BÉKÉS MÁRTON

A KOVÁCS-DOSSZIÉ ELÉ

GONDOLATOK EGY CSENDŐRSORS TÖREDÉKEI FELETT

Dr. vitéz Kovács Jenő emlékének

BEVEZETÉS

----------------------------------------"Újvidék": fogalom, szidalom, példa, szégyen, bosszú. Nehéz róla - tárgyilagosan - beszélni, főképpen azért, mert a probléma a nemzeti, történeti "kibeszélés" tárgya helyett a rámutogatás eszköze, a Horthy-korszak egyfajta cégére lett; a "jugoszláv" identitásnak pedig úgy lett szerves része, mint a magyar brutalitást jelképező jelenség, és az erre adandó bosszú legitimációjára adott lehetőség. Az újvidéki atrocitás szűkebben a M. Kir. Csendőrség meg- és elítélésének központi eleméül is szolgál(t). Mindezeket azzal a tudattal írjuk le, vagy inkább jegyezzük meg, hogy a Horthy-rendszerben a Kállay-kormány alatt kivizsgált ügyben felelősségre vont "megtévelyedett, gyáva bűnözők" (Kállay Miklós) a magyar - katonai és polgári - becsületen fájdalmas és letörölhetetlen foltot ejtettek.
-----Az újvidéki ügy 1945 utáni perújrafelvétele - amely az 1943-44-ben lezajlott per anyagaiból merítette a vádak és bizonyítékok egy részét - a legszigorúbban nem elválasztható a csendőrség és egyes tagjai megérdemelt, vagy éppen jogtalan háború utáni felelősségre vonásától. Ahogyan az általunk korántsem makulátlannak tartott "koalíciós idők" (1945-1948) hossza a szovjet árnyékban észrevétlenül (?) tevékenykedő Rákosi akaratától függött, aki viszont Sztálintól kapta utasításait, úgy az akkori népbírósági gyakorlat, nem is beszélve az 1948-49-es fordulat utáni ítélkezési processzusról, sok esetben nem az igazságszolgáltatás jegyében, hanem a politika árnyékában folyt. Ez az a mozzanat, amely megakadályozta, hogy az újvidéki ügyben csak a valódi felelősöket ítéljék el tárgyilagos, jogszerű és szükséges módon; mert való igaz, hogy számos, a Horthy-korban is meghozott ítélettel egyező bírósági végzés született Újvidék-ügyben a háború után, de a régi jakobinus tétel szerinti "igazság"-szolgáltatás - mely szerint inkább vesszen az ártatlan (is), csak ne meneküljön a bűnös - sok olyan személyt is "bedarált", akinek semmi köze nem volt a razziához, vagy csak igen minimális, az elkövetett atrocitásokhoz pedig végképp nem.
-----Magyarország teljes - totális értelemben vett - szovjetizálása a Rákosi-Gerő-Farkas-Révai hatalmi monolit idején következett be, de szerintünk már 1945 után is mutatkoztak olyan jelek a "népi demokrácia" testén, amelyeket a reálisan vélekedők (Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán, Kodolányi János, Kovács Imre, Slachta Margit, Mindszenty) már akkor, és ott is kommunista hullafoltokként azonosítottak. A moszkovita klikk olyan súlyos repressziót valósított meg a társadalom felett, amely a magyar történelemben példátlanul álló hatalmi mechanizmust modellez, talán csak Ceausescu-éhoz, a sztálinizmushoz, Pol Pot rendszeréhez vagy a mai észak-koreaiéhoz hasonlítható. A Rákosi-korszak gyakorlata abban állott, hogy legsötétebb periódusában (1949-50 és 1953 közepe között) tulajdonképpen az egész társadalmat állami úton tartotta kollektív félelemben és helyezte nyomás alá, mind gazdasági-politikai, mind pedig mentális értelemben egy alacsony, igénytelen színvonalra fojtva le azt. A korszak ítélkezési metódusa szintén ezt szolgálta, mert a jogtalanságot emelte törvényerőre, és a bírósági gyakorlatot teljesen a gazdasági voluntarizmus és a politika repressziós szándéka alá rendelte. Ez a típusú "jog"-gyakorlat az '50-es évek magyarországi vörös-terrorjának egyik leghatékonyabb eszközeként működött, s az idegen megszálló hatalom által fenntartott kollaboráns vezetés használta arra, hogy a társadalmat a jakobinus repertoár egész skáláját mozgósítva totálisan átalakítsa. Hiszen "minden bírósági ügy az osztályharc egyik epizódja" - írta Visinszkij.
-----A fentebbiek fényében érthető meg igazán, hogy a népbíráskodás 1945-től kezdődően már megmutatkozó diszfunkcióssága és pártbíróság-jellege az 1948-49-es "fordulat évén" át hogyan vezethetett egy évtized alatt a Rákosi-rendszer ítélkezési gyakorlatához, amelynek segítségével aztán végleg megvalósult "a közvetlen erőszakra támaszkodó [proletár]hatalom" (Lenin). Mindebben meghatározó szakaszt jelentett a volt csendőrség tagjaival való leszámolás is, amelyben rendkívül hangsúlyosan szerepelt az Újvidék-dosszié.
-----Itt közölt dokumentum-válogatásunk történettudományi értéke kettős. Egyrészt az adja, hogy (1.) az eléggé feltárt újvidéki razziát megelőző, de a közvélemény és a történeti irodalom előtt is kevésbé ismert eseményeket világítja meg, valamint (2.) az 1945 utáni ítélkezési gyakorlat átpolitizált, összemosó, jogtalan voltát demonstrálja. S mindezt úgy teszi, hogy egy csendőrsors töredékeiből próbál értelmezhető képet szerezni a magyar történelem egyik neuralgikus problémájáról, egyszersmind emléket állítva a sorsot megélőnek is.

HIDEG ÉVEK

Az 1941 áprilisában, Teleki Pál öngyilkossága után visszaszerzett délvidéki területeken a hónap közepén három csendőrkerületet állítottak föl 33 szárnyparancsnoksággal, több mint 70 szakasszal, majd' félezer csendőrőrssel. Az újonnan felállított szervek a szegedi V. csendőrkerület részei lettek, előbb Hertelendy Ignác (1938-1941. július), majd Sellyey Vilmos (1941. július-1942. április), később Liptay László csendőr ezredesek parancsnoksága alatt (1942. április-1944). A terület leginstabilabb pontja már ekkor is a dél-bácskai régió volt, ide április 13-án 400 csendőr nyomult be, a terület hatékony ellenőrzése érdekében pedig Újvidéken felállították az V/I-es nyomozóosztályt. Délvidék biztonsága érdekében hamarosan négyezer fővel kellett kiegészíteni az itt állomásozó összkarhatalom létszámát.
-----A terület partizánharcra kedvező domborzati adottságai, az 1918 után betelepítettek (dobrovoljácok) magyarellenes érzelmei, a helyi kommunisták és a nacionalista-monarchista csetnikek aktivitása komoly problémát okozott a magyar biztonsági erőknek, s emellett a magyar kommunisták is küldtek a térségbe agitátorokat, illetve számolni kellett a balkáni német térnyerést rossz szemmel néző Szovjetunió kémeivel is. Emiatt 1942. július 12-én Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter javaslatára felállították a felügyelete alá tartozó Államvédelmi Központot, amelynek feladata a csendőrség, a rendőrség és a Vezérkari Főnökség hírszerzési és elhárító osztályának (VKF 2.) koordinálása és országos hatókörű nyomozás lefolytatása volt.
-----A délvidéki problémák azonban ezzel nem szűntek meg, annál is inkább, mert számos sérelem és történelmi ballaszt terhelte a terület szerb-magyar-német együttélését. Az első világháború és a trianoni békediktátum traumája mellett különösen nagy feszültséget okozott az, hogy a magyar kormány 1941-ben megpróbálta kitelepíteni az 1918 után Belgrád által a Délvidéken földhöz juttatott telepeseket; fegyveres összetűzések már az áprilisi bevonuláskor voltak, az augusztus elsejéig működő katonai igazgatás alatt pedig erélyes fellépés történt a szerb nacionalisták és kommunisták ellen (szerb adatok szerint 1941 áprilisát követően kb. 2150-en haltak meg, a magyar adatok nagyjából 1500 halálos áldozatról beszélnek). 1941 június-júliusában különösen a Sajkás-vidéken és Újvidék körzetében érezhetően felerősödött a kommunista partizánok tevékenysége (szabotázsok, robbantások, mezőgazdasági termények elpusztítása, orvlövészek, a magyar fegyveres hatóságok megtámadása, a német lakosságú falvak nyugtalanítása). A partizánok ősszel tovább erősödő tevékenységét a magyar hatóságok a csendőrség és a határvadász alakulatok megerősítésével, illetve egy 1941 október végén felállított különbírósággal kívánták megállítani, amely november-december során több halálos ítéletet is hozott. Mindez azonban nem segített, sőt egy szerb foglyok kihallgatása során nyert információk alapján nyomozást végző csendőralakulatra 1942. január 4-én egy Zsablya melletti tanyacsoporton partizánok lőttek rá, majd a több mint félszáz partizán kis híján tőrbe csalta a rendvédelmi erőket. A tanyacsoportok és nádasok szabdalta, erdőkkel borított mezőségen a csendőrök, a helyi rendőrség és a határvadász alakulatok január 5-én is üldözték a partizánokat, több helyütt erős tűzharcba bocsátkozva velük. Halálos áldozatok mindkét oldalon voltak. Január 5-én a helyzet eszkalálódásától tartva Deák László ezredes (szegedi V. hadtest) vette át a parancsnokságot a terület fölött, és nagy erőkkel kezdték meg a térség megtisztítását a partizánoktól. Ezt követően már itt előfordultak törvénytelenségek. A szegedi V. hadtest parancsnoka, Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredes arra hivatkozva, hogy a partizánok a Zsablya-Csurog-Titel térségből Újvidékre húzódtak fel, a Minisztertanácstól felhatalmazást kért és kapott, hogy tervet dolgozzon ki az ottani ellenállók felkutatására és az egész, felkeléssel fenyegető térség pacifikálására. Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök és Keresztes-Fischer hozzájárult a terv végrehajtásához, amely már az előző év nyarán-őszén megfogalmazódhatott. Feketehalmy-Czeydner Grassy József ezredest bízta meg Újvidék ellenőrzésével, aki a rendőrség és a csendőrség állományát is maga alá rendelte, Deák László ezredes pedig közvetlenül Grassy alá rendeltetett, mint a karhatalmi alakulatok felettese, végül Zöldy Márton csendőr főhadnagy - aki a kárpátaljai razziázások idején már fiatalon kétes hírnevet szerzett magának - csendőrjárőr-parancsnokként lett a Grassy-Deák páros segédje.
-----1942. január 21-én reggel falragaszok lepték el Újvidéket, amelyek a helyi vezetést - dr. Fernbach Péter főispánt és dr. Nagy Miklós polgármestert - is meglepték, arról tudósítva, hogy kijárási tilalmat rendeltek el, statárium lépett érvénybe, tilos a harangozás, minden intézmény bezár, kivéve az élelmiszerboltokat és éttermeket, továbbá a rádióhallgatás és a telefonálás tilos. Január 21-étől január 23-a este 9 óráig a csendőrség, a rendőrség és a katonaság felügyelte Újvidéket. A razzia, azaz a házkutatások, kihallgatások, a gyanúsnak vélt személyek összegyűjtése és eltüntetése - akár, Korompay Gusztáv főhajónagy emberei részéről a Duna jege alá - három napon át tartott, miközben minden ellenőrzés nélkül néhány ember kezében összpontosult a hatalom Újvidéken, amely állapot lényegében mindenre lehetőséget adott számukra. S a későbbi vizsgálatok szerint ők mindezt ki is használták. Szombathelyi Ferenc már január 21-én este megparancsolta az atrocitások beszüntetését, de ahogyan az akció megszervezése, elkezdése és lefolytatása, úgy ennek figyelembe vétele is önkényesen történt - Feketehalmy-Czeydner, Grassy, Deák és Zöldy csak két nappal később állította le a razziát, amikor Szombathelyi másodszor, immár végleg megtiltotta a további hatósági intézkedést. (Az atrocitások eztán még rövid ideig mégis tovább folytak, január 25-én, Szenttamás térségében!)
-----A vezérkari főnök 1942 áprilisában Babós József hadbíró ezredes vezetésével katonai ügyészi vizsgálatot rendelt el. A különleges bizottság júniusban megállapította, hogy január végén Újvidéken tömeges gyilkosságok és súlyos, a magyar katonai szellemmel összeegyeztethetetlen törvénytelenségek történtek. 1942. július 15-én Kállay Miklós miniszterelnök a parlament plénuma előtt referált az újvidéki ügyről, amelyben a felelősségre vonásra is utalt. Ennek megfelelően hamarosan bírósági eljárás elindítására került sor, ám Horthy 1942. augusztus 13-án az ügy azon részét levette a napirendről, amely a honvédség kötelékében szolgáló törzstisztek és tábornokok (Feketehalmy-Czeydner, Grassy, Deák) ügyében folytak. Horthy visszaemlékezése szerint az eljárás azért volt sikertelen, mert a gyanúsítottaknak "sikerült a tényállást elhomályosítaniok". A csendőrség tagjai elleni eljárás azonban nem szünetelt.
-----A számonkérés elakadása és a katonai lobbi erőteljes nyomulása miatt Bajcsy-Zsilinszky Endre több mint fél éve megkezdett, a példás büntetés érdekében folytatott tevékenységét felújította. (Bajcsy-Zsilinszky már 1942. január 22-én informálta Bárdossyt a lenti eseményekről, majd január 29-én a parlament külügyi bizottságában hívta fel a figyelmet az atrocitásokra, de sem Bárdossy, sem pedig a jobboldali képviselők nagy része nem vette azt komolyan. Ám a miniszterelnök ekkor kijelentette, hogy már elkezdte vizsgáltatni az ügyet. Bajcsy-Zsilinszky 1942. január 30-án tárgyalt gróf Sigray Antallal egy, a Kormányzóhoz intézendő memorandumról, amely február 4-én elkészült, és 16-án személyesen beszélt is erről Horthyval, majd tíz nap múlva Bethlennel.) A számonkérés elakadását követően 1942. december másodikán interpellált Bajcsy-Zsilinszky a parlamentben Újvidék-ügyben, de beszéde kétharmadát a nyilas, imrédysta és behívott német, illetve szlovák képviselők obstrukciója miatt nem tudta elmondani. Majd 1943. január végén emlékiratot állított össze számos ellenzéki képviselő aláírásával Horthy számára, de az végül nem jutott el a Kormányzóhoz. Az itt most csak röviden vázolt belpolitikai követeléseknél nagyobb súllyal esett latba a felelősségre vonás újraindításánál az angolszász szövetségesek 1943. májusi üzenete, amelyben a Magyarország felé való külpolitikai nyitást többek között a vizsgálat újrakezdéséhez kötötték.
-----Horthy 1943. október 11-én újranyitotta az Újvidék-aktát, és 1943. december 14-én elkezdődött a hadbírósági eljárás "a legnagyobb mértékben sajnálatos és megbocsáthatatlan hatalmi túlkapás" (Horthy) tettesei ellen. Jól jellemzi az eljárás komoly szándékát a következő idézet, amely részlet abból az emlékeztetőből, amelyet Horthy számára állítottak össze:

-----Szombathelyi Ferenc 1945-ös emlékiratában utal rá, hogy a maga részéről az elkövetők ellen a legsúlyosabb ítélet meghozatalát javasolta, és erre mutatott a hadbíróság összetétele is (Babos József ügyész, v. Náday István vezérezredes a hadbíróság elnöke, a hadbíróság két tagja közül az egyik Kiss János altábornagy, a nyilasok által 1944-ben kivégzett mártír volt). A bíróság 24 napos eljárása alatt végül három honvédtisztet (Feketehalmy-Czeydner, Grassy, Deák) és egy csendőrtisztet (Zöldy, ekkor már százados) ítélt halálbüntetésre, 11 további csendőrtisztet (négy alezredes, öt százados, két főhadnagy) pedig 12-14 évig tartó fegyházbüntetésre. (A bírósági indoklás egyébként hűtlenség bűntettére hivatkozott, amit a tettesek a következőkkel követtek el: felsőbbség félrevezetése, a karhatalmi erőknek az állam céljaival ellenkező felhasználása, törvénytelenségek ki nem vizsgálása, az ellenőrzés elmulasztása, alárendeltek bűnelkövetésre való buzdítása.) Teljesen egyet tudunk érteni Horthy és Kállay emlékezéseivel, amikor azt írják, hogy amikor Feketehalmy-Czeydner, Deák és Grassy, valamint Zöldy 1943. január 14-15-én - Albrecht főherceg birtokain keresztül - a Német Birodalomba szöktek az ítélethirdetés előtt, akkor saját bűnösségüket ismerték be.
-----1944 októberében, a nyilas-puccsot követően a négy újvidéki főbűnös visszatért Magyarországra, és a Waffen SS tisztjeiként, illetve vezérkari tisztként tevékenykedtek tovább. De már Magyarország 1944. márciusi német megszállása után visszahelyezték őket a magyar honvédség kötelékébe, a 11 elítélt csendőrt pedig amnesztiában részesítették. Ez világít rá arra a Kállay által odavetett mondatra, hogy elképzelhető, hogy az újvidéki razzia tulajdonképpen a németek által kiprovokált atrocitás volt, amely arra irányult, hogy megtörjék a szerb lakosság egy részének, valamint a magyar és német lakosság délvidéki együttélésének békés szándékát, hiszen a volt miniszterelnök szerint az újvidéki akció előtti hónapokban mutatkoztak erre utaló jelek. (Talán ezt erősíti meg az is, hogy noha Tito követelte Horthy elítélését, mint az újvidéki razziáért felelős háborús bűnösét, de az angolszász hatalmak nem engedték ezt.)
-----1944. szeptember végén-október elején a magyar és a német alakulatok kivonultak Délvidékről, október közepén a Malinovszkij marsall vezette 2. Ukrán Front átlépte a Tiszát, és a nyomukban érkező Tito-féle partizánok kíséretében megkezdték bevonulásukat a térségbe. A partizánok, akik már október második hetétől aktivizálódtak, nem titkoltan azzal a szándékkal érkeztek, hogy "az ötödik hadoszlop, különösen a svábok és a magyarok ellen" fellépnek. Tito, amikor 1944. október 17-én elrendelte a terület katonai igazgatás alá vételét, így fogalmazott a Népfelszabadító Bizottság nevében:

-----Ezután bekövetkezett az, amitől Bajcsy-Zsilinszky 1943 elejei memorandumában óvott, ti. hogy a délvidéki magyarság "iszonyú árát fizetheti meg" az újvidéki események ki nem vizsgálásának. A helyzet annyiban módosult, hogy noha a Kállay-kormány alatt kivizsgálták az ügyet, a titoista partizánok mégis bestiális bosszút álltak az itteni magyar, német és betelepített bukovinai székely lakosságon. Ezt a szándékot jelezte a Vajdasági Népfelszabadító Bizottság lapjában, a Slobodna Vojvodinában írott cikk, a híres Történelmi határozat is, amely a magyarokat és a németeket úgy azonosította, mint olyan "mérges gyomot[, amit] még nem irtottunk ki gyökeresen".
-----1944. október 23., Újvidék elfoglalása után erősödött fel a partizánok tevékenysége, amikor a délvidéki közigazgatás, a katonai és polgári kormányzás teljesen és ellenőrizetlenül a kezükbe kerülvén előre nyomtatott listákkal járták a településeket, rögtönítélő partizánbíróságokat állítottak fel, összefogdosták a német és magyar férfilakosságot. A partizánok számos helyen tömegsírokba, erdők mélyén ásott gödrökbe, vagy a Dunába lőtték az elhurcoltakat, 1945 januárjától pedig egész falvak lakosságát telepítették ki, 41 internáló- és munkatábort létesítettek. Újvidéken a lóversenypályán kétezer embert végeztek ki, a térségben szinte az összes katolikus plébánost elhurcolták vagy megkínozták, 35 papot megöltek. A szovjetek és a titoista partizánok fosztogatása - az óbecsei zsinagógát például földig rombolták - és erőszakoskodása minden települést érintett. Délvidékről egész magyar és német települések tűntek el a ki- és összetelepítések következtében.
-----A titoista akciót az újvidéki razzia megtorlásául szánták, a magyar és német lakosság kollektív bűnösségén alapult, de valójában ezen jóval túlmutató etnikai tisztogatás volt, végleges célként az egynemzetiségű kommunista állam megteremtése lebegett a partizánok szeme előtt; ezt bizonyítja az is, hogy a délvidéki falvak horvát, ruszin és 1917 után ide menekülő orosz emigránsok lakta részeit is "megtisztították".
-----Az 1944-45-ös mészárlások nagyjából 40 falut és Újvidéket érintették. A magyar internálótáborok december elejéig, a német táborok 1950-ig (!) működtek, a katonai közigazgatás 1945 tavaszán szűnt meg. Máig nem tudni, hogy a délvidéki partizán-terror hány áldozatot követelt, az ügyet ugyanis később nem vizsgálták ki, sőt minden felvetését kihívásként értékeli a szerb sovinizmus. Az áldozatok számát Matuska Márton 20 ezerre, más becslések 35-40 ezer közé teszik.

A CSENDŐRSÉG 1945 UTÁNI FELELŐSSÉGRE VONÁSÁNAK SZERKEZETE

1945-ben az Ideiglenes Kormány fontosabb, identifikációt is szolgáló rendele tei között jelent meg az 1690/1945. M. E. sz. rendelet (1945. május 10.), amely amellett, hogy feloszlatta a csendőrséget, megadta a testület volt tagjai számára egy külön erre a célra felállított igazolóbizottság elé való önkéntes járulás lehetőségét. A rendelet első körben kimondta, hogy a "M. Kir. Csendőrség a múlt népellenes kormányait feltétlen engedelmességgel kiszolgálta, a magyar demokratikus mozgalmakat kíméletlen eszközökkel megsemmisíteni törekedett és a magyar parasztság és a magyar munkásság ellen megszámlálhatatlan erőszakosságot követett el". Ennek megfelelően az igazolóbizottság 1945-48-as tevékenysége is úgy alakult, hogy az elébe járulóknak csak a 12%-át tisztázta, s a kormány már előbb azoktól, akik 1939. szeptember elseje után is szolgálatot teljesítettek a testületben, minden pénzbeli szociális juttatást megvont. A "csendőr" mindannak a típusalakja lett a baloldali közbeszédben, a Ludas Matyi élclapban, a pesti viccben, ami a Horthy-rendszert - az akkori terminológiával élve: az Orgoványtól Szálasiig ívelő fasizmust - megtestesítette.
-----1947 közepétől a belügy külön szerve foglalkozott a volt csendőrök nyilvántartásával, 1949-től pedig az ÁVH ezen az adatbázison alapulva vonta hatáskörébe a volt csendőrök ügyét, mégpedig a Hálózati Főosztályon működő Belső Reakció Elleni Harc Osztályán belüli egyik alosztállyal. A csendőrséggel szembeni fellépés ettől kezdve a Rákosi-rendszer folyamatos kampányainak egyik témája lett, amely vonulat nem volt idegen az 1945-től kezdődő egész kurzustól sem, és nagyjából 1961-ig tartott.
-----1946. április 30-án véglegesítették a magyar háborús bűnösök névsorát, amelyen 31 volt csendőr szerepelt (a 618 háborús bűnös 5%-a). Főként három ügyben keresték őket: (1.) részvétel a csendőrség nyilasítása utáni utódszervezetben, a Nemzeti Számonkérő Szék (NSZSZ) munkájában, (2.) az "újvidéki kegyetlenkedésekben részt vettek" kategóriája és (3.) a zsidó deportálásokban aktivitást mutatóké. A 31 volt csendőr közül 25 szerepelt a második csoportban (80%), közülük egy az NSZSZ-ben, egy pedig a zsidók elleni bűnökben is részt vett. Újvidék-ügyben a belügyminisztérium adatai szerint egyébként összesen 320 személyt vontak felelősségre 1945 után, köztük a csendőrökön kívül volt honvédeket, folyamőröket és rendőröket is.
-----A csendőrök elleni népbírósági perekben jól felismerhető tendencia, hogy számonkérésük témái közül a nyilas idők, a zsidódeportálásokban való részvétel és a kommunisták és "más demokratikus erők" elleni nyomozati tevékenység mellett legerősebben az újvidéki ügyben való érintettség érvényesült, s nem csak akkor, ha az valóban megtörtént, hanem akkor is - amint azt dokumentum-válogatásunkból látni lehet majd -, ha nem.
-----A népbíráskodás klasszikus időszaka alatt (1945-1948) hét volt csendőrt ítéltek halálra háborús és népellenes bűnök miatt: az "újvidékiek" közül ekkor végezték ki Zöldy Mártont, Juhász Istvánt (mindkettőt 1946-ban), továbbá dr. Radó Endrét. Zöldy mellett az 1943-as perben elítélt két honvédtiszt közül Feketehalmy-Czeydnert és Grassyt szintén 1946-ban ítélték kötél általi halálra, Zöldyhez hasonlóan őket is kiadták a jugoszlávoknak, akik 1946 novemberében mindhármukon végrehajtották az ítéletet. (Deák még a fronton öngyilkos lett.) A szerbek kérésére a magyar hatóságok kiadták Szombathelyi Ferencet is Jugoszláviának tanúként azzal, hogy a budapesti népbíróság életfogytiglani fegyházbüntetésénél súlyosabb ítélet nem születhet ellene. A jugoszláv hatóságok azonban őt is kivégezték, minden valószínűség szerint bestiális módon. Bizonyosan partizánok végezték ki az újvidéki események idején hivatalban lévő főispánt, dr. Fernbach Pétert. Szintén szerb ítélet következtében ölték meg a razzia ellen minden fórumon állást foglaló egykori délvidéki szerb képviselőt, Bajcsy-Zsilinszky barátját, Popovic Milant és Újvidék volt polgármesterét, Nagy Miklóst. Vele kapcsolatban röviden ki kell térnünk az ügy vasi vonatkozására. Dr. v. Nagy Miklós (1887-1946) 1935 és 1941 között Kőszeg megbecsült polgármestere volt, míg ki nem nevezték a Szabadkán működő katonai parancsnok mellé előadónak, majd 1941 áprilisában ideiglenes, augusztusban végleges megbízatással Újvidék polgármestere lett. Nagyot a nyugati szövetségesek adták ki a szerbeknek, akik 1946 novemberében kivégezték.
-----A népbíráskodás második, 1948 és 1951 közötti periódusában újvidéki ügyben 120 ítélet született, ám az ezt követő, harmadik szakasz csendőrök elleni számonkérése eddig feltáratlan, erre az időszakra vonatkozóan kevés adat áll rendelkezésre, amit többek között az magyaráz, hogy 1950 végén-1951 tavaszán az utolsó népbíróságok is beszüntették működésüket, s ezután vagy polgári, vagy hadbíróság ítélkezett azok fölött, akik például a razziában érintettek voltak, vagy akikre ezt ráfogták. 1951 után sok esetben a népbíróságokon megkezdett koncepciós pereket fejezték be ezeken a fórumokon. Ez a szakasz ezért meglehetősen ambivalens, időhatára nagyjából 1951 és 1954 közé tehető, tehát a Nagy Imre-kabinet első hónapjai is részét képezik.
-----A csendőrség volt tagjai elleni perek újabb, negyedik, befejező szakasza 1956 és 1961 között zajlott. Ekkor nagyjából 140 ítélet született, s főképpen a testület kommunisták elleni nyomozásai miatt vonták felelősségre annak volt tagjait, de ezt gyakran összekötötték az újvidéki üggyel, mint súlyosbító körülménnyel. Az 1956-os felkelést és szabadságharcot leverő hatalom önlegitimálásképpen, a Fehér Könyv állításainak megfelelően azt igyekezett bizonyítani, hogy az '56-os eseményeket a Horthy-kor volt katonatisztjei, funkcionáriusai, mindenféle rendű-rangú feudálisok és kapitalisták, továbbá nyilasok és a volt csendőrök vezették. Ezért a forradalmat megtorló perekben gyakran elővették a csendőr-kártyát, főképpen Újvidéket és a kommunisták elleni fellépést - ez is mutatja, hogy az akkori, Kádár első éveiben lefolytatott perek a justizmord legszélesebb értelmezésére adnak jogot. A Kádár-kormány által érvényesített, csendőrökkel szembeni bírósági gyakorlatot egy 1957-59-ben kidolgozott direktíva alapozta meg, amely a volt csendőröket a "belső reakció" fő oszlopaiként számon tartva a restaurált kommunizmus legnagyobb ellenségeinek nevezte. Míg 1948 és 1956 között háborús és népellenes bűntett miatt volt csendőrök ellen halálos ítéletet nem szabtak ki, addig a katonai bíróságok 1956 és 1961 között 26 volt csendőrt végeztettek ki, ezzel az 1945 óta tartó csendőrség elleni ítélkezés során kiszabott és végrehajtott halálos ítéletek száma 33-ra emelkedett.
-----Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy az 1945 óta folyó, a csendőrség volt tagjai elleni - még egyszer hangsúlyozzuk: egyes esetekben jogos, sőt a Horthy-korban is megtett, más esetekben viszont teljességgel jogtalan és terrorisztikus - büntetőjogi eljárássorozat legfontosabb vádjaként az újvidéki ügy szerepelt, amelyet többszöri elővétel után végül csak 1967 márciusában zártak le. Illetve többszöri felkutatás után a Simon Wiesenthal nevével fémjelzett "nácivadász" központ megtalálta az 1946-os listán az újvidéki ügyben szintén érintettként feltüntetett volt csendőr századost, dr. Képíró Sándort 2006 szeptemberében.

DOKUMENTUM-KÖZLÉSÜNKRŐL

A történész feladata akkor a legnehezebb, ha nem megírnia kell egy, a múltban lefolyt eseményt, hanem ha egy élet tükrében kell azt érthetővé tennie. Ez nem a puszta anyagismeret munkája, hanem a megértésé, és nem utolsósorban a didaktikáé is: mennyire sikerül azt mások számára érthetővé tenni.
-----A következőkben közölt négy dokumentum dr. vitéz Kovács Jenő egykori csendőr százados hagyatékából került elő. Röviden be kívánjuk mutatni a csendőrsors töredékeit, és a sorsot átélőt magát is.
-----Kovács Jenő 1911-ben, Abaszéplakon (Abaúj vm., ma Szlovákia) született. 1934-ben várományosként avatták vitézzé. A pécsi egyetem jogi karán szerzett doktorátusa (1935) után Celldömölkön volt jegyzőgyakornok. 1936-ban önkéntesen jelentkezett a M. Kir. Csendőrség kötelékébe. 1936-37-ben a Ludovika Akadémiára járt, majd kivételes módon azonnal hadnagyi rangban szárnyparancsnok lett, azaz 2-3 szakaszparancsnokság fölé rendelt területi felelős. Szárnyparancsnoki teendőit először Csornán látta el (1937-39). Kovács Jenő 1938 őszén részt vett a felvidéki bevonulásban, 1939-41-ben oktatótiszt volt Szombathelyen a csendőrség őrsparancsnok-képző iskolájában, ekkor már főhadnagyi rangban; itt ismerkedett meg későbbi feleségével. 1940 őszén az erdélyi bevonulás részese. Újvidék és környéke 18 csendőrőrse szárnyparancsnokává 1941 áprilisában nevezték ki. A fentebb vázolt partizántevékenység az ő körzetét is nagyban érintette, számtalan lopás, gyanús szervezkedésre utaló nyom, a paraszti gazdaságok terményeinek és az állami vagyonnak a megrongálása fordult elő illetékességi területén.
-----1941 októberében helyi partizánok igazoltató rendőrökre lőttek rá területén, az esetet ő vizsgáltatta ki. 1942. január 4-én utasítást kapott, hogy menjen ki járőreivel Csurog és Zsablya térségébe, ahol a csendőr és rendőr erők partizánokkal vívnak tűzharcot. Kovács Jenő a csurogi nádasokat kutatta át embereivel, ahonnan többször rájuk lőttek, bajtársai közül is többen elestek. Másnap, január 5-én feladata az volt, hogy tizenkét emberrel a Csurog-Zsablya vonaltól délre lévő nádast fésülje át, de hamarosan tűzharcba keveredtek, ahol ismét többen elestek, mind a rendvédelem, mind a partizánok részéről. Kovács Jenőnek és társainak a két nap alatt súlyos harcok árán sikerült megakadályozniuk a többi csendőr, rendőr és határvadász alakulattal együtt, hogy a partizánok észak felé meneküljenek. Kovács Jenő a későbbi, újvidéki atrocitásokban nem vett részt.
-----Az újvidéki körzetből 1942 májusában Husztra, három hét után pedig Gödöllőre helyezték át, ahol 1944 novemberéig volt szárnyparancsnok. Rendkívül ritka jutalomnak számított, hogy egy fiatal csendőr századost Gödöllőre helyeztek, ahol Kovács maga is többször találkozott személyesen a Kormányzóval. Kovács Jenő már új állomáshelyén értesülhetett arról, hogy az 1942-ben folytatott belső, csendőrségi kivizsgálás tisztázta a csurogi-zsablyai térségben az 1942. január elejei fegyverhasználat során tanúsított magatartását.
-----Kovács Jenő 1943 júniusában házasodott meg, az esketést Géfin Gyula kanonok végezte.
-----A Sztójay-kormány 1944. április 28-ai 1610/1944-es rendelete is utolsó állomáshelyén érte Kovács századost, amely a zsidó lakosság gettóba való költözését rendelte el. A térségben május során hozták létre a gettót. A gettó felügyeletét az ő emberséges irányításával tevékenykedő csendőrök látták el, egészen addig, amíg német egyenruhás katonák bejelentés, és az ő tudta nélkül el nem szállították a lakókat. Amikor Horthy 1944. június 26-án leállította a zsidók deportálását, a rendeletet követően nem sokkal puccsszerűen elszállították a szintén csendőrök által őrzött váci gettóból is az embereket. Kovácsot kerületi parancsnoka küldte ki a helyszínre, nem azért, hogy a zsidókat úm. felügyelje, hanem sokkal inkább, hogy az ellenük elkövethető atrocitásokat megakadályozza, mivel a vagonba rakást a budapesti kerületi parancsnokság végeztette sorozott csendőrségi állománnyal. Kovács a Vácott őrzött zsidók elszállítása előtt kenyeret süttetett számukra, hogy a Monorig tartó úton ne legyenek élelem nélkül.
-----Kovács Jenő a háború végét Budapesten élte át, a főváros elfoglalása utolsó időszakában, 1945. február 9-én esett szovjet fogságba. Először Pesten őrizték fogolytársaival együtt, majd a szovjet hadifogolytáborok (Borovicsi, Oranki, Monasztirka, Gorkij, Oka, Voronyezs) következtek. Családja 1945 nyarán értesült elfogatásáról, amikor Máramarosszigeten a vonatból cetlit dobott ki az otthoniaknak címezve. 1950 decemberében engedték haza az utolsó előtti hadifogoly-szállítmánnyal, de Nyíregyházán az ÁVH emberei másokkal együtt leszállították a vonatról, és a kazincbarcikai munkatáborba vitték, ahol ténylegesen is építeni kellett a szocializmust. Háborús bűncselekmény miatt a budapesti Megyei Bíróság a korra jellemzően zárt tárgyaláson, vádnak is beillő kirendelt védői munkával 1953. november 20-án tíz évre ítélte, amelyet az Elnöki Tanács hat év hat hónapra módosított. Kovács Jenővel felesége 1953 nyarán találkozott a háborús évek óta először, a Markó utcai börtönben. 1954-56 között a csolnoki bányában dolgozott, itt minden hónap első vasárnapján tíz percet találkozhattak. A váci börtön 1956. október 27-ei felszabadulását követően Kovács Jenő is hazatért, október 30-án érkezett Szombathelyre; 1957. március 7-én azonban elvitték és újra bebörtönözték.
-----Kovács Jenő 1957. november 11-én szabadult végleg, majd innentől kezdve segédmunkásként dolgozott (1957-1964). 1964 elejétől 1974-ig a szombathelyi Gázgyár propán-bután részlegénél dolgozott, az utolsó 6 évben mint részlegvezető. 1974 után nyugdíjasként dolgozott ugyanott.
-----Nyugdíjba vonulása után a helytörténeti munkába kapcsolódott be, ennek során több publikációja, könyve jelent meg, melyek túlnyomórészt a Marcal mente falvairól, illetve Celldömölkről szóltak. Feldolgozta többek között Mersevát és Külsővat földrajzi neveinek eredetét, részletesen írt a török korban elpusztult falvakról. Egyik legjelentősebb munkája a merseváti családnevek több évszázadra visszamenő vizsgálata volt. Mersevátnak ma is az egyetlen díszpolgára, mely címet 1997-ben kapta. Kovács Jenő 2002. október 4-én hunyt el Szombathelyen.
-----Kovács Jenő a rendszerváltást követően kérte és megkapta (1990. szeptember) a Fővárosi Bíróságtól az 1953-as ítélet büntetésként kiszabott börtönbüntetéséhez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alóli felmentést. 1993 júliusában a Legfelsőbb Bíróságtól kérte 1953-as perének felülvizsgálatát, hivatkozva arra, hogy az indoklásban szereplő tételeket el nem követte, s hogy a per eljárásjogilag sem érvényes a benne megnyilvánuló koncepciós elemek miatt. Az Legfelsőbb Ügyészség Büntetőbírósági Főosztálya vezetőjének ügyészi nyilatkozata 1994 márciusában mind a csurogi-zsablyai események, mind pedig az 1944-es gettóőrzés és a deportálások idején tanúsított magatartása ügyében cáfolta az 1953-as végzést, és kimondta azt is, hogy az akkori per "a büntető anyagi jogszabályok megsértésével történt", s mint ilyen, szintén érvénytelen ítéletet hozott, amelynek felülvizsgálására minden lehetőség adott. A Legfelsőbb Bíróság 1994. április 18-án hozott ítéletében (Bfv. X. 3130/1993/3. sz.) hatályon kívül helyezte az 1953-as ítéletet, és minden vád alól felmentette dr. Kovács Jenő egykori csendőr századost.

*

A következőkben közölt első dokumentumunk (I.) egy, Kovács Jenő által a Csendőrségi Lapok számára írott, 1942 nyarán fogalmazott cikk, illetve tudósítás a területén és általában a visszafoglalt területeken észlelt partizántevékenységről 1941 és 1942 nyara között. A cikk annak igényével íródott, hogy elsősorban a magyar rendvédelmi erők szemszögéből - különösen veszteségei oldaláról - foglalja össze azokat a történéseket, amelyeket közvetlen szemtanúként tapasztalt.
-----A szöveg fontos adalék lehet az újvidéki razziát megelőző események összefoglalásához, főképp, hogy a történeti irodalom eddig nem hivatkozott rá. Annak ellenére írjuk ezt, hogy a szöveg a kor szak- és politikai zsargonjának megfelelően fogalmaz - de éppen ez lehet egyik erénye is, ha a rendvédelmi erők szemszögéből akarjuk megismerni az akkori eseményeket.

*

Második dokumentumunkat (II.) kettős okból tudjuk a legmagasabb forrásértékű irodalom körében. Egyrészt, mert egy jegyzőkönyv hitelességével foglalja össze a kevéssé ismert, razziát megelőző 1942. január 4-5-ei események történéseit; másrészt, mert a fent említett 1942-es bírósági felelősségre vonás során a Horthy által le nem állított, csendőrök ellen tovább folytatott nyomozás egyik részéről tudósít, és annak eredményét is világosan közli.
-----A csendőrség felügyelőjének ügyésze által megállapítottak indoklása tartalmazza az 1942. január elejei csurogi-zsablyai események leírását, s felmenti a hivatalból megtett feljelentés vádjai alól Kovácsot és társait.

*

Harmadik szövegünk (III.) a Kovács Jenő és több volt csendőr-, honvéd- és rendőrtiszt elleni 1953-as per ítéletének indoklása. Ez a dokumentum is két ok miatt jelentős. Egyrészt, mert a fentebb mondottak szerint a történettudomány az 1945 utáni népbírósági pertörténeten belül a csendőrség elleni ítélkezés történetében különösen az 1951 és 1954 közé eső szakaszról rendelkezik szűkös ismeretekkel, s ez a bírósági indoklás éppen ebben az időben keletkezett, ráadásul olyan ügyre vonatkozik, amelyet Rákosi alatt kezdtek el, de már az új, Nagy Imre vezette kormány első hónapjaiban fejeztek be. Másik okként - s nem titkoltan ezt tartjuk a tudomány számára jelentősebbnek - soroljuk fel azt, hogy ez a dokumentum kiválóan demonstrálja az akkori ítélkezési gyakorlat törvénytelenségét. Erre két példát hozunk előzetesen. (1.) Kovács Jenőt két olyan személlyel együtt ítélték el több vádlott összevont perében, akiket a Horthy-korban lefolytatott 1943-44-es perben jogerősen már elítéltek, míg őt egyértelműen felmentették egy évvel korábban. (2.) A vádlottakat, köztük Kovácsot, emberek törvénytelen kivégzése és megkínzása tárgyában találták bűnösnek, az indoklás szerint azért ítélték el őket, mert "annak a gépezetnek, amelyet [Feketehalmy-Czeyder és társai] mozgásba hoztak a délvidéki atrocitások elkövetése céljából, alkotórészei, csavarjai voltak". Ezek megállapítása után másutt az indoklás megjegyzi: "Az nem volt megállapítható ugyan a vádlottak terhére, hogy tettesként közvetlenül részt vettek volna emberek törvénytelen kivégzésében, de a beosztásuk, szerepük olyan volt, hogy részesei lehettek emberek törvénytelen kivégzésének." Mindebben az a szép, hogy éppen Kovács esetében meg is jegyzi az indoklás: "Vádlott ezután [ti. január 5-e után] visszatért Újvidékre, és a további akciókban részt nem vett, a szárnyparancsnokságához tartozó csendőrök azonban részt vettek". (Kiemelés tőlem. B. M.)
-----Az egész indoklás egyébként is sokkal inkább a Feketehalmy-Czeydner-Grassy-Zöldy csoport ellen szólt, kivégzésük után hét évvel.

Kovács százados kimenőruhában Gödöllőn, 1943-ban

*

Utolsó, negyedik dokumentumunk (IV.) Kovács Jenőnek a Legfelsőbb Bírósághoz írott 1993-as kérvénye, amelyben 1953-as perének felülvizsgálatát és hatálytalanítását kéri. A visszaemlékezésszerűen megírt levél most, amikor a történettudományban a memoárirodalom narratíváinak elemzése, az oral history és a visszaemlékezések forrásként való hasznosítása egyre nagyobb szerephez jut, érdemesnek látszik a közlésre, hiszen tovább árnyalja azt, amit lehet, hogy "tudunk", de előfordulhat, hogy nem jól.

*

Dokumentumaink közlésekor a szövegekből azokat a részeket emeltük ki és helyettesítettük kipontozással, amelyek a peranyagok számunkra figyelmen kívül hagyható formulái, vagy nem vonatkoznak kifejezetten tárgyunkra, vagy Kovács Jenőre magára. Ott, ahol a romlott állagú levéltári anyag nem tette lehetővé az olvasást, kérdőjelet alkalmaztunk. A szövegeket igyekeztünk a mai helyesírásnak megfelelően átírni, kijavítani, ahol az feltétlenül indokolt volt, vagy a gépelt szöveg jellege követelte ezt.
-----A négy dokumentumot ott, ahol szükséges és lehetséges volt, mindenütt magyarázó jegyzetekkel láttuk el, amelyek reményeink szerint a forrásközlés bevezetőjében foglaltakkal együtt helyezik azokat közérthető és világos történeti kontextusba.

Dr. vitéz Kovács Jenő hadapród őrmester, Budapest, 1937. Mellén a Vitézi Rend jelvényével és édesapja után kapott első világháborús Magyar Háborús Emlékéremmel; karpaszománnyal, gyalogos tiszti karddal	Kerepesen, 1942 októberében
Kovács Jenő csendőr főhadnagy leendő feleségének udvarol 1941 telén, Olad (ma Szombathely része)	Kovács százados munka közben a gödöllői őrsön, 1942 novemberében
Dr. vitéz Kovács Jenő a Kormányzó vadászatán, Gödöllő, 1944. január. Balról jobbra: vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó; háttal nagybányai Horthy Jenő, a kormányzó testvére, híres Afrika-vadász; mellette takarásban Nemeskéri Kiss Géza kir. fővadászmester; dr. vitéz Kovács Jenő csendőr százados, gödöllői szárnyparancsnok; Árkossy Gyula erdőgondnok (A kép első közlése!)
Gödöllő, 1944.	Szombathely, 1995.