 |
| London látképe (Hollantze Mercurius, 1666. Apponyi-gyűjtemény, OSZK, 2641) |
KOVÁCS SÁNDOR IVÁN
ERDÉLY, CSÁKTORNYA,
VELENCE, LONDON
BETHLEN MIKLÓS EURÓPÁBAN
----------------------------------------
-----Bethlen Miklós önismerete
porcikájának minden részecskéjére kiterjed.
"Inclinátióit", haragvó és buja természetét,
továbbá testi mivoltát: szemét, sasorrát, fülét, fogát,
állát, "ocsmány, tekercses" lábujjait, vékony
derekát, csukahasát, húsos tomporát, combjait,
"melancholico-sanguinicus" természetét nála
lenyűgözőbb részletezéssel aligha örökítette meg
Erdélyben rajta kívül más. Szakállát mindig
elberetváltatta, csak lábát mosta ritkábban; fejét, haját
pedig "talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem
mosták". Németh László írja: "a fej, amelyet
huszonöt éve nem mosott, összetartozik az aggyal, mely
hazájában a legeurópaibb volt".
-----Bethlen fejét 1652-től
Gyulafehérvárott, Erdély fővárosában a
"gyermek-tanítani ritka és példa nélkül való"
Kereszturi Pál, nevelője tette európaivá, "nemcsak a
latinitásban". Bethlen Miklós afféle "kis
bölcs" lett Kereszturi keze alatt. Néhány hét múltán
már három-négy nyelven "kezde érteni és
csácsogni", mert Kereszturi "oláhul, tót- vagy
lengyelül, törökül, németül, franciául" is
beszéltette. A terhelésspecialista Kereszturi "ezer vagy
kétezer vocabulát is leíratott vele románul", s ennek a
latin-román-magyar kéziratos vocabulariumnak nyoma is maradt az
erdélyi műveltségben.
-----Nyelvtudásának hasznát
Bethlen hamar viszontlátta, amikor 1661-1665 között
Nyugat-Európa országait és egyetemeit kereste fel.
Heidelbergben fogott neki igazán a tanulásnak: "annyi
esztendei felejtése helyrehozására". Aztán "a merő
víztócsa-ország", Hollandia következett: Utrecht, ahol
"esztendőnél tovább lakott". Matematikát,
erődítéstant, francia nyelvet, "virginát"
(zongorázást) tanult. Leiden egyetemét is megjárta
kísérőjével, Csernátoni Pállal: itt Bethlen az
"arabica linguára", vesztegetett egynéhány
hetet", és a híres Coccejus professzort hallgatta.
-----Mielőtt Leidenből elindulnak,
Bethlen "négy vén anglustól angliai nyelvet tanul".
Londonban pedig Jászberényi Pállal találkozik, aki Kereszturi
Pállal együtt otthoni nevelője volt. Jászberényi 1659-ben
nyilvános iskolát nyitott az angol fővárosban, és mint
"híres gyermektanító ember" adta át tudását
"a Kereszturi metodusával". Sikereit azonban
megirigyelték a riválisok: néhány évvel később
megmérgezték. Jászberényi kapcsolatai segítségével II.
Károly angol király is fogadta Bethlen Miklóst
"rettenetes sok úr jelenlétében egy palotában".
Bethlen franciául szólt hozzá és kezet csókolt neki. A
király pedig "tudakozék szép kegyelmesen holmit Erdély
felől". Mindez már politika és információgyűjtés a
javából.
-----Párizsban Bethlent
"Colbert nevű úr" fogadja: ez a ceremónia Bethlent
egy erdélyi malom őrletőire emlékezteti: érkezési
sorrendben szólították az audienciázókat "mint a
malomban szokás", és a komornyik "így
őrlőtt". A francia királyt csak a "Tuilleirres nevű
kertben" látja, amint felséges gyógyító kezével a
golyvásokat "illeti". A mindenható Colbert levelet
bíz rá: Apafi fejedelemnek kell elvinnie.
-----A külföldi tanulmányút és
az egy évnyi peregrináció Zrínyi Miklóstól vett leckékkel
egészül ki Csáktornyán 1664 novemberében. Bethlen itt a
század legnagyobbjának tragikus végnapján lesz tanú, és
most már vasraveréséig nem tud kilábalni a politikából.
1665 farsangján neki kell megvinnie a horvát bán halálhírét
a velencei Signoriának.
*
A világlátott, nyelvekben perfekt Bethlen Miklós műveltsége (Rabutinnel csak ő tudott franciául beszélni Erdélyben) arroganciának tetsző szellemi fölénnyel és öntudattal párosult. Ez okozta első vesztét is. 1668-ban lezárult ifjúsága: feleségül vette Kun Ilonát, de tíz év nyugalmuk sem volt, 1676-ban Béldi Pállal együtt a fogarasi várbörtönbe vetik. A jól értesült Cserei Mihály szerint "Bethlen Miklóst gyűlölnék, melyre maga is szolgáltata alkalmatosságot, mert a maga nagy elméjit kelletinél inkább becsülvén s másokkal is becsültetni akarván, kiknek eszek nem érkezik vala a Bethlen Miklós elméjivel, contemnálja [lebecsüli] vala. Azért elvégezik, hogy Bethlen Miklóst is Béldi Pállal együtt megejtsék."
|
| London látképe (Hollantze Mercurius, 1666. Apponyi-gyűjtemény, OSZK, 2641) |
Kiszabadulva - s elhatárolván magát Béldi mozgalmától - Bethlen mind magasabbra lép: tanácsúr, generális, kancellár, gróf lesz; nagy szerepet játszik az Erdély közjogi helyzetét stabilizáló ún. Diploma Leopoldinum császári elfogadtatásában. Közben kibontakozik politikai, egyházi, kereskedelmi kérdésekben vallott nézeteit tükröző publicisztikája. Fontosabb iratai és szerkesztményei álnéven vagy névtelenül készültek (Austriacea austeritatis [...] continuatio [Az osztrák elnyomás folytatása], 1672; Epistola ad ministros exules [...] ex Hungariae [Magyarországi levél a száműzött protestáns papokhoz], 1677; Apologia ministrorum evangelicarum Hungariae [A magyar protestáns papok védelme], 1677; Moribunda Transsylvania [A haldokló Erdély], 1688; Tervezete a sókereskedelemről, 1695; Penetralia Transsylvaniae [Erdély belső ügyei], 1702; Projectum de commerciis [Kereskedelmi tervezet], 1703; Columba Noé - Olajágat viselő Noé galambja, 1704). A Moribunda Transsylvania szolgált alapjául I. Lipót császár diplomájának. A Columba Noé a független transzszilvanista Erdély illúziója, Bethlen politikai ösztönének tragikus rövidzárlata. Cserei Mihály úgy véli: "noha Erdélyben senki ésszel, elmével vele nem ért, és a római császár első miniszterei között is tekintetben lehetett volna az ő nagy bölcsességiért, nagy bolondságot cselekedék: egy projektumot íra, hogy Erdélyben minemű directio állítassék, az austriai házbul legyen ugyan az erdélyi fejedelem felesége, de a töröknek is adózzék." Bethlen 1704 tavaszán - a császár megkerülésével - egyenesen a bécsi angol és holland követnek küldte volna a Columba Noét, de a kéziratot közvetítő feladta Rabutinnek, s az lecsapott rá.
 |
| London látképe a Szent Pál székesegyházzal és az innenső parton, a Bankside-on, két színházzal |
"Bethlen Miklóst árestáltatja, s megparancsolja a Guberniumnak, hogy törvényt tegyenek reá." Most Szeben tömlöcébe kerül, "s Rabutin azon vala, hogy meg is ölesse, de Bethlen Miklós causáját apellálá a császár eliben, s felvivék azután magát is Bécsben, s azóta ott vagyon, nem is hiszem, hogy többször onnan lebocsássák" - látta jól 1710-ben Cserei. 1704 nyarától 1708-ig szebeni rab, majd Bécsbe viszik Eszéken át (itt öt hetet tölt). Bécsben enyhül a fogság, levelezhet családjával, 1713-ban már őrsége sincs, szabadabban lakik némi személyzettel (köztük a katolizált gonosz szakács a spion; oly gátlástalan, hogy bordélyt tart szálláshelyükön), a császárvárosból azonban nem távozhat. 1716. február 16-án meghal második felesége, Rhédei Júlia, akit csak nyolc hónappal él túl. Hűséges inasa, ügyvivője, Tarczali Zsigmond epitáfiummal látná el s megváltaná bécsi sírhelyét, de a család nem tesz (vagy nem tehet) semmit. A transzszilvanizmus első képviselőjének legeurópaibb agya Bécs földjében omlott porrá, s nem boríttathatott hazája hamujával.
*
Ha Bethlen nyugodtan
végigfuthatja politikai pályáját (netán egészen a
fejedelemségig), aligha lesz önéletíró. Titkos vágyai
szerint legfeljebb "olyan [...] ingyen tanító
profeszszor". Ezzel a nosztalgikus nyilatkozatával
"végbúcsút" akar venni az övébe "soha meg nem
alkható [egyező] világtól", mert képtelenségnek
tartja, "hogy azt nem mondja nyelve, amit gondol a
szíve". De aztán húzza mégis a politikusi igát, amerre
kell. Amerre Erdély és a maga emelkedésének érdekei
kívánják. Író pedig úgy lett, mint Kemény János: a
fogság tette apologista önéletíróvá. Igazolnia kellett
jóhiszeműségét, tiszta szándékát, vissza kellett vetnie a
vádat: nem ő volt Erdélyben a "leglatrabb ember".
Ami vele történt: Isten büntetésének tulajdonítja, és
először Neki gyónja meg bűneit imáiban.
-----Az Imádságoskönyv két
fohásza, a Böjti és vasárnapi imádság és a Mindennapi
reggeli imádság még szebeni rabságában, A léleknek
Istennel magával való beszélgetése már Bécsben
készült. A bűntudat és a büntetés kínjaival küszködő
imákból ragadjuk ki a fertelmességet, fajtalanságot. Ezek
vétkét Bethlen hite szerint a "bűnnek és a gyalázatnak
kertében, filegóriájában" követte el. "A szerelem
kertje" toposznak ez az elágazása az Önéletírásban
életrajzi hitellel telítődik: 1659-ben Bethlenék Szamos menti
kertjében, "szép filegóriá"-jában egy ifjú
nemesasszonnyal történt a "sok csók, ölelés,
mellytapogatás mindkét részről", de "a Venus
játékára" nem mentek, jóllehet Bethlentől "a mag
is elment". Imádságában gyónja meg azt is: "A Te
dicséretedre rendelt énekeket a bűn eszközévé, kerítővé
csináltam." Ennek szintén lesz Önéletrajzbeli
megfelelése, ugyanazzal a nemes hölggyel: "Egyszer
szemtelenül bémenék hozzá, hát bibliát olvas, én az Énekek
énekét, mert szinte azt olvasta, kezdém rászabni, Isten
bocsássa meg". Az Énekek éneke égi és földi
felfogása egyaránt lehetséges. Bethlen mindkettőt átéli, de
elsődlegesen gyónja meg, hogy az égi elsőbbséget
"bűnnek alkalmatosságára" fordította. A
penitenciatartó Bethlen ifjúkori vétkeinek "Venusra nem
mentünk", 'testem a testében nem járt'
előjáték-helyzeteibe kapaszkodik, pedig tudja, hiszi, vallja
az imádság szavaival: az isteni ítélet "nagy vasfazeka
legfenekén, a tűzhöz legközelebb [...] hétképpen sül, fő,
ég, emésztődik szerelmeseivel együtt"; és
"földig, porig, pokolig, ganéig, szemetig [...]
megalázott szívvel" vall "mocskos, bűnös
ajkaival" paráznaságairól.
-----Németh László megcsodálja
az Önéletírás tiszta erkölcsű, áhítatos
pillanatát: a megözvegyült Bethlen és huszonhét évvel
fiatalabb felesége, Rhédei Júlia a nászéjszaka előtt
"térden állva imádkozának az Istennek", amint csak
tudtak, "és úgy fekvének le". Az Imádságoskönyv
gyónása azonban más helyzetekre is rávilágít: "A
házassági gyönyörűségben is sokszor nem az Isten magvát
kerestem, hanem csak bujaság, fajtalanság és
tisztátalanságot űztem." Vessük ezt össze azzal is,
amit Onán vétkéről mond az Önéletírás: "az
istentől szaporodásra adott erőnek ajándékát, az istennek
magvát" kieresztve "a házasságot háborította,
mocskolta, profanálta; sőt, mintegy gyilkosságnak neme vagy
célozása is volt benne".
-----Az önéletírás-műfaj
legfőbb jellemzője, Bethlen esetében is, a Goethe kodifikálta
Dichtung und Wahrheit: költészet és valóság viszonya,
a tények olykor szubjektív, költői elrajzolása. Ezek jeleit
nem regisztrálta még a kutatás, de minden kommentár
hozzátett s hozzátesz a kérdéshez valamit. A Bethlen-levelek
kiadója az emlékirattal való összevetés eredményeként
ítélte meg Bethlen Miklós bizonyos szerepeit vagy tudatos
elhallgatásait (önéletírása "nem deformálja
programszerűen az eseményeket"). Az Önéletírás
világirodalmi kontextusát hangsúlyozó újabb értelmezés a
homályban hagyott huszti szerelmi kalandot hozta
összefüggésbe Bethlen ún. "francia emlékiratai"
egyik fiktívnek hitt epizódjával.
-----Az Imádságoskönyv
"valóságá"-ra most derül némi fény az Önéletírás
"költészeté"-vel szemben, és példáinkat nem lesz
nehéz többíteni. Jó párhuzam e tekintetben Bethlenhez az
író Rákóczi, különösen a Confessiones, hiszen az Önéletírás
"az emlékirat gyónó típusába tartozik, az augustinusi
minta nyomán készült, s legközelebbi elődje Rákóczi Vallomásainak"
(Bán Imre).
-----Bethlen Miklósnak van egy
személyes bűnökön, gyónásokon túlmutató fohásza is: a Mindennapi
reggeli imádság. Ebben nemzet és haza sorsáról, a magyar
és az erdélyi történelem menetéről, tragikus
alakulásairól meditál öntépően. Az "egyik tengertől
fogva a másikig kiterjesztett" határú ország immár
porban hever, minden csak "bujálkodás, kevélység,
tobzódás", "fösvénység, húzás-vonás,
lopás", "egymás ellen való liga, öszveesküvés,
vakmerő, helytelen folyó hüt", "barbaries és
ostobaság", "csúfolódó üdőtöltés, tunya álom,
restség, vendégség, muzsika, [...] veszett, vétkes
kártyázás". "Pökedelmes, [...] megvetett,
mezítelen cigánynemzetség" vagyunk! Nincs "sors
bona", csak balsors: "Ez az elalélt nép [...]
keservesen felveté az ő szemeit az égbe, és szomorúan
leszegezé a földbe; de mikor mindenfelé elnézett volna, a
vigasztalás helyett mindenütt csak erőszakot, nyomorítást,
setétséget láta." A vasra vert Bethlen Miklós nem
vigasztal, mint a cselekvést, összefogást, hősi helytállást
hirdető Zrínyiász; az ő Noé Galambja már nem
hoz olajágat; ő csak bűnhődik múltért, jövendőért, csak
kegyelmet kér magának, nemzetének, hazájának.
-----Az Isten előtti lelki
megtisztulás ima-gyónásai után most már következhet a
dolgok földi vetülete; az önéletírásbeli
eseménytörténet; a "sok üldözések alá vetett világi
Életem" - ahogy egyik levelében meghatározza az Önéletírást
(1711. június). Ami az imáktól átvezet az életrajz
epikájához, azt még dupla sáncrendszer óvja. Az egyik a csak
így emlegetett "A deák": politikai mentségének
latin foglalata, a magyar glosszákkal tűzdelt Sudores et
cruces Nicolai comitis Bethlen (Gróf Bethlen Miklós
szenvedései és gyötrelmei, 1708). A másik az Önéletírás
élére került huszonnégy részes Elöljáró beszéd.
Itt esik szó ennek a szinte csak véletlenül magyarul
született "apológiá"-nak,
"testamentum"-nak a "mentség"-éről. Azért
lett végül is magyar nyelvű, mert "deákul még a
felesége sem értette volna"; nem is kell ezt kibocsátani,
legyen csak "fegyver, pajzs" helyén
"maradéki"-nál; ám ha mégis kiadnák, latinul
tegyék. Példái és kalauzai: "Szent Jób, Nehemiás,
Augustinus, ama nagy doctor, Franciscus Petrarca és Jacobus
Augustus Thuanus" voltak, "kik maguk írák le
életeket". Latinul, mind - teszi hozzá kimondatlanul
(Bethlen a Bibliát is így olvassa), hogy tizenöt sorral
lejjebb ismét ellentmondásba keveredjék: "Azért is, ha
ugyan kibocsátják, nemcsak deákul, hanem magyarul is
bocsássák ki." A hírnév, a becsület, a lélek
halhatatlansága, a semmi, az örökkévalóság, az idő, a
mennyország, a pokol, a test, a bűn a tárgyai még a
filozofikus, teologizáló Elöljáró beszédnek, amelyet
nagy lendülettel "Eszéken egy holnapi unalmában"
írt. Apáczai enciklopédiájának nyelve hatvan évvel
korábban még dadogás Bethlen mindent kifejezni képes Elöljáró
beszéde szabatos magyarságához mérve. Ez persze nemcsak
tehetsége diadala: a magyar irodalmi nyelv is könnyebb léptű,
hajlékonyabb lett a XVIII. század első évtizedére.
 |
| Az Önéletírás eredeti fogalmazványának egyik lapja |
Az Elöljáró beszéd mélységei fölött áthajózva most már kiköthetünk a "szépírói szigetek"-en. Az Első Könyv húsz része erős sodrású, izgalmas, szuggesztív, lebilincselő és összefüggő, megkomponált próza. A negyven évnyi távlat, a tapasztalás bölcsessége, a fontosra vagy a parcialitásában jellemzőre koncentrálás szelekciója, továbbá az írás, az elbeszélés öröme magát olvastató, szép prózával ("szépirodalommal") lepi meg a nehéz léptű "régi magyar irodalom"-hoz szokott olvasót. Az 1667 előtti időkre még nem nehezül rá a mentegetőzés, a magyarázkodás kényszere: nem kell hivatkozgatni, dokumentálni; Bethlen tolla könnyedén, sebesen járhat.
*
"Bethlen, ha vigyáz rá,
kitűnő prózaíró, nem hagynám ki a legkülönbek
közül. Könyvében van kétszáz összefüggő, élvezetes
oldal, s hátrább is néhány szépírói sziget (felesége
halála, Carafa). Ezt diákjaink is szívesen olvasnák, és
nyelvérzékük csak edződne tőle" - nyilatkozott
prózaírásáról elismerően Németh László (aki először
adott kitűnőt neki). Bán Imre úgy látta:
"Bethlen kitűnő elbeszélő [...] különösen
műve első részében remekel, amikor a politikai önigazolás
szándka még nem lép előtérbe." Ugyanő emeli ki:
"Önéletírása elbeszélő részeiben legjobban bámulatos
ember- és világismerete ragadja meg az olvasót. [...] A kor
és az egyén konfliktusának" művészi ábrázolója, de
"nem csalódott vagy félreállított politikus, mint
Saint-Simon, nem a korból többé-kevésbé kivonuló
elmélkedő, mint Montaigne: néhány évtized cselekvő és
szenvedő részese". Nagy Péter Németh Lászlót és Bán
Imrét folytató minősítései: az Első Könyv
"kitűnő magas irodalom, melynél Saint-Simon hercege
sem fog majd szebbet és jobbat írni a maga nyelvén";
"nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy Bethlen
ismerte Montaigne művét is"; a Második Könyv
közepétől kezdve azonban "a magasabb röptű személyes
történetírástól leszáll a krónikaírás
színvonalára". Innen valóban szinte csak a fogarasi
rabság, az álomleírások, első feleségének betegségei és
haldoklás-jelenete, a szétszórt Rabutin- és az
összefüggőbb Carafa-jellemzések, valamint a gyulafehérvári
házépítés emelhetők ki. De a Második Könyvben
nincsenek "folytatásos", szervesebb
összekapcsolódások, kevés a kedvvel részletezett
elbeszélés. Itt a "fatum Transsylvaniae" anarchikus
kifejletének hordalékai kavarognak vérben, szemetesen. A
főváros, Gyulafehérvár a "moribunda mater", a
haldokló édesanya - Erdély tükre. A főtér mocskos
szemétdomb, "a gubernátor konyhacsatornája" az
utcára ömlik, háza körül "eldöglött kutya,
macska", a piacon ganéhalom, odébb "lóhasig érő
sár", templomajtóig, kollégiumkapuig gyűrűző piszkos
tóvíz.
-----A Második Könyvet csak
a két zárófejezet emeli meg. Az "Erdély-színház"
aktorai vészterhesen "ágálják personájokat", és a
"színpad elsötétülő hátteréből megdöbbentően
élethű jelmezben lépnek elő" (Hopp Lajos). Több
személyes tragédia is zajlik. Bánffy Jánosé (4.
rész), Béldi Pálé (9-10. rész), Szász János
tragédiája (27. rész), Bethlen Miklós tragédiája és
az ország szomorú romlási anno 1704 (28. rész). A két
utolsó rész minden eddigi történést maga alá rendelő és
meghaladó lezárás: a Bethlen Miklós élete leírása
magától sötét függönye a pádimentumig hull. Nincs
tovább. "Végeztem ezt eddigi életem 67. évében,
ötödik hónapjában, fogságomnak ötödik évében, január
23. napján."
-----A gátlástalan, kíméletlen,
de tehetséges és bátor Johannes Zabaniust, magyarul Szász
Jánost, az Erdély-tragoedia másik aktorát a szebeni
királybíróságig vitte fel jó sorsa - s mint méregkeverő
orgyilkost ítélték fővételre. "Rettenetes
mocskokkal" illette kortársait; Bethlen Miklóst azzal,
hogy "fajtalan és parázna". De Bethlen megadta Szász
Jánosnak a tisztességet: "Mind perében, mind halálában
bizony generose és merő heroice viselte magát." Feljegyzi
Bethlen Pekry Lőrinc "balladás" álmának
anticipációját is: "Csudálatosan meglátá vala Pekry a
Szász János veszedelmét álmában, hogy ő nehezen egy árkon
általszalad [...]; Szász Jánosnak pedig, mint szerecsen, úgy
elfeketedett ábrázatú testét úgy viszik elnyúlva két szál
deszkán a németek. Bételik ez majd decemberben." Bethlen
"veszedelmes tragoediája", a "rabbá
tőn" Rabutin parancsára telik be; fél évet sem kell
rá várni. Ez a legutolsó önéletírás-fejezet igazából az
első és az utolsó két lapon hevül át; az adatoló
előadást itt bibliai utalások is irodalmiasítják.
-----Az Első Könyv
szigetszerű nagy elbeszéléseinek és karakterképeinek nincs
párja a memoártengerben. A sűrítő kiemelés, a minőségi
emlékezet, "az elme igen elragadja a pennát", legyen
szó italbéliről, egészségről, betegségről,
peregrinációs élményekről, tengeri viharról, éjszakai
eltévedésről, vadkanvadászatról, Velence csodáiról,
pozsonyi, soproni, bécsi tapasztalatokról.
*
Velence, ahol Bethlen 1665
farsangján jár, Csáktornya után más világ. A Vadászat
Csáktornyán párdarabja mégis a Velencében. A
Zrínyit sirató Bethlen most böjtöl, s megtartóztatja magát
antagonistája, a "kurvás" Istvándi István
istentelenségeitől. Istvándi és Lucietta kurtizán
anekdotikus epizódjai írói remeklések. Ahogy a vad magyar, a
nemesi dühében kardot vonó Istvándi "korsóit, üvegeit
rontotta" Lucietta budoárjának ahelyett, hogy fizetett
volna szolgálataiért; ahogy a polgári jogaiban biztos
"Lucietta távol, fátyolboríték alatt, egy ház
szegletinek veté a hátát" -: ez a két jelenet Bethlen
Velence-képének különösen élénk részlete. Carpaccio
festményein hűsölnek ilyen nyugalommal a tetőteraszon az
aranysárga hajú, fáradt kurtizánok; Canaletto ily hiteles. De
van egy harmadik kis önálló anekdota is az Istvándi-Lucietta
történet végén; búcsúzzunk ezzel a derűsebb epizóddal
Bethlentől:
-----"Azon esküdt az az
átkozott Istvándi, hogy az az ő Lucittája néha hajnalban,
mikor ő a hasán munkában volt, meghallván az Ave Mariára
szokott harangozást, mindjárt kapta feje alól az olvasót, és
mondani kezdette; melyről ő, mint igen egybe-illetlen dologról
szitokkal intvén, azt felelte: Láss ahhoz te, én ehhez. Ezt
nem hinném, de olvastam, Hispániában is hogy szokás. Úr
Isten, szánd és térítsd, világosítsd őket."
 |
| Bethlen Miklós tordai háza |
Amikor elbeszél, anekdotát
mond, Bethlen tartózkodik stílusékítményektől, és máshol
sem "cifrára szaggató" (Pázmány). Amikor érvel,
elhitet, meggyőz, ott is módjával metaforikus. Elsősorban
imádságaiban ad nyomatékot confessióinak. Nagyszabású
kertészeti hasonlattal idézi Rabutin ármánykodásait; vannak
többtucatnyi elemből álló, zsúfoló, katalógusszerű
felsorolásai; a maga gyónó-könyörgő helyzetét többször
is az Isten ujjához, kezéhez, sújtó vesszőjéhez, lábához
"békéllő" állapotban ábrázolja. "A lábomat
ölelte, csókolta" - emlékezik nyomorult, kurvafaló
inasára Velencéből. Most ő teszi ugyanezt a Mindenhatóval:
"csókolom a te [...] ujjadat", "csókolom, édes
Atyám, azért a te vessződet"; "csudálom, csókolom
és imádom én a te isteni kezedet", "odabékéllém
isteni szent kezedhez" - olvassuk az istvándias
változatokat a Böjti és vasárnapi imádságokban. Az
elképzelt "odabékéllő" Isten-közelség előhívja
Bethlen álomlátásait is, s azok jól beleillenek az
imádságszövegekbe.
-----Bethlen bizarr barokk
analógiákra is képes: "a földre estem a te lábaidhoz,
de azt bizony a te magad kezeddel általölelem, mert ez az
imádság nem az én, hanem a te lelked keze, bizony, ha el
nem rúgsz, és a te lelkedet el nem veszed tőlem". Aztán:
"Könnyhullatásaink a te tömlődben vagynak, hadd mossuk
lábaidat vélek, bűnös ajakink tulkait, csókjait ne utáld,
hadd töröljem szakálommal s hajunkkal." 1705. január
23-án reggel a penitenciatartás mélységes áhítatában
"álom vagy látás" küldetik rá jutalmul: Krisztus
jelenik meg neki "kendermag és fekete színnel elegyes,
selyem japonika forma hosszú menté"-ben. Amikor hiába
keresi a sebhelyet kezén, hát Jézus "kinyújtá a
köntöse alól a bal lábát mezítelen, [...] ott a szeghely,
kicsidég veres, és mondá: Ne, a lábom! Én is fordulék a
lábára és éppen a sebhely mellett kezdém csókolni."
-----A Megváltó lábára bukó
bűnös az Önéletírásban sem tisztulhat meg, de itt
felegyenesedik. Az Imádságoskönyv penitenciatartó
alázatát az Elöljáró beszéd öntudatos
gyakorlatiasságaival, fejtegetéseinek szakszerűségével
váltja fel. A fogalmakat élesen megvilágítják a váratlan
metaforák és hasonlatok: a becsület: "világnak az szép
Helénája"; a lelkiismeret: "magában az emberben
lévő Isten vicéje"; az asztronómusok: "az apró
földi órásmesterek"; az idő: "mintegy grádus,
lajtorja [...] az örökkévalóságnak"; "kurtább
lajtorja, semmint az örökkévalóság tornyába hághassunk
rajta"; "Akár a földet forgasd a nap körül
Copernicusszal, mint a szakács a pecsenyét a tűz körül vagy
előtt, akár a napot jártasd a föld körül Ptolemaeusszal,
mint a sütő a kenyeret béteszi a kerek kemencébe, és a
körülötte járó meleg megsüti".
-----Az Önéletírás
nyugalmas stílusbravúrjai az olyan részek, mint a Diétám,
egészség, betegség fejezet nagyívű király-pakulár
hasonlata. Különlegességére utal is Bethlen: "Az elmém
igen elragadta a pennámat." Az önéletíró újszerű
nyelvi humorát az a hely reprezentálja, ahol magyarországi
kalandjairól esik szó. A szakács nekifog egy romos házban a
pecsenyesütésnek, de a pozdorjától eldugult kürtő
meggyullad, és szétveti a viskót. Bethlen kapja pisztolyát,
lóra ül: jobb lesz innen gyorsan odébbállni! Erre a szakács
is "a nyárspecsenyét úgy hozta, mint a flintát".
És a folytatás néhány sorral odébb: "Más faluban megsüté
a szakács a flintát, abraklánk."
 |
| Velence - a márványcsipkés Ca' d'Oro |
Mikes Kelemen gradációs
stílushumoráig innen már csak egy ugrás Rodostó. Hiedelem,
hogy az emlékirat félkész regény. Valóság, hogy Bethlen
életrajzából írtak regényt. Még a XVIII. század elején,
persze nem magyarul, hanem franciául. Dominique Révérend
(1643-1734) műve: Mémoires historiques du Comte
Bethlen-Niklos...[!] (Bethlen Miklós gróf emlékiratai,
melyek az utolsó erdélyi zavarok történetét tartalmazzák);
megjelent 1736-ban. A XIX. század elején - amikor már megvolt
rá az igény, és megvolt hozzá az olvasóközönség -- mint
magyarra fordított regény vissza is tért
"szülőhelyére", Erdélybe. Kolozsvárott adták ki
1804-ben, "a Magyar Nemzeti Játszó Szín hasznára" Bethlen
Miklós ifjúkori életének, úgy Erdélyország akkori
történeteinek tulajdon magától franciai nyelven való
leírása címmel. A diplomata Révérend jól ismerte
Bethlen Miklóst ("Forval és Révérend francia
residenseket" az Önéletírás is megemlíti),
értesüléseinek életrajzi tényeit tőle merítette. Amit
"egy barokk-précieux érzelmes regény" modorában
kötelezően hozzátett, az saját lelemény. A fiktív memoár
ma is olvasmányos. A sírást pénzen megvevő, kemény
karakterű Bethlen gróf társasági ájulásain jót
szórakozunk, szerencsétlen szerelmeit végigizguljuk, a
romantikus levél-epizód fölött sóhajtásokat nyomunk el. A
gyönyörű fejedelemasszony hűség-próbaként egy
szekrénykét ad neki, kikötve azonban: csak Szebenbe
érkezésekor nyithatja fel. A halálosan szerelmes Bethlen már
persze útközben feltépi a kazettát, s olyan levélkét lel
benne ("ah! Áruló, hitetlen, hűtlen! Tehát így tartod
meg nekem tett ígéretedet?"), amitől menten ájultan rogy
össze. Most már mindegy, biztatja magát, visszanyerve
eszméletét, és újra kutatni kezd a dobozkában. Még egy
levél: "én megbocsátom önnek e hűtlenséget..."
És így tovább. A ládikóból még sok minden előkerül.
-----Hogy a fiktív francia
emlékirat mennyire regényszerű, jól jelzi a csáktornyai
vadászat Révérend-féle elbeszélésének különbözése mind
Bethlen, mind Cserei változatától. A Zrínyi rossz hangulatát
exponáló bevezetés Révérend-nál súlyos depresszióvá
lesz, és hogy kellőképpen megokolja, át kell tennie a
történetet a szentgotthárdi csata következményeit feszegető
1664 című fejezetből az 1665 című másikba
(pedig azt fél Európa tudta, mikor halt meg Zrínyi), ahol
aztán a tragédiát összekapcsolhatja a
Wesselényi-összeesküvés megtorlásának anticipálásával, a
Zrínyiek teljes végzetével. Még egy utolsó elágazás: a
Leibniz-vonal. A magyar ügyek iránt érdeklődő filozófus,
aki Bethlennel szinte egyidős - Köpeczi Béla adata szerint -
"olyan gyanún felül álló személyektől tudja",
hogy Zrínyi "egy vadkan fogának a csapása" [le coup
de la dent d'un sanglier] következtében halt meg; olyanoktól,
"akik részt vettek a vadászaton". Vitnyédy, Zichy
úrfi, Guzich kapitány, Majláni gavallér, Angelo inas vagy
Póka vadász lett volna a Leibniz-informátor? Kézenfekvő,
hogy végső soron csak az lehetett, aki nemcsak Csereinek, hanem
Révérend-nak is elmondta a gyászos történetet: Bethlen
Miklós.
 |
| Bethlenszentmiklós, a kastély déli homlokzata |
Bethlen Miklósnak, "a
hanyatló Erdély legkiválóbb politikusának" - aki
államférfiként Szerb Antal szerint "talán Saint-Simonra
emlékeztet, és mint temperamentum Montaigne-nyel rokon" -
politikai jószándékait és sikereit jórészt árnyékba
borította a feledés. Még talán emlékjele sincs Erdélyben,
pedig hogy megérdemelne egy kétnyelvű emléktáblát az
általa tervezett-épített betlenszentmiklósi kastély külső
falán vagy boltívei alatt; elvégre ránk maradt kétezer
szavas román szójegyzéke.
-----Irodalmi működése annál
gyümölcsözőbb. Kutatói nem tudnak betelni újra meg újra
felismert értékeivel és párhuzamaival, amelyek érdekesebbjei
(Saint-Simont, Montaigne-t) már az előbb idézett Szerb Antal
jelezte "Dévény felől" tájolt
irodalomtörténetének mindössze két bekezdésében, kimondva
érdekes sejtését is (viszontláttuk ezt Nagy Péternél):
"az ember nem tud szabadulni attól a filológiailag
bebizonyíthatatlan gondolattól, hogy ismerte Montaigne-t".
Németh László és Szerb Antal közel egyidejű
megszólalásában ugyancsak lehet kölcsönös ösztönzés:
Németh Bethlen Kata-esszéjét épp akkor követi a Bethlen
Miklós, amikor 1934-ben a Magyar irodalomtörténet
megjelenik.