TORJAY VALTER

BÚTOROK KNÉBEL-FOTOGRÁFIÁKON AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ ELŐTT

--------------------------------------------------------------------------------Hosszú évek óta gyűjtöm a régi fényképeket, habár nem nagy mennyiségben. Már korán felvetődött bennem egy ötlet, amelynek megvalósításával nemcsak bútortörténeti kutatásunknak, de az újra- és újra feledésbe merülő szombathelyi Knébel fotográfus-dinasztia emlékének is kívántam csekély szolgálatot tenni. Nehéz szívvel látom ugyanis a szentmártoni temetőben az 1910-ben elhunyt, zseniális képességű, a magyar fotográfiának sok nemzetközi sikert hozó id. Knébel Ferenc sírját elfelejtve porladozni. Míg szerencsésebb társainak, Mai Manónak, Kozmatának, Goszlethnek, vagy Divald Kornélnak neve jól ismert a magyar fotótörténetben, addig ő, aki nem települt a fővárosba, kimaradt mindebből. A Savaria Múzeum ugyan 1989-ben kiállítással adózott a családnak, s nevük néha fel-felbukkan, de máig nincs egy olyan szoba, mely tevékenységüknek tartósan emléket állítana. Műteremépületeik az elmúlt évtizedekben megsemmisültek, még szerencse, hogy hagyatékuk egy része megmenekült. Nem sok maradt a felvételeiken használt bútorzatból sem, s elhatároztam, hogy ezeket vizsgálom meg bútortörténeti szempontból, a fennmaradt fotográfiák segítségével. Saját gyűjteményem mellett Pittmann Ildikótól és Spiegler Ferenctől kaptam felbecsülhetetlen segítséget.
-----A család történetének, érdemeiknek, egyéb fotográfiai tevékenységüknek tárgyalása, nem fér bele e tanulmány kereteibe. Amúgy is sok még a tisztázatlan kérdés a család körül, melyek kutatása nagy körültekintést és sok időt fog követelni.
-----A legkorábbi Knébel Ferenc (1835–1910) által készített felvételek, még a XIX. század '60-as éveiből maradtak fenn, mikor a fiatal mester fényképészként megvetette lábát városunkban. Amellett, hogy közismerten forrásértékű ősfelvételeket készített Szombathely épületeiről és teréről, alapvető megélhetési forrása természetesen a portréfotózás volt. Annak ellenére, hogy – mint említettem – az elmúlt több mint fél évszázad éppen nem segítette elő a családdal kapcsolatos emlékek fennmaradását, mégis tömegével maradtak meg fotográfiák működésük minden korszakából.

1. kép	2. kép

-----Az általam ismert, legkorábbi Knébel Ferenc-fotográfiát Pittmann Ildikó bocsátotta rendelkezésemre. (1. kép) Ritka szerencse folytán a bal alsó sarokban olvashatjuk az 1864-es évszámot, amely a műterem alapításának éve!¹ A fiúcska ruházata és a felvétel technikai kivitele is alátámasztja a dátum hitelességét. A gazdagon lezúduló drapéria némi festőiséget kölcsönöz a kompozíciónak, amit a mester meglátásom szerint még a kortársak zöménél is gyakrabban alkalmazott. A felvételen megjelenő bútordarab mindjárt a meglepetés erejével hat, hiszen szép vonalú, nádfonatos vasszéket láthatunk. Knébel kedvelhette ezt a kecses darabot, mert egy tulajdonomban lévő, nem datált, de hasonló korú képen újra megjelenik: egy, a korra jellemző stílusú terítővel letakart asztallal és függönnyel együtt alighanem egy fiatal nemes "hátterét" szolgáltatja. (2. kép) Ekkoriban a fémbútor már népszerű volt hazánkban is. Nemcsak a szabadban, hanem belső terekben is előfordult. Feltehetően főként külföldről érkezett, és stílusában finoman igazodott a kor barokkizálóklasszicizáló elvárásaihoz. Érdekes módon szinte egykorú lehet a képen látható ülőalkalmatossággal az a hintaszék, mely az Iparművészeti Múzeum tulajdona. (3. kép) Mindkét bútoron jól megfigyelhető a neobarokk formajegyeinek alkalmazása a finom hajlatokban és a középső rész dekorációjában. A Knébel-felvételeken megjelenő hátasszék kartusdísze és egész vonalvezetése jól összevethető fából készült kortársaival, szerkezete pedig a hajlított fából készült bútorokkal rokon. A fémbútor használata szerintem kifejezetten modern szemléletű megoldásnak számíthatott ekkoriban, hiszen más, kortárs fotográfusok felvételein ritkábban találkoztam vele.

3. kép	4. kép

-----Az eddigiekhez hasonló korú fényképen (melyet ismét Pittmann Ildikónak köszönhetek), ugyanazon a szőnyegen berendezett "enteriőrben" foglal helyet egy, a '60-as évek öltözetét viselő hölgy. E képen azonban már elegáns bútorok mellett jelenik meg az elmaradhatatlan drapéria. (4. kép) A dáma kényelmes karosszékben foglal helyet. Ez a típus, ovális háttámláján virtuóz faragásokkal, a gombfűzött huzattal s a karfa épp csak kivillanó rojtozásával az ún. "második rokokónak" már késői, gazdag és plasztikus korszakára vall. A cabriol-lábú, lendületes ívekben áramló, barokkizáló dekorációval ékes, de profilozatlan lappal ellátott asztal szintén az 1850–60-as évek divatját követi. További két hasonló fotó került elő a fáradhatatlan, lelkes gyűjtő, Spiegler Tibor kollekciójából. Feltehetően mindkét esetben nemesi származású urat és hölgyet látunk, sajnos kilétük ismeretlen. A kedvelt karosszék mindkét esetben főszerepet játszik, itt a karfa gazdag rojtozása szépen kivehető. Az idős urat ábrázoló felvételen tisztán látható a szék lábán a rózsás faragás, mely a korabeli, '60-as években készült bútoroknak szinte védjegye volt. (5. és 6. kép) Ez és a már látott asztal luxusbútornak számítottak, beszerzésük komoly anyagi áldozattal járt. Csak nagyon jól felkészült helyi asztalosmester próbálhatott ilyenek készítésébe belevágni, de véleményem szerint ritkán akadt ilyen. Nagyobb a valószínűsége, hogy ezeket a darabokat esetleg Bécsből, vagy Pestről hozatták, ami árukat tovább növelte. Knébel azonban nem sajnálta a kiadásokat, hiszen tisztában volt azzal, hogy a közönség, főleg az elegánsabbja, szívesen veszi a mutatós környezetet, amely a róla készült arcmás fényét emeli.

5. kép	6. kép

-----Valamivel, feltehetően néhány évvel későbbi egy tulajdonomban lévő fénykép, itt már csak részben magyar ruhát viselő, elegáns fiatalember áll a jól ismert karosszék mellett. Tudomásom szerint a magyar ruházat letűnése a '70-es években gyorsult fel, de más jelek (így a fotó hátlapjának díszesebb stílusa) is ennek az évtizednek az elejére utalnak. Itt is divatos még a már jól ismert karosszékünk, azonban az alaposabb megfigyelő észreveheti a változást: eltűnt a háttámláról a korábban látott gombfűzés és az eddigi apróbb kárpitosszegeket divatos porcelánszegek váltották fel. Mindezekből nyilvánvaló, hogy a széket átkárpitozták, sőt a karfa rojtjai is eltűntek. (7. kép) Nehéz megállapítani, hogy az új állapotban elmaradt dekorációkat miért mellőzték, hiszen ez egyetlen akkori mesternek sem jelenthetett gondot. Kézenfekvő a megoldás, hogy Knébel valamiért nem kérte, talán már nem akarta a divatból lassan kikopó tárgyat fotóinál sokáig tovább használni, így nem érte meg a befektetést. A fotón asztal is látható. Ez a cifra darab számos '60-as években készült alkotáson szerepel, már a legkorábbiakon is: lábának golyóban végződő akantuszos dekorációja lóg ki a kép gazdag drapériái alól, ez a neorokokó asztal az, melyre a kép öreg magyarja kalapját téve könyököl, s most újra viszontlátjuk. Rendkívül igényes bútor, igazi remeke a "második rokokó"-nak. Stílusa 1850–60 körüli. Hullámzó formálása, a kissé gotizáló vonások egyes faragások részletein, a lábakat összekötő, virtuóz faragás szemgyönyörködtető bravúrja csak első osztályú műhely munkája lehet. Nem tudhatjuk készülésének helyét, de bizton állíthatom, hogy a kor egyetlen neves pesti fotográfusa sem dolgozott szebb dekorációval. Példaként egy jeles pesti és bécsi fotográfus felvételeit tekinthetjük meg. (8. és 9. kép)

7. kép	8. kép

-----Már más korszakot jelent mesterünknél a '70-es évek végétől induló időszak a fotók "bútorozásának" és a komponálásnak szempontjából egyaránt. Ami az utóbbi szempontot illeti, ritkábbakká válnak a teljes alakos képek, ami pedig a bútorzatot, mesterünk érzékenyen reagál arra a stílusváltásra, amely a '70-es évek utolsó harmadában ezen a téren végbement és a neoreneszánsz előretörését hozta magával. Beödi Balogh Gyulának feltehetően 1879-ben felvett állóportréján eddig ismeretlen bútorzatot láthatunk. (10. kép) A jeles levéltáros öltözetében már nem találunk magyaros elemeket, mögötte pedig csavartoszlopos lábú, korabarokk-ízű "deszkaszék", valamint lábain sűrűn esztergált gömbtagozattal ékesített, későreneszánsz jellegű asztal szerepel. Ezt az asztalt tapasztalatom szerint a mester sűrűn használta. Mindkét tárgy kivitele ismét magasrendű asztalos-szakmai tudásról árulkodik, és a korabeli igényes német–osztrák mintalapok szellemiségének felel meg. (11. kép)

9. kép	10. kép

-----Egy valamivel később, talán a '80-as évek első felében készült felvételen kedves, fiatal leányt láthatunk. Ez a fotó már igazi "cabinet"-típusú fénykép, ahol nem az egész figura dominál, és így nagyobb súly helyeződik az arcra. (12. kép) A hölgy csinos kis reneszánsz-korabarokk-jellegű, kárpitozott tetejű háttámlával ellátott széken ül, kezét azon nyugtatja. Ez a gyakran dohányzásra is használt széktípus ekkor már közel húsz éve népszerű volt, ilyenen örökítették meg a nagy francia festőt, Manet-t is, még az 1860-as években. (13. kép) Ebből az időből néha lehet már hazai példákkal is találkozni.

11. kép	12. kép

-----Knébel Ferenc szívesen örökítette meg megrendelőit állványok vagy stilizált oszlopbázisok előtt, ez is sokáig népszerű fogása volt a fotográfusoknak. Az ifjú, mintegy 17 éves Jüsztl Nándornak, egy kiváló műlakatos família jeles személyiségének megörökítéséhez ezt a megoldást vette igénybe mesterünk. A kőből vagy gipszből készült dekorációt bármely helyi kőfaragó, például Hudetz József is elkészíthette. (14. kép) A portré Pittmann Ildikó ajándéka.

13. kép	14. kép

-----Időrendben utolsó, id. Knebel Ferenctől származó felvételünk valószínűleg a '90-es években készült, tulajdonosa, Spiegler Tibor információja szerint Horváth Sándor Antal megyehuszárt ábrázolja. Az impozáns alak mellett kecsesen formált, középlábas asztalka áll. Ennek lábazatán faragott delfin, míg felsőbb részein belógatott sarokurnák és elegánsan, volutákkal, a sarkokon vízszintesen rovátkolt felületekkel megfaragott káva ékeskedik. Az asztal profilozott lapja is részben faragott. (15. kép) Pontosan nehéz lenne megállapítani azt, hogy ez az asztal mikor készülhetett, hiszen a forma sokáig népszerű volt. Megkockáztatom viszont azt az állítást, hogy ekkor már korántsem volt új, s amennyiben a fotó valóban a '90-es évek terméke (amit az alsó felírás jellege is támogat), akkor ez az asztal már akár másfél évtizedes is lehetett a felvétel készülésekor. Ezt alátámasztja, hogy az egyik urna ferdén illeszkedik a helyére, ami az egész káva sérülését is jelentheti. Maga az asztal természetesen nagyon igényes darab, de egy jó vidéki mester műfaragó segítségével minden további nélkül kivitelezhette. Most térjünk át a fotográfus mesterségben, 1885-ben, húsz éves korában önállósuló Knébel Jenőre. A szakmát természetesen édesapja keze alatt tanulta ki. Spiegler Tibor őrizte meg egy korai felvételét, mely talán még a '80-as években készült. Ezen talán egy szolgálóleányt örökített meg az ifjú mester. A képen szereplő asztal kísértetiesen hasonlít az atya előbb tárgyalt fotóján láthatóra. (16. kép) Az asztalka szerkezeti felépítésében: az ívelt, delfinekkel ékesített lábazatban, a belógatott urnák és a káva kialakításában teljesen megegyezik a Knébel Ferencnél láthatóval. Egyes részletek viszont eltérnek, hiszen az urnák típusa, a delfinek egyes részletei, az asztal lapjának faragása nyilvánvalóan különböznek. Elképzelhető, hogy a két asztal azonos műhelyben, egyszerre készült, de elképzelhető, hogy Jenő utólag másoltatta le a neki tetsző tárgyat. Mindenesetre az asztalka is sejteti, hogy édesapjának ízlése még komoly hatással volt rá.

15. kép	16. kép

-----Későbbi, a tanulmány kereteibe tartozó felvételein már másféle hangulat fogadja a nézőt. Ezek a fotók a századforduló előtti és utáni évtized dokumentumai. Egyik csoportjukon későhistorikus bútorok dominálnak. A Spiegler-gyűjtemény egy felvételén talán apa és fia látható, aszimmetrikus háttámlájú, barokkos elemeket is felvonultató, talán aranyozott szalonszékkel. A másik oldalon álló asztalka is gyakori kelléke a mester fotóinak: a három, barokkosan ívelt lábat dob alakú összekötő fogja, a káva áradó, fej díszítésű faragása szintén barokk jellegű. Ez is talán aranyozott bútor, de érdemes megemlíteni, hogy faragásainak részletei eléggé elnagyoltak: jól fest, de minősége nem éri el az édesapa által használt korábbi asztalokét. Ez az asztal is készülhetett vidéki műhelyben, a szék valójában finomabb kidolgozású. Ami korukat illeti, mindkettő készülhetett az 1890-es években. (17. kép)
-----Knébel Jenő a századforduló után is szívesen használta a továbbra is divatos historikus bútorokat. Két szemrevaló, fiatal hölgyet ábrázol az a felvétel, amely a ruhák tanúsága szerint a XX. század első évtizedében készülhetett. A fotográfián szereplő bútor egy rendkívül szép, gazdagon faragott neoreneszánsz karosszék. Ezt a tárgyat egy jó, vidéki asztalos minden gond nélkül elő tudta állítani, ami persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy a karszék helyben készült. Alighanem "ollós" lábú, habár ez a fotón nem látszik, talán később előkerül olyan felvétel, amely teljesebb képet ad róla. (18. kép)

17. kép	18. kép

-----A századfordulótól mesterünk alkotásain megjelennek a szecessziós berendezési tárgyak is. A XIX. század utolsó évtizedében felívelt stílus hullámai ekkorra már vidéki városainkat is elérték, az 1903. évi iparkiállításon asztalosaink azonban még nem preferálták az irányt túlságosan, gyakran félreértették, vagy a historizmussal keverték.² Knébel felvételein azonban olyannyira kiérlelt vonalvezetésű példák tűnnek fel, hogy ismét idegenből hozott tárgyakra gyanakodhatunk.
-----Ugyancsak Spiegler Tibor tulajdonában van a következő, datálható felvétel. 1908as ajánlás olvasható egy bájos, fiatal nő fotóján. Amire támaszkodik, az pedig egy csodás, a floreális szecesszió hatásait is magán viselő hátasszék, amely számos további, általam ismert felvételen is megfigyelhető. (19. kép) Pittmann Ildikó egyik fotóján pedig az is kiderül, hogy volt állvány is ettől a műhelytől. (20. kép) Azt a kérdést, hogy hol készültek ezek a remek darabok, nehéz megválaszolni. Bécs, esetleg Budapest képzelhető el. A fényképész hangsúlyt helyezett nemcsak a fotókon szereplő dekorációk minőségére, hanem korszerűségére is.

19. kép	20. kép

-----Hátra van még tanulmányom harmadik, legkevésbé ismert személyisége, ifj. Knébel Ferenc. 1863-ban születvén három esztendővel volt fiatalabb Jenő bátyjánál. Csak néhány évig működött Szombathelyen, majd Zalaegerszegre költözött. Édesapja utolsó, Belsikátor 1. szám alatt berendezett műtermében fényképezett, az ún. "mediterrán ház" tetején, amelyért annyi szombathelyi szíve fáj még ma is.³
-----Szerencsés módon azonban e fényképésztől több felvételem is van, melyek alapján megítélhető stílusa, felvételeinek dekorációja. Egy kisméretű cabinett-felvételen kislányt láthatunk, kezét neobarokk asztalra helyezi, mely messze meghaladja a Jenőnél látott társának minőségét. Lábösszekötőként remekül formált amorett szolgál, mind az akantuszlevelek, mind a kartusok és fejek faragása messze felülmúlja a testvér műtermében látott példányt. Hiába hasonló a szerkezetük, bizonyosan nem egy mester munkái, itt nemzetközi színvonalú asztalosműhely jöhet csak számításba. (21. kép) Alaposabban megszemlélhetjük az asztalt egy másik fotón is, mely szintén a XX. század első éveiben készült. (22. kép) Mindkét felvételen megjelenik egy finom székecske is, mely stílusban és minőségben megfelelt az asztalkának, háttámlájának szeszélyes faragása nyilván drága portékává tette. Ezek a bútorok az ún. "második neorokokó" 1880-as évek végén induló hullámához tartoznak, amely szintén túlélte a századfordulót, akárcsak a neoreneszánsz.

21. kép	22. kép

-----Ifjabb Ferenc műterméből még egy bútort sikerült azonosítani; tapasztalatom szerint ezt is előszeretettel használta. Ez pedig egy gyönyörűséges, ónémet sarokszék, mely nyilvánvalóan az 1900 körüli időkben született. (23. kép) Ilyeneket mind a vidéki, jobb mesterek, mind a fővárosi, nagyobb cégek állítottak elő, változó minőségben. Az itt látható darab nagyon jó minőségű, bár hozzátenném, hogy ennél jóval dekoratívabb példányokkal is találkoztam már. E felvételeken festett háttérkép is felrémlik.
-----A három fotográfus munkáin látható dekoráció rövid méltatása után felmerülhet a kérdés: maradt-e fenn valami ezekből a tárgyakból, vagy esetleg a család otthonának berendezéséből? Örömmel mondhatom, hogy igen!

23. kép	24. kép

-----Szombathely egyik köztiszteletben álló személyisége, a '60-as évek folyamán az akkor még álló, külsikátori, egykor Knébel Jenő által építetett műteremházból több bútordarabot megvásárolt. Ezek pedig jókora meglepetésekkel szolgálnak. Előkerült a 18. képen látható, valóban ollós lábú szék, melyen néhány átalakítást végeztek, főleg a háttámlára került gombok és a megrövidített, faragás fölé emelkedő támlarész feltűnő, mindettől eltekintve a műtárgy megmenekült, sőt helyreállítható. (24. kép) A 19. és 20. képek "hőse", a gyönyörű, szecessziós szék is megvan még, csak feketére lakkozva, vörös huzattal, amely a Knébel-házból való elkerülése előtti állapotot veszi figyelembe, ugyanis utoljára ott is ilyen színű szövettel szerepelt.⁴ Mindezektől eltekintve ez a bútor is remek állapotban van. (25. kép) Előkerült még egy kis, neoreneszánsz láda is, amely fotókról nekem nem ismerős, de szintén az előző századforduló idejére datálható. (26. kép)

25. kép	26. kép

-----De az igazi szenzációk csak most következnek! Előkerült az a XIX. század harmadik negyedéből származó, neogótikus karosszék, mely a Savaria Múzeum fotótárában fennmaradt, a Knébel szalont 1870 körül ábrázoló felvételen is jól látható. Habár a roncsként megmentett remekmű háttámlájának oromdíszeit nem sikerült tökéletesen helyreállítani, az azonosság kétségtelen. (27. és 28. képek)

27. kép

Ma ez is kiegészíthető lenne, véleményem szerint nem magyar munka, német, vagy osztrák területről származhat. A legfőbb szenzáció azonban az a két szecessziós Thonet-hátas-szék, melyek eredetileg nádfonottak voltak, s tervezőjük feltehetően a zseniális Josef Hoffmann, a bécsi szecesszió nagymestere volt.⁵ Ezek a drága, a maguk korában szupermodern és ritka bútorok sem csak családi használatra kerültek a Knébelékhez. (29. kép) Vásárlójuk talán Jenő volt, aki gyakran látogathatta a császárváros műipari bemutatóit, s figyelemreméltóan kifinomult ízlésre mutat ezen tárgyak megszerzése. Mindez újra rámutat a feledésnek átadott Knébel família rendkívüli intellektusára és városunk történetében betöltött előkelő helyére.

28. kép	29. kép

Jegyzetek