PETE GYÖRGY

SZOMORÚ HŐSKOROK

ILLÉS LAJOS: AZ ÚJ ÍRÁS HŐSKORA -
IRODALMI TÖRTÉNETEK, ELEMZÉSEK.
HÉT KRAJCÁR KIADÓ, BP. 2002. 160 OLD.

--------------------Az utóbbi években megszaporodtak a visszaemlékezések, memoárok, amelyek az 1945, de még inkább az 1956 utáni időszak történéseit, markáns figuráit, a korszak mozgatórugóit, intézményeit igyekeznek plasztikusan elénk állítani. Ez nagyon érthető és nagyon jó, szükséges munka, amelynek elvégzése nélkül csonka maradna tudásunk ezekről az időszakokról. Mert bármennyire is szubjektívek, néha önmentő, önigazoló szándékúak ezek az emlékezések, mégiscsak azoktól származnak, akik valóságosan részt vettek a történelmi-kultúrtörténeti folyamatokban, s olyan tényekről, motivációkról tudnak beszámolni, amelyeket a szaktörténész az objektív forráskutatás eszközeivel nem mindig tudna hitelesen feltárni. Más oldalról pedig a szubjektív szándékok szülte torzítások amúgy is szükségszerűen lelepleződnek, mert minél több, nem azonos indítékú, de ugyanazon tényanyagra vonatkozó szubjektív vélemény, mentség és magyarázat születik, annál világosabban válik láthatóvá maga a valóság.
-----Az egyik legfrekventáltabb kultúrpolitikai korszak, amely az újabb kutatások tükrében egyre inkább feltárul, az 1956 utáni megtorlás és konszolidáció időszaka irodalmunkban, irodalmi életünkben. Ennek kiemelt jelentőségét az magyarázza, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc előkészítésében és végigvitelében éppúgy, mint a november 4-e utáni nemzeti ellenállás szellemi és gyakorlati folyamatában az írók és az Írószövetség jelentékeny, aktív szerepet játszott. Nem volt tehát nehéz első számú bűnbakká tenni az írókat, s ezáltal elleplezni a valódi, a történelmileg igazán releváns okokat. A kádári konszolidáció próbakövévé éppen ezért vált és válhatott az írótársadalom gleichschaltolása, az ún. "kiegyezés", amelyre akkor kerítettek sort, amikor már a nemzetközi nyomás megszűnt, az ENSZ levette napirendjéről a "magyar kérdést", az amnesztiarendelet érvénybe lépett, a téeszeket újraszervezték, és a megtört gerincű ország és nép jobb híján "a vályúhoz kushadt". Végül a nem együttműködő írókat is válaszút elé állították: elfogadják-e a korlátozott szabadságot, amely azonban lehetőséget ad az önépítkezésre, az írói létezésre és szerepvállalásra - az 1956 előttinél összehasonlíthatatlanul szabadabb körülmények között - a néhány kijelölt tabu tudomásul vétele árán: a Szovjetunió nem bírálható, a rendszer politikai értelemben nem bírálható - vagy sem. Az írók, élükön Illyés Gyulával, a kiegyezést, a legális írói létet, cselekvést választották, bízva abban, hogy a korlátok hosszú távon megingathatók. Akik ma ezt a bölcsességet lebecsülik, nem tudják, mit beszélnek. Ez a "kiegyezés" valójában a hatalom önfelszámolásának volt a kezdete. A történelmi elemzések egyértelműen bizonyítják, hogy 1960 után a hatalom folyamatosan visszaszorult, engedményekre kényszerült, míg az írók és az irodalom intézményei folyamatosan pozíciókat szereztek, nyertek, s így a 70-80-as években újra létrejött az összhang a társadalom és az irodalom között, s lehetett a rendszerváltás vezető ereje újra az író értelmiség, akkor még irányzatokra való tekintet nélkül. (Az más kérdés, milyen rombolást okozott az írók, az irodalom, s főképp a fiatalok lelkében, morális tartásában és teljesítményében ez a kompromisszum.)
-----Természetesen a valóság nem sémákat követ, s nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a történelmi folyamat úgy ment, mehetett végbe, hogy a politika belső harcaiban támaszkodott az írókra, ha tudta, felhasználta őket, bizonyos reprezentáns személyiségeiket, csoportjaikat. Ezt tették mind a "balosok", mind a "reformerek", mind a "kádáristák". Ez a folyamat dinamikus, lüktető volt, és szoros összefüggést mutatott a Szovjetunió belső erőviszonyainak alakulásával. Ily módon a politika nemcsak tiltott, hanem időnként ösztönzött a renitenciára, s az, hogy ebből megdicsőülés, vagy ellenkezőleg, bukás következett politikusra, íróra, folyóirat-szerkesztőre, az a mindenkori erőviszonyok függvénye volt (és bizony, ez igaz a mai állapotokra is, mert a valódi rendszerváltás elmaradása és a kommunista alapú újrarendeződés nyomán a kultúrpolitikában ma ugyanazon ellentétes erők harca folyik, mint azelőtt, s a mai közpolitika éppúgy viszonyul ezekhez az irányzatokhoz, mint akkor. Támogat, tűr, tilt, s ha kormányváltás történik, a preferenciák megváltoznak, a módszerek viszont nem. A különbség csak annyi, hogy ma már nemcsak és nem is mindig elsősorban az állami mecenatúra a legfontosabb tényező. Már csak azért sem, mert a többpárti kuratóriumok erős kontroll alatt tartják egymást.)
-----A 80 éves Illés Lajos legújabb könyvében az 1961 márciusában útnak induló Új Írás első, 1964 áprilisáig tartó, általa főszerkesztőként jegyzett korszakának - ahogy a címben megfogalmazza: "hőskorának" - bemutatására vállalkozott. Nem irodalomtörténeti feldolgozásra, ez távol áll tőle, hanem ahogyan a mű alcímében írja: "irodalmi történetek, emlékezések" közreadására. Nem meglepő ez, hiszen eddigi művei is szerkesztői létéből eredően íróportrék, emlékezések, melyek irodalmi igénnyel íródtak, de emellett filológiailag is dokumentáltak, és sok anekdotikus elemet, a megidézett korszakra, írókra éles fényt vető megfigyeléseket tartalmaznak. Illés Lajos írásainak emellett a legfőbb értéke az a szeretet, amellyel az írók, az irodalom iránt viseltetik, s amely minden írásából sugárzik, átlelkesítve azt. Nem véletlen, hogy az irodalomban őt a legszeretetreméltóbb, legtisztességesebb, legjobb szándékú szerkesztők között tartották és tartják számon, ámde olyannak is, aki - sajnos - sohasem bírt igazi hatalmi jogosítványokkal, hogy éles harcban érvényesíteni tudja akaratát, elképzeléseit. Ez a könyv erről (is) szól, annak dokumentuma is, mennyire igaz a shakespeare-i mondat a mindenkori mórokról.
-----Illés Lajos Sárváron született 1923-ban, tősgyökeres dunántúli família sarjaként. A kötethez kapcsolt és jócskán hézagos curriculum vitae-jéből az egyéniséget meghatározó legfontosabb tulajdonságát mégis kihámozhatjuk: hűséges és sorsát minden körülmények között vállaló ember. 1944 decemberében például a frontra induló vonatról Ostffyasszonyfánál leugrik, és hazamegy nagyanyjához Sárvárra, kissé feltöltekezik szeretettel, majd szökés helyett visszamegy egy teherautóval Vépre, ahol utoléri vonatát, és visszaszáll rá: elindul sorsát betölteni (angol hadifogság 1946-ig). Pedagógiai kitérők után 1952-ben a Magyar Csillag, majd 1956-ban az Irodalmi Újság szerkesztője. Most sem disszidál természetesen, és rövid tanári működés után a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként kerül az újonnan alapított lap főszerkesztői székébe 1960 őszén. Szerkesztőbizottsági társai Pándi Pál és Váci Mihály. A szerkesztőség: Farkas László, Szabó Ede, Tóth János, majd később Juhász Ferenc. A szerkesztőség a Dorottya u. 8. szám alatt a Kulturális Kapcsolatok Intézete székháza legfelső emeletén kapott két kis helyiséget. 1964 áprilisában menesztették, formailag Weöres Sándor Antik ecloga című versének közlése miatt. Három és fél év volt főszerkesztői ideje. Soha többé nem kapott "sem lapot, sem folyóiratot" a hatalomtól.
-----A bevezetőben a szerzőtől megtudjuk: 1961 márciusában az Új Írás első száma 5200 példányban jelent meg, 1964-ben már 14 000 közelében volt a példányszám. A siker nem vonható kétségbe. Ugyanitt ad képet a szerkesztő az induló lap fő törekvéseiről, szerzőiről:
-----1. Hallgatásra kényszerült vagy háttérbe szorított írók: Weöres, Pilinszky, Benjámin, Kassák, Sinka, Juhász, Nagy László, Örkény, Déry. 2. Idősebb nemzedék: Illyés, Lengyel József, Németh László, Veres Péter, Féja Géza, Tamási Áron, Tersánszky, Vas. 3. Középnemzedék: Bárány, Cseres, Csanádi, Rákos, Rónay György. 4. Fiatalok: Csanády, Csoóri, Csurka, Fodor András, Galgóczi, Kalász Márton, Kamondi, Moldova, Sánta.
-----Külön csoportba (!) sorolja a Tűztánc szerzőit: Váci, Garai, Mezei, Nyerges, Ladányi. Az utolsónak említi a legfiatalabbakat: Ágh, Bella, Baranyi, Csukás, Gyurkovics, Ratkó, Tornai, Gerelyes, Galambos, Simonffy, Szakonyi, Bertha Bulcsu.
-----"Sokszínű eszmei és politikai törekvéseket képviselt, s különböző irányzatokhoz vonzódott és kötődött ez a gárda, tanúskodván - az idősebbekkel együtt - az Új Írás rugalmas befogadóképességéről, akaratáról és együttműködésre késztető erejéről az adott viszonyok, körülmények és lehetőségek közepette." Megemlíti még a lap erősségeként a jelentős közéleti, irodalmi vitákat (fridzsider-szocializmus stb.). Kritikusan nyilatkozik a kritika-rovatról (egy évben 54 kritikus 82 írása jelent meg 92 műről).
A könyv javát a legfontosabb szerzők megnyerésének története, legfontosabb műveik bemutatása, értékelése és a körülöttük kialakuló viták bemutatása teszi ki. Egyfajta időutazásra invitálja olvasóit, főleg a fiatalabbakat, akik szembesíthetik tankönyvélményeiket az író felidézte kesze-kusza, ellentmondásos valósággal.
-----Illyés drámái, Lengyel József gulág-életrajza, Juhász József Attila sírja című verse, Déry Számadása, G. A. úr X-ben című regénye, Pilinszky Rekviemje, Weöres Antik eclogája és sereg más, ma megbecsült érték akkor a kultúrpolitikai harcok gyúanyaga volt. E történetekből ismerhetjük meg igazából azt a szomorú "hőskort", amit nem árt így megismerni. Mert lehet, hogy szomorúnak látszik a - nem biztos, hogy magasabb erkölcsiségű - mai kor nézőpontjából ("finomul a kín"), de azoknak, akik akkor harcukat megharcolták, lovuk száját nem tartották, visszatekintve joguk van a nosztalgiára. Nekik az a világ jutott, nekik az volt a "hőskor", de tudni kell: nem volt mindenki hős a hőskorban sem. A hősöknek sárkányokat kell ölni, vagy elpusztulni, ha nem sikerül. Mert bárhány fejét levágják is, a sárkányok, a mindenkori aljasság, kisszerűség legyőzhetetlenek. De akik elbuktak a sárkánnyal szemben, de életben maradtak, azokkal mi lesz? Kimondva-kimondatlanul ez Illés Lajos kérdése, és ez a megválaszolhatatlan kérdés teszi igazán szomorúvá ezt a "hőskort".
-----Illés Lajos visszaemlékezéseiből - bármily szemérmesen is ír - feltárul az akkori visszataszító, szerzőt, szerkesztőt megalázó kultúrpolitikai gyakorlat. Mai szemmel nézve vérlázító, ahogy a politika korifeusai bántak a kor kiemelkedő szellemeivel. Csak néhány példa: az Új Írás az ún. "problematikus szerzők" írásait elmarasztaló kritikák, ideologikus magyarázó bevezetők társaságában - Németh László szavaival: "szájkosárral" - közölte csak. A közlésre felkért Déry Tibor műveit például nem a szerzőtől, hanem a kultúrpolitika egyik mindenható korifeusától, Köpeczi Bélától kapják meg hivatali szobájában. Nézzük meg a cseppben a tengert: 1956 után 5 évvel, 1961-ben jelent meg Illyés Gyula Új versek című kötete, melyből korábban az Új Írás is több verset közölt. A kötetről Szenvedés és vigasz címmel "írtam hosszabb kritikát, mely őrzi a kezdeti időszak Illyés Gyulával összefüggő szerkesztőségi igényeinek, belső polémiáinak emlékét is." (Naivan (?) még idézi Tamási Áron és Illés Endre hozzá írt, finoman kioktató leveleinek néhány mondatát is az írói önfejlődés lehetőségének jogáról, melyet írása nyilván kétségbe vont.) De ez még nem elég! Decemberben vitát nyitnak (kinek az ötletére?) az Illyés-kötet kritikai fogadtatásáról. Rónay Györgyöt és Bata Imrét kérték fel, azután, hogy Illés Lajos vitaindítója megjelent! ("...levélben ajánlottam fel a válaszadás lehetőségét. E gesztusomat Rónay György értékelte, és írásomat jó szívvel fogadta.") Rónay levélformában írt írására Illés Lajos is e formában válaszolt, és a két írás együtt jelent meg! (Bata Imre nem reagált.) És ami kínos: "egyetlen egy alkalommal kaptuk meg egyik új, aktuális ihletésű versét közlésre. Ezt is először máshová - egy hetilapba adta oda, és kérésünkre egyezett bele az átvételbe, a másodközlésbe. 1961 áprilisában az egyik napon Pándi Pál, ahogy megérkezett, rögtön a Szabad Föld új számát vette ki aktatáskájából, és sietve, nem titkolt nyugtalansággal és izgalommal lapozta fel. Egy versre mutatott szomorúan és így szólt: - Olvassátok! Erre lenne szükségünk! Miért nem nekünk küldte Illyés? Kérjük el tőle, s közöljük le mi is, ha a költő beleegyezik... A háromszázezer méter magasan című vers volt ez, amit a költő az akkor fellőtt első űrhajósról, Gagarinról írt. Valóban remek darab... Rögtön írtam a költőnek... Júniusi számunk nyitó verseként jelentettük meg... e mű a költő egyetlen életében kiadott verseskötetében sem szerepel..." A konzekvenciát Illyés is levonta: "Gondoltam, kísérletező verseimből adok egy kis csokrot - lapotok föladatát az szolgálná jobban - de majd más alkalommal..." "1961 augusztusa óta egészen 1963 áprilisáig nem kaptunk más verset tőle."
-----De sorjáznak a "szájkosár" miatti sértődések, elhidegülések Benjámin Lászlótól Déryn és Örkényen át Pilinszkyig. S ott vannak a belső ellehetetlenülés dokumentumai, melyek igazolják, hogy Illés Lajosnak is gúzsba kötve kellett táncolnia, és a "két úr szolgája" szerep kiegészült hátbatámadásokkal, legmagasabb szintű oktrojokkal.
-----A könyv legfőbb értéke, azon túl, hogy bemutatja, belülről láttatja ezt a számára gyötrelmes, de mégis örömökkel, sikerekkel is teli lapépítő, szellemi műhelyteremtő küzdelmet, a felhasznált dokumentumok sokfélesége (levélrészletek, naplók, mások visszaemlékezései, sajtóreflexiók, olvasói levelek stb.), a rekonstruált szituációk, felidézett párbeszédek, értő műelemzések és a művek utóéletének felvillantása mellett, melyek a könyv hitelességének garanciái, az az írói bravúr, ahogy képes felidézni a korszak atmoszféráját, az egyes írói karaktereket, rövid, találó anekdotákban érzékeltetve azt a különös kettősséget is, ami az "egyszerre kint s bent"-létből, az irodalomért, az íróért harcoló, érdekeit magáévá tevő szerkesztő és a többé-kevésbé szeretett, nem szeretett kultúrpolitikus-szerep kényszerei nyomán jellemezte szerzőihez fűződő viszonyát.
-----Amit hiányolhatunk, éppen ennek a kultúrpolitikai helyzetnek, háttérnek elemzőbb, tárgyszerűbb bemutatása, netán bírálata. De sajnos - bár vannak némi utalások - e háttér rajza elnagyolt, holott ma már nem kellene szemérmesnek lennie. Hiszen az Új Írást a hatalom indította, és nem véletlenül éppen akkor, 1961-ben, útjára, amikor az irodalmi konszolidáció végső fázisába lépett, amikor azok az írók is kijöhettek a börtönökből, akik korábban nem. Az Új Írás szerepvállalása ezek integrálására nem szerkesztői vállalás, hanem kultúrpolitikai parancs volt, s éppen azért kellett egy új lap, mert az akkori egyetlen folyóirat, a Kortárs, reprezentatív mivolta miatt, az Élet és Irodalom pedig zsurnaliszta jellege miatt nem lehetett alkalmas erre a feladatra. S gyaníthatóan ezt az aláaknázott terepet - természetesen kemény belső és külső/felső ellenőrzés mellett - azért bízták olyan személyre, aki nem volt érintett a belső kultúrpolitikai harcokban, akit elfogadtak az írók, a szakma és aki, ha a belső kultúrpolitikai harcok harcosai (Aczél, Szirmai) számára kellemetlen fordulatot vesznek, gond nélkül feláldozható. Ennek ideje el is érkezett, a Hruscsov bukása körüli időkben, amikor nálunk is erőre kapott a hagyományos és a születő új baloldal. E harc során pedig érvényesült az orosz szán elve és gyakorlata. Mindezt finoman érzékelteti a szerző, de lojalitása akkor is, most is felülkerekedett megalázó módon történt leváltása, meghurcolása miatti sérelmén. Végül is a saját sárkányát kaszabolta, nem számíthatott másra. Hogy ez a seb azóta sem forrt be, ezt a könyv ékesen bizonyítja. Legmegrendítőbb része ezért az utolsó, leváltásának történetét elmesélő két fejezet. Tudja, hogy Weöres verse csak ürügy, hiszen már Lengyel gulág-életrajzának (Elejétől végig) közlése után "sokasodtak a felülről jövő beavatkozások és fokozódott munkám ellenőrzése".
-----Fodor András Ezer este Fülep Lajossal című naplójából idézi: "Egyesek arról is tudtak, hogy komoly formában felmerült az Új Írás átadása a fiatal nemzedéknek... Az Új Írás válságos helyzetében... kezdték meg manővereiket céljaik eléréséért. A naplóíró elmondja, hogy javaslatára Lengyel Józsefet kérték fel pártfogónak és főszerkesztőnek." Illés Lajos Lengyel Naplójából idézi: "Szívesen fogadja az ifjúság bizalmát. Hajlandó támogatni bármilyen lapkérő, helyigénylő törekvésüket. Ő persze gyakorlatilag dolgozni nem fog, s kéri, hogy az Új Írást, ahová el van kötelezve, ne bántsák."
-----Lengyel József kiállt érte, "legjobb barátja" viszont elárulta. Köpeczi közölte vele, hogy menesztik, mert "Ütünk egyet balra, egyet jobbra", s hozzátette: "Másra bízzuk a kívánt változtatásokat. Ezen nem is érdemes vitatkozni. Itt vannak a levelek, köztük azok is, amiket hozzád közelállók írtak. Protestálnak ellened. Az egyikből olvasok néhány mondatot. Ha ezt meghallod, akkor nem leszel kíváncsi a többire. - Megtudhatnám a nevét? - Nem elég az, hogy az egyik legjobb barátod írta?"
-----Így éltünk Árkádiában, így történtek a dolgok a fényes 60-as években, a Kékes-tévék, fridzsiderek, Trabantok, hétvégi telkek, azaz az "álmodozások korában". A gulyáskommunizmusban. A hőskorban. Nem sokakat zavart, nem sokakat érdekelt egy főszerkesztő sorsa.
-----Nyájas olvasó, olvasd el a könyvet, s világosítsd fel gyermeked.