JÓZSA PÉTER

A JELENTÉS FOGALMA

VITAINDÍTÓ*

1. JEL VERSUS JELENTÉS. MI A SZEMIOTIKA ALAPFOGALMA?

--------------------Ezerkilencszázhatvanhat óta (lásd többek között TODOROV 1966; REY-DEBOVE 1973, pp. 207-232; 279-282; 307-328; 329-342; 381-392; GREIMAS-JAKOBSON et. al. 1970, pp. 13-27; 28-49; 67-80; 143-152; 195-215; 414-422; 423-440; METZ 1971. stb.) hangsúlyeltolódás figyelhető meg a szemiotikai tevékenységben a jeltől a jelentés problémája, a szintaktikaitól a szemantikai szint felé. (E megjelöléseket itt most még csak a probléma behatárolására használom; később meg kell vizsgálni, hogy a két fogalompár egyáltalán mennyiben fedi egymást.)
-----Tudatosan kevesen fogalmazzák meg a jelenséget; talán csak Todorov (1966, p. 5): "A szemantika hosszú időn át a nyelvtudományok mostohagyermeke volt. Égisze alatt számos általános elmélet és konkrét kutatás született ugyan, mégis azt kell mondanunk, hogy a szemantika egészen a legutóbbi időkig nem létezett mint tudomány." (Todorov nem definiálja ugyan a szemantika tárgyát, de a tanulmány tartalmából világos, hogy a jelentést tekinti annak, az egyik kulcsproblémának pedig a jelentés és értelem megkülönböztetését.) Todorov éles fogalmazással jelzi a szóban forgó fordulat hátterét: "A strukturalista elvek mindenkiben bizalmat keltettek; a kutatók híven és lelkiismeretesen követték őket; az eredmények azonban nem voltak kielégítőek. Mivel magyarázható, hogy a strukturális szemantika nem tudott kifejlődni?" stb. (uo., p. 23). Valamint Metz (1971, p. 2): "...a jel fogalma, amely szűkebb a jelentés fogalmánál, ma már sokkal kevésbé foglal el központi helyet a szemiológiában, mint tegnap..." Végül Kristeva (1969, pp. 46-53) szintén kitűzi a jel-problematika - szemiotikán belüli - áttörésének feladatát.
-----Szeretném megjegyezni, hogy kandidátusi értekezésemben (Józsa 1974) radikálisan elvetettem ezt a felfogást (főleg Metz megfogalmazását). Azzal érveltem, hogy a jelentés végeredményben nem szemiotikai kategória: az ember számára minden eseménynek valamilyen jelentése van. Az események mindenkori jelentéseit a mindenkori társadalmi tudatállapotok összessége határozza meg, ezért, ha "...a jelentést tesszük a szemiotika központi fogalmává, ezzel tulajdonképpen a szemiotika feladatává tesszük a jelentés megértését, vagyis kiemeljük a szemiotikát a társadalmi tudat elmélete eszközének szerepéből, s magával a társadalmi tudat elméletévé tesszük..." (uo., pp. 247-248). - Ma már nem látom a dolgot ilyen egyszerűnek. Először is, az eseményekről érkező információ jelentése nehézség nélkül megkülönböztethető az emberek között folyó kommunikáció kódjainak, jeleinek jelentésétől. Vagyis mindenképpen létezik olyan jelentés, amely a szemiotika alapfogalma lehet. Másodszor, azóta világossá vált számomra, hogy az információ jelentésének is van szemiotikai aspektusa (lásd pl. SCHREIDER 1973; RIGÓ 1975); harmadszor, effektíve lényegesebbnek látom a jelentés - szemiotikán belüli - problémáját. Metz álláspontját azonban most sem fogadom el: úgy vélem, amennyiben a jelentés szemiotikai probléma, annyiban mindenképpen jelek jelentéséről, a kódnak arról a tulajdonságáról van szó, hogy jelent, és arról, hogy ezt hogyan teszi. Véleményem szerint meg kell találni azt a megoldást, amelyben a jel és a jelentés kategóriája nem alternatívák.
-----Érdekes egyben szembeállítani a szemiotikai problémákat a nyelvészet szempontjából vizsgáló Benveniste és a nyelvészetet a szemiotikában feloldó Greimas álláspontját.
-----Benveniste (1973) elveti a Saussure-féle langue-parole dichotómiát, és új kettős felosztást vezet be. Ennek értelmében a nyelv egyfelől szemiotikai, másfelől szemantikai jelenség. Ez a felosztás "a nyelvi funkció két alapvető modalitásának felel meg", melyek közül az egyik: jelenteni (jelentéssel bírni: signifier), a másik: kommunikálni (uo., p. 96).
-----"A szavak, a szemantikus kifejezés eszközei, matériájukat tekintve a szemiotikai készlet jelei" (uo., pp. 99-100).
-----"A jelnek, e különös egységnek a kritériuma egy alsó küszöb, nevezetesen a JELENTÉS" (uo., p. 93).
-----Azt mondani valamiről, hogy "jelent, annyi, mint azt mondani, hogy van értelme, semmi több" (uo., p. 95).
-----Végül: "Valamely nyelv szemantizmusát salva veritate transzponálhatjuk egy másikba; ennyiben lehetséges a fordítás; valamely nyelv szemiotizmusát azonban nem transzponálhatjuk egy másikba; ennyiben lehetetlen a fordítás... A nyelv mint discours a szemiotikai bázison saját szemantikát konstruál, a mondandónak (l'intenté) megfelelő jelentést ad, szavak szintagmálása útján..." (uo., p. 100).
-----Vagyis Benveniste 1. elveti azt a fogalomrendszert, amelyben a szemantika (egyik) része a szemiotikának, s ezt szemiotika-szemantika kettősséggel cseréli fel; 2. a szemiotika tárgyát a jelek kapcsolódási szabályszerűségeiben határozza meg, amikor is a jelentés megléte csupán feltétele annak, hogy jelről lehessen beszélni, de nem tartozik hozzá a jelek vizsgálatának feladatához; 3. a jelentés maga a másik tudomány, a szemantika tárgya. Más szavakkal: a jelentést a szemiózis (a jelek) szférája hordozza ugyan, de a szemantézis (a kommunikáció) realizálja, ezért itt kutatandó.
-----Ez az álláspont - véleményem szerint - amellett, hogy összezavar több, már megnyugtatóan tisztázottnak látszó mozzanatot, éppen azáltal teszi lehetetlenné a közvetítést a "két nyelvi funkció", a "jelentés" és a "kommunikálás" között, hogy a "jelentő funkció" mint olyan csak formális, ezzel szemben a "kommunikáló funkció" tulajdonképpeni tartalma maga a jelentés. Ebből adódik a másik nehézség: ha a szemiózis (az a szint, amelyik a jelentést hordozza) lefordíthatatlan, akkor a másik szint (a szemantézis, a jelentés realizálása) hogyan fordítható?
-----Emlékeztetek itt Shannonnak arra a megfogalmazására, amely szerint "a jelentés az, ami fordítás mellett változatlan marad".
-----Greimas (1970) érdekes módon szintén a szemiotika-szemantika fogalompárral dolgozik, azzal a különbséggel, hogy konkrétabban érzékelteti a két szféra kölcsönös feltételezettségét. Valamely tárgyi együttes tudományos leírásának problémájával kapcsolatban vizsgálja az összefüggést. Abból indul ki, hogy egy ilyen együttes (pl. az adott nyelvet beszélő emberek környezetében levő növények) spontán módon alkot egy szemantikai univerzumot. Az együttes elemeinek tudományos rendezési módja olyan formális szabályoknak engedelmeskedik, amelyeket - működésükben - hierarchikusan egymásba rakódó szemiotikák írnak le. E szemiotikák felfelé haladva egymást ellenőrzik és értelmezik. Az építmény egészét csak egy tovább már nem ellenőrizhető (elemzetlen kategóriákat tartalmazó) metaszemiotika értelmezi. Ez utóbbit azonban inkább az adott szemiotikai együttes szemantikai elméletének kellene nevezni. Vagyis "...azt mondhatnánk, hogy a szemiotikák juxtapozícióiból és szuperpozícióiból összeálló tudományos univerzum a szemantikai univerzum és a szemantikai elmélet között helyezkedik el..." (uo., p. 18).
-----Ennek ellenére Greimas a kommunikatív funkciót, a jelentést, a dolgok "értelmét" még Benveniste-nél is sokkal élesebben választja el a kijelentéseket szervező kódok formális szabályainak működésétől. Annak megítélése szempontjából, hogy valamely taxinómia kielégíti-e a taxinómiával szemben támasztott követelményeket, olyan tulajdonságai relevánsak, hogy "...az osztályozás kritériumaként használt szémikus kategóriák nem jelentésük által töltik be ezt a funkciót, hanem kizárólag DISZKRIMINATÍV szerepüknél fogva, amikor is értelmük, ideiglenesen vagy véglegesen, zárójelbe kerül. Az antropológust viszont ugyanezek a taxinómikus kategóriák JELENTÉSÜKBEN érdeklik: nem csupán már önmagában is figyelemre méltó létezésüket regisztrálja megelégedéssel, hanem főleg azt, hogy általuk fény derül arra, hogyan működik ez az implicit logika, hogyan látja az ember a világot és szervezi meg, humanizálván azt" (uo. 21; aláhúzásos kiemelés tőlem - J. P.).
-----Világosan elválik két tendencia. Az egyik azt a lehetőséget keresi, hogy a szemiotikát egészben véve átállítsa a jelentés kutatására (az esetek nagyobbik részében szemantikai szférának nyilvánítva a jelentés problémáját, s a szemantikát besorolva a szemiotika fogalma alá). A másik a szemiotikát bármely nyelv (vagy metaszemiotikai rendszer) működési szabályainak szférájára korlátozza, amely szférában a jelentés kizárólag annyiban van jelen, hogy mintegy "formális" feltétele annak, hogy egyáltalán szemiotikai rendszerről lehessen beszélni, de magát a jelentés működési módját egy különállónak nyilvánított tudomány, a szemantika körébe utalja.
-----A probléma, megjelenési formájától függetlenül, világosan mutatja a szemiotikának a hatvanas évek végén beköszöntött válságát, azt, hogy a szemiotikai kutatás "klasszikus" periódusa - a strukturális nyelvészet fonológiai és esetleg morfológiai szinten bevált modelljeinek és apparátusának (bináris oppozíciók stb.) a magasabb rendű nyelvi és "metanyelvi" kommunikációs folyamatokra való alkalmazása - nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Főleg alkalmatlannak bizonyult arra, hogy számot adjon a jelentés keletkezéséről és működési módjáról.
-----A válságra és az episztemológiai zűrzűvarra rendkívül jellemző a "klasszikus" modellt a magasabb rendű kommunikációs szinteken kétségtelenül a legszigorúbban és legeredményesebben alkalmazó Lévi-Strauss álláspontja. Egyfelől három terminus - az armatura, a kód és a közlemény - segítségével rögzíti azt, amit a mítosz (illetve mitológia) struktúrájának nevez (LÉVI-STRAUSS 1964, p. 205, 218, 322 stb.). Egy-egy mythéma kód-funkciójának megértéséhez szükségesnek nyilvánítja az etnológiai kontextuson belüli "szemantikus funkciójának" megértését (uo., p. 181, 210 stb.). Másfelől viszont nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a mítoszok strukturális elemzése révén kódjuk, szerveződésük tárul fel, nem pedig tartalmuk, értelmük stb. (uo., p. 20), hogy elemzéseivel nem a mítoszok szemantikáját, hanem szintaktikáját keresi.
-----Itt tulajdonképpen még csak részleges az ellentmondás, mert ha a mítoszt metakódnak tekintjük, oly módon, hogy a természetes nyelv elemeiből összeálló konstans kombinációk (a természetes nyelv tartalomszintjének konstans együttesei) adják a mythémákat (a mítosz kifejezésszintjének konstans elemeit, vagyis a kódot), akkor ez utóbbi kód szerkezetének megértéséhez csakugyan ismerni kell az alatta levő szint szemantikáját. Csakhogy Lévi-Strauss a következő programot adja meg: "Minthogy a mítoszok maguk másodfokú kódokon alapulnak (az elsőfokú kódok alkotják a nyelvet), e könyvből egy harmadfokú kód körvonalai rajzolódnak ki, melynek az a rendeltetése, hogy biztosítsa több mítosz kölcsönös lefordíthatóságát." (uo., p. 20.) Ezt a programot pedig Lévi-Strauss a Mythologiques négy kötetén át lépésről lépésre meg is valósítja, hogy végül eljusson az amerikai indián népek teljes mitológiájának bizonyos mélységű általános jellemzéséhez.
-----Vagyis: "elvileg" csak a különböző szinten működő kódokat vizsgálja. Csakhogy az egyedi mítosz kódjának elemzéséhez szükség van az etnológiailag értelmezett természetes-nyelvi szemantikára. A mítosz-csoport (vagy -rendszer) kódjának és transzformatikájának értelmezéséhez alkalmazni kell az egyedi mítoszok szemantikáját ("közleményét"), a "meta-rendszer" mozgásának megértéséhez pedig az egyedi rendszerek szemantikáját (lásd pl. LÉVI-STRAUSS 1966, pp. 21-25). S itt nemcsak arról van szó, hogy a tényleges elemzési gyakorlat ellentmondásba kerül az egyik alapvető metodológiai deklarációval (hogy ti. nem a mítoszok szemantikáját, hanem szintaktikáját kutatja), hanem teljes élességgel vetődik fel az a konkrét műveleti probléma, hogy hogyan jutunk el a szintaxisból a szemantézisbe, a kódtól a jelentéshez. Lévi-Strauss tényleges elemzési gyakorlatában mindenesetre "automatikusan": minthogy bármely adott elemzési szinten igénybe vétetik a közvetlenül alatta levő szint szemantikája, a szintaktikus struktúrák hierarchiája - mindig egy lépés lemaradással - eo ipso rendelkezésre bocsátja a szemantikus struktúrák hierarchiáját (az illusztrációtól most eltekintek; a legjobb példa a konyhatűz, a hús, a dohány és a díszek eredetéről szóló bororó etiológiai mondakör bemutatása; összefoglalását lásd uo.).
-----Összefoglalva, a szemiotikai kutatások jelenlegi állása mellett talán nem lehet végérvényesen eldönteni azt a kérdést, hogy a szemiotika alapfogalma a jel-e vagy a jelentés. Természetesen lehetséges, hogy a kérdés értelmetlen: hogy a szemiotikának nincs alapfogalma, vagy hogy többféle szemiotika van. Amennyiben ez a probléma ma még esetleg nem oldható meg, meg kell találni az eredeti kérdésnek egy ettől függetlenül érvényes megfogalmazását, s ez a következő lehetne: minthogy a jelfogalom modern (azaz leegyszerűsítve: Husserl utáni, Husserlt kiiktató) értelmezési és használati módja nagyjából tisztázott (a lényegi egyetértés nagyon könnyen kimutatható), a jelentés fogalmáé azonban nem, megvizsgálandó, milyen típusú kutatások szervezésére alkalmas a jelentés kategóriája jelenlegi, tisztázatlan állapotában.

2. SZINTAKTIKA, SZEMANTIKA, PRAGMATIKA

-----Lévi-Strauss egy igen lényeges kérdésben eltér a bevezetőben jellemzett mindkét irányzattól. Nála ugyanis a dichotómia alakja nem kód versus közlemény (vagy jel versus jelentés, vagy "szemiotikai" versus "szemantikai" szféra - még ha "verbálisan" olykor előfordul is), hanem a szövegnek az elemzés által megadható szintaktikai-szemantikai struktúrája kerül szembe azzal, amit sens-nak, az objektivált szövegek "értelmének" nevez, s amely szerinte az elemzés számára hozzáférhetetlen. Tudjuk, hogy a mítoszok mit jelentenek mint közlemények, csak nem tudjuk, hogy használóik számára mit jelentenek. Nem a szintaktikai és a szemantikai szférát, hanem a szintaktikai-szemantikai és a pragmatikai szférát állítja szembe egymással (egyébként anélkül, hogy a "pragmatikai" kifejezést egyetlen egyszer is használná).
-----Ezzel a szétválasztással egyedül áll az egész francia szemiotikában. Nem mintha mások elemzéseiben a pragmatikai realitások nem szerepelnének (Greimas fentebb idézett passzusaiban kifejezetten azokról van szó szemantika elnevezés alatt), hanem mert sehol sem válnak tisztán külön a szemantikai szinttől. Vagyis a francia szemiotika az amerikai szemiotika fogalmi hármasát fogalompárrá vonja össze oly módon, hogy a pragmatikát beolvasztja a szemantikába. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy a franciák, főleg akkor, ha nem kimondott - és egészen szabatos - nyelvi elemzésekről van szó, azt nevezik szemantikának, amit az amerikaiak pragmatikának: azt a problémát, hogy a jelek használóik számára mit jelentenek.
-----Annál inkább így van ez, minél távolabb kerülünk a nyelvészettől. Különös élességgel mutatkozott ez meg az 1976. augusztusi budapesti irodalomszemiotikai konferencián, ahol a viták legtöbb résztvevője minden további nélkül a szemantika szférájába utalta a műveknek az olvasók általi értelmezésével összefüggő probémákat.
-----Emellett az episztemológiai quidproquo mellett az egész szemiotikai irodalom teljesen kritikátlanul megy el.
-----A jelenség oka véleményem szerint a peirce-i és a saussure-i episztemológia kontaminációja, a fogalmak, kérdésfelvetések és megoldások kritikátlan kölcsönös ide-oda történő átvitele. Az amerikai szemiotika azért tudja elválasztani a szemantikát és a pragmatikát, mert ott a "meaning" a referensre, az objektumra vonatkozik, világosan elkülönülve az interpretációtól, a pragmatikus mozzanattól. Az a tradíció, amely a szigorú nyelvészeti fogalomhasználatban a "szemantikai" szférát kialakította, a "meaning" fogalmának ebből az objektum-vonatkozásából táplálkozik.
-----Saussure rendszere ezzel szemben dichotóm, s itt a "signifié" nem a dolog, hanem a nyelvet használó emberi közegnek valamely fogalma (Locke-nál: "ideája"), következésképpen a jel jelentése (signification) konvenció, gondolkodásmód, jelhasználat kérdése - pragmatikus kérdés.
-----Azt is mondhatnánk, Saussure és a saussure-iánus szemiotika számára (objektíve, annak ellenére, hogy a kategória létezik) nincs szemantika. Ez az oka annak, hogy amikor egy francia szemióta szemantikát mond, pragmatikára gondol (az amerikai értelemben). Nem véletlen, hogy a francia szemiotikai irodalomban (százával sorolhatnánk a példákat) "signification" és "sens" gyakorlatilag szinonimák. Valamely szöveg jelentésének elemzése címén az esetek nagy többségében mindig azt elemzik, hogy mit jelent valamely embercsoport, ideológiai kontextus stb. számára.
-----A szovjet szemiotika gyakorlatilag szintén saussure-iánus, s fogalomhasználata majdnem közvetlenül megfeleltethető a franciának. Egy vonatkozásban azonban, legalábbis egy bizonyos periódusban, túllépett a francia fogalomrendszeren, s felismervén a jelentés-problematika önálló fontosságát, a "jel" szóból képzett szemiotika mellé megalkotta a "jelentés" szóból a szemasziológia fogalmát külön kutatási programmal.
-----Mindez természetesen egyáltalán nem azt jelenti, mintha a vázolt helyzet valódi okát ebben a történelmi véletlenben kellene keresni; mintha az amerikai szemiotika "egzakt", a francia pedig "pongyola" volna, mintha nem magában a jelentés-fogalomban rejlenének az okok. A dolog úgy áll, hogy az amerikai "meaning"-fogalom objektum-vonatkozása csak egy egészen szűk nyelvészeti szférában problémátlan. Csak igen szűk - és egyébként nehezen definiálható - határok között állíthatom fenntartás nélkül, hogy az "asztal" szó pontosan ugyanazt a tárgyhalmazt jelenti mindenki számára, aki ezt a szót használni tudja, vagy hogy az "asztal", "Tisch", "table" stb. szavak pontosan ugyanazt a tárgyhalmazt jelentik.
-----Vagyis az eredeti (peirce-i és morris-i) szabatos értelemben vett szemantikai szféra nem teljesen problémátlan: a francia szemiotika nem teljesen jogosulatlanul "pragmatizálja" a szemantikát. Más szavakkal, e pillanatban valójában tisztázatlan, mennyiben és milyen értelemben különíthető el szemantika és pragmatika.
-----Rendkívül jellemző a legegzaktabb francia szemlélet álláspontja. Ducrot és Todorov (1972, pp. 423-424) előbb ismerteti "a neopozitivista logikusok" elméletét: "A szintaktikai vizsgálat meghatározza a helyes mondatok vagy formulák szerkesztését lehetővé tevő szabályokat. A szemantika módot ad e formulák értelmezésére, másvalaminek - a valóságnak vagy más formuláknak - való megfeleltetésére... Végül a pragmatika leírja, hogy az egymásra hatni kívánó kommunikánsok hogyan használhatják a formulákat. Tehát a szemantikát és a szintaktikát, amelyek magát a nyelv velejét vizsgálják, mindennemű pragmatikus szemponttól mentesen kell kidolgozni. - A nyelvnek ebben az aszkétikus felfogásmódjában azonban - folytatják - van valami paradox, s a nyelvészet történetében végig megtaláljuk az ellenkező tételt, amely a struktúrát alárendeli a funkciónak..."
-----Véleményem szerint a szemantikai szint "viszonylag pragmatikamentes" elkülöníthetőségének problémájára Schreider (1973: főleg 229-232) jelöli ki a megoldás egyik irányát, azzal, hogy 1. a szemantikai vizsgálatra az információelmélet apparátusának alkalmazását javasolja; 2. a szemantikai szintet statisztikus jellegűnek minősíti; 3. bármely kijelentés sorban hierarchikusan egymásra rakódó szemantikai mezők jelenlétét feltételezi, amikor is ez a struktúra úgy működik, hogy alulról felfelé haladva minden egyes mező szintjén statisztikus jellegű döntés születik az értelmezést illetően, amely meghatározza, hogy a következő, magasabb szinten mit kell majd eldönteni.
-----Természetesen még sok más "klasszikus" és "modern" szemantikai elmélet van, s ahhoz, hogy csakugyan tovább lehessen lépni, felfogásaikat és eredményeiket kimerítően rendszerezni kell majd. Itt most csak le szeretném szögezni, hogy
-----1. szemantika és pragmatika elhatárolása megoldatlan;
-----2. a megoldás semmiképpen sem lehet a szemantikának a pragmatikában való feloldása, hiszen ez a kommunikáció tökéletes bizonytalanságát, sőt lehetetlenségét jelentené;
-----3. valószínű, hogy a kommunikáció szintjei különböznek egymástól a szemantikai szféra "pragmatikamentességének" mértéke tekintetében, oly módon, hogy ez a mérték a természetes nyelvtől a magasabb rendű, áttételesebb szintek felé haladva csökken.

3. A JELENTÉS PROBLÉMÁJA A SZEMIOTIKAI ÉS METASZEMIOTIKAI RENDSZEREKBEN

-----Ha most a természetes nyelv szféráját elhagyva, a mítosz, az esztétikum, a szokásrendszerek, egyáltalán, a "szimbolikus formák" és az "ideológiák" területére lépünk, s azt a kérdést tesszük fel, hogy ezekben a jelentés szemantikai vagy pragmatikai fogalom-e, ez valójában egy másik kérdést takar: szemantika és pragmatika mennyiben és hogyan határolandó és határolható el ezekben a szférákban.
-----A kérdésre nyilvánvalóan nincs egységes válasz. Világos, hogy egy fekete karszalag jelentése merőben szemantikai összefüggés; hogy egy az elemző számára idegen kultúra mítosza esetében az elemzés által kidolgozott kritérium-rendszertől függ "signification" és "sens" elhatárolása; hogy másfelől Aiszkhülosz "Oreszteiá"-jának vagy Antonioni "Nagyítás"-ának "mondanivalója" igencsak pragmatikus jelenség.
-----Négy olyan kritériumot vezetek be, amelyek segítségével a nem nyelvi, illetve metanyelvi (a nyelvet felhasználó) szemiotikai szférák a szemantika és a pragmatika elhatárolhatósága szempontjából rendezhetők és tipizálhatók. Ezek:
-----a) A morfematikai egyértelműség, vagyis a legkisebb, már jelentéssel bíró szémák szemantikai meghatározottsága. Így az esztétikán belül a narratív szövegek morfematikailag sokkal egyértelműbbek, mint a festészet vagy a zene; vagy a XI-XII. századi templomfestészet, amely jelvényeikkel ábrázolta a szenteket stb., morfematikailag egyértelműbb, mint a modern festmény. A társadalmi rétegen belüli és réteg közi érintkezési formák rendszere kultúránkban 50 évvel ezelőtt morfematikailag sokkal egyértelműbb volt, mint ma stb. - Feltevésem szerint, minél kevésbé egyértelmű morfematikailag a jelrendszer, jelentése annál inkább pragmatikus. (E kritériumhoz támpontul szolgálhat az az általam kidolgozott jeltipológia , amely többek között az "izomorf kód" kategóriáját tartalmazza: az ilyen kód jeleiben jelölő és jelölt egyenként megfeleltethetők egymásnak - ezt nevezi a francia irodalom egy része "szignaletikus kódnak": természetes nyelv, hangírás, piktogrammok stb. -, s ez biztosítja a morfematikai egyértelműséget.)
-----b) A poliszémia. Nincs olyan kód, amelyben ne volnának poliszémikus elemek, de a kódok erősen különböznek egymástól abban, hogy a poliszémia mennyire jellemző rájuk. Ebből a szempontból a lehetséges "szöveg"-fajtákat egy kontinuumba lehetne rendezni, melynek egyik pólusán matematikai képletek, a másikon, mondjuk, Dubuffet-festmények volnának. Az esztétikum a poliszémia par excellence birodalma. A poliszémia természetesen nem az értelem meghatározatlanságát jelenti, tehát nem azt, hogy az esztétikai alkotás végtelenül sokféleképpen vagy bárhogyan értelmezhető. Feltevésem szerint, minél inkább jellemző valamely jelrendszerre a poliszémia, jelentése annál inkább pragmatikus. (A morfematikai egyértelműség a morfémák szintjén, a poliszémia a mondatoknak és a szöveg egészének szintjén jelentkezik. Egy Apollinaire-vers kielégíti a morfematikai egyértelműség követelményét, mégis igen erősen poliszémikus.)
-----c) Az illető kódot alkotó jelek típusa a peirce-i hármas tipológia szerint. Az indexikus jelek szemantikai jelentése általában vitathatatlan. Elvileg a szimbolikus jeleké is az: a referensre, jelöltre stb. semmiféle materiális, analóg természetű utalást nem tartalmazó, tisztán konvencionális szimbólumokat egyszerűen nem lehetne használni, ha a használók körében szemantikailag nem volnának egyértelműen definiálva. Ugyanezt az ikonikus jelekről már nem mondhatjuk el. Az esztétikumot ismét ott találjuk az ikonikus póluson. Feltevésem szerint, minél inkább ikonikus jelekből áll valamely kód, jelentése annál inkább pragmatikus.
-----d) Az interpretánsok (jelhasználók) köreinek és típusainak definiálhatósága. A jelrendszerek különbözhetnek egymástól abban, hogy egy-egy esetben mennyiben lehet előre hozzárendelni az azt meghatározott módon használók és értelmezők körét. Szemantikailag definiálható jelentést fog tulajdonítani valamely magyar szövegnek mindenki, aki tud magyarul; valamely latin betűs szövegnek mindenki, aki ismeri ezt az írást; valamely udvariassági formának mindenki, aki a megfelelő kultúrkörben él; de pl. a valamely festményt meghatározott módon értelmezők körét a kód-ismeret kritériumával nem tudom előre megadni. Feltevésem szerint, minél kevésbé határozható meg előre a valamely jelrendszert meghatározott mód(ok)on értelmezők köre, annak jelentése annál inkább pragmatikus.
-----E négy kritérium érvényesítési módját természetesen aprólékosan ki kell dolgozni: a műveleti eljárás valószínűleg nagyon bonyolult. Elméletileg azonban levonhatók bizonyos következtetések.
-----Nem lehet minden jelrendszerre egyforma érvénnyel, egyértelműen és végérvényesen eldönteni azt a kérdést, hogy a jelentés szemantikai vagy pragmatikai fogalom-e. Minden jel arra mutat, hogy hol szemantikai, hol pragmatikai, hol pedig a kettő egyszerre (változó arányban). Egyszerűen azért, mert a tényleges társadalmi kommunikációban különböző típusú jelrendszerek működnek, abban az értelemben, hogy a közleményeknek mind kódolása, mind dekódolása különböző kritériumok szerint változó mértékben függ szemantikai és pragmatikai kritériumoktól.
-----A jelentés struktúrája ebben az értelemben a jelrendszer típusától függ. Ez a társadalmi kommunikáció gyakorlatában természetesen azt is jelentheti, hogy a szándékolt közlemény jellege fogja meghatározni a jelrendszer megválasztását, vagyis a jelrendszer típusa nem "ontikusan", hanem logikailag elsődleges.
-----Visszatérve az eredeti kérdésre, mindenesetre úgy tűnik, hogy a jelentés nem lehet a szemiotika alapfogalma, központi műveleti kategóriája. Ilyen kategória csak a jelrendszer típusa lehet. A jelentés struktúrájának tisztázása a szemiotikai munka célja: a szemiotikus elemzés a jelrendszer típusának és ezen a réven a jelentés lehetséges struktúrájának meghatározásával teszi lehetővé a jelentés mindenkori társadalmi helyének és funkciójának megközelítését.

4. A JELENTÉSFOGALOM HASZNÁLATA

-----Az így kidolgozandó jelentésfogalom azonban, bár a szemiotikus elemzésnek célja és eredménye, az empirikus társadalmi szaktudományoknak egyik műveleti kategóriája lehet. Nevezetesen azáltal, hogy lehetővé teszi az embercsoportok orientációját vezérlő mindenkori jelentések szemantikus és pragmatikus jellegének megkülönböztetését, alkalmas lehet arra a szerepre, hogy episztemológiailag közvetítsen három olyan, e pillanatban összeegyeztethetetlen és többnyire eklektikusan keveredő, filozófiailag determinált szemlélet között, amelyek a humán tudományokban a kutatómunkát vezérlik (praxis versus tudat; kultúra versus környezet; szöveg-immanencia versus külső determináltság).
-----A társadalmi csoport (tárgyi és kommunikatív) praxisa arra orientálódik, amit a dolgok a csoport számára jelentenek; a kultúra mint értékek és viselkedésmódok stabil kontinuitása jelentésekre bontható le; bármilyen, belső szabályszerűséggel működő szöveg jelentéseket termel és azokkal operál.
-----Ha sikerül egzakt módon kidolgozni a jelentésfogalom belső struktúráját és a társadalmi jelentés struktúratípusait, megoldódik a szemiotika válsága is: ki lehet dolgozni a jelrendszerek társadalomontológiai keletkezésének, nemkülönben a társadalmi életfolyamatban betöltött objektív funkcióinak a problémáját.
-----Így egy lépéssel közelebb jutunk a humán tudományok metodológiájának és ezen belül a társadalmi tudat elméletének egzakttá tételéhez.

IRODALOM

DUCROT, Oswald-TODOROV, Tzvetan: Dictionnaire encyclopédique des sciences du langage. Seuil, Páris, 1972.
BENVENISTE, Émile: La forme et le sens dans le langage. In: Rey-Debove, 1973 (lásd ott) 89-101.
GREIMAS, A. J. Sémantique, sémiotique et sémiologies. In: GREIMAS-JAKOBSON, 1970. (lásd ott) 13-27.
GREIMAS, A. J.-JAKOBSON, R. (et al.) (red.): Sign, langage, culture. Mouton, Hague, 1970.
JÓZSA Péter: A társadalmi tudat kódjai. Strukturális szemiotika és marxista ideológiaelmélet. Kandidátusi értekezés, Budapest, 1974.
KRISTEVA, Julie: Szémeiotiké. Recherches pour une sémanalyse. Essais. Seuil, Paris, 1969.
LÉVI-STRAUSS, Claude: Le cru et le cuit. Plon, Paris, 1964.
LÉVI-STRAUSS, Claude: Du miel aux cendres. Plon, Paris, 1966.
METZ, Christian (- BELLOUR, Raymond): Entretien sur la sémiologie du cinéma. "Semiotica", IV. 1: 1-30. 1971.
RIGÓ Jázon: Az információelmélet ismeretelméleti problémái. Kandidátusi értekezés. Budapest, 1975.
REY-DEBOVE, Josette (red) Recherches sur les systŐmes signifiants. Symposium de Varsovie 1968. Mouton, La Haye, 1973.
SCHREIDER, J. A.: O szemanticseszkih aszpektah teorii informacii. In: REY-DEBOVE 1973 (lásd ott) 207-232.
TODOROV, Tzvetan: Recherches sémantiques. "Langage". I. 1966. 1: 5-43.