SZÉLL KÁLMÁN: SZERELMES LEVELEK ÜZENETEI A XIX. SZÁZADBÓL

----------------------------------------A történelem nem csak a politikai események - kitüntetetten a háborúk (ezen belül is főként a győztesek) és uralkodók - története, hanem sok-sok kisember egyéni vagy közösségi sorsa, látszólag érdektelen eseményeinek foglalata. Az egyéni sorsok rendesen az ismeretlenségben maradnak, noha maguk is beletorkollnak a történelem folyamába, miként a jellegtelennek látszó vízcseppek is részei a folyónak, sőt a tengernek. Sorsuk nem függetleníthető a nagy történelemtől, mely egyrészt alakítja az egyéni sorsokat, másrészt azonban ők maguk is bizonyos hatással vannak a történelemre. A kisember (és itt a történelem szempontjából jelentéktelen emberekre gondolok) sorsából rendesen legfeljebb csak néhány emlék marad fent, de az emlék is jelentőségét veszti emlékezők nélkül. Viszont éppen a késői emlékezők teszik az emlékeket túlélőkké, a belőlük levonható tanulságok pedig bizonyos - ha szerény fokban is - közkinccsé avathatják őket.

Minden család, egyes ember (sőt akár tárgyak) sorsa egyedi. Sokszor érdekesebb, tanulságosabb és életszerűbb a legjobban megkomponált regénynél. Ezek a sorsok lehetnek unalmasan egyhangúak, máskor esetleg túlságosan realisztikusak, szeszélyesek, ezért az irodalmi síkon gondosan szerkesztett és megformált regénnyel szemben élvezhetetlenek annak ellenére, hogy a "csinált" regénynél néha sokkal jobban hasonlítanak a valósághoz. Hiszen ők maguk a valóság! Akárcsak egy vérvörös koronggal előtolakodó naplemente, amelyet, ha festő alkotna, bizonyára giccsnek vélnénk.
-----Nagyapám (Széll Ödön) tbc-s megbetegedése és halála (1929) miatt lezáratlan üzleti ügyei, valamint a költségemésztő külföldi gyógykezeltetése okán szinte megsemmisült a családi birtok. Mindössze az anyósa nevén álló kúria, gyümölcsös, a dísz- és kertészkert, valamint a volt urasági major maradtak a család kezén. A volt urasági bognárműhely mintegy 50 m2-es területe kiüresedett, csak a gyalupad s néhány szerszám maradt belőle. (A műhelyt később maga a bognár mesterség is követte a pusztulásban, a "fejlődés" áldozata lett.) A tágas helyiségbe kerültek a régi családi relikviák, emlékek. Gyermekkorunkban varázslatos helynek tartottuk a továbbra is "bognárműhelynek" hívott helyiséget, amely a kovácsműhely felett foglalván helyet száraz volt, így egész területe és padlása tele lehetett kincsekkel. Akkor ugyan használhatatlan ócskaságszámba vették őket, amiknek már nem volt feladata és helye az udvarházban, de mai szemmel nézve valójában felmérhetetlen múzeumi kincsek voltak. Ládákban, szekrényekben, polcokban régi öltözetek, különböző huszár egyenruhák, díszmagyarok, talán csak egyszer hordott báli ruhák, női és férfi kalapok, kézelők és kemény gallérok, csákók, kobakok, cilinderek, sétabotok, már nem hordott fél- és egész cipők, kalocsnik, hócipők, kamáslik. Érdekesek voltak a régi szabadságharcos fegyverek, kardok, tölténytáskák, csizmák, sőt akadtak könyvek, albumok, edények, képek, fényképek, régi újságok és folyóiratok (köztük több bekötött évfolyamú "Borsszemjankó" vicclap), amelyek nagyapám cimbalmával bezárólag más csecsebecsékkel békésen éltek egymás mellett. Volt ott szinte minden: lovagló pálcák, sarkantyúk, ostorok, különböző pipák, csibukok, dohány- és burnótszelencék, patkóból vagy világháborús töltényekből készült használati tárgyak, tengeri kagylók, kedvenc lovak patkói, sőt egész patái, de helyet foglaltak lószerszámok, nyeregtáskák, apró személyes használati tárgyak, szemüvegek (lornyonok), különféle díszes báli legyezők, kesztyűk, aztán pitykés dolmány és cifra szűr a parádés kocsisnak, no és öreg edények is. Felmenőim érezhetően nem akarták őket (még) kidobni, bár nagyanyám "haszontalan gönc"-nek nevezte őket, így a "pokol tornácára" - vagy ha tetszik, a megsemmisülés előtti siralomházba - kerültek, s a kegyeleti idő letelte után tulajdonképpen elégetésre, kidobásra vártak, ám addig is a molyok ellen naftalinnal gondosan kezelték őket. A magyar ember régebben nem szívesen dobott el semmit. Nagyanyám a végletekig használta lábasait és fazekait (a "Topf"-okat), amelyeket, ha kilukadtak, a - szerszámaikat, sőt műhelyüket is a hátukon cipelő - vándor "drótos tótokkal" foltoztatott meg. (Az eldobálás a mai "fogyasztói" és "eldobó" társadalom jellemzője, amit a gyorsan változó, néha akár a kényszer erejével ható divat, a drága javíttatás és a sajnos kicsiny lakások is elősegítettek.)
-----Nekünk, gyermekeknek a bognárműhely mindenesetre valóságos kincsestárnak tűnt. Tulajdonképpen semmi keresnivalónk nem volt ott, de néha nagyanyánkat elkísértük a varázslatos helyre, máskor meg egyszerűen elcsentük a nagy, nehéz, cirkalmas kulcsot, és kedvünkre kutattunk a régiségek között. Magunkra húztuk a régi ruhákat, kipróbáltuk a használati eszközöket, színdarab-jeleneteket rögtönöztünk, s általában mindent tudtunk használni. Némi fantáziával a játékok kimeríthetetlen kincsestárát szolgáltatták a raktározott tárgyak, s azt hiszem, joggal gyanítom, hogy az általuk nyújtott játszási lehetőségek felértek a mai rafinált - ügyességet, sőt teljesítményt kicsikaró, de a fantáziára alig ható - komputerjátékokkal, sőt túl is szárnyalták azokat.
-----A bognárműhely - mint annyi más kedves és értékes holmi - a háború áldozata lett. A fegyverropogás hallatán a közelgő fronttól és a megszállóktól félve néhány fegyvert édesapám maga szórt el (az idő rövidsége miatt sebtében részben a kútba dobott), a többit az orosz csapatok szórták szét, "zabrálták" vagy égették el, illetve a "honi kozákok" vitték el, kis részük amatőr színdarabokban került felhasználásra. De ki is kereste volna ezeket a kacatokat, amikor komoly családi értékek, ezüst evőkészletek, porcelánok, antik bútorok kerültek a veszteséglistára. Csak egy régi családi iratokkal telt kisebb vasládát, és egy régi - főleg a frontról írott levelekkel teli - nagyobb faládát mentettek át az udvarház padlására. Ide falazták be nagybátyám belga vadászfegyverét is, amellyel országos galamblövő bajnokságot nyert, s ide rejtették később a rendszer-idegennek feltételezett - főként az első kommünnel és a Horthy-korszakkal kapcsolatos - politikai és hadtörténeti könyveket is. Mert 1947-től szaporodtak a házkutatások, s ha ilyet találtak, könnyen bezárták, vagy - ami még rosszabb volt - internálták a tulajdonost.

-----A padlásra mentett, közben már feledésbe ment tárgyakra a figyelem akkor terelődött újra, amikor a közben államosított régi udvarházat négy családnak eladták, s az társas házzá alakult, ugyanakkor 1970-ben családommal az új házunkba költöztünk. A vadászfegyvert - noha befalazója még élt - egyszerűen nem találtuk, sőt a rendőrség fémérzékelő eszközökkel sem találta meg. Helyesebben annyi helyen jelzett az eszköz, hogy az egész padlást fel kellett volna bontani. Az eldugott papírholmi nagyrészét 24 év során megemésztette a por, s főleg megették az egerek. A családi vasláda a Smidt múzeumba került, s megmaradt néhány levél - köztük feltűnően épen maradt egy arany pántlikába kötött levélcsomag, nagyapám és nagyanyám szerelmes leveleinek egy része.

Bizonyos lelkiismeret-furdalással írom alábbi soraimat, mert ma sem tudok igazán válaszolni arra a kérdésre, hogy egyáltalán szabad-e - hogy jogom van-e - mások magánéletét kiteregetni? Hiszen a magánszféra titkai a síron túl is köteleznek. Ugyanakkor a levelek 110 évnél régebbiek, szereplői 58, illetve 77 éve halottak, s nem utolsósorban tartalmukban nincs olyan adat, amely ma személyes titoknak számítana. Nincs bennük semmi szégyellnivaló, viszont - véleményem szerint - a levelek koruk társadalomfelfogásáról, szokásairól, illemtanáról beszédesen árulkodnak, s ilyen értelemben egyfajta üzenetük, sőt mondanivalójuk is van korunk embere számára. Nem azért, hogy az megtagadja a korát, hanem, hogy értékrendjével számot vethessen.

-----Valamit a levelek formai megjelenéséről. Összesen 19 levél s egy hasonló nagyságú ún. "zárt levelezőlap" volt a kötegben. Ezek ma már nem használt 12 x 9,5 cm nagyságú, félkemény papírú borítékban; ennek négyszeresét kitevő, négyrét hajtott, szintén félkemény, krémszínű levélpapíron íródtak. A címzés kis eltérésekkel minden esetben a következő. Balra fent: "Őnagysága" (egy ízben "nagyságos"), - középen: "Horváth Ilona kis-asszonynak", alatta: "hódolattal" (vagy "hódolatteljesen"), majd: jobbra alul: "Senyefa", alatta: "(Vas megye)", a boríték bal alsó sarkán átlósan írva: "Up. Herény Szombathely mellett". 1894. március 9-én Senyefa helyett már "Herény" szerepel, "Szombathely mellett" kiegészítéssel. Egy küldeményt Budapest, Röck Szilárd utca 22. szám alá, a II. emelet 13-as ajtó címre küldtek, ahol Bubla Ferenc kúriai bíró és felesége (a címzett nagynénje), később herényi lakos lakott. Minden levelet (kivéve a "zárt lapot") ajánlva adtak fel, amelyre ajánlott címkét és 3 x 5 krajcáros bélyeget ragasztottak. Egyik levelében Ödön arra kérte Ilonát, hogy "post restante" írjon Toronyba, ahol a "Titok" jeligére érkező levelet lóháton veszi át, mert fél a pletykától. Ilona később Szombathelyre és Budapestre is rendszerint "post restante" írt. A feltételezett legtávolabbi helyen - Halason (a mai Kiskunhalason) - feladott levelek postabélyegzői arra utalnak, hogy a levél a feladást követő napon a címzett postahivatalhoz érkezett (!). A postai bélyegzők tanúsága szerint természetesen Bécsből is másnap már Herényben volt a levél. (Ehhez képest ma határozott visszafejlődésnek lehetünk az elszenvedői.) A borítékokon feladó egy esetben sem szerepelt. Mind a levélpapíron, mind a boríték szabad hajtókáján címerpréssel készített domború Széll címer volt található. (A család használatában címerprésre magam is emlékszem.) Ezen kívül olykor még egy, vagy kettő pecsétgyűrűvel (vagy kézi címernyomóval) megjelölt pecsétviaszos lezárás is megerősítette a ragasztást.

-----A leveleket Ödön - egy kivételével - tintával, vékony hegyes tollal, dőlt betűkkel írta, a korra jellemző cirkalmas kezdőbetűkkel, s a betűk lefele húzott részének vastagításával. (Magam is így tanultam írni. A középen finom réssel ellátott, két részből álló tollhegy megnyomásával ui. annak két fele szétnyomódott, s így a tinta vastagabban fogott).

-----A megszólítás általában: "Kedves, drága, aranyos, szívből igazán imádott egyetlen Ilonám" vagy ehhez hasonló. Az aláírás eleinte "Széll Ödön", később "Széll Ödön joghallgató", majd csak "Ödön", vagy "Ödönöd".
-----A levelezés - pár nap híján - gyakorlatilag két évet ölel fel. Az első levél 1893. március 28-án Halason kelt, melyet még hat halasi levél követett, közülük az utolsó május 14-én. Az ezt követő levél augusztus 23-án már Bucsuból íródott, a toronyi postán adták fel. Az augusztus 27-ei levelet a szombathelyi vasútállomás várótermében vetette Ödön papírra, a szeptember 3-ai, október 26-ai Bucsuban, a november 22-ei Budapesten, az 1894. január 14-ei, február 7-ei ismét Bucsuban, a március 9-ei újra Budapesten. Ezt követik a március 2-ai budapesti, augusztus 26-ai bécsi levelek, amelyeket 1895. január 18-án a kaszárnyából írt levél követett. Ezután még két levelet írt Ödön a kaszárnyából (február 26, március 20.), s ezzel a levelezésnek vége is szakadt.
-----Később Ödön - egyenes felmenői, apja Miklós főszolgabíró, nagyapja Imre királyi hétszemélynök, valamint nagy-nagybátyja: Széll József főispán leszármazottaihoz (Széll Kálmán miniszterelnök, Ignác alispán, József belügyminiszter, Emil főszolgabíró) hasonlóan, a családi tradíciónak megfelelően - Budapesten jogot hallgatott. Az érettségizetteknek kijáró kedvezményes egy éves, ún. "önkéntes" katonaévének leszolgálása céljából nagyapám sorozásra jelentkezett. Boldog volt, hogy bevált katonának (akkoriban szégyen volt nem beválni), s a levelek szerint 1894-ben kezdte meg Szombathelyen katonai szolgálatát. Ám - ahogy szerelmének írta - hamar kiábrándult az "angyalbőrből", s nem tudni, mi okból, hamarosan le is szerelt. Édesapja (Miklós) akkor már sokat betegeskedett, s gyakorlatilag vak volt. (Utólag elemezve vagy zöldhályogban, vagy ideghártya-leválásban szenvedett). Hatvanhárom évesen bekövetkezett váratlan halála miatt azonban a 22 éves Ödön nem folytathatta budapesti tanulmányait, hanem - egyetlen gyermekként - a családi birtokot kellett átvennie Bucsuban.
-----Az alábbiakban csak három levelet ismertetek, melyek talán leginkább kifejezik a lényeget. Minden levél közzététele nem volna érdemes, hisz egyfelől bennük alig található fontos esemény, másfelől a stílus, mondanivaló gyakran ismétlődik. De az ismertetett levelekből is könnyen átlátható, és jól jellemezhető az az érzelemvilág, ami Ödönt szépséges Ilonkájához fűzte. Kár, hogy Ilona válaszlevelei nincsenek meg, de feltehető, hogy azok hasonló érzelemvilágról tanúskodtak. A leveleket az alábbiakban valósághűen, az akkori helyesírással (vagy hibákkal) közöljük, csupán az olvasást zavaró "a mely" és "a miért" stb. összetételeket írtam mai módon. Érdekesnek találtam a személyes megszólításokban a nagybetűk hiányát, szokatlannak a "mindég", a "reménylettem" a "jókivánataim" stb. szót, s jellemző volt a "cz"-s írásforma (czimer, utcza, arcz, czél, czirkusz, czivil stb.) Néha a hova és hol kérdésekre adott helyes írásmód is akadozott, de a hosszú magánhangzókat - tipikusan Vas megyei hibaként - Ödön általában hanyagolta.
-----Íme az első levél, ami vélhetően szerelmük elején, Halason, 1893. március 28-án kelt:

-----Kedves, drága, szívből igazán imádott egyetlen Ilonkám!
-----Kedves leveledet nagy örömmel vettem, amire sietek is röviden válaszolni, mert az esik nekem legjobban, ha veled foglalkozom, és irántadi érzelmeimet újból és újból neked egyetlen Ilonám felujítva leirhatom. Künn a szabadban, benn a szobában, az egyházban, a fényben és a homályban, bár lehunyom szemeimet, mégis folyton bájos vonásaidat, elbűvölő szemeidet és angyali természetedet látom magam előtt. A te neved viszhangzik nekem mindenütt, a te nevedet viszhangoztatják a bércek, völgyek, erdők. Hiába irod te azt énnekem, hogy meggyőződésed, hogy szépségeset ne említsek levelemben, mert ez nem létezik. Nálam ez a meggyőződés éppen ellenkezőleg van kifejlődve, bájos arczod szívembe van vésve. Szeretlek azon mély lángoló szerelemmel, aminő csak egy nemesen szerető szívben nyerhet életet. Szeretlek azon rajongó szerelemmel, mely leborul előtted, mely érted él, sóhajtozik és eped.
-----Szívemből ömlenek e sorok amelyek annak irántadi érzelmeit tolmácsolják, hogy szeretlek minden számítás, önérdek vagy mérlegelés nélkül.

-----Kérded meddig maradok Halason? Megírnám én azt neked, de azt én magam sem tudom, hanem azt hiszem, hogy két és fél hónapig legalábbis itt fogok maradni. Pedig már alig várom, hogy viszontláthassalak, ha tehetném, a szerelem szárnyain repülnék haza, hogy minél előbb láthassalak. Most be kell érnem azzal, hogy csak arczképedben gyönyörködhetem és az általad küldött kis, drága emlékben leljem örömemet. Hallottam, hogy Mariska néni elmegy hozzátok az ünnepekre, valahogy kérlek ne hozd ám elő, hogy te tudod, hogy én Halason vagyok most, mert hátha megtudná a mi kedves titkunkat. Kedves Mamád, még hogy Pesten voltam írt a mamának levelet, amelyben azt írja, hogy amióta te Pestről eljöttél, egészen megváltoztál és ő ennek okát abban látja, hogy bizonyosan a szívedet Pesten hagytad valakinél. Felsorolja a neveket: Than, Tóni, Dodi stb. és végül pedig engem. Hogy olvastam a levelet, nagyon örültem annak, hogy engem legvégül írt, legalább nem is sejti, hogy nálam hagytad. Csak arra vigyázz, hogy az általam írt levelek más kézbe ne jussanak. Már alig várom, hogy viszontláthassalak ismét, annyi mondanivalóm volna, hogy nincs annyi papiros a világon, amire én azt le tudnám írni. Mert hogyisne lenne nekem sok mondanivalóm annak, akit én oly nagyon, oly végtelenül, oly igazán szeretek. De most zárom soraimat, azt akarom, hogy még a mai postával elmenjen a levelem, hogy annál hamarébb kaphassak reá egy kedves levelet tőled. Azért is írtam ilyen ákum bákumot össze, mert nagyon sietek. Mi ujság van Bucsuban vagy Vas megyében? Írjál kérlek minél többet, mert minél hosszabb levelet kapok tőled, annál boldogabbnak érzem magamat. De boldog volnék még akkor is, ha mást nem irnál is a leveledbe, csak azt az egy szót, hogy szeretlek. Ezek után maradok ezer és számtalanszor csókolva, hozzád mindörökké egész a sírig szeretni meg nem szűnő forrón imádód
-----Széll Ödön
A tőled kapott kedves emléket én is fogom viszonozni nemsokára, de most bocsáss meg nem tehetem, mert nagyon rövid és nem bírok belőle levágni. De nemsokára a legnagyobb örömmel fogom azt viszonozni. Ne haragudj kérlek, de épp a napokban vágattam le egészen rövidre. Maradok ezuttal is számtalanszor csókolva téged drága, kedves Ilonám felejteni és szeretni megszűnni nem tudó
-----Ödönöd
Egyet kérdezek még, ird meg kérlek hogyan kapod meg az én leveleimet te, hogy azt nem tudják meg, és hogyan tudod a te kedves leveleidet nekem titokban feladni? Maradva számtalanszor ... (?) halálig hű imádód: Széll Ödön

-----A levélből egy tiszta szerelem ihlette, akkor 20 éves ifjú rajongása olvasható ki a mindössze 16 esztendős leány iránt. Hogy mit keresett Ödön nagyapám Halason, az a levelekből nem derült ki, mert soha nem ír arról, hogy mivel tölti napjait, ám a családi hagyomány alapján Ödön sikertelen szombathelyi érettségije után Kiskunhalasra ment pótérettségizni, ahol egy tanárnál lakott, aki foglalkozott is vele. A református főgimnázium az Alföld egyik elismert iskolája volt (Arany János tanártársa, Szász Károly irodalmár és műfordító is ott tanított), de hogy a család miért pont ezt az iskolát választotta, arról nem szól a családi fáma. A levélben ecsetelt titkos amulett-csere nyilván hajtincsre vonatkozott, amit Ödön rövid haja miatt nem tudott viszonozni. A későbbi levelekből kitűnik, hogy Ödön beváltotta ígéretét, és viszonozta a hajtincset, amelyet kölcsönösen nagy becsben tartottak. Érdekes, hogy mennyire titkolták szerelmi kapcsolatukat. Titkolódzással persze a kevésbé kötött társadalmi viszonyok során ma is lehet találkozni. Végeredményben a földbirtokkal és nemességgel rendelkező Széll és Horváth családok jól ismerték egymást. Ilona és Ödön anyja szinte a legjobb barátnők voltak, összejártak, így talán nem lett volna ellenükre a két fiatal szerelme, bár Ödön édesapja nagyon szigorú ember lévén lehet, hogy az egyetem elvégzését tartotta volna fontosabbnak és előbbre valónak. De az is közrejátszhatott ebben, hogy akkoriban a fiatalembereknek legfeljebb egy - házassághoz nem vezető - udvarlást néztek el, a leányoknak pedig egy sem lehetett, mert egy-két - bekötetlen fejjel végződő - szerelemmel a hátuk mögött már nemigen találtak férjet. Legtöbb embernek - mind középosztálybelinek, mind pedig falusi parasztembernek - az első tudott udvarlását általában jegyesség, majd házasság követte.

-----A későbbi levelekben folytatódott a szavakkal alig kifejezhető hódolat, és a szinte unalomig ismételt szerelmi vallomások sora, amelyekbe óhatatlanul is sok ismétlés került. Közben Ilona beteg is volt (feltehetően megfázott), ami aggodalomra adott okot. Kiderült, hogy mindkettőjüknek ugyanaz a magyar nóta tetszik (hogy melyik, az nem tudható). Az a vágyuk, hogy négykezes cimbalomjátékkal együtt zenéljenek. Ödön Halasról Bucsuba hazatérve továbbra is levélben folytatta vallomásait, mert - mint írja - nem talál alkalmat közlésükre. Viszont egy ízben éjjeli zene adására merészkedett, ami Ilonának nagy örömet okozott. Időnként Szombathelyen a tánciskolában, majd a jégpályán is találkoztak, de sikerült összejönniük színházban, sőt temetésen is. Kiügyeskedték, hogy együtt utazzanak Budapestre, ahol többször is találkoztak. A Kaliko (máshol Calico) bálon Ödön Ilonától kérte az első csárdást és a harmadik (francia) négyest, de leveleztek a torna bálról, nőegyleti bálról. Levelezésüket még 1893 decemberében is titkolták Ödön anyja, a (kisbetűs) "mama" előtt.
-----A második közölt levelet Ödön csaknem egy évvel később, 1894. március 9-én, Budapesten írta:

-----Kedves egyetlen, forrón szeretett Ilonám!
-----Ma kaptam kedves leveledet, amelynek nagyon megörültem. Azonban engedd meg kedves szép Ilusom, hogy mielőtt kedves leveledre válaszolnék, jókivánataimmal születésnapodra, ./. mert ha jól tudom az ma van, amikor e sorokat olvasod ./. a többiek mellett én is kifejezést adhassak érzelmeimnek és jókivánataimnak. Mert születésnapodat kedves Ilusom, a te születésnapodat, amely rám nézve nagy nap, mikor én téged édes Ilusom igazán és tiszta szívemből oly forrón, oly nagyon és oly végtelenül szeretlek. Kiért élek, epedek, rajongok, kinek jólétéért képes vagyok bármire, kinek boldogságát még életem árán is képes vagyok megváltani. Kivánom, hogy születésnapodat, kedves Iluskám, még számtalan évek hosszú során át, boldogan megelégedve, mintegy a sors kegyelte ünnepelhesd meg. Kivánom egyszóval mindazt ami jó, és ami egész életeden át boldogságot és megelégedést nyújt, és kérlek, hogy szeress ezután is. Voltam oly bátor versemet, amelyet születésnapod emlékére írtam ide mellékelni, tartsd meg kérlek emléknek
-----Kedves leveledet nem is vártam ma, mert azt hittem, hogy nem birsz irni, ugyanis Mari néninél voltam. Emlitette, hogy Stettner Mici van nálad, de annál jobban megörültem neki.
-----Olyan jól esik kedves leveledet olvasnom és főleg belőle, hogy szeretsz. Én is számolom a napokat, hogy mikor mehetek haza, már alig várom, hogy láthassalak, én azt nem birnám megtenni, hogy a Kiss Aladárhoz most én elmennék és nem látnálak édes Ilusom csak nyáron, hisz ezt a hosszú időt nem is bírnám bevárni.
-----Az igaz, hogyha most hazamegyek, nem láthatlak annyit édes Ilusom, mint itt Pesten, de azért mégis legalább közeledben leszek és majd csak valamit ki fogunk gondolni, hogy találkozhassunk.
-----Azt írod, hogy itt Pesten is vannak kvazi akaróid. Kérlek bizz meg bennem és ird meg nekem azt légy olyan jó, én nem fogom azt senkinek elárulni. Legalább fogom őket ismerni és tartózkodni fogok tőlük; ugye édesem a kedvemért meg fogod nekem azt írni; mert én nem bírom elképzelni, hogy itt neked ki lenne rossz akaród.
-----A napok olyan kinosan mulnak, nem olyan gyorsan, mint mikor édes Ilusom, te egyetlen mindenem itt voltál. Akkor boldog voltam, most pedig szomorú. A délelőtti és délután is szokott időben a szokott sétára indulok, de nem olyan boldogan, most nem tűnődöm azon, hogy vajjon hol találkozunk, vagy ha jöttök-e sétálni, mert most biztos vagyok benne, hogy nem, mert távol vagy tőlem édes, szép Ilusom. Szórakozás czéljából voltam azóta szinházban, a cziterás másik két felvonását, a mamát, a három testőrt néztem meg, de nem volt olyan jó ott lenni, mint mikor melletted lehettem édes Ilusom. Amióta te édesem elmentél, mindég csak te vagy eszembe, ébren, alva mindég csak reád gondolok és vágyódom azt a kedves, szép arczodat, alakodat minél előbb láthatnom. Kedves leveledet minél előbb várva, maradva ezer és számtalanszor csókolva téged mindég jobban és jobban szeretve hű imádód a sírig. Széll Ödön

-----A levél mellé egy Széll Ödön feliratú, címeres névjegyet mellékelt, amelyre gyöngy betűkkel írta a levélben ígért verset:

Midőn a nap este		Ah! de ha két szemem
	Nyugodni már lement,		Szép orczádon pihen
S eljövén az alkony		S belőle csillogón,
	Helyre állott a csend;		... Sugárzik szerelmem ...
S virágra a szellő		... Te pedig meghatva
	Mézes csókot lehel		Édes csókot mondasz,
Lenyugodva én is:		- Hogy mit érzek akkor:
	"Képeddel alszom el."		"Kimondhatatlan az"

Ha a bűvös álom,		S ha egykor a sors tán
	Lezárta már szemem,		Elszakítna tőled,
S orczád őrangyalként		S nem hagyja, hogy lássam
	Jelen meg előttem,		Csábító szép képed, ...
S majd a kora szellő		... S ajkam érted imát
	Édesen elcseveg.		Csak távolból rebeg ...
Susogását hallva:		- Ah ne tudd meg akkor:
	"Képeddel ébredek"		Mit érted szenvedek

-----Minden vágynak - akár a bírvágynak, akár az éhségnek, de a szerelemnek is - éltető ereje és gerjesztője a fantáziát is megmozgató epekedés. Ez a vágy mintegy felértékeli a vágyakozott személyt, tárgyat, mégpedig annál jobban, minél később kerül sor a beteljesedésre. A szerelmesek akkoriban bizony csak lopva találkozhattak, s akkor is szigorú szülői vagy "gardedami" (kísérő hölgy általi) felügyelettel. A levélből az derül ki, hogy Ilona és Ödön séta közben a korzón látszólag szinte véletlenül találkoztak. A korzókon a városokban meghatározott időben, a kijelölt utcákon általában fel-alá sétálgatva "vonultak" a családok, ahol egymással találkozhattak, szót válthattak, de méregették is egymást. Ki inkább az öltözetet, ki a fiatal társat szemlélte, kereste. (Faluhelyen is gyakran, általában a templom közelében a főúton sétálgattak csoportosan a lányok, akiket a legények jobbára csak nézegetni merték.)

-----Az augusztus 26-ai levélben Ödön egyebek mellett afölött örvendezik, hogy Ilona kérésére a Gyöngyösre csónakokat rendeltek Herényben, így módjuk lesz kettesben csónakázni és beszélgetni, szerelmet vallani úgy, hogy avatatlan fülek azt meg ne hallják. A katonai szolgálatból 1895. január 18-án írt levél már ismét a Kalico bálról tervez, de mert Ödön a katonaságnál beteget és szolgálatképtelenséget jelentett, nem is lovagol, így a táncban csak a négyeseket merte vállalni, nehogy megrendüljön iránta a bizalom, de a vacsoránál Ilona mellett akart ülni. Egyre kevésbé bírta a kötött katonai életet, ami elsősorban akadályozta és engedélyhez kötötte, hogy lássa Ilonáját.
-----A közlésre érdemes harmadik levél 1895. január 26-án a szombathelyi kaszárnyában íródott:

-----Kedves, egyetlen, forrón szeretett szép Ilus!
-----Kedves leveledet már Senyefán észrevettem, amint a zsebembe nyúltam. Alig vártam már, hogy elolvashassam. A kocsiban sötét volt, ott nem olvashattam, a kaszárnyában pedig éppen a vacsorához kellett leülni, alig vártam, hogy felkeljünk, akkor meg czirkuszba kellett menni és csak a czirkusz után olvashattam el este odahaza. Az elolvasás után még soká nem birtam elaludni, száz és száz tervet alkottam a jövőre nézve és ezeket a terveket álmomban tovább szőttem, egész éjjel kizárólagosan csak rólad álmodoztam édesem. Csak ne mult volna el olyan gyorsan az éjszaka. Olyan jól esik és olyan boldog vagyok édes Ilusom, amikor terólad álmodhatom.
-----A múltkor, hogy kinn voltam nálatok édesem, olyan jól éreztem magamat közeledben, csak az a kár, hogy olyan gyorsan el kellett mennem. Mennyivel szivesebben maradtam volna kinn a közeledben kedvesem, mintahogy arra az unalmas vacsorára a kaszárnyába. A czirkuszban még csak eltellett az idő egy kicsit gyorsabban, mert a Bejczi Ilona mellett ültem, és ő oly sokszor említett. Másnap, hogy maródit jelentettem, akartam neked édesen irni, de mintha csak összebeszéltek volna az ismerőseim, az egyik jött, a másik ment, és folyton zavarva lettem, úgyhogy le kellett a levélírásról mondanom, de annál inkább megörültem és siettem a Tini nénihez, amikor megtudtam, hogy ott vagy édesem. Most egyáltalán a szerencse kedvezett folyton és mindég találkozhattunk. Most már nemsokára, ha sikerült kiszabadulhatok ebből a lekötött életből, most már nem sok idő van hátra, ha lehetséges lesz, ugy már a Calico bálon 9.-én már nem katona, hanem czivil ruhába táncolhatok; mennyivel kényelmesebb lesz az reám nézve. Amennyire örültem akkor, amikor bevettek a katonaságnak, annyival inkább örülök annak, ha most megszabadulhatok. Ma talán a czirkuszban sikerült átadni a levelet. Aladár, Uj Kari és én hétfőn fogunk kimenni délután 4 óra és egynegyed öt óra között meg fogunk jelenni. A fogadást talán sikerült aznap megnyernem és a nyereményeket aznap még sikerül megkapnom, csak az alkalmas pillanat legyen meg. Ilyen fogadást minden nap szeretnék kötni és annál inkább megnyerni, de leginkább megkapni. Tegnap nem is reménylettem, hogy találkozhassunk, mert már azt hittem, hogy felmentetek Bakosékhoz, de annál inkább örültem, amikor találkozhattunk. Kedves válaszodat talán hétfőn átadhatod. Most sajnálatomra többet nem érek reá irni. Ezek után maradok milliószor csókolva szeretni soha nem szűnő hű imádattal: Széll Ö.

-----Az első közölt levélhez képest 22 hónappal később íródott levél sem lett szegényebb szerelmi ömlengésekben. A fogadások valószínűleg pusziban történtek, ezért kellett az alkalmas pillanatra várni. A "maródi" kifejezést az osztrák-magyar közös hadseregben alkalmazott, "marod" (gyengélkedő, beteg) kifejezés nyomán akkor széles körben használták. Fiatal orvosi emlékeimből tudom, hogy Vas megyében még ezelőtt 40 évvel is gyakran elhangzott a "maródi vagyok" (= beteg vagyok) kifejezés.
-----Az 1895. március 25-ei utolsó levél után felgyorsultak az események. Pontosan egy hónappal később váratlanul meghalt Miklós dédapám (Ödön atyja), emiatt az akkor 22 éves Ödönnek - mint említettem - a családi birtokot kellett átvennie. A levelek ismeretében nem meglepő, hogy Ödön hamarosan eljegyezte Ilonát, akit a gyászév elteltével, tizenkilenc éves korában, 1896. április 29-én nőül is vett.

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de az ismertetett nagy szerelem olvastán az olvasóban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi lett később a házaspárral. Vajon valóban olyan boldogok lettek egymással, mint amit lángoló szerelmük ígért? Életútjuk rövid ismertetése nélkül jelen írásunk is befejezetlennek tűnhetne.
-----Az esküvőt a szombathelyi székesegyházban nagy pompával tartották. A sok meghívott vendég mellett sereglettek a bucsuiak, senyefaiak, herényiek, perenyeiek (Ilona ott született) és a szombathelyi kíváncsiskodók. (A tömeg sajnos kárt is okozott, úgyhogy az esküvő után egy ideig eltiltották a főoltárnál tartott esküvőket.) A Vasvármegye című lapban "Fényes nász" címmel jelent meg beszámoló. Ödön tanúja Széll Ignác alispán (Széll Kálmán miniszterelnök öccse), Ilonáé nagybátyja, Bubla Ferenc, a budapesti királyi tábla bírája (később kúriai bíró) volt. A szertartást a csornai premontrei kanonokrend prépostja, a híres Kunc Adolf végezte. A lakodalmas vacsora Senyefán, azaz akkor már Herényben a menyasszonyi házban volt. Vacsora után a kissé italos urak a ház előtti udvar szélességét szűknek ítélték a kocsiforgalom számára. Ödön ezzel szemben azt állította, hogy az udvar még ahhoz is bőségesen elég, hogy azon négyes fogattal nyolcast rajzoljanak a keréknyomok. Ezt a látszólagos nagyotmondást aztán fogadás követte, melynek alapján a már akkor kivételes fogathajtási képességekkel megáldott Ödön bemutatta, hogy miként lehet viszonylag szűk helyen a kavicsos udvarra több nyolcast is leírni.
-----Az esküvő után Bucsuban, a Széll-kúriában lakott a házaspár. Ilonka anyósával (Kisgeszéni Szabó Etelkával) együtt vezette a háztartást, akitől sokat tanult, s akivel kiválóan kijöttek egymással. Házasságukból hamarosan egy fiú (Elemér, 1896. dec. 20.) született, aki koraszülöttségébe majdnem belehalt, úgyhogy szükség-keresztelőt kellett rajta végezni. Utána egy leányka (Alíz, Ilona 1898) érkezett, akit azonban 10 hónapos korában elvesztettek, s akit Ilona haláláig sem tudott elfeledni. A nagy szomorúságot némileg a második fiú (Miklós, 1899) születése csökkentette.
-----A házasság nagyon jól sikerült. Lehet mondani, hogy az első világháborúig tartó 18. évig felhőtlen boldogságban éltek. Élénk társadalmi életet folytattak, társaságuk a fél megyére kiterjedt. Ödön kitűnően beletanult a gazdálkodásba, az üzleti életbe, sokat dolgozott, de mellette lovagolt és úrkocsi-hajtó is volt. Szerette az állatokat, főleg a kutyákat és lovakat. Azt mesélték, hogy ha nem kedvére való vendég jött a házba, a lóistállóba menekült, ahol szivarra gyújtott, és kedves lovaiban gyönyörködött. Nem tanulta, de kiválóan értette a lóidomítást. Feleségét kezdetben - alacsony termete miatt - "Piczin"-nek nevezte, s levélben is így szólította meg. Ennek nyomán Ilonkát hamarosan "Picinmamának", Ödönt pedig "Picinpapának" hívta a család és a társaság. Különösen kedvelték az erdei kocsi-kirándulásokat, gombászásokat, szamócázásokat, gyöngyvirágszedéseket és piknikeket, sőt még erdei mulatságot is rendeztek az erdő tisztásain, ahol a cigány zenészek rendszeresen zenét szolgáltattak.
-----Ödön számára - egyetemi végzettség hiányában - nem teremtek közéleti babérok, bár megyei törvényhatósági bizottsági tag volt. Viszont - akkor formabontó módon - igen sok üzleti vállalkozásba belekezdett, még a Duna Biztosítónak is részvényese és igazgatósági tagja volt. Sokat utazott, s minden újat kipróbált. Batthyány-Strattmann Lászlón kívül az elsők közt volt a megyében, akik autót vettek maguknak. Autóversenyeken is részt vett, de úrkocsi-hajtásban is sok oszágos díjat nyert. Különösen büszke volt az 1928. június 7-10. között rendezett, debrecen-szolnoki távhajtáson elért tiszteletdíjára, egy szép ezüstserlegre. Jól vadászott, úszott, táncolt, és családi körben szívesen cimbalmozott. Szerette a cigányzenét s az operetteket, de (főleg a Wagner-) operák untatták. Feleségével együtt németül tökéletesen beszélt, de a köznapi franciát is bírták. Ödön saját rezsiben építette a Kőszegi utcai Széll házat, amelyben később a Városi Tanács kapott helyet. Ezen építkezés érdekessége, hogy drágállotta az akkori építészek árajánlatát, ezért saját fuvarral, s részben saját munkaerővel építtette fel a házat, amely azonban többe került, mint amennyit a költségvetési ajánlatok ígértek. Hátul szép istállót is építtetett. Télen a család Szombathelyen lakott. Aránylag sokat jártak Budapestre és Bécsbe is. Utóbbi helyen varratták az öltönyöket, és készíttették a csizmákat. Ilona a lovaglásba kevésbé, de a kocsihajtásba maga is bekapcsolódott. Szerettek vadászni, táncolni, kártyázni, teniszezni, kuglizni, s általában kedvelték a társaságot és a társas játékokat. Eljártak Herényben a Gyöngyösben fürödni, de megfordultak a Balatonon, sőt Itáliába, Velence Lidóba is, ám a ház mellett is volt egy kis kerti úszómedencéjük. Jól összeillettek. Talán a vallásosságban volt a legnagyobb különbség köztük. Ödön csak hébe-korba járt templomba, míg Ilona buzgó katolikus volt. Sokat adtak az öltözködésre. Akkoriban külön gondot jelentett pl. az ingre inggomb segítségével felerősített gallérok és kézelők mosása, keményítése és vasalása. Ödön ingeit csak egy személy vasalhatta, akit Prágába küldött vasalni tanulni. Mindketten dohányoztak. Volt egy megszokott dohány-keverékük, amikből házilag töltötték a cigarettát. Ödön nagy gavallér hírében állt, aki szívesen fizetett másoknak, ám mindig kissé saját lehetőségeit meghaladó lábon élt.

-----Mondhatná bárki, hogy anyagi függetlenséggel könnyű boldognak lenni, s életvitelük a kiváltságosok életmódja volt. Ez valóban igaz! Kiváltságosak voltak, bár erről nem tehettek. Annál nagyobb öröm, hogy manapság a társadalom egyre nagyobb aránya engedhet meg akár költségesebb életmódot, akik számára örvendetesen kinyílt a világ (gépkocsi, tengerparti nyaralás, televízió, internet, öltözködés, korszerű lakhatás, fürdési lehetőségek stb.).

-----Az első világháborúban már nehezebbé vált az életük. El kellett adniuk Bucsut, s Ilona szüleihez, Herénybe jöttek lakni. A kúriát előtte Ödön bővíttette. Herényben kisebb területen tovább gazdálkodtak. A Gotthard vagyonból még birtokrészeket is vásároltak, s egy ideig a Gotthard-major egy részét is bérelték. Elemér hadi érettségivel katonának ment, majd végigszolgálta a négyéves háborút. Mint kiváló lovas aktiváltatta magát a 11-es huszároknál. Miklós a háború harmadik évében vonult be, s az olasz harctéren vitézségi érmet szerzett, majd vitézi címet érdemelt ki, de rövid ideig katona volt édesapjuk, Ödön is, úgyhogy a "három Széll" egyszerre szolgált a 11-es huszároknál.
-----Az élet regényeit azonban nem Hollywoodban írják. Hazánkban a sorsfordító eseményekkel teli XX. század történelmében csak kevesen büszkélkedhettek azzal, hogy életüket végig gond nélküli jólétben élhették. A háború utáni kommün, infláció, gazdasági válságok, s nem utolsósorban az elértéktelenedett hadikölcsönök megingatták gazdasági helyzetüket. Ezt tetézte, hogy Ödön időnként még a szerencsejátékokhoz is nyúlt. Az egyik kocsiversenyen szerzett megfázást követő tüdő tuberculósisa a kegyelemdöfést jelentette számára. Változó üzleti sikerei miatt sokszor volt korábban is hullámvölgyben, de mindig a helyzet urává tudott válni. Ezúttal azonban már nem volt ereje a talpraállásra, a külföldi szanatóriumokban való gyógykezelése pedig önmagában is temérdek pénzt emésztett fel. Halála után (1929) sorozatos árverésekkel összeomlott a vagyona. Mindebben Ilona bátor, időnként szinte hősies szerepet játszott. (Csak azért nem vált földönfutóvá, mert az udvarház édesanyja nevén volt.) Sem nyugdíja, sem más javadalmazása vagy jövedelme nem lévén, apró, szerény bevételekre tett szert, s tisztes szegénységben élt. A bérbeadott kertészkert, az eladott gyümölcs és széna, tyúkok tenyésztése, disznó tartása, konyhakert művelése hozott némi pénzt a konyhára. Néhány évig a kúriát is bérbe kellett adni, ő maga a volt majorban lakott egyetlen szobában. Később fizető vendéglátással foglalkozva, s fiaitól támogatást kapva jobb körülmények közé került. Még megérte, hogy szeretett ikerunokái a fogságból hazatértek, és egyetemre mehettek, de még a házak államosítása előtt, 71 éves korában infarktust kapott, s 1948-ban meghalt.

-----Mit mondhatnak az unokák a nagyszülőkről? Ödön nagypapáról csak kevés emlékünk maradt. Betegsége alatt már nem engedték, hogy ölbe vegyen bennünket. De azt tudom, hogy végtelenül jó, kissé talán bohém, gyakorlati ember volt, aki sok mindenhez értett, sok mindent jól csinált, s mindenki szerette. Még hitelezői is azt állították, hogy nem lehetett rá haragudni. Fiatal orvos koromban még sok bucsui emlékezett reá, s ha csak a fele igaz azoknak a dicshimnuszoknak, amit róla mint szociálisan érzékeny, közvetlen és segítő emberről mondtak, kevés ember után maradt annyi megbecsülés, mint őutána. Nagyanyánk - Ilona - szintén végtelenül jó asszony volt. Mélyen vallásos, aki mindenét odaadta volna szeretteiért. Szüleink válása során anyánk helyett anyánk volt. Csak hálával és szeretettel tudunk visszagondolni előkelően fennkölt lényére, nagyaszszony voltára, aki még a baromfiólban is megőrizte emberi tartását és méltóságát. Ő is közszeretetnek örvendett. A sors megkímélte, hogy megérje a megmaradt vagyon államosítását, egyik fia nyugdíjának megvonását, a másik bebörtönzését, amely később az ország elhagyására késztette.

Százhúsz év elteltével ma merőben más világban élünk. A kocsik, a lovak, a lovaglás, mint közlekedési mód a múlté, ám lehet, hogy az energiaválság visszahozza őket. Nem minden változás volt előrehaladás, sőt a posta visszafejlődött. Amikor szomszédainknál, de akár a német nyelvterületen is azt láthatjuk, hogy mennyire megbecsülik hagyományaikat, sajnálom, hogy a cigányzene, a csárdás eltűnt az életünkből. Hol van már a korzó, s a bálok is vesztettek jelentőségükből. A szerelem is megszabadult a gardedamok (elefántok) vigyázó szemétől, s szabaddá vált. De hogy mindettől boldogabb lett-e a ma embere, abban korántsem lehetünk biztosak.

-----Mennyire más volt a levelek által bemutatott, s akkor eléggé általánosnak mondható XIX. századbeli plátói szerelem, ami akkor bizony néha hosszú, és különleges hőfokú szeretetben, vágyakozásban öltött testet. Csaknem minden más indoeurópai nyelvben a szerelmet és a szeretetet azonos szóval fejezik ki. A magyar nyelv gazdagságára jellemző, hogy a szerelmet - mint a szeretethez hasonló, de annak sajátságos változatát jelképező entitást - külön szóval jelöli. A közölt levelek íróinak titkolt szerelme tiszta volt és fennkölt, amely még két év után is időtállónak bizonyul. Még akkor is nagy becse volt a fogadáson nyert, s csak lopva beváltható pusziknak. A vágyakozás felfokozta az érzelmeket, nemesítette az értékeket, s így mind a szerelem alanyát, mind pedig az eszményi szerelmet (vagy a szerelem eszmeiségét) felértékelte. Ez még akkor is így van, ha a szerelem távlati kiteljesülésében - isteni rendelés szerint - mindig is a fajfenntartás, a tiszta szexualitás beteljesülése lebegett. (A keresztény moralisták természetesen a fajfenntartás mellett elismerik a szexualitás kölcsönös örömszerző és szeretetátadó funkcióját, de tagadják annak egyoldalú kisajátító, öncélú mivoltát.) Ezzel szemben a mai kornak - a mindennapos gyakorlat, a filmművészet és az irodalom által közvetített és szinte általánosként (vagy "normálisként") sugallt - szerelmi modellje éppen a tiszta érzelmeket, az édes vonzódás, az epekedés lírai, eszmei elemeit nélkülözi, s - tisztelet a kivételeknek - a szerelmi vágyakat mihamarább animális beteljesülés követi, így a szerelem gyorsan, még igazi kibontakozása előtt, a puszta testiségben megreked, az ösztönszintű szexualitásra redukálódik. Kissé torzítva úgy is kifejezhetném, hogy ami a XIX. századbeli plátói szerelemnek a házasságkötést követő végállomása volt, az a mai szerelemnek szinte kiindulópontja. Olyan ez, mint a hegymászás. Mennyi szépséges tájat, boldog órát, tréfát, erdei tisztásokon elfogyasztott elemózsiát, vidám társas örömet rejt magában, ami annál tovább tart, minél később érjük el a célt. A csúcsra érés maga a beteljesülés, az igyekezet és fáradozás megérdemelt eredménye. Ám a mai ember tíz perc alatt drótkötélpályán, pénzért győzi le (s váltja ki) a többórás munkát, s nem tudja, hogy közben elveszti a saját erőből elért csúcsra jutás minden kiérdemelt örömét.
-----A ma szerelme szabadsággal ajándékozta, ám eszményeitől, ábrándjaitól fosztotta meg a szereplőit. Hol találjuk ma a női lélek és test eszményi, esztétikai tiszteletét, tiszta szeretetét, felmagasztalását, az erősebb nemnek a gyengébb iránti gyengédségét, hódolatát? A szemérem előkelő bája helyett ma a kihívásig menően hivalkodó önmutogatás tanúi vagyunk, amely látszólag kihangsúlyozza, ám a valóságban inkább elfedi az igazi nőiességet. Az öltözködés szinte felkínálja azt, amit takarni hivatott, de ugyanakkor, részben álszent módon egyre többet hallunk - a nem utolsósorban ezek által kiváltott - szexuális zaklatásokról. S amikor a mai fiatalok az ún. szerelemben gyors és hatékony "eredményekkel", sikeres huszárrohammal dicsekedhetnek, nem veszik észre, hogy szegényebbek lettek egy, az élettől kapott nagy lehetőséggel, romantikus kalanddal, édes ajándékkal. Nem a szexualitás révén jutunk el a szerelemhez, hanem a szerelem révén a szexualitáshoz. Márfit szabadon idézve: Nem a magunk, hanem szerelmi partnerünk boldogítása révén nyerjük el saját boldogságunkat.¹

-----A tiszta szerelemről szól egyebek közt Petőfi, Ady, Dsida, József Attila és Somlyó nehány verse, s főleg Reményik Sándor költeményei. A szerelemről szóló képző- és zeneművészeti alkotások, irodalmi művek, költemények nélkül sivárabb lenne a kultúránk. Sajnos máris érezhetően szegényebbek vagyunk napjainkban, mert a művészetek mai realisztikus, nem romantikus alkotásaiban helyenként már tetten érhető a szerelem trónfosztása. Pedig a szerelem szunnyadó képességeket tud felszabadítani. Szerelmes vers, szép levél megírására ihlet olyanokat is, akik soha előtte, vagy utána nem foglalkoztak irodalommal és költészettel. Alig hinném, hogy a mai fiatalok szép leveleket írnának, vagy verset faragnának szerelmüknek, legfeljebb sms-t küldenek. Márpedig a versíráshoz, a szerelem kordában tartott, el nem pazarolt érzései táplálta ihlet kell. Ezekből persze nem mindig terem maradandó érték, de elég csak a magyar irodalom szépséges szerelmes verseiben elmélyedni, amelyek a legjobb bizonyítékai annak, hogy az epedő szerelem igenis olyan tőke, amelynek emocionális energiái alkotásra ösztönöznek. (A boldogtalan szerelem sajnos akár öngyilkosságra is késztető kataklizmában ölthet testet.) Számos ember életében meghatározó pozitív szerepet töltött be a tiszta szerelem. Csak boldog Batthyány Lászlóra, a szegények orvosára utalok, akinek korábbi, középszerűnek mondható életét radikálisan változtatta meg későbbi hitvese iránt táplált szerelme, aki (és ami) egyúttal hite kibontakozásának, és az életszentség elérésének is motorjává vált.

-----Amerikában, a nagy liberális demokráciában, ahol az emberek életében a vallásnak változatlanul jelentős szerepe van, ma újra kezdenek a régi tiszta szerelem felé fordulni, annak értékeit felfedezni. Újra értékké, elérendő eszménnyé vált a házasságig tartó szüzesség, mely önlegyőzést követel ugyan, de erős, intellektuális jellemet nevel. Mert nincs nagyobb és nemesebb győzelem, mint a saját magunk állati énjének legyőzése. A nők szüzességük elvesztésével szimbolikusan lerombolják, kiszolgáltatják belső titkos énjüket, testüket, levetkőzik szemérmüket, mintegy elpazarolják kincseiket, belső tisztaságukat, eltékozolják féltve őrzött intimitásukat, feladják titkaikat. S persze a férfiak is.

-----Biológiai megközelítésben egyesek szerint a szerelem pusztán a belső elválasztási mirigyeink működésének eredménye. A hormonok hatása ugyan elvitathatatlan, mégsem hiszem, hogy egyedül ezek uralmuk alá hajthatnák a szellemet és érzelemvilágot. Nemcsak a jellem, az egyéniség függetlensége kérdőjeleződne meg ezáltal, de a világirodalom, a muzsika, a képzőművészet és a homo sapiens pszichéje egyaránt szegényebb lenne egy illúzióval. Meglehet, hogy a fajfenntartás biológiai szubsztrátuma hormonális eredetű, de a ráépülő érzelmi, szellemi, intellektuális varázs (felépítmény), már tipikusan humán eredetű szellemi tevékenység, egy olyan jellegzetes lelki többlet, mely az animális ösztönös funkciókat és késztetéseket messze túlhaladja. Pusztán pszichiátriai megközelítéssel a szerelem "fiziológiás elmebetegség", amelyben megtalálhatók a személyiségváltozások, a különleges lelkiállapotok éppúgy, mint a korrigálhatatlan téves eszmék. Toxikológiai hasonlattal a szerelem egyfajta kábulat, eufória, amely boldogságot, derűt, örömet, optimizmust és örökkétartóságot sugall.

-----Nincs okunk kételkedni abban, hogy Isten maga a jóság, a tökéletesség és a szeretet, és amit ő teremtett (fejlődni engedett), az JÓ. De miért nem engedi, hogy a szerelem az anyai szeretethez hasonlóan örökké tartson? (Mécs László "három bánatán" túlmenően ez az én "negyedik bánatom").² Milyen csodálatos lenne a sírig (Petőfi költeményében a síron túlig is) tartó szerelem, hisz a szeretet a kereszténységnek is éltető kovásza, drága valutafedezete. Nem volna hűtlenség, válás, veszekedés - ha a házastársak életük végéig úgy szeretnék egymást, mint jegyességük, vagy egybekelésük idején. De ilyen sajnos csak a mesékben van, ahol a főhősök "boldogan élnek, míg meg nem halnak". Ám ki ismerhetné a szerelem mulandóságának okát? Ez bizonyára egyike az élet azon nagy kérdéseinek, amikre nem ismerjük a pontos választ. Nem gondolom, hogy Isten lépre csal minket a varázslatos szerelemmel. Olyan délibábot mutat, amelyet, ha elérünk, egyszeriben eltűnik a szemünk előtt. Ám lehet, hogy Isten talán éppen a szerelmi álomból való kijózanodással akarja próbára tenni a szerelem szeretetre váltott igazi aranyfedezetét?
-----A szerelem Isten varázslatos ajándéka, rafinált terve, hogy az önző ember vállalja, sőt szépnek találhassa az együttélés és gyermeknevelés önzetlen és áldozatos vállalkozását. Mint minden isteni rendelés: titok. A Teremtő a boldogság sztanioljába göngyöli, ezáltal szépnek és könnyűnek láttatja a nehezet, örömtelinek az áldozatosat, édes mázzal önti le a keserű pilulát. A szerelem tényleg különös lelkiállapot, s mert Isten terve szerinti, ezért egyúttal szent (szakrális), gyönyörűséges időszak is, miként a fajfenntartás is isteni terv beteljesülése. Mindezt csak utólag látják, érzik az érintettek. S miután ezen csodálatos szerelmi "színeváltozásunk" már évmilliók óta azonos módon ismétlődik, nagyon valószínű, hogy a fiatalság eleve arra ítéltetett, hogy maga élje és tapasztalja meg a szerelem álságos szépségeit. Ám nem mindegy, hogy hogyan.

A XIX. század végén írt szerelmes levelek tanulmányozása érdekes és tanulságos. Sokat elárul a korról, a helyesírásról, korabeli stílusról, az írók személyiségéről, szokásaikról, a társadalom életéről. Ezen túl azonban e leveleken át bizonyos mértékben a XIX. század szellemisége üzen a XXI. századnak. Értékrendünk meghatározásában nem nélkülözhetjük a múltba gyökerező kiinduló, összehasonlító értékeket. Aki a múltat nem ismeri és nem értékeli, az a jelenben és a jövőben is támpont nélkül, céltalanul kóvályog.
-----Sok jel arra mutat, hogy századunk hajnalára már túlságosan előre szaladtunk a szabad szerelem vagy a szerelem szabadossága terén, s ez paradox módon általánosan szegényebbé tette korunk szerelmét. Az érzelmi, lelki, sőt intellektuális szerelem kifejlődése és virágzása helyett rövidre zártuk az utat a testi szerelem felé. Nem várhatom természetesen, hogy e levelek jelentős indítékot szolgáltathatnak a huszonegyedik század humán-viselkedési mintáinak felszámolásához, hogy képesek lehetnének megváltoztatni a korszellemet, ám adott esetben a párkapcsolatok etikájának átgondolásához, gondolkodásunk finomításához, átalakításához - sok más impulzus mellett - talán ezek is egyfajta szerény adalékot jelenthetnek. A viselkedési minták és eszmények az idő függvényében sinus-hullámszerűen alakulnak, s feltehető, hogy ma éppen egy hullám szélső kilengésénél tartunk, amit egy lassú ellenirányú mozgás fog követni. A mai társadalmi viszonyok világszerte sok tekintetben egyfajta kiábrándulást, visszafordulást, mérséklődést, vagyis a régi értékekhez való visszatérés hajnalát sejtetik. Az állati ösztönökön úrrá lenni képes ember a szerelemben egyfajta transzcendens boldogságot képes teremteni anélkül, hogy a fajfenntartás végső célját feladná, sőt! A technikalizált kor racionális emberének is szüksége van humanitásra, lírára, a magasztos érzések megélésére, megtapasztalására, kiteljesítésére. Ehhez a folyamathoz sok, önmagában véve apró tényező jelöli ki a változás eredőjének trendjét.

-----A több mint egy század előtti, öt emberöltőt megelőző kor tiszteletre méltó szerelmi életébe való betekintés önmagában is gazdagíthatja a történelmi távlatokat felölelő kultúrszemléletünket. Bizonyára lesznek olvasók, akiknek a közölt szerelmes levelek nevetségesnek, túlhaladottnak, gyermekes rajongásaik és szent fogadkozásaik pedig hamis romantikának tűnhetnek. Ám lesznek olyan olvasók is, akik felfedezik bennük a tiszta szerelem szépségét, magasztosságát, s megértik általuk a XIX. század üzenetét. Ha szó szerint nem is térünk - mert nem is térhetünk - vissza a múlt gyakorlatához, szerelmi eszményeink átgondolásában, mai viszonyainkhoz igazodó alkalmazásában, a múlt értékeinek átmentésében és újra felfedezésében talán némi, szerény segítséget e levelek is nyújthatnak.
-----Van valami sorsszerű abban, hogy dacolva a történelem viharaival, ezek a levelek megmaradtak, és túlélték emlék-ápoló címzettüket. Mintha üzenni akarnának az utókornak. Az, aki 111-113 éve írta őket, már 77 éve porlad a sírban, de olvasásuk és a szellem túlélése folytán érzelemvilága, lelki gazdagsága kitapinthatóvá, újra elevenné válik. Sorai az időtlen, a történelmen kívüli örök emberi természetnek és Isten terveinek kifejezői, levelei az örök szerelem időtálló himnuszai. Tisztelettel tekintsünk rájuk.