TAMÁS ENDRE
EGY TUDÓS
ORVOSPROFESSZOR
EMBERI ARCA
DR. ROMHÁNYI GYÖRGYRŐL
--------------------
-----Romhányi professzorral az 1940-es évek elején
ismerkedtem meg. Mint a budapesti Orvostudományi Egyetem
hallgatója, kórbonctani előadásokat hallgattam. Ő akkor
tanársegéd, majd adjunktus volt a kórbonctani intézetben
Nemes Balogh Ernő professzor mellett. Tekintve Balogh professzor
mindent elsöprő egyéniségét, nem sokszor jutott részére
lehetőség tantermi előadások tartására. De a délutáni
kórbonctani gyakorlatokon szinte minden alkalommal jelen volt.
Szigorú tekintetű, szikár alakjával sétálgatott a
boncasztalok között, figyelte a hallgató munkáját,
beszélgetését. Meg-megállt, kérdéseket tett fel, s ha nem
kellő választ kapott, magyarázott a köréje csoportosuló
hallgatóknak. Magyarázata mindig logikus, érthető volt, az
előadásokon hallottakat tulajdonképpen itt értettük meg
igazában. Hihetetlenül jó arcmemóriája volt. Előfordult,
hogy az ott álló medikusok közül egyre rámutatott, és így
szólt feddő hangon: "A kolléga urat nem láttam egész
héten az előadásokon!" S a megszólított pirulva
válaszolta: "Igen, valóban nem voltam ott." Az ilyen
személyes megjegyzései nemcsak szurkálóak, bár nem bántóak
voltak, hanem szellemesen találóak is. Egy bonctermi
gyakorlatnál 8-10 hallgató vette körül, s elöl a magasabb
növésű fiúk álltak. Ő észrevette, hogy két kisebb
leányhallgató a fiúk mögött ágaskodik, hogy hallja a
magyarázatot. Romhányi ekkor rászólt a fiúkra:
"Engedjék közelebb azokat a kicsiket, hát hogyan fog
muzsikálni az a zenész, aki nem látja a karmestert!"
-----Politikával sem akkor, sem később nem
foglalkozott. De az események mégis belesodorták a
politikába. A háború vége felé, a nyilas uralom alatt,
felkereste őt három darutollas sapkás ifjú, s a Turul
bajtársi szövetség nevében kérték, hogy támogassa a
hazafias ifjúság szervezetét. Romhányi egy darabig összevont
szemöldökkel hallgatott, majd kissé rekedtes hangján röviden
csak ennyit kérdezett: "Mennyit kell fizetni?" Azzal
letette a mondott összeget, s többet nem foglalkozott az
üggyel. A háború utáni időben azonban elérkezett a
számadások ideje is. Előkerült a hivatalokban egy olyan irat,
melyen a Romhányi György név is szerepelt, mint a Turul
mozgalom támogatója. Ez elég bűn volt ahhoz, hogy őt az
egyetemi oktatók közül többedmagával együtt kiseprűzzék.
Még szerencséje volt, hogy nem az utcára seprűzték, hanem az
akkor éppen üres szombathelyi kórházi kórboncnoki főorvosi
állást ajánlották fel részére. Azt gondolhatták az akkori
felsőbb emberek, hogy Szombathely elég messze van ahhoz, hogy
ő a köreiket ne zavarja. Esetleg olyanok is voltak, akik úgy
vélték, hogy Romhányi tudására, képességeire még
szükség van. Így került 1947-ben Szombathelyre, a
kórbonctani főorvosi állásba.
-----A főorvosi kar nem fogadta egyértelmű
szimpátiával az új kollégát. Talán erre utal az is, hogy
éveken át nem kapott lakást családja részére. Ő a
boncterem melletti kis főorvosi szobában rendezkedett be.
Családja Budapesten maradt. Napi munkája után ide, a kis
szobába húzódott vissza könyvei közé. Soha nem panaszkodott
amiatt, hogy a fővárosi egyetemi állás után csak egy vidéki
kórház főorvosa lett. A boncterem melletti kis főorvosi
szobájában egy ágy, egy asztal, néhány szék és egy nagy
könyvesállvány volt a berendezés. De ő ezzel is meg volt
elégedve. Nem vágyott a külső kapcsolatok, a társasági
élet után. Napi munkája eléggé lefoglalta, mivel a
boncolásokat ő maga végezte, és az akkori kórházi
szervezés szerint a klinikai laboratórium is a kórbonctanhoz
tartozott. A boncolásokhoz mindig kérte a kezelő osztály
orvosának megjelenését, és részletes ismertetést kért a
halál előtti klinikai kórképről, műtétről és a
kezelésről. Boncolás után összefoglalta a kóreset
tanulságait a klinikus orvos részére. A fiatal másodorvosi
gárda fordult feléje leghamarabb. Főleg azok, akik már az
egyetemen is találkoztak vele. Ők ismerték már, s tudták,
hogy a morcos, szigorú tekintetű arc mögött meleg szív,
jóindulat, s a tanítás vágya rejlik. Ezek a fiatalok - vagyis
mi, 6-8-an, kérdéseinkkel gyakran felkerestük a
"főnököt", s ő is hívott minket a boncolásaihoz.
Rendszerint a napi osztályos munka után jártunk le hozzá, s
ezekből a mind gyakoribb látogatásokból rendszeres esti
összejövetelek lettek. Volt köztünk belgyógyász,
gyermekgyógyász, sebész, gégész, laboros. Hamarosan el is
nevezték a többi kollégák az esti összejövetelt
Romhányi-féle "gittegyletnek". Az összejövetelek
gyakran az éjjeli órákba nyúltak. Nemcsak kórbonctani
kérdések kerültek szóba, hanem az általános
intelligenciához tartozó témák is. Az ókori egyiptomiak
papiruszaitól a római orvosláson át az újkor nagy orvosaiig,
a mikrobiológiától a modern technikáig. Sokat magyarázott,
de sokat kérdezett is. Nem egy szaktárgyat akart nekünk
átadni, hanem a logikus gondolkodást! A kórbonctant úgy
állította a klinikum mellé, hogy a klinikus orvosnak ez adja a
legnagyobb segítséget a gyógyításban: mit észlelt a
klinikus a betegnél, mit tett a gyógyításban, mit szűrt le
ennek eredményéből, s mit talált a kórboncnok? Nem kritikusa
a kórboncnok a klinikusnak, hanem legfőbb segítője! Egyszer
fel is tettük neki a kérdést: miért nem írt tankönyvet?
Meglepett bennünket a válasza: "Nem is fogok írni
tankönyvet! A kis 'szűkagyú' medikus azt hiszi, hogy a
kórbonctant meg lehet tanulni, be lehet magolni könyvből is.
Pedig azt megtanulni csak itt, a boncteremben lehet. Ha könyvet
írnék, azt magolnák és nem járnának sem előadásra, sem
boncolásra, és sohasem tanulnák meg a kórbonctant." Egy
alkalommal a daganatos megbetegedésekről magyarázott. A sejtek
átalakulásának fázisairól beszélt. Ma sem felejtem el
akkori váteszi mondását: " meglátjátok, egyszer a
víruskutatás és a daganatkutatás találkozni fog." Ezt
vagy ötven évvel ezelőtt mondta Romhányi, s azóta, az
utóbbi évtizedek orvosi kutatásai bebizonyították ezt a
jóslatot.
-----Olyan eset is volt, hogy a gittegylet tagjai a
tanár úrnál vacsoráztak. Egyikünk krumplit hozott hazulról,
a másik kenyeret vagy zsírt, szalonnát (azokban az években,
1950 táján, nem nagyon volt kalóriadús a kórházi koszt). De
nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy együtt ült és evett
teljes egyenrangúságban a tanár úr és a segédorvos
tanítvány. Ilyenkor keresztnevünkön szólított bennünket,
mintha családi körben, az apánk lenne. Szerénységét,
kollegiális modorát később, professzor korában is
megtartotta, és a fiatalok tanítását legalább olyan
fontosnak tartotta, mint a tudományos kutatómunkát.
-----Hogy mennyire nem csak a kórboncnok szemével
nézte a beteget, bizonyítja az is, hogy nem egyszer feljött az
osztályra, egy tanítvány kíséretében bement a kórterembe,
érdeklődött a tünetek kialakulásáról, a gyógyítás
eddigi menetéről. Egyszer hallottam egy gúnyos megjegyzést
valamelyik kollégától: "No, az öreg feljött,
kiválasztani a következő boncolási anyagot!" Pedig nem
így volt. Kórboncnok szemmel is az embert látta a szenvedő
betegben. Megállt a betegágynál, s míg hallgatta az
osztályos segédorvos referálását, szótlanul nézte a beteg
szenvedő arcát, majd mielőtt továbbment volna, megsimogatta a
beteg kezét. Nem egyszer hallottuk tőle a halk megjegyzést:
"a beteget nemcsak gyógyítani, hanem szeretni is kell az
orvosnak". Egyik alkalommal azzal a kéréssel lepett meg,
hogy szeretne megvizsgálni egy inoperabilis méhrákos beteget.
Még élőben is szeretné észlelni, akit majd boncolni fog. Egy
másik alkalommal délutáni csendesebb órában én éppen fogat
húztam több betegnél (akkor még nem volt szájsebészeti
osztály, ezt a feladatot is a sebészet látta el). Egy fogorvos
rokonom okított ki a fogók használatára, az
érzéstelenítés technikájára, s autodidakta módon
beletanultam. A tanár úr odalépve halkan megkérdezte: Én is
meg tudnám ezt csinálni? S a segédorvos asszisztálásával a
főorvos kihúzta a fogat. S milyen boldog volt utána: ő, a
kórboncnok fogat is tudott húzni! Ott, akkor a segédorvos és
a főorvos egyenrangú társ volt.
-----A szombathelyi "tanítványok" közül
kettőt említek meg. Egyikük dr. István Lajos professzor, aki
annak idején gyermekgyógyász segédorvosként dolgozott a
kórházban, s a gittegylet egyik megalapítójának tekinthető.
Később a Vérellátó Intézet vezetője lett, s a vérrel
való gyógyítás egyik hazai megalapítójaként ment
nyugdíjba, de ma is a szakmai élet egyik vezetője és a helyi
társadalmi élet prominens szereplője. A másik: dr. Széll
Kálmán, aki sebészként kezdte a gyógyítást, majd az
anaesthesiologia megszervezője lett a szombathelyi kórházban.
Ő is, nyugdíjasként, a szakmai és társadalmi élet egyik fő
személyisége Vas megyében. 1951 őszén Romhányi főorvos a
pécsi Orvostudományi Egyetem kórbonctani tanszékére kapott
meghívást. De szombathelyi kapcsolatait nem adta fel. Az itt
eltöltött időre mindig örömmel és szeretettel gondolt
vissza. Mikor leányom a pécsi orvosi egyetem hallgatója lett,
felkerestem Romhányi professzort új munkahelyén - nagy
szeretettel fogadott, hosszan érdeklődött az itteni
munkáról. Azután többször is felkerestem a hetvenes
években. Mindig örömmel látott, beszédéből kiderült, hogy
a szombathelyi évek számára is maradandó emléket
jelentettek. Amikor halálhírét meghallottam, űrt éreztem
magamban.
-----Sajnos, a temetésére nem tudtam elmenni, hogy a
végső tiszteletet ott megadjam részére, de ha most
összetalálkozunk a régi munkatársakkal, mindenki tisztelettel
és szeretettel emlékezik vissza a "Tanár úrra". Ez
a tisztelet és szeretet késztetett most e sorok megírására
is.