----------------------------------------Balogh Jánosné Horváth Terézia: A pünkösdi király Csepregen és Jókainál. Csepreg első említésének 750. évfordulójára és újra várossá nyilvánításának 10. évfordulójára a Farkas Sándor Egylet kiadása. Csepreg, 2005. 112 old. 25 kép, I-IX. táblázat.

A XVIII-XIX. században mezővárosi jogállású, de külsőségeiben, a lakosság foglalkozását tekintve inkább falusias Csepreget és népét a közérdeklődés és a néprajztudomány úgy tartotta számon, mint olyan települést és közösséget, amely hagyományait kevésbé őrizte meg. Az utóbbi évtizedektől azonban, elsősorban Balogh Jánosné Horváth Terézia számos publikációjának köszönhetően, ez a kép egyre inkább az ellenkezőjére változott, és Csepreg példája lesz annak, hogy módszeres, hozzáértő munkával még az ilyen, a kutatókat előzetesen kevés eredménnyel kecsegtető településről is mennyi értékes, eddig szunnyadó kincs hozható felszínre, amely a honismereti eredményeken kívül a "nagy tudomány" számára is tud meglepő újdonsággal szolgálni. Balogh Jánosné Horváth Teréziának a Csepregi Promenádban, a Vasi Szemlében, a Soproni Szemlében, a Palócföldben korábban megjelent munkái több témával foglalkoztak, népviselettel, a helyi vőfélyköltészettel, a csepregi pünkösdi királyválasztással. A jelen kiadványban az utóbbi népszokással kapcsolatos ismereteinek kibővített, könyvvé érett változatát tarthatják a kezükben az olvasók.
-----A szerző az országszerte elterjedt, művelődéstörténetileg többféle háttérrel rendelkező pünkösdi szokások közül, úgymint az Alföldről ismert leányok-legények adománykérő pünkösdölésén, a Dunántúlon a XX. században is gyakorolt pünkösdi kiskirálynő-járáson túl a jelen kötetben csak a Csepregen is ismert, lóversennyel választott pünkösdi királyválasztást vette górcső alá. Feldolgozása során csak említési szinten foglalkozik a XVI-XVII. századi elszórt adatokkal, figyelme a XVIII. század végétől, a felvilágosodás korától egyre inkább kibontakozó, és részletesebb leírásokat tartalmazó népleírások korszaka felé fordult, és a csepregi szokás esetében napjainkig tekinti át a korabeli folyóiratokban megjelent tudósításokat, amelyeket levéltári forrásokból vett adalékokkal egészít ki.
-----A kötet négy fejezetre osztva tárgyalja a témát.
-----Az első fejezetben a szerző a forrásokból vett idézetek segítségével 1790-től a reformkorig terjedően felsorakoztatja a lóversennyel egybekötött pünkösdi királyválasztásról szóló magyarországi tudósításokat. Ezen időszakban ez a szokás már erősen hanyatlóban volt, ezért is emelkedett ki közülük rendszerességével, elevenségével és teljessége szempontjából a csepregi. Különösen figyelemre méltó, hogy a csepregi szokással kapcsolatban a szerző kimutatja a Széchenyi István által elindított lónemesítési mozgalomnak, a lóversenyzésnek a kapcsolatát a szokás fennmaradásával, hiszen az ő oldalán politizáló Jankovich Izidor földesúr ezért is kísérte figyelemmel, és támogatta jutalmakkal a virtuskodást.
-----A második fejezetben Csepregen a lóversenyzéssel nyert pünkösdi népszokás részletes elemzése található a változások nyomon követésével, az 1810-es évektől kezdődően 1847-ig, majd a szokás XX. század végi felújításáig. A szerző foglalkozik a pártoló földesúr élettörténetével, a szokás fennmaradásában játszott szerepével. Különlegesen értékes része a műnek, hogy a levéltári források segítségével az olvasó elé varázsolja a szokás főszereplőit, a pünkösdi királyokat, s ezt olyan módon teszi meg, hogy a családtörténetek által a korabeli paraszti életbe, a mindennapokba is bepillantást nyerhetünk. Előkerült anyakönyvi bejegyzésként egy olyan néphit-adalék is, amely bizonyítja a "szemverés"-ben való hit eleven voltát 1838-ban, hiszen egy csecsemő halála okaként rögzítették, hogy "Meg igézték szepsége miatt.".
-----A harmadik fejezet Jókai és a pünkösdi királyválasztás témájának kapcsolatáról szól, amelyben a szerző gondos forráskritikával kimutatja, hogy a Jókai Mór által az Egy magyar nábob című regényben alföldi, "nagykunmadarasi" helyszínen megörökített lóversennyel egybekötött pünkösdi királyválasztás eseményeinek forrásaként az 1823-as, magát meg nem nevező tudósító ismertetése szolgált a Hasznos Mulatságok folyóiratból. Később Jókai ezt a pünkösdi leírását megismételte a Vasárnapi Újság 1856-os számában dunántúliként, miközben e jeles naphoz kötődő más vidékről származó szokásokat is közreadott.
-----A negyedik fejezetben a néprajztudománynak a kérdéskörrel kapcsolatos eddigi állásfoglalását ismerteti a szerző. A probléma fontossága abban rejlik, hogy a tudomány teljességében egyedül hiteles leírásnak tekintette a szokás Jókai Mór által megörökített formáját, nem kutatva annak igazi forrását, mely a XIX. század első felében még Csepregen élő hagyományhoz vezet. S itt, s ez által kapcsolódott össze a csepregi pünkösdi lóverseny Jókai Mór személyével és a néprajzkutatással.
-----Balogh Jánosné Horváth Teréziát a néprajztudomány eddig mint a Kárpát-medence textil- és viseletkultúrájával foglalkozó szakembert tartotta számon. A pünkösdi királyválasztás szokásával foglalkozó könyve azonban új oldaláról, folkloristaként mutatja be a szerzőt, aki ugyanolyan alapossággal, módszerességgel kutatja az ezen szaktudományi körbe tartozó témákat, mint azt korábban megjelent, más tárgykörű írásaiban tette. Tanulságos a könyv a tudomány képviselői számára, és a Csepreg helytörténete iránt érdeklődő közönségnek egyaránt, már csak azért is, mert rendkívül olvasmányosan, szépen megírt mű. Kapható a Farkas Sándor Egyletnél, 9735 Csepreg, Nádasdy u. 15. és a LITEA Könyvszalonban, Budapest, I. Hess András tér 4.

Katona Edit

----------------------------------------Alkotni, teremteni kell." Éhen Gyula emlékezete. Szerk. Köbölkuti Katalin. Szombathely Megyei Jogú Város - Berzsenyi Dániel Könyvtár kiadása, Szombathely, 2004. 256 old.

A második világháború előtti szombathelyi polgármesterek közül Éhen Gyula élete és tevékenysége a legismertebb. Ehhez hozzájárul polgármestersége utáni figyelemre méltó közéleti tevékenysége (például országgyűlési képviselősége) csakúgy, mint publicisztikai, közírói munkássága. Elképzeléseit és azok megvalósulását számos újságcikkben, több könyvben is megírta. Emlékét szobor, a róla elnevezett városrész és az 1988-ban alapított Éhen Gyula Kör őrzi. Munkásságának alaposabb megismerését szolgálta a Berzsenyi Dániel Könyvtár 2003 novemberében - születésének 150. évfordulója alkalmából - rendezett konferenciája is, amelynek előadásai képezik a kötet gerincét.
-----A bevezető tanulmányt (Csak az utakban és a módokban van eltérés... Töredékes pályakép Éhen Gyuláról) Katona Attila írta. A "töredékes pályakép" túllép a hagyományos Éhen-laudáción. A szerző bemutatja a lenyűgöző munkabírású, a világra és városára egyaránt figyelő, ellentmondásoktól nem mentes életutat a polgármesteri székig és a bukásán is túllépő közéleti embert, aki "egy szegény anyagi viszonyok között tengődő" provinciális kisvárost eljuttatott a modern Szombathely státuszáig.
-----Gyáni Gábor (Éhen Gyula, a reformer polgár) a nemesi származású Éhen nézeteit ismerteti a polgárság feladatairól esszéi (A modern város, A polgár, A városok társadalma) alapján. Szerinte a "tudásban és munkában gyökerező polgárságnak kell képeznie azt az erőt, amely képes és alkalmas a nemzeti közösség integrálására." Ez a "társadalmi egyesülés" lehet az alapja az egyszerre polgári és nemzeti haladásnak. Következésképpen a polgárságot kell életerőssé tenni ahhoz, hogy be tudja tölteni vezető szerepét a társadalomban. Ennek egyik fontos útja az "egészséges alapon érvényesülő iparfejlesztés." A kisiparosságot pedig az államnak kell megvédenie az elhatalmasodó konkurenciaharctól. Gyáni értékelése szerint Éhen reformista liberális nézeteit "mintegy félúton helyezhetjük el" Schwartz Gyula nézetei és a Vázsonyi Vilmos által képviselt demokratizmus között.
-----A városi infrastruktúrát megteremtő Éhent mutatja be Melega Miklós (Éhen Gyula polgármester infrastruktúra-fejlesztő programja). Csatorna és vízvezeték nélkül egészséges város elképzelhetetlen. Programjának része volt a járdák burkolása is. De nemcsak az infrastruktúra kiépítését tartotta fontosnak, hanem annak községiesítését, azaz városi tulajdonba vételét is. A szerző szerint Éhen a "városi tulajdonú közművek elkötelezett híveként a funkcionális értelemben is modernizálódó, szolgáltatásszervező város egyik legkorábbi ideológusa volt". Melega számos műszaki adat ismertetésével is bizonyítja e hatalmas városépítő munka jelentőségét. Az éheni tevékenység egyik fontos érdemeként említi a szerző, hogy polgármesteri munkásságával bebizonyította, hogy az általa vázolt modern város "nem fantazmagória, hanem megvalósítható realitás."
-----A városfejlődéssel együttjáró iparosodás megnövelte a lakosságszámot is. Az ipar által foglalkoztatottak egy új társadalmi csoportot, a munkásságot teremtették meg, akiknek természetes igénye volt a túlzsúfolt lakóházakból, a nyomortanyákról emberibb körülmények közé kerülni. Az emberibb körülményeket jelentette Szombathely egyik első lakótelepének, a vasutas munkástelepnek a megépítése. Kalocsai Péter ennek történetét (Az Éhen-telep, egy vasutas munkástelep létesítése) dolgozta föl. A tanulmány ismerteti a politikus nézeteit a munkáskérdésről, amelynek egyik fontos eleme a megfelelő lakás, amelyről az államnak, a társadalomnak kellene gondoskodnia. Megoldást jelentett - más városokhoz hasonlóan - családi házas lakótelep létesítése is. Ez olyan 250-300 m2-nyi bekerített telken fölépített szerény ház, amely viszonylag egészséges életfeltételeket biztosít a család minden tagjának, biztonságos játszóhelyet a gyerekeknek. Kalocsai ennek - a MÁV szombathelyi műhelyéhez kapcsolódó - munkáslakótelepnek históriáját mutatja be az ötlettől az első épületek sorozatos konfliktusokkal kísért átadásáig, 1912-ig.
-----Nemcsak az Éhen-telep földolgozása újdonság a helytörténeti irodalomban, hanem Katona Attila oktatástörténeti tanulmánya is (A modern város és az [elemi] oktatás). A XX. századi Szombathely első másfél évtizedének oktatástörténetébe vezeti be az olvasót a dolgozat. Éhen előbb polgármesterként, majd iskolaszéki elnökként próbált segíteni az oktatás számos nehézséggel terhelt helyzetén. Például az elemi oktatás kötelező, a szülőknek mégis tandíjat kell fizetni. Igaz, Szombathely város tanácsa egy időre eltörölte azt, ám a tanulók számának emelkedése több tanító foglalkoztatását, új iskolák építését tette szükségessé, következésképpen nagyban megterhelte a város költségvetését. (A Szombathelyhez hasonló lélekszámú városok költségvetésük - nagyjából - 40%-át fordították oktatásra.) Az elemi iskolák államosítására (erre elvileg lehetőség volt) tett erőfeszítések sorozatos kudarcot vallottak.
-----Éhen polgármesterségének idejére esett a város iskolakörzetekre osztása és az I. kerületi iskola (ma Dózsa utcai egészségügyi főiskolai kollégium) építése. A reformer Éhen az egységes magyar társadalom megteremtésében meghatározó szerepet szánt a "magyar nemzeti népoktatásnak".
-----Kozma Gábor az Éhen Gyula Kör történetét (Éhen Gyula örökségének ápolása), sikereit, kudarcait eleveníti föl írásában. Pallósiné Toldi Márta Éhen írásaiból állított össze bibliográfiát. A 2074 tételből álló összeállítás zöme megyei és városi, valamint fővárosi lapokban jelent meg.
-----A kötet záróharmada, Katona Attila bevezetőjével, az Éhen Gyula írásaiból álló válogatást tartalmazza. A válogatás egyik szempontja: azoknak az írásoknak a közreadása, amelyek a szombathelyi közkönyvtárakban nem találhatók meg, a másik "...a városok történelmi hivatásával" kapcsolatosaké.
-----Feiszt György alpolgármester a kötet beköszöntőjében egy leendő Éhen-monográfia elkészítésében bizakodik. Megteheti. A kötet tanulmányai rászolgálnak erre a bizakodásra. Az utóbbi években felnőtt egy új helytörténész generáció, amelynek ezúttal csak néhány tagja eredeti kutatásaival, a fellelt anyagok feldolgozási módjával sokféle újdonságot kínál az érdeklődőknek. Munkásságuk a jövőben aligha lesz megkerülhető.
-----Köbölkuti Katalin nemcsak a tőle megszokott igényes szerkesztői munkát abszolválta, hanem a kötet alapjául szolgáló konferencia szervezésében is jeleskedett.

Gál József

----------------------------------------Szombathelyi tudós tanárok 3. Szerk.: Köbölkuti Katalin, Berzsenyi Dániel Könyvtár, Szombathely, 2006. 208 old.

Szombathely tudománytörténet, életrajz, helytörténet iránt érdeklődő tudományos köre és a tágabban értelmezett érdeklődő közönsége is nagy örömmel veheti kezébe a Szombathelyi tudós tanárok sorozat harmadik kötetét, amely a három területet eredményesen szintetizálja a portré segítségével. A recenzensek gyakran közhelyként megfogalmazott öröme most teljességgel őszinte, és még növeli is az a remény, hogy a sorozat folytatására is számíthatunk - hiszen úgy tudjuk, a negyedik rész tervei már megvannak.
-----A Szombathelyi tudós tanárok első kötetét 1998-ban szerkesztette egybe Köbölkuti Katalin, a Berzsenyi Dániel Könyvtár tudományos munkatársa, majd 2002-ben megjelent azonos cím alatt a második rész is. A harmadik kötetben helyi, vagy egy ideig itt (is) dolgozó bölcsészek, tanárok, bölcsésztanárok szerepelnek szerzőként.
-----A kötet bevezetőjében Láng Gusztáv irodalomtörténész kiemel két momentumot, amely lehetővé tette, hogy a bemutatásra kerülő nyolc tudós tanár eredményes és maradandó munkát végezzen. Egyrészt közülük hatan egyházi keretben töltötték életüket, s ez bizony a munkára fordítható idő maximalizálása mellett jelentős mecenatúrát is jelentett számukra; másrészt pedig kivétel nélkül mindegyikük abban a helyzetben volt, hogy a vidéki élet sokszor - hamisan! - partikulárisnak mondott valóságában megtalálhatták a fejlesztve megőrzés formulájának gyakorlati lehetőségeit. Utóbbit Láng "a szűkebb közösségük iránt érzett intellektuális felelősség" etikájával magyarázza.
-----A sorozat életmű-feldolgozásainak metodológiai hagyományát követi a harmadik kötet szerkezete is. A nyolc élet és mű egyenkénti bemutatását képek és bő lábjegyzetapparátus kíséri, majd a könyv zárásaként a szerkesztő által összeállított, 498 elemből (!) álló pontos és kimerítő bibliográfia következik, benne a bemutatott személyek műveivel, azok recenzióival és a róluk szóló irodalommal.
-----A kötet életrajzaiban nem csupán a vizsgált személyek, hanem a személyiségek is érzékelhetővé válnak, akik a szombathelyi, vasi, vagy egyenesen dunántúli tudományos életre máig érezhetően jótékony hatást fejtettek ki. Kiváló példa a kötet arra, hogy hogyan lehet a tudomány történetét portrék segítségével megismertetni.
-----A Kovács Sándor Iván által bemutatott Szép János (1767-1834), aki amellett, hogy a magyar esztétika (korában: széptan) úttörője volt, megénekelte Szombathelyt latin nyelvű dicsőítésében, értékes korképet adva a városról. Dobri Mária mutatja be Nagy Nep. Jánost (1809-1885), aki reformkorban írott latin nyelvű magyar nyelvkönyvével az MTA csodabogarának számított - gondoljuk el, van abban valami báj, ha valaki a magyar nyelv emancipálásának korában, az 1830-as évek elején deákul foglalja össze a magyar grammatikát! De nem mellesleg neki köszönhetjük a keleti nyelvek sora - arab, szír, káldeus, arámi, héber, perzsa - magyar kapcsolatainak feltárását. Kiss Gábor és Mayer László két életművet is bemutat a kötetben: Lipp Vilmosét (1835-1888) és Horváth Tibor Antalét (1889-1964). Ehhez a két életrajzhoz csatolhatjuk Mayer László és Tóth Kálmán munkáját, Kárpáti Kelemen (1859-1923) életének és munkásságának ismertetését. Piarista és premontrei szerzetesekként a tudomány és a vallás, az ész és a hit metszéspontján egyensúlyozva a szombathelyi gimnáziumi tanításnak éppen úgy mesterei voltak, mint a muzeológia, a régészet és a levéltári, illetve könyvtári munka elmélyült művelésének. S emellett nem lehet elfelejteni a tudományszervezéssel kapcsolatos aprólékos tevékenységüket, amellyel nemcsak tudományos diskurzust teremtettek, hanem a fejlődő városnak kultúrát is adtak. A Vasi Szemle hasábjain külön ki kell emelnünk Nagy Éva Pável Ágoston-portréját (1886-1946). Tanár, etnográfus, nyelvész, szerkesztő, költő, muzeulógus, irodalomszervező és fordító, filológus volt Pável Ágoston egy személy(iség)ben. Mozgalmas életét szép körképben mutatja be a szerző. A kötetet záró két életrajz: Géfin Gyula (1889-1973) és Kapossy János (1894-1952). Mind Dobri Mária, mind Balogh Péter kiemeli írásában, hogy a szombathelyi egyház- és építészettörténet két megkerülhetetlen alakja a helyi- és az általános magyar kultúrtörténet szempontjából előkelő helyen szerepel.
-----Tartalmas, jól szerkesztett, precíz tanulmánygyűjteményt kap az, aki kezébe veszi a kötetet. A kiválóan megtervezett borító és a nemkülönben igényes tipográfia Sellyei Tamás Ottó munkája, a könyvet Hahner Péter lektorálta.
-----Csak remélni lehet, hogy a nagyszerű vállalkozás tovább folytatódik, hiszen vannak még feldolgozni való életművek, s érdeklődés is mutatkozik bemutatásuk iránt.

Békés Márton

----------------------------------------Mészáros István: Mindszenty. Egy "kultusz" a XXI. században. Kairosz Kiadó, Bp. 2005. 461 old.

A történelem jelenségei egy idő után önálló életre kelnek. Saját történetük lesz. Minél távolabb vagyunk a jelenség idejétől, annál hosszabb és bonyolultabb ez a saját történet. A történész feladata nemcsak a jelenségek feltárása, hanem az is, hogy az időben el is kísérje őket. Persze nemcsak az időbeli távolság írja ezt a saját történetet, hanem az is, hogy a jelenség mennyire fontos a mának. Minél meghatározóbb mozzanata ez a jelenség múltunknak, annál fontosabb a jelenség történetének vizsgálata, ami nem másról szól, mint a jelenség korokon átívelő megítéléséről. Miközben ezt vizsgáljuk, nemcsak a jelenséghez kerülhetünk közelebb, de megismerhetjük az azóta letűnt korok jellemzőit is. Ennek következtében a jelenség történetének vizsgálata nem öncélú, hanem magát a tudományos munkát szolgálja.
-----Ha XX. századi történelmünk egyik ilyen meghatározó jelenségét keressük, minden bizonnyal hamar rálelünk Mindszenty József bíborosra, akinek megítélését Mészáros István történész egy vaskos kötetben vizsgálja. Már a mű megszületése is több, fontos üzenetet hordoz. Egyrészt alátámasztja, hogy a Mindszenty-kérdés valóban meghatározó hazánk és a magyar katolikus egyház történetében és megítélésében, hiszen nem születhetett volna meg, ha nem keletkezik oly sok és sokféle írás a bíborosról. Ezeknek az összegyűjtését, állításaikra a reflektálást a szerző fontosnak tartotta. Másrészt nyilvánvalóvá teszi, hogy a kérdés foglalkoztatja a társadalmat és a tudományos közvéleményt is, amelynek részeként a szerző maga is hozzájárul a bíboros alakjának jobb megismeréséhez.
Mészáros István tehát összegyűjtötte harminc év (1975-2005) dokumentumait, hogy vizsgálja a kérdés történetét és a kort, amelyben született. Mindszenty tiszteletének két korszakát különíti el: 1. a máriacelli korszak, amelyet sajátos kettőség jellemez, hiszen meghatározója itthon a hallgatás, külföldön az elmélyülő ragaszkodás a bíboros iránt, 2. az újrafelfedezés korszaka, amelyben átalakul a mártír főpap képe, amikor szabaddá válik a vallásos ragaszkodás kifejezése és a történelmi személyiség megítélése egyaránt. A szerző hihetetlen mennyiségű anyagot tár az olvasó elé. Olyan, eddig a nagyközönség által nem ismert forrásokat kutatott fel - főleg a világsajtó és az emigráció körében -, amelyek megdöbbentő tanúságát adják annak, hogy Mindszenty József neve és sorsa külföldön mennyire azonossá vált a magyarsággal, miközben itthon agyonhallgatták vagy épp megmásították a történetét. A kötet tele van személyes élményekkel a megnyilatkozók és a szerző részéről is. Ettől több mint egy Mindszenty-bibliográfia. Szinte a teljességre törekszik és minden - szó szerint minden - Mindszenty-megemlékezést, könyvet, tanulmányt, újságcikket felsorol és szubjektíven értékel. Ezen kívül említést tesz a megnyilvánuló tisztelet egyéb formáiról, amelyek a bíboros szellemiségének továbbélését tanúsítják, legyen szó szoboravatásról vagy iskolai emlékversenyről.
-----A kötetben bőven esik szó arról is, hogy a közvélemény és a tudományos körök még ma sem ismerik eléggé Mindszenty József életét. Tovább élnek a róla kialakult/kialakított rossz sztereotípiák. A szerző munkásságával és e kötet megjelentetésével is ezek kijavítását szeretné elérni. Eközben bírálatokat fogalmaz meg a hazai közélet egyházi és világi szereplőivel szemben is. Különösen élesen fogalmaz akkor, amikor a Mindszentyről rajzolt képet vizsgálja a hazai tankönyvekben. Arra a következtetésre jut, hogy a mártír bíborosról keveset és nem hiteles információkat nyújtanak a mai könyvek sem. Bírálatából bőven kijut a hazai történettudomány képviselőinek is.
-----A kötetből kiderül, hogy Mindszenty József tisztelete halála óta töretlenül növekszik. Sajátossága az alulról jövő spontaneitás, amely fenntartotta a kényszerű hallgatás éveiben és gyarapítja azóta is, hogy immár szabadon emlékezhet rá a magyarság. Miközben ez érződik a kötet egészén, fontos információkat tudhatunk meg arról, hogy határon innen és túl kik, milyen szervezetek segítik a bíboros emlékezetét fenntartani, milyen egyházi és társadalmi szervezetek vállalnak ebben szerepet. Különösen gazdag a kötet második fele, amely a bíboros hamvainak hazatérése utáni évekről szól. Nem meglepő ez, hisz már szabadon megnyilvánulhatott az iránta érzett tisztelet. Kitűnik, hogy a magyar katolikus egyház számára adott Mindszenty József példája. Ez a példa egyre elevenebb és fontosabb az egyháznak, amely a számtalan megemlékezésből, ünnepségből is látható. Ezeket mind megörökítette a szerző. Magyarországon eddig nem született hasonló összegzés, ezért aki Mindszenty Józseffel és korával kíván ismerkedni, feltétlenül kezébe kell vennie a szerző eme kötetét.

Bakó Balázs

----------------------------------------Murányi Gábor: Egy epizodista főszerepe. Lajos Iván történész élete és halála. Noran, Bp. 2006. 315 old.

A Vasi Szemle 2002. évi 4. számában több írást is szentelt Lajos Iván (1906-1949[?]) történész emlékének. A pécsi egyetemen dolgozó, diplomáciatörténettel foglalkozó legitimista történész kezdetben az Osztrák-Magyar Monarchia különbéke kísérleteiről (1925), Zita királyné alakjáról írt (1929), majd a horvát-kérdéssel és a restaurációs kísérletek külpolitikai vonzataival foglalkozott (1930), később keze alatt született meg az első magyar monográfia IV. Károlyról, mintegy 600 oldalon (1935). Lajos Iván neve a borítójáról csak Szürke könyvként emlegetett, eredetileg Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében címet viselő kötettel vált ismertté. A magyar sajtótörténet nem csupán érdekes, hanem példátlan epizódját alkotta az a tény, hogy az 1939-ben több szériában kiadott Szürke könyvet végül német nyomásra a kormányzat betiltotta, de a szerző sejtése szerint Teleki Pál addig még hathatósan segítette a kötet minél nagyobb körben való elterjesztését. (Röviden a Szürke könyv a világháborúba vonuló Németország sajtója, hivatalos és félhivatalos nyilatkozatai tükrében arra a megállapításra jut, hogy Berlin nincs felkészülve egy győzelemhez szükséges erőfeszítésre.)
-----Murányi Gábor újságíró, sajtótörténész, számos kötet szerkesztője, saját bevallása szerint 20 éves kutatómunka, elmélyülés, fel-fellángoló kedv után bocsátja ki munkáját. Alapos, főképpen a levéltári forrásokon alapuló szövegében a történész szakma csupán azt furcsállhatja, hogy helyenként publicisztikus fordulatokkal, s nem a szokásos lábjegyzetekkel, hanem zárójeles megjegyzésekkel és azt feloldó irodalomlistával dolgozik. Mindezek azonban könnyebben olvashatóvá, követhetőbbé teszik az amúgy is adatgazdag, témájánál fogva is fordulatos anyagot.
-----Lajos Iván életrajza mellett az olvasó nem csupán a tágabb történeti kontextusba kap bebocsáttatást, hanem a kor legitimista politizálásával, emberi és politikai kapcsolatrendszerével, sajtójával, szimpatizánsaival és ellenfeleivel, kiemelkedő alakjaival is megismerkedik, tehát a kötet jóval többet nyújt a középponti alak mégoly érdekes és helyenként homályos életénél. Homályos - mondottuk, s bizony ez is mutatja, hogy az alapos levéltári kutatás az intuíció kiegészítéseivel sem képes teljes mértékben felfedni olyan "titkokat", mint például hogy mit csinált, és főképpen kinek a megbízásából Lajos Iván 1940-ben a harcoló Franciaországban, és Teleki Pálnak milyen szerepe volt kiküldetésében, hiszen ebben az évben Sigray legitimista vezető Londonban is megfordult, Eckhardt Tibor pedig Amerikába utazott, és ott is maradt. Kérdés továbbá, hogy ki finanszírozta a Szürke könyv kiadását, s az angol kapcsolatok milyen szerepet játszottak a magyar legitimista körök szervezeti, politikai és főként pénzügyi életében.
-----Lajos Iván, aki 1945 nyarán Mauthausenből tért vissza, hamarosan szemet szúrt a "felszabadítóknak" is, s egy év múlva elhurcolták. Minden bizonnyal egy szovjet lágerben halt meg, 1949-ben.
-----A kötet recenzense örömmel emeli ki, hogy a szép kiadású, nagyalakú, 300 oldalas munka közli Lajos Iván két publikálatlan művét 1946-ból: Magyarország felelőssége a második világháborúban és Az első válaszút címek alatt. A kötetet bő képanyag, dokumentumválogatás, irodalomlista és névmutató egészíti ki.

B. M.

----------------------------------------Margittai Gábor: Külső magyarok. Utazás a végeken. Nemzet Lap- és Könyvkiadó, Bp. é. n. [2005] (Magyar Nemzet Könyvek)

A Magyar Nemzet fiatal újságírója, hétvégi mellékletének szerkesztője néhány évvel ezelőtt gazdag és mély műveltségről tanúskodó, érzékeny és filozofikus esszékkel hívta fel magára a figyelmet. Új könyve ugyancsak irodalmi szöveg, a riport műfaj szokásos "anyagához" képest jóval kidolgozottabb és sűrűbb szövésű próza. Ezt olvassuk benne egy vasútállomásról, amely "lepusztultságában is időtlen pompával, idegenkedve magasodik egy isten háta mögötti faluban, a hajdani Monarchia vasúti végváraként" - a mai Románia szívében, a Keleti-Kárpátokban álló gyimesiről: "Ez a pályaudvar ma viharvert, megviselt kokott. Csupa rongyos, gyanús külsejű, kiszámíthatatlan fickó tántorogja körül, részeg lépteiktől konganak a hatalmas, üres várótermek. A kőpadlót benzinnel mossák, hajnalonta motyóikra telepedve bólingatnak a mákonyos gőzben az utasok. Gubás, bocskoros, átalvetős román pásztorok, nyűtt arcú ipari munkások, izgő-mozgó sátoros cigányok üldögélnek a langyos kályha mellett, egy-egy hajnali részeg időnként, mint a zsák, a pad alá fordul, s ott horkol békésen tovább. Magányos elmebetegek jelennek meg olykor, felsőtestüket himbálva vagy éppen önfeledten onanizálva - abszurd drámákhoz eszményi tereket, hősöket kínálnak a romániai várótermek."
-----A találomra kiemelt szövegrészlet nemcsak a képgazdagságában is racionális fegyelmű stílusra lehet példa, hanem a kötet világának, úgy lehet, a lényegéből is visszaad valamit. A könyv ugyanis az abszurditásokat kivált nem nélkülöző modern kori magyar sors folyamatos képtelenségei közé "kalauzol" el bennünket: a szórványmagyarság világ- és nemzetvégi telepeire, amelyeknek szinte mindegyike a pusztulás szívszakasztó tárlatával, a "régi dicsőség" és az - immár 88 éve tartó - "új" birtoklás gondatlanságának, szándékos, múltfelejtető rombolásának hervasztó dichotómiájával fogadja a látogatót. Az - igen - a nemzethalál mindennapos praxisával, amely a vegytiszta reménytelenség megnyilvánulása, a minden fennköltségtől elzárt, súlyos, abszurd fájdalomé. Az "utolsó magyar" toposzának folyamatos felgőzölődése, de nem az írói melankólia retortáiban, hanem a végsőkig megalázó, magányos pusztulásban. Az öreg Csegezi Árpád szól így a dél-erdélyi Nagypestényben: "El sem tudják képzelni, mekkora ünnepeket tartottunk karácsonykor, húsvétkor. Mekkora mulatságokat...! Aztán kevesen maradtunk. Maguk nem tudják, milyen érzés utolsónak maradni. Én vagyok a legutolsó - mondja. Sírva fakad."
-----Ez az a helyzet, amikor már nincs mód a dolgok higgadt, racionális szemléletére, amikor "már csak egy Isten menthet meg bennünket" (Heidegger), ám egyszersmind ez az, amikor a még megmaradt nemzeti értelmiségnek, ha Isten felruházta a megfelelő képességekkel, mégis legfőbb kötelessége, hogy megzabolázva zaklatott szívét, először is segítsen tompítani az egyéni fájdalmakat és mentse a menthetőt akár tárgyiakban is, másodszor pedig megpróbálja higgadtan és tárgyilagosan szemlélni saját közvetlen tapasztalatait ugyanúgy, mint az egész kárpát-medencei helyzetet.
-----Margittai Gábor ebben a szellemben reflektál tapasztalataira. Legfőbb érdeme azonban maga a riporteri munka, amit elvégzett. Olyan helyszíneken járt, és olyan beszélgetéseket folytatott, ahol és amilyeneket a sajtószabadság beköszönte óta sem igen folytattak kollégái, ilyen módszerességgel szinte biztosan nem, sem az írott, sem az elektronikus sajtóban. A csonka-magyarországi társadalomnak az a része, amely egyáltalán képes még közösségben, nemzetben gondolkodni (2004. december 5-e óta tudjuk, hogy ez a rész, bár biztosan nem azonos teljesen az akkor "igen"-nel szavazókkal, már valószínűleg kisebbségben van saját hazájában), figyelmét legföljebb az elszakított magyarság központjai és az ún. "tömbmagyarság" tájai (pl. a Székelyföld) felé fordítja, az utódállami viszonyokról pedig nagyrészt örökölt vagy újabb sztereotípiák szerint gondolkodik. Ez utóbbiak nem alkalmasak - többek közt - a moldvai csángó-kérdés vagy a dákoromán kontinuitás-elmélet továbbélésének megértésére. Ezekről érdekes, elemző beszélgetések szólnak a könyvben.
-----Legtöbbször izgalmas beszélgetések formáját ölti a szórványvidékek bemutatása is. A feltáruló tragikus etnikai pusztulás, a magyarság eltűnése és tárgyi emlékeinek leromlása mellett kuriózum-szerűen érdekes helyszínek, helyzetek, személyek jelennek meg a könyv lapjain - akár a szepességi magyar arisztokrácia utolsó képviselőire, akár a dél-erdélyi román tengerben málladozó, gyakran csak néhány fős magyar nyelvszigetekre, akár a gyimesbükki magyarok egyikének-másikának tetten ért identitásváltására, a magyarok közti, "génhibaként" jellemzett áldatlan viszálykodás kárpátaljai megtapasztalására, a délvidéki Sajkás-vidék maradék magyarjainak iszonyú emlékeire (s ma is folytatódó megfélemlítettségére) stb., stb. gondolunk. Persze, sok keserűséget kell vállalnia az olvasónak a sok-sok érdekességért - de hát régóta tudjuk, hogy a magyar sorsnak nemcsak a megélése, még a szemlélése is igazából csak erős idegzetűeknek (volna) való.
-----Tulajdonképpen érthető, ha sok honfitársunk elhárítja ezt. Szerencsére nem tartoznak közéjük azok a szombathelyiek - részben műszaki értelmiségiek -, akik a könyv két fejezetében is megjelennek. Kovács Jenő mérnök vezetésével szabadidejükben immár sok év óta járják a szórványmagyarság kárpátaljai, dél-erdélyi, bácskai településeit, s hol szobrot állítanak adakozásból (mint a máramarosi Técsőn), hol templomok, temetők, sírkövek megmentéséhez, a maradék magyarság lelki megerősítéséhez járulnak hozzá a maguk két karjának munkájával ugyanúgy, mint lehetőségeik szerinti más segítséggel. Értelmes és képzett emberek, mégis: irracionális mindaz, ami mozgatja őket, amint nem ésszerű a (haza)szeretet, a nemzeti közösséghez való ragaszkodás, és nem ésszerű maga a remény sem. Élni azonban nemigen lehet nélküle - vele ellenben, néha, a józan ész ellenére, túlélni, megmaradni is lehet.
-----Jó, hogy ez a fontos könyv ezt az esélyt is felvillantja.

Gyurácz Ferenc