GARZULY FERENC

KÓRHÁZI LEGENDÁRIUM

TÁRCSÁS PISTA ÉS ANGYAL RÓZSI

--------------------------------------------------------------------------------Ismételten megkérdezték már tőlem, miért éppen a szombathelyi kórházat választottam. Hát valóban, miért? A kórházak közül intenzívebben először a mosonmagyaróvárit ismertem meg. Már ezt a mesterkélten egybeillesztett, kilométer hosszú szót se szerettem soha, ellentétben a mosonival vagy a magyaróvárival. Mosonban laktak régebben a gazdag gabonakereskedők, főutcára néző házaikkal, mögötte az udvaron gabonaraktárak, mellettük keskeny utcák, alacsony házakkal, nyílegyenesen vezettek a nem messze fekvő mosoni Dunához, melyen kompokon érkezett a gabona. 1948-ban, amikor bútorainkat áthozhattuk Pozsonyból, egy ilyen funkcióját vesztett raktárban álltak néhány hónapig. Magyaróvárott meg az intelligencia lakott, itt volt a városháza, a gimnázium, az akadémia és a kórház is, a Lajta partján egy romantikus épület, amelyben Lenau is élt, az erőt sugárzó vár és a hatalmas park, május elsejei felvonulások végállomása, az Éljen és virágozzék ez és az eldobott táblák temetője. Én lelkileg Óvárral azonosultam, talán azért is nem szeretem a két helység egyesítésekor létrejött új, megemészthetetlen nevet, amely kiejtve olyan, mint egy döcögő mozdony monoton pöfékelése, mo-son-ma-gyar-ó-vár. A kisvárosra igazán illő nevet gyermekeim használták: Mogyoróvár.
-----Medikusként nyári gyakorlataimat töltöttem itt, a belgyógyászati osztályon. A kórtermek ablakaiban glédába állított befőttesüvegek sorakoztak a baracklekvár tizedes elvtárs vezetésével. Itt vettem először agyvizet, az ősz hajú, agyonhajszolt főorvos irányításával – merre szúrjak, milyen mélyen, ne szédüljek meg –, egy fiatal fiútól, akinek, mint később kiderült, gümőkór okozta agyhártyagyulladása van; és itt találkoztam egy kitűnő tanuló volt gimnáziumi osztálytársammal, döbbenten hallottam tőle, viccesen mesélte, hogy leukémiás lett, szegény rövidesen meg is halt. És itt ismerkedtem meg egy pesti medikával, akivel aztán sokat sétálgattam a parkban.
-----Amikor szigorló lettem, Zalaegerszegre kértem magam. Ez a kórház jóval nagyobb volt, mint az óvári, de a város egyáltalán nem tetszett nekem. Pécsett, amíg egyetemista voltam, az Éva presszóban vagy a Mecsekben üldögéltem órák hosszat egy-egy szimpla mellett, itt tanultam, miközben a cserélődő sokfajta vendéget is érdeklődéssel figyeltem, ami a vizsgákon nyújtott teljesítményemen erőteljes nyomot is hagyott. Majd meghaltam, ha az albérleti nyomorúságos kis szobában kellett ülnöm és tanulnom. Pedig szobatársamnak ez egyáltalán nem okozott gondot, hüvelykujjával befogta a füleit, és úgy magolt. Sokkal jobb jegyei voltak, mint nekem. Itt meg a főutca közepén volt csak egy szomorú cukrászda, abban soha senki sem üldögélt, én sem vágytam oda. Minket, szigorlókat, ha esténként látogatóba mentünk valahová, mindig borral kínáltak, vagy ha nem azzal, akkor szilvapálinkával, és ez volt a másik oka annak, amiért fél év múlva Zalaegerszegből Győrbe menekültem.
-----Ez a város kicsit emlékeztetett Pozsonyra. Ráadásul otthon lakhattam, reggelente vonattal egy óra múlva már Győrben voltam. A szerelvényeket modern kandó – így hívtuk – húzta, nem a vonatot füstbe burkoló, az utasokat megkönnyeztető kormos kis és nagy mozdonyok, mint a Dunántúl nagy részén. Bár zárva volt a határ, mégis érezni lehetett, hogy Bécs itt van a közelben. Reggel a magyaróvári állomáson, mielőtt a vonat Hegyeshalom felől megérkezett, a resti pincére fél karján nagy, kerek tálcán kis poharakban féldeci rumot és kevertet szolgált fel a nemrégen ébredt utazóközönségnek, hadd teljenek vidámabban a várakozás percei.
-----Amikor megkaptuk a diplomát, pályázhattunk az állásokra. Én ideggyógyász vagy belgyógyász szerettem volna lenni. Hogy milyen állások közül választhat az, akinek nincs protekciója az egyetem elfogulatlan elvtársi titkárságán, hamarosan kiderült: a patológiai állásokból. Egyértelmű üzenet volt számomra, felfogtam: meg kell állnom a helyem abban a szakmában, amelyet magamtól teljesen idegennek éreztem. A felajánlott helyek – Győr, Szombathely és Zalaegerszeg – közül mint új kihívást, a számomra ismeretlen várost, Szombathelyt és kórházát választottam. Most, negyvenöt év után is úgy érzem, helyesen döntöttem. Ha nem így döntök, nem ismerkedhettem volna meg például Tárcsás Pistával és Angyal Rózsival sem.
-----1929 óta, mióta a Markusovszky Kórház megépült, számtalan helyén megváltozott. Jakabffy Zoltán, aki annakidején, nagyon ügyelve a gyakorlati funkciók minden kis részletére és a kórház megjelenésének szépségére is, megtervezte a kórházat, ugyancsak csodálkozna, ha mai állapotában meglátná, bár lehet, hogy már e nélkül is forgolódik a sírjában. Nemcsak az épületek változtak persze, ezzel együtt sok minden más is. Eltűntek például a kórház udvaráról azok a kedves pszichiátriai betegek, velünk együtt élő, különleges barátaink, akik az udvart és vele a kórházat valamiképpen kiemelték a hétköznapok valóságából.
-----Az újonnan épült sürgősségi blokk sarkának a helyén, a kisebb hidacska közelében, a gingko biloba koronája alatt állott régebben egy pad, amelyen a nagybajszú, barátságos mosolyú Sz. bácsi üldögélt reggeltől estig, és minden gyanútlanul arra járót így köszöntött: Kifizetni, nyugdíjazni, elbocsájtani!
-----Ez a köszöntési formula azt jelentette, hogy ő, az elmeosztály egyik betege, már mindent megtett azért, hogy hazájában, sőt a világon is, jobbra forduljanak a dolgok, javuljanak az életkörülmények. Megérdemli a jutalmat, meg a nyugdíjat, és ha lenne hová mennie, az elbocsájtást is. De már húsz-harminc éve olyan kényelmesen ül a padon, és olyan nagy nyugalommal, hogy érezni lehet, itt csak elméletről van szó. Egyszer leültem vele beszélgetni, és megtudtam, miért köszönt minket mindig a fenti módon. Sz. bácsi átfogó tervet dolgozott ki a világ megváltoztatására, volt ennek a tervnek vagy huszonkét pontja, annak idején ezeket le is jegyeztem, de sajnos a feljegyzés elkallódott valahol. Ez a terv volt az a munka, amelyre hivatkozik, amelyet kidolgozott és befejezett, és amely miatt most már nyugodtan el lehetne bocsájtani. A tervezetnek sajnos csak két pontjára tudok visszaemlékezni, az egyik az volt, hogy azokat, akik háromszobás lakásokban laknak, költöztessék át kétszobásba, és a lakáshiány ezzel megoldható. A másik ötlet ennél sokkal eredetibb volt: a négerek elnyomását azzal lehet megszüntetni, ha visszatelepítjük őket Afrikába. Akkoriban kórházunkban még egy fekete orvos sem dolgozott, sok-sok év múlva érkezett meg hozzánk az első, aki eredetileg ghanai volt, majd egy másik, egy született jamaicai. Ha valaki nem ismeri őket, biztosan arra gondolhatna, hogy a vele való beszélgetés után Sz. bácsit padostul beleborítják a Gyöngyösbe. Én jóban voltam Sz. bácsival és velük is, tudom a következőket: kölcsönösen meghallgatták volna egymást, nagyokat nevettek volna közben, majd békében elválnak anélkül, hogy valami is történne. A világmegváltó elméletekkel addig nincs baj, amíg csak tervek, a bajok, a nagy bajok akkor kezdődnek, ha valaki elkezdi azokat megvalósítani. Akkor, ha valaki azt mondja a szemedbe, menj vissza, ahonnan jöttél, és a magyar zászlóval fejbevág.
-----Tárcsás Pistát mindenki ismerte a városban. A kórháznak volt régebben egy telepe, ahol disznókat hizlaltak. A hizlaldához minden reggel lovas kocsi indult a kórházból, vitte az ott dolgozókat és Tárcsás Pistát, aki a bakon ült és tárcsájával jelzett, ha a kocsi jobbra vagy balra fordult. Mindaddig, amíg a városba több autóból álló szovjet űrhajózási küldöttség nem érkezett, amelyet aztán Tárcsás Pista tárcsájával letérített eredeti útvonaláról. Később erről nagyokat nevetve szokott beszélni. Tárcsáját ekkor a hatóságok elvették, nemsokára pedig a telep is megszűnt. A közlekedési szabályokban azonban továbbra is jártas maradt. Egyszer, miközben gondolataimba merülve hazafelé igyekeztem – ő kijárhatott a városba, de veszélyt nem jelentett, mert tárcsája már nem volt – rám is ripakodott, amikor egy méterrel a zebra mellett akartam átmenni az úton. Utána kocsis módra nevetett, ez ismert tulajdonsága volt, hogy sikerült jól megijesztenie. Jóban voltunk, de a zebra egy főorvosnak is zebra.
-----J. fiatal volt, mozgékony, kicsit hőzöngő típus, de mindenre kapható. Ha megkérte valaki, hogy hozzon a kórházzal szemben lévő üzletből valamit, azonnal ugrott is, aztán csak a nagy mérgelődést lehetett hallani, amikor az illető meglátta a paradicsomot az alma helyett, amit kért.
-----A Fenség az elmeosztály konyhájában szeletelte a kenyereket egy hatalmas késsel, ha rám nézett, az volt az érzésem, Othello tekint rám. Elmeosztályon szúró, vágó eszközök nem lehettek a betegeknél, kivétel volt a Fenség. Ő sosem ereszkedett le arra, hogy másra is használja a kést, mint a kenyérszelésre. Ha a főorvosi vizit jött, a főápoló engedélyt kért tőle a látogatáshoz.
-----Ugyanúgy ismerte A. bácsit is mindenki, mint Tárcsás Pistát. Szintén kijárhatott a városba, de csak esténként szokott átmenni a Gólba fröccsöt inni. Ha visszajött, rendszeresen összeveszett valakivel, alig lehetett lecsillapítani. Olyan régóta volt a kórházban, hogy már senki sem tudta, mi baja lehet. Egyszer aztán részletesen átnéztem előző kórrajzait. Ahogy a kórház elmeosztályát felépítették, abban a pillanatban A. bácsit be is utalták, mert mindenét elitta, és mindenkivel összeveszett.
-----Egy kollégám, aki szintén a pszichiátriai osztályon dolgozott, mesélte egyszer, hogy azért az elmebetegeknek sem könnyű az életük, és ezt egy példával illusztrálta. Miközben gépelt, az idős B. bácsi jött be a vizsgálóba, és a sarokba akart pisilni. Kollégám rászólt: B. bácsi, a mellékhelyiség nem itt van. Mire B. bácsi: Érdekes, mindig máshol van.
-----Amikor a hatvanas évek elején a kórházba kerültem, az ideg-elmegyógyászati tömb épületében a második emeleten helyezkedett el az ideggyógyászati részleg, a mai neurológiai osztály helyén, az elsőn voltak az akut, a földszinten pedig a defekt elmebetegek, akik néha éveket vagy évtizedeket is eltöltöttek itt. Az épület egyik felében a női, másik felében a férfi betegek feküdtek, de csak akkor, ha éppen nem akartak kimászni az ablakon. A férfi és női rész 1963-ban két osztályra vált, de ügyeletben az épület összes betege – kétszázötven- valahány beteg – ellátása az egy ügyeletes feladata volt, így az enyém is, miután a patológiáról átjöttem ide dolgozni. Ha öt óra körül elindult az ember a második emeleten vizitelni, mire a földszintre ért, gyakran késő este vagy éjszaka lett, hiszen az érkező betegeket is fel kellett venni, és akkoriban Veszprém megye betegei is hozzánk tartoztak. És itt voltak még a konzíliumok is. Mire tehát leértem a földszintre, az utolsó állomásra, a női részlegre, már majdnem mindenki aludt. Hogy azért az ápoló is el ne aludjon, volt a folyosó falán egy olyan óra, amelynek aljából egy fogantyú állt ki, mint a vonatokon a vészfék. Az ápolóknak ezt a fogantyút húsz percenként meg kellett húzniuk, az óra ezt regisztrálta, és az ápoló bizonyíthatta, hogy nem aludt el a betegekkel együtt. Ez az óra nagyon fontos szerepet játszott az ápolók életében, sokkal többet törődtek is vele, mint a betegekkel.
-----Az osztályon már félhomály volt, amikor beléptem, mindenki aludt, kivéve az ápolót és Angyal Rózsit. Fehér hálóingében ült nagy kórházi fehér bőr-vaskarosszékében vagy sétált az asztal mellett, kartonpapírra horgolt, színes pamutból készített papucsában. A félsötétben és csendben angyali jelenség volt, nem véletlenül, azt hitte ugyanis magáról, hogy angyal, és ezt mindenkivel el is hitette. Ha székében ült, párnákat hímzett, gyönyörű párnákat, a hímzés plasztikus volt, a színes szálak csomói alkották a mintát. Meghökkentő történeteket láthattál rajta, és ő ki is oktatott, mint egy tanítónő az éretlen gyerkőcöt, hogyan értelmezd ezeket a furcsa látnivalókat. Tanítónő volt valamikor, írása is elárulta. De ha olvasni kezdted, amit leírt, akkor csodálkozhattál csak el igazán. A Jóisten ugyanis engedélyezte számára, hogy a dupla betűket, mint amilyen az sz, ty, vagy zs, tripla betűvé alakítsa, így: sszék, ttyúk vagy zzsalugáter. De kapott egy másik ajándékot is, megfordíthatta a névelőt, za kilincs, za gyerttya, za kert. A női osztály orvosaitól tudom, ha a nagyvizit kezdődött, kiabálni kezdett az orvosokra: te az angyal soron vagy, te az ördög soron! Aki az ördög soron volt, annak bizony fel kellett hagynia a viziteléssel.
-----Én a paradicsomot sosem képzeltem el úgy, mint egy virágos mezőt csörgedező patakkal, szférák zenéjével és simogatni való kisbirkákkal. Mindig úgy éreztem, és most is úgy érzem, az igazi mennyországban itt, az elmeosztály félhomályában jártam egy-egy pillanatra.