségünkkel, miközben az ajtó előtt bejárónő sepreget kellemes gépzenére. A harci eszközök és formák bűvöletében élő játékokban zene helyett zajok vannak. Ezekben a játékokban nem lehet sikerre vinni valamilyen folyamatot, tevékenységet. Legfeljebb győzni lehet a harcban. És lehet, hogy ezek a gyerekek sehol máshol nem is fognak "győzni": sem tanulmányi versenyben, sem nyelvvizsgán, sem (meggörbült háttal, nyeszlett testtel) valamilyen sportban. De még a kapcsolataikban sem, mert nem tanulják meg, hogyan kommunikáljanak, nincs is mit mondani. S amikor az ösztön belevezeti őket egy felnőttkori tartós kapcsolatba, a szerelem múltán ott is újratermeli a kommunikáció-képtelenséget, annak összes csapdáival.
-----Mindehhez képest az olvasás és zenehallgatás érzelmeket gazdagító, fantáziamegmozgató, lélekgyógyító dolog. Bár kétségtelenül "passzív" és "elszigetelt" tevékenységeknek tűnnek, végső soron épp hogy kapcsolatokban kamatoztathatók. Hosszan mesélhető témát, élményt adnak, és azt a biztonságot, hogy amit az ember el tud képzelni, azt meg is tudja valósítani. Ez a tanulsága minden klasszikus regénynek, amiben végigvitt életek, cselekmények vannak. Ezeket folyamatként lehet végigélni, élvezni az olvasás során, szemben a tévé-tallózással, ahol azt vadásszuk, mások milyen sikeresek (vagy annak látszanak). Ez tény akkor is, ha a megkérdezettek nem mondják - mert nem tudatosul, hogy ez "lelki egészségmegőrző módszer". Hogy az olvasás jó hatással van-e rájuk, úgy élik meg: szeretnek vagy nem szeretnek olvasni. A megkérdezettek fele olvas szabadidejében.
-----A "pszichokultúra" részben azt írja a tanulmány: "Az olvasás háttérbe szorul, mint lelki egészségmegőrző módszer. Örvendetes, hogy a televíziózást, a számítógép rendszeres használatát kevesen említették." Nem említik, mert nem is lelki egészségmegőrző módszerekként élik meg ezeket a tevékenységeket, amelyek rendkívül észrevétlenül hatnak. Az adatok bizonyítják, hogy sok ember él ezekkel a szabadidejében (tévé: 65 százalék, számítógép: 28 százalék).

A KONZERVATÍV POLGÁRI ÉLET MINT IDEA

Összefoglalójában a tanulmány azt írja, a szombathelyi lakosság "konzervatív polgári életet" él. Szerintem ez legfeljebb "idea". A konzervatív polgári élet az én szemem előtt úgy lebeg, hogy a családok egzisztenciális biztonságban, jólétben élnek, nem az elemi szükségleteik kielégítésének szintjén, hanem a biztos alapok meglétének tudatában, és valóban azokon az alapokon dolgoznak a közösségi elismerésért, megbecsülésért - akár társadalmi vagy kisebb közösségi plusz-feladatokat vállalva -, és az önmegvalósításra is jut idő, energia. A pénz mint eszköz, és nem mint cél szerepel az értékrendben. A család összetartó, szeretetteljes, a gyerekeket nemcsak testileg, hanem lelkileg és szellemileg is gondozzák, taníttatásukkal képességeik szerint tudnak törődni, az irigylésre méltó problémájuk: melyik házitanítótól vegyen különórát a gyerek. A felnőttek társasági életet élnek, koncertekre, színházba járnak, részt vesznek a kulturális programokon, mert az sikk, sőt névjegyüket letéve jótékonykodnak is, mert van miből. Tehát mindez egy bizonyos anyagi háttér nélkül lehetetlen, itt pedig mi zömében a létminimum körüli létekről, legalábbis a létfenntartással elfoglalt sokaság életéről beszélünk. A felmérés alapján kirajzolódó társadalomkép nagyobb részt a korábban "népként" emlegetett, túléléssel elfoglalt tömeget ábrázolja. A "polgár" a mai szóhasználatban egy megszólítás. Átpolitizált fogalom, az "elvtárs"-azás előtti időkre visszanyúló nosztalgia, valamint egy jövőbeli idea általános alanyának neve. Nincs hozzá megfelelő (a kulturáltságból és a jólétből együttesen táplálkozó) világképe és életmódja a tömegnek, csak egy szűk réteg létformájára mutat rá nálunk. Tartok attól, hogy a közéletben megjelenő - mennyiségében mondjuk a szombathelyi Művelődési és Sportház színházbérletes közönségének számával leírható - "polgárság" sem igazán polgári - vagy a kulturális vagy a gazdasági hátterét illetően. A színház- és hangversenylátogató közönség reprezentáló része mellett megjelenő pár száz ember az igényeihez ragaszkodó, nadrágszíját nem a kultúra, hanem az élet más területein meghúzó hagyományos értelmiségi réteg lehet. A klasszikus történelmi polgár ismerte a múltját, használta annak tapasztalatait, és tervezni tudta a jövőjét.
-----Ma azok vannak többen, akik nem tudtak "sikeresen" megbirkózni az új körülményekkel, és perspektívájuk sincsen.
A családot mint összetartó erőt nevezik meg a megkérdezettek, de hogy kihez fordulnának bizalommal, azt nem tudják megmondani. Mindez nem a hagyományos értékrendet mutatja, hanem annak súlyos válságát.
-----Hogy a hit, az ima elsők lehetnek a lelki egészségvédelem terén - ez a vallásokhoz való, az ateista időszak utáni visszafordulást is jelenti, vagy azok immár nyílt vállalását, de azt is, hogy az emberek "passzív módon várják a segítséget környezetük felől", várják a csodát (ezért lehetnek ma népszerűek a csodadoktorok és csodatévő módszerek, az azonnali siker ígéretei - melyekért abból a "kevéskéből" is mennyit költünk!). Mert ezek a szocreálban nevelkedett nemzedékek nem tudták megtanulni - az adott, lehetőségek nélküli helyzetben - a "magam életének, szerencséjének vagyok a kovácsa" (vagy mondjuk így: a polgári létfenntartás) módszertanát.

OLDÁS ÉS KÖTÉS

A tanulmány végén felsorolt segítségnyújtási intézkedések megvalósítása mellett - ami komoly és tiszteletre méltó program - az iskolákban tanító pedagógusok kötelező továbbképzéseibe is be lehetne illeszteni a szemléletük alakítását előmozdító mentálhigiénés képzést - odáig menően, hogy merjenek eltérni a tananyag mennyiségi bűvöletétől a praktikus tudások, tanulás-tanítások, információ-hozzáférési módok tanítása felé, tegyenek lépéseket a tapasztalások és az élmények, a "kézzel megcsinálhatóságok" irányába -, hogy ne termelje tovább az iskola a frusztrált és szorongó, befelé forduló fiatalok sokaságát, hanem onnan nyitott, kreatív, gondolkodó emberek kerülhessenek ki. Továbbá hogy a következő nemzedékek kilépjenek az "áldozati bárány" szerepéből és a hallgatásból, és alkalmasak legyenek véleménynyilvánításra, elképzeléseik kivitelezésére, vagyis arra, hogy kézbe vegyék az életüket.
-----Valahogy hozzá kellene férni a zártság lakatjaihoz: a félelmekhez, előítéletekhez és bizalmatlanságokhoz - kommunikációs csatornákat nyitni, hogy legyenek utak "lélektől lélekig". Az intézményesített segítésképtelenségek mellett bemutatni a valódi segítséglehetőségeket, figyelembe véve, hogy a zárt társadalom az anonimitást kedveli. A humán szolgáltatások rendszerének továbbépítésénél nagy szerepet szánnék a meglévő kulturális intézményrendszernek, amely "takarásába" vonhatná ezeket. (Kevésbé "ciki" így az előítéletes zárt társadalomban, hogy valaki "hova" jár - a környezettel a mai Magyarországon elfogadtathatóbb egy kultúrházbeli önismereti kör, mint pszichiáterhez járni csoportterápiára.)
-----Hogyan érhetők el, akik nem keresik fel önként a mentál-szervizeket? A helyi mentálhigiéné PR-stratégiájához tartozhatna a plakátokkal való találkozás véletlenszerűségét kiküszöbölő, a szórólapok igénytelenségén túlnövő tematizált lap: mondjuk egy havonta megjelenő, bejáratásáig ingyenes (a postaládákba bedobott), majd előfizethető, mentális programokat kínáló pár oldalas újság, amely bemutatná a városban elérhető segítéslehetőségeket, embereket, szervezeteket, itteni sorsokat és sorsfordulókat, helyben megvalósított pozitív életváltoztatásokat (és nem távoli, elérhetetlen sikertörténeteket), eszközöket, technikákat, tippeket nyújtana az életmód minőségi vonatkozásában. (A hátsó reklámoldalakon már működő segítőszervezetek, szakemberek hirdethetnék magukat, részben ebből tarthatná fenn magát a lap, részben pályázati pénzekből.) A kommunikációhiányos zárt társadalomban el kellene kezdeni nyíltan beszélni arról, ami az egyszerű emberek számára mentális szempontból lényeges, ami "számukravalóan" túlmutat a létfenntartás nyűgein, ami az egyéni (családi) boldogulás útjait egyengeti.