 |
| Józsa Péter Nagyrákoson |
VOIGT VILMOS
JÓZSA
PÉTER A MAGYAR SZEMIOTIKA
ARANYKORÁBAN
--------------------
-----E ma már strukturalizmusnak nevezhető
irányzat nálunk nem a nyelvészet keretében, hanem Hankiss
Elemér jóvoltából és Szabolcsi Miklós (az akadémiai
Irodalomtudományi Intézet egyik vezetője) egyetértésével a
poétikai-metrikai-szövegelemző irodalomtudományban
formálódott ki. Ennek intézménye a Magyar Tudományos
Akadémia Stilisztikai és Verstani Munkabizottsága volt,
amelynek létrejöttét és kulisszatitkait nem nekem kellene
végre megírni. Ennek nevezetes Babits-Kassák verselemző
ülésére 1968. november 14-15-én került sor. Az akkori
legjobb újító nyelvészek, Szépe György, Papp Ferenc,
Petőfi S. János természetesen tudtak a strukturalista
nyelvtudományról, sőt már ennek szovjet, kibernetikai
továbbfejlesztéséről is. Még szélesebb keretben került sor
az első hasonlóan újszerű nyelvészeti megbeszélésre. Ezt
Szépe György szervezte meg az akkor friss "MRT
Tömegkommunikációs Kutatóközpontja" vezetőjével,
Szecskő Tamással. 1969. július 1-3. között került rá sor,
"Nyelv és kommunikáció" címen. Ennek mintegy
"védőernyőjeként" szerepelt Tamás Lajos, aki akkor
az Akadémián a Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának
elnöke volt.
-----Akkor nem tudtam, hogy jónéhány évvel
korábban én voltam az első Magyarországon, aki - a népmese
stílusáról írván - a Roman Jakobson kibővítette
hat-tényezős kommunikációs modellt, sőt Lévi-Strauss
strukturális mítosz-elemzését népszerűsíteni próbáltam.
Ehhez hozzásegített Thomas A. Sebeok is, akihez az 1960-as
évek elején, ismeretlenül, levélben fordultam. Ő nagyvonalú
segítséggel hívta fel figyelmemet az akkor már a szemiotika
irányába mozduló kései strukturalista irodalomelméletre és
nyelvészetre. Ezen kívül, V. M. Zsirmunszkij
közvetítésével (akit 1960-ban láthattam először), már
tudhattam arról, hogy Moszkvában E. M. Meletyinszkij
vezetésével folyik a "strukturális antropológia"
diszkussziója, mégpedig éppen folklór szövegek
elemzésével. Ezért nem volt véletlen, hogy én szervezhettem
meg a legeslegelső hazai modern, interdiszciplináris
összejövetelt. A "Modellálás a folklorisztikában"
fedőnevű konferenciára 1968. szeptember 23-án és 24-én
került sor. Itt a védőernyőt Ortutay Gyula akadémikus
jelentette, nekem közvetlen főnököm az egyetemi Folklore
Tanszéken, aki ekkor már az akadémiai Néprajzi Kutatócsoport
igazgatója. Ő személyesen nem lelkesedett az új irányzatok
iránt, ám tisztességgel támogatta, sőt olykor azt is
nyilatkozta, hogy a strukturalista-funkcionális folklorisztika
egyik előfutára ő volt.
-----Azt hiszem, ennyi példa elég ahhoz, hogy
jellemezzem későbbi szemiotikánk legkezdeteit. Főnökeink
már megengedhették maguknak, hogy bízzanak a "tehetséges
fiatalokban". Ugyanakkor semmilyen hivatalos keretbe nem
tartoztunk, sehonnan sem kaptunk pénzt vagy állást. Ennek
viszont az volt az előnye, hogy azt csináltuk, amit éppen
kiagyaltunk. Vonatkozott ez a nemzetközi kapcsolatokra is.
Meghívtunk kiváló kollégákat, akik nálunk laktak, és a
nemzetközi tudományos rendezvényekről is ilyen, informális
módon értesültünk.
-----Az, hogy ez a gyakorlatban hogyan is
működött, könnyen bemutathatom. Lengyel kollégák 1960 óta
tartottak nemzetközi poétikai szimpóziumokat. Ezeket ma már
előszemiotikai rendezvényeknek nevezhetjük. Az UNESCO égisze
alatt 1962-től jelent meg a Social Science Information,
amelynek 1968 februárjától önálló szemiotikai részlege
lett, Sebeok szerkesztésében. (Ez a mai Semiotica
közvetlen előzménye.) Ezért nem volt meglepetés, hogy amikor
1968 augusztusának utolsó hetére Varsóba hívtak össze egy
nemzetközi konferenciát, ennek célja már a Nemzetközi
Szemiotikai Társaság megalakítása volt. Erre
Magyarországról többen is meghívót kaptunk. Szólt nekünk
Fónagy Iván (aki már a korábbi lengyel poétikai
szimpóziumon is ott volt), szólt Meletyinszkij és
természetesen szólt Sebeok is. Közbe jött viszont
Csehszlovákia megszállása. Volt, aki elindult, volt, aki
odaért. A magyarok nem. Úgyhogy 1969-ben, Párizsban, újból
kellett egy nemzetközi rendezvényt szervezni, amelyen végre
megszerveződött a Nemzetközi Szemiotikai Társaság.
Magyarországot ettől kezdve a már Párizsban élő Fónagy
Iván és hazulról Szépe György képviselték.
(Megjegyezhetem, hogy a mi 1968 szeptemberi konferenciánkra
azért jött külföldi, mivel mi még az augusztusi
csehszlovákiai megszállás előtt (!) küldtük ki a
meghívókat.)
-----Miért nevezem már ezeket az éveket is
aranykornak? Ha megnézzük a résztvevők névsorát, nem is
kell több indokot felhozni. A szervezőkön (magam, Hankiss,
Szépe) kívül ott volt Tőkei Ferenc, Vitányi Iván, Papp
Ferenc, Lendvai Ernő, Petőfi S. János, Szecskő Tamás, Buda
Béla, Tomka Miklós, Kiss Árpád, Szegedy-Maszák Mihály,
Horányi Özséb, Hoppál Mihály, Bojtár Endre, Bernáth
Árpád, Kanyó Zoltán, Csúri Károly és sokan mások. A
stilisztikai munkabizottság után létrejött az
Interdiszciplináris Művészetelméleti Munkabizottság. Ennek
középponti szereplője Vitányi Iván volt, és az ő révén
még szélesebbé vált a különböző alkalmakkor megjelenők
spektruma. Papp Oszkár, Mérei Ferenc, Dienes Valéria és
mások így jelentek meg e kör előtt. Vitányi Iván révén a
Corvin téri Népművelési Intézet vált a bizottságok
működésének és rendezvényeinek színhelyévé. És az
"interdiszciplináris" bizottság mellett, majd
utódaként létrejött a már nevében is Szemiotikai
Munkabizottság. Már itt figyelhettünk fel Kelemen János,
Pléh Csaba és mások munkásságára. Ennek a Szemiotikai
Munkabizottságnak volt a titkára Józsa Péter, aki akkor már
dolgozhatott a Népművelési Intézetből kultúrakutató
intézetté válni "szándékozó" Corvin téri
intézményben. Az első ilyen önálló rendezvény 1970
májusában Vácrátóton volt. Ezt (az akkor már autóval
rendelkező) Józsa Péter szervezte. Garai László, Kelemen
János, Csányi Vilmos, Gráfik Imre, Beke László, Vekerdi
László és mások ettől kezdve kapcsolódtak szorosabban az
akkor már a szemiotika körül kibontakozott irányzathoz.
Minthogy tudtuk, 1974-ben lesz az első, immár valóban
nemzetközi szemiotikai világkongresszus, Milánóban, Umberto
Eco szervezésében, ehhez előkészületként mi egy olyan
nemzetközi szimpóziumot terveztünk, amelyre olyan szovjet és
kelet-európai kollégák is meghívót kaphattak, akikről mi
feltételeztük, hogy Milánóba nem juthatnak ki. (A feltevés
indokoltnak bizonyult.) 1974. május 26-29 között került erre
sor Tihanyban, mintegy száz (!) előadással. Mi innen tovább
is utazhattunk Olaszországba. Ettől kezdve Magyarország teljes
jogú része a nemzetközi szemiotikának. És az aranykor is
lezárult. Immár nem a TIT (talán ma már nem mindenki tudja:
ez a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat volt), meg a Magyar
Néprajzi Társaság Folklore Szakosztálya kellett, hogy a
szemiotika hazai fóruma legyen.
-----Józsa Péter életútjáról még nem
készült igazán részletes, pontos áttekintés. Kora
ifjúságától fogva a művelődés és a népi kultúra
elmélete érdekelte. Kitűnő esztétikai ismereteit leginkább
a szociológia irányába fejlesztette tovább. Ezért is
foglalkozott az olvasmányok befogadásával és a filmekkel.
Érdeklődése azonban az irodalomtól és a vallástól a
zenéig és a pszichológiáig sok mindenre kiterjedt. Egy
szerencsésebb korban és szerencsésebb társadalomban kiváló
politikus vagy művelődéspolitikus lett volna. De hol van ez a
szerencsésebb társadalom?
-----1958-ban öt évre elítélték, Kardos
László, Márkus István, Kemény István és mások
társaságában. A börtönben és kiszabadulása után is
sokféle társadalomtudományi művet fordított magyarra. (Azt
hiszem, ezek nem is mindegyike tünteti fel a nevét.) Nemsokára
a Valóság folyóiratban tudott először publikálni. Az
1970-es évek elejétől (már a Népművelési Intézetben)
kezdte el "a kulturális javak fogyasztása" téma
széles körű, empirikus kutatását. A később
"kulturális blokkok" vizsgálataként itthon is,
külföldön is híressé vált vizsgálatok minden jövendő
magyar művelődésszociológiához alapul szolgálnak majd, és
máris pótolhatatlan, őszinte képet adnak egy mára végképp
eltűnt korszak kultúrájának mindennapi működéséről.
-----Józsa Péter sokoldalú ember volt.
Ezért nem lepett meg, amikor különböző konferenciáinkon
igazán tartalmas hozzászólásait gyakran azzal fejezte be:
"erről részletesebben írok disszertációmban".
Minthogy e megjegyzések a strukturalizmusról,
Lévi-Straussról, a kultúraelméletről, a társadalmi
tudatról, a szemiotika alapkérdéseiről egyaránt
elhangzottak, némi kuriozitással figyeltük, csakugyan erről a
sok mindenről hogyan lehet egyetlen műben írni. Aztán a Lévi-Strauss,
strukturalizmus, szemiotika című könyvben (megjelent
1980-ban) csakugyan minderről tüzetes és pontos elemzés
olvasható. Mindmáig ő adta a legmélyebb és legeredetibb
magyar Lévi-Strauss-kritikát. A kötet végén foglalkozik a
szemiotika feladatával. Először váratlan módon ezt
antropológiai megközelítésben adja: egy ismeretlen kultúra
leírását tartja jel-szerűnek. Morris és Lévi-Strauss
szövegelméletét veti össze, és mindezt a társadalmi tudat
meghatározására kívánja felhasználni. Most igazán
meghatottan olvastam, amikor mintegy végszóként ezt írta (a
171-172. lapokon): "Végül hadd idézzük, teljes
egyetértéssel, Szépe és Voigt gondolatát: Társadalmi
szemiotika kategóriájáról két értelemben is
beszélhetünk. E két értelem összefügg egymással, mégsem
automatikusan származnak egymásból... a jelfolyamatok
társadalmi meghatározottsága messzemenően világos... Ilyen
értelemben nem sok hiányzik ahhoz, hogy tisztán tudományos
módszerként kialakuljon a társadalmi szemiotika gyakorlata. Mi
kell ehhez? A nyelvészeti, művészeti, ismeretelméleti,
kommunikációelméleti szemiotikák szocializálása: a
jelfolyamatok társadalmiságának felismerése, ezeknek mint
olyanoknak a kutatása... Ezt nem... úgy kell elképzelni, hogy
az eddig más-más tudományok polcain tárolt adatok
jelkategóriákkal megközelítése már önmagában is megoldja
a kérdést. A társadalmi szemiotikának nem csupán arra kell
kiterjednie, hogy egy adott történelmi pillanatban megmerevedve
holmi jelleltárt kézbesítsen. Sokkal inkább a különböző
jelfolyamatok társadalmi rendszerezettségét kell bemutatnia...
Még egy másik értelemben is beszélhetünk azonban társadalmi
szemiotikáról... A tudomány célja nem merülhet ki a steril
vizsgálódásban... E téren nem szabad megelégednünk egy
szűken prakticista társadalmisággal sem... A társadalmi
szemiotika célja nem is lehet kevesebb, mint a jelfolyamatok
társadalmi méretű tudatosítása, egyáltalán irányításuk
kézbe vétele... minden tudomány célja többé-kevésbé az,
hogy az általa vizsgált terület bekerüljön az emberi
megismerés hatókörébe, a gyakorlati elsajátítás
sodrába."
-----Az érvelést nem kívánom cáfolni, de
(a Szépére és rám hivatkozás megértése érdekében) annyit
azért el kell mondanom a kor jellemzésére, hogy a magyar
szemiotika egyik legfontosabb támogatója, Köpeczi Béla kérte
fel Szépe Györgyöt egy marxista szemiotikai tanulmány
elkészítésére. Ő pedig a dolgozat eleje után nekem adta e
feladatot. A cikk először a Recherches Internationales ů la
lumiŐre du marxisme 81. számában ("Sémiotique")
jelent meg 1974 őszén. Igen előkelő társaságba (Sztyepanov,
Lotman, Georg Klaus, Ivanov, Toporov és mások) kerültünk.
Minthogy feladványunk magyar szövegét már vagy két évvel
előbb közölte a Valóság, nyilván a francia
folyóirat szerkesztősége dolgozott lassan ... vagy óvatosan.
-----Józsa Péternek egyébként ez a könyv
volt kandidátusi értékezése, "A társadalmi tudat
kódjai. Strukturális szemiotika és marxista
ideológiaelmélet" címmel, amely pontosan megfelel a mű
legfőbb témakörének.
-----Józsa Péter nemcsak kiváló kutató,
hanem kitűnő szervező is volt. Az ő munkabizottsági
titkársága idején mintaszerűen "áramlott" az
információ. Létrehozta a Szemoitikai Tájékoztató
hírlevelét, amely leginkább rendszeres konferenciáinkról
tájékoztatott. Az 1976 novemberében tartott értekezlet anyaga
már a következő évben megjelent Jel és jelentés a
társadalmi kommunikációban címmel. Ez máig a
legpontosabb képet adja egykori szakmai vitáinkról, mivel
közli ezek jegyzőkönyvét is. Amikor készültünk az 1979-es
bécsi nemzetközi szemiotikai kongresszusra, két kiadványt is
szerkesztett. Semiotic Studies of Hungarian Researches
címmel 9 tanulmány reprintjét gyűjtöttük össze, Studies
in Cultural Semiotics címmel 5 dolgozatot hoztunk. Noha ezek
250-példányos, voltaképpen sokszorosított, belső kiadványai
voltak az akkor már Kultúrakutató Intézetnek, jelentőségük
máig hathat.
-----Józsa Péter azonban nemcsak
adminisztrált. Ezekben az években egy igazán sokoldalú
művészetszociológiai kutatást irányított (ennek
dokumentumai közül is sok jelent meg, sokszorosításban,
ugyancsak fontos kordokumentumként). És maga több kötetben
közölte tudományos tanulmányait. Az Esztétikai alkotások
társadalmi hatása és a Kód - kultúra - kommunikáció
egyaránt 1976-ban, a Népművelési Propaganda Iroda révén
megjelent tanulmánygyűjtemény. Az előbbi az 1970-es évek
elejétől folyó kultúrakutatási vizsgálatból kutatási
beszámolókat, meg összegző tanulmányokat ad. A második
elméleti tanulmányok gyűjteménye, a társadalmi
kommunikáció, a tömegkommunikáció és a kultúraelmélet
köréből. Ezek között olvasható egy áttekintés a
strukturalizmusról és egy másik a szemiotika
kommunikációelméleti vonatkozásairól. A
strukturalizmus-fejezet voltaképpen analitikus ismertetés:
Michel Foucault A szavak és dolgok könyvéről, a
francia katolikus hermeneutika strukturalizmus-polémiájáról,
valamint Lévi-Strauss mítoszelméletéről. Ezek még a
hatvanas évek legvégén készültek, és a
Lévi-Strauss-beszámoló is megelőzte a már említett
monográfia végleges megfogalmazását. A szemiotikai fejezet
voltaképpen két témát érint: a csoporttudat
"szemiózisát" mutatja be, valamint Hoppál Mihály
és Szekfű András antológiája nyomán a filmszemiotika
alapkérdéseit érinti. Józsa nagy örömmel üdvözli az
antológiát, ám arra mutat rá, hogy ez nem egy
filmszemiotikát ad, hanem kilenc (!), egymással
episztemológiailag összeegyeztethetetlen filmszemiotikába
enged betekintést. Könyvének és más írásainak ismeretében
tudhatjuk, itt a maga következetesen végiggondolt
film-jel-felfogását hiányolja. Az egész kötet
legperspektivikusabb tanulmánya a társadalmi kommunikáció
elméletének kutatási program-jellegű vázlata (1974-ből),
francia társadalomtudósok számára megfogalmazva. Kár, hogy
ennek valódi, empirikus kutatások alapján történő
kifejtésére már nem volt Józsának ideje.
-----Ha nagyon is szigorúak vagyunk, akár azt
is mondhatjuk, előtanulmányok, tisztázó-konfrontáló
írások, egy-egy nagy kutatás melléktermékei vagy
dokumentumai ezek az írások. Ám már akkor is méltatlan volt,
hogy nem igazi könyvforgalomba kerülő, kötött könyvek
voltak. Példányszámuk sem lehetett valami magas. Éppen e
nem-teljesen-hivatalos kiadvány voltuk azonban csak
elősegíthette népszerűségüket.
-----(Máig őrzöm ebből az időből több
olyan egyetemi jegyzet, fordításgyűjtemény sokszorosított
kiadását, amely máig is figyelembe veendő, olykor egyenesen
legjobb bemutatása a társadalomtudomány egy-egy érdekes
témakörének. E kiadványokat rosszul fizették, önfeláldozó
emberek szinte ingyen fordították, teljesen ingyen
szerkesztették ezeket. Lényegesen hozzájárultak viszont
ahhoz, hogy mérséklődjön társadalomtudományunk ekkor már
sok-sok évtizedes elmaradottsága.)
-----Az előbb felsorolt kollégák
életművét végignézve is észrevehetjük, szinte mindegyikük
milyen makacssággal törekedett ilyen tájékoztató kötetek
létrehozására. Józsa Péter több ilyen összeállításban
működött közre, önzetlen módon. Legjelentősebb, jellemző
ilyen műve a Művészetszociológia című
fordításgyűjtemény (1978), amely nemcsak 15 lefordított
írást hoz, meg egy jó kis válogatott, nemzetközi
bibliográfiát, hanem Józsa nagy bevezető tanulmányát is,
amely a praktikus tájékoztatáson túl úgy két nyomtatott
íven a művészetszociológia feladatköreinek jó
áttekintését is adja. Józsa előszavából kitűnik, hogy a
művészetszociológia előzményeit és klasszikusait itt nem is
közölte (nyilván más kiadványt szánt volna nekik), inkább
az aktuális, tényfeltáró műveket kívánta közismertté
tenni.
-----E korszak tanulmányait még maga
gyűjtötte össze egy valódi tanulmánykötetbe. 1975-ben, a
visegrádi interdiszciplináris hiedelem-konferencia idején
merült fel ennek az ötlete, és a mi Szemiotikai
Munkabizottságunk számára kitalált Muszeion-könyvtár
keretében a szerkesztő, Szerdahelyi István adta ki sajnos,
már jóval Józsa Péter halála után. Az esztétikai
élmény nyomában (1986) négy témakörben tucatnyi írást
hoz. Ezekben a művészetszociológia, az esztétikai befogadás
elmélete, szaktémaként pedig filmek hatásvizsgálata és
olvasásszociológia szerepel. Minthogy a kötet végén
felesége, Judit összesített bibliográfiát is ad,
könnyűszerrel megállapíthatjuk, hogy innen nemcsak mondjuk
Peirce, Morris, hanem akár Roland Barthes és Umberto Eco is
hiányzik. Minthogy maga Józsa Péter írja a
tanulmánygyűjtemény első mondatában: "Ez a kötet egy
periódust zár le kutatói munkámban" - ezt a hiányt nem
nevezhetjük véletlennek. Mintha Józsa Péter a voltaképpeni
szemiotikával nem is foglalkozott volna.
-----Mi lehet(ett) ennek az oka?
-----Az ötvenedik születésnapját sem
érhette meg. Alkotó évtizedeiben hol kiadói munkássága, hol
politizálása, hol a közéletből való eltávolítása
gátolta tudományos terveinek megvalósítását. Meg aztán a
nemzetközi szemiotika rendszeres rendezvényei, könyvsorozatai
akkor szerveződtek meg, amikor ő már nem élt.
-----Életműve így is irigylésreméltóan
gazdag.
-----A személyes okokon kívül - azt hiszem -
a magyar szemiotika aranykorának vége is jól észrevehető. Ez
a már említett, sokféle irányultságú, kaleidoszkopikus
társaság sokféle, egymástól is eltérő irányban folytatta
munkásságát. Közülük többen le sem írták többet azt a
szót: "szemiotika". Mások csak a távolból
drukkoltak a jeltudománynak. Minthogy mindenkinek megvolt a maga
másik, nem-szemiotikai kutatási területe, ott folytatták
munkásságukat. És az időközben ugyancsak sokat fejlődött
nemzetközi szemiotika valódi elsajátítására már nem marad
sem kedvük, sem idejük.
-----Világszerte így történt, még a
szemiotikai nagyhatalmak tudományos életében is (Szovjetunió,
Lengyelország, Franciaország, Olaszország stb.).
-----Néhány esetben, főként nyugatra
emigrált szovjet szemiotikusok (nem mindenki!) ajkán elhangzik
az az ötlet, miszerint a szemiotika a marxizmus titkolt
kritikája volt, és mihelyt a marxizmus megbukott, erre többé
már nem is volt szükség. Ez persze képtelenség. Antimarxista
szemiotikáról én nem tudok, és például a peirceiánus vagy
freudista szemiotika "bukását", vagy éppen
"bukásait" sem magyarázhatjuk ilyen módon. A
Greimas-iskola váratlan elterjedése világszerte, majd
ugyancsak váratlan visszahúzódása aligha magyarázható
ezzel. Umberto Eco ugyan máig szemiotikusnak tartja magát, ám
filozófusként, episztemológusként folytatta kutatásait. Még
az általa oly zseniálisan felvázolt szemiotikai terveket sem
valósította meg (egyébként hihetetlenül gazdag és értékes
életművében). Nemcsak Magyarországon múlt el a szemiotika
aranykora!
-----Persze ma is van világszerte ismert
jeltudomány. A magyar kollégákat számon is tartják e
körökben. Noha nem rendszeresen és kellő mértékben, ám ma
is folyik nálunk is szemiotikai oktatás (például a Károli
Gáspár Református Egyetemen a kommunikációelmélet
keretében, ahol Józsa Péter gondolataival is sokszor
találkozhatnak a hallgatók).
-----Csak ez ma már éppen nem a kezdet, és
éppen nem az egykori aranykor. Amelyre olyan jóleső érzés
visszaemlékezni, e korszak igazán sokrétű és termékeny
éveit felidézni. Még akkor is édes az emlék, ha oly korán
eltávozott kollégánk, barátunk képmása előtt gondolunk
erre vissza...
-----Amiért ez az aranykorra való
visszaemlékezés mégsem olyan édes - a befejezetlenség, a be
nem teljesültség felismerése bántja a mai szemlélőt. Józsa
Péter korai halála az ő szemiotikájának váratlan véget
szabott. Hogy milyen irányban gondolkodott, könnyen
felismerhetjük. Mindmáig talán a legérdekesebb magyar
szemiotikai rendezvény volt a Népművelési Intézetben 1976.
november 26-án általa rendezett konferencia. Ez Jel és
jelentés a társadalmi kommunikációban címmel (ugyancsak
sokszorosított formában) napvilágot látott a következő
évben, a természetesen Józsa Péter kezdeményezte Jeltudományi
Dokumentumok címmel megindított sorozat első és egyetlen
számaként. Józsát a maga tudományos érdeklődése vezette a
témához: az érdekelte, hogy a társadalmi szemiotikának a
"jel", vagy inkább a "jelentés" lenne-e a
legjobb alapfogalma. Ha az előbb befogadásszociológiai
tanulmányaiból hiányoltuk a közvetlenül szemiotikai
tárgyalásmódot, itt éppen azt mondhatjuk, hogy szemiotikai
szemlét tart. A francia kézikönyvekből indul ki, és
Jakobson, Todorov, Greimas, Kristeva és főleg Benveniste
jel-és-jelentés felfogásait bírálja. (Persze, azért
Lévi-Strauss mitológiájára is visszatér.) Józsa itt is
episztemológiai zűrzavart fedez fel a francia szemiotika
különféle álláspontjai körül. Szerinte a kommunikáció
és a jelentés fogalmát nem pontosan, nem körültekintően
elemezték. Noha rövid utalásban, kitér a
Peirce-Morris-iskolából ismertté vált "szintaktika -
szemantika - pragmatika" egyszerre fogalom- és egyszerre
kutatási tematika-rendszerre. Ezekkel sem elégedett, jogosnak
ítéli azt a változtatást, miszerint az így értelmezett
szemantikát sokkal inkább pragmatizálni kellene. Ez azt
jelenti, hogy valaminek a "jelentése" gyakran annak a
"használata". A hagyományos szemiotikai felosztást
illető kételyeit - mint maga is bevallja -
befogadásesztétikai vizsgálataiból szűrte le. Egy-egy műnek
szerinte talán nincs is "jelentése" addig, amíg nem
fogadták be, nem "használták".
|
| Józsa Péter Nagyrákoson |
-----Nem apró és nem alkalmi bírálat ez.
Mindmáig felbukkan a szemiotika fundamentális kérdéseit
vizsgálók körében. Minthogy már 1976-ban is vita alakult ki
e problémát illetően (ez is olvasható az említett
kiadványban), most nem érdemes "eldönteni" a
kérdést!
-----Két dolgot kell csak hozzátennünk -
több mint negyed évszázaddal az egykori diszkusszió után.
-----Egyrészt nyilvánvaló, hogy a
szemiotika, az általános értelemben vett jeltudomány olyan
általános módszer és terminológia, amely az egyes
résztudományokban más és más irányban és arányban
működőképes. A majom szemiotikája, a színész
szemiotikája, a vallás szemiotikája és a befogadó-olvasó
szemiotikája nem mindenben azonos. Éppen a
"jelhasználat" vonatkozásában akár a drámaíró,
maga a drámai szöveg, a rendező, a színész, a kritikus, az
olvasó meg a néző, sőt a kötelező olvasmánnyal találkozó
iskolásgyermek jelhasználata, pragmatikája értelemszerűen
tér el egymástól. És mint ahogy a sok-sokféle
"eső" mégiscsak mind esőnek nevezhető, a
sok-sokféle "szerelem" mégiscsak mind szerelem - a
sok-sokféle "pragmatika" mégiscsak pragmatika. Józsa
kérdésfeltevése, óvatossága jogos. Szkepticizmusa viszont
nem. A különbségek ellenére már negyedszázada is volt
szemiotika és ma is van. Lesz is. Másrészt viszont azt is le
kell szögeznünk, hogy újra kellene olvasnunk Józsa Péter
írását, az akkori vitát. Érdemes lenne újra közölni is,
hiszen mára teljesen hozzáférhetetlen. Az ilyen múltidéző
reprint járulhat hozzá igazán ahhoz, hogy bepillantsunk az
egykori magyar szemiotika gyakorlatába. Igazam van-e, amikor ma,
szinte emberöltővel később, ezt csakugyan aranykornak vélem?