CHOLNOKY PÉTER
SOK VAGY KEVÉS? *
--------------------
ÉVNAPRA
Nyolcvan év
Ritka szép;
Hetven év
Jó, ha ép;
Hatvannégy esztendő;
Untig elegendő.
-----
-----Nyilván sok, ha a mai magyar várható
férfiéletkorhoz viszonyítjuk. De hát nem a tartamról van
szó. Inkább arról, mi fért bele.
-----Nem az egész életem volt orvosi. Tizennyolc éves
koromig nem is orvos akartam lenni. Mégis, ha visszanézek a
szinte mindent meghatározó gyerekkorra, akkor formálódott meg
bennem a későbbi orvos. Egyszerűen azért, mert az édesanyám
orvos volt, és nem is akármilyen. Ilyen ma talán már nincs
is. Megszállottan szerette munkáját, iszonyú sokat dolgozott,
és ha este fáradtan végre leülhetett, de izent valaki a
környékről, hogy beteg, máris fölpattant és ment. A
gazdagtól elkérte munkája tiszteletdíját, a szegénynek ő
nyomott a markába pénzt. Büszke volt hivatására. Amikor
nyolcvanhét éves korában ő hívta ki a mentőket
lábatörött fiatal szomszédasszonyához, a mentők
édesanyámat, a referálásba kezdő öreg nénit félre
akarták söpörni; ekkor értésükre adta, hogy ő orvos és
kötelessége beszámolni az eddig észleltekről. A néni orvos
volt? - kérdezték csodálkozva. Nem hogy voltam, de most is az
vagyok, sőt mindig az is maradok - hangzott az önérzetes és
szerintem is helyes válasz.
-----De gyerekkoromban betegként is bő tapasztalatot
szereztem az orvoslásról. Ötévesen toxikus dysenteriával
vittek be - húsz évvel később egy katonaság alól kibújni
vágyó kortársam kórlapját keresve rábukkantam saját
1937-es kórrajzomra. Így kezdődött a felvételi státusom:
moribund állapotban lévő kisfiú. Hogy mitől maradtam meg
eleddig tizennégyszer hosszabb időre, valódi rejtély: a kór
gyógymódja négy héten keresztül csersavval leöntött
reszelt almából állt. Egy évvel később egyszerre kaptam meg
a diphtheriát és a skarlátot, ez akkoriban nem számított a
ritkaságok közé.
-----Jól emlékszem a Prontosil nevű, vénásan is
adható szulfonamidra, amely jajvörös színű volt a
fecskendőben, és a kis beteg vizeletét is tulipirosra
festette. Állítólag én voltam az első Pécsett, kinek
súlyos scarlatináját ezzel a szerrel kúrálták ki. Sikerrel,
mert tovább cseperedtem.
-----Ezután lelki megrázkódtatások következtek.
1944 decemberében, épp, hogy 12 évesen, szinte egy héten
belül kellett megtudnom, hogy mi történt állítólag
munkatáborba szállított zsidó szomszédainkkal és
többmillió sorstársukkal, meg azt is, hogy hány nőt
erőszakoltak meg környékünkön a várost puskalövés
nélkül elfoglaló szovjet katonák. Egy mai, tévén edzett
tizenkét évesnek ez a dupla sokk talán meg sem kottyanna, én
a mai napig nem hevertem ki.
-----1948-ban, 16 éves koromban kivágtak az ország
összes középiskolájából, mert a pécsi városházán
rendezett diákgyűlésen másodmagammal nem szavaztam meg a
"Mindszentynek kötelet" mondattal végződő
követelés szövegét; nemcsak az imponálóan kemény ember
mellett tanúsítandó kiállás vágya munkált bennem, a
halálbüntetés gondolata ellen is tiltakozott minden porcikám.
De édesapám volt évfolyamtársai közt akadt két olyan bátor
ember, aki gimnáziumi igazgatóként szabályellenesen fölvett
iskolájába; az első Kaposváron tette ezt velem, de csak
magántanulóként tehettem le a hetedik gimnázium tárgyaiból
a vizsgákat. Az ezt követő nyáron, 1949-ben, tévedésből
vittek be a pécsi ÁVÓ-ra, ott addig pofoztak, amíg rá nem
jöttek, hogy tényleg nem tudok semmit sem arról az akkor már
illegális cserkésztáborozásról, amely érdeklődésük
tárgya volt. Hasonló nevű, a szomszédban lakó
osztálytársammal tévesztettek össze. Erre elengedtek, de
azért a Történeti Hivatalban az egyik jó okkal megpofozott
fiú pár éve megtalálta a Komlós János (lásd még:
Mikroszkóp Színpad) által elkészített összeállítást,
mely a tévedés ellenére név szerint engem is a megfigyelendő
veszélyes összeesküvők közé sorolt. Végül 1950-ben a
főváros egyik elitiskolájában, a Trefort utcai gyakorlóban
leérettségiztem. A szóbeli véletlenül azon a napon zajlott
le, amelynek éjszakáján internálták az összes magyar
szerzetest.
Az iskolai kizárásom ma is érvényes; évtizedekig
visszatérő rémálmom volt, hogy erre rájöttek, és újra
kell érettségiznem. A Műegyetem kémia szakára jelentkeztem,
ahová nem hívtak be felvételire, mert - mint jó tíz évvel
később véletlenül megtudtam - az iskolám DISZ-titkára
egyszerűen nem továbbította a kérelmemet. Már a nyár
közepén jártunk, mire a baj kiderült, gyorsan
"benyomtak" a POTE utolsó felvételi napjára,
felvettek, így elhagyhattam Budapestet, amelyből az egy év is
untig elegendő volt; fővárosundorom azóta is szakadatlanul
izmosodik. Így lettem pécsi orvostanhallgató, majd orvos.
Akár hiszik, akár nem, nem bántam meg.
-----A Pécsi Orvostudományi Egyetem akkor virágkorát
élte, a kiválóságok hosszú névsorát nem olvasom fel: aki
ott járt, tudja, aki nem, az elképzelni sem képes, kik és mik
voltak oktatóink és - bátran kimondom - nevelőink. A
szigorlóév utolsó hónapja csodás közös élménnyel
ajándékozott meg engem és egy társamat (Illei Györgyöt):
egy rába-dunai kajaktúrával. De erről majd máskor.
-----A diplomát 1956 szeptemberében vettem át az
aulában. Talán már nem köztudott: a doktori címet csak pár
évvel később adták vissza az orvosoknak. Kerpel-Fronius
Ödön gyermekklinikájára kerültem, nagy lelkesedéssel. De a
kezdet nem volt zavartalan. A pesti forradalom kitörésének
előestéjén, október 22-én, hétfőn este az egyetem udvarán
hátborzongva hallgattam végig a diákság követeléseit; akkor
hallottam először nyilvánosan a város határában
bányászott érc, az addig bauxitnak rejtnevezett urán nevét.
És még sok mást, de mindennek a történelemkönyvekben volna
a helye. Bár lehet, hogy megvalósul az a nemtelen óhaj, mely
szerint nemzedékünk kihalásával a feledés majd
fölöslegessé teszi e föladat teljesítését. November 4-én,
vasárnap voltam először beosztva ügyeletre. Mint köztudott,
ágyúszóra ébredtünk, de roppant kerülőkkel mégis a
munkahelyemre küzdöttem magam. Az a nap ugyanazt az érzést
hagyta bennem, mint 2002. április hetedike. Egyelőre csak
remélem, hogy téves az analógia.
-----Végül is megindult orvossá és gyerekorvossá
válásom. Legalább három orvos és sok más egészségügyi
ember hatott rám döntően.
-----Első helyen áll a világhírű professzor.
Látásból addig is ismertem, de első igazi élményem az volt,
amikor első munkanapomon az udvaron sántikáló fiatalembert
pillantottam meg. A bennfentesektől nyomban megtudtam, hogy
Jóska 46-ban szeptikus osteomyelitisével már a halálán volt,
de az újonnan kinevezett Kerpel az angol követségen
penicillint szerzett neki, és a ma már nevetségesen kis
adaggal föltámasztotta. Élő csoda. Aztán ott volt a laborban
a féltve őrzött kincs, a lángfotométer. A víz- és
ionháztartással foglalkozó tudós kapta valahonnan; csak Lonci
kisasszony, a vezetőasszisztens nyúlhatott hozzá. De nem a
só- és víztudományban volt Kerpel igazi nagysága, bár ennek
révén lett világhírű. Hanem az előadásai: az élettanász
olyan plasztikusan beszélt a kanyaróról meg a coeliakiáról,
hogy aki egyszer végighallgatta, habozás nélkül fölismerte
az első eléje kerülő esetet. De még csak nem is ez volt
legbámulatosabb talentuma: nem röstellte vizit közben
megkérdezni az utolsó gyakornokot egy számára ismeretlen
gyógyszer neve hallatán: mi is ez a szer. Nem esett le a korona
a fejéről.
-----Fontosságában vetekszik vele szombathelyi
főorvos elődöm, Frank Kálmán. Bár sohasem dolgoztam vele
egy időben egy intézményben, mégis ő a másik
tanítómesterem. Először is két munkahelyünk közös volt,
meg aztán megörököltem összes fontosabb neveltjét, kit az
osztályon, kit a megye újdonsült gyermekkörzeteiben.
Hálátlanságnak tűnhetik, hogy nem sorolom fel őket név
szerint, de a lista hosszú és becses. Aztán Frank
beállítottsága: szigor az osztályon és a megyei területi
teendőkben közben csodálatos humor. Ragyogó előadó volt,
ezt még Pécsről tudtam. Rendszeretete sokat csiszolt
született rendetlenségemen. Az egész ország gyógyító
gyermekintézményeinek címlistája mindig napra kész volt
nála, később az országos intézet sem röstellt címekért
hozzám fordulni. A kitűnően vezetett osztály falain túli
világ is fontos volt neki, sokat tett azért, hogy a védőnők
és a körzeti orvosok, meg az általa vezetett
gyermekápolónő-képző növendékei minél többet tudjanak a
gyerek egészségéről és betegségeiről. És aztán ott van
és ma is szilárdan áll az általa vidéken elsőnek alapított
nyugat-dunántúli gyermekgyógyász-egyesület.
-----A harmadik meghatározó orvos a nálam valamivel
fiatalabb Méhes Károly. Ösztönző hatása nélkül még annyi
sem lett volna belőlem, mint amennyi lett. Mivel ő még hála
Istennek él, róla ennyit.
-----Aztán a nővérek. Pécsett Toncsi néni, a
bennlakó idős kisasszony, még valódi Heim-nővér. Meg az
itteni kitűnően képzett gyerekápolónők, sokukat sérteném
meg, ha párat név szerint említenék. De talán senkit nem
teszek féltékennyé, ha Tóth Mancinak e helyt is köszönetet
mondok.
-----És hát a védőnők. Közülük kettőt meg merek
nevezni. Kezdő koromban a pécskertvárosi védőnőtől
rengeteget tanultam, ő télen még lóháton járta a
körzetéhez tartozó apró Pécs környéki falvakat. Itt meg
Németh Jolán megyei vezető védőnő, aki vasszigorral hajtott
végig néhány hónap alatt a számomra akkor teljesen
ismeretlen Vas megyén. Jobban is ismerem, mint szülőföldemet,
Baranyát.
-----Sok ez a hetven év, mert sok csoda megfér benne.
-----A szulfonamidok és a penicillin megjelenését
már említettem. Ott voltam az 1957-es Miskolc környéki
óriási poliomyelitisjárvány kellős közepén. Ottlétem
során a néhány héttel korábban megindított
Salk-vakcinálás augusztus közepén néhány nap alatt szinte
elvágta a járványt. Pár évvel később a pécsi idegklinika
konziliáriusaként Környey István professzor színe elé volt
szabad járulnom. Óriási neurohisztológiai munkásság állt a
háta mögött, többek között sokat foglalkozott a
Heine-Medin-kórral. Széles, egyúttal lesajnáló mozdulattal
mutatott arra a hatalmas polcra, amelyen az evvel foglalkozó
tudományos könyvek százai sorakoztak. Ezt mind lepipálta egy
rózsaszínű csöppecske, cukron beadva - jegyezte meg kissé
rezignáltan.
-----Én még láttam köldöktetanust, nem egyet.
Eltűnt. Hova lettek a kórházi Dyspepsia coli és
interstitialis plasmacellularis pneumonia járványok? Febris
rheumaticás annyi volt, hogy hetente kellett új szobát nyitni.
Fölöslegessé vált az annyi bajt és szövődményt okozó
himlőoltás. Jó pár korábban kezelhetetlen érdekességnek
számító örökletes betegséget, mint pl. a phenylketonuriát,
a galactosaemiát vagy a hypothyreosist, ma már rendszeresen
szűrünk és eredményesen gyógyítunk. Mi még úgy tanultuk,
történelmi léptékkel mérve nem is olyan régen, hogy az
ember diploid kromoszómaszáma a magyar fülben szépen hangzó
negyvennyolc (pedig hát csak negyvenhat). Most meg már két
éve befejeződött az emberi genóm teljes feltérképezése. De
a legnagyobb csodaélmény a leukaemia első véglegesen
gyógyult esete volt. Ennek utóéletéből is sokat okulhattunk:
néhány évvel később az édesanyja a dolgozószobámban
elsírta magát: bárcsak inkább belehalt volna a lánya a
bajba. Az évekig halálos betegnek tartott gyerek -
elkényeztetésének eredményeképpen - minden tilalomfát
kidöntött gyógyult korában, valamilyen magnórabló galeriba
is belekeveredett. Hála Istennek, később minden jóra fordult,
nagy élmény volt első kisbabájával boldog gyerekágyasként
viszontlátni. Ma már tudjuk, hogyan kell az ilyen gyermeket
nevelni. Az eredmény mögött ott állt a hazánkban
csodaszámba menő szervezett együttműködés az országos
gyermekleukaemia-munkacsoport keretében.
-----E munka közben láttam meg, micsoda tartalékerők
laknak az orvosokban, ápolónőkben, szülőkben, gyerekekben.
Hegyeket lehet mozgatni ezekkel az energiákkal, de ha rosszul
bánunk velük, kő kövön nem marad utánuk. Ma már közhely,
hogy mindezt csak csapatmunkával lehet elérni, de ennek
maradéktalan megvalósítása is a csodák közé tartozik.
-----Hétköznapibb csodák is belefértek ebbe a hét
évtizedbe. Pl. kiderült, hogy a korábbi állítással
ellentétben a magzat jól hall, az újszülöttnek fejlett
fájdalomérzése van, hogy a fejlődésében megzavart gyerek
korai fejlesztéssel sokszor teljesen rendbehozható. Az 1975-ig
egyre inkább kiszoruló szoptatás gyakorisága lassú, majd
gyors gyarapodásnak indult: tehát van visszaút a lejtőn. A
beteglátogatás fokozatos szabaddá tétele erre az időre esik.
A specializálódás a gyermekgyógyászatot sem kerülte el, de
csodálatos módon a szakma megőrizte egységét és
összetartozását. Erre személy szerint is büszke vagyok. De a
legnagyobb csoda ezzel az egész orvostudománnyal: nem lehet
elég öreg az ember, hogy meglepetés ne érhesse. Hiába, már
állítólag Hippokratész is megmondta: ho biosz brachüsz,
hé de techné makrá, bizonyára ismerősebb így: ars
longa, vita brevis.
-----A hét évtizedre egy kis világlátás is esett.
Nem túl sok, elégnek semmiképpen sem mondható. De másnak
még ennyi sem jutott. A külföldi utak fontossági
sorrendjében nem tudom megmondani, mit tehetnék a második
helyre. A párizsi három hónapot a Centre International de
l'Enfance ragyogó és szemléletalakító szociális pediátriai
tanfolyamán? Néhány megmerítkezésemet a vidéki Anglia és
London életében? Moszkvát 1958-ban, amikor a több család
társbérletéül szolgáló családi faházak sokaságát még
nem tarolták le, és amikor még Joszif Viszárionovics
konzervált teteme is ki volt téve szinte vallásos
tiszteletadásra? Az egy hónapot Kubában, a világ egyik
legérthetetlenebb országában, ahol a múlt végképpeni
eltörlése olyan jól sikerült, hogy senki nem tudta
megmondani: a havannai katedrálisban hol jelzi márványtábla
azt a helyet, ahol Kolumbusz Kristóf hamvai néhány
évszázadon át nyugodtak.
-----Nem tudom. Az első helyet könnyen kijelölöm:
egy év a hollandiai Groningen egyetemének gyermekklinikáján;
ottani tapasztalataimmal most nem nyújthatom az időt, csak
annyit: a klinika nemcsak az egyetemé volt, hanem még nevében
is a város és a tartomány közkórházának minősült, mindez
1964-ben. A sors különös ajándéka, hogy az ott, majdnem 40
évvel ezelőtt megtanult holland nyelvet ma a családban is
használhatom a holland vőmmel és holland-magyar félvér
unokáimmal való társalgásban. Ennél még nagyobb ajándék
volt, hogy láthattam, hogyan működik a germán merevségről
az angolszász hajlékonyságra éppen akkoriban tudatosan
áttérő intézmény. Bár sikerült volna ebből minél többet
átültetnem itthoni talajunkba! De ez már a kevés feliratú
rovatba tartozik.
-----Egyszóval, a hetven év sok, hiszen annyi minden
belefért.
-----Egyúttal be kell látnom, hogy a hét évtized sok
mindenhez kevés volt. Adósságokkal teli bőröndöt cipelek,
korom előrehaladtával egyre jobban kidagad az oldala. Sokszor
eszembe jut Széchenyi bírálata az angol "Time is
money" mondásával szemben: Mint mondja, az idő ugyan
pénz, de szerepük fel nem cserélhető: az elfolyt pénzt
olykor vissza lehet szerezni, de az elvesztegetett időt soha. Ha
így nézek vissza, nagy a hiányérzetem.
-----Például: közleményeim során, szám szerint is
mindössze úgy hatvan, semmilyen vörös fonál nem húzódik
végig. Ez valahol az egyetlen irányba mutató kitartás
hiányára utal. Első és egyetlen főnököm nem sokkal halála
előtt így jellemzett egy barátomnak: talán neki van a
legtöbb esze tanítványaim közül, de ha már megsejti a
megoldást, nincs kitartás benne, hogy teljesen a végére
járjon. Sok igazság van a nekem visszamondott szavakban. Kevés
volt tehát hetven év ahhoz, hogy kiemelkedő pályatársaimhoz
hasonlóan százasával, netán párezrével gyártsam a
közleményeket. Ehhez hasonló a környezettel szemben
támasztott szigorú követelés képessége, pontosabban ennek
hiánya. Mindig örültem, ha valaki valami kis művet elém
tett, de talán nem elégszer mutattam ki borúmat ennek híján.
Minden volt beosztottamtól ezúton kérek elnézést ezért.
-----Azt hiszem, kóros mértékben hidegen hagytak a
fokozatok és rangok. Talán nem is kellene elmondanom, hogyan
írtam meg kandidátusi értekezésemet. 1969 nyarán pályáztam
meg Frank Kálmán megüresedett állását. Amikor szeptember
elején úgy tartottam helyesnek, hogy személyesen bemutatkozzam
kinevezőmnek - ez akkoriban a megyei tanács elnöke, személy
szerint Gonda György volt -, beszélgetés közben célzást
tett: milyen jó, hogy kész tudományos minősítés fölött
rendelkezem. Ez pedig nem volt így. Igaz, hogy vagy öt éve
végeztem már mindenféle vizsgálatot az a és b-aminosavak
ürítésével kapcsolatban, de hát ez még messze volt a kész
értekezéstől. Pécsre visszatérve azonnal nekiültem az
összerendezésnek és megírásnak, négy hét múlva készen
állt a mű. Ki tudja, mikor készültem volna el vele, ha az a
gondai téves célzás nem hangzik el.
-----Többször kísértettek meg fővárosi
katedrával; felkérőim egy részét valószínűleg vérig
sértettem, hogy nem az elvárható igenlő választ adtam.
-----A hetven évbe nem fért bele a menedzselési és
pénzszerzési képességek fejlesztése, pedig ma ezek nélkül
nem lehet osztályt vezetni, de már akkor is kárát láttam e
hiányosságoknak. Sokszor éreztem azt is, hogy néha
erőszakosan, esetleg ordítva kellene akaratomnak érvényt
szerezni. De erre képtelen voltam, még színleg sem sikerült.
Irigylem azokat, akikben megvan ez a képesség.
-----A korral egyre több és magasabb tisztség jut ki
a halandónak, ilyenkor sokszor úgy érzi az ember, hogy egy
fenékkel nem lehet két vagy még több lovon ülni. Volt olyan
esztendő, amikor egyetlen év alatt 58-szor utaztam a
fővárosba vagy még távolabb. A tisztségeket nem lehet
büntetlenül a végtelenségig halmozni. De már alighogy
idekerültem, nyomban rám hárították a központi
laboratórium vezetését a gyerekosztályé mellett. Persze
lehetetlen volt ezt jól csinálni. Amikor az Amerikából
visszatérő főorvos, Solymos Béla megérkezésének napja ki
volt tűzve, üdvözlésére a boldogult emlékű Fórizs Pista
bácsival, a vezetőasszisztenssel nagy csokor virágot vettünk.
Legnagyobb bánatunkra az utolsó este telefonon közölte, hogy
mégsem jön haza. Egy ideig még nyakamon maradt a száradó
virágcsokor meg a teljesíthetetlen feladat. Vagy ott volt a
megyei szakfőorvosi megbízatás. Mindig úgy éreztem, hogy
sokkal többet kellene foglalkoznom vele, de egyszerűen nem fér
az időmbe. Életemben a legmagasabb lépcsőfok a
gyermekgyógyászati szakmai kollégium elnöksége volt. Mivel a
fordulat után egy évig szüneteltette működését, iszonyú
sok elmaradt elintéznivaló halmozódott fel. Az előírt
negyedévenkénti ülésezés helyett az első évben havonta
kényszerítettem tárgyalóasztalhoz a testületet. Még ha
máig én maradtam volna az elnök, akkor sem értem volna el a
testület fő célját: azt, hogy a mindenkori miniszternek a
szakma igényeinek teljesítéséhez szükséges, rá háruló
feladatokat elmagyarázzuk. De ez talán már nem vagy nemcsak az
én hibám volt: legyezgeti hiúságomat, hogy még ma is sokan
állítják, az én időmben haladtak legrendezettebben a dolgok.
Zárójelben: a hála ezért kizárólag Nagy Magdolna elnöki
titkárnőm pedantériáját illeti.
-----Egyik legnagyobb keserűségem és talán kudarcom
az új gyermekosztály tervezése és kivitelezése volt. Pedig
de nagyon készültem rá! Az összes hazai és pár külföldi
épülő vagy frissen épült gyerekosztály terveit megismertem,
és ugrásra készen vártuk, hogy a tervezővel magunkat jól
kiveszekedve érvényt szerzünk álláspontunknak. Ebből nem
lett semmi, részleteket nem mondhatok, mert egyesek
beperelhetnének hitelrontásért, ahogy annak idején is
megfenyegetett a tervező, de ezekkel a partnerekkel nem hogy
hetven, de még százhetven év alatt sem lehetett volna jól
együttműködni. Még most is bánom, hogy nem nyilvánosan
tiltakoztam, amikor jó pár évvel később a kórház ugyanezt
a csapatot bízta meg egyik fontos új épületének
megtervezésével. Ennyire óvatosnak nem lett volna szabad
lennem. Végül 1986-ban elkészült az "elizélt"
palota, amely azért nagyjából alkalmas volt a vállalt és
azután felvállalandó regionális feladatok ellátására, a
személyi feltételek is akkor álltak tetőpontjukon, mégis
egyik feladatot a másik után koptatta le rólunk a
szomszédvárak versengése és ügyeskedése, meg a helyi
értetlenség. Talán megint csak az én öklöm keménysége
hiányzott?
-----Sok álmom maradt betöltetlen. Az orvosi etika
romlása nem állt meg a lejtőn, pedig de sokszor reménykedtem,
hogy most majd történik valami. Nem merem összehasonlítani a
mai országos és kórházon belüli kollegialitást az ötven
év előttivel, pedig de nagy szükségünk volna rá! Egész
pályám alatt végigcsúszott-mászott az orvosi szakmán a
hálapénznek becézett megrontás nyálkás hüllője.
-----Talán nem is eredménytelenül igyekeztem
ellenállni neki. De hát három gyereket fel is kell nevelni,
és néha kétlem, hogy az én megoldásom erkölcsösebb volt-e
a borítékvadászatnál: mindenki tudja, hogy évtizedeken
keresztül fordítással egészítettem ki jövedelmemet. De az
erre fordított energiát nem a mindennapi teendőimtől
kellett-e elvonnom? Itt hadd tegyek egy kitérőt: nem tudom a
számát azoknak a könyveknek, az utóbbi évtizedben jórészt
ápolással foglalkozó szakkönyveknek, amelyeket én
fordítottam le; hízelgek magamnak azzal, hogy ezzel talán
hozzájárultam a szaknyelv tisztaságának megteremtéséhez,
illetve megmentéséhez. De azt is beismerem, hogy ez a
fordítás valójában kedvtelés is volt. És szabad-e egy
szakembernek ennyiféle szakmaidegen hobbinak hódolni? A
zenének, a számoknak (titkot árulok el most: két olyan
matematikai tételt is magamtól fedeztem fel, amelyeket persze
mások már évszázadokkal ezelőtt megfogalmaztak), a
rejtvényeknek, a naptárszerkesztésnek (legalább hatezer
múlt, illetve eljövendő évre meg tudom mondani, hogy egy
dátum a hét melyik napjára esik, és mikor van az adott évben
a húsvét); talán ezért is tűnik olyan kevésnek ez a hetven
év. De az vesse rám az első követ, akinek nincs valamilyen
bolondériája.
-----Aztán nagyobb léptékben mérhető dolgokban is
kevésnek bizonyult eddig a hetven esztendő. Már Churchill,
majd az elmúlt évszázad derekán Adenauer, Schuman és
társaik megsejtették, hogy Európa jövője az egyesülés.
Naiv húszévesként úgy érzem, hogy ehhez nekem személyesen
is hozzá kell járulnom, mégpedig azzal, hogy minél több
európai nyelvet elsajátítok. Már-már gyanús hirhedettséget
szereztem magamnak azzal, hogy a magam részéről teljesítettem
vállalásomat, de az öreg hölgy csak nem akar kötélnek
állni: visszatérésünk Európába már nem fér bele hetven
évembe, és könnyen elfogadom Hana Suchocka hajdani lengyel
miniszterelnök cinikus mondását: belépésünk mindenkor
pontosan öt év múlva esedékes. De bárcsak tévednék
ezúttal.
-----Nem valósult meg az a hivatalosan is
megfogalmazott álom, hogy 2000-re a világ valamennyi
polgárának legyen hozzáférhető az egészségügyi ellátás,
mégpedig egyenlő eséllyel. Ettől olyan messze vagyunk, mint
Makó Jeruzsálemtől; nemhogy a földkerekség szintjén nincs
így, de még kis hazánkon belül sem. Elég összevetni a
főváros második és nyolcadik kerületének halálozását.
-----Jórészt üres jelszó maradt a jövőt jelentő
gyermek értékének a hangoztatása: a gyermek nyílt vagy
burkolt elutasítása, sőt elhanyagolása és gyötrése egyre
hódít. A gyerek legjobb esetben is csak magánügy.
-----A 45-ös, 56-os és 89-es jogos eufória céljainak
megvalósítása rendre meghiúsult. Pedig mindahányszor arról
álmodtunk, hogy itt van az a világ, amikor végre szabadon,
egyenlő esélyekkel, félelem nélkül rendezheti be ki-ki és
az egész az életét. Világrajövetelem után néhány
hónappal jutott uralomra Németországban az őrült, de
szisztematikusan cselekvő, népirtó szobafestő. Az azóta
eltelt hetven év kettős zsákutcájának második történelmi
kacskaringója, amely személyes életemben 1944. november 29-én
reggel, a fal mellett géppisztollyal osonó első szovjet katona
megpillantásakor indult neki, az én szememben még ma sem ért
véget megnyugtatóan.
-----Lehet, hogy álmok világában élek vagy
legalábbis szeretnék élni, de nélkülük nem lett volna
érdemes végigcsinálni. Csak hálás lehetek azért, hogy
feleségem mindenkor megosztotta őket. Köszönet érte. Az
álmok arra valók, hogy ha a mi hetven évünk kevésnek
bizonyult megvalósításukhoz, legalább a ma fiataljai fogjanak
hozzá. Mondd el fiaidnak - mondja az Írás. Elmondtam.
* Elhangzott a Societas Scientiarum Savariensis (Szombathelyi Tudományos Társaság) 2002. szeptember 10-ei ülésén, amelyen Prof. dr. Cholnoky Pétert és Prof. dr. Illei Györgyöt köszöntötték 70. születésnapjuk alkalmából