CHOLNOKY PÉTER

 

SOK VAGY KEVÉS? *

 

--------------------Arany János 1881. március 2-án, szerdán töltötte be 64. életévét. E napról keltezett versével így köszöntötte föl önmagát:

ÉVNAPRA

Nyolcvan év
Ritka szép;
Hetven év
Jó, ha ép;
Hatvannégy esztendő;
Untig elegendő.

-----Komolyan gondolhatta, mert a következő évben el is költözött az élők sorából. Ha bármelyikünket megkérdeznének, untig elegendő-e a hatvannégy esztendő, szinte egyhangú választ adnánk: nem. De így lenne ez akkor is, ha e szám helyett a ma szóban forgó hetvennel tennénk fel a kérdést. Magam is azt felelném: nem elegendő. Így inkább azt szeretném életem mozaikjainak felidézésével megválaszolni, soknak, avagy kevésnek mondható-e az én hetven esztendőm.
-----Nyilván sok, ha a mai magyar várható férfiéletkorhoz viszonyítjuk. De hát nem a tartamról van szó. Inkább arról, mi fért bele.
-----Nem az egész életem volt orvosi. Tizennyolc éves koromig nem is orvos akartam lenni. Mégis, ha visszanézek a szinte mindent meghatározó gyerekkorra, akkor formálódott meg bennem a későbbi orvos. Egyszerűen azért, mert az édesanyám orvos volt, és nem is akármilyen. Ilyen ma talán már nincs is. Megszállottan szerette munkáját, iszonyú sokat dolgozott, és ha este fáradtan végre leülhetett, de izent valaki a környékről, hogy beteg, máris fölpattant és ment. A gazdagtól elkérte munkája tiszteletdíját, a szegénynek ő nyomott a markába pénzt. Büszke volt hivatására. Amikor nyolcvanhét éves korában ő hívta ki a mentőket lábatörött fiatal szomszédasszonyához, a mentők édesanyámat, a referálásba kezdő öreg nénit félre akarták söpörni; ekkor értésükre adta, hogy ő orvos és kötelessége beszámolni az eddig észleltekről. A néni orvos volt? - kérdezték csodálkozva. Nem hogy voltam, de most is az vagyok, sőt mindig az is maradok - hangzott az önérzetes és szerintem is helyes válasz.
-----De gyerekkoromban betegként is bő tapasztalatot szereztem az orvoslásról. Ötévesen toxikus dysenteriával vittek be - húsz évvel később egy katonaság alól kibújni vágyó kortársam kórlapját keresve rábukkantam saját 1937-es kórrajzomra. Így kezdődött a felvételi státusom: moribund állapotban lévő kisfiú. Hogy mitől maradtam meg eleddig tizennégyszer hosszabb időre, valódi rejtély: a kór gyógymódja négy héten keresztül csersavval leöntött reszelt almából állt. Egy évvel később egyszerre kaptam meg a diphtheriát és a skarlátot, ez akkoriban nem számított a ritkaságok közé.
-----Jól emlékszem a Prontosil nevű, vénásan is adható szulfonamidra, amely jajvörös színű volt a fecskendőben, és a kis beteg vizeletét is tulipirosra festette. Állítólag én voltam az első Pécsett, kinek súlyos scarlatináját ezzel a szerrel kúrálták ki. Sikerrel, mert tovább cseperedtem.
-----Ezután lelki megrázkódtatások következtek. 1944 decemberében, épp, hogy 12 évesen, szinte egy héten belül kellett megtudnom, hogy mi történt állítólag munkatáborba szállított zsidó szomszédainkkal és többmillió sorstársukkal, meg azt is, hogy hány nőt erőszakoltak meg környékünkön a várost puskalövés nélkül elfoglaló szovjet katonák. Egy mai, tévén edzett tizenkét évesnek ez a dupla sokk talán meg sem kottyanna, én a mai napig nem hevertem ki.
-----1948-ban, 16 éves koromban kivágtak az ország összes középiskolájából, mert a pécsi városházán rendezett diákgyűlésen másodmagammal nem szavaztam meg a "Mindszentynek kötelet" mondattal végződő követelés szövegét; nemcsak az imponálóan kemény ember mellett tanúsítandó kiállás vágya munkált bennem, a halálbüntetés gondolata ellen is tiltakozott minden porcikám. De édesapám volt évfolyamtársai közt akadt két olyan bátor ember, aki gimnáziumi igazgatóként szabályellenesen fölvett iskolájába; az első Kaposváron tette ezt velem, de csak magántanulóként tehettem le a hetedik gimnázium tárgyaiból a vizsgákat. Az ezt követő nyáron, 1949-ben, tévedésből vittek be a pécsi ÁVÓ-ra, ott addig pofoztak, amíg rá nem jöttek, hogy tényleg nem tudok semmit sem arról az akkor már illegális cserkésztáborozásról, amely érdeklődésük tárgya volt. Hasonló nevű, a szomszédban lakó osztálytársammal tévesztettek össze. Erre elengedtek, de azért a Történeti Hivatalban az egyik jó okkal megpofozott fiú pár éve megtalálta a Komlós János (lásd még: Mikroszkóp Színpad) által elkészített összeállítást, mely a tévedés ellenére név szerint engem is a megfigyelendő veszélyes összeesküvők közé sorolt. Végül 1950-ben a főváros egyik elitiskolájában, a Trefort utcai gyakorlóban leérettségiztem. A szóbeli véletlenül azon a napon zajlott le, amelynek éjszakáján internálták az összes magyar szerzetest.
Az iskolai kizárásom ma is érvényes; évtizedekig visszatérő rémálmom volt, hogy erre rájöttek, és újra kell érettségiznem. A Műegyetem kémia szakára jelentkeztem, ahová nem hívtak be felvételire, mert - mint jó tíz évvel később véletlenül megtudtam - az iskolám DISZ-titkára egyszerűen nem továbbította a kérelmemet. Már a nyár közepén jártunk, mire a baj kiderült, gyorsan "benyomtak" a POTE utolsó felvételi napjára, felvettek, így elhagyhattam Budapestet, amelyből az egy év is untig elegendő volt; fővárosundorom azóta is szakadatlanul izmosodik. Így lettem pécsi orvostanhallgató, majd orvos. Akár hiszik, akár nem, nem bántam meg.
-----A Pécsi Orvostudományi Egyetem akkor virágkorát élte, a kiválóságok hosszú névsorát nem olvasom fel: aki ott járt, tudja, aki nem, az elképzelni sem képes, kik és mik voltak oktatóink és - bátran kimondom - nevelőink. A szigorlóév utolsó hónapja csodás közös élménnyel ajándékozott meg engem és egy társamat (Illei Györgyöt): egy rába-dunai kajaktúrával. De erről majd máskor.
-----A diplomát 1956 szeptemberében vettem át az aulában. Talán már nem köztudott: a doktori címet csak pár évvel később adták vissza az orvosoknak. Kerpel-Fronius Ödön gyermekklinikájára kerültem, nagy lelkesedéssel. De a kezdet nem volt zavartalan. A pesti forradalom kitörésének előestéjén, október 22-én, hétfőn este az egyetem udvarán hátborzongva hallgattam végig a diákság követeléseit; akkor hallottam először nyilvánosan a város határában bányászott érc, az addig bauxitnak rejtnevezett urán nevét. És még sok mást, de mindennek a történelemkönyvekben volna a helye. Bár lehet, hogy megvalósul az a nemtelen óhaj, mely szerint nemzedékünk kihalásával a feledés majd fölöslegessé teszi e föladat teljesítését. November 4-én, vasárnap voltam először beosztva ügyeletre. Mint köztudott, ágyúszóra ébredtünk, de roppant kerülőkkel mégis a munkahelyemre küzdöttem magam. Az a nap ugyanazt az érzést hagyta bennem, mint 2002. április hetedike. Egyelőre csak remélem, hogy téves az analógia.
-----Végül is megindult orvossá és gyerekorvossá válásom. Legalább három orvos és sok más egészségügyi ember hatott rám döntően.
-----Első helyen áll a világhírű professzor. Látásból addig is ismertem, de első igazi élményem az volt, amikor első munkanapomon az udvaron sántikáló fiatalembert pillantottam meg. A bennfentesektől nyomban megtudtam, hogy Jóska 46-ban szeptikus osteomyelitisével már a halálán volt, de az újonnan kinevezett Kerpel az angol követségen penicillint szerzett neki, és a ma már nevetségesen kis adaggal föltámasztotta. Élő csoda. Aztán ott volt a laborban a féltve őrzött kincs, a lángfotométer. A víz- és ionháztartással foglalkozó tudós kapta valahonnan; csak Lonci kisasszony, a vezetőasszisztens nyúlhatott hozzá. De nem a só- és víztudományban volt Kerpel igazi nagysága, bár ennek révén lett világhírű. Hanem az előadásai: az élettanász olyan plasztikusan beszélt a kanyaróról meg a coeliakiáról, hogy aki egyszer végighallgatta, habozás nélkül fölismerte az első eléje kerülő esetet. De még csak nem is ez volt legbámulatosabb talentuma: nem röstellte vizit közben megkérdezni az utolsó gyakornokot egy számára ismeretlen gyógyszer neve hallatán: mi is ez a szer. Nem esett le a korona a fejéről.
-----Fontosságában vetekszik vele szombathelyi főorvos elődöm, Frank Kálmán. Bár sohasem dolgoztam vele egy időben egy intézményben, mégis ő a másik tanítómesterem. Először is két munkahelyünk közös volt, meg aztán megörököltem összes fontosabb neveltjét, kit az osztályon, kit a megye újdonsült gyermekkörzeteiben. Hálátlanságnak tűnhetik, hogy nem sorolom fel őket név szerint, de a lista hosszú és becses. Aztán Frank beállítottsága: szigor az osztályon és a megyei területi teendőkben közben csodálatos humor. Ragyogó előadó volt, ezt még Pécsről tudtam. Rendszeretete sokat csiszolt született rendetlenségemen. Az egész ország gyógyító gyermekintézményeinek címlistája mindig napra kész volt nála, később az országos intézet sem röstellt címekért hozzám fordulni. A kitűnően vezetett osztály falain túli világ is fontos volt neki, sokat tett azért, hogy a védőnők és a körzeti orvosok, meg az általa vezetett gyermekápolónő-képző növendékei minél többet tudjanak a gyerek egészségéről és betegségeiről. És aztán ott van és ma is szilárdan áll az általa vidéken elsőnek alapított nyugat-dunántúli gyermekgyógyász-egyesület.
-----A harmadik meghatározó orvos a nálam valamivel fiatalabb Méhes Károly. Ösztönző hatása nélkül még annyi sem lett volna belőlem, mint amennyi lett. Mivel ő még hála Istennek él, róla ennyit.
-----Aztán a nővérek. Pécsett Toncsi néni, a bennlakó idős kisasszony, még valódi Heim-nővér. Meg az itteni kitűnően képzett gyerekápolónők, sokukat sérteném meg, ha párat név szerint említenék. De talán senkit nem teszek féltékennyé, ha Tóth Mancinak e helyt is köszönetet mondok.
-----És hát a védőnők. Közülük kettőt meg merek nevezni. Kezdő koromban a pécskertvárosi védőnőtől rengeteget tanultam, ő télen még lóháton járta a körzetéhez tartozó apró Pécs környéki falvakat. Itt meg Németh Jolán megyei vezető védőnő, aki vasszigorral hajtott végig néhány hónap alatt a számomra akkor teljesen ismeretlen Vas megyén. Jobban is ismerem, mint szülőföldemet, Baranyát.
-----Sok ez a hetven év, mert sok csoda megfér benne.
-----A szulfonamidok és a penicillin megjelenését már említettem. Ott voltam az 1957-es Miskolc környéki óriási poliomyelitisjárvány kellős közepén. Ottlétem során a néhány héttel korábban megindított Salk-vakcinálás augusztus közepén néhány nap alatt szinte elvágta a járványt. Pár évvel később a pécsi idegklinika konziliáriusaként Környey István professzor színe elé volt szabad járulnom. Óriási neurohisztológiai munkásság állt a háta mögött, többek között sokat foglalkozott a Heine-Medin-kórral. Széles, egyúttal lesajnáló mozdulattal mutatott arra a hatalmas polcra, amelyen az evvel foglalkozó tudományos könyvek százai sorakoztak. Ezt mind lepipálta egy rózsaszínű csöppecske, cukron beadva - jegyezte meg kissé rezignáltan.
-----Én még láttam köldöktetanust, nem egyet. Eltűnt. Hova lettek a kórházi Dyspepsia coli és interstitialis plasmacellularis pneumonia járványok? Febris rheumaticás annyi volt, hogy hetente kellett új szobát nyitni. Fölöslegessé vált az annyi bajt és szövődményt okozó himlőoltás. Jó pár korábban kezelhetetlen érdekességnek számító örökletes betegséget, mint pl. a phenylketonuriát, a galactosaemiát vagy a hypothyreosist, ma már rendszeresen szűrünk és eredményesen gyógyítunk. Mi még úgy tanultuk, történelmi léptékkel mérve nem is olyan régen, hogy az ember diploid kromoszómaszáma a magyar fülben szépen hangzó negyvennyolc (pedig hát csak negyvenhat). Most meg már két éve befejeződött az emberi genóm teljes feltérképezése. De a legnagyobb csodaélmény a leukaemia első véglegesen gyógyult esete volt. Ennek utóéletéből is sokat okulhattunk: néhány évvel később az édesanyja a dolgozószobámban elsírta magát: bárcsak inkább belehalt volna a lánya a bajba. Az évekig halálos betegnek tartott gyerek - elkényeztetésének eredményeképpen - minden tilalomfát kidöntött gyógyult korában, valamilyen magnórabló galeriba is belekeveredett. Hála Istennek, később minden jóra fordult, nagy élmény volt első kisbabájával boldog gyerekágyasként viszontlátni. Ma már tudjuk, hogyan kell az ilyen gyermeket nevelni. Az eredmény mögött ott állt a hazánkban csodaszámba menő szervezett együttműködés az országos gyermekleukaemia-munkacsoport keretében.
-----E munka közben láttam meg, micsoda tartalékerők laknak az orvosokban, ápolónőkben, szülőkben, gyerekekben. Hegyeket lehet mozgatni ezekkel az energiákkal, de ha rosszul bánunk velük, kő kövön nem marad utánuk. Ma már közhely, hogy mindezt csak csapatmunkával lehet elérni, de ennek maradéktalan megvalósítása is a csodák közé tartozik.
-----Hétköznapibb csodák is belefértek ebbe a hét évtizedbe. Pl. kiderült, hogy a korábbi állítással ellentétben a magzat jól hall, az újszülöttnek fejlett fájdalomérzése van, hogy a fejlődésében megzavart gyerek korai fejlesztéssel sokszor teljesen rendbehozható. Az 1975-ig egyre inkább kiszoruló szoptatás gyakorisága lassú, majd gyors gyarapodásnak indult: tehát van visszaút a lejtőn. A beteglátogatás fokozatos szabaddá tétele erre az időre esik. A specializálódás a gyermekgyógyászatot sem kerülte el, de csodálatos módon a szakma megőrizte egységét és összetartozását. Erre személy szerint is büszke vagyok. De a legnagyobb csoda ezzel az egész orvostudománnyal: nem lehet elég öreg az ember, hogy meglepetés ne érhesse. Hiába, már állítólag Hippokratész is megmondta: ho biosz brachüsz, hé de techné makrá, bizonyára ismerősebb így: ars longa, vita brevis.
-----A hét évtizedre egy kis világlátás is esett. Nem túl sok, elégnek semmiképpen sem mondható. De másnak még ennyi sem jutott. A külföldi utak fontossági sorrendjében nem tudom megmondani, mit tehetnék a második helyre. A párizsi három hónapot a Centre International de l'Enfance ragyogó és szemléletalakító szociális pediátriai tanfolyamán? Néhány megmerítkezésemet a vidéki Anglia és London életében? Moszkvát 1958-ban, amikor a több család társbérletéül szolgáló családi faházak sokaságát még nem tarolták le, és amikor még Joszif Viszárionovics konzervált teteme is ki volt téve szinte vallásos tiszteletadásra? Az egy hónapot Kubában, a világ egyik legérthetetlenebb országában, ahol a múlt végképpeni eltörlése olyan jól sikerült, hogy senki nem tudta megmondani: a havannai katedrálisban hol jelzi márványtábla azt a helyet, ahol Kolumbusz Kristóf hamvai néhány évszázadon át nyugodtak.
-----Nem tudom. Az első helyet könnyen kijelölöm: egy év a hollandiai Groningen egyetemének gyermekklinikáján; ottani tapasztalataimmal most nem nyújthatom az időt, csak annyit: a klinika nemcsak az egyetemé volt, hanem még nevében is a város és a tartomány közkórházának minősült, mindez 1964-ben. A sors különös ajándéka, hogy az ott, majdnem 40 évvel ezelőtt megtanult holland nyelvet ma a családban is használhatom a holland vőmmel és holland-magyar félvér unokáimmal való társalgásban. Ennél még nagyobb ajándék volt, hogy láthattam, hogyan működik a germán merevségről az angolszász hajlékonyságra éppen akkoriban tudatosan áttérő intézmény. Bár sikerült volna ebből minél többet átültetnem itthoni talajunkba! De ez már a kevés feliratú rovatba tartozik.
-----Egyszóval, a hetven év sok, hiszen annyi minden belefért.
-----Egyúttal be kell látnom, hogy a hét évtized sok mindenhez kevés volt. Adósságokkal teli bőröndöt cipelek, korom előrehaladtával egyre jobban kidagad az oldala. Sokszor eszembe jut Széchenyi bírálata az angol "Time is money" mondásával szemben: Mint mondja, az idő ugyan pénz, de szerepük fel nem cserélhető: az elfolyt pénzt olykor vissza lehet szerezni, de az elvesztegetett időt soha. Ha így nézek vissza, nagy a hiányérzetem.
-----Például: közleményeim során, szám szerint is mindössze úgy hatvan, semmilyen vörös fonál nem húzódik végig. Ez valahol az egyetlen irányba mutató kitartás hiányára utal. Első és egyetlen főnököm nem sokkal halála előtt így jellemzett egy barátomnak: talán neki van a legtöbb esze tanítványaim közül, de ha már megsejti a megoldást, nincs kitartás benne, hogy teljesen a végére járjon. Sok igazság van a nekem visszamondott szavakban. Kevés volt tehát hetven év ahhoz, hogy kiemelkedő pályatársaimhoz hasonlóan százasával, netán párezrével gyártsam a közleményeket. Ehhez hasonló a környezettel szemben támasztott szigorú követelés képessége, pontosabban ennek hiánya. Mindig örültem, ha valaki valami kis művet elém tett, de talán nem elégszer mutattam ki borúmat ennek híján. Minden volt beosztottamtól ezúton kérek elnézést ezért.
-----Azt hiszem, kóros mértékben hidegen hagytak a fokozatok és rangok. Talán nem is kellene elmondanom, hogyan írtam meg kandidátusi értekezésemet. 1969 nyarán pályáztam meg Frank Kálmán megüresedett állását. Amikor szeptember elején úgy tartottam helyesnek, hogy személyesen bemutatkozzam kinevezőmnek - ez akkoriban a megyei tanács elnöke, személy szerint Gonda György volt -, beszélgetés közben célzást tett: milyen jó, hogy kész tudományos minősítés fölött rendelkezem. Ez pedig nem volt így. Igaz, hogy vagy öt éve végeztem már mindenféle vizsgálatot az a és b-aminosavak ürítésével kapcsolatban, de hát ez még messze volt a kész értekezéstől. Pécsre visszatérve azonnal nekiültem az összerendezésnek és megírásnak, négy hét múlva készen állt a mű. Ki tudja, mikor készültem volna el vele, ha az a gondai téves célzás nem hangzik el.
-----Többször kísértettek meg fővárosi katedrával; felkérőim egy részét valószínűleg vérig sértettem, hogy nem az elvárható igenlő választ adtam.
-----A hetven évbe nem fért bele a menedzselési és pénzszerzési képességek fejlesztése, pedig ma ezek nélkül nem lehet osztályt vezetni, de már akkor is kárát láttam e hiányosságoknak. Sokszor éreztem azt is, hogy néha erőszakosan, esetleg ordítva kellene akaratomnak érvényt szerezni. De erre képtelen voltam, még színleg sem sikerült. Irigylem azokat, akikben megvan ez a képesség.
-----A korral egyre több és magasabb tisztség jut ki a halandónak, ilyenkor sokszor úgy érzi az ember, hogy egy fenékkel nem lehet két vagy még több lovon ülni. Volt olyan esztendő, amikor egyetlen év alatt 58-szor utaztam a fővárosba vagy még távolabb. A tisztségeket nem lehet büntetlenül a végtelenségig halmozni. De már alighogy idekerültem, nyomban rám hárították a központi laboratórium vezetését a gyerekosztályé mellett. Persze lehetetlen volt ezt jól csinálni. Amikor az Amerikából visszatérő főorvos, Solymos Béla megérkezésének napja ki volt tűzve, üdvözlésére a boldogult emlékű Fórizs Pista bácsival, a vezetőasszisztenssel nagy csokor virágot vettünk. Legnagyobb bánatunkra az utolsó este telefonon közölte, hogy mégsem jön haza. Egy ideig még nyakamon maradt a száradó virágcsokor meg a teljesíthetetlen feladat. Vagy ott volt a megyei szakfőorvosi megbízatás. Mindig úgy éreztem, hogy sokkal többet kellene foglalkoznom vele, de egyszerűen nem fér az időmbe. Életemben a legmagasabb lépcsőfok a gyermekgyógyászati szakmai kollégium elnöksége volt. Mivel a fordulat után egy évig szüneteltette működését, iszonyú sok elmaradt elintéznivaló halmozódott fel. Az előírt negyedévenkénti ülésezés helyett az első évben havonta kényszerítettem tárgyalóasztalhoz a testületet. Még ha máig én maradtam volna az elnök, akkor sem értem volna el a testület fő célját: azt, hogy a mindenkori miniszternek a szakma igényeinek teljesítéséhez szükséges, rá háruló feladatokat elmagyarázzuk. De ez talán már nem vagy nemcsak az én hibám volt: legyezgeti hiúságomat, hogy még ma is sokan állítják, az én időmben haladtak legrendezettebben a dolgok. Zárójelben: a hála ezért kizárólag Nagy Magdolna elnöki titkárnőm pedantériáját illeti.
-----Egyik legnagyobb keserűségem és talán kudarcom az új gyermekosztály tervezése és kivitelezése volt. Pedig de nagyon készültem rá! Az összes hazai és pár külföldi épülő vagy frissen épült gyerekosztály terveit megismertem, és ugrásra készen vártuk, hogy a tervezővel magunkat jól kiveszekedve érvényt szerzünk álláspontunknak. Ebből nem lett semmi, részleteket nem mondhatok, mert egyesek beperelhetnének hitelrontásért, ahogy annak idején is megfenyegetett a tervező, de ezekkel a partnerekkel nem hogy hetven, de még százhetven év alatt sem lehetett volna jól együttműködni. Még most is bánom, hogy nem nyilvánosan tiltakoztam, amikor jó pár évvel később a kórház ugyanezt a csapatot bízta meg egyik fontos új épületének megtervezésével. Ennyire óvatosnak nem lett volna szabad lennem. Végül 1986-ban elkészült az "elizélt" palota, amely azért nagyjából alkalmas volt a vállalt és azután felvállalandó regionális feladatok ellátására, a személyi feltételek is akkor álltak tetőpontjukon, mégis egyik feladatot a másik után koptatta le rólunk a szomszédvárak versengése és ügyeskedése, meg a helyi értetlenség. Talán megint csak az én öklöm keménysége hiányzott?
-----Sok álmom maradt betöltetlen. Az orvosi etika romlása nem állt meg a lejtőn, pedig de sokszor reménykedtem, hogy most majd történik valami. Nem merem összehasonlítani a mai országos és kórházon belüli kollegialitást az ötven év előttivel, pedig de nagy szükségünk volna rá! Egész pályám alatt végigcsúszott-mászott az orvosi szakmán a hálapénznek becézett megrontás nyálkás hüllője.
-----Talán nem is eredménytelenül igyekeztem ellenállni neki. De hát három gyereket fel is kell nevelni, és néha kétlem, hogy az én megoldásom erkölcsösebb volt-e a borítékvadászatnál: mindenki tudja, hogy évtizedeken keresztül fordítással egészítettem ki jövedelmemet. De az erre fordított energiát nem a mindennapi teendőimtől kellett-e elvonnom? Itt hadd tegyek egy kitérőt: nem tudom a számát azoknak a könyveknek, az utóbbi évtizedben jórészt ápolással foglalkozó szakkönyveknek, amelyeket én fordítottam le; hízelgek magamnak azzal, hogy ezzel talán hozzájárultam a szaknyelv tisztaságának megteremtéséhez, illetve megmentéséhez. De azt is beismerem, hogy ez a fordítás valójában kedvtelés is volt. És szabad-e egy szakembernek ennyiféle szakmaidegen hobbinak hódolni? A zenének, a számoknak (titkot árulok el most: két olyan matematikai tételt is magamtól fedeztem fel, amelyeket persze mások már évszázadokkal ezelőtt megfogalmaztak), a rejtvényeknek, a naptárszerkesztésnek (legalább hatezer múlt, illetve eljövendő évre meg tudom mondani, hogy egy dátum a hét melyik napjára esik, és mikor van az adott évben a húsvét); talán ezért is tűnik olyan kevésnek ez a hetven év. De az vesse rám az első követ, akinek nincs valamilyen bolondériája.
-----Aztán nagyobb léptékben mérhető dolgokban is kevésnek bizonyult eddig a hetven esztendő. Már Churchill, majd az elmúlt évszázad derekán Adenauer, Schuman és társaik megsejtették, hogy Európa jövője az egyesülés. Naiv húszévesként úgy érzem, hogy ehhez nekem személyesen is hozzá kell járulnom, mégpedig azzal, hogy minél több európai nyelvet elsajátítok. Már-már gyanús hirhedettséget szereztem magamnak azzal, hogy a magam részéről teljesítettem vállalásomat, de az öreg hölgy csak nem akar kötélnek állni: visszatérésünk Európába már nem fér bele hetven évembe, és könnyen elfogadom Hana Suchocka hajdani lengyel miniszterelnök cinikus mondását: belépésünk mindenkor pontosan öt év múlva esedékes. De bárcsak tévednék ezúttal.
-----Nem valósult meg az a hivatalosan is megfogalmazott álom, hogy 2000-re a világ valamennyi polgárának legyen hozzáférhető az egészségügyi ellátás, mégpedig egyenlő eséllyel. Ettől olyan messze vagyunk, mint Makó Jeruzsálemtől; nemhogy a földkerekség szintjén nincs így, de még kis hazánkon belül sem. Elég összevetni a főváros második és nyolcadik kerületének halálozását.
-----Jórészt üres jelszó maradt a jövőt jelentő gyermek értékének a hangoztatása: a gyermek nyílt vagy burkolt elutasítása, sőt elhanyagolása és gyötrése egyre hódít. A gyerek legjobb esetben is csak magánügy.
-----A 45-ös, 56-os és 89-es jogos eufória céljainak megvalósítása rendre meghiúsult. Pedig mindahányszor arról álmodtunk, hogy itt van az a világ, amikor végre szabadon, egyenlő esélyekkel, félelem nélkül rendezheti be ki-ki és az egész az életét. Világrajövetelem után néhány hónappal jutott uralomra Németországban az őrült, de szisztematikusan cselekvő, népirtó szobafestő. Az azóta eltelt hetven év kettős zsákutcájának második történelmi kacskaringója, amely személyes életemben 1944. november 29-én reggel, a fal mellett géppisztollyal osonó első szovjet katona megpillantásakor indult neki, az én szememben még ma sem ért véget megnyugtatóan.
-----Lehet, hogy álmok világában élek vagy legalábbis szeretnék élni, de nélkülük nem lett volna érdemes végigcsinálni. Csak hálás lehetek azért, hogy feleségem mindenkor megosztotta őket. Köszönet érte. Az álmok arra valók, hogy ha a mi hetven évünk kevésnek bizonyult megvalósításukhoz, legalább a ma fiataljai fogjanak hozzá. Mondd el fiaidnak - mondja az Írás. Elmondtam.

 

* Elhangzott a Societas Scientiarum Savariensis (Szombathelyi Tudományos Társaság) 2002. szeptember 10-ei ülésén, amelyen Prof. dr. Cholnoky Pétert és Prof. dr. Illei Györgyöt köszöntötték 70. születésnapjuk alkalmából