VASI NÉPMŰVÉSZETI TÁR, VIII.

 

HORVÁTH SÁNDOR

 

 

FELIRATOK, DATÁLÁSOK A VASI NÉPI KULTÚRÁBAN I.

 

AZ ÉPÍTMÉNYEK FELIRATAI, DATÁLÁSAI

 

 

--------------------------------------------------------------------------------A hagyományos avagy népi kultúra sajátos jelensége a tárgyak, épületek feliratozása, datálása. Sajátos, mivel a hagyományos kultúra egyik alapvető jellemzője a szóbeliség. E kulturális jellemzőt úgy is szokás nyomatékosítani, hogy jellemzője az írásbeliség hiánya. Nos, akkor miért beszélünk a tárgyakon, épületeken lévő feliratokról?!? Azért, mert vannak. Mert ezeket valakik, valamilyen szándékkal elhelyezték abban a közegben, amelyben a szóbeliség volt a jellemző. De nem kizárólagos. Hiszen tárgyak garmadájáról tudjuk, hogy felirattal látták el őket. Ezzel azonban nem állíthatjuk azt, hogy a parasztság széles rétegei tudtak írni, olvasni. Sőt, eddigi ismereteink azt igazolják, hogy nagy volt az analfabétizmus. A jobbágyfelszabadítástól az első világháborúig terjedő időszak parasztságát bemutató összefoglaló műben Balogh István a paraszti művelődéssel kapcsolatban így fogalmazott: "A helyenként már fennálló népiskolák, a lassan terjedni kezdő írni-olvasni tudás ellenére a felsőbb társadalmi rétegek írásos és könyvműveltségéből még csak vékony erecskék szivárogtak a hagyományos paraszti műveltség lassan hömpölygő folyama felé. Ez a hatás is inkább csak a szabad levegőjű, parasztpolgárságú mezővárosok társadalmát érintette, amelyekben az iskolás műveltségnek bizonyos, több évszázados hagyománya volt."1 Az írás-olvasás tudásának arányáról az 1869. évi népszámlálás alapján tudhatunk: az anyaországban 48,9%, míg Erdélyben 21,2%.2 De – mint tudjuk – egyrészt a statisztikákkal bizonyos szempontból érdemes óvatosan bánni, másrészt pedig a feliratok terjedése a népi kultúrában nem szükségszerűen kapcsolandó szorosan össze az írni-olvasni tudással.
-----A tárgyak datálása más kérdéseket is felvet. Választ kell keresnünk arra, milyen viszonyban áll a hagyományos közösség tagja az idővel! Hogyan éli meg, miként értelmezi azt? Hányféle időt különböztet meg vagy legalább hányfélét él meg? Az idő és a történelem fogalmát számos társadalomtudomány – többek között a néprajz és a történettudomány kutatói is – igyekeztek meghatározni, annak filozófiai, ideológiai vonatkozásait is törekedtek feltárni. A közelmúltban idő és történelem vonatkozását járta körül a szegedi vallási néprajzi konferencia.3 Voigt Vilmos úgy véli, hogy nem tartozik az időhasználathoz, "hogy egyes tárgyak (dísztárgyak, bútorok, a házoromzat vagy a mestergerenda stb.) datálva vannak. Ezek az évszámadatok nagy többségükben hihetőek, fontosak is a kutatás szempontjából – mégsem az idő használatára utalnak. Még akkor sem, ha az évszám igazán nevezetes. Közismert tény, hogy például a több generáción át vezetett parasztfeljegyzésekben 1848-ról azt jegyzik meg, hogy mennyi eső esett, milyen volt, mondjuk, a krumplitermés.
-----A magyar néprajzkutatás külön figyelmet fordított az ilyen, évszámmal datált tárgyak külön kezelésére, mivel a tárgy-, stílustörténeti vizsgálatok számára ezek pótolhatatlan fontosságúak. Ám nem hiszem, hogy mondjuk egy 1814-es mestergerenda a napóleoni idők végét vagy egy 1867-re datált szerelmi ajándéktárgy a kiegyezés idejét reprezentálná. Természetesen később az ilyen évszámok már a múltat képviselték, és mondjuk egy építési felirat megfogalmazása nyilván az utódoknak szól, vagyis a jövőre irányul. (...) Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a 'történelmi eseményekben gazdag évek' nem mindig így jelentkeznek a folklórban, egyáltalán a nép tudatában."4 Az 1814-es datálású mestergerenda valóban nem a napóleoni idők végét volt hivatott megörökíteni! Ennél sokkal inkább személyes, ennél sokkal inkább a helyi – az adott – közösség életében fontos dolognak állított emléket. A lokális – a helyi – közösségek ugyanis mindig a maguk teljes, egységben megélt és szemlélt életüket élték, és a történelem "nagy" eseményei csak akkor jelentek meg a hagyományaikban, ha közvetlen hatást gyakoroltak az adott közösségre. Sőt, amíg a lokális közösség hírt sem kapott ilyen eseményekről, addig nem is reagálhatott azokra. Ha a busmanokhoz – annak idején – nem jutott el annak híre, hogy az ember a Holdra szállt, akkor nem is kérhető tőlük számon ennek tükröztetése a kultúrájukban. A hagyományos, lokális közösségeinktől sem kérhetjük számon azt, amiről – a maga idejében – nem is hallottak. Ráadásul, amíg a lokális közösségeink a maguk teljes életét élték, addig a külső hatások csak megfelelő mértékben jelentkezve hathattak rájuk. Ha csupán a szokott dolgok – például a kötelező katonáskodás vagy hasonlók – közvetett hatása révén jutott el a nagy esemény híre, akkor ezt külső, kényszerű erőként élték meg, amit igyekeztek minél gyorsabb és minél egyszerűbb módon megoldani. Azt hiszem, ez az 1848-as szabadságharc esetében is így zajlott, mert a lokális közösségek nem mérték fel – elegendő információ hiányában –, nem mérhették fel annak jelentőségét. Ezért van az, hogy sok településen a katonaállításnak a helyi érdekek számbavétele után tettek csak eleget.
-----De térjünk vissza a feliratozáshoz, a datáláshoz!
-----A tárgyak datálásával kapcsolatban az írásbeliség általánosabb vonatkozásaira is figyelnünk kell, hogy több szempontból közelíthessünk annak értelmezéséhez, a hagyományos kultúrabeli szerepének megítéléséhez. Az írásbeliséggel nem egyidejűleg terjed el a naptári napok, évek számának a számolása, számontartása. Az emberek életkora is gyakran bizonytalan mindaddig, amíg az egyházi anyakönyvezés el nem kezdődik; annak kezdetén – ez általában a XVIII. század eleje, ritkább esetben a XVI. század második fele – több személy esetében csak megközelítőleg adják meg az életkort. Erre már más kutató is felhívta a figyelmet. "A fejlettebb társadalmakban például szinte magától értetődő, hogy az ember tisztában van saját életkorával. E társadalmak tagjai csodálkozva, olykor értetlen fejcsóválással hallgatják azokat a beszámolókat, hogy egyszerűbb társadalmakban akadnak emberek, akik nem tudnak határozott választ adni életkorukat firtató kérdésekre – írta Norbert Elias –. De ha a naptár nem tartozik egy csoport szociális tudáskészletéhez, akkor az ember nehezen tudja meghatározni évei számát."5 Elias leszögezi: "Az idő meghatározása pontosan megnevezhető funkciókat tölt be az emberek számára. A társadalmi fejlődés során ezek a funkciók, ismét csak pontosan megnevezhető szempontból, átalakulhatnak. Ennek megfelelően módosul az idő meghatározása, s vele együtt változnak az időt szolgáló eszközök is."6
-----Ha tehát Magyarországon az emberek a XVII–XVIII. századig a saját életkoruk számontartását nem tartották fontosnak, az épületek datálására sem érezhettek késztetést. Az épületek feliratának pedig tartozéka az évszám. Az összegyűjtött feliratos épületek között csupán egy: egy kőszegi présház kapuján helyeztek el csak két betűt, tehát bizonyára monogramot, az összes többi esetben az évszám része a feliratnak.

A körmendi feliratos cserépzsindely

-----A Kr. e. II. évezredben a királysírokon dolgozó kézművesek falujában, Deir el-Medinén a házak ajtajára és a kőből faragott gyalogszékek peremére is felírták a tulajdonos nevét: ezek a történelem első ismert tárgyfeliratai. Kérdés, hogy e feliratokat vajon kötelezően felíratták az érintettekkel vagy ők maguk – saját elhatározásukból – írták-e fel azokat?!? De semmiképpen sem tekinthető ennek szerves folytatásaként a Nyugat-Európában a XV. században egyre terjedő tárgyfeliratozás.7 (Amikor tárgyfeliratozást mondunk, a tárgyakra és az épületekre egyaránt gondolunk.) A hagyományos kultúra általunk vizsgált jelensége viszont – minden jel szerint – a középkorban gyökerezik, noha a korai adatokat nem mindig bizonyíthatjuk. Közismert, hogy a főúri várak, kastélyok, sok esetben templomok építésekor elsősorban a kapu feletti falrészen helyeztek el feliratot. De ez sem volt általános, csak gyakori. A példa tehát adott volt.
-----A XII–XIII. században elterjedt szokás szerint az európai téglavetők néhol a nap utolsó kivetett tégláját díszítették ujjbenyomással, szerszám hegyével, évszámmal, szöveggel, amelyet szerencsetéglának vagy naptéglának is neveztek (németül: Feierabendziegel, Glückziegel, Sonnenziegel).8 A feliratos – különösen a bélyeges – téglák a következő évszázadok jellegzetes darabjai, ezek előképe a római bélyeges tégla volt.9
-----A középkortól szokásos "szerencsetéglák" rokonának tekinthetjük a körmendi feliratos cserépzsindelyt: ez 1817-es dátumot visel.10 Az évszám mellett monogramot, rozmaringágat, keresztet és INRI feliratot véstek égetés előtt a nyers zsindelybe. Mivel a készítéséről nem maradtak fenn adatok, csak feltételezhetjük, hogy hasonló okból kerülhetett a cserépzsindelyre a felirat – többek között a datálás –, mint a tégláknál, tehát szerencsecserépről vagy napcserépről beszélhetünk. Ennek a gyakorlatban a fordítottja, de lényegében ugyanez játszódott le a közös kukoricafosztásokkor. Ha valaki – a nagyon ritka – piros szemű kukoricát találta meg, annak aznap már nem kellett fosztania. Illetve – más településeken – csókot kérhetett egy fosztást végző, más nemű jelenlévőtől.

Feliratok a mártonhelyi Aquila-freskón

-----A feliratok korai példái közé sorolandók a "hic fuit" feliratok, a falfirkák is. Bár itt nem az épület tulajdonosa örökíti meg a nevét, az épület építésének az időpontját stb., hanem a felirat készítője napjainkig ismert módon üzen az utókornak az emlékfelirattal. A középkor és az újkor idején e feliratok így kezdődtek: "itt járt" (latinul: hic fuit). Ennek talán legkorábbi emléke a mártonhelyi (ma: Martjanci, Szlovénia), Aquila János festette templomban található 1393-ból,11 egy esztendővel későbbről, mint ahogy Aquila befejezte a munkát.12 Ezt a későbbi évszázadokban további falfirkák, "hic fuit"-ok követték a mártonhelyi templomban. Almakerék (ma: Mălincrav, Románia) ma evangélikus templomának freskóján a következő falfirka látható: "Hic fuit millesimo quadringentessimo quarto (vagy quinto) ...", azaz 1404-ből vagy 1405-ből való.13 A szlovéniai Crnogrob templomának XIV. századi freskóira kevéssel ezután, 1410-ben került "itt járt" felirat: "hic fuit Ludovicus cum Gabrieli de Crainburg anno 1410".14 (Crainburg, azaz a mai Kranj mintegy tíz kilométerre fekszik Crnogrobtól.) Ebben az időszakban a "hic fuit" nem a szerelmesek időnként bosszantóan károkozó, kerti padba vagy fatörzsbe vésett üzenete volt. Az írni-olvasni tudó egy adott helyen – például egy szép templomban – való jelenlétének emlékét hagyta ott kézjegyével. Mert fontosnak, megemlítendőnek, írásban rögzítendőnek tartotta az eseményt. Ahogy a későbbiekben a szerelmüket fába vésve megörökítők is. Az ismert németalföldi festő, Jan Van Eyck egyik leghíresebb képén, amelyet az Arnolfi házaspárról készített esküvője alkalmából, azzal igazolja, hogy személyesen részt vett az eseményen, hogy a maga alakját visszatükrözteti a tükörben, ugyanakkor a tükör fölött a falon ott látható a "hic fuit"-ja: "Johannes de eyck fuit hic 1434".15 Hogy e feliratok esetében nem csak az adott személy jelenlétének a dokumentálásáról van/lehet szó, azt például Jánó Mihály művészettörténész a "hic fuit"-ok oltalomkereső, bűnbánati szerepére utaló rövid tanulmánya bizonyítja. Itt Jánó arra figyelmeztet, hogy a "hic fuit"-ok elhelyezése – az, hogy a kép melyik részében találhatók – oltalomkeresésre, bűnbánati szerepre is utalhat.16
-----"Az írástudás előretörése a technikai, gazdasági és társadalmi változásokkal függött össze."17 Mit mondanak erről az európai példák?
-----"Az egyszerű írástudás és a tényleges olvasás közt egy jó lépésnyi távolság van. Az amiens-i és párizsi, 16. századi hagyatéki leltárok arról tanúskodnak, hogy ezt a lépést nem mindig tették meg. Ha a század első éveiben egy párizsi iparosnak vagy boltosnak volt valamilyen könyve, az valószínűleg kéziratos imakönyv volt. 1520 körül jelennek meg a nyomtatott könyvek a kéziratok helyén, de a legszerényebb családoknál is a vallásos festmények, szobrok és falikárpitok közé vegyülnek. Az iparosok zömének azonban nem volt könyvük a haláluk idején."18 A vidéki Franciaországról Natalie Zemon Davis leszögezi: "a 16. században végig alacsony maradt az írástudás szintje. A nők szinte egyáltalán nem ismerték az ábécét, (...)"19 Az írni-olvasni tudásban tehát – mondhatjuk – Európa egységes volt: nálunk sem volt ez másképp. De a magyar nyelvterületen érzékelhetünk némi eltérést a protestáns és a katolikus vidékek között. A protestánsok a nép kezébe adták a Bibliát, s ehhez szükség volt az írni-olvasni tudásra. A "hic fuit"-ok száma is gyakoribb protestáns templomokban. Közismert, hogy a régészeti feltárások során a középkori templomaink falfestéseinek protestáns korszakából feliratok kerültek napvilágra. Ez befolyásolhatta az írás alkalmazását az épületeken. Ezt azonban – a fennmaradt, illetve a szakmailag rögzített példákkal – nehéz bizonyítani.
-----Vas megyében a legtöbb datált épület a következő településekről ismert: Vasalja 14, Horvátnádalja 12, Kenéz 9, Nemesládony 7, Bozzai és a Ság hegy 5–5, Meszlen 4, Apátistvánfalva, Gencsapáti, Oszkó 3–3. Ha megnézzük az 1900-as népszámlálás adatait, s az össznépességből levonjuk a hat év alattiakat, és megnézzük, hogy ehhez képest hányan tudtak írni-olvasni, akkor a következő százalékokat kapjuk. Vasalján a 6 év felettiek 90%-a, Horvátnádalján 76%-a, Kenézben 84%-a, Nemesládonyban 85%-a, Bozzain 82%-a, Bárdoson – később Bozzaihoz csatolták – 74%-a, Meszlenben 90%-a, Apátistvánfalván 52%-a tudott írni-olvasni.20 A szlovének lakta településeken ekkoriban még gyakori volt a jelentős mértékű analfabétizmus. Ez a terület szinte minden tekintetben elmaradott térség volt. Apátistvánfalván mégis feliratos, datált épületeket emeltek. Sőt, az 1871-ben mestergerendára írt feliratnál szlovénül írták fel az "évet" (18 IHS 71 leti). Az írni-olvasni tudó 52 % bizonyára büszke volt megszerzett tudására, és ezt talán még erősebben szerette volna környezete tudomására hozni. A feliratok néhány esetben csak minimális gyakorlottságot tükröznek az írásban. Több feliratban a nagy "n" betű tükörfordítását használták. Például egy bozzai pajta szemöldökfájának 1770-es feliratán.21 A pajta a Vasi Múzeumfalu egyik épülete lett. De ugyanez történt 1840-ben egy vasasszonyfai lakóház mestergerendájának a feliratozásánál, az ANNO-nál.22 1847-ben pedig egy kőszegdoroszlói pince mestergerendájának feliratában olvashatunk "ÁDÁN"-t, "ÁDÁM" helyett.23 Egy 1858-as kenézi ház mestergerendáján "HARVÁT JÁNÁS" szerepel.24 Egy szabari (ma: Zuberbach, Ausztria) ház homlokzati gerendájára az évszám utolsó két betűjét – "1832" – tükörfordításban vésték fel.25

Felirat a Vasi Múzeumfaluban álló bozzai pajta szemöldökfáján

-----Az épületek felirata lehet:

a) csupán évszám – néha a teljes dátum, alkalmanként pedig kiírva az "évben", "Im Jahr" (németül), "leti" (szlovénül), gyakran látható a latin "die" a napnál és az "anno" az évnél; például egy kemenesmagasi ház oromfalán "1927.";26 az oromfalra, különösen vakolathím esetében gyakran csak az évszám kerül; bői ház mestergerendájába vésték: "ANNO 1785", mellette szép rozmaringos, rozettás díszítés;27 egy tokorcsi pince gerendájára vésték: "ANO 1800 MÁRCIUSNAK TIZENKILEN dik NAPJÁN";28
b) az évszámot monogram kísérheti; egy horvátnádaljai ház mestergerendáján: "H. Gy. 1831";29
c) az évszámot kiegészítheti IHS felirat, azaz Jézus-monogram; az apátistvánfalvi ház mestergerendáján: "18 ihs 71 leti";30 megjegyezzük, hogy a Jézus-monogram gyakrabban található a németek épületein;
d) az évszámot IHS felirat és monogram kísérheti; egy pinkadombháti (ma: Hochart, Ausztria) ház egyik mestergerendájába "I18IHS13E", míg a másikba "18IHS13" vésődött;31
e) az évszám mellé teljes nevet írnak ki: ez alapvetően az építtetőé, a gazdáé, néha emellett a feleség neve, illetőleg az építőmester neve is olvasható; egy szelestei ház mestergerendáján: "ANNO 1843 APRII KUTI JÁNOS CSINÁLTO KUTI ISTVÁNNOK";32 amikor egy gencsapáti ház mestergerendáján az szerepel, hogy "BODORKOS ISTVÁN IPI ANO 18 IHS 32 DIE 15 MAJIUS",33 az "IPI" az építette vagy az építtette rövidítése, az utóbbi biztosnak vehető, hiszen a Bodorkós család lakja a házat, de Bodorkós István építője is lehetett saját házának – vannak tehát nem egyértelmű feliratok;
f) a fentiek valamelyikéhez további információ is társul: például a társadalmi státusz kifejezése a "N" vagy a kiírt "Nemes" szóval; egy nagysimonyi pinceajtó szemöldökfáján "Nmes DOMJAN FERENCZ / ÉS HAJAS ROZALIA TSINYALTOTA / ANO 1817 Die 1 Aprily";34 egy nagysimonyi ház mestergerendáján: "1796 / NEMES SZABO PÁL / LAMPÉRT ANNA ÉPI / DIE : II : 9";35 nemesbődi pajtán: "N DARÓZS IGNACZ 1868Ban CSINÁLTO"; különleges felirat, amikor a fenti lehetőségek valamelyike mellé további adatok is kerültek: például a hidashollósi pajta szemöldökfáján, amelyiken nemcsak az építtetők neve és az építés dátuma olvasható, hanem az is, ki volt az építőmester, mennyi bor fogyott az építéskor és mennyit fizettek az építőknek.36 Különleges, négysoros versikébe foglalt felirata volt egy weinbergi kerített háznak, amely arra emlékeztet, hogy a földi életbeli építések mellett többet kellene építeni az örök jövendő dolgait a túlvilági életünkre készülve: "wir bauen hir gar fe/ste und sind hir gar frembte / geste und wo wir sollen ewi/g sein da bauen wir gar wennig drein / M 1819 S" (Itt csak erősségeket építünk, és csak idegen vendégek vagyunk itt, ahol pedig örökre lennünk kell, oda csak keveset építünk.)37 Vallási vonatkozás: például az Isten kegyelméből való építésre utalás alkalmanként szintén előfordul.

Információk a hidashollósi pajta szemöldökfáján

-----Az épületek datálása általában arab számokkal történik. Vas megye, illetve Vas vármegye néhány településén – elsősorban a Felsőőr (ma: Oberwart, Ausztria) és Rohonc (ma: Rechnitz, Ausztria) környékiekben – római évszámokat is írtak a XIX. században. Egy felsőőri háznál: "SJ / MDCCCXXXXIX" – tehát 1849;38 egy szigeti (ma: Siget in der Wart, Ausztria) ház mestergerendáján: I. MDCCCXXIX. M." – tehát 1829;39 egy felsőlövői (ma: Oberschützen, Au.) kerített ház kástujában, azaz emeletes kamrájában: "MDCCCXXXII" – tehát 1832;40 egy gencsapáti pajtán: "MDCCCLXXXV" – tehát 1885.41 A rómaiak hatása helyett itt inkább a római dátum írni tudásának a fitogtatására gondolhatunk.

Római évszám egy felsőlövői kerített ház kástujában

-----A feliratok különféle építményeken megjelenhettek: ezek között is az első helyen állnak a lakóházak. Összegyűjtött adataink abszolút többsége – 113 adat – lakóházzal kapcsolatos. A pajtán és a pincén látható feliratok száma jóval kevesebb: 19 és 17. Továbbá 2 felirat kamrán, 1–1 pedig kapun, gémeskúton és haranglábon látható.

Az egyházaskeszői "Babot Mihál" mestergerendája

-----A ház datálása elsősorban a mestergerendán foglalt helyet: az egyik legszebb darab Egyházaskeszőről való, egy lelkes gatteros mentette meg a gerenda díszített lapját, a többit a tulajdonos utasítására összefűrészelte. A mintegy hatvan mestergerendás felirat azt is jelzi, hogy a jeles eseményre emlékezés inkább házi használatra szólt, mintsem a közösség számára. A közösség tagjai közül a mestergerenda feliratát csak azok láthatták, akiknek szorosabb, személyesebb kapcsolata volt a házbeliekkel. Az utókornak szóló üzenet sem általában értendő, hanem elsősorban az utódoknak, a leszármazottaknak szólt. – Az ismert vasi díszített födémeknél is gazdagabban ékesített Győr–Moson–Sopron megyei anyag összefoglaló áttekintését, művészeti és történeti távlatait Filep Antal foglalta össze.42 Északi szomszéd megyénk mestergerendáinak, házoromzatainak, kapuinak a díszítéséről és a feliratozásáról nagyon gazdag gyűjtése volt már a XX. század elején Pálos Edének.43

Vaskeresztesi vakolathímes feliratú homlokzat

-----Emellett a ház homlokzatára is kerülhetett – nemcsak a vakolt falaknál vakolathím formájában, ahogy az a XIX. század utolsó évtizedeitől jellemző, hanem a homlokzati fába vésve, arra festve –, elsősorban a XIX. század végéig. Egy korai vakolathímes feliratú homlokzat – 1830-ból – egy vaskeresztesi házon volt látható. Tóth János Felsőcsatáron, Cákon, Nagynardán és Vaskeresztesen több 1848 és 1865 között készült, vakolathímes házat látott, s feltételezte, hogy egy mester művei voltak.44 Bárdosi János közli, hogy Kenéz vakolathímes díszített házoromzatait a kőszegfalvi sváb kőművesek készítették, ők dolgoztak Kenézben az 1930-as évekig.45 – A homlokzatok, oromfalak, a mestergerendák, valamint a kapuk díszítéséről, feliratozásáról a magyar nyelvterület több pontjáról hozhatnánk példákat, de ezúttal csupán a Baranya megyei, Mohács környéki példákra utalunk, hiszen ott nemcsak a friss vakolatba, az anyagával készültek homlokzatdíszek, hanem a Zsolnay-gyár pirogránit díszítő elemeit is több ház ékesítéséhez felhasználták.46
-----A XIX. században Győr, Moson és Sopron megyékben nagyon sok ágasfás, szelemenes ház állt, amelyekből a XX. századra elsősorban Győr megyében maradtak fenn: ezeknél számtalanszor faragással díszítették az utcai homlokzat ágasfáját, s a díszítmények mellett feliratokat is elhelyeztek rajtuk.47 Megyénkben egyrészt csupán ritka adataink vannak az ágasfás építkezésről, másrészt ezek nem voltak feliratosak vagy díszítettek.

A Vasi Múzeumfaluban álló gersekaráti ház oromzatának részlete

-----A faragott, festett házoromzatok között az egyik legrégebbi vasi felirat a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum rekonstruált épületén látható, Kondorfáról származik, a skanzenben iskolaként rendezték be. Az 1826-ban írt szöveg a következő: DICSÉRJÉTEK A JÉZUS NEVÉT MINDEN NÉPEK ÉS NEMZETSÉGEK A JÓ ISTEN SEGITETT KOVÁCS GYÖRGY ÉPITETTE AZ 1826 dik AUGUSZTUSBAN".48 Ugyanezt megerősíti egy másik felirat ugyanezen a kondorfai épületen, hiszen mestergerendáján a következő áll: A jó Isten segített Kovács György és Mihály építették Györke János Máiszter által Anno 1826-dik Esz május 24 en.49 A két felirat azt is igazolja, hogy egy ilyen típusú, boronafalú épület elkészítéséhez hónapokra volt szükség, hiszen bizonyára az építkezés végén készült el az oromzat, míg a mestergerenda már egy korábbi munkafázisban került a helyére. Gráfik Imre úgy véli, hogy a festett oromfalak a XIX. század elején, esetleg már a XVIII. század végén jelentek meg a nyugat-dunántúli régióban.50 Faragott festett házoromzatok részletei a Vasi Múzeumfaluba is kerültek egy 1876-os és egy 1884-es építésű házról: "1876 ÉV / KAS JÁNOS / ÉPITETTE"; valamint a másikon: "Isten Segitségévell Épétete Gátsits Ignatz és Ferentz Anno 1884dik Evi Die 18 Máji Nimet István Máiszter". Az 1876-ban készített ház Szarvaskenden, a Kút utca 1. szám alatt állt. "A vésett faragott oromgerendázatra fürészelt szegélyű deszkaoromzat épült, egymás fölött két sorban zöld szívből ill. zöld cserépből kinőtt stilizált zöld cserépvirág díszítéssel."51 Az 1884-ben épített ház Gersekaráton állt a Béke utca 27. szám alatt. "A gazdag vésetű gerendázat fűrészelt szélű deszkázatát alul primitív rajzú zöld vagy piros szívből, felől cserépből kinőtt virágok, ill. rozmaring díszíti."52 Az 1978 őszén tájházként megnyitott hegyhátszentpéteri faragott, festett oromfalú ház alsó oromgerendájának a közepén van utalás az építtetőkre és az építés idejére: "Gothár István Bedics Anna 1891."53
-----Egy hosszúperesztegi pincén az 1802-es, az ajtaján lévő fazáron az 1806-os évszám volt látható.54 Egy szép 1793-as felirat látható egy vaskeresztesi szőlőhegyi pince mestergerendáján.
-----A pankaszi haranglábon a délkeleti oszlopfa keleti dúcán örökítették meg annak építési idejét: "1755".55
-----A datálások között a legkorábbi az 1567-es Ság hegyi pincén található. Először Tóth János publikálta a Nagy Miklós-féle pincét, amelynek évszámát 1467-nek olvasta.56 Dömötör Sándor emlékeztet arra, hogy a számok és betűk a XVI. századra jellemző stílusban íródtak: erre utal például a fül nélküli 5-ös számjegy.57 Mások ezt is vitatják, s az épületet későbbinek tartják, a datálásban pedig 1767-et látnak. Mi elfogadjuk az 1567-es dátumot. Pálos Ede hitelesnek tekinthető rajza alapján – amely egy börcsi díszített, feliratos mestergerendát örökített meg – tudhatjuk, hogy az a börcsi ház 1686-ban épült.58 A két dátum között pedig nincs egy évszázad sem! Az írott forrásokkal pedig azt is alátámasztják, hogy a mestergerendás építkezés a Nyugat-Dunántúlon a középkorban már megvolt.
-----Datált épületeink sorában a következő is egy pince lenne, ha Zágorhidi Czigány Csaba ki nem deríti a téves olvasatot: az 1762-es dátumot látja ennek az oszkói pincének a feliratában. Zágorhidi figyelmeztetett arra is, hogy a népi építészeti felmérésnél Nógrádi Géza is téves olvasatot rögzített.59 A Ság hegyi pince után a sort tehát egy bozsoki (1708-ból), egy szentpéterfai (1719-ből), a pankaszi harangláb (1755-ből) és egy máriafalvi (ma: Mariasdorf, Ausztria) (1757-ből) lakóház követi. Az 1760-as évektől van – adattárunkban – évtizedenként több datált épület. 1800-tól 1900-ig – egy kivételével, amikor kilenc – tíznél több az ilyen épületek száma. A legtöbb datált épület Vasban az 1820-as évekből való.
-----Szólnunk kell még a feliratok hitelességéről. Tudunk olyan épületről, amelyiknél régebbi anyagból építettek fel – később – egy épületet, s emiatt a régi épület datált darabja is beépült, tehát az első pillanatban régebbinek volna tekinthető, ha nem maradt volna fenn a későbbi építésről szóló információ. A hamisítás kérdése is felmerülhet – számoltak ezzel a legrégibb épületünknél, a Ság hegyi pincénél is. Ezt azonban alapos bizonyítékokkal lehet csak esetenként megállapítani. Ugyanakkor – ahogy ezt az oszkói pince esetében láthattuk – számolnunk kell néha azzal, hogy az adat rögzítője rosszul olvasta le az évszámot. Ez azonban szinte csak kivételesen fordulhat elő.

-----Az ismert datált épületeink sorát még bizonyára sokkal több adattal bővíthetnénk. De egyrészt nem készült ilyen irányú alapos, mindent átfogó kutatás, adatrögzítés, másrészt a gyakori tűzesetek, tűzvészek számos ilyen épületet elhamvasztottak. Ráadásul a hazai általános gyakorlatot inkább a régi dolgok eltüntetése, lebontása, átépítése jellemzi – az építményeknél mindenképpen. Emlékezzünk csak arra, hogy az egyik legszebb mestergerendánk díszét csak egy buzgó régiségszerető ember mentette meg, a tulajdonosa az egészet felvágatta volna deszkának. Nézzük csak, mit írt e tárgy leírókartonjára Dömötör Sándor! "1951. április 23–án Funtek Károly asztalosmesterhez, kinek bérfürészelő telepe van Szany községben, Varga Károly egyházaskeszői tszcs-tag egy bontásból származó mestergerendát hozott azzal, hogy fürészelje fel deszkának. Funtek sajnálta a szépen faragott, festett gerendát, azonban tulajdonosa ragaszkodott ahhoz, hogy felfürészelje. Funtek a fürészelés fejében azt kérte, hogy a gerenda diszitett rész (sic!) az övé maradhasson. Igy került hozzá az egyházaskeszői gerenda lapja, melyet Horváth József tanár utján felajánlott a soproni muzeumnak. A soproni múzeum 438/1951. sz. levelében, mint vasmegyei származásu tárgyat átengedte a szombathelyi muzeumnak."60 Ahogy a könyveknek, úgy a tárgyaknak és az építményeknek is megvan a maga sorsa.

   

   

IRODALOM

A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. Első rész. A népesség általános leirása községenkint. Pesti Könyvnyomda-Részvénytársaság, Budapest, 1902.
BALOGH István: A paraszti művelődés. In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. II. k. Szerk.: Szabó István. Bp., Akadémiai Kiadó, 1972. 487–564.
BALOGH JÁNOSNÉ HORVÁTH Terézia: Jankovich-bélyeges téglák a csepregi falumúzeumból (Vasi Népművészeti tár II.). In: Vasi Szemle 2008/2. 235–240.
BÁRDOSI János: Kenéz díszített házoromzatai és kapufái. Savaria Múzeum, Szombathely, 1961. (Savaria Múzeum Közleményei 12.)
BÁRDOSI János: A festett díszítésű házormokról és a hegyhátszentpéteri tájházról. In: Savaria. A Vas Megyei Múzeumok értesítője 11-12. (1977–78). Szombathely, 1984. 283–295.
BARNA Gábor (szerk.): Idő és emlékezet. Tanulmányok az időről az ezredfordulón. Bp., Kairosz Kiadó, 2005. (Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár Bibliotheca Religionis Popularis Szegediensis 14.)
BÍRÓ Friderika: Zala és Vas megye paraszti ház- és lakáskultúrája a 19. században. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Nyugat-Dunántúli tájegysége. Szentendre, 1980. 53–77. (Ház és Ember. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 1.)
BÍRÓ Friderika: Az épített környezet. Település és építkezés. In: Vas megye népművészete. Szerk.: Gráfik Imre. Szombathely, 1996. 29–75.
DÖMÖTÖR Sándor: Sághegyi borospince 1567-ből. In: Ethnographia, 1958. LXIX. 448-454.
ELIAS, Norbert: Az időről. In: Időben élni. Történeti-szociológiai tanulmányok. Válogatta Gellériné Lázár Márta. Bp., Akadémiai Kiadó, 1990. (Hermész Könyvek)
FILEP Antal: Építkezés. In: Győr–Moson–Sopron megye népművészete. Szerk.: Kücsán József – Perger Gyula. Győr, 2002. 89–162.
FILEPAntal: A kisalföldi lakóház morfológiai vizsgálata. Bölcsészdoktori értekezés. Budapest, 1969. Szentendre–Győr, 2006. (Ház és Ember 19.)
GOMBRICH, E. H.: A művészet története. Bp., Gondolat Kiadó, 1983.
GRÁFIK Imre: Díszített faormok Nyugat-Dunántúlon. In: Hagyomány és változás a népi kultúrában. Tanulmányok a hatvan esztendős Dám László tiszteletére. Szerk.: Szabó Sarolta. Nyíregyháza, 2005. 215–230. (A Jósa András Múzeum kiadványai 58.)
HERBST, Helmut - JENISCH, Susanne: Gestaltete Ziegel. Ausstellungkatalog des Museums Waiblingen, 1988.
HÖFLER, Janez – BALAŽIC, Janez: Johannes Aquila. Pomurska založba, Muravska Sobota, 1992.
JÁNÓ Mihály: "HIC FUIT..." (Profán feliratok megszentelt falakon). In: Népi vallásossság a Kárpát–medencében II. Szerk.: S. Laczkovits Emőke. Veszprém – Debrecen, 1997. 523–524.
K. CSILLÉRY Klára: Felirat a népművészetben. In: A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXV. 2001. 137–152.
L. IMRE Mária – LANTOS Miklós: Díszített házhomlokzatok a Mohács környéki falvakban.. Szentendre, 2002. 213–220. (Ház és Ember 15.)
MENDELE Ferenc: A pankaszi faharangláb műemléki helyreállítása. In: Savaria, a Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága évkönyve 3. Szombathely, 1966. 229–236.
NYÍRI Kristóf: Az írásbeliségről és néhány új médiumról. In: Társadalmi kommunikáció. Szerk.: Béres István – Horányi Özséb. Bp., Osiris Kiadó, 1999. 117–128.
PÁLOS Ede: Győrvidék kapufái. In: Néprajzi Értesítő, VII. 1906. 161–193.
PÁLOS Ede: A rábaköz és Győr vidékének népművészete. In: Néprajzi Értesítő XII. 1911. 150–173.
RADOCSAY Dénes: Falképek a középkori Magyarországon. Bp., Corvina Kiadó, 1977.
SIMON, Franz: Bäuerliche Bauten im Südburgenland. Oberschützen, 1971.
SIMON, Franz: Bäuerliche Bauten und Geräte Südburgenland und Grenzgebiet. Oberschützen, 1981.
TÓTH János: A sághegy pincéi. In: Dunántúli Szemle 1942/3–4. 92–100.
TÓTH János: Az Őrségek népi építészete. Műszaki könyvkiadó, Budapest, 1971.
VOIGT Vilmos: Az idő szerepe a magyar folklórban. In: Közelítések az időhöz. Tanulmányok. Szerk.: Árva Judit – Gyarmati János. Bp., Néprajzi Múzeum, 2002. 119–133. (Tabula könyvek 3.)
ZÁGORHIDI CZIGÁNY Csaba: 41. Az Ebtulok hegyközség pincéiről. 1985. Kézirat SNA 1524.
ZEMON DAVIS, Natalie: Társadalom és kultúra a kora újkori Franciaországban. Bp., Balassi Kiadó 2001.
UJVÁRY Zoltán: Népi kéziratos verseskönyveink. Műveltség és Hagyomány I–II. Bp., 111–146.

   

Jegyzetek

1 BALOGH István 1972. 500.
2 BALOGH István 1973. 523.
3 BARNA Gábor 2005.
4 VOIGT Vilmos 2002. 122–123.
5 ELIAS, Norbert 1990. 19.
6 ELIAS, Norbert 1990. 25.
7 K. CSILLÉRY Klára 2001. 137–138.
8 HERBST, Helmut – JENISCH, Susanne 1988.
9 A csepregi Jankovich család ilyen tégláit e rovatban mutatta be Horváth Terézia. BALOGH JÁNOSNÉ HORVÁTH Terézia 2008.
10 RHM 89.1.2
11 RADOCSAY Dénes 1977. 152. – A későbbiek 1492-ből, 1519-ből és a barokk korból valók.
12 HÖFLER, Janez – BALAŽIC, Janez: Johannes Aquila. Pomurska založba, Muravska Sobota, 1992. 39.
13 RADOCSAY Dénes 1977. 121.
14 www.csatolna.hu/erdekes/Elbi/szloven/crnogrob.htm – 2008. december 10.
15 GOMBRICH, E. H.: A művészet története. Bp., Gondolat, 1983. 180.
16 JÁNÓ Mihály 1997. 523–524.
17 ZEMON DAVIS, Natalie 2001. 185.
18 ZEMON DAVIS, Natalie 2001. 186.
19 ZEMON DAVIS, Natalie 2001. 173.
20 Vö.: A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása (...). 1902.
21 SNA 421. Bozzai, Fő u. 40. Molnár Viktor portája
22 SNA 488. Vasasszonyfa, Rákóczi u. 95. Tsereznyák Gyula portája.
23 SNA 970. Pogány-hegy, Felső-Galambos dülő, "Szarka" 46. sz. Boros János pincéje
24 SNA 578. Kenéz, Kossuth u. 48. Takács József portája
25 Simon, Franz 1971. 167.
26 SNA 550. Kemenesmagasi, Tulok u. 91., Hujber János portája
27 SNA 370. Bő, Köztársaság tér 35., Kálovits Sándor portája
28 SNA 547. Tokorcs, szőlőhegy 17. Márton Lajos, Tokorcs, Szabadság u. 39. pincéje
29 SNA 337. Horvátnádalja, Petőfi u. 27., Hajdú György portája
30 SNA 349. Apátistvánfalva, Vrje 28., Holecz Lajosné lakóháza
31 Simon, Franz 1971. 47.
32 SNA 375. Szeleste, Berzsenyi u. 86-88., Eső József és Eső Lajos portája
33 SNA 371. Gencsapáti, Hunyadi u. 145., Bodorkós János portája
34 SNA 493. Somlai Sándor (Nagysimonyi, Rákóczi u. 133.) pincéje
35 SNA 493. Nagysimonyi, Sztálin u. 17., Majsa Jánosné portája
36 SIMON, Franz 1981. 195.
37 SIMON, Franz 1971. 154.
38 SIMON, Franz 1981. 80.
39 SIMON, Franz 1981. 97.
40 SIMON, Franz 1971. 93.
41 SNA 371. Gencsapáti, Hunyadi u. 132.
42 FILEP Antal 2002. 154-161.
43 PÁLOS Ede 1906. és 1911.
44 TÓTH János 1971. 59.
45 BÁRDOSI János 1961. 67.
46 L. IMRE Mária – LANTOS Miklós 2002.
47 FILEP Antal 1992. 123-125.
48 BÍRÓ Friderika 1996. 48.
49 BIRÓ Friderika 1980. 67.
50 GRÁFIK Imre 2005. 220., 222.
51 TÓTH János 1971. 55–56.
52 TÓTH János 1971. 56.
53 BÁRDOSI János 1984. 286.
54 SNA 1096. Hosszúpereszteg, Felsőhegy 53. Dénes János, Hosszúpereszteg, Árpád u. 59.
55 MENDELE Ferenc 1966. 229.
56 TÓTH János 1942. 93.
57 DÖMÖTÖR Sándor 1958. 453.
58 FILEP Antal 2002. 154–155.
59 ZÁGORHIDI CZIGÁNY Csaba 1985. 41
60 Lásd a Savaria Múzeum Néprajzi és Történeti Tára néprajzi gyűjteményének 60.277.1 leltári számú leírókartonját!