ILON JUDIT - LŐCSEI PÉTER

"PEDIG TE TÖLGY VAGY,
ERŐSNEK KELL LENNED!"

SZÜLETÉSNAPI BESZÉLGETÉS DR. KUNTÁR LAJOSSAL

----------------------------------------A Vas megyei újságírók és helytörténészek doyenje 2004. június 27-én töltötte be 90. évét. Születésnapja előtt életének fordulatairól, sokoldalú munkásságáról kérdeztük. Jól tudtuk, hogy a részletes pályakép meghaladná egy interjú lehetőségeit, ezért arra vállalkoztunk, hogy sorsának, kapcsolatainak, tevékenységének néhány fontos, jellemző részletét elevenítsük fel. Folyóiratunk a vele készült "négykezes" interjúval köszönti Csörötnek és Szentgotthárd díszpolgárát, a Vasi Szemle szerkesztőbizottságának tagját.

-----LP: Kedves Lajos bácsi! Számos könyvvel, tanulmánnyal, ismeretterjesztő cikkel a hátad mögött - és néhány héttel 90. születésnapod előtt - hogyan tudnád jellemezni önmagadat?
-----KL: Nagyon nehéz kérdéssel leptél meg, de próbálok rá válaszolni. Én életcélomnak mindig a nép műveltségének emelését tekintettem. Mint afféle néptanító, aki mégsem csak a falusi iskola gyerekeit oktatja. Mára kiment a divatból a népművelés kifejezés. Annak idején a főiskolán még létezett ilyen szak, később közművelődésnek hívták. Én most is vállalom, hogy a szó jó értelmében vett népművelő kívántam lenni. Hitem szerint az voltam újságíróként, könyvtárosként, honismereti, sajtótörténeti tanulmányok szerzőjeként és szerkesztőként is.
-----IJ: Lajos bácsi hogyan emlékezik vissza családjára, származására?
-----KL: Paraszti környezetben nőttem fel, ahol bizony a munka volt az elsődleges. Különösen nálunk, ahol nagy volt a család. Nyolcadik gyerekként születtem Csörötneken az első világháború kitörésének évében. Édesapám egy hónappal születésem előtt meghalt Grazban, ahová operációra vitték. Júniusban születtem, Péter-Pál előtt. Nehéz munka idején, aratáskor. Özvegy édesanyámnak még a tarlóra is ki kellett mennie, és elég hamar engem is kivitt. Később mesélték, hogy esernyőt húzott fel, az alá tett, hogy árnyékban legyek.
-----IJ: Az ember életében fontos szerepet játszik a tanulás. Kik voltak Lajos bácsi tanárai, milyen volt az az iskola, amelyikbe járt?
-----KL: Egy kicsit messzebbről kezdem a választ. Az én időmben a szegény paraszti sorsból kiemelkedni leginkább a papi hivatással lehetett. Édesapám mindig azt mondta, hogy két testvéréhez hasonlóan a családi hagyomány szerint ő is nevel papot; legalább az egyik fiát taníttatni fogja. Három leány mellett öten voltunk fiúk. Édesanyám emlékezett férje tervére. Én a hat elemit jó eredménnyel végeztem szülőfalumban. Amikor az igazgató úr azt mondta édesanyámnak: "Kati néni, ezt a gyereket gimnáziumba kellene adni, ne kallódjon el!" - ő viszonylag könnyen beleegyezett. Emlékszem, a tanító úr kerékpárral kísért el bennünket Szentgotthárdra a beíratásra. Amikor bementünk a gimnázium épületébe, hihetetlen szívdobogással léptem át a küszöböt, sejtettem, hogy fontos események várnak rám. Akkor éreztem igazán árvának magamat. Mindenkit a szülei kísértek, főleg az apák; én meg soha nem láthattam az édesapámat. Segítő, erős kezét nem éreztem. Amikor sorra kerültünk, tanítóm azt mondta: "Méltóságos uram, hoztam egy okos gyereket Csörötnekről". Az igazgató felnézett, és csak ennyit válaszolt: "Hogy mennyire okos, az itt majd kiderül." Mikor a nevemet elolvasta, megkérdezte édesanyámtól, hogy rokonai vagyunk-e Kuntár József piarista tanárnak. Édesanyám megilletődve felelte, hogy igen. Az igazgató úr erre azt mondta: "Akkor ő legyen a példakép, mert jó tanuló volt. Kövesd a példáját!"
1926 szeptemberében az állami reálgimnázium első osztályos tanulója lettem. Annak idején Széll Kálmán igen jót tett a várossal és vidékével, ugyanis az ő segítségével épült fel a gimnázium; így a környékbeli egyszerű emberek gyerekei is tudtak tanulni. Biciklivel, vonattal jártam be Csörötnekről. Esőben-sárban. Szóval meg kellett küzdeni a tudásért. Külsőleg is látszott, kik a falusi gyerekek, mert mi hosszú nadrágban jártunk, a városiak meg rövidnadrágosak voltak. Ösztönösen kerestük is egymást, én például egy szakonyfalusi gyerekkel ültem egy padban, aki hozzám hasonlóan a gimnázium előtt hat elemit végzett.
-----IJ: Kikre emlékszik vissza tanárai közül? Volt-e, aki már ott az írásra ösztönözte?
-----KL: Először az iskola fegyelmét, a munka tisztességét emelném ki, nem is az egyes tanárokat. Erős volt a mindennapi latin. (Tudod, mi akkor szombaton is tanultunk.) Aztán jött a többi idegen nyelv is. Magyartanárom Vakarcs Kálmán volt, aki jól benne járt a korban. Nagy tekintélyt szerzett azzal, hogy több helytörténeti és néprajzi könyve, tanulmánya is megjelent. A tanítás mellett ő volt a Vasvármegye szentgotthárdi tudósítója. Ritkán mozdult ki a városból; a vidéki híreket tízpercben vagy az órák után többnyire a bejáró gyerekektől tudta meg, tőlük szerzett információkat. Engem is gyakran kérdezgetett, mi történt a falumban. Egy alkalommal leírtam egy helyi esetet. Tehát nem elmeséltem, hanem átadtam egy afféle megfogalmazott riportot. Megköszönte, elrakta a táskájába, másnap azzal fogadott: "magából akár újságíró is lehet."
-----IJ: Magázta?
-----KL: Hogyne. Az alsó négy osztályban tegeztek minket a tanárok, ötödiktől magáztak. Ez az eset ötödikben történt. Vakarcs tanár úr elküldte a cikket Szombathelyre, és az írásom változtatás nélkül megjelent. Büszkeséggel töltött el, de akkor még nem gondoltam, hogy ennek bármilyen hatása lehet az életemre. Hanem érettségi után nem volt lehetősége édesanyámnak a tovább taníttatásra; mégsem lett belőlem pap. Ősszel az osztálytársaim nagy része egyetemre ment, én pedig otthon maradtam. Háromnegyed évig alkalmi munkákat végeztem, s akkor eszembe jutott magyartanárom mondása. Biciklire ültem, bejöttem Szombathelyre, egyenesen a Vasvármegye Kossuth Lajos utcai szerkesztőségébe. Ott Lingauer Lászlóval találkoztam, aki abban az időben a szerkesztést végezte. Elmondtam, mi járatban vagyok. Tetszett neki a fellépésem. Mondta is rögtön, hogy az újságírónak a jó stílus mellett a bátor szellemre, jó kiállásra van szüksége. Rögtön íratott velem egy afféle próbaírást. Elolvasta, és minden további nélkül szentgotthárdi tudósítónak szerződtetett Vakarcs Kálmán mellé. A falvakból kellett inkább tudósítanom, a várost meghagytuk a tanár úrnak. Ma is emlékszem, hogy 3 fillért fizettek soronként. Fiatal voltam, független. Hajtott a kíváncsiság; nem csoda, ha megtetszett ez a munka. Érdekes volt látni, hallani, hogy az emberek az én írásaim alapján is beszélik meg a híreket.
-----LP: Hogyan kerültél aztán Budapestre?
-----KL: Egy idő múlva már nem elégített ki a vidéki tudósítás. A Vasvármegyének volt Budapesten is munkatársa, aki tartósan beteg lett. Mikor ezt meghallottam, rögtön vállalkoztam a helyettesítésére. Nagy merészség kellett hozzá. Abban az időben sok neves Vas megyei származású személyiség élt Pesten. Voltak köztük arisztokraták, művészek, politikusok. A róluk szóló híreket mindig nagy kedvvel közölte a Vasvármegye. Különösen hálás téma volt a képviselők országgyűlési felszólalása. Az emberek akkoriban elsősorban az újságokból értesültek a politikai vitákról, a képviselők szócsatáiról. Az számított, amit az újság megírt. Szabad bejárásom volt a "Tisztelt Házba". A vasi képviselők mindig előre értesítettek, ha valamilyen érdekesebb felszólalás ígérkezett. Persze hiúak is voltak. Emlékszem, volt egy képviselő, egy bankár, aki több száz példányt rendelt meg abból a számból, amelyikben az ő parlamenti beszédéről számoltam be. Ez jót tett a lapnak, meg nekem is, mert az eladott példányok után is jutalékot kaptam. Budapesti tudósítóként a díjazásom látványosan növekedett. Itt már 30 pengő fix összeget kaptam havonként, és 10 fillérre emelték a sordíjat. Ez még úgy is elegendő volt, hogy albérletet, kosztot kellett fizetnem. 1936-ban mentem fel Pestre. Két év múlva az egyik barátomtól megtudtam, hogy a Magyar Katonaújsághoz tiszteletdíjas olvasószerkesztőt keresnek. Egy alezredes volt a szerkesztője, aki a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. Megtetszettem neki, alkalmazott. Akkor még nem sejthettem, hogy további életemet gyökeresen meghatározza ez a döntés. Nem túlzás, amit mondtam. Egy katonai újság fizetett munkatársa lettem, és innen egyenes út vezetett a hadi tudósításhoz, ahhoz, hogy Magyarország hadba lépését követően a fronton találtam magam. Katonatársaimmal együtt döbbenetes dolgokat éltem át. A látottakat, hallottakat az újságcikkeken kívül egy könyvben is megfogalmaztam.
-----LP: Ez volt A véres Don. 1943-ban jelent meg.
-----KL: Igen. Ennek a könyvnek pedig, túlzás nélkül, egész életemre szóló következményei lettek. Ez a mai fiatalok számára talán hihetetlennek tűnik. Azzal kezdem, hogy a könyvet először nem is akarták kiadni, mert nem találták elég propagandisztikusnak. Nem is annak szántam. Aztán 1943 őszén vitéz Somogyváry Gyula előszavával mégis megjelenhetett. A nagy fordulat a háború befejezése után az én életemben is bekövetkezett. 1945 februárjában még "csak" indexre, azaz tiltó listára tették a könyvemet, szeptember 10-én már le is tartóztattak miatta. Egy hónapig tartottak fogva.
-----A kihallgatók felkészültségéről, elfogulatlanságáról legyen elég annyit mondanom, hogy a szentgotthárdi nyomozó politikai tiszt első kérdése az volt: "Miért ment ki a frontra?" Azt feleltem: "Azért, mert kivittek." Aztán nekem szegezte az újabb kérdést: "Nem tudott volna megszökni?" Erre már kissé indulatosan válaszoltam: "Nézze, ha maga ilyen naiv, hogy azt hiszi, egy háború indulása előtt egy katona meg tud szökni, akkor nem érdemes magának válaszolgatni." Rögtön következett a megfélemlítés, a fenyegetés: "Majd megszólaltatják magát Szombathelyen a Belsikátorban."
-----Egy hónap múlva engedtek ki. Ideiglenesen helyeztek szabadlábra, és "politikai nyilvántartásba" vettek. Azért nem akarok hosszan beszélni nektek erről, mert a Vasi Szemlében (1998/5.) és A véres Don második kiadásának utószavában is részletesen beszámoltam a velem történtekről. A szabadlábra helyezésem ideiglenessége évtizedekre meghatározta a magatartásomat. Tudtam, hogy a legkisebb hibát sem szabad elkövetnem, mert akkor újra letartóztathatnak.
-----A háború után a kommunisták lefoglalták Lingauer lapját és nyomdáját, és Szabad Vasmegye néven adták ki az újságot. A szociáldemokraták viszont Új Vasvármegye néven indítottak napilapot. Ők tudták rólam, hogy a Vasvármegyénél dolgoztam, és meghívtak a szerkesztőségükbe. Így beköltöztem Csörötnekről Szombathelyre; de óvakodtam attól, hogy írásaimban politikával akár érintőleg is foglalkozzam. Ott dolgoztam egészen addig, amíg a fordulat éve meg nem történt, amíg a szociáldemokrata pártot be nem olvasztották. Akkor hívtak a kisgazdapárti Nyugati Kis Újsághoz, de hamarosan azt is megszüntették. Állás nélkül maradtam. (Ekkor már nős voltam, volt egy fiam. Korábban a feleségem háztartásbeli volt. Megengedhettük ezt, mivel az újságíróknak volt tekintélyük; magas volt a jövedelmünk, szabadjegyünk volt a villamosra, a strandra, a moziba, a színházba. De sokat kellett dolgozni; hárman csináltuk a napilapot.) Képzelhető, hogy ismét komoly fordulat történt az életemben.
-----Egyszer, évekkel később egy könyvtáros kollégám mondta, hogy átnézte ezeket a régi újságokat, és nem találta bennük az én írásaimat. Egyszerű volt a magyarázat: amikor fél az ember, nem nagyon mutogatja magát. Cikkeim többségét nem jegyeztem. Olykor csak a monogramom árulkodott arról, hogy én vagyok a szerző. Sokáig tartottam attól, hogy valamelyik rosszakaróm feljelent. Ne higgyétek, hogy ez beteges félelem vagy üldözési mánia volt! Abban az időben könnyen rásütöttek valamit az emberre. Sokan kerültek ártatlanul internálótáborba, vizsgálati fogságba.
-----IJ: Említette a beszélgetés elején, hogy a nép művelése, kulturális felemelése volt az egyik célja. Amikor összeállítottam Lajos bácsi írásainak válogatott jegyzékét, és elolvastam néhány korábban készült interjút, azt láttam, hogy fontos szerepet játszott az életében a könyvtárosi munka, a tanítás és a szerkesztés is.
-----KL: Igen, ezek szorosan összefüggtek. Kiegészítették egymást. Nagyon hamar - gimnazista koromban - elkezdtem gyűjteni a népi hagyományokat, szokásokat. Később megírtam Csörötnek monográfiáját. Akkor sem unatkoztam, amikor állás nélkül maradtam. A munkanélküliségtől a szerencse segítségével menekültem meg. Korábbi hivatásomból adódóan tudtam gépelni. Amikor a Kéményseprő Vállalatnál gépírót kerestek, vállaltam ezt a visszaminősítéssel felérő beosztást. Itt sem maradtam tétlen. A gépírás mellett elkezdtem összegyűjteni a kéményseprők szokásait; megírtam mesterségük történetét. Hamar jó viszonyba kerültem az összes kéményseprővel. Persze itt is akadtak furcsa esetek. Azért mesélem el az egyiket, mert jól jellemzi az akkori állapotokat. Az igazgató gyakran rám bízta a hivatalos levelek megírását; ő ilyenkor csak átfutotta, és szignálta őket. Egy alkalommal rámpirított, mert egy munkaszerződés utolsó bekezdését ekképpen zártam: "Munkáját lelkiismeretesen lássa el!" Főnököm akkor végezte a marxista továbbképzőt, és nem volt hajlandó aláírni a kinevezést. Kíváncsi voltam, hogy miért nem. Hamar választ kaptam. A pártiskolában ugyanis azt tanították neki, hogy nincs lélek. Márpedig akkor az a kifejezés sem lehet helyes, hogy lelkiismeretesen dolgozzon valaki. Csak akkor jött zavarba, amikor visszakérdeztem, hogy mit írjak helyette. Törte a fejét, végül amikor semmi nem jutott eszébe, azt mondta: "Hagyjuk ki azt a mondatot!"
-----Idővel aztán adminisztrátort meg könyvelőt csináltak belőlem, de ez nem ment nekem. Én a betűk embere voltam mindig, nem a számoké. Szerencsésen sikerült megszabadulnom onnan. Már újságíróként bekapcsolódtam a Vasi Írók és Művészek Munkaközösségébe. Csoportunknak dr. Palkó István volt a vezetője; személyes jó barátságban voltunk egymással. Az összejöveteleket a romkerti helyiségünkben tartottuk. Egy alkalommal a könyvtár vezetője említette, hogy kapott egy státuszt. Megkérdezte tőlünk, hogy tudnánk-e javasolni valakit. Erre én magamat ajánlottam. Ő meghökkent; ismerte "a múltamat". Szerencsére a népművelési osztály vezetője támogatott; intelligens, tárgyalóképes embernek tartott. Sikerült két ismert párttagtól ajánlást szereznem (az ottani személyzetis szerint ez volt a feltétel), így éppen 50 éve, 1954-ben felvettek a könyvtárba. Akkor még a régi épületben, a Fő téren voltunk. Könyvek közé kerültem, méghozzá az olvasószolgálatba. (Ketten voltunk egyébként.) Hamar találkoztam azzal az igénnyel, hogy sokan keresnek mesekönyvet. Ez akkoriban hiánycikknek számított. Régebben gyűjtöttem helyi mondákat és egy-két mesét is. Abban az időben jelent meg Illyés Gyula 77 magyar népmese című kiadványa, amelyben népmeséket dolgozott fel. Ő azt hangoztatta, hogy neki - mint a nép fiának - joga van némiképpen változtatni, stilizálni a szövegeket, hogy a könyvet az ifjúság kezébe lehessen adni. Ugyanezt vallottam én is. Elkezdtem a megyében gyűjteni a népmeséket. Hogy ne az én személyem kerüljön előtérbe, létrehoztam a Pável Ágoston Néprajzi Munkaközösséget. Dr. Kiss Gyula volt az az előadó a tanácson, akivel szoros barátságba kerültem, sokat dolgoztunk együtt. A mesék mellett néphagyományokat is gyűjtöttünk. Elsőnek egy csákánydoroszlói volt cseléd, Kardos József meséit jegyeztem fel. Ő a körmendi gyerekeknek mesélt a könyvtárban, mi ezt magnóra rögzítettük. Ekkor Horváth Sándor volt az elnökhelyettes, aki az akkori szóhasználattal "a kultúrát vitte". Ösztönzött, hogy ezeket a meséket tegyem alkalmassá a megjelenésre. Erre nagy szükség volt, mert a közösségben azoknak volt sikerük, akik a történet elmondása közben drasztikus kifejezéseket is használtak. Ráadásul Kardos József nem mindig fűzte össze a mondatait; stílusa sem volt éppen szalonképes. Sikerült az átdolgozás, és a könyv a Vas Megyei Tanács Népművelési Osztálya kiadásában 5000 példányban meg is jelent 1955-ben A furfangos tilinkó címmel. A tanács állta a nyomdaköltséget. A kiadványt a munkaközösség nevében árusítottuk. Számlát nyitottam az OTP-nél, csekkeket nyomtattam. A könyvtárosok és a kultúrházak segítségével terjesztettük a könyvet. A feleségemmel postáztuk a példányokat. Akkoriban lehetetlen volt magánkiadót létrehozni. Nekem sikerült. A megmaradt pénzből kiadtam A szombathelyi könyvnyomdászat története című könyvemet és a vasi népmesék második kötetét 2000 példányban, Az aranyrózsafa címmel.
-----Ebből a korból őrzöm Ortutay Gyula professzor úrnak, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektorának a levelét:

-----Az első meséskönyvet aztán újabbak követték. Az aranyrózsafa második kiadása már a Móra Kiadó közreműködésével jött létre.
-----LP: Ha már itt tartunk, említsük meg, hogy ezekben a napokban jelent meg Füzesi Zsuzsa rajzaival meséid válogatott gyűjteménye, A bűvös ládikó. Ez a Magyar Nyugat Könyvkiadó első kiadványa. Az is említésre méltó, hogy a szombathelyi és a csörötneki könyvbemutató után újabbak várnak Rád.
-----KL: Igen. Szerencsére nagy az érdeklődés. Az említett kiadót dr. Gyurácz Ferenc alapította. Tavaly ő jelentette meg A véres Dont is. Belekóstolt a könyvkiadásba és a terjesztésbe. Látta, hogy lehet támogatókat szerezni; rájuk nagy szükség volt, mert a színes nyomás megdrágította az előállítást. A szép - és nekem kedves - képek miatt több millió forintba került ez a mesekönyv.
-----LP: Lajos bácsi, Neked az ötvenes-hatvanas években komoly közöd volt egy irodalmi kiadványhoz (Vasi élet és irodalom - szerkesztette: Palkó István) és az Életünk című folyóirathoz.
-----KL: Akkor említsd meg az Őrséget is, mert az volt az első antológia a Vasi élet és irodalom előtt! És ott volt még a Népünk is. Abban az időben kevesen voltak a megyében, akik otthonosak voltak a nyomdatechnikában. Én - az újságírói gyakorlatomnak is köszönhetően - értettem a technikai szerkesztéshez. Több kötet sajtó alá rendezésével is megbíztak. Még a megyei pártbizottság egyik-másik kiadványát is velem csináltatták meg. Így kerülhettem a hírhedt három T (tiltott, tűrt, támogatott) idején a tűrt kategóriába.
-----Visszatérve az irodalmi kiadványokra, említettem már, hogy Palkó Istvánnal jó kapcsolatban voltam. Ő sokat tett a város, sőt a régió szellemi életéért. Az Őrség (Szombathely, 1954.) című kötetet így dedikálta nekem: "Kuntár Lajos régi barátomnak, az Őrség és a közösen gondozott, létrehozott vasi irodalmi élet bizonyságainak szorgos munkásának töretlen baráti szeretettel: Palkó Pista". Ő szerkesztette (és részben írta) a Vasi élet és irodalom című kötetet is, később pedig neki volt köszönhető az Életünk megindítása, életben tartása. Ezekben a kötetekben szerzőként, technikai szerkesztőként én is feladatot vállaltam.
-----LP: Időközben munka mellett elvégezted az egyetemet is.
-----KL: A megyei könyvtárban csoportvezetői beosztást kaptam. Időközben kiadtak egy rendeletet, amelynek értelmében a csoportvezetőknek egyetemi végzettséggel kell rendelkezniük. Ekkor egyetemi szinten folyt a könyvtárosképzés. Én 42 éves múltam, gyakorlatom is volt; a rendelet szerint kaphattam volna mentességet, de nem kértem. A sikeres felvételi után 1956 őszén, a forradalom leverése után kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. Közben házat építettem, és rengeteget dolgoztam. Diplomamunkámat Kovács Máté professzor úrnál védtem meg. Ő vett rá a téma kibővítésére, elmélyítésére. Neki is köszönhetem, hogy Szombathely könyv- és könyvtárkultúrája című munkámmal doktori címet szereztem.
-----LP: Egy alkalommal mesélted, hogy a megyei tanács elnöke, dr. Gonda György is gratulált hozzá.
KL: Igen. Ma sem tudom, hogyan jutott el hozzá a hír. Nézd, itt van a levele: "Kedves Kuntár Elvtárs! Örömmel értesültem, hogy a Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karán Könyvtártudományból summa cum laude eredménnyel doktori szigorlatot tettél. Ez alkalommal fogadd őszinte jókívánságaimat.

-----Persze - ahogy ez lenni szokott - nem mindenki fogadta ezt örömmel. Az osztályon elég bántóan csak annyit mondtak, hogy diktáljam be a doktori diploma számát. Számukra csak egy adat volt ez. Egy rubrika, egy rövidítés.
-----Akkoriban volt egy "jóakaróm", aki áskálódni kezdett ellenem. Arra is vette a fáradságot, hogy a Széchényi Könyvtár zárt anyagából lehozassa A véres Don egy példányát. Fel akarta melegíteni az egykori politikai vádat. Sorolhatnám a velem esett méltatlanságokat, de nem teszem. Egyébként ezeket a dokumentumok fotómásolataival együtt szintén közöltem A véres Don utószavában. Voltak, akik nálam sokkal rosszabbul jártak.
-----LP: Én is úgy gondolom, hogy ünneprontó és aránytévesztő lenne, ha sokat időznénk a sérelmeknél.
-----KL: Ezek is velejárói voltak az életemnek. Szerencsére a kellemes élmények maradtak túlsúlyban. Sok szép munkának lehettem részese. Ezek közé tartozott a már említett kiadványokon kívül a szombathelyi főiskola is. Én megyei népművelési tanácsadóként sok országos értekezleten vettem részt. Többször is hangoztattam, hogy folyamatosan képezni kellene a kulturális szakembereket. Magam is tanfolyamokat, előadásokat szerveztem a függetlenített népművelőknek, hogy szakmai tudásuk is legyen. Egyszer Bíró Vera (a közművelődési főosztály vezetője) azt mondta, hogy sikerült meggyőzni a minisztérium kollégiumát a népművelők, könyvtárosok középfokú képzéséről. Azt is "megsúgta", hogy később főiskolai szinten akarják oktatni a közművelődési szakembereket. Akkor még a szomszédomban lakott Palkó Pista, akinek az intézményében (a Szombathelyi Tanítóképző Intézetben) rendszeresen kaptam termet továbbképzésre. Amikor Pestről hazaérkeztem, felkerestem, és mondtam neki, hogy itt van a lehetőség: talán Szombathely meg tudná szerezni a népművelők és a könyvtárosok képzését. Pista a gyors intézkedések embere volt. Úgy emlékszem, hogy a tanítóképző is két nap alatt került Szombathelyre. Rövidesen felutaztunk Pestre az illetékes minisztériumi előadóhoz. Amikor bementünk, és elmondtuk, mi céllal jöttünk, akkor összecsapta a tenyerét: "Nahát! Ezek a vasiak! Mi azt hittük, hogy valakikre rá kell erőltetni, ők meg önként jönnek!" Felkerestük Hadnagy Lacit. Akkor ő volt a miniszterhelyettes. Tősgyökeres vasi fiú. Mindketten jó barátságban voltunk vele. Ő szintén az ügy mellé állt. Így került Szombathelyre ez a képzés, amely aztán később mintaként szolgált a debrecenieknek.
-----LP: Amikor egy esztendővel ezelőtt Palkó Istvánt köszöntöttük egy hasonló beszélgetéssel, azt mondta nekem, hogy többtucatnyi szombathelyi utca névadóját ismerte személyesen, sokan a barátai voltak. Te kiket említenél a régiek közül?
-----KL: Nehéz erre úgy válaszolni, hogy ne tűnjön dicsekvésnek. Sok mindenkit ismertem; számos emberrel volt jó munkatársi kapcsolatom. Elsőként talán Bárdosi Németh Jánost említhetném. Levelei, dedikált kötetei is hitelesítik barátságunkat. Mutatok közülük néhányat: Fehér pille (Bp., 1972.): "Kuntár Lajosnak és kedves feleségének régi barátsággal és vasi hűséggel; Szombathely, 1972. okt. 11., Bárdosi Németh János"; Utak és útitársak (Szombathely, 1975): "Kuntár Lajos barátomnak, a szolgálatért hálával, régi szeretettel; 1975. III. 25. Bárdosi Németh János"; Nyugtalan madarak (Bp., 1978.): "Kuntár Lajoséknak kézcsókkal és vasi öleléssel, szeretettel; 1978. VIII. 25. Bárdosi Németh János"
-----IJ: Hogyan ismerkedtek meg egymással?
-----KL: A két világháború között, a harmincas években találkoztunk. Azt hiszem, először akkor, amikor pesti tudósító voltam. A Faludi Ferenc Irodalmi Társaságnak volt egy rendezvénye a fővárosban, ezen János is részt vett, én meg írtam az eseményről. Aztán később is figyelemmel kísértem a Társaság munkáját. Persze Jancsiét is. Ő a nagyvenes évek elején elköltözött Pécsre.
-----LP: 1943-ban. Akkor már nehezen bírta a szombathelyi légkört. Korábban lemondott a Faludi Ferenc Irodalmi Társaság vezetéséről, nagy terve, az általa indított és szerkesztett Írott Kő miatt is gondjai voltak.
-----KL: Ezeket a témákat a leveleiben is érintette. A mi kapcsolatunk nem szakadt meg, mindig felkeresett, ha Szombathelyre jött; én is jártam Nála. Nézzétek, itt vannak a levelei; válogassatok belőlük!

*

*

*

*

-----KL: Visszatérve az eredeti kérdésedre: jól ismertem Gazdag Erzsit. Száll a sárkány (Bp. 1959.) című kötetének ajánlása azt bizonyítja, hogy ő is barátjának tartott: "Kuntár Lajosnak, régi barátsággal és szeretettel: Gazdag Erzsi; 1959. X. 26."
-----Megismerhettem Székely Lászlót, aki annak idején a Faludi Ferenc Irodalmi Társaság egyik vezetője volt. Egy régi, a két világháború között kiadott könyvét Székesfehérváron dedikálta nekem És a mi lelkünk nyughatatlan (Szombathely, 1934.): "Kuntár Lajosnak igaz barátsággal; Fehérvár, 1966. okt. 8.; Székely László"].
-----Ha már a dedikált könyveknél tartunk, hadd mutassam meg a Mikes Kelemen kritikai kiadás néhány kötetét. Péter, te emlékszel erre, hiszen együtt tartottunk előadást a könyvtárban Hopp Lajossal, a Rákóczi-emigráció és Mikes kiváló kutatójával. A rendezvény végén előpakolta táskájából ezeket a könyveket, és ott dedikálta nekem: Mikes Kelemen: Az ifjak kalauza (Budapest, 1974.): "Azaz mikesi Kalauz a 80 éves Kuntár Lajosnak; Anno Domini 1994, Szíves köszöntéssel: Hopp Lajos." És a másik: Mikes Kelemen: Az idő jól eltöltésének módja: "Kuntár Lajos uramnak megnyugtatásul és az idő mikesi eltöltésére; Anno Domini 1994 Köteles szolgálattal Hopp Lajos deák".
-----A szombathelyiek közül Hegedüs Ferencre is szeretettel emlékezem. Amikor említetted, hogy Judittal beszélgetni szeretnétek velem életemről, munkámról, barátaimról, elővettem régi leveleimet. Megtaláltam Franci egyik kis üzenetét. Annak idején Hegedüs Feri mutatott be Pável Ágostonnak. Nagy veszteség volt, hogy Pável, ez a sokoldalú tanár, szerkesztő, műfordító, lelkes kultúraszervező olyan fiatalon, 60 éves korában elhunyt. Az általa indított Vasi Szemlét szerencsére sikerült feltámasztani. Pávellel egyébként több cikkben, tanulmányban is foglalkoztam. Részben a feledésbe merült életrajzi tényeket tártam fel, másrészt munkásságát értékeltem. (A kézirat 12. oldala.)
-----Dr. Kiss Gyulát korábban már említettem. Ő tanácsi alkalmazottként és főiskolai tanárként is sokat tett a helyi értékek védelméért. Alaposan kivette részét a honismereti munkából. Nemzedékeket nevelt a műemlékek megismerésére, kulturális kincseink méltó megbecsülésére.
-----Kiss Gyuszihoz hasonlóan Rózsa Béla is korán távozott. Őt nagyon tehetséges embernek, kiváló, művelt, az irodalomhoz értő személyiségnek tartottam. Ő is két végén égette a gyertyát. Idősebb kollégájaként atyai módon próbáltam visszafogni; gyakran figyelmeztettem. Mindig az volt a felelet: "apám is korán halt meg, rám is ez a sors vár". Amikor Pete Gyuri az Életünkhöz került, én ajánlottam figyelmébe Bélát. Én is sokat dolgoztam vele. Bárdosi Németh János kötetét együtt szerkesztettük.
-----LP: Kikre emlékszel az Életünk háza tájáról?
-----KJ: Hosszú lenne a névsor. Annak idején a könyvtárban és a folyóirattal is sok író-olvasó találkozót szerveztem. Simon Istvántól kezdve Weöres Sándorig sok mindenkivel találkoztam. Egy-egy levél, dedikáció ezek közül a lazább kapcsolatok közül is fennmaradt. Simon Istvánt azért említem, mert ő személyesen is kiállt annak idején az Életünk mellett. Sokat segített Palkó Pistának. Weörestől van egy dedikált kötetem, a Gyümölcskosár. Ennél azonban érdekesebb az a két kéziratos verse, amelyik az Életünkben jelent meg. Én technikai szerkesztőként megőriztem ezeket, meg néhány kis rajzát, rögtönzését. Amúgy minden bizonnyal a nyomda kukájában végezték volna.
-----Barátságba kerültem a pécsi Tüskés Tiborral is. Több levelet váltottunk egymással. Talán nem tűnik dicsekvésnek, ha beszélgetésünk végén egy bekezdésnyit Tőle idézek:

-----IJ-LP: Köszönjük a beszélgetést, és jó egészséget kívánunk!