KUNTÁR LAJOS

"ÉDES ERDÉLY, ITT VAGYUNK..."*

EMLÉKEKET IDÉZ MÁRAI SÁNDOR EGYIK KÖNYVE

----------------------------------------Megélt éveink számának növekedésével természetszerűleg sokasodnak emlékeink. Egy részüket később kirostálja az idő: elhalványítja, feledteti, a tartósak azonban feltörnek, újraélednek, ha valaki, vagy valami emlékeztet rájuk. Ez történt velem az elmúlt év őszén, amikor a kezembe került Márai Sándor: Ajándék a végzettől című könyve. Az alcíme - "A Felvidék és Erdély visszacsatolása" - hívta fel rá a figyelmemet. Megvettem a Helikon Kiadó által megjelentetett, Székely Ádám szerkesztette cikkgyűjteményt, amelyhez Szakály Sándor hadtörténész írt bevezetést.
-----A 347 oldal terjedelmű könyvet hetek óta olvasgatom, miközben igyekszem felfrissíteni, de főleg kiegészíteni az írójának életpályájára vonatkozó ismereteimet.
-----Márai Sándor élete Kassán kezdődött a XX. századdal majdnem azonos időben, hiszen Grosschmid Sándor ügyvéd fia 1900. április 11-én látta meg a napvilágot ebben a történelmi nagyvárosunkban. A gimnáziumot szülővárosában és Eperjesen végezte. Az érettségi megszerzése után a fővárosba költözött, ahol a Budapesti Napló munkatársa lett. 1919 őszén, apai engedéllyel, Németországba utazott. Berlinben és Frankfurtban végzett egyetemi tanulmányai idején is folytatta az újságírást: német és hazai újságokban jelentek meg az írásai. 1925-ben egy ideig Párizsban élt, majd hazaköltözött, és több lapnak lett a munkatársa. A tehetséges fiatalember szorgalmasan írta a verseit, novelláit, regényeit és színdarabjait. Népszerű és sokat olvasott író lett, ennek is köszönhette, hogy 1936-ban, Kosztolányi halála után, a Légrádi testvérek őt hívták meg utódjául a Pesti Hírlap-hoz, ahol aztán 1944-ig szorgalmasan írta a krónikáit, karcolatait a kedden és pénteken rendelkezésére álló rovatban.
-----A külföldön töltött éveiben liberális eszmékkel telítődött Márai elvetette, sőt több írásában ki is figurázta a gyermekkorában megismert polgári életmódot, de nem tudott megbarátkozni az 1945-ben bekövetkezett társadalmi és gazdasági változások erőszakos kiterjesztésével, ezért 1948-ban elhagyta hazáját. Előbb Svájcban, 1950-től Olaszországban és 1952-től az USÁ-ban élt, ahol véglegesen letelepedett s amerikai állampolgár is lett, szívében azonban örökké megmaradt hűséges magyarnak. Itthon hazaárulónak bélyegezték, műveit tiltott listára helyezték, a külföldön megjelent műveit nem engedték az országba hozni. A bolsevisták eljárása fájt neki, megkeseredett ember lett, a honvágy is gyötörte, végül 1989. február 21-én San Diego városban önkezével vetett véget életének. Hamvait, a kívánsága szerint, a tengerbe szórták, így még holtában sem kerülhetett haza, ahol a rendszerváltást követően az értékének megfelelően tisztelik, szeretik az olvasói. Táboruk az újonnan kiadott művei révén egyre nagyobbodik. Márai újra népszerű és sokat olvasott írója a háború után felnőtt nemzedékeknek is.
-----A 2004-ben megjelentetett Ajándék a végzettől előszavát a szerkesztő Székely Ádám így indítja: "Súlyos és szívszorító könyvet tart kezében az Olvasó, egy fájdalmas és ellentmondásos kor, a 20. század első felének sajátos krónikáját, azt a korszakot, melynek valódi megismeréséről generációkat fosztott meg a múltat sommásan elintéző négy évtizedes diktatúra. Azt a korszakot, melynek máig ható következményei vannak." Igaz és őszinte szavak!
-----Márai a szemtanú és az átélő koronatanú hitelességével tükrözteti krónikáiban a kor magyarságának őszinte érzéseit, hazafiúi gondolatvilágát, amikor beszámol a Felvidék, majd Erdély 1938-as, illetve 1940-es eseményeiről. Írásaiban valóságos "szerelmes földrajzot" tár elénk. Amit látott és érzett a visszacsatolt falvakban és városokban a honvéd vezérkar által az újságírók számára szervezett utazás során, mindazt közvetíti számunkra. A szám szerint 79, általában 2-3 oldalas írásban az összmagyarság őszinte öröme és lelkesedése örökítődik meg. Mert a két világháború közt élt magyarok nagy többsége fájlalta az ország feldarabolását, nagyon együttérzett az idegen uralom rabságába kényszerített testvéreivel. Akarta a revíziót, az igazságtalanság felülvizsgálatát. Márai Sándor is akarta, a korabeli újságcikkei bizonyítják, hogy szerette a hazáját, benne a szülővárosát, Kassát, amelyről több írása is szól, de önálló krónika címéül is szolgál. Csak így: Kassa. Vallja, hogy bár a történelmi levegőjű város lakossága "több nyelven beszélt, de minden időben magyarul érzett... ellenállhatatlan erővel vonzott mindenkit, aki magyar. Bethlen Gábort és Thökölyt, Rákóczi Györgyöt, s a Nagy Fejedelmet, vonzotta az élőket, de messzi földről, Rodostóból hazahívta a halottakat is."
-----1938. november 11. jelentős dátum az Erdély kapujaként is jellemzett város, így Márai Sándor életében is. "Horthy Miklós felszabadította Kassát" címmel olvasható az eseményt megörökítő írás, az alcíme: "A Pesti Hírlap kiküldött munkatársa telefonjelentése" alapján már másnap, november 12-én olvasható volt a lapban...
-----Márai könyvét nem folyamatosan, hanem ide-oda lapozgatva olvasom, ahogy a címek fölkeltik érdeklődésemet. Így fedezem fel, hogy a kötetben idegen szerző írása is helyet kapott. "Erdély jogán - nyílt levél Márai Sándorhoz" a címe, az írója pedig Gulácsy Irén. Az 1938. december 7-én megjelent írás csillaggal jelzett címéhez fűzött lapalji jegyzet szerint: "Az írónő Márai Decemberi párbeszéd című írására válaszol." Keresem az írónőt válaszra késztető cikket, de nincs a kötetben. Igaz, a Gulácsy-írásból kiviláglik az ok: "Kedves írótársam Vasárnapi Krónikájával egyszerűen kivette a számból a szót. Kimondta fennhangon azt, amire csendben oly sokat gondoltam" - írja, s elmondja, hogy a hazáért érzett felelősségtudat kötötte gúzsba az írók többségének a tollát. Megfogadja, hogy "néma és tétlen többé semmiképp sem" marad. A jövőben kiáltani fog, valahányszor áldatlan tüneteket lát kiütközni a magyar közélet meggyötört arculatán. Az "Isten nevében. A vér jogán. A szeretet jogán. És mostantól legeslegelsősorban Erdély jogán!" - fejeződik be az Erdélyből 1928-ban áttelepült írónő, a "Fekete vőlegények" című regény szerzőjének írása.
-----1940 őszén is együtt dobbant az igaz magyarok szíve. Egyöntetűen a Belvedere-palotában történtekre figyeltünk, és boldogan fogadtuk a döntést: Erdély egy részének, benne a Székelyföldnek a visszacsatolását.
-----Erdélynek a részbeni visszatérése is örömmel töltötte el a magyar szíveket. Az amatőr zeneszerzőkét is. Így született és terjedt el országszerte az "Édes Erdély, itt vagyunk!" kezdetű indulószerű ének, amelyet ezrek énekeltek, fütyültek és táncoltak rá akkoriban.

KATONAKÉNT ERDÉLYBEN

Márai írásainak nagy a megelevenítő, az eseményeket átélhetővé tevő ereje. Érthető hát, ha bennem is felidézik az országgyarapító évek történéseit, felszínre hozzák az ezekkel kapcsolatos emlékeimet.
-----Az ifjú koromban hatályos törvény értelmében minden egészséges fiatalembernek kötelező volt a katonai szolgálat. Engem ez a mindenkire érvényes rendelkezés 1937. október 6-án öltöztetett kincstári öltözékbe. Ezt megelőzően, 1936-ban, budapesti lakosként, Szentgotthárdon állítottak a sorozó bizottság elé a csörötneki körjegyzőséghez tartozó kondorfai és rábagyarmati társaimmal együtt. Az 1937 nyarán kézhez vett behívóparancs Nagykanizsára szólított. Ekkor ebben a zalai városban volt a szombathelyi hadtest tartalékos tisztképző intézménye, ahogy emlegettük: a karpaszományos iskola. Az érettségizett újoncok ugyanis a fegyvernemük színével egyező paszományt kaptak a karjukra. Én, tüzér lévén, pirosat. A karpaszományosoknak egy év volt a szolgálati idejük, s ennek sikeres letöltése után, ha megfeleltek a tartalékos tiszti követelményeknek, zászlósként szereltek le. Én kivételnek számítottam, mivel az ellenem folyó sajtóper miatt a parancsnokom alkalmatlannak minősített a tiszti rangra. Ezért az alapkiképzés után tizedesi rangban Szombathelyre vezényeltetett a gépvontatású közepes tarackos üteghez.
-----Az átvezényelésem karácsony előtt történt, így a szombathelyi szolgálatomat szabadsággal kezdtem, s ennek letöltése után lettem állandó lakója a volt huszár-, általában lovassági laktanyaként emlegetett, nagy kiterjedésű, több fegyvernemet befogadó épületegyüttesnek.
-----Az 1938. évi országgyarapító eseményeket tehát Szombathelyen éltem át, erősen várva az ősszel esedékes leszerelésemet. Természetesen én is lelkesedtem a Felvidék visszatérése miatt, de mivel az alakulatunk mozgósított állapotban, állandó menetkészültségben volt, nem szerelhettem le a rendes időben. Mi tagadás, ez azért némileg csökkentette a Komárom, Kassa és a többi felvidéki város visszatérése miatti örömömet. De a hazafiúi érzésem bizonyult nagyobbnak, és a mozgósított állapot sok kellemetlensége (például: az állandó laktanyában tartózkodás) ellenére őszinte nagy örömmel vettem részt a bajtársakkal együtt a Felvidékre vezényelt alakulatok bevonulásait közvetítő rádióadások közös hallgatásán, s olvastam az újságok terjedelmes beszámolóit. Mivel a csehszlovák katonaság ellenállás nélkül adta át a visszacsatolt területet, az alakulatunk tűzerejére nem volt szükség. Így leszerelhettem, visszatérhettem a fővárosba, és folytattam újságírói munkámat: a "Vasvármegye" budapesti tudósítását.
-----Erdély kérdésében a Németország és Olaszország katonai és politikai vezetése által is támogatott tárgyalások 1940-ben értek a döntő szakaszukba. Ismét mozgósították az alakulatomat, s ezúttal a négy löveg kezeléséhez szükséges létszámmal megnövelve, Csöndes István őrnagy parancsnoksága alatt, saját járműveinken elhagytuk Szombathelyt.
-----Az alföldi nagyközség, Nádudvar lett az új állomáshelyünk. A Hortobágyon még éleslövészettel is készültünk Erdély visszacsatolására.
-----A tűzkészültségünk állandó gyakorolgatása unalmassá tette a nádudvari napjainkat, így a sikeres tárgyalásokat követően ujjongással fogadtuk a menetparancsot. A honvéd vezérkar nem bízott a románok szavában, a vasgárdisták orvtámadását feltételezte, ezért biztonsági okokból az alakulatunk tüzelőállást foglalt el Biharkeresztesnél, az úgynevezett Károly-vonal egyes erődítményeinek bemérése alapján. Éles töltetekkel figyeltük a gyalogság menetelését, majd mivel semmi ellenállás sem mutatkozott, a tűzkészültségi parancs visszavonása után a lövegeinket felcsatoltuk a vontatókra, felszálltunk a Botond gépkocsijainkra, és elindultunk történelmi utunkra, amelynek első állomása Nagyvárad volt.
-----Felejthetetlenül fölemelő érzés fogott el, amidőn a történelmi határon áthaladva az ország testéből levágott, idegen uralom alá kényszerített földre léptünk. Gépjárműveink ugyan szinte lépésben haladtak át az útbaejtett településeken, mert a lakosság mindenütt az utcára tódult: a magyarok szeretetük kimutatására, a románok kíváncsiskodásuk kielégítésére. Az egyik faluban, ahol az előttünk haladók torlódása miatt leállni kényszerültünk, odajött a gépkocsinkhoz egy öreg férfi, s nagy csodálkozással a tekintetében így szólt hozzám:
------ Ha ilyen jól felszerelt hadseregük van, miért nem jöttek hamarabb felszabadítani bennünket? A románok tegnap bivalyokkal vontatott ágyúkkal mentek át a falunkon. Most látok életemben először motoros tüzéreket! - lelkendezett az öreg magyar, és megsimogatta a Pavézi vontatónk kerekét.
-----Miután "átmentünk a királyhágón", sok élménnyel, kellemes emlékekkel és a lelkes magyarok által a járműveinkre feldobált virágokkal elhalmozva szeptember 11-én begurultunk Kolozsvárra. A híres Farkas utcai református kollégiumban kaptunk szállást. Itt olyan esettel találkoztunk, amilyenben katonának igen ritkán van része. A 400 éves kollégium vezetése olyan fogadtatásban részesített bennünket, amelynek megörökítése, közhírré tétele mozgásba hozta újságírói tollamat. A maradandó élményem mellett Csöndes István őrnagy egyedülálló kezdeményezése is ösztönzött arra, hogy egy év múltán megírjam azt a cikkemet, amely 1941. szeptember 17-én látott napvilágot a Vasvármegyében, "A katonaeszményről értekeznek a kolozsvári diákok" címmel és a "Gépvontatású tüzéreink nemes példaadása" alcímmel.

Fent: 1940-ben kibocsátott képeslap: Kolozsvár visszatérésének ünneplése 1940. szeptember 15-én. Horthy Miklós megszemléli csapatait. Alakulatának egyik egysége vanul el előtte. Lent: az - Édesanyámnak küldött - képeslap hátoldala
	Kolozsvár lányai magyaros ruhát öltöttek és igyekeztek honvéd lovagot szerezni. Karpaszományos tizedesként éltem meg a sikert

-----A 65 évvel ezelőtt íródott cikkem bevezető soraiban a fogadtatásunkkor tapasztalt határtalan lelkesedést és szeretetet említem, amely szerint Kolozsváron "A csapatok szálláskészítőinek sehol nem volt még olyan könnyű ember, állat, gép, s felszerelés részére szállást előkészíteni mint itt. Minden család honvédet akart vendégül látni." Az intézményekre is ez a magatartás volt a jellemző: így kerültek a gépvontatású tüzérek a kollégiumban a tanévkezdésre előkészített, frissen felhúzott ágyneműkkel vetett ágyakba, a személyzet figyelmes kiszolgálása mellett.
-----Az intézet vezetése, személyzete és a szombathelyi tüzérek között kialakult kapcsolat tartósnak bizonyult. Csöndes őrnagy nemzeti színű zászlót adományozott a kollégiumnak, amelyről ezt olvashatjuk a Szomathelyre küldött iskolai évkönyvben: "Boldogan és megilletődötten vettük át a zászlót, a legszebb ajándékot, amely kincset jelentett egy felszabadult iskolának."
-----A 400 éves kollégium és a szombathelyi tüzérek bensőséges kapcsolatát tovább erősítette az a pályázat, amelyet Csöndes őrnagy megfogalmazásában a tanuló ifjúság számára hirdettek meg. A magyar nemzeti és katonaeszményről kellett elmondani a gondolataikat. Hét tanuló vállalkozott a feladatra. Pályaműveiket a tanári kar bírálta el, és valamennyit díjazásra érdemesnek találta, így mind a heten megkapták a tüzérek által kitűzött 30 pengős jutalmat és melléje egy díszesen kivitelezett emléklapot.

*

Az "Ajándék a végzettől" időrendi sorrendben közli Márai újságcikkeit, így természetesen az első fele a Felvidék, a második pedig Erdély visszacsatolásával foglalkozik. Ügyes szerkesztői döntés volt a könyvhöz Epilógust csatolni. Ebben az író 1939. március 25-én megjelent krónikáját találjuk "Kassa" címmel. A szülővároshoz fűződő érzelmeit hangsúlyozza ismételten Márai. Kifejti, hogy "mindenhez közöm van, ami ebben a városban él és alszik, a kövekhez és az emberekhez, a tárgyakhoz a szobákban és halottakhoz. Mind itt fekszenek a régi halottak... Most arra gondolok, hogy anyai-apai ágon minden nagyanyám színmagyar volt, csak a férfiak voltak magyar-morva, vagy magyar-bajor, magyar-szász keverék. Mit mond ez? Talán azt, hogy az anya szó egyértelmű a magyar szóval."
-----Mindenkinek féltett kincse az anyanyelve, amely meghatározza az ember hovatartozását. Márai esetében az anyanyelv a hontalanság évtizedeiben is meghatározta a magyarsághoz kötődését. Könyve a szülőföld- és hazaszeretet kivételes műve, ezért kívánatos, hogy minél többen vállalkozzanak az olvasgatására. Ahogyan én tettem heteken keresztül.