TATÁR MIKLÓS
AZ ÉN TÖRTÉNETEM
EGYEDÜLIKÉNT ÉLTEM TÚL
A SZOMBATHELYI NEMZETŐRÖK LEMÉSZÁRLÁSÁT
----------------------------------------
-----Sokszor eszembe jut, hogy
amikor ipari tanulóként haza szerettem volna utazni
karácsonykor, nem kaptam meg az ehhez szükséges engedélyt a
rendőrségen, mert az új lakcímem szerint szombathelyi lettem,
szülőfalum pedig az osztrák határ melletti
"határsávba" esett. A vizsgák után nem lehetett
elhelyezkedni Szombathelyen, ezért egyik bátyámhoz,
Szentendrére költöztem. Ott a kocsigyárban kaptam munkát.
Addig dolgoztam ott, amíg lett állásom Szombathelyen.
-----1956 őszén mindenki érezte,
hogy valaminek történnie kell. Különösen a fiatalok között
volt nagy a várakozás, de olyan robbanásszerű változásra,
mint ami megtörtént, senki sem számított. A budapesti
eseményekről a rádióból értesültünk. A diákok és a
munkások tüntettek a parlament előtt, és az ÁVH-sok
belelőttek a tömegbe. Senki nem akarta elhinni, hogy az egyik
magyar bántani tudja a másikat. A forradalom természetesen
Budapesten volt a legintenzívebb. A harcok után az orosz
hadsereg visszavonult. Pár nap múlva aztán visszajöttek...
Mindenki azt hitte, vagy legalábbis azt beszélték, hogy az
ukrán katonák nem akartak harcolni a magyarok ellen, ezért
küldtek mongol származású katonákat a november 4-i
harcokhoz. Mindenesetre a tisztek nem mongolok voltak.
-----November 4-ig Szombathelyen nem
történt semmi említésre méltó, csak apró atrocitások.* A
rendet fenn kellett tartani, ezért az utcákon a nemzetőrök
járőröztek, ami nem volt veszélytelen, hiszen fegyvert nem
viseltek. Önkéntes, civil kísérőket kaptak maguk mellé.
Sokan abból a gyárból jelentkeztek, ahol én is dolgoztam.
Így kerültem én is közéjük. Minden járőrözésnek éjjel
lett vége, akkor már túl késő volt hazamenni. A
nemzetőrség Széll Kálmán (akkor: Sztálin) utcai
épületében lévő rendőrségen a civilek és a nemzetőrök
együtt aludtak a padlón. Ágy nem volt, csak egy-egy pokrócot
kaptak a hideg ellen.
-----Így indult november negyedike
hajnala is. Háromkor nagy zajra ébredtünk. Az ablakból
láttam, hogy a csörömpölés forrása az utcán és a téren
manőverező tankok lánctalpa. Az egyik tank átment a
nemzetőrséggel szemben egy virágoskerten, és tett egy 90
fokos fordulatot. Még meg is döbbentem, hogy miért teszi azt
tönkre? A következő pillanatban ez a tank, talán mert a benne
ülők megláttak engem az ablakban, a tetején lévő nehéz
géppuskából sorozni kezdte az ablakokat. Leguggoltam, és
olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak lehetett. A
következő percekben lövöldözést hallottam az épületen
belül is. Valaki erős orosz akcentussal azt kiabálta:
"Tegyék le a fegyvereket!". Az futott át rajtam, hogy
ez mekkora butaság, hiszen sem a nemzetőröknek, sem nekünk
nem volt fegyverünk. Később mondta egy orosz tiszt, hogy
valaki visszalőtt az épületből.
-----Ezt sem tartom valószínűnek,
hiszen a tankok ellen nem sokra ment volna vele. Az időérzékem
teljesen cserbenhagyott, nem emlékszem sem percekre, sem
órákra. Lövöldözést és kiabálást hallottam, ahogy az
orosz katonák végigkutatták a szobákat, mellékhelyiségeket,
folyosókat. Azt kiabálták, hogy lépjünk ki a szobából. Mi
megtettük, nem tudom, hányan voltunk bent, talán egy tucat
ember, talán több. A folyosón egy 150 cm magas mongol katona
várt ránk. Úgy két-három méterre állt tőlünk. Egy
darabig ránk meredt, aztán meghúzta a Kalasnyikov ravaszát,
és kaszált a géppisztollyal. Én a fal mellett álltam és
lecsúsztam, mintha engem is golyó ért volna. Akit többször
eltalált, azt szinte felemelte és hátradobta a lövés, mint
egy bábut. Meg sem mertem mozdulni. Féltem. Ha meglátja, hogy
én még élek, biztos engem is agyonlő. Egy darabig még
hallottam a halálukon lévők hörgését-nyögését, aztán
csend lett. A ruhám teljesen véres lett a többiek vérétől.
Ott ültem a folyosón, a falnál lecsúszva. Nem mozdultam. Nem
tudom, meddig tartott ez a sokkos állapot. A sebesültekkel
együtt vittek ki az épületből.
-----Isten velem volt.
-----Sokszor eszembe jut az a katona
a géppisztollyal. Vajon ő hogy dolgozta ezt fel? Nyugodt-e az
álma?
-----Az orosz katonák megmotoztak
bennünket. Jól emlékszem, aki engem kutatott át, annak jobb
kezében volt egy pisztoly, s a keze nagyon reszketett. Mit
gondolt? Mit szeretett volna nálam találni? Sok sebesült volt
a szobában. Kérték, hogy hadd nézze meg orvos őket. Az orosz
tiszt erre azt mondta: "Dögöljenek meg!"
-----Később egy magasabb rangú
tiszt jött a szobába. A kezében egy kicsi géppisztoly volt.
Mikor mellém ért, rám mutatott vele, és azt kérdezte
oroszul: "Mit keresel te itt?" Nem tudtam válaszolni,
a bátorságot nagyon mérsékli egy rád szegezett géppisztoly.
Most már tudom, hogy neki nem volt ott semmi keresnivalója, én
otthon voltam. Ez nem az ő országa. Azt válaszoltam neki:
"Mi civilek vagyunk, a rendőrséget segítettük."
Erre ő: "Itt mindenki hazudik!" Később két civil
ruhás (sejtem, kik lehettek) egyenként kihallgatott bennünket.
Engem éjjel elengedtek. A többiekről nem tudok semmit. Két
hét után kerestek a rendőrök a nővéremnél, de onnan
eljöttem időben, mert valaki figyelmeztetett. Azután Halogyon
is kerestek, a szüleim házában, de ezt már nem vártam meg.
Vonattal lementünk Szombathelyről Csákánydoroszlóig, onnan
meg gyalog át az osztrák határon. Hiába járőröztek az
orosz katonák az utakon teherautóval, azt már messziről
lehetett hallani. Éjszaka értünk át a túloldalra.
Szerencsénk volt, a határ menti osztrákok tudtak magyarul.
Megvacsoráztattak, és szállást is adtak. Csak reggel
értesítették az osztrák hatóságokat. A Vöröskereszt
elvitt bennünket egy központba, ahonnan másnap indultunk
Salzburgba. Két nap után mehettünk Angliába. Így kerültem
én oda.
-----Megérkeztünk egy angol
városba, Aldershot-ba ahol enni kaptunk, és ruhákat is
kiosztottak számunkra. Itt kaptunk igazolványt is. Tovább
kellett mennünk, én másokkal együtt Coventry mellé
kerültem, ahol a Vöröskereszt segítségével három hónapig
angolul tanultunk. További két évig dolgoztam itt, és közben
gyakoroltam az angol nyelvet. Aztán Bristolba költöztem, ahol
egy repülőgépgyárban kaptam munkát, itt gyártottuk a
Concorde-okat. 1965-ben a Bath University fizika tanszékére
kerültem, mint laboratóriumi technikus. Az egyetem nyolcezer
diákjából a fizika és elektronika szakon 350 diák tanult.
Itt dolgoztam 36 évig, majd 2001-ben nyugdíjba mentem.
-----1968-ban megnősültem, a
feleségem tanítónő. Két gyermekem született.
-----1978-ban, amikor a politikai
helyzet már enyhült, hazalátogattam Magyarországra, és a
családom megismerhette szülőhelyemet és a rokonságot. Tavaly
is jártam szülőföldemen, lányommal és az egyik unokámmal.
Remélem, hogy a közeljövőben el tudom vinni a másik három
unokát is. Hiszen az én történetem hozzá tartozik az ő
családtörténetükhöz. Amelyben kulcsfontosságú dátum 1956.
november 4-e.
* | Komolyabb atrocitásokról más emlékezők, és az eddigi gyér irodalom sem tud, említésre méltó eseményekről annál inkább. Lásd pl. a Kövér István szerkesztette Emlékkönyveket vagy folyóiratunk 1996. évi 4. számának írásait! (A szerk.) |