ISTVÁN LAJOS

TALÁLKOZÁSAIM
DR. GULÁCSY ZOLTÁNNAL

--------------------A 40-es évek elején Gulácsy Zoltán a szombathelyi kórház egyik legképzettebb orvosa volt, magántanárként került - a Bókay János vezette debreceni gyermekklinikáról - Szombathelyre. Elődje, dr. Szenti János hosszabb időn át vezette a Fehérkereszt Gyermekkórházat, majd 1929-től a gyermekosztályt. A kórház igazgatóhelyetteseként is dolgozott, a napi munka teljesen lekötötte. Az akkori gyermekosztály elmaradt a kórház nevesebb osztályaitól és a gyorsan fejlődő klinikáktól, kórházi osztályoktól. Gulácsy jelentős tudományos múlttal rendelkezett, külföldi tanulmányutakon járt, a magyar gyermekgyógyászat ígéretes személyiségei között (Kerpel-Fronius Ödön, Waltner Károly) tartották számon. Akkor úgy hallottuk, hogy az 1940-ben visszatért kolozsvári egyetem gyermekklinikájára pályázott, és a befolyásosabb jelöltekkel szembeni alulmaradása megviselte. Bizonyítani is akart, és azonnal a gyermekosztály korszerűsítéséhez látott. A legnagyobb csecsemő-kórtermet "boxosította", tejkonyhát hozott létre. Egyetemi múltjából adódóan rendszeresen visszajárt előadni Debrecenbe. (1946-ban találtam a gyermekosztály ambulanciájának egyik eldugott fiókjában egy kb. 3 oldalas kéziratot, tartalmából következtetve medikus-előadás volt - úgy kezdődött, hogy "tisztelt hallgatóság". A pesti egyetemen ez nem volt szokás; nagyon megtetszett, azóta mindig minden előadásomat én is így kezdem.)

Dr. gulácsi Gulácsy Zoltán (1900-1986) gyermekgyógyász professzor

-----Az első érdemi "találkozásra" egy vizit keretében került sor, a csecsemőosztályon a harmadik boxban, a 6. sz. csecsemő ágyánál. Egy 5-6 hónapos csecsemő egész testét nedvező ekcéma borította, nagyon szánalmas benyomást keltett. Az osztályos orvos (dr. Nagy Margit) fegyelmezetten összegezte, hogy addig mi mindent próbáltak ki, sikertelenül. Gulácsy minden figyelmét a pólyából "kibontott" csecsemőre fordította, és egymás után tudakolta orvosaitól, hogyan alakult ki ez a súlyos gyulladás, illetve mivel mi volt a tapasztalatuk. IV. éves medikusként csendben figyeltem ezt a drámainak tűnő szellemi koncentrálást, és miután mindenkit megkérdezett - számomra teljesen váratlanul és sokkolóan -, azt kérdezte tőlem: és magának, mester, mi erről a véleménye? A tekintélyelvű orvoslás korszakát éltük, soha addigi tanulmányaim során nem hallottam hasonló kérdést. Zavaromban mélyen hallgattam. A csendet Gulácsy törte meg: "holnapra olvasson utána" - hangzott a tanács. Vizit után azonnal hozzáláttam a meglévő könyvekhez és folyóiratokhoz. Egyre áttekinthetetlenebb kép tárult elém. Késő este volt, amikor megpróbáltam írásban összegezni olvasmányaimat és abból adódó gondolataimat. Másnap, amikor a 6-os ágyhoz értünk, egyenest hozzám fordult: na mester, mi a véleménye? Az, hogy Gulácsy partnerként kezelt, az első pillanattól lenyűgözött, és feltétlen hívévé tett. Habzsoltam a gyermekgyógyászati irodalmat, és rövidesen eldöntöttem, hogy gyermekgyógyász leszek.
-----Közvetlensége, kérdései, munkastílusa kezdettől magához kötött. Elöl fehér köpenyt hordott, nyugatias, fiatalos stílusa engem az akkor divatos Szent-Györgyi Albertre és élettanász professzoromra, Besznyák Aladárra emlékeztetett.
-----Következő emlékezetes találkozásunk 1943 szilveszterére esett. Az alorvosnő Erdélyben síelt, a segédorvosnőnek a vőlegénye jött meg a frontról, az orvosgyakornok szüleihez utazott. Gulácsy magára vállalta az ünnepek alatti ügyeletet. Bennünket is tudott már valamire használni. Szilveszter délutánján 3 "kruppos" gyereket hoztak, ellátásuk a legnehezebb feladatok közé tartozott. Egész délután a gyerekekkel voltunk elfoglalva, 8 óra felé Gulácsy azt mondta: vendégek várnak rám otthon, most magának adom át a gyerekeket - amint romlana valamelyik állapota, azonnal telefonáljon -, és minden órában egyszer számoljon be a helyzetről. Állandóan a "gőzsátorban" lévő gyerekeket figyeltem, légzésszámukat és pulzusukat vizsgáltam, és minden órában beszámoltam. Szerencsénk volt, a gyerekek állapota folyamatosan javult. Hajnali 6 órakor Gulácsy azt mondta: jól van mester, még egy óráig tartson ki, akkor átveszem az ügyeletet. 7 órakor hallottuk BMW-jének ismert hangját, majd megjelent Gulácsy - 2 nagy tálcán a vendégség összes maradványaival, és azt mondta: egyen, és feküdjön le.
-----A vizitek élményszámba mentek, csodálatosan tudott a gyerekekkel bánni, fantasztikusan nyugodt és türelmes volt, nehéz helyzetekben sem zökkent ki szerepéből - kiabálni soha nem hallottam -, egy-egy csípős megjegyzése azonban "gyilkos" volt. Egyszer a segédorvosnő jóformán semmit sem tudott a betegekről, minden adatot vizit közben szedtünk össze. Az 5. vagy 6. gyerek után Gulácsy odafordult a segédorvosnőhöz, és csak annyit mondott: Madame, maga úgy jár itt közöttünk, mint egy előkelő idegen. A vizit után a doktornő zokogásban tört ki.
-----A háborús események, a SAS-behívó váratlanul szakította meg kapcsolatunkat, én az egyesített magyar orvosegyetemek egyik részével Breslauba (középkori magyar nevén Boroszló, ma Wroclaw) kerültem - hamarosan megtudtam, hogy Gulácsy is ott van családjával együtt. Azonnal felkerestem, és attól kezdve "samesz" voltam a Gulácsy által vezetett gyermekgyógyászati tanszéken. A délutáni-esti órákban hosszú beszélgetésekre került sor, amelyek gyakran túlnőttek a szakmán. Így tudtam meg szerepét a Magyar Közösségben, kapcsolatait, részvételét a Rongyos Gárdában, itt ismertem meg nemzeti elkötelezettségét. A legnyomasztóbb légiriadók és bombázások között beszélt nekem háború utáni terveiről. Hitt abban, hogy Breslauból még van visszaút, és hogy hazatérve az egyik klinika vezetője lesz. Egyre többet foglalkoztatta a szakma jövője, és egyre gyakrabban beszélt nekem arról, hogy mit kell csinálnom. Ekkor már annyira elkötelezett híve voltam, hogy szűkebb köréhez tartozóként kezelt. A Breslauból való eljövetelünk drámai gyorsasággal történt. 1945. 01. 22-én reggel tudtuk meg, hogy még aznap el kell hagynunk a várost. A családosok és a betegek vonaton távozhattak (percre pontosan 13 órakor indult), mi pedig gyalog indultunk Nyugatnak. Kimentem a lakására, és segítettem összecsomagolni és kivinni csomagjaikat a pályaudvarra. Hazulról cipeltem magammal egy öreg "kocsibundát", számítva a háborús megpróbáltatásokra. Akkor azonban világossá vált előttem, hogy ezt a tartalék-bundát a "gyalogútra" nem vihetem magammal, és a búcsú perceiben átadtam Gulácsynak.
-----Megpróbáltatások után Halle an der Saale-ba kerültünk, és folytattuk vizsgáinkat, hogy minél hamarabb orvosok legyünk, és a csapatokhoz küldjenek bennünket. Halléban a bombázások mindennapossá váltak, egyre kevesebbet találkozhattunk. Minden alkalommal az itthon létesítendő klinikáról volt szó. Amint befejeztük vizsgáinkat, az óvóhelyen - bombatámadás közepette doktorrá avattak bennünket (Orsós Ferenc, Boros József, v. Novák Ernő, v. Berde Károly, Burger Károly, Frank Kálmán és Romhányi György tanárainkra emlékszem). A légitámadást követően égett körülöttünk a hatalmas Buna Werke, magam is a mentőcsoport tagja lettem. Hatalmas lángok közepette oltottuk a hallei házakat. Egy szélrohamnál a toronymagas láng rajtam is átcsapott, amit a sisakom nem védett (kiálló haj, szemöldök), az leperzselődött, égő ruháinktól igyekeztünk szabadulni. Később vettem észre, hogy eközben karórám elveszett. Másnap már indultunk is a Nagykanizsai Honvéd Csapatkórházba szóló menetlevéllel Kronachba. Elmentem elbúcsúzni Gulácsyékhoz, aki látva, hogy nincs órám, egy négyszögletes kis karórát ajándékozott nekem. Útravalóul azt mondta: ha vége lesz, otthon találkozunk, és csinálunk egy olyan klinikát, hogy Szent Péter mind a tíz ujját megnyalja, ha letekint ránk az égből.
-----A hadifogság után, 1945. november 15-én álltam munkába immár orvosként, a szombathelyi kórház gyermekosztályán. Minden Gulácsyra emlékeztetett, minden megtalált könyvet, iratot összegyűjtöttem. 1946-ban kaptam tőle Németországból, Heilbronn-ból az első levelet. Akkor már az új gyermekgyógyász professzorok működtek, kinevezésükről azt írta, hogy nagyon helyes döntések voltak, ő sem tudott volna jobbat. Mivel diplomáját a Breslau-Halle közti úton ellopták tőle, kérte, hogy próbáljak számára iratokat szerezni, és megjelent cikkeinek különlenyomatait eljuttatni hozzá. Semmim nem volt, így hát elmentem a Rákóczi Ferenc utca 12. sz. házba (ahol laktak), és annak padlásán kezdtem el kutatni. Meglepetésemre rengeteg értékes iratot találtam, közülük a Tisza István Tudományegyetem Gyermekklinikája dolgozatait tartalmazó kötetet tartottam a legfontosabbnak. Hamarosan útnak indult az iratokkal egy szombathelyi vámtiszt, akinek ikergyermekeit az osztályon kezeltük (ő hozta számomra később az első új gyermekgyógyászat könyvet, a Hamburger-Priesel: Kinderheilkunde-t). Az iratokat illegális segítséggel sikerült elindítani. Gulácsyval még néhány levelet váltottunk, amelyekben változatlanul biztatott, hogy készüljek a leendő gyermekklinikai szerepemre. Nehéz idők következtek. A napi munka után minden este tanultam, mert tudtam, ha Gulácsy az új klinikára magával visz, rólam fogják őt megítélni. Az egyetemre jutás esélyei egyre csökkentek, de én makacsul kitartottam amellett, hogy Gulácsy hazajön. 1949-ben aztán pályázatomra a szegedi egyetem rektora írásban is tudtomra adta, hogy "osztályidegen származásom" miatt teljesen alkalmatlan vagyok az egyetemi ifjúság oktatására. A "fordulat éve" után voltunk.
-----Gulácsytól egyre ritkábban érkezett levél, mígnem rájöttem, hogy az itthoni cenzúrán akadtak fenn. A 45 utáni években súlyos bűnként hallottam emlegetni, hogy a Magyar Közösség tagja volt, és rongyos gárdista. Amíg a leveleket kézhez kaptam, tanácsok sokaságát intézte hozzám: ha szakmai gondom támad, forduljak Waltner Károlyhoz, Lénárt Györgyhöz vagy Lukács Józsefhez. Meg is tettem, igen sok haszonnal - bár viszonyainkból adódóan Gulácsyról sohasem beszélhettünk. Később "kerülő utakon" hallottam, hogy Caracasba került, ott lett egyetemi tanár (így szólt a hír). Akkor már tudtam, hogy a sors végleg szétválasztotta útjainkat, s nekem nélküle kell elvégeznem azt, amire ő biztatott.
-----Hat évtized múltán kirajzolódik a lényeg: mit is jelentett nekem Gulácsy Zoltán?
------ az ő hatására, szuggesztív egyénisége miatt lettem gyermekgyógyász;
------ a klinikai kutatáshoz tőle kaptam erőt, hitet (alapkutatásokra nem volt lehetőségem);
------ megtanultam tőle, hogy főnök az, akire a munkatársai fel tudtak nézni;
------ életstílusával, példájával hajtóerőként hatott rám, évek múltán is, a legnehezebb idők közepette is;
------ egyike volt az orvossá válásom kialakulásában meghatározó szerepet játszó orvosegyéniségeknek (Gulácsy, Frank, Romhányi György);
------ a professzori cím elnyerése óta máig - nap mint nap - megkérdezem magamtól: Gulácsyhoz - Frankhoz - Romhányihoz hasonlítva professzori teljesítmény volt-e, amit tettem?
-----Tanácsaival, példájával egy életre ellátott. Medikus voltam, amikor azt mondta: "Mester, ha főnök lesz, öt feladatot kell megoldania:
------ elsőként le kell győzni a nyílt ellenségeket,
------ aztán le kell győzni a burkolt ellenségeket,
------ aztán be kell bizonyítani, hogy nem vagyok hülye,
------ csak ezután lehet a munkatársakat megválasztani,
------ az igazi munka csak ekkor kezdődik.
Később gyakran idéztem e mondását és igazságtartalmát.
Gulácsy Zoltánt mindig is első mesteremnek vallottam, életutamban, elért eredményeimben, helytállni tudásomban meghatározóan fontos szerepet játszott.

FÜGGELÉK

DR. GULÁCSY ZOLTÁN NEVELT FIA,
SIKE ANDRÁS (ANDRÉ DE SIKE) LEVELE A SZERZŐHÖZ

Kedves Lali Bátyám!
(Remélem megengeded, hogy így szólítsalak, hisz csak 15 év a korkülönbség köztünk.)

-----Köszönöm a leveledet, ami nagyon meghatott. Manapság a hűség, a lojalitás annyira kiment a divatból, hogy álláshirdetésnél meg sem említik, hogy a vezető munkatárstól elvárja a cég a lojalitást. Annál több tiszteletet érdemel a hűséged tanárod iránt. Jót is fog tenni Magyarországnak, ha egy olyan fiáról emlékszik meg, aki a távolban is csak büszkeségre ihletheti a magyarokat.
-----Leveled tartalmát még aznap továbbítottam telefonon édesanyámnak, aki nagyon örült a hírnek, és elkezdte keresni Zoltán bácsi nyomainak a bizonyítékát. Továbbküldte húgomnak (Zoltán b. lányának, aki nyugat-New York államban egy Alfred nevű egyetemen könyvtáros), aki lefényképezi a nagyobb darabokat, hogy könnyebb legyen küldeni.
-----Hogy miért maradt kevés, azt Zoltán b. Caracas utáni életrajzából meg fogod érteni. Nem tudom, mennyit tudtál meg rólunk, nem tudom, hol vannak a tájékozottságodban a hézagok. Megkísérlem összefoglalni Zoltán b. 38 éves életszakaszát, amiről azt gondolom, hogy érdekel, talán ez is segítség számodra.
-----Caracasban nem talált munkát. Csak egy "medicatura rural"-t, egy vidéki körzeti orvos állását kínálták neki, de több mint egy napi utazásra a következő autóbusztól. A városok 2-3 nap utazási távolságra voltak. Sem folyóvíz, sem iskola, és néha még villanyos áram sem volt az ilyen "faluban". Ezt a 3 gyerekkel nem fogadhatta el, és kapott a Valenciában (akkor 50 ezer lakos, püspökség, középiskolák, most 1 millió felett) kínált "kezdő-orvosi" álláson. Minden második éjszaka szolgálatos volt.
-----Kb. 2 év múlva, miután számos, a venez kollégák által "félregyógyított" gyereket rendbe hozott, tanító-orvosi szerepet kapott, fix fizetéssel. De praktizálnia nem volt szabad, mert nem volt venezuelai diplomája. A pénzt pedig a privátpraxisban keresték a kollégák. Volt, amikor 6 fiatal orvos volt nála kiképzésen, 1-2 évig. Ezek nem csak szerették, hanem tisztelték és ragaszkodtak is hozzá.
-----1954-ben a kórház laborjában kutató munkát végzett egy (az indián őslakosság közt endémikus) hólyag-permeabillitás (a helybéli neve "kala-azar" volt) gyógyítási eljárása körül, mert sok esetet diagnosztizált. Nem emlékszem pontosan, mi volt az eredmény, mert a labor főnöke, egy olasz zsidó (Dr. Zamorani) az eredményt elsajátította, de Zoltán b. az ebből levont diagnosztikai és terápiai tapasztalatait alkalmazta... Zoltán b. végezte a munkát és a Zamorani dicsekedett vele. Sok keserű tapasztalata volt a kollégák irigységével kapcsolatban: nem engedték praktizálni. Ennek dacára az egész országból jöttek az európaiak és az amerikaiak hozzá. (Még most is látogatja édesanyámat egy asszony, aki gyerekkorában évekig paciens volt.)
-----Praktizálni akart és nosztrifikálni kívánt. Nem lévén meg a diplomája, amit a meneküléskor (úgy emlékszem Breslau és Halle között) az összes családi okmánnyal együtt elloptak, le akart vizsgázni. Nem engedték, mert nem mutatott be diplomát. Be akart iratkozni a medicinára és elvégezni az elméleti szakokat, de ettől eltiltották, mert hisz "már kész orvos, aki kiképez". Tehát a kollégák el akarták zárni a pénzkereséstől.
-----Kb. 1956-ra került meg a budapesti diploma másolata. Annak a hitelesítése évekig tartott, mert Caracasban nem volt magyar diplomáciai képviselet. A washingtoni kommunista követség pedig nem volt hajlandó egy "osztályellenség" diplomáját hitelesíteni. Tehát maradt a madridi kerülő. Francisco Franco nem ismerte el a magyar kommunista kormányt, és Madridban működött egy "m. k. ügyvivő", a Marosi Ferenc, akinek az aláírását elismerte a spanyol külügyminisztérium, amit pedig elismert a venez külügyminisztérium stb. Marosi magyar menekülteken segített, és ők rajta, amennyiben honorálták a segítséget. (Ezt onnan tudom, hogy én vittem a Marosinak a tiszteletdíjat 1958-ban, amikor Madridban voltam.) Még ez is sokáig tartott, mert a madridi venezuelai nagykövet baloldali lévén, egy fiókjában hevert az okmány több mint egy évig. Mikor Zoltán b. kezeihez érkezett, kért egy szigorlati dátumot Caracasban. Amint sejtettük, ott a dékán olyan tárgyakat rótt rá (matematika, szemészet, nőgyógyászat stb.) amik nehezítették volna a vizsgát. Tehát jelentkezett Méridában, az Andokban, és 1960-ban letette a szigorlatot, miután egy évig tanult. Természetesen spanyolul és természetesen a gyermekgyógyászat nem volt szigorlati tárgy.
-----Ezután nyitott egy praxist. Feltételezem, tudod, hogy Zoltán b. nem "merkantilis kuruzsló", hanem lelkiismeretes orvos volt. Nem pénzért gyógyított, nem elég pénzért, tehát nem volt bőséges a praxis jövedelme. Ezért fogadta el, 68 évesen a Valenciában működő kerámiagyár (Cerámica Carabobo) , amelynek az alapító mérnöke, későbbi vezérigazgatója és részvényese, Magasrévy János (Horthy-ösztöndíjas vegyészmérnöke a M. k. Műegyetemnek) a család jó barátja. A szilikózis lévén a főgond, Zoltán b. néhány hónapig a Bochum-i egyetemen tanulmányozta e betegség tüneteit, diagnosztikáját és gyógyítását, és azután Erlangen-ben, a Siemens-nél megtanulta a diagnóziskészülék kezelését. Visszatérvén, mint a Cerámica üzemorvosa, 1975-ig dolgozott. Gondolhatod, hogy ott is tisztelték és szerették. (Attól eltekintve, hogy Valenciának egy nemzedéke ment a kezein keresztül, és az anyák körében közkedveltségnek örvendett. Hogy ez egy dél-amerikai országban milyen előnyt jelent, azt csak az tudja értékelni, aki egy-egy hatóságnál egész délelőttöket sorban állt, és látta, ahogy a "középkorú" tisztviselőnők arca felderült, mihelyt meglátták a "doctor"-t, akit rögtön a pult mögé hívtak, és röptében kiszolgáltak, miközben a várakozó sor várt. De ezt csak anekdotaként írom.)
-----1974-ben, a caracasi magyar követségen átadták neki az aranydiplomáját, 1975-ben, Mindszenty hercegprímás látogatásakor Valenciában ő tartotta a köszöntő beszédet.
-----1976-ban, miközben a tűző napon barkácsolt (addigra már egész bútorgarnitúrákat készített, akárcsak egy asztalos), lehajolt és kapott egy agyvérzést. A jobb keze béna maradt. 1980-ban, mindannyiunk tanácsára, de főleg hogy a lányukhoz közelebb lehessenek, megkérvényezték a szülők a bevándorló vízumot az Egyesült Államokba. 1982 áprilisában hazamentünk mind a hárman, és "összecsomagoltuk" őket, eladtuk, aminek értéke volt, és elajándékoztuk az elmúlt 34 év maradványait. (A háború utáni évek megneveltek, hogy semmit el ne dobjunk, sok volt, amitől akkor megszabadultunk.) 1982. július 5-én a szülők elutaztak a húgomhoz, Michigan államba, ahonnan a nyár végén levitte őket Orlando Floridába. Egy condominiumban (társlakótelepnek nevezném), amely nem öreg emberek számára volt tervezve, és vegyes lakossággal bírt, vettek egy lakást, és ott laktak. Nyáron felutaztak New York államba, ahol húgom és férje (egyetemi tanár volt) laktak és gazdálkodtak egy "farm"-on. Az USA-ban a megtakarított pénzükből és a Cerámica nyugdíjából éltek, mert a venezuelai állami nyugdíj kevés volt, és ahogy az ország a csődhöz közeledett, úgy csökkent, míg végleg megszűnt. Amit befizetett a "Colegio Médico", az orvosi kamara nyugdíjalapjába, azt a kamara vezetősége elsikkasztotta/elverte/elitta/elgazdálkodta, ahogy ez Venezuelában lenni szokott, onnan nem kapott semmit.
-----1985 őszén több enyhébb agyvérzés sújtotta Zoltán b.-t, a karácsonyi szünetben még a sógorom mentette ki egy amerikai "dögész" karmai közül, aki az "ütőeret akarta kitisztítani", a konzultációért potom 2000 dollárt óhajtott felróni, amiről a sógorom, maga is orvos, rögtön lebeszélte. Karácsonytól márciusig romlott a Zoltán b. állapota, és 1986. március 8-án, otthon, az ágyában elhunyt. Zoltán b. hamvai New York államban, az Angelica-i temetőben kerültek örök nyugalomra. (Angelica mellett volt húgom farmja, ott van eltemetve a sógorom is.)
-----A valenciai napilapban egy ismerős kórboncnok írt egy nagyon kedves megemlékezést, az emlékét a volt betegjei őrzik leghűbben.
-----Ennyit dr. Gulácsy Zoltán emlékezetből leírt életrajzából, Caracastól a haláláig. Mindenkor hű maradt eszméihez, esküjéhez és hazájához. Igyekezett ebből tovább adni, amennyit csak tudott. Bizonyára az 1918-ban elsüllyedt (szétrombolt) világképen alapozódott a magatartása, de az élet annyi lényeges változáson hajtotta keresztül, hogy az alkalmazkodási képessége vitán felül maradt. Ezt csak az előző mondatban vázolt hűségre támaszkodva tehette meg, különben szétmorzsolódott volna. A számtalan leletet kutató készüléklovagokkal szemben azt ismételte, hogy "nem a betegség a fontos, a beteg a fontos".
A követelményének, hogy a magyarok híre mindenhol a legjobb és legszilárdabb legyen, eleget tett.
-----Levelem hosszabb lett, mint terveztem, mindent, amit húgomtól kapok és amit még itt találok, továbbítok Neked. Gondoltam, elsőnek ez a leírás kérdéseket fog kelteni Benned, amikre szívesen találok választ, ha van. Mint a nomádok, akik egy teveháton elhozták vagyonukat és hagyományaikat az Altai-fennsíktól a Duna-medencéig, úgy mi is csak a "lényegeset", a hasznosat, a szükségeset, azt, amitől nem tudtunk megszabadulni, azt cipeltük tovább. És a "hasznos" és a "szükséges" szavak értelme változott az évekkel és az életkorral. Egyikünk sem tudta elképzelni, hogy Szombathelyen még egyszer a Zoltán bácsi emlékéért publikációkra lesz szükség.
-----Tehát számíts avval, hogy még jön egy küldemény. (A levélen szereplő e-mail-címre lehet fényképeket küldeni? Ki tudjátok nyitni és nyomtatni?)

A következő küldeményig búcsúzom,

Szíves üdvözlettel,

München, 2003. március 28.

P. s.: Nem egyszer emlegetjük, akár mikor Breslauról kerül szó, azt a bundát/kabátot, amit az induláskor Zoltán bácsinak adtál, mert Neked csak akadály lett volna. Tény, hogy a vonatban ellopták. Így hát előfordulsz a visszaemlékezésben.