MÓROCZ ZSOLT

HAZATÉRÉS

NAGY GÁSPÁRRÓL

----------------------------------------Olyan költőről lesz szó ebben az írásban, aki közelebb fekszik szívünkhöz számos kiváló pályatársánál, mert amellett, hogy elsőrangú irodalmár volt, földink is. A Bérbaltaváron - 1949. május 4-én - született Nagy Gáspár, 2007. január 16-án végleg hazatért Nagytilaj földjébe.
-----Távol tartva magunkat az ilyenkor nehezen elkerülhető közhelyektől, ne essen most szó Ady föl-földobott kövéről - mert az asszociációs terek a földi rögöktől a sztratoszféráig elfeketedtek -, sem arról, miszerint az alkotó halott ugyan, ám műve él. A modernizmusban csak megszorításokkal igaz ez az állítás, mivel ebben a világban minden felejtésre ítéltetett, annál inkább, minél értékesebb. Nímandokat tartanak felszínen haveri érdekszövetségek, míg súlyos életművek süllyednek a hallgatás mélyére. A valódi irodalom pedig, az úgynevezett rendszerváltást követően, mintha katakombákba szorult volna. A népet, az isten adta népet sok minden érdekli ugyan, de a költészet a legritkább esetben, mivel a költészet arra kérdez rá, amiről a legkevésbé szeretne hallani: léte értelmére. A költemények olyanok a költőietlen nyelvek lármájában - figyelmeztet Heidegger -, akár egy szabadon függő harang, amit egy könnyű hóesés is elhangolhat. Lesz hát tennivalója a költő híveinek. Írásokkal, pályázatokkal, névadásokkal, társaságok alapításával, munkái új és új kiadásával, majd azok méltatásával kell ébren tartani emlékét, hisz' tudjuk, kit veszítettünk.
-----Néhány éve Nagy Gáspárt (valamelyik írásomban) egy sorba állítottam a vasi halhatatlanokkal, Berzsenyivel, Békássy Ferenccel, Weöres Sándorral. A gesztust - úgy sejtem - inkább barátinak, mintsem irodalomtörténetileg megalapozottnak vélve, szelíden (miként ő fogalmazott: pironkodva) elhárította. Álláspontját nem vitattam. Biztosra vettem, ő lesz az utolsó, akit sikerül meggyőznöm tételem érvényességéről. A bizonyítással nem siettem. A költők, a valódi költők lehetnek ugyanis élők vagy holtak, az öröklétben tartózkodnak. Nem valamiféle vallási transzcendenciára gondolok - bár Nagy Gáspártól, mélyen hívő katolikusként nem állt távol ez a metafizikai szféra -, sokkal inkább az emberi mértékkel mért halhatatlanságra, nevezzük így: kulturális öröklétre. Most azonban, hogy nincs többé köztünk, nem halogathatom tovább a dolgot. Halálával (szívszorító feketén-fehéren leírni a szót) a párbeszéd nem szűnt meg, csupán más síkra terelődött. Kérdéseimre, kérdéseinkre kizárólag művei adnak választ ezután.
-----A versek - nem a klapanciagyártó háziiparosok bóvlijai, hanem a hiteles irodalom - időről időre a lét alapproblémáit feszegetik. Nagy Gáspár arra keresett feleletet, hogy mi az örök és mulandó, meddig jó a jó és rossz a rossz, mi a hit és az árulás, hol húzódik a határ ellenállás, értelmes kompromisszum és önfeladás között, meg tudunk-e bocsátani az ellenünk bármi okból vétkezőknek. Mi rejlik azon jelölet mögött, amit nyelvünk emberként, Istenként jelöl meg, mit kezdjünk bűneinkkel, van-e egyáltalán értelme ittlétünknek. Felszámolhatja-e a politika az etikát, végleg elhallgattatva az igazság hangját. Tette ezt olyan korban, amelyben a hazugságokat előbb igazságnak, utóbb az igazság elkendőzését posztmodern etikai relativizmusnak nevezték a hivatalos morál rettenthetetlenjei. Az igazságkeresőket váteszeknek, a közéleti költészetet - hacsak nem az ő ideológiájukat szajkózta - anakronisztikusnak aposztrofálták ajkbiggyesztve. Nagystílűen elfeledkeztek arról, hogy néhány éve még az ő ajkuk remegett elfehéredve, vagy harapták be, ha az igazság kimondására került (volna) sor. A kommunizmus szétmállásakor, amikor a cenzúra direkt lehetősége véget ért, úgy tűnt néhány pillanatig, semmi sem állhatja többé útját az igazságnak. A valóságot azonban a politikai korrektség nevében ismét elkerítették, azután kitették a táblát: a bekerített területre lépni tilos. A világos beszéd esélye nem szűnt meg ugyan, de megint kockázatossá vált, akárcsak a kommunisták uralma alatt. A hajdani ideológiai nyelvet felváltotta az említett politikailag korrekt nyelv, ezzel párhuzamosan számos anti-Kazinczy jelent meg a színen, hogy munkához lásson, irtsa, ami még irtható. Alkalmi Heródesek gyilkolászták a nyelvet és a reményt - Nagy Gáspárral szólva. Az igazság a propaganda hálójába került, ahonnan, ha netán kiszabadul, eltorzul, elvétve sem hasonlít többé önmagára. Nagy Gáspár életművének jellegzetessége az a szelíd és kérlelhetetlen küzdelem, amit az igazság kimondásáért folytatott. Jellemének szintén meghatározója volt ez a melegszívű konokság, ami különösen fontos, mert nála nem vált le a homo politicusról a lírai én. Ítéleteit sorsa hitelesítette. Megszólalásai autentikusak. Nincs hasadás etikai értékrendjében, nincs ellentét a gondolt és leírt között. Kevesen mondhatták el ezt joggal önmagukról, a szocialista rendszer múltán. Személyisége, művészete, írja róla - emeli ki hiteles monográfiája címlapján - Görömbei András, tisztaságot sugároz és követel. Nem tesszük múlt időbe a költő földi múltával a szerző szabatos szavait, mert Nagy Gáspár egyéniségének múlhatatlan része kerülne zárójelbe. Görömbei mondatai érvényesek: a költő személyiségének romolhatatlan részét művei őrzik tovább. (A Nagy Gáspár költészete iránt mélyebben érdeklődőknek Görömbei András monográfiáját ajánlom. A kitűnő könyv - megérdemli a nietzschei értelemben az adekvát jelzőt - olyan nyelvet, fogalmakat használ, amikkel tökéletesen meg tudja ragadni Nagy Gáspár munkásságának lényegét.)
-----A gerinc helyes, szilárd tartását otthon, a szülői házban sajátította el a költő, mondhatni öntudatlanul. Minden érték, ami később alapvetően fontosnak bizonyult, itt épült be észrevétlenül tudatába, sejtjeibe. Az '56-os forradalom, a határon át nyugatra menekülők emléke, Nagy Imre kivégzése (a Jóisten majd megbünteti őket, keseredett neki édesapja, szemében könnyekkel a hír olvastán), a katolicizmus hétköznapjai és ünnepei, a megváltás jászol-melege, a lelkiismeretes munka feltétlen, már-már szakrális tisztelete. (Ha megjelent művéből példányt küldött, sosem mulasztotta el kijavítani a nyomtatás után benne maradt sajtóhibákat. Nemcsak a verseskönyvekkel tett így, de a 300-400 oldalas prózakötetekkel is...)
-----Élete, pályaképe ismeretes. Gyakran szólt róla beszélgetésekben, megemlítve vasi gyökereit, rímfaragó vőfélyként hírt szerzett nagytilaji nagyapját, akinek költői hajlamát nevével együtt örökölte. Mindig megemlékezett a szülői ház bensőséges, óvó öleléséről, boldog gyermekkoráról, nagynénje gondoskodó szeretetéről, az útravalóul kapottakról. A leendő költő abban a korban cseperedett ugyan fel, amely a honi kommunista totalizmus virágkora, az úgynevezett ötvenes évek volt, ám ebben az időszakban még nem sikerült morálisan megtörni a magyar falvakat. Még nem kezdődött meg a Lágyulás / gerincben / agyban / kicsiben / nagyban. Ez az időszak Nagy Gáspár megszólalásaira - az alapvető beszédhelyzet kialakulására - maradandóan rányomta bélyegét. Tulajdonképpen a falusi és a keresztény hagyományból eredeztethetjük éthoszát, mivel a parasztság világképét a földközelségből fakadó, parancsoló realizmus, valamint a transzcendens etika alakította évszázadok óta. Innen nézve érthető kijelentése, miszerint ő nem volt bátor, csupán félt gyávának lenni. A földinél magasabb erkölcsi erőnek engedelmeskedett. (Családunkban a hit és a vallás körül forgott szinte minden - jelentette ki a legtermészetesebb hangon egy interjúban.)
-----Költészetére mindvégig jellemző maradt - bár ismerte, indokolt esetben használta a modernista fogásokat - az a Szentírásban megszólaló igény, miszerint az igen jelentsen igent, a nem nemet. Műveiben nem hagyott teret semmiféle erkölcsi maszatolásnak, etikai relativizmusnak. Nem könnyű válaszolni rá, ez mennyire siettette halálát... Valahol szóba hozza - mesterei közül - Kormos István és Nagy László, valamint barátai, Ratkó József és Rózsa Endre korai halálát. Első generációs értelmiségiek voltak, akárcsak ő, mereng el egy pillanatra, lábon hordtak ki néhány infarktust. Azután elejti a szálat. A kérdező Farkas Adrienn ezt mondja: akkor nagyon vigyázzon magára! 2000 januárját írtuk. Azok pusztulnak belül, akiket a külső erózió, a kinti negatív erkölcsi erők nem képesek elmállasztani.
-----A kamasz Nagy Gáspár számára Pannonhalmára kerülve megnyílt a világ. A bencés kolostor a hatvanas években - szellemi értelemben - a kevés számú hazai hiteles helyek egyike. Valódi tudást, valódi műveltséget, szilárd nemzeti identitást ad növendékeinek. Az itt végzett tanulókat, magától értetődően, ezért nem veszik fel a felsőoktatásba. A költő világnézete lényegét tekintve nem változott a Benedek-rendi atyák között, horizontja azonban jelentősen tágult. Soha nem érte be a készen kapott szellemiséggel, a falusi porták bibliás egyszerűségével, vagy a hittan órák magyarázataival. Leásott, ameddig tudott. Igyekezett kora nézeteit - Teilhard de Chardint, a természettudományt, a kozmikus és földi evolúciót - összeegyeztetni szakrális benyomásaival. A végeredményt tekintve oda jutott, ahová számos vallásos elődje. Megtapasztalta, hogy a végső, a lét, az Univerzum, a Teremtés titkait faggató kérdésekre a ráció nem, csupán a hit tud felelni, mert az Alfa és Omega pont azonos, hiába nevezik különbözőképpen filozófiai, biológiai, kozmológiai irányzatok. Munkáiból, miként már utaltam rá, árad a falusi jászol-meleg: Baltavár és Betlehem ugyancsak közel esnek egymáshoz. Reményét a megváltásban, úgy hiszem, soha, élete legnehezebb stádiumaiban sem veszítette el. Verseit vizsgálva töretlen az ív a kis vasi faluból Pannonhalmán át a budapesti szerkesztőségekig.

-----Talán a sors kegyelméből, talán Nagy Gáspár személyiségéből - valószínűleg a kettő szerencsés összjátékából - adódott, hogy mindenkor találkozott azokkal, akik megerősítették etikai, irodalmi értékrendjét. Olyan vitathatatlan tekintélyekkel került szoros, gyakran baráti kapcsolatba az említett Nagy László és Kormos mellett, mint Jékely Zoltán, Sütő András vagy Csoóri Sándor. Tőlük nem az önfeladás etikáját, a lapítás kultúráját sajátíthatta el, hanem az emelt fő tartását az egyenes gerincoszlopon, továbbá a közösségi gondok iránti elkötelezettséget. Költészete kiteljesedett, számos irodalmi díjat, kitüntetést kapott, köztük a legmagasabbakat. Visszatekintve megállapíthatjuk: sikeres pályát futott be, minden rendben is lett volna, ha nem abban a korban él, ami számára adatott. Bizonyos, hogy a kádárizmus mellett a rendszerváltozást követő csalódások, az egykori szövetségesek, barátok elfordulása, pontosabban árulása, a titkosszolgálati dossziékból meg- és felismert besúgók nyegle vállrándítása - akadt köztük személyi követő, aki albérletet szerzett neki saját lakása közelében, hogy ne kelljen minduntalan utána ólálkodnia -, a pufajkások amorális "na és?!"-e, a valódi értékek szétmorzsolódása a multikultúra silányságában, a nemzeti felemelkedés útjainak tudatos eltorlaszolása időről időre elkedvetlenítették, válságba, stressz-helyzetbe taszították, bár hite rendíthetetlen volt.
-----Nagy Gáspár életének nagyobbik része olyan században telt, amelyben két totális rendszer (a nácizmus és a kommunizmus) számokká változtatott embereket. A botrány - Pilinszky szavát kölcsönvéve - megfosztotta az áldozatokat sorsuktól, személyiségüktől. A nyugati koncentrációs táborokban ugyanúgy pusztították őket, akárcsak Keleten, a gulágokon. A különbség "mindössze" a gyilkolás technikai eltéréseiből fakadt. A szám azonban az embert mindenütt egyformán adattá, pontosabban dologgá alacsonyítja. Az Istenhívőknek e tény terhe szinte elviselhetetlen, mivel a morális jó, a Gondviselés jelenlétét kérdőjelezi meg a teremtésben. Nagy Gáspár - éppen Pilinszky emlékének ajánlott versében - kérdezi, mert meg kell kérdeznie, hogy Meddig tart ki a lélek váza / s a romló test: a porból vétetett / és a foglyok a lágerekből / miként ünneplik az életet? A költemény a Némaság címet viseli, ami meglehetősen beszédes. Ez természetesen nem Shakespeare Hamletjének vagy Wittgenstein Tractatusának némasága. Nagy Gáspár idevágó versei nem azt sugallják, hogy nincs válasz a történtekre, sokkal inkább azt, hogy a végső válasz nem az emberi, hanem a metafizikai szférában keresendő, ami látszólag visszavisz Pilinszky kijelentéséig, miszerint mindaz, ami történt botrány, amennyiben megtörténhetett, szent, amennyiben megtörtént.
-----Egy ponton azonban Nagy Gáspár határozottan elválik Pilinszkytől. A költő a politikai, általában a történelmi eseményeket ugyanis a szabad emberi akaratnak tulajdonítja. Ebben az emberi tartományban értelmezi, azaz földi, nem transzcendens pöröknek tartja őket; magyarán mégsem Isten felelős értük, hanem mi magunk. Azt természetesen tisztán látja: az evilági lény elveszítette hajdani arcát - isteni képmását -, ezért vált dologgá, számmá. A szám mögött nem maradt más, csak a statisztikai pusztulás. (A költő idézett sorai ugyanúgy eszembe jutnak Kőszeg határában, ahol hatalmas, durva kőtömb - benne több tonnányi némaság - emlékeztet a hajdan történtekre, mint Szombathelyen, a Király utcában, az egykori ÁVH-székhelyen, a kis emléktábla alatt.)
-----Szellemi és lelki hajléktalanok néha kifogásolták, mégpedig joggal, Nagy Gáspár verseinek közéleti, politikai elkötelezettségét. (Többnyire ugyanazok, akik máskor ünnepelték politikai elvbarátaik hasonló megnyilvánulásait.) Valóban szép számmal találunk az életműben a magyarság, a haza, a keresztény értékek, az igazság iránt elkötelezett költeményeket, nem véletlen hát, ha sokan politikai költőként ismerték Nagy Gáspárt. Senki nem járult hozzá például a Nagy Imre-mítosz élesztéséhez, útnak indításához úgy, mint ő, közismert - Örök nyár: elmúltam 9 éves című - versének sorvégeivel.
-----A története köztudott, ennek ellenére felelevenítem, mert mára tragikomikus, hogy a regnáló szocialista (kommunista) illetékesek - különösen az első titkár - megrettentek két betűtől. Jól érezte a költő: valaki fél e történelemben. Minden a kommunisták markában volt, könyvek és kiadók, folyóiratok és napilapok, rádióadók és tévécsatornák, szerkesztők és kritikusok, írók és olvasók, besúgók és besúgottak, élet és halál, felejtés és emlékezet. Mindössze villanásnyira hagyott ki a cenzorok figyelme, akadt egy bátor szerkesztő, megjelent egy vers, aminek két betűje rémületet, zűrzavart okozott. Bonyodalom támadt az ideológiai tudattalanban. A nemzeti elfojtás nem működött megfelelően, az elvárások szerint. A politikai hatalom a maga torz, pszichopatikus módján, fogcsikorgatva, mindössze szempillantásnyi időre ugyan, de fejet hajtott a költészet hatalma előtt. A pánik jelezte: önkéntelenül elismerte azt. Azután sietve a költő üldözésére indult. Betiltották a lapszámot, amelyben a vers megjelent, szilenciumra ítélték Nagy Gáspárt.
-----Az ominózus sorok, a 301-es parcella egyik jeltelen gödrébe lökött és elkapart miniszterelnökről szóltak, akinek sírja "NIncs sehol"; továbbá gyilkosairól beszélt, akiket "nem szabad feledNI", és egyszer majd néven kell "nevezNI". A marxista elit, országunk vezető ereje, leszámítva a végletesen cinikusokat, mintha Freud pszichoanalitikus ágyáról ugrott volna hirtelen fel, miután néhány váratlanul elhangzó szó, tudattalanja nem éppen vonzó bugyrába világított be. A két betű rendkívüli pszichés energiára tett szert: berobbant a köztudatba. A kommunista káderek ingerültté váltak, ezúttal egészen az agyvérzés határáig vörösödve.
-----A rendszerváltozás előestéjén Nagy Gáspár koszorúzott az Írószövetség nevében Nagy Imre koporsójánál. A költő a Nagy Imre Társaság tagja lett. Innen rövidesen kilépett, mert a hajdani miniszterelnököt kivégző kommunista párt utódszervezete, ahogy tőlük megszokhattuk, amúgy spontán módon, privatizálni akarta a Nagy Imre-mítoszt. Szakított Nagy Imre leszármazottaival is, mivel úgy gondolta, a mártír politikus nemzeti, nem családi "tulajdon". Emléke nem használható fel aktuálpolitikai célokra.
-----Valójában, ha a dolgok mélyére tekintünk, Nagy Gáspárt a politika a történelem jelenkori megnyilvánulásaként érdekelte. A politikát tulajdonképpen áthúzta az etikai mezőbe. A modernizmusban a politika természetesen ugyanúgy kikerülhetetlen, ha az alkotó a közügyekről, a fennálló valódi helyzetről akar szólni - Csoóri Sándort szabadon idézve - mint a középkorban a vallás volt. A modernizmus egyébiránt semmivel sem bánik jobban a maga eretnekeivel a feudalizmusban létező egyháznál. (Sőt! Az inkvizítorok folyamatos továbbképzésekre járhattak volna a náci és kommunista táborokba.) Magyarországon a hiteles politikai, tágabban közéleti költészet művelése régóta sorskérdés. Nemzeti megmaradásunk záloga Balassitól Berzsenyin át máig. Ezért gálánsan tekintsünk el azok fanyalgásától, akik a "magasb" esztétika nevében viszolyognak a politikai költészettől, hiszen tudjuk, valójában a versek tartalmával van bajuk. (Megismétlem: időnként megfeledkeznek önmagukról, majd némelyeknél azért lelkendeznek, amiért Nagy Gáspárnál kelletlenkednek.) Nagy Gáspár számos költeménye, nagy elődjéhez, Berzsenyihez hasonlóan, szintén a kor markának szorításában született. Ez azonban nem rontja, sokkal inkább emeli értéküket.
-----A politikai költészet fontosságát az adja, hogy a diktatúrákban - legyen bár kemény vagy puha - a vers közli az ideológiai cenzúra miatt közölhetetlent. Nagy Gáspár olyan, a valóság leírására alkalmas költői nyelv megteremtésén dolgozott, amelynek szavai viszonylag kódoltak ugyan, mégis egyértelműek. (Illyéssel szólva: a foglár háta mögötti szabadság nyelve.) Olyan szavakat keresett, melyeket nem tiltanak ki az első nyilvánosságból. Elment a kimondhatóság határáig, a nyelvpolitika szögesdrótjáig. A kimondhatatlanra - ideológiai értelemben - pedig utalt. A nyelvi alávetettség a kommunizmusban természetes állapot volt, mondhatni fénykorát élte. Az évszázados magyar rutin azonban segített. Mikor Nagy Gáspár Ott, Lepantónál című fricskája alatt arra bukkantunk a zárójelben, hogy (1571. okt. 7.), akkor nem kellett különösebb számmisztikai bűvészkedés az 1917. november 7-ének, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jeles dátumának összerakásához; miként a hódoltságot, a janicsárokat megidézve sem török időkre gondoltunk, hanem az ideiglenesen itt állomásozó testvérnépre, meg odaadó szövetségeseikre, honi moszkovitáinkra.
-----Nem véletlen, hogy Nagy Gáspárból a köztudatban politikai költő lett. Kerülte a posztmodern banalitásokat, az irodalom, a nyelv öncélúvá válását. A jel hajszolása a jelzett rovására - Cioran szerint - ahhoz vezet, hogy a mondattan előbbre való lesz, mint a valóság, vagy az abszolútum, ami mögött tulajdonképpen a látszat szintjén való megújulás igénye húzódik. (A rendszerváltozást követően láthattuk ennek a csalárd megújulásnak az eredményét.) Nagy Gáspár eredendően hitt a leírt szó erejében, a költészet hatalmában. Ügyesen bánt a nyelvvel, megkettőzte, új értelmet adott a szónak, ha kellett. A nyelvvel való élés, a konvencionális alak mögött - a jelöletben, ahogy Frege mondaná - új jelentés jött létre. A nyelv, a költői nyelv, azaz a költő hatalma ennyi. Ettől irtózik máig a tényleges, a politikai hatalom. Ezért született meg napjainkban a többször említett politikailag korrekt nyelv kívánalma, a szépen hangzó elvárás, ami nem egyéb az öncenzúra új követelményénél. Mostanra persze szánalmas és nevetséges, hogy két betűtől, azaz három rímtől és három sorközi, belső alliterációtól megvadult annak idején a hatalom. 1984-ben nem volt az. Nem árt emlékeznünk rá.
-----Nagy Gáspár a szabadságot nem definíciókon keresztül közelítette meg, nem az individuális belső szabadság kiépítésére, védelmére törekedett. A kint és a bent, a magán és közösségi, az egyéni és politikai szabadság nem különült el számára. Nem szalonfilozófus volt, akinek az elméletek jelentették a valóságot. Mi sem állt tőle távolabb az elvont okoskodásnál. Keresztény lévén hitt a gondviselésben. Az isteni terv, az isteni akarat számára az ellensúly szerepét játszotta a lefelé húzó negatív politikai történésekkel szemben. A Megváltóhoz, a megváltáshoz, mint a remény utolsó forrásához zarándokolt néha, a kiábrándító tények sivatagán keresztül, az éltető kortyért. Tudta, a szabadságért áldozatot kell hozni, az bizony nem virul a holtak véréből. Ezt az áldozatot mindenkor meghozta. Utolsó írásainak egyikében Petőfi Apostolának margójára jegyzetelt. Észrevehető - bár nem szembeszökően -, hogy szemérmesen önmagáról is szól. Mindjárt az írás (ars poeticus) címválasztása elgondolkodtató: "Te nem magadnak, Te másoknak születtél!" Összeveti benne Petőfi korát a sajátjáéval, a sajtó, a szólásszabadság, a véleménynyilvánítás szabadságdeficitjéről beszél, a többpárti diktatúra sajátosságáról - ezúttal József Attilát idézve -, miszerint: "Jogállamban a pénz a fegyver". Azután ismét visszatér az Apostol üzenetéhez. Apostolunk él - zárja jegyzetét -, ezért metamorfózisa örökké ihlető példa azoknak a mindenkori magyar poétáknak, akik maguk is szeretnének - nagy elődök nyomán - "a reménység helytartói" lenni.
-----A költészet - tudom, ebben hitt - értelmet ad a létezésnek, míg, teszem azt a tudomány, a filozófia legföljebb értelmezi csak. A költő egyszerre teremt és értelmez. Nonszensz korokban, ha valóban iránytű akar lenni: értelmet teremt. Mindezt, bár az evidenciák világába tartozik, azért hozom szóba, mert mára sokan kétségbe vonják a költészet társadalmi, akárcsak egyetemes létfeltáró szerepét. Nagy Gáspár számára a költészet létforma volt, nem pusztán etikailag, hanem a szó legmélyebb ontológiai értelmében. Maga volt a lét, az egyetlen hiteles életmód, mivel következményeivel együtt vállalta - az ő szavát kölcsönvéve -, időnként vétkezte a verseket.
-----Mondandójának megfelelően nyelvét hol a szakralitás, hol a groteszk felé hajlította, vagy éppen a szakrális közlendőt a leghétköznapibb nyelven mondta el. A véget, az utolsó ítéletet, fennköltebben az Isten színe elé kerülést például nagy nyári délutánnak nevezte. Transzformált: a szavak segítségével olykor felerősítette, máskor csökkentette a várható esemény feszültségét. Az elviselhetetlent elviselhetővé tette. Néha különös módon keverte a szent és profán beszédet, ilyenkor verseiből valami népi szakralitás áradt, az általam többször emlegetett jászol-meleg. Máskor "szent trükköt" alkalmazva maga mögött hagyta a szemantika nehézkes, evilági terhét, mintha valami - látszólag - profán, új Miatyánkat fogalmazna a lélek segítségével, vagy ahogy ő mondja, túlerejével: a lélek túlerejével / dagasztott vers / kovásza képes a csodára: / örökké ehető / héja ropogós / belseje lukacsos / foszlós mint a kalács / s könnyű mint a szív / és a boldog hajnali álom. Időnként ironikus ugyan, bár érzésem szerint jellemzőbb rá a szarkazmus, a vitriolosság, vagy az abszurditás. Utóbbit azonban - ha nem is az adott versen, de egy-egy cikluson, netán a köteten belül - ellenpontozza: a világ abszurditásával szemben mindig ott találjuk Isten kegyelmét. Sokat tanult választott mestereitől. Jékelytől a pontosságot, Kormostól a népi szürrealizmus oldottságát, Nagy Lászlótól a látomásos, Pilinszkytől a kopogós, Csoóritól a metaforikus nyelvet sajátította el, természetesen a maga igényeinek, a Nagy Gáspár-i megszólalásnak, beszédhelyzetnek megfelelően asszimilálva.
-----Költeni azt jelenti, az örömben lenni - állítja Heidegger -, az örömben, amely a legörömtelibbhez való közelség titkát megóvja a szóban. A verseket író-vétkező Nagy Gáspár a legörömtelibbhez közel tartózkodott, míg alkotott. Mostanra talán Isten szemével lát jót és rosszat, tékozolhatót és tékozolhatatlant, ahogy remélte. Nem tudom, jó volna, ha így lenne. Mindenesetre a vele folytatott diskurzus, miként mondtam, nem szakad meg - már csak azért sem, mert az írás végéhez közeledve látom: nem indokoltam meg, miért érzem a Berzsenyi-Békássy-Weöres vonalba tartozónak -, mindössze új síkra terelődik. Lesz miről tűnődni, akkor is, ha mostantól fogva ott fenn lebeg, és neki már nem, csupán nekünk hiányzik az a két tenyérnyi szőnyeg.
-----Itt tehát - egyelőre - megszakítjuk a dialógust Nagy Gáspárral. Az utolsó szó azonban, mi sem természetesebb, az övé. Azzal a verssel válunk el átmenetileg, amivel Petőfi Apostoláról szóló sorait zárta, amelyen átdereng most végérvényesen ő maga is.

JEGYZETEK

* (Eredetileg: Szaltószabadság [a cenzúra szíves, utólagos engedélyével].)