SZÉLL KÁLMÁN

A JÖVŐ ORVOSLÁSÁNAK
NÉLKÜLÖZHETETLEN KÖTŐANYAGA AZ ETIKA

"Egyre több olyan emberre van szükség a világon, aki hisz a jóban.
Nem élhetünk többé olyan életigenlő emberséges rend nélkül, amely
segíti az embereket emberré válásukban. Csak az ilyen rend mentheti
meg az emberiséget azoktól a veszélyektől, amelyek a létét fenyegetik."
Gmeiner H.

--------------------------------------------------------------------------------A XX. század természettudományos fejlődése minden korábbi elképzelést felülmúlt. A mára felgyülemlett tudományos-szakmai adathalmaz olyan méretűvé vált, hogy annak már nem csupán birtoklása (elsajátítása) jelent szinte legyőzhetetlen nehézséget, de orvostudományi alkalmazásának mikéntje is. Márpedig az alkalmazás mikéntje maga a gyógyítás, vagyis az orvoslás célja. A XXI. század orvosának ezzel a hatalmas kihívással kell tudatosan szembesülnie, amelynek etikai iránytű nélkül képtelen megfelelni.
-----Az etika a filozófia ága, amely elsősorban arra a kérdésre keresi a választ, hogy embertársainkkal és a társadalommal, sőt az élővilággal és a környezetünkkel szemben mi a jó, a helyes, és mi a rossz, a helytelen viselkedési mód. S éppen ezen kérdésekre nem adnak választ a tudományos adathalmazok. Pedig a döntés nem mindig könnyű. Nem véletlen, hogy amikor az Úr álmában megjelent Salamonnak, az tőle nem hosszú életet vagy gazdagságot kért, hanem azt a képességet, hogy a jót és a rosszat képes legyen megkülönböztetni (1Kir3).
-----Az orvoslás a történelem függvényében folyamatosan változott. Az utóbbi kétszáz évben szinte ötven évenként változtak a paradigmák, hangsúlyok, módszerek, sőt viselkedési minták is. A lexikális tudáshalmaz, a betegek nagykorúsítása, a politika gyámkodása, valamint a tömegtájékoztatás révén nemcsak az orvoslás mikéntje, de az orvosok társadalmi megbecsülése is változott. A mindezen kihívásokra való megfelelés legfontosabb feltétele a helyes etikai megközelítés.
-----A XIX. század közepén az orvoslás fellendülése révén az orvosi munka hatékonyabbá vált, az orvosok száma növekedett s biztosította az orvosok és orvostudomány társadalmi elismertségét. Az orvost mindenkor tudása és embersége (etikai viselkedése) miatt tisztelték. Az ószövetségi biblia deuterokanonikus írásából, Sirák fia könyvéből hitelesen olvashatjuk az orvos megbecsüléséről szóló, több mint kétezer éves alábbi, figyelemreméltó sorokat(Sir 38):^*

-----"Tiszteld az orvost, mert jó szolgálatot tesz, mert hát az orvos is Isten teremtménye. (1) Tudása miatt az orvos emelt fővel járhat, még a hatalmasok körében is megcsodálják (3). A gyógyszereket a földből adja az Úr, és az okos ember nem veti meg őket (4). Ápolás, enyhítés céljából használja a gyógyszerész is a gyógyszert, azért készíti. Munkálkodásának nincsen vége, jóvoltából az egészség terjed a földön (7, 8). Fiam, ne késlekedj, hogyha megbetegszel, imádkozz az Úrhoz, és meggyógyít téged. Menekülj a bűntől, és legyen tiszta a kezed, tisztítsd meg a szíved minden gonoszságtól. Mutass be tömjén- és lisztáldozatot, s adakozz bőkezűen, amint tőled telik. De hívd az orvost is, az Úr alkotta őt is, ő se hiányozzék, mert rá is szükség van. Van, amikor az ő kezében van az egészség, mert hiszen ő is könyörög az Úrhoz, hogy munkája nyomán javulás álljon be, s adjon gyógyulást az élet javára (9-14)."

-----Az idézett sorokból jól kivehető a Kr. e. I–II. században uralkodó kettős szemlélet, amely egyfelől az emberi gyógyulás isteni eredetét tartja szem előtt, másfelől azonban ehhez már az orvos munkáját is szükségesnek tartja. Az ember a betegségében minden időkben magába szállt, igyekezett igazabbá lenni, megtért és kiengesztelődött Istennel, akinek segítségére joggal számíthatott. Ma sincs ez másként. Pető Ernő például, amikor a helyi érzéstelenítésben operált betege időnként "Jaj, Istenem!", vagy "Isten, segíts!" szavakkal sóhajtott hangosan fel, mindig azt válaszolta: "Folyton segíti, mi vagyunk a küldöttei."
-----Atudomány és a gyakorlat az orvostörténelem során más és más súlypontokat jelölt ki számunkra. A pusztító világjárványokat és fertőző betegségeket a XIX–XX. században megoldotta a közegészségügy, amely a megelőzésben is jeleskedett. Ugyanezen időt szokták a sebészet évszázadának is nevezni. Ezzel egyidőben diagnosztikus és terápiás lehetőségeink száma is ugrásszerűen megszaporodott. Új tudományágak keletkeztek, mint az immunológia, transzplantológia, genetika, molekulárbiológia, aneszteziológia, intenzív terápia stb.
-----A XIX. században és a XX. század első felében az orvos főleg személyiségével és tudásával hatott. Eszköztára egy kis "bábatáskába" belefért, hiszen még injekciót is csak kivételes esetben kellett adnia. Fő segítői a XVIII. században az ún. első bécsi orvosi iskola neveltje, egy kocsmáros fia, Leopold Auenbrugger által felfedezett kopogtatás (perkusszió) és a francia René Laënnec által kimunkált hallgatózás (auszkultáció), s általában az ún. fizikális vizsgálat volt. Mivel csupasz füllel nem illett a hölgyek keblét érinteni, kialakították a kezdetben fából készült hallgató tölcsért, vagyis a sztetoszkópot, amely kiválóan továbbította a légzési- és a szív-hangokat, ugyanakkor kellő mértékben eltávolította az orvost a beteg testétől. Ezen egyszerű felfedezések ugrásszerűen megjavították a diagnosztikus lehetőségeket, mert füllel és kézzel, majd egyszerű eszközökkel (szemtükör, fültükör stb.) mintegy behatoltak a testbe. E vizsgálatok testünknek mind finomabb részleteit tárták fel, s akadtak olyan virtuózok, akik művészi fokon bántak e lehetőségekkel. Mesterien értettek a hallgatózáshoz, kopogtatáshoz, tapintáshoz. Nem véletlen, hogy az orvosi ténykedésnek egyik legáltalánosabb szimbóluma csakhamar éppen a sztetoszkóp lett, amely ma is az orvosi munka legáltalánosabb, szinte emblematikus eszközeként szerepel a köztudatban.
-----Jó száz év eltelte után e vizsgáló módszereket is meghaladta az idő. Elsőként a Konrad Röntgen által 1896-ban felfedezett X-sugár hatolt még mélyebbre a testbe, amit aztán a XX. század második felében az ultrahang (szonográfia) váltott fel, majd pedig a képalkotó (ikonográfiás) eljárásoknak egész sora állt rendelkezésre, amelyek az orvosok előtt feltárták az emberi testnek valamennyi rejtett területét. Ezek közt is kiemelném a computer tomografot (CT-t), amely korszakos módon javította a diagnosztikus lehetőségeket. Ezek háttérbe szorították a kopogtatást és hallgatózást, noha azok ma is fontos segédeszköznek számítanak, hiszen vannak olyan helyzetek, amikor csakis ezekre vagyunk utalva. Mert mit használ a legjobb röntgen vagy szonográfiás készülék, ha áramkimaradás van, vagy olyan helyen kell vizsgálnunk (pl. egy alföldi tanyán, hegyi menedékházban, avagy a terepen, háborúban, katasztrófák idején stb.), ahol áram sincs, vagy nincs (esetleg elromlott) a készülék. Németországban helyenként a fizikális vizsgálatokat oly mértékben hanyagolták el, hogy Angliában óvakodtak német famulusokat beállítani éppen amiatt, mert nem uralják a klasszikus orvosi vizsgálatokat. Ugyanakkor a Markusovszky kórház intenzív terápiás osztályán a nyolcvanas évek elején száz betegen hasonlítottuk össze az orvos fizikális vizsgálatával nyert adatokat a rákövetkező röntgenfelvétel leletével. Magunk is meglepődtünk, hogy a röntgen csaknem minden esetben igazolta a fizikális leletet. Ehhez azonban jól kell tudni vizsgálni, noha a ma orvosa ezeket a "divatjamúlt" vizsgáló módszereket hajlamos lebecsülni.
-----A XXI. század orvoslása merőben megváltozott. Ezek közt kiemelném a technika haladásának hatását, hiszen a jelen orvostudományát a technika uralja, miközben az orvos személyisége s a beteg humán vonatkozásai sajnálatosan visszaszorulni látszanak. A technikai fejlődés, továbbá a gyógyszeripar soha nem látott eredményei oda vezettek, hogy ma az orvostudomány egyfelől az orvosi műszeripar, másfelől a gyógyszeripar (kereskedelem) fogságában vergődik. Ez egyebek mellett az orvosok szemléletére van kihatással, hiszen az érintett cégek reklámhadjáratának bombái naponta érik őket, ezáltal egyes műszerek, gyógyszerek hasznát túlértékelik, ami oda vezet, hogy a profitorientált gyárak a valódi értéküket meghaladó áron adhatják el termékeiket. Hatalmas pénzek mennek el e kiszolgáltatott helyzet fenntartására. Nem véletlenül, hiszen az orvosi műszerek hihetetlen segítséget nyújtanak a diagnosztikában és terápiában, amelyek ma szinte nélkülözhetetlenek, s olyan mértékben törtek előre, hogy lassan már-már az orvos létét is veszélyeztetik. (Elméletileg elképzelhető ui. egy olyan számítógép-vezérelte műszeregyüttes, amely pontos kórismét ad, és kezelési algoritmusaival a bizonyítottan legkorszerűbb terápiát is biztosítja.) Csakhogy a számítógépeket is emberek programozzák és tökéletesítik, viszont nincs érzelemviláguk, nem ismerik a morált, nincs etikai töltésük, és csak programozásuk határáig képesek dönteni. Az orvosok sajnos olykor elfelejtik, hogy betegükben egy érző, nem ritkán lelkileg is sebzett, emberi segítségre szoruló személyiséggel és nem egy munkadarabbal, horribile dictu, nem egy készülék tárgyával van dolguk.
-----Már ma is vannak jelei, hogy az orvosok csupán e műszerek gépkezelőiként munkálkodnak, helyettük mindent a műszerek végeznek el, amelyek eredményei számukra szentek és megváltoztathatatlanok. A betegek is érzik a csodálatos készülékek hasznosságát, igénylik is őket, amelyek joggal vívták ki manapság az egész orvoslásra vonatkozóan a "készülékmedicina" előkelő elnevezését. Ám a legcsodálatosabb műszer is csak a beteg és orvos mellett hozhat igazi hasznot, s nem furakodhat mintegy elválasztóként az orvos és a beteg közé. Az orvosok ne szolgái, hanem urai, mesterei legyenek ezeknek a készülékeknek. Ezek a műszerek hallatlanul drágává tették az orvoslást, amelynek költségei még a leggazdagabb társadalmakat is próbára teszik, s egészségügyi reformokat sürgetnek. Erre térünk ki a következőkben.

AZ EGÉSZSÉGÜGYI REFORM NÉHÁNY ELVI KÉRDÉSÉRŐL

Lám a készülékmedicinából kiindulva máris az egészségügyi reformokba botlottunk, ám az egészségügy valamennyi területéről elindulva, előbb-utóbb mindenképpen beleütköztünk volna. Nem véletlenül, hiszen az egészségügyi ellátás árrobbanása még a leggazdagabb országokat is bizonyos reform-cselekvésre ösztönözte, mely szegényebb országokban egyenesen kényszerítő erővel érvényesül. Ám a reformok csakis megkerülhetetlen etikai alapokon kivitelezhetők.
-----A konkrét orvoslás ugyan mindig a beteg és az orvos közt zajlik, ám ez elválaszthatatlan attól az egészségügyi rendszertől, amely az ellátást szervezi, szabályozza, finanszírozza. Ma az egészségügy talán az egyik legbonyolultabb ellátó rendszerünk, amely a megelőzéstől a rehabilitációig, a csecsemőgondozástól az öregellátásig, egymással szorosan vagy lazán összefüggő, összetett területeket ölel fel. A kórházakban számos szakterület kiegyensúlyozott együttműködésére, működtetésükhöz pedig bonyolult műszaki felépítésű üzemekre van szükség. Vezetésükhöz magasszintű interdiszciplináris szakmai és közgazdasági ismeretek szükségesek. Egészségügyi reformot tehát csak nagyon körültekintően, tudományos munkára és hatástanulmányokra, valamint kritikusan értékelt külföldi tapasztalatokra építve és hosszú távra érdemes (szabad) bevezetni. Legelőször az elveket kell tisztázni, majd az egészből kiindulva kell azokat aprópénzre váltani. A kapkodó részmegoldások, ötletszerű reformok kudarcra vannak ítélve.
-----Ma egy kórház berendezése, felszerelése nagyjából azonos nagyságrendű anyagi kiadást jelent, mint épületének felépítése. Minthogy azonban a műszerek, gépek, diagnosztikus és terápiás eszközök erkölcsileg 6–8, műszakilag 8–10 év alatt elavulnak, tízévenként szinte egy új kórházat kellene építeni, ami még a gazdag államoknak is fokozott erőpróbát jelent. Hazánkban az egészségügyre költött összegek mind a GDP százalékában, mind abszolút számban elmaradnak a fejlett nyugati országokétól. Csoda, hogy mégis magasabb nívójú az ellátás, mint ami a ráfordított összegből várható lenne, s ez a dolgozók alacsony bérezésének és áldozatvállalásuknak köszönhető. Az aránytalanul alacsony bérezés azonban megbosszulja magát, ami az orvosok és nővérek tömeges elvándorlásához vezet. Elvárható ugyanis, hogy az egészségügyi dolgozók éljenek a hivatásukkal és szakmai tudásukkal, de etikátlan kizsákmányolás a hivatástudattal visszaélni. A megnyomorított ellátás kitermelte a szocializmusnak a mában is túlélő, sőt ma is izmosodó rákfenéjét, a hálapénzrendszert.
-----Noha a hatékonyabb és racionálisabb felhasználás kétségtelenül bizonyos megtakarításokhoz vezet, az egészségügyi reform nem azonos a költségmegszorítással. Csakis olyan reform fogadható el, amelynek révén az egészségügyre eső állami kiadások nem csökkennek, az ellátás (beleértve a megelőző orvoslást is) színvonala nem romlik, sőt, ha lehet, emelkedik. Ez etikai követelmény! Hippokratész óta érvényes, hogy a beteg érdeke a legfőbb törvény. Csak második – bár kétségtelenül fontos – szempont a költséghatékonyság növelése abból a célból, hogy a világszerte szinte elviselhetetlenségig növekvő egészségügyi kiadásokat mérsékeljük, illetve az így megtakarított pénzösszeget a betegellátásba visszaforgassuk. Ha a sorrend megváltozik, és a költséghatékonyság lesz a fő (vagy akár egyedüli) cél, akkor a betegellátás többnyire csorbát szenved. Másképp fogalmazva, ha a hatékonyabb szervezéssel és működéssel megtakarítás érhető el, ami az egészségügy más területén hasznosítható, akkor sikeres reformról beszélhetünk, ha azonban öncélú megszorítás révén az egészségügyből pénzt vonnak ki, akkor álságos, etikátlan visszaélés, bűnös megtévesztés történik, ami nem érdemli meg a reform elnevezést. A reform szó megcsúfolása ugyanis, ha általa romlik az ellátás volumene, csökken a színvonal, nőnek a várólisták, utcára kerülnek betegek, elmaradnak szűrővizsgálatok stb. Márpedig az elmúlt idők egyes leépítő reformintézkedései sajnos ezeket eredményezték. Az egészségügyi intézmények épületeinek eladása jogos, ha nincs rájuk szükség, és az érte kapott pénzt az egészségügyben használják fel, ám etikátlan akkor, ha az ebből származó összegeket az egészségügytől megindokolatlanul elvonva, a költségvetési lukak betömésére használják fel.

-----A magas létesítési és fenntartási költségek világszerte a takarékos (költséghatékony) ellátás megvalósítását kényszerítik ki. Legkevesebbet a szakmai gyógyító munkán lehet takarékoskodni. Egy műtéti érzéstelenítésben felhasznált altatószer mennyiségét pl. nem lehet megspórolni, mert ez nem biztosítja a fájdalommentes műtétet, de a drága altatószerrel pazarolni sem lehet, hisz' ez a beteg túlaltatásával járna. (Csak az olcsóbb eljárások választásával s a takarékos anyagkezeléssel lehet némi eredményt elérni.) Ugyanígy nem lehet a szükséges gyógyszeradagokat megrövidíteni, elhagyni stb. Takarékoskodni például az ápolási napokkal lehet (ún. egynapos sebészet, a járóbetegként elláthatók kórházi kezelésének mellőzése, stb.).

-----Bármely reform óhatatlanul egyéni (beteg és/vagy orvosi), továbbá közösségi és intézményi érdekeket sérthet, a javak elkótyavetyélésével járhat, tehát csak nagy körültekintéssel (felvilágosítást és meggyőzést követően), a lehető legszélesebb konszenzus alapján, nem pedig huszárrohamszerűen alkalmazható. Meggyőződésem, hogy a reális, ésszerű tervekről meg lehet, sőt meg is kell győzni a lakosságot, az egészségügyi személyzetet, akik megnyerése nélkül, (vagy éppen ellenükre) reformot bevezetni oktalanság. Minden reform bizonyos fokú rombolással is jár, de nem árt arra figyelmezni, hogy bármit lerombolni nagyon egyszerű, ám az így elkövetett hibákat kijavítani nehéz, hosszú és főleg költséges folyamat.
-----Az egészségügyi reformok megalkotásának és kivitelezésének elvi nehézsége abban rejlik, hogy etikus alapon kell meghatározni a szinte lehetetlent, nevezetesen olyan gazdaságosan működő, igazságos rendszert kellene teremteni, amelyből mindenki a legtöbb hasznot húzza, s amely leginkább megfelel a közjó feltételeinek. Nyilvánvaló, hogy ezt csak önkorlátozás és ésszerű kompromisszumok révén tudjuk biztosítani. Nem vitás, hogy jelenleg a szolidaritásra épülő, nonprofit egészségügyi biztosítási rendszer a leghumánusabb s egyúttal a legigazságosabb, amelyben mindenki képességei szerint hoz áldozatot, majd minden rászoruló szükségletei szerint részesül a rendszer által biztosított egészségügyi ellátásból. A 2008-as népszavazás bebizonyította, hogy a választók nem pártolják a rendszer privatizációját, mely a tőkebefektetésnek köszönhetően rövid távú eredményekkel kecsegtethet ugyan, de hosszú távon a tulajdonos nyilván haszonnal kívánja visszanyerni pénzét, ami csak kis részben történhet racionalizálással, ügyes kereskedéssel (amit különben az állam is megvalósíthatna), ám félő, hogy csak létszámleépítéssel és/vagy az ellátási színvonal csökkentésével teremthet nyereséget. Sokunk számára logikai rejtély, hogy miért éri meg egy magántársaságnak – változatlanul az állam pénzéből – valamely kórház működtetése, hogyan tud nyereségre szert tenni ott, ahol az államnak ez nem éri meg, sőt ráfizet? Miért folytat érte elkeseredett harcot? Félő, hogy ezzel kapcsolatban a közgazdasági szempontok az etikai elvek kárára érvényesülnek.
-----Természetesen a nonprofit biztosítási rendszer nyújtotta lehetőségek sem korlátlanok, minthogy az ennek rendelkezésére álló anyagi források sem. El kell tehát dönteni, hogy a térítésmentes ellátás biztosítása érdekében a járulékokat emeljük, avagy egy bizonyos szint felett már az érintetteket is be kell vonnunk az anyagi áldozatvállalásba. Ehhez mindenekelőtt meg kell állapítani azt a minimumot, amit minden körülmények között mindenki számára biztosítani kell, s azt a többletet, amit az érintettek – zsebből vagy a többletbiztosítón át, részben vagy egészben – fizetni kötelesek. Ebbe a kategóriába tartozik a komfortosabb ellátási igény is. Ez olyan, mint a vonat, amelynek első és második osztálya ugyanoda visz, de a kényelmesebb első osztály többletfizetést feltételez. Nyilvánvaló, hogy helyes döntést – ha egyáltalán van ilyen – csak etikai megfontolás alapján lehet hozni. Teljes (abszolút) igazságról nem beszélhetünk, hiszen az egyén és társadalom, sokak java vagy egy ember érdeke gyakran ütközhet, így mindenkinek kedvező megoldást nyilván nem várhatunk. A megoldás a mindenkori gazdasági helyzet, valamint az orvostudomány fejlődésének is függvénye, ami azt jelenti, hogy a normákat időről időre felül kell vizsgálni.

-----A betegek hozzájárulását, vagyis a költségmegosztást szolgálta a nemrég leszavazott vizitdíj is. Ez nem eleve az ördög találmánya, ám nem volt jó az optikája annak, hogy már betegségtünetei legelején a kasszához kényszerítették a beteget (azaz, még be sem tette a lábát az egészségügybe, máris fizetnie kellett), megokolása pedig nagyon szerencsétlen volt, hiszen a vizitdíjat a "fölösleges" orvosfelkeresés elleni szankcióként hirdették meg, holott régi orvosi elv az, hogy ha valakinek bármilyen panasza is van, orvoshoz kell fordulnia, hogy az eldönthesse, vajon valamely korán még gyógyítható betegség első jeleiről, vagy lényegtelen tünetekről van-e szó. A vizitdíj visszatartó ereje éppen a legszegényebbeket sújtotta. (Ám az is igaz, hogy akadtak tudatos visszaélők, akik az üzemi és körzeti orvost is felkeresték, sőt indokolatlanul az ügyeletet is zaklatták, mondván, hogy ez nekik jár.)

-----Mindenképpen meg kell szüntetni a betegek kiszolgáltatottságát. A pártállami diktatúrában nem lehetett reklamálni, hiszen a betegek "ingyenpénzért" (ám a valóságban olykor busás hálapénzért) kapták a szolgáltatást. Volt idő, amikor még a kórház, vagy a párhuzamos osztályok közül sem választhattak szabadon. Az is igaz, hogy ami ingyen van, annak nincs, vagy elveszik az értéke. Az állampolgárnak azonban tudnia kell, hogy ingyenes egészségügyi ellátás nincs, legfeljebb térítésmentes, amit a szolidaritásra épülő társadalmi áldozatvállalás biztosít. Az jár jól, akinek ezt sohasem kell igénybe vennie. Minden ellátás csak a rászorulóknak jár. Ezt az érintettek gyakran nem értették, tehát a helyes etikai szemlélet kialakítása is a reform feladatai közé tartozik. S ebbe beletartozik az orvosok szemléletének alakítása is, akik gyakran nem is érzékelik, hogy mindennap milyen nagy pénzek felett döntenek. Egy bankár vagy pénzügyér nem osztogathat el számolatlanul annyi pénzt, mint amennyinek elköltését az orvos a gyógykezeléssel, táppénzzel és rokkantsággal, vagy akár a receptek napi felírásával elősegítheti. Az egészségügyi ellátásban a takarékosság megvalósítása céljából például befejezett ellátásra lehetne a háziorvosokat ösztönözni, akik központi szerepének elfogadottsága különben nálunk még ma sem igazán érvényesül.
-----A takarékossággal kapcsolatban kiemelt meggondolást képez a megfelelő létszám. Biztosan akadnak felesleges munkahelyek, de inkább a létszámhiányos ellátások dominálnak. Nemzetközi összehasonlításban nálunk főleg az egészségügyi szakdolgozók létszámhiánya rontja a minőségi munkát és drágítja az ellátást. A valóságban igenis halálesetek lehetnek a létszámhiány következményei, amelyek (sajnos vagy szerencsére?) sohasem tudódnak ki. Nagy a veszélye annak, hogy az átmeneti létszámhiány miatt a dolgozók megszokják a felületes, pontatlan munkát, amelyet sajnos akkor is folytatnak, ha a létszámot feltöltik.
-----Változatlan problémát jelent a hálapénz, amely etikai kérdés is. Ugyan ösztönzi a munkát, de munka- és bérfeszültséget okoz. Igazságtalan, mert nem csak hogy adómentes, de egyes közreműködőket vagy szakterületeket kizár a részesedésből. Legfőképpen talán azért ellentmondásos, mert a közalkalmazott orvos a kórház felszerelésével, személyzetével fizetett alkalmazottként gyógyít, miközben az adómentes hálapénzt maga zsebeli be. A terjedelem korlátozottsága miatt a kérdés megoldásával nem tudunk foglalkozni, csak utalni szeretnék arra, hogy a fizetéseket növelni kellene, amely erkölcsi alapját (előfeltételét) képezi a paraszolvencia megszüntetésének, s egyúttal elejét venné az orvosok, szakdolgozók külföldre történő elvándorlásának, de önmagában nem jelentene megoldást. Viszont a legtöbb adakozási okot legalizálni lehetne, s ezzel a szelet ki lehetne fogni a paraszolvencia vitorlájából. Például az operáló orvos megválasztását meg lehetne engedni olyan formában, hogy a választott orvosnak legyen tarifája, amit a betegnek a kórház pénztárába kellene befizetnie. Ebből legnagyobb arányban az operáló orvos részesülne, de részt kapna a kórház, sőt a műtétben közreműködő, a paraszolvenciából igazságtalanul kizárt többi dolgozó (altató, műtősnő, műtős) is. A kisebb szobáért (külön osztály) többet kellene fizetni, ami alkalmi befizetéssel vagy többlet-biztosítással megoldható.
-----Olyan kórház-finanszírozási rendszert kellene bevezetni, amely körültekintőbb, igazságosabb, bizonyos szakmai mennyiségi és minőségi minimumot előír, de nem ösztönöz felesleges munkára, ami csak növeli az állam egészségügyi kiadásait. Kényes kérdés a kis kórházak működtetése, valamint az ágyszám csökkentése is. Nálunk e kórházak általában a XIX. század végén, vagy a XX. század elején – helyi kezdeményezésből és áldozatokból – egymástól gyakran 20–25 km távolságban, a régi betegházak korszerűbb változataként (amelybe a betegek zöme még szekéren ment) létesültek, ám kevés kivétellel csak a két háború között differenciálódtak osztályokra. Fenntartásuk kezdetben elviselhető megterhelést jelentett, míg ma fajlagos ellátási igényük gyakorlatilag azonos a nagy intézetekével. Működésükhöz költséges laboratóriumi és műszeres, képalkotói háttérrel, továbbá aneszteziológiai-intenzív osztállyal kell rendelkezniük. Miután a közlekedés javult, megszüntetésük vagy átprofilírozásuk reális igény, hisz' gyakran ők képviselik a lábonjáró párhuzamosságot. Persze nem úgy, hogy egyik évben még százmilliókat költünk felújításukra, majd egyszeriben bezárjuk őket, ami minden esetben nagy lakossági ellenállásba ütközik. Kíméletesebb lenne, ha két szomszédos kis kórház összedolgozna. Párhuzamosságok helyett a közös ellátó részlegek (osztályok), közös ügyeletek, közös létszám létesítése kitörést jelenthetne, bár legdrágábban az egymástól távoli telephelyekből összeálló kórházak üzemelnek, a pavilonrendszer valamivel olcsóbb, míg a leginkább költséghatékony a tömbkórház, ahol a beteg- és anyagszállítási utak megrövidülése, az eszközök megtakarítása lehetővé válik.
-----Csábító lenne a reformmal kapcsolatos néhány további kérdést konkrétan érinteni, de jelen tanulmányunknak nem ez a tárgya. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy az egészségügyet politikamentessé kellene tenni, illetve széles politikai konszenzussal kellene továbbgondolni, s a cél érdekében helyes ösztönzőket kellene bevezetni. Az ésszerű takarékosságra sok etikai lehetőség is nyílik. A gyógyszer- és műszergyártók orvosokat megajándékozó ügyeskedéseiknek – a nyugati országokhoz hasonlóan – etikai értékhatárt kellene szabni, mert a lekenyerezésszámba menő kongresszusi utaztatások és más ajándékok árát a nagyvonalú cégek végső fokon a kórházfenntartókkal vagy a betegekkel fizettetik meg. Fontos lenne a szükségképpen drága szociális ellátás alól a kórházakat tehermentesíteni, s a megtakarításokban érdekeltté tenni őket, ám ez már az egészségügyi reform – nem kevés – nem egészségügyi területére vezet bennünket. Összefoglalóan azonban annyi mindenképpen megállapítható, hogy etikai megfontolások nélkül nem létezhet reform. A reform egyik legfontosabb követelménye, hogy hosszú távra kiszámítható viszonyokat teremtsen, mert a folytonos változtatások fokozzák a bizonytalanságot, rontják a munkahelyi légkört s elvándorlást eredményeznek.

AZ ORVOSLÁS JELEN GONDJAI ÉS A JÖVŐ ETIKAI ELVEI

A tudomány fejlődése során megváltoztak a gyógyítás paradigmái és belső logikája. Napjainkra: 1. uralkodóvá vált a technika, míg a humán tényező visszaszorult; 2. a korábbi omnipotens (mindenhez értő) orvos helyett az orvoslás szakmákra atomizálódott, amelyben a beteg, de az orvos személyisége is mintegy feloldódott; 3. a beteg egyenrangú féllé vált, akinek méltóságát és autonómiáját tiszteletben kell tartanunk; 4. a gyógyítást az egyén helyett mindinkább csoportok végzik, ami előnyei mellett az elszemélytelenedés veszélyét hordozza magában; 5. esetenként az orvos és beteg közé kerültek a műszerek, gépek; 6. a kutatás elérkezett egy olyan határhoz, aminek emberi legalitása, illetékessége etikailag sok esetben megkérdőjelezhető; ez fokozottan vetette fel a kutatók etikai felelősségét; végül 7. az egészségügyi költségek robbanásszerű növekedése felszínre hozta az elosztás igazságosságának s a működés hatékonyságának kérdéseit (a reformokat), amelyek az etikai meggondolásokat hangsúlyosabbá tették.
-----A fenti felsorolásból is sejthető, hogy a ma orvosa nincs irigylésre méltó szakmai helyzetben akkor, amikor társadalmi megbecsültsége is megingott. A vele szembeni kritikai érzékenységet sajnos világszerte a tömegkommunikáció is napirenden tartja, de nálunk sajnálatosan a bukott reform saját igazolására számos orvos- és egészségügyellenes megnyilvánulást is felszínre hozott. A gyakran megalapozatlan kritika és irreális elvárás egyfajta orvos- és egészségügy-ellenes közhangulatot teremtett, ami nagyon kártékony. Meggyőződésem, hogy az orvosok zöme hivatástudattal igyekszik nehéz szolgálatának megfelelni, az elkapkodott reform-zűrzavar kényszerű következményeiért, bizonytalanságaiért, ideiglenességeiért, túlhajtottságáért nem az orvosok és egészségügyben dolgozók a hibásak, akik a felbolygatott labilis viszonyoknak és kedélyeknek inkább elszenvedői, mint okozói.
-----Az orvos-ellenes hangulat elsősorban a bizalmat ássa alá, márpedig az orvos-beteg kapcsolatnak szinte egyedüli feltétele éppen a kölcsönös bizalom, amely a korábbi paternalizmus felszámolása után felértékelődött. Hiszen az atyáskodó, elrendelő–megtiltó–előíró orvosi tekintélyt felváltó, a beteget partnerének tekintő hozzáállásnak ez az egyetlen kapaszkodója. Bizalom nélkül nincs hit a gyógyítóban és a gyógyulásban. Ennek hiányában a beteg passzívan átadja magát a sorsnak, ám a hit pozitív energiákat szabadít fel a gyógyulás szolgálatában. A bizalom hiányának tulajdonítható az alternatív gyógyító eljárások növekvő népszerűsége, amiben a betegek gyakran jobban hisznek, mint az iskolamedicina alapján álló orvoslásban. Ezek különben az ún. "nyugati orvoslásnak" jó kiegészítői lehetnek s ilyen tekintetben adott esetben hasznosak, ám komoly veszélye van annak, hogy a beteg sarlatánok kezébe kerül, akik többet ártanak, mint használnak. A jó tanács szerint: "a félrevezetés és hiszékenység úgy illik egymásba, mint a kulcs a zárba, frigyük pénztárcád ajtaját nyitja meg." Ezek éppen gyakran a beteg hitével és bizalmával élnek vissza, amit a beteg a neki sokkal többet segíteni tudó orvostól von meg. Az orvosnak tehát mindent meg kell tennie, hogy a bizalmat helyreállítsa, s ebben mind az egészségügyi vezetésnek, mind a tömegtájékoztatásnak segítséget kellene számára nyújtani.
-----A ma orvosa birkózik az egyre nagyobb tudományos adathalmazzal, a szakágakra való szétesés időszakában kénytelen integráló szerepet is betölteni. Elárasztják a reklámok, amelyek mindegyike a legjobbat ajánlja, ugyanakkor keresi az ún. "bizonyítékokon alapuló" ismeretanyagot. A szinte áttekinthetetlen irodalomban igyekszik kiismerni magát s továbbképzéseken vesz részt. Eközben az etikai szempontok olykor másodrendűvé válnak, vagy egyszerűen elkallódnak. Pedig Ratzinger bíboros (a későbbi XVI. Benedek pápa) szerint: "A tudomány csak akkor töltheti be igazi hivatását, ha művelőjét áthatja az erkölcsi felelősség."
-----A jövő orvosának ki kell lépnie ebből a mókuskerékből. Szem előtt kell tartania, hogy ne csak a betegséget (a beteg szervet), hanem holisztikusan, a környezetével együtt szemlélt egész embert kell gyógyítania. A betegség mögött meg kell látnia a beteg EMBERT, amit Szolzsenyicin olyan líraian hangsúlyozott. Neki, de betegének is ki kell lépnie a tünet–orvos–orvosság szűkreszabott köréből. A jó szó, a szeretet és figyelem önmagukban is gyógyítanak. Ehhez az orvos nem nélkülözheti a pszichológiai szempontokat, hiszen a betegség (szenvedés) "csökkent értékű élet." Ez a sebzett lelkület mégoly drága és potens készülékekkel sem érhető utol, mert az emberi lélek igazán csak a ráhangolt, fogékony emberi lélek által érzékelhető. A fizikai és biológiai felvételi vizsga segítségével az egyetemre került "természettudományos" orvos számára újra fel kell fedezni az orvosi művészetet. Továbbra sem nélkülözheti az empátiát, amely az orvos elengedhetetlen jellemzője. Ajándék, amely megkönnyíti az etikus, humánus bánásmódot. Az empátia együttérzés, de nem pusztán sajnálat! Több is és kevesebb is annál. Az empátia azonban munkánk során kopik, elhalványulhat, éppen ezért – akár a cserép virág, amely öntözésre szorul – folyamatos gondozást, élesztést követel. Nem kétséges, hogy érzelmeink hathatnak a tudatunkra, de ugyanígy a tudatunkkal is befolyásolhatjuk érzelmeinket. Ilyen értelemben az empátia is tudatos viselkedési minta, ahogyan a keresztény szeretet is, ami nem pusztán érzelem, hanem tudatos cselekvés. A ma orvoslásának legnagyobb veszélyét a kiégés, a cinizmus és közöny adja. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szenvedés, aggodalom, szorongás, magány, elkeseredés, tépelődés, kétségbeesés a készülékek által nem érzékelhető. Az egészség nem termék, de nem is áru, hanem az ember kitüntetett sajátja, amely több a szomatikus "normalitásnál", lelki megelégedettséget is feltételez. Félő, hogy a túlértékelt készülékek mögött eltűnik az ember lelke, a műszerek mindenhatósága következtében pedig elsorvad az orvos érzelmi és szellemi intellektusa.
-----Az orvosnak helyre kell állítania társadalmi megbecsülését, ami a múlt század autoriter beállítottságánál fogva még szinte magától adva volt. Ehhez tiszta és nyitott, szeplőtelen magánéletre van szüksége, olyan példamutatásra, ami a betegek számára vonzó és tiszteletet érdemlő. Tudatosan kell kifejlesztenie előnyös (és elvárható) orvosi tulajdonságait, amelyet a szakmai tudás, kompetencia és etikai töltés fémjelez. Az orvos viselkedése, öltözete, modora ma felértékelődött. Beszéde egyik legsajátosabb tulajdonsága, fegyvere. Pető Ernő kitűnően tudott a betegekkel beszélgetni. Igaz, az ő korában még a tekintélyelvűség uralkodott, de meggyőződésem, hogy modorával ma is az ujja köré csavarná az elégedetlen beteget. Az orvosok elleni feljelentések, műhiba- vagy kártérítési perek hátterében gyakran a megfelelő kommunikáció hiánya húzódik meg. S persze mind a laikusoknak, mind a tömegtájékoztatásnak is tudnia kell, hogy az orvos nem valamiféle hibátlan szuperlény, hanem minden igyekezete ellenére gyarló ember is. Az orvosi sikertelenségeket, "becsületes tévedéseket" – bármely tragikus is ez az érintettek számára – nem lehet 3–4%-nál lejjebb szorítani. Ha egy sportoló például kamraremegés miatti keringésmegállás következtében meghal, kár azon vergődni, hogy a mentő 17 vagy 38 perc alatt ért-e ki, mert négy perc után már mindenképpen későn érkezett volna, csak az azonnali helyszíni újraélesztéssel és defibrillálással lehetett volna megmenteni. De az ember (és a média) önkéntelenül is minden esetben felelőst keres. (Némi túlzással, ha a beteg meggyógyul, akkor a természet, vagy az Isten meggyógyította, de ha nem, akkor a felelőst valamelyik orvossal, nővérrel vagy más körülményekkel, mondjuk a mentőszolgálattal nevesítik.) Ettől függetlenül az orvost saját lelkiismerete és etikai mércéje is elszámolásra készteti, ami folytonos önkorrekcióra kényszeríti. Ha az orvos elkövetett hibáira, tévedéseire saját ügyvédjeként minduntalan kifogásokat és mentségeket keres, akkor megátalkodik a rosszban, ám ha önkritikus módon tanulságos következtetések levonására képes, élete végéig szakadatlan fejlődésre van lehetősége. Persze nem tud az orvos mindig mindent megtenni a betegnek. Éppen lelkiismeretétől vezérelve néha meg kell tagadnia valamely gyógyszer felírását, vagy a táppénzbevételt, de ezt is mindig meg lehet magyaráznia.
-----A betegnek éreznie kell, hogy az orvos a javát szolgálja. Csak tisztelni lehet azon megszállott orvosokat, akik kötelességükön túl is minden áron érvényt szereznek ezen törekvésüknek.

-----Nem állhatom meg, hogy meg ne említsem Csiky Miklós doktort, aki Marosvásárhelyről települt át Szombathelyre, majd a salgótarjáni kórház osztályvezető sebész főorvosa lett, azóta sajnos elhalálozott. Egy betege az intenzív osztályon nálam feküdt, szépen gyógyult, de műtét után még nem indult meg a bélműködése. Arra kért, hogy adjunk neki libapimpót. Azt válaszoltam, hogy soha nem hallottam erről, de majd érdeklődni fogok a gyógyszertárban. Ott persze kinevettek, s velem együtt azt sem tudták, hogy mi a libapimpó. Gyakori növény – mondta Miklós – biztos van errefelé is. Másnap reggel a kórházba érve átöltözés közben feltűnt, hogy a fűtőtesten egy törülközőn ismeretlen növények fonnyadoznak. Kiderült, hogy Miklós barátom, akivel közös szobánk volt, hajnalban kiment a mezőre, és hozott magával libapimpót. Az általa kért módon elkészítettük az oldatot, és a betegnek adtuk. Délutánra valóban megindult a széklete. Miklóst nem olyan fából faragták, hogy egy egyszerű ninccsel ki lehessen őt fizetni. Hat gyermeke mellett képes volt hajnalban libapimpó után vadászni, mégpedig sikerrel. Hogy valóban a libapimpó hozta-e meg a várt hatást, avagy a libapimpó ellenére győzött a szervezet regenerációs képessége, azt nem tudom, de a beteg érdekében tett elszánt kitartása példamutató számomra.

-----Sajnos nem ritkán (Groddeck szerint mindig!) betegségéért maga a beteg felelős. Etikai kérdés, hogy büntethetjük-e az önhibájából megbetegedő (alkoholizmus, kábítószerélvezet stb.) egyéneket azzal, hogy a társadalombiztosítói szolgáltatásból kisebb arányt juttatunk nekik? Igazságos és normális-e, ha ezeket a betegeket, akik önköltségen beteggé tették magukat, majd államköltségen gyógyíttatjuk, ily módon az egészséges életet élők rovására, azokkal egyenlően kezeljük őket? Létezhet-e egyáltalán megkülönböztetés beteg és beteg között aszerint, hogy mi (vagy ki) okozta betegségüket? Mennyire tudjuk érvényesíteni erőinket olyan betegek érdekében, akik a szegénység, alultápláltság, rossz lakásviszonyok, munkanélküliség stb. következtében betegednek meg? Hogy bíráljuk el azokat a betegeket, akik életmódjukon nem akarnak változtatni? (Például a betegség–orvos–orvosság sémára építve nem hajlandók diétázni, a javasolt testsúlycsökkentést is csak fogyasztó szerrel tudják elképzelni.) Hogy tud az orvos egyszerre jóságos segítő, majd a csalókkal szemben kérlelhetetlenül elutasító lenni? Etikai szabály, hogy az orvosnak mindig a beteg oldalán kell állnia, őt kell képviselnie.
-----A betegség sajátos állapot, amely átformálja az embert, akit a megalázottság, kiszolgáltatottság fenyeget. Sem pedagógus, sem szülő nem képes olyan gyorsan és gyökeresen hatni az egyén személyiségére, mint a betegség, amely szükségképpen kisebb-nagyobb lelki és testi szenvedéssel jár. Etikai kérdés, hogy hogyan közeledünk ezekhez a problémákhoz. Szinte minden szakma felfedezi a saját etikai dilemmáit. Még a műtőben és intenzív osztályokon is sok etikai kérdés merül fel. (Nem véletlen, hogy 2007-ben nemzeti kongresszusukon az aneszteziológusok és intenzív terapeuták éppen a műtő és intenzív osztály etikai kérdéseinek referálására kértek fel.)
-----A betegség sajátos állapot, amely átformálja az embert, akit a megalázottság, kiszolgáltatottság fenyeget. Sem pedagógus, sem szülő nem képes olyan gyorsan és gyökeresen hatni az egyén személyiségére, mint a betegség, amely szükségképpen kisebb-nagyobb lelki és testi szenvedéssel jár. Etikai kérdés, hogy hogyan közeledünk ezekhez a problémákhoz. Szinte minden szakma felfedezi a saját etikai dilemmáit. Még a műtőben és intenzív osztályokon is sok etikai kérdés merül fel. (Nem véletlen, hogy 2007-ben nemzeti kongresszusukon az aneszteziológusok és intenzív terapeuták éppen a műtő és intenzív osztály etikai kérdéseinek referálására kértek fel.)
-----Akiegyensúlyozott orvosi munka két lábra támaszkodik. Az egyik a szakmai, a másik az etikai. Csak az etikus munka ígéri az egyre nehezebbé váló forgatagban és a versenyhelyzetekben a "túlélést". Meggyőződésem, hogy hosszú távon csakis az etikus orvoslás, a beteggel és kollegával szembeni etikus interperszonális kapcsolat fizetődik ki. Ez az a mérce, amelynek révén az orvos meg tudja őrizni (vissza tudja szerezni) azt a tiszteletet, amit az idézett több, mint kettőezer éves bibliai szakasz is kijelölt neki.
-----Míg az orvosi etika időszámításunk kezdete óta alig változott, a XX. és XXI. század orvostudománya sorra adta fel azokat a kérdéseket, amiket meg kell oldania. Ide tartozik a születésszabályozás és a művi terhességmegszakítás, az eutanázia, a szervátültetések etikája, az intenzív terápia halálközeli morális problémaköre, a rendkívüli életmeghosszabító eljárások és az újraélesztés etikája, a genetika számos bioetikai kérdése (emberi klónozás, őssejtkutatás, eugénia, génmanipulált élelmiszerek stb.), a születésszabályozás, a molekuláris biológia és génsebészet morális buktatói, a thanatológia számos dilemmája, de a beteggel való, partneri alapon történő mindennapos kommunikáció is. Ezeket a kérdéseket nem söpörheti szőnyeg alá, nem bújhat a csodakészülékek árnyékába. Ezeket csak szilárd világnézeti alapon, egyfajta filozófiai meggyőződéssel lehet jól és konzekvensen megválaszolni, amihez arra van szükség, hogy minden orvos kialakítsa a maga orvosetikai ars poetikáját, amiben hisz és amit tudatosan követ. Véleményem szerint, vitatott részletei ellenére, a keresztény nézőpont tűnik a legelfogadhatóbbnak, leghumánusabbnak és legkonzekvensebbnek, amely az Istentől származó élet mindenek feletti tiszteletére és az ember önkorlátozására épül. A vele leginkább szembenálló liberális felfogás egyre gyakrabban ütközik saját csapdáiba.
-----Noha banalitásnak tűnik, de feltétlenül hangsúlyozandó etikai cél, és nem csupán pragmatikus törekvés, hogy szakterületünket mindenekelőtt jól és célszerűen megtanuljuk. Ezen a pontos, lényegszerűen megszűrt, funkcionálisan átgondolt integrált ismeretanyag felvételét, s nem csupán az amorf adattömeg bebiflázását kell érteni. Romhányi professzor mondotta, hogy az orvostudomány célja és tartalma által olyan szép, hogy a legkevesebb, amit megtehetünk érte (s a betegekért), hogy azt jól megtanuljuk. S ami ennél is több – ám egyúttal nehezebb is –, hogy azt élethossziglan tovább tanuljuk. Ezen célkitűzés kivitelezésében már eljutottunk odáig, hogy nem csupán az adatszerű tudásmennyiség növelésére, hanem paradox módon az adatfelvétel szelektív korlátozására, a sok adat birtoklása helyett a lényegszerű összefüggések megismerésére és uralására kell szorítkoznunk. Magyarul önmérséklet révén tudatosan mellőznünk kell valamennyi adat birtoklását, mert félő, hogy egy határon túl már nem bírunk velük. Különben az a veszély fenyeget bennünket, hogy a sok fától nem látjuk meg az erdőt. Nagyon jól ismerhetünk esetleg egyetlen fát, de ugyanakkor nem ismerjük (vagy fel sem ismerjük) magát az erdőt. A lényegtelen adatokat hagyjuk hát a magukat kis területekre korlátozó (kutató) szakemberekre, s Szent-Györgyi útmutatása nyomán elégedjünk meg azon hely ismeretével, ahol szükség esetén a kiegészítő adatokat megtalálhatjuk.
-----Sohasem feledkezhetünk meg arról, hogy minden tudásunk és erőfeszítésünk a beteg érdekében történik. Őérte, ővele és ő helyette kell dolgoznunk. S ha ezt vele folyamatosan kommunikálva, együttműködve, emberi (testvéri) módon tesszük, nem marad el a lelkiismeretbeli elégtétel, megelégedés, amely minden nehézségért és sérelemért kárpótol. Mert a beteget mindenkor, minden körülmények között szeretni, tisztelni, kiszolgálni szent kötelességünk. Érte, vele, neki dolgozni minden időben a legszebb, legnemesebb emberi hivatások közé tartozott. Ez a munka sok önuralmat, önfeláldozást és energiát – röviden egész embert – követel. Sokkal könnyebb a dolga annak, aki ennek során valamilyen transzcendens világnézeti alapra – például a keresztény felebaráti szeretetre – képes támaszkodni, mint ami Boldog Batthyány-Strattmann László munkáján követhető nyomon, ám ha valaki csupán filantróp humanitásból elvszerűen gyakorolja hivatását – ha nehezebben is, de – megvalósíthatja a XXI. század orvosának etikai eszményét.

-----A keresztény orvos számára a gyógyítás a felebaráti szeretet permanens gyakorlása, a gyógyulás pedig a megváltás metaforája, mely azonban csak ideiglenes, csupán a végítéletben válik teljessé. Tevékenységével Jézus hagyatékát műveli, közreműködik az isteni kiengesztelődésben anélkül, hogy az eszkatalogikus (az utolsó előtti) végső, azaz abszolút gyógyulást eredményezhetné, hiszen mindenki meghal egyszer, s előtte minden orvosi tevékenység tulajdonképpen csődöt mond, hogy aztán odaát visszavonhatatlanul a betegség nélküli örök életben, az örök boldogságban és "egészségben" újjászülessen.

-----A technika csak eszköz, de az orvos tudása és egyénisége ma is döntő tényezője kell, hogy legyen a gyógyításnak. A mai technikalizált orvostudományban meglévő, egyre nagyobb méretű humán deficitet csak filantróp napi aprómunkával vagyunk képesek ledolgozni. Ahogy írásom mottója is hangsúlyozza, hinnünk kell a jóban. Bízzunk Mikszáth bölcsességében, aki azt mondta, hogy az ember halandó, de a jótett túléli. Ám tartsuk szem előtt II. János Pál pápa megállapítását is, miszerint: "Az embernek a látható világ feletti uralmának feltétele és lényege, hogy az etika a technika felett álljon, hogy biztosítsuk a szellem felsőbbségét az anyaggal szemben."

Jegyzetek