BALOGH JÁNOSNÉ HORVÁTH TERÉZIA

CSEPREG ÉS KÖRNYÉKE MAGYAR NÉPVISELETEI

MOZAIKOK

Tisztelettel ajánlom professzorom,Tálasi István emlékének¹

--------------------------------------------------------------------------------A közelmúlt évszázadokban kulturális egységet alkotott a magyar nyelvterület nyugati szélén fekvő kis mezőváros, Csepreg közvetlen gazdasági vonzáskörzete, a Répce folyó középső szakaszának vidéke. Ez nagyjából megfelel a város házasodási körzetének. Anyakönyvek tanúsága szerint a XIX. század második felében a csepregiek házastársa, ha vidékivel házasodtak, ezekből a településekből került ki gyakran: Salamonfa, Bő, Bük, Szakony, Zsira, Gyalóka, Vis. A térség egyúttal a történelmi Sopron megye egyik közigazgatási egységét, a csepregi járást képezte, amelyet azonban 1949-ben föloszlattak, majd 1950-ben déli részét – Csepreget és környékét – Vas megyéhez csatolták. A vonzáskörzet északi része pedig Győr–Sopron megyéhez került.
-----A XIX. század elején a fejlett paraszti árutermelés folytán az egész magyarság viszonylatában másodikként (a nagyalföldi városok után) a Kisalföldön és azon belül Sopron megyében alakult ki népviselet, színesedett a parasztság öltözködése. Legelőbb a Répce mellékén, Csepreg környékén, azután a Rábaközben jártak élen – főleg a mezővárosok és a kisnemesi helységek lakói, beleértve a férfiakat is – a kisipari és gyári termékek felhasználásában és a díszítmények, színek fokozott alkalmazásában a ruházkodás terén. A XX. században hazánk legtöbb népviseletes vidékén a férfiak előbb tértek át a városias öltözködésre, mint a hagyományőrzőbb nők. Ezzel szemben Csepregen a XIX. század vége óta ennek ellenkezője volt tapasztalható: míg a férfiak parasztos, helyi jellegű ruhadarabokba öltöztek, addig a nők már városias ruhákban divatoztak. A Nagyalföld nagy mezővárosaiban már a század derekán hasonló volt a helyzet.

CSECSEMŐVISELET

Gyermek Fejkötő 6 / Gyermek facslija vörös sattein 1 / Köldök fátsli 1 /
Gyermek födöző Ruha 1, / Vánkos Cziha hosszu / egy egész gyermeknek fácstlija 1²/

A fönti leltártöredék egy csecsemő öltözetelemeinek fölsorolása, amelyeket főúri kisdedek használtak a XVIII. század végén, a daruvári Jankovich – Csepregen, Bükön, Bőben, Gyülevizen birtokos – földesúri családban, amely Horvát-Szlavóniában is rendelkezett több jószággal. Horvátok voltak, de öltözködésük, nyelvhasználatuk akkoriban a magyarokéval egyezett. Gazdálkodásuk pedig nem sokban tért el a parasztokétól, és az idézett példa szerint a középkorias pólyázási módjuk sem.³ Szakonyi földműves családban hasonlóra emlékeztek: ott 1910 táján az újszülöttet csupán vászondarabokba csavarták, nem volt rajta szabott-varrott ruhanemű. Csupán tenyérnyi széles, hosszú vászoncsíkba "be vót fáslizva [...] nyaktú ágyékig [...] lent meg pelenka [...] Melléje fektették egyenesen a karját, úgy fáslizták. Le kő fáslizni, mer aszonták, kikapargya a szemit." Efölé került a négyzet alakú, tollas pólyapárna, amit szintén körülfásliztak, ünnepre fehérhímzéses vagy horgolt pólyakötővel. Két-három hónapos korukban kaptak csak kis inget a gyerekek, és attól kezdve a fölé került a pólya.
-----A következő fokozatban, az 1920-as években a szakonyiak fáslit csak a köldök leszorítására alkalmaztak, az első öt-hat hétben, "mer a gyerekek sírtak annak idejibe annyit, hogy borzasztó", és felszakadhatott volna a köldökseb. Fejükre horgolt vagy kötött fejkötőt adtak már újszülött kortól. A fehér kising nyakban összehúzós, ünnepre huroköltéses díszű fodorral ellátott, hátul nyitott volt. Rajta horgolt vagy kötött ujjas, rékli. Az alsótesten négyzet alakú vászon pelenka. Arra került a négyzet alakú, tollas pólyapárna, a sarokvánkos. Ezt is pólyakötő szalaggal kötötték át, ami "bolti, lehetett külön venni, olan szőttes vót, meg a végén egy meteres szalag, abból kötötték bokrétára". Csepregen gyakran a gyerek kezét is alákötötték, hogy ne karmolja le magát, "nehogy lekarculla magát, a kisgyerekek mind olan pattanásosak vótak annak idején." Azáltal pedig erősödött a keze a népi hiedelem szerint, ahogy próbálta húzogatni kifelé.
-----A harmadik fokozatban megjelent a hosszúkás pólya: vattával bélelt, rávarrt kötős, korábban dísztelen, később hímzéssel, csipkével díszített. Elvétve előfordult iparosoknál már 1900 táján, de általánosan a XX. század közepére terjedt el. Ebbe már nem kötötték le a gyermekek karját, a mozgásuk szabadabb volt. A pelenka fölé második rétegnek egy vastagabb, hosszúkás flanel pelenkát is tettek.

KISLÁNYVISELET

A fejkötőt a kicsi lányoknak télire női felsőruha-anyagból, "selemből, olasmiből" házilag varrták. Az 1930-as években rózsaszín szokott lenni. Eleinte áll alatt kötős volt, és szabása következtében "gömbölyűen a fejre simult." A kislányok testére hosszú ujjú, hosszú derekú ing és efölé hosszú ujjú felsőrésszel egybeszabott, hátul csukós szoknya, "gyerekes szoknya, ubbon" került. Alatta nem volt bugyi, pelenka. Például egy egyéves kislányon Csepregen az 1910-es évek elején fényképezéskor "kis ing meg alsó blúzocska" fölött csupa fodros zefír, batiszt vagy grenadin anyagú ruha volt. "Csak harizsnya van a lábán, kötöttek is, meg bolti is volt." A lányok négy-öt éves korukig, vagy iskolakezdésig jártak ilyen ubbonban, utána kaptak derékban kezdődő, felnőttes, különálló szoknyát. Kislányok csak cipőben jártak, télen hétköznap és ünnepen is. Az 1930-as években két-három éves kortól hordtak kötött harisnyát ünnepen, fekete lakkcipővel. Fennmaradt az 1920 körüli évekből egy fénykép egy iparos családból való kislányról, akinek a szoknyája alól hosszú, csipkés bugyogó lógott ki, a XIX. századi úri divatra emlékeztetően.

Leányiskolai osztályfénykép a zárda udvarán. Csepreg, kb. 1908

-----Az itt közölt osztályképen az apácák által vezetett csepregi leányiskola tíz-tizenkét éveseinek haját a fejtetőn összefogták, és aztán egybefonták és lelógatták. Legtöbbnek a feje búbján volt egy szalag. Különféle fodros díszű, hosszú és puffos ujjú blúzokat viseltek, szűk nyakkal. Némelyik lány blúza nyakán fodros csipke látható, másokén nagy gallér. A negyedik osztály végén járultak az elsőáldozáshoz, utána viselhették világoskék szalagon (csúcsos Márja-szalag) a Szűz Mária-érmet. A fényképezéshez heten fölvették blúzuk fölé a Márja-lányoknak ezt a jelvényét, amely különben csak templomi alkalomhoz illik. (Második osztálytól a jó hittanosok ún. esdők lettek, ők még zöld szalagon viselték az érmet elsőáldozásukig.) A testhez szabott "pászos", elöl gombos totya nevű blúzukéhoz hasonló az anyaga a szoknyájuknak, mely előtt polgárias módon már nincs kötény.

NŐI VISELET

A fejviselet elemei közül – mint országszerte általában – legjellegzetesebbek az asszonyi fejfedők.

Menyecske fehér fejkötője horgolt betéttel. Csepreg, 1890-es évek	Asszony fehér fejkötője horgolt betéttel. Répcevis, a XIX. század legvége

-----A férjezett nők mindig föltűzték hajukat, és a kontyukat eltakarták fejkötővel. A lányokkal szemben fontos megkülönböztetőjük volt a fejkötő, amelynek viselésekor legalább a homlok fölötti és melletti hajat igyekeztek láttatni, esetleg díszesen megformálni. Puha kelméből, három részből szabott, áll alatt megkötős fejkötőféléket viseltek, váltogatva háromfélét is: fehér csipkéből, fehér pamutkelméből, fekete selyemből. Az egykor Sopron megyéhez tartozó Csepregen szakképzettség nélkül tevékenykedő varrónők külön csoportjának, a "fejkötőcsinálók"-nak – a XX. század elején például Lackovics Józsefnének – egységes stílusú, a Vas megyeiektől különböző termékeit nemcsak a mezőváros, hanem a megyéjebéli szomszédos falvak, Szakony, Zsira, Vis, Bük, Gyalóka népe is rendelte. A falusiak szerint a "csepregi az még bolongyabbul ki vót díszítve." Ott a városban hamarabb, a XX. század legelején kiment a divatból a fejkötő, míg falun csak a két világháború közötti időben. Fejkötőkészletét ajándékként egyesével ki-ki megkapta egész életére a házasságkötésekor, ugyanakkor be is kellett mutatnia a közösségnek. Csináltatott a menyasszonynak a keresztanyja, a testvérei meg a "komámasszon" egyet csipkéből, többnyire hármat pamutkelméből és egyet selyemből. Ha "sok vót az atyafi", meg gazdagabb a rokonság, akkor többet kapott. "A lakodalomban mindet sorra fel kellett tenni, hogy minden egyé lássa, hogy az övejit is föveszi". Minden tánc után másikat kellett fölvenni, egyre kisebb értékűeket, kevésbé pompásakat. Csak a gyászos alkalmakra való fekete selyem fejkötőt nem tette fel az új asszony a lakodalmában. A keresztanya szokott lenni a "nyoszolóasszon" azaz "koszorusasszon, az vette a legelső fejketőt mindenkinek, amikor levették éjjel a koszorút a lakodalomba, azét köllött fötenni először", amely egy, 1893-ban férjhez ment adatközlő esetében piros szalagos csipke fejkötő volt. "Az asszon, aki csinálta a fejkötőt, az tette föl" az új asszony fejére. Az említett új asszony esetében másodikként következett egy kékszalagos csipke fejkötő, majd egymás után négy pamutkelméjűt kötött föl, amelyeket pamutból horgolt, eltérő mintájú, különböző szélességű betét díszített. (Két példányt képen mutatunk.) – "Menyasszonyfejkötő"-nek nevezték a hátul derékig lelógó két széles szalaggal kiegészített, dróttal merevített tüllcsipke fejkötőt, mivel divatjának utolsó szakaszában csakis a lakodalmukban vették föl az új asszonyok. A pamutkelméjűeket az 1900 körül házasodottak nyolc-tíz évig viselték a közösség íratlan szabályainak megfelelően, de "ünnepen is csak muszájságból kellett föltenni, mer akkor kicsúfolták az embert", ha nem volt fejkötője. Az ilyen fejkötőkbe díszként fűzhető szalagot tetszés szerint váltogatták rózsaszín vagy világoskék kivitelben. "Mulaccságba vagy lakodalomba kendő nélkül mentek, kendő nélkül volt a fejekbe a fejkötő, már aki fiatalasszony volt," "vagy ha valahá mentünk". Szakonyban és Nagygeresden a XX. század elején már csupán a felkontyolásra, "arra az egy alkalomra" kapott fejkötőt mindenki, a két világháború között pedig annak csökevényét, egy kontytakaró neccfélét, gumival, "csak annak jeléül, hogy asszonnyá teszik".

Parasztleány fehér "magyar ruhában". Frizurája felső része városias. Csepreg, 1912 körül

-----A Répce mellékén már az 1900-as évek elején kezdtek az asszonyok, legalábbis hétköznap fedetlen fejjel járni. Eltávolodtak a paraszti normától, kialakult a hajuk teljes megmutatásának igénye és szabadsága. Ezen a vidéken hiányzott a sokhelyütt jellegzetes parasztos hátrakötő kendő, csak elöl megcsomózott fejkendőt hordtak a fejkötőn vagy anélkül.
-----Korán kiment a divatból az egyenes szabásvonalú, ráncolt nyakú, rövid ujjú ing látható viselése a felsőtesten. "Bokros ujjú ingváll" legtovább az ún. "magyar ruhá"-hoz tartozott, amelyben ing és szoknya anyaga is fehér vapér (grenadin, áttetsző, finom selymes sifonféle). Piros vagy kék mellénnyel hordták, és fehér, esetleg zöld köténnyel, ékesítve nemzetiszínű szalagokkal. Ez az öltözék Csepregen és Szakonyban hasonló volt már 1890 körül, táncos-énekes alkalmakon, szüreti mulatságkor, nemzeti ünnepen. (Nőalak képe.)
-----Különben polgárias, görbe szabásvonalú, hosszú ujjú, kívül hordott aljú ujjasokat viseltek. Vékony, fehér, fodros, szegőzéses, géphímzéses blúzban jártak esti misére a csepregi lányok, de előkerült hasonló Bükön is Hetyésy Katalin adata szerint. A röppencs, totya, majkó nevű szabásváltozatok megfeleltek a rábaközieknek. Alattuk szűkujjú, gombos nyakú, hétköznapra vászon, ünnepre gyolcs hosszúing lapult. De a fűző, németül Mieder sem volt ismeretlen. A módosabb "nők meg csípőig befűzve miderrel, halcsonttal, úgy jártak táncolni. Meg templomba is miderrel jártak. Egyszer lánykorában Terus nénje [1910-es évek] még mise előtt éhes vót, sütött két tojást és megette. A misén aztán rosszul lett a miderben, ki kellett mennie. Alig akadt barátnője, aki kikisérje, mer akkor az szégyen vót, ha egy lány rosszul lesz."
-----Itt a sokszoknyás viseletnek viszonylag szerény, lefelé csak enyhén bővülő formája alakult ki. Hamar elkezdték a nem szelekből, hanem "ciklibe szabott," azaz háromszögű eresztékekkel bővített fölsőszoknyák viselését. Szolidan hosszút hordtak Csepregen, de Bőben is. Csepregi visszaemlékezések szerint a sokszoknyás viselet erősen módosította a nők alakját a teltebb szépségideál irányában. Egy asszony emlegette, hogy lány korában, az 1910-es években egyszer elmentek kapálni. Egyikük sovány lány volt. Amikor lefeküdtek délben pihenni, társai megszámolták szoknyáit, s meglepődtek, hogy öt keményített fodros alsószoknya is volt rajta, hogy kövérebbnek hasson. Egy férj pedig a felesége esti vetkőzését idézte föl: "Aki vékon asszon vót, [amikor] levette a szoknyáit, ott maratt az asszon a széken!"
-----A ruhakelmék ünnepre selymek (legalább az ujjasé), és szövetek. A szoknyák aljára selyemzsinór, csipke került. Hétköznapi ruhaanyag volt télre a barchent, nyárra a kékfestő. A XX. századra már nemcsak Szombathelyen, hanem Csepregen is működött kékfestő, a csornai Fraszt rokona, az 1890-ben született Beer János, aki fafaragású mintafákkal cifrázta az ujjasnak, szoknyának valót.
-----A fekete, piros, bordó, kék selyem kötényeket két szélből hulladékmentes, takarékos, parasztos szabással készítették, "ciklibe szabva," polgáriasan lefelé bővülőre, ahogy másutt a vászon ingeken vagy pendelyeken szokás: középen egy szél, kétoldalt hozzávarrva egy ferdén kettévágott szél két darabja, a keskenyebb részével fölfelé fordítva. – A felnőttek a kislányoknál később, 1915 után, amikor rövidülni kezdtek a szoknyák, hagyták el lassan a kötényt.
-----Szépségideál volt az erőteljes láb. Amikor rövidültek a szoknyák, akkor kezdtek érvényesülni a cipőhöz viselt, kézzel kötött, domború díszű dupla harizsnyák. "Az vót a szép, ha vastag" a láb, a harisnya.

KISFIÚVISELET

A kicsi fiúk fejkötője "csúcsos" szabású volt, fehér kelméből. A XX. század elején előfordult, hogy iskoláskorig is, később csak két-három éves korig jártak szoknyában, ugyanúgy, mint a lányok. Alatta hosszú ujjú ingük volt, kézelőtlen, nem bő ujjú, egyszerű, hátulgombolós. Megkülönböztetőjük volt a kötényük: "melleskötén, mikor kezdett menni, keresztül volt hátán véve, elöl kerekes, át kellett gombolni, férfigyereknek av vót a dísze, kis szoknyához, meg aztán bugyigóhoz is, még öt-hat éves korukba is." Az 1930-as években a szoknyaviselet elhagyása után már felnőttes ing és bugyi, bugyogó, azaz nadrág volt a kisfiúkon. Kisebbek hátulgombolós, kissé térden alul érő, eléggé bő szárú nadrágot kaptak, amelynek a viselete esetén jellegzetes, hogy kibuggyant, "kivót a zsebkendő", vagyis az ing alja. AXX. század legelején szakonyi családban előfordult, hogy négy-öt éves korában úgy fényképeztették a kisfiút, hogy lehajtott nyakú fehér ing volt rajta, sötét matrózruha térdnadrággal, rücskös kötésű sötét harisnya, magas szárú fűző cipő. Hároméves csepregi fiú hasonló, de világos színű ruhában került megörökítésre az 1910-es évek elején. (Budapesten is a matrózruha volt a divatos gyermek-ünneplő akkoriban.) Templomba ilyenben járatták a gyerekeket, vagy csizmanadrágban. Köznapra a szoknyaviselet elhagyása után kaptak gatyát. Az 1890-es évek elejére emlékezett egy adatközlő: "Én csak négy-öt éves koromig jártam gatyában, kék gatyában. Aztán fehér gatyám volt csak, de csak hétköznapra."
-----Az iskolás fiúk fejére Csepregen tejeskávé színű kalap került. Emlék 1901-ből: "Amikó bementem első iskolába, cseperke kalap vót. Mint a cseperke gomba. Teneked is cseperke van a fejeden!" – szóltak viccesen egymásnak. Szakonyban kalap csak iskolavégzetteknek járt, a kisfiúk fején 1910 táján simlis, simléderes, ellenzős sapka szokott lenni, amikor már nem jártak szoknyában. A fiúk iskolába házilag varrt, férfiszabású ingben jártak, kihajtott gallérral, és többnyire házilag készített anyjuk kis kabátot is. Hozzá hosszú nadrágot viseltek télen, az alját befogták a csizma szárába. Nyárra pedig kék gatyát, hogy ne piszkolódjon, "az csak föstő, nem vászon", hanem gyári kelméjű. Előtte sima egyszínű kötényt hordtak. Lábbelijük a csizma, alatta tekerőt, kapcát csavartak meztelen lábukra.

FÉRFIVISELET

Az egyik fajta hagyományos fejfedő a négy cikkből varrt, csúcsos, fekete karakül báránybőr- vagy vidrabőr-, később műszőrme sapka, régies nevén a süőg. Az úri viseletben csak rövid ideig hódító, kerek faformán készült pörge, fölhajtott szélű kalap Sopronban már 1836-ban, az országos átlaghoz képest korán megjelent, kicsi méretben. A XIX. század második felében elég általános lett, mind a magyar, mind a német parasztok körében. – 1900 körül a Répce-melléken és kis késéssel a Rábaközben mind a prémsapkának, mind a pörge kalapnak kialakult egy annyira kicsi változata, hogy épp csak födte a fej tetejét. Kalapgumival kellett a fejre erősíteni, hogy le ne essen. Ezek azonban a falvakban alig terjedtek el, és ott hamarabb ki is mentek a divatból, mint a divatcentrumként is funkcionáló mezővárosokban – Csepregen és például a rábaközi Kapuvárott –, ahol a gyermekből legénnyé válást mutatták az ünneplő öltözékben. A csepregi legények pörge kalapja még kisebb méretet ért el, mint a kapuváriaké, csupán 10 cm átmérőjű volt.

Besorozott legény. Csepreg, 1914	Besorozott legény. Csepreg, 1954

-----A fejrevaló leglátványosabb kiegészítőjét adta a besorozott katonák, reguták táncban és templomban pár hónapig viselt jelölője, ami a következőkből állt a XX. század elejétől kb. 1935-ig: a sapkájukra került egy kis nemzetiszínű szalag, egy fácánytoll kiegészítve rozmaringággal és sok, széles, színes, hosszan lelógó pántlika. Azok a legények örültek, akiket nem gyalogosnak, hanem huszárnak soroztak be, ők piros huszársapkára tehették a jelvényeket. (Sapkás-csizmanadrágos alak képe.) Ez a sapka mutatta vágyálmaik beteljesülését, hiszen "Aki huszár volt, a lányok mind azt akarták férjnek." Ilyen sapkát és fácántollat csak a csepregiek és a többi magyar helységből valók, például a bükiek hordtak, míg a környékbeli németek és horvátok nem.
-----A férfi testi ruha egyik fő típusának alap darabjai a testen közvetlenül hordott, de egyúttal felsőruha értékű vászon ing és az itt csak mérsékelten bő gatya. Ezek anyagát kenderből, lenből házilag fonták a nők és megszőtték a helybeli takácsok. A szakonyi Bán például Gyalókának is szőtt. Akész vásznat megvarrás előtt a családok otthon napon, vizesen fehérítették.
-----A férfiing a XIX. század végén fehér lenvászonból varrt, kézelős, vállfoltos szabású, ráncos ujjú volt. Akkor már terjedt a gyolcsing is, mellén fehér gyári csipkével. A XX. században aztán a mintás, tarka kartoningek kiszorították a fehéreket, olyant visel a képen a sapkás regruta és az ülő, gatyás férfi. Korábban a szépségideált célzó viselésmódként a mellény alsó széle és a gatya, vagy nadrág dereka között szélesebb sávban kilátszott a fehér ing – amit néha szándékosan fel is buggyoztak –, kiemelve ezzel a rangot, tekintélyt jelző pocakot.
-----A gatya viselete a XX. századra nyárias, majd szegényes, illetve hétköznapias jelleget öltött. Az 1920-as években a legényegylet még szorgalmazta, ezért lányokhoz is jártak udvarolni gatyásan, de már szégyellték a fiatalok. Az 1930-as években csupán munkára, például a szőlőben hordták, az 1940-es évek közepéig utoljára csak házasemberek. A munkába járó egykori gatyás ruhát szemléltető képen látható fokos kifejezetten a hegymester rangban levők mindenkori jelölője.

Az utolsó gatyaviselő 90 éves. Szakony, 1969	Az 1930-as évek gatyás öltözékének rekonstrukciója. Csepreg, 1969

-----A fehér gatya három szél, 65 cm szélességű kendervászonból illetve a gazdagoknak lenvászonból készült. A XX. században kék gatyát is hordtak a szegények. Más vidéken inkább csak nők körében szokásos, hogy munkára átöltöznek. Itt a férfiak is kímélték az utcai ruhát: fehér gatyában mentek ki a mezőre, és ott fölvették a kéket. A gatya hossza általában 80 cm, hozzájön 7–9 cm rojt. Régiesebb szakonyi és gyalókai gatyákon az egyik szél elöl középen be van hasítva lentről az ületig, de nincs kettévágva. Ezért a korc is összefüggő elöl, nem toldott. Csak két körülhurkolt lyukat alakítottak ki rajta, ahol kivezetődik a megkötő madzag. Az újabb megoldásban az egyik szelet hosszában félbevágják (Csepreg, Szakony). A fél szelek oda esnek, ahol a korc összevarratlan nyílása van a toldásánál. – A kimenő gatya alsó szélét az asszonyok fehér pamuttal 2,5 cm szélesen kihímezték, mintakészletük öt-hat féle áttört, szálvonásos dísze egyikével. – A templomi gatya kelméje gyári gyolcs volt, és szintén szálvonásos hímmel, rojttal látták el. Helyi szokás szerint a legények vasárnaponként mise előtt maguk rendezték egyenletesre a rojtját, kétkét szálból négyszálas kötegekbe sodorgatva.

Sötétkék posztómellény a XX. század elejéről, Répcevis	Sötétkék posztómente, Répcevis. Simon István szabó varrta a XX. század első éveiben

-----Kék vagy fekete vászon kötény egészítette ki a paraszti gatyás viseletet. (Az ülő férfi képén.) Az ünnepire színes szalagdísz is került. Kimenőre viselték féloldalt feltűrve, mint a Rábaközben vagy Burgenlandban is. (A lépkedő gatyás képén.) A háromszög alakúra föltűrt kötény látványát pótolhatták egyszerűen egy, a deréknál baloldalt betűzött, háromszögletűre hajtott, rózsás, rojtos selyemkendővel, amely legényes viseletnek számított. Csepregen és környékén jellegzetes, hogy munkanapokon köröskörül fölcsavarják a derékhoz a kötényt. (A répcevisi férfi mellképen. Nem illik hozzá az ünneplő mellény!)

Sötétkék posztónadrág ellenzője és ülepe, Répcevis. A nadrágot Simon István szabó varrta a XX. század első éveiben

-----Nyári időszakban a gatyások általában mezítláb voltak vagy bocskorban.
-----A XIX. században jelent meg, és a XX. századra terjedt el az ing és az esetleges alsógatya fölé rétegződő dolmányos-nadrágos öltözéktípus. Klasszikus helyi népviseleti értékű ünneplő változatát kőszegi, esetleg soproni posztócsinálóktól vett kelméből varrták a csepregi parasztszabók. A gatyás viselettel szemben ez téliesebb, gazdagabb, ünnepibb, idősebbnek, házas embernek való volt. A posztóruha színe a Répce mellékén többnyire a másutt is általában elterjedt sötétkék, de Csepregen és a szomszéd falvakban barna is szokott lenni, ami országos viszonylatban különleges, kistáji jellegzetesség.
-----A mérték szerint rendelt férfiruha díszítettsége szinte községenként változott, "a csepregieké mindig más volt, mint a bükieké, de Szakony, Zsira még cifrább vót." A horvát falvakban másfélét viseltek, "nekik más volt a nemzeti viseletük." A csepregi szabók legkésőbb már csak a környék (magyar) falvainak, s nem a mezővárosi gazdáknak készítettek díszes posztóruhát. Az 1896-ban született Tímár István varrt például répcevisieknek. Miután 1890 táján elterjedt a varrógép, bizonyos részleteket, kiváltképp a zsinórozást akkor is kézzel varrták mindvégig, "gömbölü vert," később lapos, fekete gyapjú sujtászsinórból. Ebből "egy öltön ruhára" nyolc-tizenkét méter kellett. Sokszor hajnalig zsinóroztak a műhelyben a "zsinóros szabók." "A zsinórzást rajz szerint rendőték, megvótak az ábrák. Vitézkötés snitt, ellenzős nadrágra. Az átlyukasztásba dörzsölték bele a kréttát, az hagyott jelet a szöveten, oda varrták a zsinórt." A posztóruhához kiegészítésekkel szolgáló utolsó gombkötő és zsinórverő, Gál György, "Sánta Gergő" 1912-ben költözött el Csepregről, amikor "nem ment már az üzem." "Ők is hozattak olyan rajzokat, mint a divatlap, a szabóknak is volt." A varrógép térhódításával áttértek a zsinór helyett a tetszetősebb, eladhatóbb géptűzéses díszítményekre. A csepregi szabók így vallották: "ha nem vót zsinór, ugyanolyanokat tüzdeltünk ki. Kitüzdeltük selemmel, olan szép virágokat tüzdeltünk bele, hogy csuda. Fogtuk a grétánkat, vagy vót olan snitt, ráfektettük a szövetre, kivertük és azon nyargalásztunk. Tűzéshez a mesternek volt papírja, azt bekrétáztuk, azt ráfektettük a szövetre, ki volt lukasztgatva [... a] snitt. Több színnel tűzve volt szép a mellény eleje, kicifrázva piros, zöld, sárga cérnával. Ez a három szín ment a legjobban. Volt, aki szerette minden színnel. Volt, aki azt mondta, hogy neki nem köll, neki egy is elég."
-----A mellény, lajbi szabásbeli helyi jellegzetessége, hogy a mellen láttatja a világos inget. Többfelé elterjedt Nyugat-Magyarországon a mellénynek az a viselési módja, hogy csak az alsó egy vagy néhány, esetleg még a fölső gombját csukják be. Ennek a látványnak az állandósítását érték el a répcemelléki szabók, amikor a mellények elején részben mellőzték a gombolást, sőt helyette kikerekítést alkalmaztak, kétféle megoldásban: vagy egyenletesen bővült fölfelé a kivágás (répcevisi mellkép), vagy ellenkezőleg összeszűkült a nyaknál (büki csoportkép, hátsó sor). Gombkötők készítményei a gombok és gombházak (vitézkötések). Nemcsak feketék, hanem ezüst (üst) zsinórral kombináltak is lehettek. Táji vonás, hogy piros vagy zöld posztócakkal körülszegélyezték a ruhadarabot. Helyi sajátosság a mellény nyakán a horgolt átakasztó zsinór is, amely másutt csak a panyókán viselt ujjas mentéhez tartozik. (Répcevisi mellkép.)
-----A mellény fölé, esetleg közvetlen az ingre öltötték a viszonylag rövid derekú dolmányt (dómán). Hasonló díszű, mint a mellény. Erre is rákerült a horgolt átakasztó, a mentekötők mintájára. AXIX. században viselés közben az ujja végét néhány cm-es szakaszon kihajtották, így jobban érvényesült cakkos szegélye, és látszott a zöld vagy piros bélése.
-----A dolmány fölé (esetleg közvetlen a mellény fölé) kerülő ujjas volt a mente. Hasonló ékességekkel látták el, mint a mellényt és dolmányt, de hajtókáján fekete bárányprém is volt. Más vidéken később prém nélküliek lettek a menték, itt divatjuk múltáig prémesek maradtak. Hagyományosan csak vállra vetve viselték, ezért volt szükséges nyakán a fémből, főként ezüstből való átakasztó kapocs, vagy szabályozóláncos, vagy díszláncos megoldásban. Záró gombjai is fémből voltak. A XX. századra ezeket is fölváltották a gombkötő díszek. (Répcevisi mentekép.)
-----A zsinóros nadrág a XIX. században ellenzős szabással, derékban szíjbefűzéssel készült, flanellal bélelve. A két répcevisi nadrágkép közül a hátrész felvételén tanulmányozható a csepregi munkákra jellemző, apró, kettős hurkokból alakított zsinórvezetés.
-----A férfi felsőruhák közül cifraszűrnek alig maradt emléke. A XIX. századi jellegzetes dísztelen nyugat-dunántúli csuklyás szűrkabátnak barna példányát öltötte föl egy szakonyi adatközlő a képen.

Barna szűrkabát, Szakony. Vásárolták 1890-ben

-----A XX. század folyamán a posztót fölváltotta a fekete bársony, majd a cérna- és gyapjúszövetek. A díszes ruha divatja múltával terjedt el az ezekből a kelmékből varrt sima, csupán prémgalléros kabátka (már a sapkás regruta képén is) és a hasítékos-gombos szűk csizmanadrág, majd a bricsesz, kiskabáttal, végül pantalló, zakóval, fűzős cipővel a XX. század közepére. Akkor már a fejfedő fontossága is csökkent, és a mellre kerültek a regruta díszek: az iparosok kb. 1915 után, a parasztok kb. 1935 után tértek át erre. (Válltöméses-zakós, pantallós legény képe.) Majd 1954 után nem is viseltek többé pántlikákat a besorozott katonák, sem Csepregen, sem a környékén.
-----A rangos, parasztos férfi lábbeli itt is a csizma volt, Csepregen tovább, mint falun. Másutt is szokásos formájában: előbb oldalt varrott, puhaszárú, harmonikaráncos vagy csigaráncos, később hátul varrott, keményszárú, kettős emelkedésű (föcskebevágású) szártetővel. Csepregen a XX. század elején a besorozott katonák közül a huszárok viselhettek tánchoz sarkantyút, amelyet a kováccsal készíttettek, vasból.
-----A hagyományos öltözékelemek utoljára jelmez szerepben tűntek föl, mint például a büki csoportképen néhány férfin.⁴

Színjátszó csoport, betlehemezés után. Bük, 1929. Néhány férfin népviseleti darabok

LEZÁRÁS

Nem jelent lezárást ez az első rövid összefoglalás a térség hajdani magyar viseleteiről. Csak ízelítőt kíván nyújtani a témáról, néhány jellegzetesség kiemelésével, részben már közölt, részben eddig kiadatlan gyűjtések alapján. Csepreg és környéke hajdani népviselete teljesebb, részletesebb földolgozásra vár. Publikálatlan tárgyak, képek, följegyzések készenlétben állnak közgyűjteményekben és magánszemélyeknél is. Mindezek beható tanulmányozására és alapos földolgozására van szükség, hogy minél gazdagabban megismertethessük nemcsak a néprajztudománnyal ezt a Tálasi István figyelemfelhívása előtt alig kutatott viseletkörzetet, hanem vidékünk lakóival is az elődök öltözködéskultúráját. Hiszen a ma élőkre szállott szájhagyományban az emlékanyag egyre inkább halványul, fakul, mint az alábbi lezáró családi kép.

Család a XX. század elején. Csepreg vagy környéke

Jegyzetek

IRODALOM

BALOGH Jánosné HORVÁTH Terézia