KAPILLER FERENC

"ÁTJÖTT RAJTUNK A TÖRTÉNELEM"

ALBERT (GRÓF) JÓSKA BÁCSI EMLÉKEZIK*

Gulner László, a Lukácsháza évszázadai című könyv szerzője emlékének

* Az emlékírás Albert (Gróf) Jóska bácsival (1926–) készült beszélgetések (Lukácsháza, 2008. jún. 18., szept. 5–6.) alapján íródott.

--------------------------------------------------------------------------------Halványan emlékszem még a dédnagyszülőkre; jobban a nagyszüleim generációja van előttem. Maguk között beszélgettek a régi dolgokról, a családról, de mint afféle gyerek, nemigen figyeltem oda. Nem is kutatta senki a család régiségét, de az biztos, hogy az Albertek több száz éve itt vannak. Az ismert ősök Kiscsömötéből valók; ez a mai Lukácsháza középső falurésze, a Nagycsömöte és Fölső-Lukácsháza közé eső terület.
-----Albert József volt az én apai nagyapám. Heten voltak testvérek, öt fiú és két lány. A legidősebb testvér, Gábor bátyánk a téeszesítéskor halt meg. Amikor az állatokat összövütték, akkor rosszul lett, meg egyik pillanatról a másikra meg is halt. Fölboncolták, a szíve hasadt meg neki. Nem tudott beletörődni abba, hogy elvütték az állatokat. Mindent kihajtottak a téeszistállókba.
-----Anyai nagyanyámnak a nagyapja volt Gróf István. A falu erre emlékezett, és így maradt ránk az Albert név mellett a Gróf is. Afaluban majdnem minden régi családnak van ilyen mellékneve, megkülönböztető neve. Volt például az Ávár Józsi, az Gyurkó. Velük szemben, az is Ávár József, de az meg Gergye. A szomszédom Németh István, ő meg Dénes Pista.
-----Nagyapám itt gazdálkodott, ennél a csömötei háznál, ahol mi lakunk. A birtokuk elég nagy volt abban az időben, huszonöt hold. Utána háromfelé ment, mert édesapámék hárman voltak testvérek. Lánytestvérei férjhez mentek; Teréz Gencsre, Ilona néném meg Szombathelyre, Szőllősbe. Apám maradt itthon, neki meg két családja lett, én meg az öcsém.
-----Elemi iskolába két helyre jártam. Az egyik itt volt fönt, a Banga-házban. Utcára széles épület volt ez; elöl egy nagy szoba, az iskolaterem; azon fölül a tanító kisasszony, Ekker Anna lakott. Mellette Bangáék, a tulajdonosok. Hátrafelé gazdasági épületek voltak, ólak meg egy lakatosmuhely, mert a Károly bácsi lakatos volt. Nyáron csépléssel foglalkozott, volt nekik cséplőgépük. Mikor a gabonacséplésnek vége lett, beállította a második szomszédba egy lábas szín alá a cséplőgépet, ahova be lehetett járni szekerekkel is. Ősszel, szeptemberben lekaszáltuk a maglóhert, lucernát; mikor megszáradt, szekérre raktuk, odavittük cséplésbe. Később meg még mindenféle aprómagot, hajdinát, szarvaskerepet is vittünk oda.
-----A tanítás mindennap 8-kor kezdődött. Délben hazajöttünk, egy óra szünet volt. Egyre visszamentünk, háromig tanítás megint. Hat osztály volt egyben. Hétfőtől péntekig a hat osztályt tanította Anna kisasszony, szombaton meg az ismétlőt, mert utána három évig még az ismétlő iskolába jártunk. A hat év után, szombatonként. Általában ötven-hatvan gyerek mindig volt a hat évfolyamon. Négy osztályt jártam itt, aztán meg ott volt az iskola, ahol most a kis óvoda. Akkor még a hittant is az Ekker Anna tanította, de a Tálos plébános úr egy héten egyszer eljött, azt hiszem, csütörtökön, és két órától háromig kikérdezte a hittant.
-----Amikor kimaradtunk az elemi iskolából tizenkét éves korban, akkor a három éves iskola mellett dolgoztunk itthon; beletanultunk a gazdálkodásba. Minden héten egy délután pedig leventefoglalkozás volt. Az itteni leventeparancsnok és oktató Iliás Géza bácsi volt, az egész járásnak a parancsnoka pedig egy Gádolos nevu főhadnagy, aki Kőszegről járt ki minden faluba meghatározott napokon.
-----Három korcsoport volt a leventéknél. Tizenkettőtől tizenötig az első; itt még inkább csak elméleti oktatás volt, gyakorlati nem. Térképismeret, menetelés, hasonlók. Mindig volt új anyag meg ismétlés, forgórend szerint. A második tizenöttől tizennyolc éves korig tartott. Itt voltak már erős alaki kiképzések, gyakorlati foglalkozások, harcászat, lövészet stb. Voltak fapuskáink, ezekkel gyakorlatoztunk itthon. Csömötében tartottuk a fapuskákat, a szertárban, ahol most a harangláb meg a tuzoltószertár van. A leventepuskák, a fékpuskák, amivel lőni lehet, azok meg Pösében, a szomszéd faluban voltak, a szertárban. Itt nálunk lövészet nem volt, csak Gencsen, a lőtéren, vagy Kőszegen. Az egész évi foglalkozások szemléjeként minden tavasszal, nyár elején voltak évzáró versenyek Kőszegen a sportpályán: lövészet, akadályversenyek, gránátdobás, atlétika. A stafétafutás Kőszegről indult, és Gencsig ment: minden faluban volt váltás. A versenyt vasárnap tartották, amikor jobban ráért mindenki, és volt közönség.
-----Még a második fokozatban elkerültem Kőszegre leventetáborba. Két hónapos téli kiképzés volt ez – ha jól emlékszem, 1943 elején – az inasiskolában. Minden reggel a városháza terétől, arról a kútról vittük a vizet mosakodni. Akármilyen hideg volt, januárban, februárban, az iskola udvarán mosakodtunk derékig meztelenül. Katonaruhánk volt; csak a nadrágot húztuk fel. Elég szigorú kiképzést kaptunk, úgyhogy mire a harmadik fokozatba kerültünk, az ember már kész katona lett. Én nem jártam végig mind a három fokozatot, mert a leventeség a háborúval megszunt; tizennyolc-tizenkilenc éves voltam már, mikor a háborúnak vége lett.
-----Nyáron – nekünk, leventéknek – az volt a dolgunk, hogy aki bevonult, és nem volt otthon dologidőben, annak segítsünk. A Hajdu Miska bácsinak a két fia a fronton volt – az egyik meg is halt ott, hősi halott lett –, mi leventék mentünk aratni, meg a cséplést is mink végeztük el náluk. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy mikor Zalából vitték már a tizennyolc éven felülieket ki Németországba, nálunk ez nem történt meg. Minket csak sáncot ásni vittek Kőszegre, és csak az önkéntesek mentek a frontra, fiatalok.
-----Édesapám sokáig községbíró volt. Még jóval a háború előtt választották meg, a harmincas évek elején, és maradt '45-ig, az oroszokig. Akkor aztán mindig jártak a nyakára, hogy álljon be a pártba, a kommunistákhoz. Mondta, ő semmilyen pártba, a nyilas pártba se állt be, meg másba se fog belépni. Szabad ember akar maradni. Őneki nem fontos a bírói állás, le is mond, ő gazdálkodik. Bejelentette a lemondását, így lett az őszi választással bíró a Kis úr, a Horváth Feri bácsi. Aparasztembernél szabadabb nincs. Annak egy dolog parancsol, a munka, semmi más. Annyira független volt, hogy ilyen párt meg olyan párt egyáltalán nem érdekelte. Tette a dolgát. Tudta, hogy ősszel meg tavasszal szántani, vetni kell, mert ha nem, akkor nem arat. Szabad volt úgy is, mint önellátó. A gazdálkodásba senki nem szólt bele egészen addig, amíg a Rákosi-rendszer nem jött.
-----A nagy munkákban a család összesegített mindig. Aratás után behordtunk, aztán ki ekkor került sorra a csépléssel, ki akkor, de úgy intéztük, hogy egyik a másikának segíteni tudjon. Egy ilyen parasztcsaládnál lett hatvan-hetven mázsa, vagy ahol egész nap ment a cséplés, egy-egy vagonnal is. Legtöbbet a padlásra vittek. Nálunk a hátsó kamrában volt három hombár; kettőbe búzát hordtunk, a harmadikba árpát, hogy amit használtunk, közel legyen. A padlásra jobban árpát, zabot vittünk, ami könnyebb.
-----Akkor még majdnem minden háznál rozsot is termesztettünk, mert kötélnek kellett aratáskor a kévékhez. A kötelet rozsból készítettük, de az előző éviből, télen, amikor jobban volt időnk. Amikor aratás volt, nem kellett a kötéllel vesződni, mert készen volt, és úgy vittük a mezőre. Egy marokkal kivett a rozsrakásból az ember – zsúpnak mondtuk, ami ki volt csépelve; nem össze-vissza volt –, kétfelé vettük, átettük egymásba kalászfejjel szembe, átpördítettük, ott megtekerte az ember a végét, a kalászt, bedugtuk, meghúztuk, a kettőt összetekertük, meg dobtuk le. Az olyan hosszú volt, hogy mikor abba árpát, zabot, mást kötöztünk, abba három markot bele lehetett tenni. Aztán bekötöttük kévekötő fával; annak is megvolt a módja. Elmondva bonyolult, de aki csinálta, pillanatok alatt elkészült vele, oda se figyelt. A kévekötő fával úgy meg lehetett szorítani hogy az ember ujja alig fért a kötél alá, hogy elvigye a kévét. Így tanultunk meg mindent a gazdálkodásban, hogy részt vettünk a munkákban gyerekkortól a családban.
-----Sokat tanultam Gábor bátyánktól is, nagyapám testvérétől, aki Kiscsömötében lakott. Törzskönyvezett tehenei voltak neki. Családja nem volt, azok voltak a gyerekei jóformán, így lehet mondani, a tehenei. Faiskolája is volt két helyen: a vasút mellett egy bekerített területen, meg a Gyöngyös túlsó pratján, az is bekerítve. Ő maga nevelte a magoncokat, és egyedül oltotta, és szemzett is. Szép sorban voltak a vadak az ágyásokban; télen fölszedte az egyéveseket gyökeresen, bevitte az istállóba, ott melegen oltotta. Berakta homokba, ládákba, tavasszal meg kiültette. Nekem is adott belőle sokat; majdnem mind jó lett. Ô tanított meg engem is oltani meg szemezni. Egyébként konok ember volt. Végtelen becsületes, de nyakas parasztember. Amiben tudta, hogy igaza van, abból nem tágított. Megmondta a véleményét mindenkinek, akár tetszett az illetőnek, akár nem.
-----Mikor apám bíró volt, emlékszem, ha valaki bejött a faluba, hogy éjjelre ittmarad, annak nála be kellett jelentkezni. Volt egy könyv – inkább füzet –, abba beírta a nevét; reggel meg, mikor indult, kijelentkezett, aztán ment, ahova akart. A legtöbbnek megvolt, hogy hol alszik, kinél szállásul el.
-----Mindenféle ügyes-bajos dologgal is őt keresték. Így került hozzánk a dr. Csíki Jakab Dezső is Budapestről, aki a pénzügyminisztériumban dolgozott. Újsághirdetésben olvasta, hogy eladó a csömötei malom, s ha tetszik, megveszi. Meg is vette, s még hozzá kétszáz hold földet. Ez 1940 körül lehetett. A szülei erdélyiek voltak; ismertem az édesanyját, mert mikor ideköltöztek, először még jóideig nálunk volt, aztán az egész család ott lakott a malomhoz tartozó épületben. Színdarab volt; minden karácsonyra, húsvétra a fiatalság szokott színdarabot játszani, amit Kovács tanító úr meg Iliás tanító úr tanított be. Vihar a havasokon, ez volt a címe; a románok mikor betörtek Erdélybe, ez a története. Aztán ahogy az állomást elfoglalták, az állomásfőnököt agyonlőtték, az édesanyja úgy sírt, mint a gyerek. Mert, azt modja, ez úgy igaz, ahogy a színdarabban volt.
-----Amalom kétemeletes épület volt a Gyöngyös-parton, a híd fölött. Már régen lebontották. A híd sem a régi; ezt '65 után építették betonból. Ami volt addig, fából, azt elvitte a nagy árvíz, a csömöteit is, meg a kiscsömöteit is.
-----Hárman dolgoztak a malomban: a főmolnár, a segéd meg egy inas. Volt három kocsis három pár fogattal; mindent ők munkáltak meg. S volt még egy pár; ahogy kellett, részt vett a földmunkákban is, meg ezzel szállították a gabonát, lisztet a cserenapokon. Vitték a lisztet Csóba, Patyra, Meszlenbe, Asszonyfára, Acsádra, a környékbeli falvakba. Mindenhol volt egy ember, aki helyben intézte. Számolta a nulláslisztet, kenyérlisztet, vöröslisztet, korpát. A vám lehetett a gabonából körülbelül tizennyolc kiló, a többit lisztből kapta vissza az illető, aki odavitte. Akinek volt lovasfogatja, az idehozhatta maga, és meg tudta őrletni a saját termését. Teli volt mindig a malomudvar.
-----A Csíki-féle birtokon a Geider-családból hárman is dolgoztak konvencióban. Geider Pali, aki később a téeszben traktoros lett, itt kocsis volt. Mellette még a testvére meg az apja, az is Pali bácsi volt. Ôk egy hold földet kaptak vagy ennek a termését, tizenhat mázsa árpát fejenkét; ez volt a konvenció. A három hold föld után összesen negyvennyolc mázsa gabonát. Annyi disznót hizlalhattak, amennyit akartak, de nem is fogyott el mind a gabona, eladhatták a többit. Aztán hat méter fát is kaptak, összesen tizennyolcat, és naponta egy vagy két liter tejet. – Tehenek is voltak az istállóban. Ez volt az éves konvenció, de minden hónapban megkapták a rendes fizetésüket is. Amikor meg járták a falvakat, a cseretelepeket – a lisztet vitték, a gabonát hozták -, ott aztán minden napra megvolt a borravaló. Olyan világa neki soha nem volt – mondta a Pali bácsi –, mint akkor. Minden este a kocsmában fejezték be a napot.
-----A Gyöngyösön túl, a malommal szemben, kicsit följebb volt egy többholdas gyümölcsös. Ezt még az én öregapám telepítette a Csíki apósával, aki Pacsán lakott. Telepítéskor eljött, ketten kimérték és megjelölték a helyeket, az emberek kiásták a lyukakat, és a két öreg meg ültette. Valószínu, hogy a gyümölcsfákat Gábor bátyánk faiskolájából hozták Kiscsömötéből. Cseresznye, meggy, körte, szilva, téli alma, nyári alma, kiváló fajták. Egy darabig megvolt később is ez a kert, de aztán tönkrement, és a téesz idején kivágták a fákat.
-----A gyümölcsösön alul kertészkedés folyt. Paprika, paradicsom, zöldség; mindennel foglalkoztak. A Gyöngyösből öntöztek, árasztásos módszerrel, szivattyúval. Két nagy betontartályt telenyomattak, és onnan folyt a víz az ágyásokba.
-----A vizet, a turbinát, ami hajtotta a malmot, sokminden másra is használták. Mint a cséplőgép szíja, olyan erős szíjjal hajtották a transzmissziót, amit kivezettek a pajtába. Lehetet váltani: vízszivattyúra, szecskavágóra, furészre. Erről ment az áramfejlesztő is.
-----Villany akkor még sehol se volt a faluban, csak a malomban, meg azokban az épületekben. Apámmal igen jó barátságban volt ez a Csíki Jakab; nekünk adott villanyt legelőször. Abban az időben szederfák voltak mindenhol a faluban meg az országutak mellett, mert a selyemhernyó-tenyésztés miatt azt programozták. Azokon húzták el a drótot; a fákon jött be a villany. Ja, de nem ilyen villany volt, egyenáram, hanem váltóáram. Hol erősebb volt, hol gyengébb. Ha árvíz volt, akkor meg alig pislákolt, mert a turbinák nem mentek, vagy alig volt meg a fordulatszám, hogy áramot gerjesszen. Később már, egy-két év múlva, az egész faluban bevezette a villanyt onnét. Annyit termelt. Vett egy nagyobb áramfejlesztőt, ami ellátta a falut. Hat pengőt kellett fizetni egy évre egy égőért. Csak 25-ös lehetett, nagyobb nem. Ha valaki öt égőt szerelt be, az ötödiket nem kellett fizetni, csak a négyet. Egy évre huszonnégy pengő volt a világítás. Nagy pénz volt. Huszonhárom meg huszonöt fillér volt egy liter bor. A cigarettának egy fillér volt darabja. A Hunnia, ami százas dobozokban volt, hosszabb mint a többi, az meg fél fillér volt.
-----Na, a borral történt ilyen filléres dolog itt, a faluban. A Hangya Szövetkezet kidoboltatta a kisbíróval – a Csikós Gyuri bácsi volt a dobos –, hogy a Hangyánál huszonnégy fillér egy liter bor. Egy dobolás egy pengő volt. Zalából hozták a bort szekéren a termelők. Volt már szőlő itt is, a hegyen, de kevés. A Lőwinger Gyula, zsidó kereskedő is meghallottta a dobolást. Odahívta magához, adott neki egy pengőt: visszafelé dobolja ki, hogy őnála meg huszonhárom fillér a bor. Egy fillérrel olcsóbban adta, és nála az udvaron vagy a pincében meg is ihatták. Volt egy kocsisa, aki lejárt neki Zalába borért. Ötszáz literes, ezer literes hordó föl volt szerelve a szekérre, azzal.
-----A téli hónapokra gazdasági iskolát szerveztek a falusi fiataloknak. Aranykalászos iskolának nevezték. Az volt a célja, hogy segítse a magángazdálkodókat. Mert kellett pénztárkönyvet vezetni, leltárt csinálni, más hasonlókat. Meg kellett tanulni mindent. Ez a néhány hónap úgy telt, hogy minden nap be kellett menni Szombathelyre – nekünk ott volt –; azért volt így lerövidítve a téli időszakra, hogy ne essünk ki a gazdaságból. Kezdődött október közepén, végén, és tartott március végéig. Két éves volt. Az első évünk '43/44 telén volt; akkor megszakadt, mert a németek költöztek az iskolába, utána az oroszok, aztán egy ideig emberbaráti kórház lett. Így a második évünk '46/47 telén lett meg. Ekkor már mentünk gyakorlatra is egy-egy hónapban két napot. Oladba, a gazdaságba, mert ott indult a technikum. Tavasszal pedig az összes gazdasági iskolából fölvitték a tanulókat Budapestre, kiállítást nézni. A killításon mutatták be azokat a mezőgazdasági gépeket, kistraktorokat, amiket a Marshall-terv részeként kaptunk volna Amerikából. Ott láttam krumplibogarat életemben először. Friss krumplibokor volt nekik ültetve üvegvitrinben.
-----Az Aranykalászos Gazdaiskolában az elvégzett évről vizsgát kellett tennünk. A háború alatt az első évi vizsgánk március 19-én, József-napkor volt, amikor a németek bevonultak. Reggel mentem a félhetes vonatra – ki szoktam menni hátul a kerten, gyümölcsösön át, úgy a postaúton a megállóig –; egyszercsak istentelen morgást hallok. Mi a csuda...? Mindig közelebb a morgás, mindig közelebb. Körülbelül akkor érhettem a keresztúthoz, ami a temetői kápolnához kimegy; jöttek a teherautók szorosan egymás után. Mind meg volt rakva fegyveres katonákkal, németekkel. Még elöl, a sárhányón is ültek, de még a motorház tetején is. Hogyan vezetett a sofőr, nem is tudom, hiszen alig látott, mert előtte is ültek fölhúzott puskával. Mikor elment a kocsioszlop, utánuk meg jöttek az oldalkocsis motorok. Két ember ült a motoron, egy az oldalkocsin, középen meg mindegyiken fölállítva a géppuska. Egymást érték. A teherautók komótos tempóban, de ezek aztán húztak úgy...! És olyan melegek voltak, valósággal lehetett érezni azt a meleg hullámot, ahogyan elmentek az ember mellett.
-----A gazdasági vizsgánk Szombathelyen a Megyeháza tanácstermében volt. Jól sikerült nekem. A Csíki dorktor volt a miniszteri biztos, aki itt lakott, akié volt a malom.
-----A nyilas hatalomátvétel után, '44. október második felében költözködött a Honvédelmi Minisztérium ide, a nyugati szélre. Szálasiék is. Szálasi Velembe költözött ki, a főhadiszállásuk meg Kőszegen volt, a Stiftben. Lukácsházára több magasrangú minisztériumi tiszt került magánházakhoz családostul. Látásból sokat ismertem közülük; a legmagasabb rangú tiszt nálunk volt: Vajnai Károly alezredes, Horthy régi társa, a 8/E. osztály vezetője. Ôhozzá tartozott ez a lukácsházi rész mind, meg Perint, Hegyfalu, Vámoscsalád. Idős ember volt már, de jó megjelenésu és jó beszédu. Muvelt a családja is. A feleség szokta mutatni a testvérét képeslapokon; a felvidéki, erdélyi bevonulási fényképeken mindig Horthyhoz közel, mögötte volt látható. Vezérkari százados; a nevét nem tudom. Két kislányuk volt: Jutka, az idősebb, kilenc-tíz éves volt; a kisebb, Edina, még nem járt iskolába, ötéves forma lehetett. Ha bombáztak – Budapesten veszélyesebb volt, megtanulhatták –, nagyon félt. Riadókor szegény gyerek menekült mindjárt a futóárokba. Akkor már kötelező volt minden háznál futóárkot ásni.
-----Ez az alezredes mesélte nekünk egyszer este, hogy ő ott volt a vörösterror végén Horthyval Szegeden, amikor elindult a Nemzeti Hadsereg szervezése. Úgy kezdődött, hogy Horthy nyolc ludovikás tiszttársával cselt tervezett a szegedi vörös laktanya ellen. Tudták, ha nem sikerül, őket agyonlövik. Mind a nyolc – a kilencedik volt a Horthy – vöröskatona ruhába volt öltözve, de a zsebjükben ott volt a kokárda. A laktanya bejáratánál, a kapuszín alatt föl volt állítva a géppuska védekezésre. Egy emberük bejelentkezett, és beengedték. Hozta a hírt, hogy délután három órakor beszédet tart a vöröskatonaságnak egy magas rangú tiszt, az egész század sorakozzon föl a laktanyaudvaron. Arra az időre föl is sorakoztak a katonák, és várták a tisztet. Be is ment ez a tiszt, és tartott egy előadást, de a vörös oldalon, vörös programot szónokolt nekik. Na, de a többi, a másik nyolc ember meg úgy ment be, hogy lefegyverezték a két géppuskást. Azokra kituzték a kokárdát, a géppuskát meg befordították a századra. Kettő ott maradt, a többi hat meg fölment az emeletekre, az ottani napost meg a szolgálatost fegyverezték le. Kituzték a kokárdát, kitartották a fegyvereket az ablakon, és fölszólították azt, aki a szónoklatot tartotta, hogy adja meg magát, mert tüzet nyitnak. Erre föltartotta a kezét - társuk volt ő is -, megadta magát. Ez a Vajnai Károly, aki nálunk volt, és ezt mesélte nekünk, egyike volt a nyolc tisztnek. Mikor aztán megalakult a Nemzeti Hadsereg, Horthy nyolc osztályra osztotta a minisztériumot, és egyik-egyik szereplő lett egy-egy osztály vezetője. Vajnai alezredes a 8/E. osztálynak volt a főnöke.
-----Itt Csömötében a Tolnai kocsmában volt irodájuk, följebb meg az Östör csárdával szemben, a Nusi jegyző házában – ma Pomotyi-ház –; oda ment naponta, és járta a hozzá tartozó falvakat. Én meg Kőszegre jártam, mert minden háztól kellett egy embernek menni lövészárkokat ásni meg türzérségi állásokat. Kőszegen kívül, ahogy a cáki postaút kimegy, a kanyartól ástuk a tüzérségi bunkerokat meg tankcsapdákat egészen a Pogányok bejáratáig. Öt méter mély árkot; öt méter széles volt fönt, lent meg talán másfél méter.
-----A zsidók velünk együtt jártak dolgozni; a téglagyárból jöttek. Mivelünk bejárt a vonat, leszálltunk, mentünk a szerszámraktárhoz, és mindenki vett magához szerszámot, amit akart, ásót, csákányt, lapátot. A zsidók mindennap jöttek velünk; német katonák hajtották őket, meg vigyáztak rájuk. Mi aztán annyi kaját vittünk magunkkal, hogy nekik is tudjunk adni, mert étlen pusztultak volna attól, amit kaptak bent. Csak munkaképeseket hajtottak ki, öregeket meg nőket nem. De ezek is úgy néztek ki, meggörbülve, mint aki a halálán van. Kézbe nem adtuk oda nekik a kaját, de úgy intéztük, hogy mégis hozzájussanak. Mintha keresnék valamit a bőrtarisznyában, leejtettem a becsomagolt ételt, ők meg fölvették. Nem akartuk, hogy nyakon csípjenek, de az is lehet, hogy szándékosan hajtottak minket is velük együtt, hogy valamit tudjunk adni a szerencsétleneknek. Százával voltak. Talán ezren nem; lehet hogy bent voltak még, akiket nem tudtak már kihajtani munkára.
-----Ezek aztán külön dolgoztak mitőlünk, de láttuk őket, mert látótávolságban voltak. Mikor kiértek, láttuk, hogy csak félreáll egyik is, másik is – nem a bokor mellé, csak kicsit félre valahová –; leturte a gatyáját, meg szórta ki a tetuket. Még agyon se nyomta. Anadrágjuk ráncába, oda ültek be mind a tetuk. De annyi volt...; látta az ember, hogy avval foglalkoznak egész nap.
-----Amikor a nyilasok átvették a hatalmat október 15-én, utána – ezt is a Vajnai mesélte nekünk – Pesten minden irodában egy nyilas karszalagos pártszolgálatos volt, aki ellenőrizte őket. Ô nem is tartotta meg a sofőrt – saját autója volt, maga vezette –, mert hátha az is figyelő.
-----Innét még eleinte visszajárt Budapestre; a Sashegy utca sarkán állt egy ház, az volt az övék. Utoljára karácsony előtt, szenteste napján ment föl Pestre; sógora még bent volt, de aztán ki tudtak jönni. A budaörsi úton menekültek ki; akkor már géppuskázták az oroszok. Szerencsésen hazaért. Amikor megjött, mondta, most még nem kell félni, de húsvétra ideérnek az oroszok. Tisztában voltak a hadihelyzettel, hogy mikor hogy változik a front. Valamikor a '45-ös tél elején mondta, hogy most vannak a legnagyobb harcok Budapesten, talán már nem is áll a házuk.
-----Ezeknek a tiszteknek, akik a Horthy-hadseregben szolgáltak, egynek se tetszett a nyilasrendszer. Tették a dolgukat, de nem pártvonalon. De akkor már olyan zurzavar volt, hogy jóformán mindenki a maga feje szerint ment. Vajnai sohase beszélt Szálasiról, Beregfyről, bizalmasabb katonai dolgokról; a háborús helyzetről igen. Éppen úgy volt akkor is, mint a kommunizmus alatt: nem bízott meg senki senkiben. Mert ha nem rosszindulaból is, de valaki elszólja magát, olyan helyen, ahol valaki meghallhatja, akkor már baj lehet belőle. Az sem tetszett, ahogy bántak a zsidókkal, de ez már mind német nyomásra történt.
-----Az alezredes nagyon féltette az autóját. Angliában rokonai voltak a feleségének, onnan küldték. Egyszer mondja nekem, hogy kiment a sáncmunkából, nem kell nekem odajárni – valamit fizettek a munkáért –; ő többet fizet. Semmi más dolgom nem lesz, csak legyek az autóban, vigyázzak rá, amíg ő a feladatát teljesíti. Akkor már, zurzavaros időkben, voltak ezek a vonulások. Attól félt, ha valahol üresen otthagyja az autóját, a német katonák megtalálják, kiszabják az ajtaját, meg mennek vele. Én aztán egész nap bent ültem, ő meg ment Perintbe meg a többi faluba. Végigjárta a minisztérium őalá tartozó irodáit. Hegyfalun volt például lehallgató alakulat. Figyelték az angol, amerikai titkos jelzéseket, hogy mit tudnak megfejteni. Gondolom, minden nap ezeket szedte össze, este meg megtárgyalták Kőszegen, a Stiftben.
-----A főhadiszálláson mindennap reggel hétkor meg este hétkor volt a megbeszélés. Egy óra hosszáig szokott tartani. Mikor mentünk át a Gyöngyös-hídon, ott volt mindjárt az őrségparancsnok. A legnagyobb tisztet igazoltatták – oda csak nyílt paranccsal lehetett bemenni –, az embereiért ő felelt. Engem sehol se igazoltattak, pedig civilben voltam. Onnantól aztán föl voltak állva a testőrök, géppiszolyosok, meg kerbe-körbe mindenhol a járőrök. Mire a Szálasi jött meg Beregfy vezérezredes, miniszter, a törzstisztek is mind a helyükön voltak. Mindennap láttam őket.
-----Körülbelül március közepéig lakott nálunk az öreg, mert akkor átvezényelték Csepregbe. Odajött a sógora is, a vezérkari százados, aztán együtt mentek tovább nyugatra, még az oroszok érkezése előtt. Maguknak biztosították a helyet, hogy amerikai zónába kerüljenek.
-----Az oroszok Csepreg felől jöttek, a csóri úton a faluba, tíz óra körül. Ez nagyhéten volt, nagycsütörtökön délelőtt. Jöttek a harckocsik az Östör csárdáig, onnan Kőszeg felé vették az irányt. Erre lefelé akkor egy jött, talán kettő. Egy német katona bevárta őket. A Mikolics Miska bácsinál az udvaron volt ölfa rakva kockába úgy, hogy a közepén üres volt. Oda bújt be. Mikor látta az orosz harckocsit, hogy jön, kiment a vasútárokba, ahol a híd van a kápolna felé vezető úton. Mikor ideért a Miska bácsi házához a harckocsi – a tetején kint ültek a ruszkik –, tüzet nyitott rájuk. Na, azok meg mindjárt vissza. Hogy aztán eltalált-e valakit, nem-e, azt senki sem tudja, de ezt agyonlőtték. Többen voltak, mind rátüzeltek. Aztán leugráltak, odafutottak, szétrúgták a fejét, meg ott még szitává lőtték. Ott is maradt aznap, senki nem mert mozdulni se. Aztán rá két napra lett eltemetve, de ott, ahol agyonlőtték. Apám volt a bíró, megkérte a Szabó Ernő bácsit, akinek akkor halt meg a kislánya. Senki nem volt más, aki a sírt meg merte volna ásni. Kijött a Tálos plébános úr, megadta a végtiszteletet. Később lett egy rendelet, hogy minden faluban, ahol szanaszét vannak eltemetve elesett katonák, azokat ki kell vinni a temetőbe. Akkor onnan kihantolták, és egy ruszki mellé került. Az a ruszki a Csíki-udvaron halt meg. Ketten be voltak rúgva, összevesztek, egyik a másikát agyonlőtte. Ezt csak azok tudják, akik látták, mi történt, mert egyébként hősi halott lett belőle.
-----Az oroszok aztán, amikor elfoglalták a falut, amit megláttak és megtetszett, vitték. Lovat, szekeret, tehenet, mindent. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy lakott nálunk egy orosz őrnagy a pucerjával. Ez a szolga – Miklósnak hívtuk – egész nap nem ment semerre se. Vigyázott, hogy idegen ruszki be ne jöjjön, el ne foglalja a szobát. Egy alkalommal, mikor hazaértünk a mezőrül, és uzsonnáztunk, kimentem az állatokat ellátni. Ahogy a hátsó ajtón kilépek, látom hogy az egyik ökröt vezeti hátra egy ruszki. Benézek az istállóba, megvan-e a másik. Hát akkor bontja ki a láncot a társa. Szaladok, szólok a Miklósnak: ruszki szoldat karova zabráli! A karova a marha, tehén. Annyit már megtanult az ember, ahogy kézzel-lábbal beszélgettünk. Akatonáknak nem szóltam semmit, mert mindnél pisztoly volt. Agyonlő, aztán mit csináljak? Miklós fölkapta a géppisztolyt, ki az ajtón, mindjárt rákátott a ruszkira, hogy azonnal vezesse vissza. A másik akkor vezette ki a párját. Ordított rá oroszul, hogy kösse vissza. Bekötötte. Arra már a másik is hajtotta vissza. Ahogy kijött, úgy fenéken rúgta! A másikkal is beköttette; mikor az kijött, azt is... Mikor elmentek – a pajtához értek –, akkor meg utánuk eresztett egy sorozatot; nem rájuk, hanem a levegőbe, megijeszteni őket. Hasonló zabrálás sok volt; előfordult, hogy sikerült visszaszerezni egy tehenet vagy mást, ha segítettek az orosz gépéusok.
-----Május 8-án este, mikor mentem ki etetni, mentem hátra a nyersért, a Miklós jön ki, meg tartja föl a géppisztolyt. Kiabál: Jóska, vojna kaput! Mit tudtam én, hogy mi az a vojna kaput, de aztán megtudtam: vége a háborúnak. Sorozatokat engedett a levegőbe. Aztán a ruszkik mind elkezdtek lövöldözni, akik a faluban voltak. Este, mikor besötétedett, akkor meg rakettákat eregettek. Pár nap múlva aztán fölpakultak mind, és egy éjjel, hajnalban elindultak ki Németországba. Összejárták az egész országot, Berlint, ahol a harcok folytak. Ugyanerre vonultak vissza.
-----Péter-Pál napján a hegyről jöttünk haza ebédre. Bentről hallottam: akkora zúgás, morgás van az országúton... Mi a csuda van? Megint átjön rajtunk a történelem? Kimegyek, hát vonulnak a ruszkik Kőszeg felől le teherautókon. Az egyik után löveg volt, a másikon tiszta katonaság. Egyszercsak az egyik autórul egy katona igen integet. Én meg vissza. Este mondja a nagymama, mit gondoltok, ki volt itt? A Miklós. Pátiban pihentek meg, ami akkor üres volt. Előtte a minisztériumnak voltak ott irodái tiszti lakásokkal. Miklós ismerte a járást, eljött gyalog. Öreganyám adott neki egy fél sonkát, szalonnát; sütött tojást, jól tartotta. Aztán még adott neki egy nagy kerek házikenyeret, amilyent itthon szoktak sütni az asszonyok. Ez a Miklós úgy vigyázott mindenre! Megnézte a tikokat, disznókat, marhákat, hogy nem zabrálták-e el. Igen becsületes ember volt. Ô integetett.
-----Később lettek még ismerőseink, oroszok. Három gépéus: Sándor, Gyurka, Iván. Kőszegen Cvetkov százados, kapitány volt a városparancsnok, oda tartoztak ezek. Mikor az őrnagy elment innen, elvonult az alakulat, ők foglalták el a szobát. Kőszegen laktak, a parancsnokságon, de ezt a szobát fönntartották maguknak. Ha pihenni akartak – lóháton jártak –, jöttek. Az ajtón ki volt téve egy papír orosz írással, hogy foglalt, orosz ne lépjen be. Ha jöttek, mindig kérdezték, hogy nem volt-e valami, de nem volt. Rendbetették volna mindjárt. Végigmentek a falun, át Pösébe, Gyöngyösfaluba, utána vissza. Az volt a dolguk, hogy a saját hadseregüknél rendet tartsanak. Olyanok voltak, mint a magyaroknál a tábori csendőrök.
-----Egyszer jött két ruszki tiszt szekéren. Részegek voltak. A lovakat bekötötték az istállóba. Magyaráztuk, ahogy tudtuk, hogy foglalt a szoba. Volt egy tolmács a közeli szomszédban: átjött, de az is hiába beszélt nekik. Lefeküdtek ruhástul, részegen, ahogy voltak. Jön az egyik gépéus, az Iván. Ô volt a fiatalabb. Bemegy, mindjárt látja, hogy részegek. Elvette fejük alól a pisztolyt, aztán lábuknál fogva lehúzta őket az ágyrul, csak úgy huppantak le a földre. Na, gondoltam, ezeknek végük, agyoncsapták a fejüket. De nem volt végük. Fölébredtek, megbokrosodtak a bánásmódtól. Az egyik elkezdett veszekedni Ivánnal, még egy pofont is lehúzott. A másik elszaladt, hívta a többi katonát. Jöttek is, és itt álltak az ajtóban, amennyi idefért, feltűzött szuronnyal, puskával. Én meg leszaladtam a rendőrökhöz – akkor a Lőwinger házában volt az őrs, a sarkon –, hogy szóljanak föl Kőszegre a Cvetkovhoz, mert baj van. Aszomszéd szobában meg nők bújtak meg, ahányan elfértek, még az ágy alatt is aludtak. Itt voltak biztonságban, amíg az őrnagy itt volt. A férfiak meg az istálló padlásán, a szénán aludtak. Két teherautóval jöttek le Kőszegről; lehettek negyvenen, ötvenen is. A Cvetkov maga vezette őket. Körbevették a házat elölről, a szomszéd felől meg hátulról. Ezek látták, hogy mese nincs, benn vannak a zsákban. Fölrakták őket az autóra, és mindjárt föl Kőszegre, a parancsnokságra. Ott aztán kimosták őket; hamar kijózanodtak.
-----A gépéusoknál én nem láttam rangot, de tekintélyük volt. Akármilyen századost is igazoltathattak. Hatalmuk volt, de segítettek is, ahol tudtak.
-----Ôk hárman maguk közt is így nevezték egymást: Sanyi, Gyuri, Iván. Talán tisztán nem is oroszok voltak. Mert volt olyan eset, korábban, hogy kiderült, tudott magyarul.
-----A húsvét utáni napokban, még az őrnagy előtt, bejöttek hárman. Előzőleg édesapánk adott ezerkétszáz pengőt nekem is, öcsémnek is, hogy ha valamerre elkeverednénk, elvinnének minket, legyen nálunk. Este kártyáztunk mi ketten meg tőlük ketten; a harmadik csak nézett. Az elején mindig vesztettünk; ruszki kártya volt, nem ismertük. Elfogyott az összes pénzünk, föl kellett volna kelteni édesapánkat, hogy adjon még pénzt, mert adósságunk van. A harmadik meg mintha értette volna, odadugott egy csomó pénzt. Utána mink mindig nyertünk. Igen ám, de nekünk jó pénzünk volt, a magyar pénz. Az meg már a debreceni, amit a ruszkik hoztak be. Magyar pengő volt az is, magyarul volt rajta minden, csak nem az eredeti magyar pengő. A debreceni kormány pénze. Ebből a gyengébb pénzből nyertünk mink, a jó pénzt meg eltették. Talán felét érte; mi kétszer annyit nyertünk, így körülbelül visszakaptuk a veszteséget. Kiderült hogy ez a harmadik tényleg tud magyarul: az apja az első világháborúban kint maradt fogságban. Megnősült, s ott maradt a fogság után.
-----Ezt a debreceni pénzt is elfogadták, de nem ért annyit. Más színe volt, úgy lehetett megismerni, meg rajta volt a debreceni kormány. A régi magyar pengő papírja sötétebb volt, meg kisebb is.
-----Április elején voltak itt ezek a kártyások. Utána jött az őrnagy a Miklóssal – körülbelül egy hónapig laktak nálunk –, aztán a gépéusok egy évig, 1946 nyaráig. Kőszegen ez a parancsnokság megvolt tovább is, de akkor már nem jártak ki a lovasok, csak a városban voltak.
-----A háború alatt a család még egyben volt. Éltek a nagyszüleim, édesapám, édesanyám, meg mi ketten. A háború után azonban kiütött a tífuszjárvány, az egész család benne volt. Az oroszoknak itt volt a konyhájuk, a szomszédban, és ide jártak ebédelni. Csak későn vettük észre, hogy hátul, a kertben lévő kútunkba hordták a csontot meg egyéb hulladékot. Nyáron ebből itattuk az állatokat, mikor a fák alatt hűsöltek, meg mink is ittunk belőle. Nyáron az öcsém lett beteg, október végén meg édesapám meg édesanyám került kórházba. Szombathelyen a Faludi Gimnáziumban volt a hadikórház, ez lett a járványkórház. Édesapám ott meg is halt november 11-én. Hazahoztuk; megvolt a temetés, de édesanyám csak két héttel a temetés után jöhetett haza. A következő év elején, január 16-án volt édesapám hagyatéki tárgyalása Kőszegen. Akkor még kőszegi járás volt, s mi oda tartoztunk. Reggel édesanyámmal fölmentünk vonattal, haza meg gyalog. Olyan rosszul éreztem magam, lefeküdtem. Feküdtem egészen márciusig, akkor kezdtem lábadozni a tífuszból. Engem már nem vüttek be a kórházba; itthon kezelt a Szabó doktor úr Gencsről. József-nap körül kezdtem jobban lenni; akkor tudtam először fölkelni, de csak keveset bírtam sétálni, kampósbottal.
-----Sok balesetről hallottunk abban az időben, amik megmaradt fegyverekkel vagy talált gránátokkal történtek. Majdnem minden háznál volt valamilyen fegyver. Éppen lövöldöztek a Bődi János bátyámnál a pajta oldalában. Átmentem – bottal tudtam menni –; mondom, megnézem, mi van. Valami nem stimmelt a pisztollyal, én meg éppen akkor értem oda, amikor velem szemben elsült a pisztoly, s keresztül a lábamon. A tífusz után éppen nem hiányzott. Az volt a szerencse, hogy csontot nem ért, csak izmot és ereket roncsolt. Annyi vérem elfolyt, hogy amikor a nadrágomat letoltam, mint egy tüdő, az alvadt vér. Gyorsan segített egy öreg a közelből, aki szanitéc volt a fronton. Be akartak vinni Kőszegre, a kórházba, de mondom, engem ne vigyenek semerre se. Ha meghalok, itthon halok meg; mit csináljunk, ha az úton megint vérezni kezd... Végül tudott jönni a Szabó doktor úr, aki a tífusszal is kezelt. El nem ment addig, amíg nem látta, hogy jobbra fordul a sorsom. Mondta édesanyámnak, ha tudnak, szerezzenek galambot, abból főzzön levest, paszérozza át a húst. Mást ne adjanak enni, csak ezt. Még sokáig jött mindennap átkötözni a sebet. Megmaradtam.
-----A nagy pénzromlás után '46 augusztusára bejött a forint. Sose felejtem el, '47 januárjában volt a jóvátételi vásár, akkor ezzel fizettek. Nekünk volt egy pár ökrünk eladó. Minden negyedik évben eladtunk egy pár ökröt, de arra már volt kétéves új pár, amiket tavasszal be tudtunk fogni; be voltak tanítva. Lovaink még nem voltak. A vásár Szombathelyen volt, a 12-es épület helyén. Reggel korán kellett odamenni, ezért mink előző nap délután, este az öcsémmel behajtottuk a sógorhoz, aki a Rumi úton lakott, a Berger kocsma szomszédságában. De csúszott az út annyira, hogy csak az út szélén tudtunk menni. A vásárban mink az elejére kerültünk. Egy állatorvos nő meg egy tiszt volt ott, oroszok, ők válogatták. A nő fölállt a kerítés peremére, rám mutat, hogy davaj. Meg az öcsémre is, hogy párja. Párja is davaj. Ennyit tudott magyarul. A legelsők voltunk, akik vihettük. Kilenc mázsa nyolcvan kiló volt az egyik ökör, a másik meg tíz mázsa nyolcvan kiló. Hatalmas állatok voltak. Kilójáért öt forint ötven fillért számoltak; annyiért fizették a hízott állatokat. Volt még a kötelező leadás is; a saját leadásunkat kiegyenlítettük, a többit el tudtuk még adni. Megvehette bárki, akinek húsleadása volt, s arra még az illető fizetett nekünk kilónként egy forintot.
-----Önállóan gazdálkodni én csak azután kezdtem, hogy megnősültem 1951-ben. Amíg nagyapán és édesapám gazdálkodtak, mindig egy pár ökör meg tehén volt befogva, így munkáltuk a földet. A nősüléssel nagyobb lett a birtok; lovakat kellett beállítani, mert a ló gyorsabb, mint az ökör. Áttértünk a lovasfogatra, de közben igénybe vehette az ember a gépállomás segítségét; akkor még kedvezményes ára volt a gépállomási munkáknak. Az őszi mélyszántással, tavaszi tárcsázással sokat könnyített a fogatos munkán. De aztán ott voltak a leadások meg az adó évente. Pénzt is meg terményt is kellett adni. Ha valami nem termett vagy kevés, akkor megvettük mástól, és azt adtuk le. Volt úgy, hogy Fertődre mentem el kukoricát venni.
-----Még az aranykalászos iskolából ismertem egy zsirai fiút, a Varga Jancsit. Írtam neki levelet, mert úgy hallottam, hogy száz forintért lehet kukoricát venni, mázsáját. Válaszolt is hamar a levélre, hogy már százhúsz forint a kukorica, de hamar gyere, mert ha sokat késel, igen keresik a kukoricát, mindig följebb megy az ára. Ez '52-ben lehetett. Megbeszéltem Lukácsházán az apóssal meg másokkal, akiknek szintén kellett kukorica – nekem huszonhárom mázsa –, hogy indulok biciklivel. Apóséknál találkoztam Janzsó Gyula bácsival, vele mentem. Akkor csak határsávval lehetett menni egyik megyéből a másikba. Kőszegen, a rendőrségen kértem engedélyt; csak Peresznyéig mehettem volna, ott a megyehatár. Kaptam is két napra. Elmentünk, de Zsirán már százhetven, száznyolcvan forint volt, és fogyóban. Mondja Jancsi, hogy menjünk el Fertődre, ott még olcsó a kukorica. Gyula bácsinak volt egy ismerőse Fertődön, aki Lukácsházán a Szolnoky-birtokon volt kertész. Szívesen fogadtak. Este még megjárták a falut, s reggelre föl volt merve a kukorica. Helyben az ottani raktárba vihettük. Segítettek az emberek. Kaptunk érte beszolgáltatási jegyet, és mehettünk a postára a pénzünkért. Százharmincöt forintért vettem meg mázsáját, a leadásért meg kaptam tizenkilencet. Ennyit rá kellett fizetni.
-----Pénzünk onnan volt, hogy két-három anyadisznónk minden éven volt. Vitte az ember a malacokat szekéren kedden Szombathelyre, a piacra, csütörtökön Csepregbe, szombaton meg Kőszegre. Amíg el nem fogytak a malacok, addig hordtuk egyik helyre is, másik helyre is.
-----A beszolgáltatásnál megvolt, hogy mennyi a terület, hány hold, az után mennyi búzát, kukoricát, mennyi szénát kell leadni. Emlékszem, egyszer nyolc mázsa száraz lóhert meg tizenkét mázsa szénát kellett vinni. A lóhert Gencsre, a papudvarba vittük, a szénát Kőszegre.
-----A gabonát a cséplésből mindjárt aznap szállítottuk föl Lukácsházára, a régi malomba; ott volt a raktár. Nekünk a fejadag maradt. Ahány családtag, minden családtagnak kétszáznegyven kiló. Annak egy évig ki kellett tartani. Minden tavasszal meg kellett csinálni a gazdakönyvet – be kellett jelenteni a tanácson, hogy mennyi gabonát akarunk vetni –; annak alapján is számoltak. Vetőmagot búzából egy holdra száz-százhúsz kilót hagytak, árpából nyolcvanat. A többit mind egy szemig le kellett adni. Aki nem vitte el maga, nem szolgáltatta be, annál fölsöpörték a padlást. Ilyen volt minden faluban egykettő. A söprő emberek legtöbbször városi gyári munkások voltak, akik vállalták. Jól megfizették őket.
-----Ez a beszolgáltatási rendszer az '50-es években '53-ig tartott, amíg Nagy Imre nem lett a miniszterelnök. Ô megszüntette; kezdett kicsit javulni a helyzet. Az egyéni gazdáknak sokat segített. Beszolgáltatás már nem volt; csak az adót kellett fizetni, de az is kedvezőbb lett. Nem ezerkétszáz forintot kellett fizetni holdanként, ha jól emlékszem, hanem csak nyolcszázat. Kicsit föllélegeztünk. Aztán ha így békén hagyták volna az embert, a parasztembert, az jó lett volna. Magunk csinálhattuk volna a sorsunkat; kicsit belszólhattunk volna, hogy mit írjon a történelem.