MARKÓ PÉTER

POLITIKA ÉS ERKÖLCS

TÖPRENGÉSEK SZÉLL KÁLMÁN ÍRÁSA KAPCSÁN *

----------------------------------------Fontos és aktuális írással jelentkezett dr. Széll Kálmán a Vasi Szemlében. Vívódása arról győzött meg, hogy egyre több gondolkodó magyar értelmiséginek van rossz közérzete közéleti viszonyaink mai állapota miatt. A szerző a mögöttünk hagyott évszázad "eltorzult magyar alkatát, zsákutcás magyar történelmét" (Bibó) veszi górcső alá, abban a reményben, hogy a betegség leírása után már végre a terápia is bekövetkezik. Pontosabban a betegség tüneteit az elmúlt évszázadban többen is leírták, de a gyógyulás valahogy mégis elmaradt. Az esszé nagyon pontos etikai, társadalomtörténeti és társadalomlélektani leírást tartalmaz, de - valljuk meg őszintén - sok újdonsággal nem szolgál. Ha a közélet szereplőit - ne adj' Isten az új olvasói generációt (van ilyen?) - önvizsgálatra készteti, erőfeszítése már nem volt hiábavaló. Az írással lényegi vitám nincs, egy zárójelbe tett megjegyzését kivéve, amely szerint "a természeténél fogva apolitikus egészségügy" problémáinak megoldása tekintetében ideje volna nemzeti konszenzust teremteni. Magam úgy látom, hogy épp azért nem sikerült az egészségügyben az elmúlt tizenöt évben egyetlen egy reformot sem végrehajtani, mert a reform ellenzőinek - és ilyen van bőven a helyenként feudális vonásokat őrző egészségügyi rendszerben - mindig sikerült megtalálniuk a maguk patrónusait a politikai mezőben, hogy a reformkísérlet zátonyra fusson.
-----A Horthy-, a Rákosi- és a Kádár-rendszer személyiségtorzító és erkölcsromboló hatásáról nem szándékozom írni, mert a hatvanas évektől kezdve a kilencvenes évek végéig könyvtárnyi tudományos írás és szépirodalmi mű elemezte és mutatta be az autoriter vagy diktatorikus politikai rendszer működését, személyiségromboló hatását. Széll Kálmán írása a bennünk élő múltat nagyon pontosan tartalmazza. Egy idézetet a nyolcvanas évek közepéről mégis citálnék, mert Hankiss Elemér lényeglátóan fogalmaz: "A központi államhatalom (a kommunista diktatúrában - megj. tőlem, M. P.) a maga ellenőrzése alá vonta, kisajátította az anyagi és emberi erőforrások csaknem teljességét. Államosította a termelőeszközöket és a vagyonokat, kipréselte a háztartásokból a rejtett tartalékokat, kisajátította az emberek munkaerejével való rendelkezés jogát. Mindent és mindenkit a Terv teljesítésének szolgálatába állított. Gazdasági és politikai szankciókkal államosította és egyben irányította az emberek életét, életstratégiáit, életcéljait. S, hogy e mechanizmus ne ütközzék emberi-társadalmi ellenállásba, az államhatalom felszámolt minden társadalmi csoportosulást, érdekvédelmi kísérletet, függetlenedési lehetőséget. Atomizálta és proletarizálta a társadalmat. A minél erősebb felhalmozás érdekében tisztára söpörte azokat a bizonyos padlásokat, és tisztára, üresre próbálta söpörni az emberi tudatokat".¹ Így teremtődött meg az alattvaló emberek sokasága, akik a rendszerváltozás tizenöt esztendeje alatt sem tudtak véglegesen szakítani ezzel a mentalitással, és így jó lehetőséget szolgáltatnak egy bal- vagy jobboldali demagógia sikerességéhez. Max Weber a "belülről irányított ember" (David Riesman kifejezése) tömeges kinevelődésével, a protestáns szellem kialakulásával magyarázta a kapitalizmus létrejöttét, s hogy mi olyan elégedetlenek vagyunk a nálunk kialakult "vadkapitalizmussal", annak oka az ilyen szellemiség hiányában rejlik. Hankiss Ágnes 1978-ban írt Martinovics-tanulmányában alkotta meg az "Én-azonos" és az "Én-érvényesítő" személyiség metaforáját. Az Én-azonosság, vagyis az önnön normáival, elveivel egységes viselkedés minden emberben működő elemi igény csakúgy, mint az Én-érvényesítés, vagyis az embernek az a természetes vágya, hogy egyéni képességeit és törekvéseit minél kedvezőbb körülmények között, minél több és nyilvánvalóbb egyéni és társadalmi haszonnal érvényesítse.
-----A probléma az, ha felbillen az egyensúly, és az Én-érvényesítés az Én-azonosság elfojtásával valósul csak meg. Eluralkodik a "cél szentesíti az eszközt" machiavellista-bolsevik mentalitása, és - mivel ez tömeges - a "kollektív felelőtlenség" állapota. Az egzisztencialisták szerint az ember arra ítéltetett, hogy szabadon döntsön, és döntéséért a felelősséget másra nem háríthatja át. Érthető tehát, bármily lehangoló is, hogy a tömegember (emelkedettebben: az istenadta nép), menekülve a felelősségvállalás kényszere elől - szabadságáról lemondva - új fensőbbségek felé fordul, és aláveti magát bálványa kényének-kedvének.
-----Ideje szemügyre vennünk, milyenek is ezek az új bálványok, milyen az egymással állóháborút folytató politikai elit? Annál is szükségesebb ez, mert újabban egyre többször hallatszik prominens képviselőik szájából - és ebből a szempontból az elit más csoportjai sem különböznek -, ha erkölcsileg vitatható cselekedetet követnek el, hogy csak a saját lelkiismeretüknek tartoznak elszámolással. (Gondoljunk csak az elmúlt időszakban lebukott III/II-sekre, III/III-sokra, miniszterelnöktől színházi kritikuson át a tisztelt sportemberig!) Maga Széll Kálmán is azt írja, hogy: "Minden ember saját lelkiismeretével (azon túl Istennel) áll elszámolásban". Felmerül bennem ilyenkor, milyen lelkiismerete lehet annak a személynek, aki a köz véleménye szerint erkölcstelen módon járt el? Egyáltalán, hogyan alakul ki bennünk a lelkiismeret? Adjunk igazat Nietzschének, aki szerint "a lelkiismeret nem Isten hangja az emberben, mint általában hiszik, hanem a kegyetlenség ösztöne, ami befelé fordul, miután nem tud kitörni és kirobbanni"² Nietzsche szerint a lelkiismeret-furdalás "gonosz pillantás", és azt írja, hogy "tetteimet utólag nem hagyom cserben, inkább kiiktatom az értékek közül a dolgok rossz kimenetelét, következményeit".³ Az önmaga ellen fordult elfojtástól könnyű eljutni Freud "felettes Én"-jéig, és az ebből fakadó rossz közérzetig. Norbert Elias szerint az európai civilizáció fejlődése a tiltások és korlátozások egyéni interiorizálásának (belsővé tételének) a folyamata. A civilizáció folyamata a társadalmi kényszert önkényszerré, belülről megélt gátlássá, szégyenérzetté, bűntudattá, rossz közérzetté változtathatja.
-----Paul Ricoeur francia filozófus kifejti, hogy "a lelkiismeret a törvénynek való bensőséges és akaratlagos engedelmeskedés az iránta való tiszta tisztelettől hajtva, és nem csak egyszerűen a szabály diktátumához alkalmazkodva. A döntő kifejezés itt maga a tisztelet."⁴ A politika célja pedig szerinte az emberek közötti békesség megszerzése, vagyis hogy jól éljünk másokkal egy történelmi közösségben. A helyes politikai cselekvés pedig azt követeli meg tőlünk, hogy hajlandók legyünk a kompromisszumra és képesek az alkalmazkodásra. Ugyanakkor az együttélést lehetővé tevő kényes egyensúly azt is feltételezi, hogy ragaszkodjunk a transzcendens egyetemes értékekhez.⁵
-----Kis János legutóbb megjelent művében kifejti, hogy a politikával szemben kétfelé húznak erkölcsi ösztöneink. Egyszerre súgják azt, hogy követeljünk többet a politikustól, mint a magánembertől, meg azt, hogy legyünk elnézőbbek vele.⁶ Kis idézi Michael Walzer filozófust, aki kifejti, hogy a politikus különösen gyakran találja szembe magát a "piszkos kezek" problémájával, vagyis "olyan helyzettel, amikor két cselekvési lehetőség közül kell választania, és bármelyiket válassza, rosszat cselekszik".⁷ Míg Walzer szerint a "piszkos kezek" paradigmatikus esete az, amikor a cselekvőnek csak abban van választása, hogy milyen módon piszkítja be a kezét, addig Kis azokat az erkölcsi variánsokat vizsgálja, amikor a választás a tisztaság megőrzése és feláldozása között húzódik. Walzer szerint a politikai gondolkodás három különböző modellt javasol a piszkos kezek problémájának gyakorlati kezelésére, amely modellek tulajdonképpen kiegészítik egymást. A jó politikus egyszerre felel meg mind a háromnak.
-----Az ún. "klasszikus" modell Machiavelli művéhez társítható, aki azt fogalmazta meg, hogy a jó fejedelemnek meg kell tanulnia, hogyan ne legyen jó, de nem beszélt arról, hogyan kell a jó fejedelemnek éreznie és gondolkodnia erről a problémáról. Machiavelli kifejti, hogy a jó szándékú, de rosszul megválasztott cselekvés a hatalom elvesztéséhez vezet, a célravezető, de erkölcsileg kétes cselekvés révén a politikus viszont elvesztheti becsületét. Arról azonban nem beszél, hogyan kell a fejedelemnek viszonyulnia becsülete elvesztéséhez. Valószínűleg úgy gondolja, hogy nem szabad felesleges aggályoskodással akadályoznia magát a cselekvésben.
-----Az ún. "protestáns" modell Max Weber nevéhez köthető. Ez a fajta politikus feláldozza a lelki üdvösségét a jó ügy szolgálatában. "Aki politikára adja a fejét - írja Weber -, az diabolikus erőkkel szerződik, melyek ott leselkednek minden erőszakosságban. ...A politika géniusza vagy démona belső feszültségben él a szeretet Istenével, akárcsak az egyház által megformált Istennel, s ez a feszültség bármikor feloldhatatlan konfliktusba torkollhat."⁸ Weber politikusának van lelkiismerete, látja, hogy tettei vétkesek, szenved is emiatt, de szenvedése egyedül őrá tartozik, lehetetlen azt a világgal megosztania. Walzer szerint ez álszent hozzáállás, mert a politikus a választók nevében cselekszik, és tetteiért nekik tartozik felelősséggel.
-----Az ún. "katolikus" modell szerint a piszkos kezek gyakorlata nem nélkülözheti a büntetés valamilyen formáját. A politikusnak, aki a jó ügy érdekében elkövette a rosszat, vezekelnie kell. Walzer szerint a derék politikus az, akinek tevékenysége a bűnvallás, a penitencia és a feloldozás periodikus gyakorlatába szövődik. Ez a gyakorlat pedig nem a lélek önmagába zárt világában zajlik, hanem a másik emberrel való interakción keresztül. Kis János véleménye, hogy Walzer elgondolása hibás. Hibája abban rejlik, hogy "mind a protestáns modell politikusára jellemző belső gyötrődés, mind a katolikus modell politikusa által gyakorolt bűnvallás és vezeklés az egyén vétkességét feltételezi, vétkességről pedig ott beszélhetünk, ahol az embernek másképp kellett volna cselekednie, mint ahogyan cselekedett". Márpedig a kérdés az, "hogyan kell értékelni annak az embernek a tetteit és jellemét, aki - miközben bepiszkítja a kezét - azt teszi, amit tennie kell. ...A derék politikus, aki a jó ügy szolgálatában piszkítja be a kezét, nincs miért vezekeljen, és nem szorul feloldozásra".⁹ Kis János hangsúlyozza, hogy demokratikus politikai viszonyok között a politikus nemcsak a saját lelkiismeretével kerül szembe, hanem a nyilvánosság ítéletével.
-----A fiatal Lukács György - Max Weber idézett müncheni előadásával majdnem egy időben - 1918 decemberében, illetve 1919 elején írt két esszéjében nagyon rövid idő alatt az erőszak elutasításától a végső erőszak helyesléséig jutott el. Lukács ugyan a forradalmár előtt felmerült etikai problémáról írt, de ez nagyon hasonlít a nem forradalmár politikus etikai problémájának Weber általi leírásához. A bolsevizmus mint erkölcsi kérdés című esszében azt a kérdést fogalmazza meg, hogy szabad-e az erőszak eszközéhez folyamodni a régi világ erőszakon alapuló berendezkedése ellen (szabad-e Belzebubbal kiűzni a Sátánt)? "A bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődés-ben, az igazsághoz keresztülhazudni magunkat. E sorok írója nem képes ezt a hitet osztani, és ezért feloldhatatlan dilemmát lát a bolsevik állásfoglalás gyökerében, míg a demokrácia - hite szerint - csak emberfeletti lemondást és önfeláldozást követel azoktól, akik tudatosan és becsületesen végig akarják csinálni."¹⁰ Lukács következtetése: a forradalom igenlése vagy tagadása olyan választás elé állít bennünket, melyek közül bármelyiket választjuk, valamilyen erkölcsi parancsot sértünk meg. A Bolsevizmus-esszében Lukács még elutasítja a forradalmi erőszakot, és a szinte kivihetetlen demokratikus utat, a szociáldemokrácia útját választja. A pár hónappal (héttel?) később keletkezett Taktika és etika című írásban már elfogadja a forradalmi erőszakot. "Vannak helyzetek - tragikus helyzetek -, amelyekben lehetetlen úgy cselekedni, hogy bűnt ne kövessünk el... gyilkolni nem szabad, feltétlen és megbocsáthatatlan bűn, de elkerülhetetlenül szükséges: nem szabad megtenni, de meg kell tenni" - írja Lukács, Borisz Szavinkov, az eszer terrorista forradalmár kisregényét idézve.¹¹ Lukács az osztályterror feladatát abban látja, hogy a régi intézményeket és ideológiákat lerombolja és helyettük újakat teremt. Nem ember ellen irányuló a harc. Szerinte a bűnt nem vállaló egyén ugyan megőrzi a maga számára az erkölcsi tisztaság érzetét, de az árat azokkal fizetteti meg, akik a régi világrend áldozatai lesznek. Lukács az erőszak elfogadását egy Hebbel-idézettel támasztja alá: "És hogyha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna - ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám"? Az, hogy ez a mélységesen cinikus erkölcsi választás hova vezetett, a huszadik század kommunizmus-kísérlete szemléletesen példázza.
-----Az előzőekben hangsúlyoztuk már, hogy a derék politikusnál a bűnvallás, a penitencia és a feloldozás periodikus ismétlődése nem szabad, hogy a lélek önmagába zárt világán belül történjen, hanem csak a másik emberrel való interakción keresztül. Egy demokratikus politikai rendszerben erre szolgálna a kritikai nyilvánosság. Jürgen Habermas szinte egész életműve valahol ekörül a kérdés körül forog. Már első jelentős írásában - az 1962-ben megjelent A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásában - leírja azt a jelenséget, hogy a kései kapitalizmusban a polgári kritikai nyilvánosság újra feudális vonásokat vesz fel. Ahelyett tehát, hogy eredeti funkcióját teljesítve közvetítene az államhatalom és a magánember között, és a hatalmat állandó legitimációra késztetné, újra - miként a Napkirály idejében - reprezentatív vonásokat ölt. "A nyilvánosság udvarrá válik, amelynek közönsége előtt presztízst lehet kifejteni, ahelyett, hogy benne kritikát gyakorolnának." Ebben a refeudalizált politikai nyilvánosságban - lehetőleg a kritikai nyilvánosság kizárásával - "a szervezetek politikai kompromisszumokért harcolnak az állammal és egymással, eközben a maguk számára a mediatizált közönségnél népszavazásos beleegyezést kell biztosítaniuk demonstratív vagy manipulált publicitás kifejtése útján".12 A tisztelt olvasóra bízom, döntse el, a hatvanas évek elejének Nyugat-Németországára vonatkozó gondolatok mennyire érvényesek a mai Magyarországra? A korabeli Németországban játszódik Henrich Böll kisregénye: a Katharina Blum elvesztett tisztessége. A műből kiváló mozifilm is készült Volker Schlöndorf rendezésében. Az újságírás felelősségéről szól, konkrétan arról, hogyan kerget halálba egy ártatlan nőt a szenzációhajhász média. A filmet a Kádár-rendszerben készségesen bemutatták nálunk is, hisz az udvari ideológusok kiváló lehetőséget fedeztek fel benne a "züllött kapitalizmus" lejáratására. A filmet a rendszerváltozás után is bemutatták a Duna Televízióban. Reménykedtem, hogy a bűnvallás a magyar újságírók között is megkezdődik. Még mindig reménykedem...
-----Habermas a nyolcvanas évek elején fejtette ki a kommunikatív cselekvés elméletét. A teória szerint a cél-racionális, sikerorientált cselekvésen kívül - amelyik Max Weber óta a kapitalizmus (így a mai magyar vadkapitalizmus) kitüntetett, ideáltipikus cselekvésmódja - létezik egy más típusú cselekvés, amelynél beszédre és cselekvésre képes szubjektumok kapcsolatba lépnek egymással abból a célból, hogy valamilyen megértést keressenek, és összehangolják tevékenységüket. Habermas feltételezte, hogy a termelőerők egyre gazdagabb kifejlődése mellett a posztkonvencionális morál, illetve a kölcsönös megértésre irányuló cselekvés felé menetel a történelem. Olyan antropológiát dolgozott ki, amelyben feltételezte az emberek általános hajlandóságát arra, hogy a köznapi életben cselekedeteiket egymás megértése és a konszenzuskeresés vezérli. A mű megírásakor Habermas még nem láthatta Szarajevót, Beszlánt, és a "kelet-európai kisállamok (rendszerváltozás utáni) nyomorúságát". Habermas a posztmodern teoretikusokkal vitázva állította, hogy lehet az európai történelemben fejlődésről beszélni, abban az értelemben, hogy a társadalom elvileg a hatalom humanizálásának és megosztásának az irányába fejlődik előre. Ugyanerre a végkövetkeztetésre jutott a hetvenes években már Bibó István is, "Az európai társadalomfejlődés értelme" című, Magyarországon csak a rendszerváltás után megjelent művében. (Érdekes volna megvizsgálni, tudhatott-e egymás vonatkozó gondolatairól ez a két kiváló elme!)
-----A korábban sokat emlegetett, de valószínűleg keveset olvasott Bibónak az elitről is számos fontos gondolata volt. Még 1942-ben ezt írta: "Minden elit erős közösségi ellenőrzés alatt áll ugyan, de amíg teljesítő képessége töretlen, addig úgy érzi, hogy mindenekelőtt nem az emberekkel, hanem azokkal az értékekkel szemben kell készenlétben lennie, és számot adnia, melyeket képvisel. Súlyosabb válság jele, ha az elit elkezdi hamisan értékelni az átlagos, egyszerű köz-népben rejlő értékeket. Olyan elit, mely tudatában van a maga erejének és a reá bízott értékeknek, mindig tisztában van azzal az elemi társadalmi ténnyel, hogy a társadalom legfontosabb értékeit vagy az elit őrzi jól vagy senki sem. ...Csak megzavarodott társadalmi viszonyok között igaz az, hogy a nemzet, a közösség, a társadalom értékei az egyszerű nép tömegeiben rejlenek".¹³ A közel fél évszázados kommunista diktatúra nagyfokú elitellenességet alakított ki a magyar társadalomban. Ez az attitűd úgy belénk ivódott, hogy aki nem az "istenadta nép"-re hivatkozik, máris gyanússá válik. Széll Kálmán is azonnal visszahőköl saját gondolatától, amikor megfogalmazza: "A legjobb egy a nép által ellenőrzött, morálisan megkérdőjelezhetetlen szakértői elit (szellemi arisztokrácia) véges időhatárhoz kötött diktatúrája lehetne (de azonnal hozzáfűzi - megj. tőlem, M. P.), csakhogy ilyen nincs, így gyakorlatilag valóban a demokrácia a legjobb kormányzási forma..." Ha csak pár percre is bepillantunk a magyar parlament vitájába, azt tapasztaljuk, hogy a süketek párbeszéde zajlik, ahol - akárcsak a Weimari Köztársaságban - "mindenki mindent bárki másnál jobban tud". Hol vagyunk már a habermasi emberképtől, attól a feltételezéstől, hogy emberi mivoltunkból az következik, hogy a másikat megérteni akarjuk, és vele egyetértést keresünk! A posztmodern kor parlamentje - nemcsak a magyar - olyan politikust kíván, aki fegyelmezetten betartja a frakció utasításait. A frakció döntéseit próbálja a választókkal utólag elfogadtatni, és nem a társadalomban meglévő érdektörekvéseket a parlamentben képviselni. Az érdekek aztán a nyilvánosság számára láthatatlan módon, ilyen-olyan nyomáscsoportokon, kormányzati szakértői bizottságokon keresztül érvényesülnek. Mára már eljutottunk oda, hogy a politikus szitokszóvá vált. Valljuk meg, erről mi, politikusok tehetünk. Ha valaki egy politikust ma gyalázni akar, rásüti, hogy megélhetési politikus. Tegyük most félre azt a tényt, hogy aki a magyar közéletbe ezt a megbélyegző kifejezést behozta, maga a megélhetési politikus "ideáltípusa". A kifejezés sértő jellegén kívül fontosabb annak igaztalan volta. A modern tömegdemokráciát éppen az jellemzi, hogy a politikus hivatásszerűen látja el feladatát. Max Weber A politika mint hivatás című - 1921-ben megjelent - művében kifejti: "A politikát az ember kétféleképpen teheti hivatásává. Vagy a politikáért él valaki, vagy a politikából. ...Ahhoz, hogy valaki a politikáért élhessen, gazdaságilag függetlennek kell lennie azoktól a bevételektől, amelyeket a politika biztosíthat számára. ...Ha egy államot vagy egy pártot olyan emberek irányítanak, akik (a szó gazdasági értelmében) kizárólag a politikáért és nem a politikából élnek, ez szükségképpen a politikai vezető rétegek plutokratikus rekrutációját jelenti".¹⁴ Ezt talán senki nem akarhatja. Ebben az értelemben természetesen létezik megélhetési újságíró, csakúgy mint megélhetési pedagógus vagy orvos. Weber említett könyvében a huszadik századeleji amerikai munkások véleményét is idézi, akik arra a kérdésre, miért hagyják, hogy olyan politikusok kormányozzák őket, akiket maguk is megvetnek, azt válaszolták: "Szívesebben vesszük, hogy hivatalnokaink olyan emberek, akikre köpünk, mint a hivatalnokok egy olyan kasztját, amely miránk köpne".¹⁵ Remélni szeretném, hogy azért nálunk még nem ilyen súlyos a helyzet.
-----A fenti gondolatmenettel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy milyen keskeny az a palló, amelyiken a hivatásos politikus jár. Gyakran kerül szembe olyan választással, amikor a jónak vélt célt csak erkölcsileg kifogásolható eszközökkel sikerül elérnie. Tudnia kell ilyenkor, hogy tettével nemcsak a saját lelkiismeretének tartozik elszámolással, hanem a nyilvánosságon keresztül az egész közösségének. Max Weber az előzőekben többször idézett művét a következő sorokkal zárja: "Politikai elhivatottsága csak annak van, aki biztosan tudja magáról: nem fog összeomlani, amikor ráébred arra, hogy a világ túl ostoba vagy túl közönséges ahhoz, amit ő nyújtani akar. Csak aki mindennek ellenére azt kiálltja: Mégis! - annak lesz hivatása a politika".¹⁶ Ezt az idézetet ajánlom minden politikustársam íróasztalára.

JEGYZETEK