NAGY ALAJOS

A MAI MAGYARSÁG
ERKÖLCSI HELYZETE

GONDOLATOK SZÉLL KÁLMÁN TANULMÁNYÁHOZ *

Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész
Róma ledül, s rabigába görbed.
(Berzsenyi Dániel)

LÉLEK ÉS LELKIISMERET

----------------------------------------Mai helyzetünk felmérésére a sokszámú tanulmány között üdítőleg hat Széll Kálmán professzor úr alapos elemzése, mert az etika bonckésével áll a beteg mellé, igyekezve gyógyítani azt. Igen, az ország beteg, akárcsak a tatárjárás, a török uralom, a Habsburg-elnyomás, avagy a Rákosi- és a Kádár-diktatúra alatt. S a tudós orvos diagnózisa meggyőző: minden baj forrása az erkölcsök hiánya, a keresztény elvek nemzetfenntartó értékeinek felejtése, semmibe vétele. Ez nemcsak magyar jelenség. Sajnos Európa nyugati felében is a keresztény értékrend elvesztése, hiánya, a Mammon abszolút hatalma most az uralkodó "eszme". Korunk képe az Apokalipszis ijesztő lovasait juttatja eszünkbe, a Sátán győzedelmét idézi, az elszabadult szörnyetegtől való félelmet szítja bennünk. A zsarnokság(ok) érezhető nyomokat hagytak a lelkekben. Szinte sorról-sorra idézhetnők Illyés Gyula nagy versét, melynek kvintesszenciája:

-----Széll Kálmán tanulmánya a lelkiismeret aktiválására szólít. Lelki-ismeret. Ismerjük lelkünket? Foglalkozunk annak megismerésével? Gyermekkorunkban szüleink esti lelkiismeret-vizsgálatra neveltek bennünket (legalábbis még az én nemzedékemben ez nagyon elterjedt volt). A jótettek és a rossz cselekedetek napi mérlegelésére. Ha tényleg gyakorolnánk ezt az elalvás előtti lelki tornát, mérleget vonnánk napi tetteinkről, talán nem süllyedt volna ilyen mélyre társadalmunk. Akkor értékrendünk nem anyagiakban volna mérhető, hanem szellemi kincsekben. Vagyis a materiális világ elé kerülne a lelkiség, melynek alapja immáron évezredek óta a Tízparancsolat, amelyben Isten törvényei mögött felismerhetjük mindazokat a szabályokat, melyek nélkül nincs haladó társadalom.
-----Figyelembe kell vennünk - ezzel a szóban forgó tanulmány, sajnos, nem sokat foglalkozik - a társadalom legkisebb, egyben legfontosabb sejtjének, a családnak szisztematikus szétzüllesztését. Minden diktatúrának elsődleges célja, hogy e kis sejtet megváltoztassa: a gyermekeket minél előbb kiragadja a család kötelékéből, általa irányított intézményekbe dugja (óvodák, iskolák, napközi otthonok), ahol érzelmi kötelékek nélkül, a saját céljainak megfelelően nevelje a jövő polgárait, a társadalmat fenntartó dolgozókat. A modern kaptárakban, a lakótelepek, a lakóparkok anonimitásában megszűnik a szülők, nagyszülők, a rokonok, ismerősök (régebben az egész falu nevelte a felnövő nemzedéket!) érzelmi alapokon nyugvó befolyása, elvész a családban felállított értékrend - amely kölcsönösen hat a közösségre és viszont -, s egy indifferens emberi hibrid jön létre, amely most már anyagi javak juttatásával vagy megvonásával könnyen kormányozható, vagyis csatasorba állítható a hatalom birtokosainak céljai szerint.
-----Itt az egyének összehasonlításának alapja nem a szellemiség elsősorban, hanem az anyagi javak birtoklásának mértéke. A modern társadalomban a filozófia átadta a vezető szerepet a technikai-materialista gondolkodásnak, mégis - mellékszerepben, az ideológiákban - formálja jelenünket.

AZ ETIKA ÉS A TUDOMÁNYOK

Az etika már nem köti a tudomány művelőit: a mai tudós klónozhat, romboló, gyilkos eszközöket, vegyületeket, energetikai létesítményeket hozhat létre, anélkül - íme, az erkölcs hiánya! - hogy emiatt valaki elmarasztalná. Ha a törvény tiltja is ezeknek a káros jelenségeknek, alkotásoknak forgalomba hozatalát, a hatalom birtokosai szemet hunynak felette, mi több - ha érdekeik úgy kívánják -, minden lelkiismeret-furdalás nélkül használják, értékesítik azokat. A társadalom évek múltán elnézővé válik a korábbi bűntett (pl. a magzatelhajtás) iránt, ráborítva a feledés "kegyes" fátylát.
-----Mióta Nietzsche meghirdette, hogy az Isten halott, éljen az ember, kiderült, hogy az ember egyedül képtelen egy világrend megalkotására, inkább tönkreteszi a teremtést, mintsem szolgálná azt. Érvénytelenítette azokat az útjelzőként elismert törvényeket, amik boldogulását elősegítették. Gátlástalanságot hozott, olyannyira, hogy a természetellenességet a természetes fölé állította. (Pl. a homoszexualitást, amit ha betegesnek tart valaki, kizárják a legfelső fórumokból.) A hasznos és jó fogalma a lehetséges mögé szorult, figyelmen kívül hagyva, hogy a lehetséges szükséges-e.
-----Visszatérve a tudomány etikájához, el kell gondolkoznunk azon, hogy a nagy tudósok többsége a XX. században is (Einstein, Max Planck stb.) hívő ember volt. Megvolt bennük az alázat a teremtés előtt, tudván azt, hogy ők csak a megalkotott világ egy újabb, az ember elől eddig elrejtett részét fedezték fel, vagyis eszközök a teremtő Isten kezében. A múlt század filozófusai szerint az ember magára maradt a teremtés kompakt művében, és saját erejéből kell megváltania önmagát, a társadalmat - amire képtelen.
-----A nietzschei-marxi nihilizmuson alapuló marxista társadalmak semmisnek nyilvánították az isteni törvényeket, behozták helyette a szocialista erkölcs rendszerének rendszertelenségét. Ki szabja meg itt a határokat, a normákat? Miért kövessem ennek a rendszernek szabályait, törvényeit? Félelemből? Azért, mert tudom, hogy átlépésük esetén felelősségre vonnak - esetleg megbüntetnek? Tehát a félelem szabja meg erkölcsi magatartásomat is, nem pedig az erkölcs parancsa per se. (Nem vétkezem, mert az bűn, azzal ártok embertársaimnak, Isten képmásának, vagyis vétkezem a teremtés, a Teremtő ellen.) S ki kéri számon bűnömet? A törvény, a bíróság, a társadalom? S ha nem tudják meg, hogy vétkeztem? Büntetlen maradok. Mivel nincs lelkiismeretem, amin keresztül Istennek felelősséggel tartozom, nincs lelkiismeret-furdalásom sem. Bűnözhetek kedvem szerint. A társadalom mozgató ereje tehát a nihilizmus, a materializmus "szabadsága". Létemet megszabja az anyag, az anyagi birtoklás vágya, ami viszont egyre jobban alá van vetve a technikai erőszaknak, gépi mechanizmusoknak (rádió, tv, computer, mobiltelefon), melyek társadalmunkban imperatív erővel bírnak. Nietzsche, Marx, Sartre és Camus materialisták, s habár eszmerendszerük nem szabja meg közvetlenül (kivéve Marx lassan ódivatú gondolatvilágát) a társadalom értékrendszerét, sokszor alibiként szolgálnak a társadalmi rendszerek szellemi alapjaihoz.

AZ ETIKA ÉS A TÁRSADALMI FORMÁK

Minden diktatúra ateista. A diktátor nem ismer el magasabb hatalmat maga fölött. Új vallást talál ki, a diktatúra vallását, melynek maga az istene. Mivel a tirannus személye konkrét, könnyebben felfogható, mint a szellem, hatalmát fizikailag is gyakorolja - jutalmaz, büntet -, a szellemileg egyszerűbb néprétegek hamarabb behódolnak neki. Levetik egyéniségüket, beolvadnak. Ezért a diktatúrák, a diktatórikus elméletek sosem az egyénnel, hanem az arcnélküli tömeggel foglalkoznak, s egy közösség lelkiismerete nehezen hozható közös nevezőre, főleg azért, mert az egyén, akinek felelőssége megbúvik a tömegben, áttételesen a társadalomra hárítja bűnét. Nem veszi figyelembe a kereszténység legfontosabb törvényét, a két főparancsot: Szeresd Uradat, Istenedet - és: - szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Így a határtalan egoizmus válik a társadalom alapjává, ami nem összeköt, hanem széttép. Itt már nincs szükség a lelkiismeret-vizsgálatra, mert az egyén nem felelős embertársaiért.
-----A demokrácia az eddig ismert legjobb társadalmi forma. De a legesendőbb is. Éppen azért, mert az egyenlőség elve alapján az egyén számtalan búvóhelyet talál benne. Igazolni tudja tehetetlenségét a tömeggel szemben, amelyben - amint Széll professzor úr is utal rá - a műveletlen ember szavazata éppen annyit ér, mint a tudósé. Mivel a műveletlen népet könnyebb vezetni, mint a kulturáltat, a hatalomnak - habár az ellenkezőjét hirdeti - nem áll érdekében a népművelés, az egyéniségek kiművelése. Ha valaki mégis átcsúszik a rácsokon, igyekszik azt a hatalom saját érdekében korrumpálni.
-----A diktatúrák intoleránsak. Nem hajlandóak a tisztázó/tisztító dialógusra, ami esetleg napvilágra hozná gyengeségeiket, hibáikat. Életbevágó, hogy az ellenfeleket eltávolítsák, likvidálják: a nácik a zsidókat, a kommunisták az osztályidegeneket. Sőt, a nácik addig jutottak, hogy csak a "tiszta" germán fajt ismerték el életképesnek, felsőbbrendűnek. Csak neki tudták be a "tiszta" erkölcsöket, amiket ráerőszakoltak más népekre is. Ugyanezt tette Sztálin is, aki rákényszerítette a bolsevista tanokat a hatalma alá került népekre. A lelkiismeret-vizsgálat fölöslegessé vált, hiszen az ideológia, melynek helyességét az egyén elismerte, nem tette szükségessé a tettek mérlegelését, amik alá voltak vetve az uralkodó ideológiának, ami viszont a nép érdekében lett állameszmévé. Lelkiismeret-vizsgálatot már akkor kellett volna tartani, mikor a kormányzó "eszmét"(?) az egyén elfogadta. De ki olvasta a Harmadik Birodalom létrejötte előtt - de alatt is - a Mein Kampf-ot, vagy Marx (eredeti!) műveit? Ki érdeklődött Lenin gyilkos rendelkezései felől? Látványosan díszítették a könyvespolcokat, de nem olvasták őket.
-----Indulásakor minden diktatúra jobbat ígér a meglévő helyébe. Mind a nacionálszocializmus, mind a kommunizmus egy, a nép (materiális) javát célzó szociális programmal indul, amely azonban már a kezdetben magában hordja a diktatúra csíráit, amely igen hamar megjelenik teljes fegyverzetével, intoleranciájával a másképp gondolkodók irányába. Programját a nép nevében fogalmazza és - szerinte a nép javára - a köz nevében hirdeti meg. A népakarat álarca alatt uralkodik és kegyetlenkedik. Holott demokratikusnak mondja magát, a társadalmat gazdasági és szociális, főképpen ideológiai osztályokra bontja. Az ellenfél fogalmát nem ismeri (osztályellenség, a népi demokrácia, a szocializmus ellensége stb.), elzárkózik minden tisztító vita elől. Ez az ellenség-fogalom szabja meg ma is politikai, társadalmi életünket.

ETIKA ÉS MAGYARSÁG

Ezekkel a kérdésekkel és gondolatokkal elérkeztünk Széll Kálmán tanulmányának központi témájához, a jelenlegi magyar társadalom erkölcsi állapotának jellemzéséhez.
-----Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy Magyarországon nem történt meg a múlt rendezése. Ez azt jelenti, hogy mindenki egyénileg bírálja, vagy helyesli a háború utáni magyar történelmet, attól függően, milyen szerep jutott neki, szerencséje volt, vagy sem, a hatalom birtokosaihoz tartozott, vagy az elnyomottakhoz, az ellenzékhez, vagy a szimpatizánsokhoz.
-----Mivel a régi értékrendszer 1948 után elvesztette érvényességét - tudatosan lerombolták, s újat nem építettek helyette -, a társadalom alapjaiban rendült meg. A marxista messianizmus ugyanúgy nem jelentett megoldást, mint a modern filozófiai irányzatok - az egyén magára maradt, sivár létének értelmét az anyagiakban kereste és keresi. Nemcsak idehaza, de a szabad nyugati világban is, ahol pedig megvolt, megvan a lehetősége a keresztény értékrend új, modern eszmékkel való újraélesztésének. Ez, mint tudjuk, nem történt meg. A tudományokat ma nem a filozófiai, etikai eszmék, hanem az anyagiság, nem a lehetőség lehetősége, hanem a lehetőség kötelezettsége szabja meg, ez pedig nem építhető be egy értékrendbe se.
A múlt rendezésének a kommunizmus bukása után megvolt a lehetősége, adva volt a Gonosz visszaszorításának lehetősége is, erre meg is volt az igény - sőt ma is megvan -, de hiányzik az aktív karizmatikus közösség, amely ezt artikulálja s keresztülviszi. A pesszimizmus, a közöny uralja társadalmunkat, ami pedig káros, ahogy Dante is látja: itt kezdődik a pokol. E közöny az, ami mindent elfogadtat, kerüli a kritikát és a jóra való aktivitást meggátolja. (A katolikus erkölcstanban a hét főbűn közé soroltatik a jóra való restség.)
-----A kommunista - rákosista és kádári - diktatúra egyik legnagyobb bűne az emberek, családok meghurcolása, kínzása, legyilkolása. Míg a náci diktatúrában elkövetett hasonló vétkek az emberiség ellen elkövetett bűnök, melyek nem évülnek el, Magyarországon a hasonló kommunista vétkeket elbagatellizálják, elfelejtetik - ha nem is bocsátják meg őket. Azáltal, hogy a jelenlegi törvényhozásban és az igazságszolgáltatásban részt vesznek a diktatúra kiszolgálói - sőt: működtetői! - is, érdekeiknek megfelelően mozgatják a jog és az igazság gépezetét. A közömbös nép (lám, a pokol) elfogadja, megválasztja ezeket a bűnös embereket, balsorsának okozóit és azok utódait... Különben nem lehetett volna egy flegma pufajkás ("Na és?"), vagy egy titkos ügynök az ország miniszterelnöke. Németországban ez éppúgy lehetetlen volna, mint Frankhonban, ahol a kommunisták szimpatizánsaikon keresztül mindig beleszóltak a nemzet politikájába, de elmarasztalták a régi rendszer kollaboránsait.
-----Természetesen igaza van Széll professzor úrnak: nem mindenki lehetett mártír. A nemzetnek túl kellett élnie e nagy tragédiákat, azonban ha kevesebb lett volna a megalkuvó, több az ellenálló, fel lehetett volna-e építeni a diktatúrát? Mi lenne, ha háború volna, és senki nem menne el? - kérdezik a békeapostolok Brechttel. Ugyanezt kérdezhetjük a diktatúrákban is: mi lett volna, ha mindenki (ha csak passzívan is) ellenáll?
-----1956-os forradalmunk brutális leverése mély traumát okozott a nemzetnek. Legkésőbb akkor tudatosodott bennünk, hogy a Nyugat nem segít, legfeljebb befogadja a menekülteket, sajnálkozó nyilatkozatokban fejezi ki szimpátiáját. Ez azonban nem volt ok a behódolásra. Bárhogy is értékeljük a túlélés motívumát, kénytelenek vagyunk beismerni, hogy ez sokak számára csak alibi volt. (Tudunk olyan esetekről is, hogy a jogász, nem bírva a jogtalanságot szolgálni, elment pályamunkásnak.) Lelkiismeretüket megnyugtatva sokan kicsi, fel sem tűnő, nem büntetendő gesztusokat nagyítottak fel ellenállásuk kifejezésére.
-----A diktatórikus rendszer első behódolói között - nem akarom megsérteni őket, mert voltak köztük nagyon becsületes, nagy tudású emberek - a kiemelt káderok voltak, akiket nyolc elemi után szakérettségire, majd "gyorstalpaló" egyetemi tanulmányokra küldtek, s vezető pozíciókba helyeztek, sokszor a nem-párttag akadémikus szakember fölé.

AZ ETIKA ÉS MAI TÁRSADALMUNK

A hitoktatás eltörlésével, illetve drasztikus korlátozásával már a gyerekeket megvonták az erkölcsi értékek megismerésétől. Pl. a negyedik parancs tanításának hiánya (Atyádat és anyádat tiszteld!) meglazította a családi kötelékeket, ami megnyilvánult az idősekkel szembeni viselkedésben is. Az anyagi javak utáni - kétségkívül megokolható - vágy, s a birtoklásra épülő jóléti társadalom arra késztette a házastársakat, hogy mindketten dolgozzanak. A magára maradt gyermeket napközikbe, óvodákba dugták. Az ottani materialista-marxista nevelés nem tanította az erkölcsi törvényeket. Az otthon töltött idő rövidsége nem engedte meg, hogy a szülő és gyermek között szorosabb szellemi kapcsolat - ami hatványozódhatott volna a kölcsönös szeretettel - kiépíthesse a régi erkölcsi normákat. A libidó hangsúlyozása, a régi erkölcsi normák semmibevétele feldúlta a házastársak közötti testi-lelki harmóniát, s elfeledtetve a kilencedik parancsot - megkönnyítette a válást, a családok szétzüllesztését, az új generáció erkölcsi alapjainak megingását. Ez Nyugaton is megtörtént: a szexualitás szabadsága értéktelenné tette a házasságot, az egyedülállók anyagi támogatása aláásta a társadalmat. A serdülőtől már nem lehet számon kérni, hol, milyen társaságban járt, hisz a szülők példája, laza erkölcsei mindent megengednek.
-----Helyes Széll Kálmán megállapítása: nem minden párttag volt áruló. Sok esetben saját munkájuk védelmében védeniük kellett a rendszert is, amely e munkát lehetővé tette. Ez hamis képet adott mind a rendszerről, mind az egyénről. Hovatartozását nem lehetett megfelelően értékelni, az a megalkuvás jegyeit viselte. Ez a tömegben a "ha neki lehet, szabad nekem is" képzetét szülte. Igen kevesen voltak azok, akik "élvezték" a rendszer kegyeit (pl. Csoóri Sándor, Csurka István, vagy olyan politikusok, mint Szűrös vagy Pozsgay), mégis kritizálták azt. Ez főleg a Kádár-rendszer végén vált jobban észlelhetővé. Ezek a fontos személyiségek keresték először a kapcsolatokat a nemzeti emigrációval. Külföldi útjaikon észlelték a Nyugat gazdasági és technikai fölényét a kommunista gazdasági és erkölcsi rendszerrel szemben. Hírül adták, hogy a Kádár országában ugyan jobb a helyzet, mint a "szocialista testvérországokban", de azt is tudták, hogy ez csak a "három nyolcas" - 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás - feladásával lehetséges. Vagyis: a magyar munkásnak kétszer annyit kellett dolgozni a "relatív jólétért", mint Nyugaton élő kollégájának. A falusi embernek pedig ahhoz, hogy élelmiszer-ellátása megfelelő fokon legyen, a háztájiban kellett megtermelnie, amit a tsz nem adott meg neki. Hogy sok másról - pl. az egészségügy szomorú helyzetéről - itt most ne is szóljunk.

ETIKA ÉS EMIGRÁCIÓ

Térjünk rá a szerzőnek az emigrációval kapcsolatos meglátásaira. A "külföldre szakadt honfitársakról" külön dolgozatokat kellene írni. Itt ugyanis teljes zavar uralkodik a fejekben, mind odakint, mind idehaza. Magát az emigráns és a disszidens fogalmát tisztázni kellene. Nem ugyanazt fedi a két fogalom. Itt csak az emigránsokkal foglalkozunk, hisz a disszidensek - legtöbbször önkéntelenül - sokat ártottak az ország valódi állapotának külföldi megítélésében: azt a tényt, hogy külföldre utazhattak - ami egy nyugati polgárnak természetes - mint a rendszer liberalizálódását értékelték és érzékeltették. De dicsérték a rendszer eredményeit is - amik, mint már említettük, legtöbbször elmaradtak a nyugati színvonal mögött - talán tudatalatti büszkeségből (azért mi is vagyunk valakik, nem tartozunk a primitív népek közé stb.), vagy nemzeti öntudatból. Ezek a relatíve jobb eredmények oda vezettek, hogy az ezekről értesülő nyugati hallgató - aki időnként tényleg azt képzelte, hogy a kommunizmusban élő országok primitívek, hasonló állapotban vannak, mint a háború alatti szegény Szovjetunió - általában elismerte, hogy a "legvidámabb barakk a szocialista táborban" valóban jól él. A hazulról hozott kisüsti is ezt látszott igazolni - legalábbis a kevésbé képzett többségben. A hazai látogatók egyrészt azt bizonygatták - szűk baráti körben - hogy a néma ellenállást a nép (környezetük) még nem adta fel, másrészt - nagyobb nyilvánosság előtt - dicsérték a (relatív) jólétet.
Nem értek egyet a tudós szerzővel abban (sem), hogy az emigráció a (külföldi) sajtó híradásai alapján ítélte meg a hazai helyzetet. Az itthoni "belső emigránsok" ismerték a valódi helyzetet, de nem keresték a kapcsolatot a "nemzeti" (1945-ös, 1948-as, 1956-os) emigrációval. Voltak kiváló értelmiségi ellenállók (Csoóri, Csurka, Kelemen András, Lezsák Sándor), akik megkeresték a - főleg 1956-os - emigrációt, de a kapcsolatteremtés nem volt egyszerű: az első találkozásokat a kölcsönös bizalmatlanság jellemezte. Mindkét fél félt a másiktól: ők azt hitték, mi "imperialista" ügynökök vagyunk, mi attól féltünk, hogy látogatónk kommunista besúgó. Aránylag későn alakult ki egy szoros kapcsolat és együttműködés. A másik veszély abban állt - és ezt tudtuk -, hogy ezeket a személyeket figyelik. Ügynökök serege volt rájuk állítva. (Lásd a Történeti Hivatal aktáit.) Münchenben a Szabad Európa Rádió és a Nemzetőr című lap mindig nyitva állt e látogatók számára. Legtöbbször privát lakásokban találkoztunk. (Pl. nálam, Düsseldorfban, ahova feljöttek Tollas Tibor és Juhász László Münchenből, Kocsis Gábor Hessenből, Töttösy Ernő Brüsszelből.) De ekkor már ki volt építve egy személyes láncolat is. Egyik kapcsolatunk Sinkovits Imre színművész volt, aki akkoriban sokat szerepelt külföldön, és személyesen vitte/hozta a fontos üzeneteket. Fontos megjegyeznünk azt, hogy az emigrációt is zsarolták (szülőkkel, gyermekekkel, hozzátartozókkal, útlevél-vízum megtagadásával, emberrablással.) Nos, ha nem lehetett elvárni az itthoniaktól a mártíromságot, nem szabad ezt az emigránsokon sem számon kérni.
-----Sajnos idehaza nem fogadták el - Antall idejében sem, ő nem nagyon bízott az emigrációban - javaslatainkat, segítségünket. Így komoly szellemi és anyagi támogatásoktól esett el a keresztény polgári vonal. Zsidó barátainknál a kapcsolat sokkal szorosabb volt - megtanította őket az örök emigrálás, a konspiráció szükségessége -, több támogatást is kaptak. A rendszer végóráiban az itthoni ellenállók információi alapján első kézből értesültünk a valóságról, nem a nyugati lapok - sokszor megszépítő - riportjaiból.
-----Az emigránsok hazatérésével kapcsolatban is téved Széll professzor úr. Nemcsak kedves atyai barátom, Varga Laci "bátyám" állt be a rendszerváltók sorába, de mások is. Olyan neveket tudnék felhozni, mint Németh János, aki ma is tagja az országgyűlésnek. Az 1945-48-as emigráció meglehetősen kiöregedett, az 1956-os pedig éppen a nyugdíjazás előtt állt. De sokan az érdemes itthoni ellenállók közül féltek attól, hogy a hazatért emigránsok hivatali állásokra sandítanak, így mellőzték őket, s nemcsak a személyeket, hanem a javakat, tanácsokat, és a legfontosabbat: a kapcsolatokat is. Akik közvetlenül a rendszerváltozás után hazatelepedtek, valóban politikai ambícióval jöttek. Akiknek hittek, bevetették őket, legtöbbjük hamarosan lejáratta magát. Sok esetben nem a tehetetlensége miatt, hanem azért, mert nem ismerték a diktatúra idején meghonosodott erkölcsi normarendszert - amiről itt értekezünk. A különbségek megjelenítésére egy példát hozok fel: Nemrégiben egy újságíró megjegyezte: maguk túl szabadon beszélnek mindenről. Pongrátz Gergellyel majdnem egyszerre válaszoltunk: mert mi majdnem negyven évig szabad országokban éltünk. Ez a mondat is élénken illusztrálja az itthoni, a kárpát-medencei és a nyugati magyarság közötti különbséget.

*

Le kell szögeznünk: a magyar nép keresi a társadalom új értékrendjét!
-----De ki adja meg neki?
-----A tömegtájékoztatási eszközök? Az a sajtó, mely képes még egy halott soha meg nem írt rágalmazó levelét is közölni? Vagy az a miniszterelnök, aki hazugságokkal alátámasztva a nemzet érdekei ellen fordul? Vagy az egyház, mely nem áll ki a XX. század legnagyobb, legtisztább magyar mártírja, Mindszenty József mellett? Sőt, fedi azokat a főpapokat, akik besúgóként dolgoztak a vallásellenes diktatúra megszilárdításáért és örökérvényű bebetonozásáért? Vagy tán a "népképviselet" azon tagjai, akik ismerték a becsődölő "szocialista üzemek" valódi értékét, potya pénzen megvették azt, s így "legális úton" meggazdagodtak? Vagy tán azok a kivetkőzött gyilkosok, akik ma amnesztiát élveznek és a nép nyakán ülve újra a kiváltságosok közé tartoznak? De nem bízhatnak a parlamentáris demokráciában sem, hisz a képviselők korrumpálhatóak. A párt (pártvezetők) érdekeit a nemzeti etikai értékek fölé emelik. (L. európai biztosok. Nem az volt már a vita tárgya, hogy a magyar jelölt egykori kommunista múltja miatt a néppárt álláspontja szerint nem kerülhetett volna ebbe a pozícióba, hanem az volt a döntő, hogy a Biztosi Testület elnöke, aki néppárti volt, ne bukjon le.) Tehát etikáról itt beszélni sem lehet.
-----Csoda-e hát, hogy a tömegek becsapva érzik magukat; elfordulnak a politikától, s átengedik a játékteret a gátlástalan Gonosznak?
-----Ez a perverzitás jelenik meg abban is, hogy egy "polgári" volt miniszterelnök - valószínűleg anyagi támogatás ürügyén - beviszi a szabadságharcos szervezeteket a forradalom leverőinek táborába, s üdvözli, hogy a gyilkosok állítsanak emlékművet az áldozatoknak.
-----Az ember tragédiája falanszter színében élünk, fel sem tűnik, hogy számítógépek irányítják életünket, ezek szabják meg, melyik gyerekből mi legyen, s - mint már említettem - széttörik a társadalom legkisebb, de legfontosabb sejtjét, a családot. E gépek szükségtelenné teszik a személyes kapcsolatokat - az e-mail ezt pótolja -, s olyan információkat továbbítanak, amik igazi tartalmát nem lehet, vagy legalábbis nehéz ellenőrizni.
-----A helyes megoldás tán abban volna, amit Kocsis Gábor javasol műveiben: meg kellene végre teremteni az alulról jövő népképviseletet, amire az 1956-os munkástanácsok példaképpen szolgálhatnának.
-----Tudomásul kellene venni, hogy a csalások és a hatalom gyakorlói által elkövetett bűnök leleplezése és büntetése nem az országgyűlés, hanem egy (pártpolitikától!) független rendőrség és bíróság hatáskörébe tartozik.
-----Hosszú időre van szükség ahhoz, hogy a magyar társadalom visszanyerje hitét az Istenben, az erkölcsökben - és imígyen a társadalomban. A tiszta erőknek, egyéneknek, egyesületeknek több bátorságot kell mutatniuk, hogy képesek egy erkölcsös politikát létrehozni és támogatni. Az egyházaknak minden kertelés nélkül kell hirdetniük elveiket és küzdeniük kell a vallási és a társadalmi etikáért. Senki nem követeli tőlük a mártíromságot - Mindszenty és a diktatúrák egyházi áldozatai ezt az áldozatot már meghozták -, de (főleg a főpapoktól) az igazságért való kiállást, a keresztény erkölcsrendért való küzdelmet igenis.
-----A népnek pedig fel kellene ébrednie a Mammon imádásából, a materializmus nyomasztó álomvilágából, abból a diktatúrák által rátukmált közömbösségből, amely nem a földi mennyországba, hanem az egyéniség, a szellem megölésével káoszba, határtalan diktatúrába vezet.
-----Meg kellene szívlelnie mártír prímásunk, Mindszenty József örök érvényű tanácsát: ...A vezetőknek is legyen Istenük, a vezetők ismerjék a bűnbánatot és az imádságot. A nép akkor lehet nyugodt, ha az Úr oltáránál is találkozik vezetőivel.