TAMÁS ENDRE
AZ
ANNUNCIÁTA
SZERZETES NŐVÉREK ELHURCOLÁSA
A SZOMBATHELYI KÖZKÓRHÁZBÓL
(1949. október 20.)
A KORONATANÚ SZEMÉVEL
----------------------------------------
-----
-----
AZ ANNUNCIÁTA REND AZ EGYETLEN SZOMBATHELYI ALAPÍTÁSÚ BETEGÁPOLÓ REND
A volt
csapatkórház helyén 1919 óta működő vármegyei
közkórházban kezdetben továbbra is a volt katonakórház
apácái végezték a betegápolást. Őket a vöröskeresztes
hölgyek elnöknője, a későbbi dr. Pető Ernőné, Szegedy
Gina hívta Szombathelyre, a Paulai Szt. Vince rend budapesti
központjából. Ők voltak a Szt. Vince rend ún. "kis
nővérei". Lelki vezetőjük kezdettől dr. Boda János
pápai protonotárius volt. Ezen "kis nővérek"
általános főnöksége eredetileg Grazban volt, ám a monarchia
szétbomlása után ezek a kapcsolatok meglazultak, s a rend
vagyona Szombathelyen összpontosult. Ezt Pető Ernő az 1919-es
kommün alatt elrejtette és megmentette. A kórházban továbbra
is dolgozó "kis nővéreket" dr. Boda János tartotta
össze. Létszámuk fokozatosan gyarapodott, s ez gróf Mikes
János megyés püspököt arra ösztönözte, hogy önálló
szerzetté alakulásukat kérje Rómától. Az engedély
birtokában az így létrejött Annunciáta Rendet (Congregatio
Ancillarum B. M. V. Annunciatae) 1920-ban Mikes János
megyéspüspök alapította Szombathelyen, aki továbbra is Boda
János kanonok püspöki titkárt bízta meg a kongregáció
lelki vezetésével. A szerzetesrend eredeti célkitűzése a
betegek ápolása és elhagyott szegény lányok felkarolása
volt. Szombathelyen kívül a rend a celldömölki kórházban is
tevékenykedett, sőt az országban több helyen is (pl.
Kőszegen, Egerben, Gyulán, Debrecenben, Pécsett, Sopronban és
Szegeden) részben a rend tagjai végezték áldásos
betegápolói és háztartásvezető munkájukat. A
kongregációnak a feloszlatáskor mintegy 200 tagja volt az
országban. De nemcsak idehaza, hanem idegenben is voltak
szerzetesek: Bécsben a Pázmáneum háztartását ők vezették,
s ugyanott a magyar papokat nevelő intézetben tevékenykedtek.
A gyergyószentmiklósi állami kórházban is dolgoztak
ápolóként. Áldozatvállalásukra mi sem jellemzőbb, mint
hogy 1937-ben öt nővér Brazíliába, lepratelepre ment beteget
ápolni, majd 1948-ig még többször is utaztak ki Brazíliába
hasonló céllal. Közülük ma már csak egy nővér él ott, Jeronima
nővér.
-----A közösség 1922-ben abban a
tekintetben csatlakozott Assisi Szent Ferenc rendjéhez, hogy a
ferences regulát fogadta el alapszabályként. A Szentszék
1934-ben ideiglenes elismerést adott a nővéreknek, majd XII.
Pius pápa 1942-ben véglegesen jóváhagyta a kongregációt.
-----A kórház indulásakor a nővéreknek
még nem volt anyaházuk, ezért a volt Fehérkereszt
Gyermekkórházban (legutóbbi szervezés szerint az urológiai
osztály helyén) alakítottak ki számukra lakó- és
szálláshelyet, ám a rend kérésére Szombathely város
képviselőtestülete jelenlegi helyükön, a körút mentén
biztosított telket számukra, s engedélyt adott egy 20 apáca
befogadására elégséges anyaház építésére azzal, hogy a
kongregáció az anyaházat 1931-ig építse fel. Ez meg is
történt, s az épület az apácák elhurcolásáig anyaház
volt.
-----A nővérek mottója: Ecce ancilla
Domini! (Íme az Úr szolgáló leánya!) Ők valóban az Urat
szolgálták. Ápolási filozófiájuk is erre a szolgálatra,
illetve a Szentírásra épült: "Amit embertársaitok
közül egynek is tesztek, azt nekem teszitek". E szerint
minden betegben tulajdonképpen Jézust látták. Nemcsak a test,
hanem a lélek gyógyításával, gondozásával is foglalkoztak.
Ezért ha kellett, együtt imádkoztak a beteggel, akit nemcsak
ápoltak, hanem vigasztaltak, s a szenvedés elviselésében
bátorítottak is. Halk beszédük, csendes járásuk,
barátságos modoruk nemcsak tiszteletet parancsolt, de már
magában is megnyugtatóan hatott a betegekre, akik "kedves
nővérnek" szólították őket. Mindezt
ellenszolgáltatás nélkül, a beteg ember iránti szeretetből
tették.
-----Az akkori kívánalomnak megfelelő
szakmai képzettséggel, hivatástudattal végezték munkájukat.
Csodálatra méltó volt munkabírásuk is.
-----A sebészeti műtőben az 1940-es évek
második felében négy nővér dolgozott. A főműtősnő - Szalézia
nővér - szinte hihetetlen gyakorlattal egyidőben két
műtőasztalra műszerelt, késedelem nélkül kiszolgálva az
operáló orvosokat. Vilma nővér az altatói és
kötözői teendőket látta el, ami az akkori csepegtetős
éteraltatás idején kiváló figyelmet és gyakorlatot kívánt
meg. Őt követte a szintén altató Kornélia nővér. A
négy műtősnővér a műszerek és kötszerek
előkészítését, sterilizálását is elvégezte. Szemük
mindenütt jelen volt, figyelmük mindenre kiterjedt. Ők
ügyeltek a rendre, a műtői viselkedés szabályaira, ennek
megfelelően nagy tekintélyük volt még az orvosok között is.
Ezen kívül - mivel akkor kórházi gyógyszertár még nem volt
- a négy nővér volt a kórházi gyógyszerraktár kezelője,
az osztályok gyógyszerkiszolgálója is. A műtétek után a
délutáni és esti órákban - néha éjszakába nyúlóan -
állították össze az osztályok részére rendelt
gyógyszereket. Munkabírásuk és türelmük miatt sokszor
csodáltuk őket, s azt kérdeztük, hogy mikor tudnak pihenni,
hiszen késő éjjel tértek haza az anyaházba, ám részükre
reggel 6 órakor már kezdődött az új munkanap. Én akkor,
1946 óta fiatal orvosként a sebészeti osztályon dolgoztam,
így megismerhettem a nővérek munkáját. Mi, fiatal orvosok
sokat tanulhattunk tőlük, mert viselkedésükkel példát
mutattak, de a műtétek közötti beszélgetések is
tanulságosak voltak. Egy példa: életem második
vakbél-műtétét végeztem, és a megnyitott hasfalon át
előtüremkedő belek között keresgéltem a - néha nehezen
megtalálható - vakbelet. A szigorú Szalézia nővér éppen
odanézett, s rám szólt oktatóan: "Ne turkáljon!
Láthatja, hogy a vékonybelek rózsaszínűek, a vastagbél meg
szürkésbarna. Hát azt emelje ki!". Mindannyian
becsültük őket, mint munkatársakat, akikkel szoros munka- és
bizalmi kapcsolatban álltunk.
A NŐVÉREK MEGLEPETÉS- ÉS PÁNIKSZERŰ ELTÁVOLÍTÁSA A KÓRHÁZBÓL
Bármily jól
és megbízhatóan végezték is munkájukat a nővérek, a
pártállami diktatúra szemében az első pillanattól kezdve
szálka volt a jelenlétük. Vallásos felfogásuk, a betegekkel
végzett reggeli és esti imádságaik, a haldoklókhoz hívott
papi szentség-kiszolgáltatásban való közreműködésük nem
szolgálta a materialista világnézet célkitűzéseit, nem
vágott össze az ún. marxista-leninista ideológia
elvárásaival, ám akkor még senki sem gondolt arra, hogy
valaha is eltávolítják őket, s legkevésbé sem volt
várható, hogy az eltávolítás olyan brutálisan történjen,
ahogy aztán megtörtént. Megindult ugyan már a világi
nővérek szakiskolai képzése, de azzal számoltunk, hogy
velük a növekvő nővérigényt kívánják fedezni, az
utánpótlást biztosítani, miáltal az apácák száma
fokozatosan csökkenni fog.
-----1949. október 20-a fekete betűkkel
íródott be a kórház és a rend történetébe. Ez volt a
szerzetes nővérek eltávolításának napja. Pedig ez a nap is
úgy kezdődött, mint a többi hétköznap: reggel orvosi vizit,
kezelések, kötözések, a műtő üzemének megindulása.
Délelőtt már hallottunk hírt arról, hogy egy
"elvtársnő" érkezett az Egészségügyi
Minisztériumból, s azóta a párttitkári irodában
bezárkózva tanácskoznak. Akkoriban már hallottunk olyan
szállongó híreket, hogy a szerzetesrendeket feloszlatják, de
nem gondoltunk arra, hogy ez bennünket, illetve a betegápoló
rendet, s főleg azok munkáját is érintheti.
-----A vihar előtti csendet követően az
igazgatói irodából déltájban jött az osztályra a hivatalos
értesítés, hogy délután két órakor főorvosi értekezlet
lesz, melyre hivatalosak a kommunista pártszervezet vezetői és
a Szakszervezeti Bizottság (SzB) tagjai is. Mivel akkoriban,
mint oktatási felelős az SzB tagja voltam, én is a
meghívottak közé tartoztam. Két órára valóban összegyűlt
az értekezlet, zsúfolásig megtelt a tanácsterem. Ekkor tudtuk
meg végre, hogy az apácák sorsáról lesz szó, de biztosat
még senki sem tudott.
-----Pár perccel két óra után nyílt az
ajtó, bejött Pető Ernő igazgató és Varga István
gondnok, valamint a pesti kiküldött "elvtársnővel"
a kórház párttitkára. Nem sok jót néztünk ki a sovány,
mogorva arcú pesti hölgyből. Az igazgató főorvos kissé
remegő, megilletődött hangon megnyitotta a gyűlést.
Szokásos nyugodt, halk hangján beszélt ugyan, de szeméből
hiányzott a megszokott mosolygás. Bejelentette, hogy a
pártközpont és a minisztérium küldöttje kíván szólni az
összegyűltekhez. Naiv módon még azt is hozzátette, hogy
helytelennek tartja, amiért a küldött elsőként nem őt,
vagyis az intézet igazgatóját kereste fel, hanem előbb a
párttitkárral tanácskozott, s csak utána közölte az
igazgatóval jövetele célját. Ezt követően a pesti küldött
vette át a szót (ha jól emlékszem, Herpainénak
hívták). Hideg, szenvtelen arccal közölte, hogy a kormány a
szerzetesrendeket feloszlatta, működésüket megszüntette,
így a kórház annunciáta nővéreit is azonnali hatállyal el
kell bocsátani. Ennek értelmében az apácáknak még aznap
este 8 órakor át kell adni a helyüket a már készenlétben
álló világi ápolónőknek, majd egyelőre az anyaházukba
kell távozniuk. Az utasítást egyidőben a rend főnökasszonya
is megkapta. A munkára kiszemelt leváltó ápolónők egy
kórházon kívüli iskolában három hónapos kiképzést
kaptak, de gyakorlaton már többször voltak a kórház
különböző osztályain, tehát nem voltak teljesen
ismeretlenek.
-----Megdöbbent csend lett a bejelentés
után, majd mindenki egyszerre kezdett beszélni, tiltakozó,
vitázó megjegyzések hangzottak el. Nyilvánvaló, hogy a
három hónapos kiképzést és a hiányos gyakorlatot mindenki
kevesellte, illetve kifogásolta. Ekkor újra Pető igazgató
állt fel, és tőle korábban még sohasem hallott kemény
hangon fordult a küldött felé, és kijelentette, hogy ő, mint
az intézmény felelős vezetője, az azonnali leváltásba nem
egyezhet bele, mert ez a kórház működését és a betegek
szakszerű ellátását veszélyeztetné. A beállítani
tervezett ápolónők pár hetes "gyorstalpaló
kurzuson" történt felkészítése nem teszi őket
alkalmassá, főleg a magasabb szaktudást kívánó munkakörök
ellátására, mint például a műtősnői munka, az altatás,
vagy elektromos gépek kezelése. Ezt a váltást csak előzetes
előkészítés és kiképzés után lehetne végrehajtani. Itt
közbevágott a pesti hölgy: "Márpedig végre fogják
hajtani, ez parancs!" Pető újra szólni akart, de a
küldött közbevágott: "Ha nem hajtják végre az
utasítást, akkor hívom az ÁVÓ-t, s akkor majd feltehetően
engedelmeskedni fog az igazgató úr!" Pető Ernőt ekkor
láttam először és utoljára kipirult arccal és éles hangon
beszélni: "Hívja az ÁVÓ-t elvtársnő! Előttük is ezt
fogom mondani! Nem félek az ÁVÓ-tól! Ültem én már a
Gestapo börtönében is, akkor sem féltem, most sem félek! Én
egyedül a betegeket féltem az ilyen intézkedések
következményétől, s nekem az a feladatom, hogy őket
védjem." Erre újra kitört a hangos zsivaj. Több főorvos
is beszélt, kiabált, főleg a műtétes osztályok vezetői.
Még a kórház kommunista szervezetének akkori elnöke, dr. Miklós
Andor szemész főorvos is ellenezte a műtősnők
eltávolítását.
-----Mikor a zaj némileg csendesedett,
felállt és az asztalhoz lépett egy magas, jó megjelenésű
úr, akinek a jövetelét a zajban nem is vettük észre, s eddig
csendesen a fal mellett ülve hallgatta a szóváltást. Most
nyugodt hangon az asztalfőn ülők felé fordult: "Dr. Lugossy
István vagyok, Vas vármegye főispánja, aki most a
kormányt és a vármegyét is képviselem. Bár nem kaptam
meghívást, de értesültem arról, hogy itt ma miről lesz
szó. A kormány utasítását természetesen el kell fogadni, de
az igazgató úr véleményével egyetértek, a betegeket
semmiképp sem veszélyeztetheti az intézkedés. Ez szakmai
kérdés, amit a főorvos uraknak kell eldönteni. De nem ilyen
hangon, nem fenyegetőzéssel és kiabálással. Ebben kívánok
önöknek nyugodt és eredményes tárgyalást." Majd
hozzátette: "Az elvtársnő fellépését, ávós
fenyegetését illetékes helyen szóvá fogom tenni." A
főispán ezután elhagyta a termet. Néma csend maradt
távozása után, majd rövidesen a párttitkárral együtt a
pesti "aktíva" is eltávozott. (Később hallottuk,
hogy az elvtársnőt két hét múlva állásából
elbocsátották).
-----Távozásuk után - már nyugodtabb
hangon - folytatódott a vita. Belátván, hogy egy
minisztériumi rendelkezést végre kell hajtani, már a
legkevésbé rossz megoldás érdekében hangzottak el
javaslatok, végül jó két órás - változatlanul nyomott
hangulatú - tanácskozást követően megszületett a döntés:
a műtősnők és szakasszisztensek maradnak, a csak ápolással
foglalkozó osztályos nővéreknek viszont az esti váltáskor
végleg el kell távozniuk.
-----A gyűlés után a főorvosok az
osztályukra mentek vissza, hogy ott kiadják a szükséges
utasításokat. Mi is visszamentünk a sebészetre.
-----Este nyolc órakor az apácák zokszó
nélkül, ám sírva távoztak az osztályról. Az új civil
nővérek oktatóik vezetésével vették át helyüket a
nővérszobákban. Az apácákat rendőrök kísérték át az
anyaházba. Később tudtunk meg részleteket a sorsukról.
Távozásukat persze a betegek is hamar megtudták,
érzékelték. Egyes helyeken pánik tört ki, sok beteg sírva
fakadt, egyesek tiltakoztak az új, ismeretlen ápolónők
beállítása miatt, volt, aki rögtön haza akart menni. A
sebészeti osztályon öten voltunk beosztott orvosok. Mivel úgy
éreztük, hogy a mi jelenlétünk tudja csak némileg
csökkenteni a zűrzavart, egymást váltva óránként jártuk
be az akkor még javarészt nagy, ún. közös és a kisebb
(régi különszobás) kórtermeket. Közben megnyugtattuk a
betegeket, és segítettük a leváltó nővéreket. Emlékszem,
hogy egy falusi nénit hosszan kellett csillapítani,
vigasztalni, bátorítani, mert éjjel útnak akart indulni, hogy
hazamegy. Magyaráztam neki, hogy mi orvosok itt vagyunk, itt
maradunk, ezután is mi gyógyítjuk őket. Az újonnan beálló
"kisnővérkék" is szeretik a betegeket, hiszen
előzőleg is itt voltak gyakorlaton. De maguk a leváltó
nővérkék is zavarban voltak, hiszen nem igazán tudták
pontosan, hogy mi is a feladatuk. Egyik kisnővér szinte sírva
jött hozzám: "Doktor úr, a 202-ben egy beteg injekciót
kér, mert fájdalmai vannak, de én nem tudom, hol keressem a
gyógyszert, mit kell adni, és önállóan még nem is adtam
injekciót!" Gyere, nővérke, mondtam, és együtt
megnéztük a beteget, majd vittük az injekciót, és én fogtam
a nővér kezét: így adta be élete első injekcióját. Így
telt el az első éjszaka.
AMI A LEVÁLTÁS UTÁN TÖRTÉNT
Persze minden
csoda három napig tart. Az emberek különben is lassan
hozzászoktak a fentről elrendelt, durva, diktatorikus
beavatkozásokhoz, s egyre inkább féltek. Ahogy az várható
volt, két-három nap múltán nagyjából helyreállt a rend,
beindult a munka, a kisnővérek - ahogy őket a betegek hívták
- nem voltak az apácák leváltása miatt okolhatók, és
végül is megállták a helyüket az ápolónői munkában.
-----A műtősnői és más, külön
szaktudást igénylő munkakörben dolgozó apácák azonban
polgári alkalmazottként még fél évig dolgozhattak a
kórházban. Közülük két idősebbet - Szalézia és Vilma
nővért - a későbbi múzeumalapító dr. Smidt Lajos,
volt igazgató, sebész főorvos (akkor tüdősebészeti
adjunktus) vette gondjaiba, megosztotta velük házát és
asztalát, s életük végéig lakást és ellátást
biztosított számukra. Az idős Szalézia nővér többé már
nem dolgozott, Vilma nővér polgári alkalmazottként, altató
és kötöző nővérként továbbra is a kórház
alkalmazásában maradt. A műtősnők közül Kornélia nővér
dr. Pető Ernő igazgatóval Sárvárra ment, és a
sárvári sebész főorvost és feleségét házvezetőnőként
szolgálta halálukig. (Kornélia nővér jelenleg is Sárváron
él, az emléktábla avatásán meg is jelent.)
-----Az apácák nagy többsége novemberig
ott maradt még az anyaházban, amelyet a hatóság szigorú
őrizete miatt nem hagyhattak el. Az anyaházból 1950-ben 58
apácát leponyvázott kocsikon Kecskemétre vittek az
angolkisasszonyok akkorra már kiürített zárdájába. Ezen az
úton történt a szemészeti osztály műtősnőjével, Cirilla
nővérrel a tragikus, halálos baleset. Három hónap múltán
alá kellett volna írniuk szétszóratásuk elfogadását, de
miután ezt megtagadták, szélnek eresztették őket. Közülük
többen polgári alkalmazottként egyházi intézményekben
dolgoztak, vagy visszakerültek a betegellátásba.
-----Mikor 1961-ben a Celldömölki Kórház
sebész főorvosa lettem, az első napok ismerkedése után
örömmel tudtam meg, hogy itt is dolgoznak volt annunciáta
nővérek, sőt a sebészeti osztály akkori főnővére, Júlia
nővér is apáca volt. Rajta kívül még két volt apáca
szolgált a sebészeten (Mária és Gizella), egy a
belosztályon, sőt a laboratórium vezető asszisztense is
apáca volt. Júlia nővér nyugdíjba menetele után - kiváló
munkája alapján - Mária nővért javasoltam osztályos
főnővérnek, aki szintén apáca volt. Kitűnően látta el ezt
a munkakört nyugdíjazásáig.
RENDSZERVÁLTOZÁS, A REND ÚJJÁSZERVEZŐDÉSE
A
rendszerváltozás során, 1989-ben szerveződött újjá a rend,
de még napjainkban sem talált igazán magára. Az országban
élő nővérek nagyrészt Szombathelyre jöttek vissza. 1992-ben
foglalhatták el a felújított anyaházukat. Közben sokan
meghaltak, külföldre költöztek vagy már nem kívántak
változtatni közben kialakult polgári jogállásukon. A népes
rendből főnökasszonyukkal, Alexandra nővérrel
mindössze 12 nővér jött "haza" régi otthonába.
Jelenleg 13 nővér él és dolgozik az anyaházban, 16 idős
nővér szociális otthonban vagy őket befogadó családoknál
van.
-----A szombathelyiek két ízben is kaptak
Brazíliából "segítséget": egy-egy nővért. Ennek
magyarázata, hogy a magyarországi szétszóratás után oda
került át a rend közösségének központja. (Az egyik
Brazíliából küldött nővér, Spohr Mária Márta
jelenleg is itt tartózkodik.) Anyaházukat rendbe hozták, a
lakások miatt átépített részeket helyreállították, s
újra kialakították régi szép kápolnájukat. Lelki
vezetőjük haláláig Permayer János püspöki
tanácsos, tb. kanonok volt, majd - jelenleg is - dr. Pem
László, a Győri Hittudományi Főiskola Szombathelyi
Hittanár Szak igazgatója. Üres helyiségeiket 40 kollégista
lánynak adják ki. A kényszerszünet ideje azonban
felmérhetetlen károkat okozott. A közben felnövekvő két
generáció során hanyatlott a vallásosság, és a
betegápolói hivatás vonzereje is csökkent, noha a rend nem
kizárólag betegápolással foglalkozik, sőt a tanítás
lehetősége is felvetődött. Tény, hogy világszerte egyre
kevesebben vannak, akik a betegápolást élethivatásuknak
tartva szerzetesrendekbe lépnek. A nővérek idős kora mellett
talán ez is oka annak, hogy az annunciáta nővérek komoly
utánpótlási gondokkal küzdenek. Kérdés, hogy meddig tudják
fenntartani magukat, mi lesz a rend jövője. Ezek a gondok a
szombathelyi és Vas megyei lakosoknak sem lehetnek
közömbösek.
VÉGSŐ TANULSÁGOK
Az apácák
eltávolításának egyedüli, ki nem mondott indoka az volt,
hogy a diktatúra ideológiai vezetői szerint az apácák
vallásos életfelfogása nem volt összeegyeztethető a
diktatúra ideológiájával. Ez a feltételezés azonban nem
bizonyult alaposnak, hiszen több volt ún. szocialista államban
(pl. Lengyelországban és Csehszlovákiában) -
vallásgyakorlatuk korlátozása árán ugyan, de - megtartották
az apácákat. Különben sem betegségükben, vagy esetleg
éppen haláluk előtt ildomos a betegeket vallásos
felfogásukról mintegy "leszoktatni", vagy átnevelni
őket. Hiba volt, hogy a diktatúra nem becsülte az apácák
erényeit, s nem támaszkodott rájuk a betegellátásban. Az
intézkedés derékba törte az egyre népszerűbb és népesebb
annunciáta rend életét. Szinte halálos csapást mért a
rendre annak fénykorában. Az idők távlatában meg kell
állapítanunk, hogy az apácák eltávolítása a diktatúra -
sajnos, nem egyetlen - tipikusan antidemokratikus, durva,
brutális beavatkozása volt, mely szembenállt az akkori
közvélemény óhajával, az orvosok törekvésével, s a
betegellátást is elvileg veszélyeztette.
-----Tartozom az igazságnak, hogy a
leváltó nővérek hozzáállását és nehéz munkáját is
elismerően megemlítsem. A "kisnővérek" és az őket
segítő orvosok érdeme, hogy a leváltás végeredményben
zökkenőmentesen zajlott le. Ők adták később a következő
évtizedek középkádereinek törzsgárdáját, belőlük
kerültek ki a későbbi főnővérek. Nehéz, áldozatos munkát
végeztek, havonta csak egy szabad vasárnapjuk volt, ún.
"hosszú napokat" kellett vállalniuk, nem volt szabad
szombatjuk, és soha nem voltak kellően megfizetve.
Hivatástudatukról csak elismerően lehet megemlékezni.
-----Nem utolsósorban elismerően kell
megemlékeznünk Pető Ernő bátorságáról és emberi
nagyságáról, amelyben egyéni sorsát félretéve, elsősorban
a betegellátást tartotta szem előtt, de tiszteletet érdemel
Lugossy István főispán emberi kiállása is. Már csak kevesen
élünk azok közül, akik az apácák leváltását
kortanúként végigélték, ezért lelkiismeretbeli
kötelességemnek éreztem, hogy az utókor tanulsága
érdekében az eseményekről legjobb emlékezetem szerint
történelemhűen beszámoljak.
IRODALOM
Annunciáta
nővérek, Gyümölcsoltó Boldogasszony szolgálói. In: Új
Ember, 1989. aug. 13.
Annunciáta nővérek. In: Új Ember, 1989. aug. 13.
ELMER István: Újraindultak, de megindulnak-e? In: Új Ember,
2003. ápr. 27.
ISTVÁN Lajos: A Markusovszky kórház újjáteremtője
(Emlékezés dr. Pető Ernőre). In: Vasi Szemle, 1999.,
596-610.
Kiss Veronika Ágnes annunciáta nővér, kórházi főnővér.
In: Szent Magyarok Lapja 1945. 1. sz.
LAKATOS István: Hat év a szombathelyi kórházban. I. rész.
In: Vasi Szemle 1998. 3. sz. 349-60.
PETŐ Ernő: A múlt és a jelen Vasvármegye és Szombathely
Város közkórházának életében. Magyarország Klinikáinak
és Kórházainak Szövetsége kiadása. Budapest, 1934.
Sipos Rozália Rafaela annunciáta nővér, a szegedi kórház
ápolónője (1901-1944). In: Margitvirágok, 1945. 1.sz.
SZÉLL Kálmán: A Markusovszky kórház megalapítója. Dr.
Pető Ernő (1886-1959) élete és munkássága. In: Vasi
Szemle, 1999., 5. sz. 571-95.
SZÉLL Kálmán: A Markusovszky kórház története. A
Markusovszky kórház kiadása. Szombathely, 1979.
SZÉLL Kálmán-MÁRKUS Béla: Dr. Szabolcs Zoltán élete és
munkássága. In: Vasi Szemle, 2000. 3. sz. 353-68.
SZÉLL Kálmán: Pető Ernő a munkatárs szemével. In: In
memoriam Dr. Pető Ernő. A Markusovszky kórház és a
Szombathelyi Tud. Társ. és Vas Megyéért Egyesület
kiadványa, 1999.
SZÉLL Kálmán: Dr. Pető Ernő (1886-1959), a szombathelyi
kórház elfelejtett megalapítója. In: Orv. Hetil.,
2000., 18. sz. 971-76.
SZÉLL Kálmán: Smidt Lajos (1903-1975). In: Vasi Szemle,
2000., 495-507.