A MÁSODIK
NYUGAT-MAGYARORSZÁGI
FELKELÉS

                                                                                                                                                     "Az 1922. esztendő az osztrák hatalomátvétel nehéz, esetenként zűrzavaros időszaka volt az elszakított nyugat-magyarországi/őrvidéki területen, Burgenlandban. Mindezt tetézte, hogy a Csonka-Magyarország számára 1921. december 14-16-án Sopronban és környékén kedvezően lezajlott népszavazást követően, még hosszú hónapokig nem történt meg az új magyar–osztrák határ végleges kitűzése. Erre csak jóval később, a Népszövetség Tanácsának 1923. szeptember 19-i döntése után került sor. A magyar kormány 23 község visszacsatolását kérte az 1922. január elsején hivatalosan megalakult új osztrák tartomány, Burgenland területéről, amelyet Ausztria természetesen soknak tartott. Elsősorban a határkérdésben keletkezett, nyitott helyzetet használták ki azok az 1921. augusztus 28-ától november 4-ig a bevonuló osztrák csapatokkal fegyveresen sikeresen szembeszállt volt nyugat-magyarországi felkelők, Lajtabánság állam létrehozói, akik nem tudtak belenyugodni abba, hogy Magyarország volt szövetséges társállama, (kivel együtt veszítettük el az 1914–1918 közötti "nagy háború"-t), jelentős területet (4000 km²-t) szakított el hazánktól. Bár a szabadcsapatokban részt vevők jó részét a kormányzat az ország új nyugati végeitől messze, kényszerlakhelyre eltávolította (egyeseket például Sátoraljaújhelyre), de az illetékes belügyi szervek továbbra is megfigyelték tevékenységüket, és magatartásukról még 1922 elején is rendszeresen jelentést tettek a Magyar Kir. Miniszterelnökségnek.¹ Erre az időre a nyugat-magyarországi felkelésnek hátteret és támogatást nyújtott jobboldali szervezetek többsége már felbomlott, illetve feloszlás közben volt, mert csak a Belügyminisztérium által engedélyezettek működhettek. Ezért egy részük – köztük az Ébredő Magyarok Egyesülete, az ÉME is – szembefordult a kormánnyal. Az Etelközi Szövetséget is ez idő tájt hagyták el a nyugat-magyarországi felkelés korábbi vezetői, köztük Prónay Pál, Bónis páter (Bónis Arkangyal) és Hir György (1880–1926). Hamarosan beléptek az Ébredő Magyarok Egyesületébe, amely egyre nyíltabban követelte a magyar kormánytól az ország elrabolt felvidéki, erdélyi, délvidéki és őrvidéki területeinek a visszaszerzését.
           Eközben az osztrák hírszerző szervek a Lajtabánság állam 1921. november 4-i megszűnése utáni hetekben, hónapokban is titkos felderítést folytattak a trianoni Magyarország területén a magyar kormány utasítására visszavonult szabadcsapatosok tartózkodási helyével, céljaival kapcsolatban! Ez nem volt véletlen, mert Ausztria egyszerűen rettegett attól, hogy az újonnan meghódított (valójában az antanthatalmaktól Dél-Tirol elvesztéséért fájdalomdíjul ajándékba kapott) osztrák területre ismét betörnek a magyar kormányzattól függetlenedett volt nyugat-magyarországi felkelők. Az elszakított Őrvidék 1921. december eleji osztrák megszállása után már néhány nappal, a bécsújhelyi határvédelmi csendőrparancsnokság ismét "bandaszervezkedések" veszélyére hívta fel Johannes Schober szövetségi kancellár, egyben külügy-, valamint a belügyminiszter figyelmét. A jelentés szerint Sopron és Csorna térségében Gebhardt Pál vezetésével folytak előkészületek az újabb támadásra 300 fővel, négy ágyúval, de Sopronban – szükség esetén – nagyszámú erdészeti- és bányászati főiskolást, valamint vasutasokat is tudnak mozgósítani. Az osztrák felderítés szerint ugyanekkor Szombathelyen, Prónay Pál irányítása alá már kb. 600 fő tartozott, akik a kézifegyverek mellett hat-hat géppuskát, illetve ágyút birtokoltak. A bécsújhelyi csendőrségparancsnokság jelentését a tények nem támasztották alá, mert a magyar felkelők ebben az időben egyáltalán nem voltak abban a helyzetben, hogy csapategységekben újjáalakuljanak. Gebhardt Pál ellen ekkor az 1921. október 20–24. között zajlott ún. második királypuccsban való részvétele miatt (fegyveres csapatával, a repülőgéppel Svájcból a Sopron vármegyei Dénesfa községbe érkezett IV. Károly mellé állt) büntetőeljárás folyt, Prónaynak pedig igen feszült volt a viszonya alvezéreivel. A hamis tényeken alapuló, idézett osztrák jelentés nyomán azonban a bécsi kormányzat elrendelte az államhatár fokozott figyelését, amelybe a csendőrségen és a katonaságon kívül az állami közigazgatási szerveket is bevonták.²
           1922 első napjaiban az osztrák kormányzat Burgenland katonai megszállásának a megerősítésére törekedett. A szombathelyi kerületi főkapitányság január 6-án kelt számjel-táviratában a következőkről értesítette Klebelsberg Kunó (1875–1932) belügyminisztert: a Stájerországban, a Rába folyó mentén elhelyezkedő 2Fehring településre "kettő gyalog-zászlóalj, tüzérség és lovasság érkezett. Pinkamindszentnél a semleges zónába, egy majorba gyalogság és gépfegyver osztály. Céljuk a Rába-vonal megszállása Rátótig, ahol állítólag éles tölténnyel tüzérségi lőgyakorlatot tartanak a semleges zóna felé".³ Ez azt jelentette, hogy az osztrák erők a trianoni békediktátumban Szentgotthárd és Körmend nagyközségek között Magyarországnak hagyott területsávig, illetve falvakig akartak vonulni. Ez a mozgósítás jól illett a Burgenlandot birtokba venni igyekvő új állam- és közigazgatás szerveinek a lelkiállapotába, ugyanis a berendezkedő osztrák hatóságok folytonosan gyanakodtak. Egy újabb magyar felkelés kirobbanásától tartottak, ezért nemcsak a határ mentén szolgáló magyar hatóságokkal szemben voltak a végletekig bizalmatlanok, hanem minden olyan magyar állampolgárral szemben is, aki Burgenlandba, illetve Ausztria más részeibe utazott. Valamennyi határon átkelő magyarban egy-egy titokban átszivárgó felkelőt vagy annak majdani segítőjét látták.
           Eközben északon, a magyar–osztrák határ mentén a Fertő-tó körzetében, a Lajtabánság állam 1921. november 4-i megszűnését követően oda visszahúzódott felkelők újra szervezkedtek. A Budaházy Miklós százados, Lajtabánság állam II. Felkelő hadseregének volt parancsnoka és Szabó József⁴ százados, a hajdani Székely Hadosztály tisztje, Budaházy egykori helyettese, vezetése alatt álló, kb. 300 fős szabadcsapat (állományának többsége az elcsatolt Felvidékről, Erdélyből és Délvidékről származott) tagjai az Esterházy-birtokon paraszti munkát végeztek. Eközben terveket szőttek, illetve készítettek az elszakított magyar területek fegyveres visszavételére. Ellentétben a Dunántúl délnyugati részén gyülekezőkkel, a Fertő-vidékén elterülő Sarród községben és annak külterületi lakott helyein hónapok óta tartózkodó felkelőket, akik a fegyvereiket is megtartották, nem háborgatta a kormány. Ennek oka, hogy a Társadalmi Szervezetek Központján keresztül írásban Bethlen István miniszterelnökhöz fordultak. Beadványukban közölték, hogy "nem kívánnak a hadsereg soraiba lépni, ők a 'cselekvő irredentizmus válogatott emberei'. Inkább várnak valamilyen társadalmi szervezet égisze alatt, amíg lehetőség nyílik az újabb fegyveres fellépésre. Fedőszervként létre fogják hozni a Dunántúli Munkaközvetítő Hivatalt. Együtt tartásukkal megbízható karhatalmi tartalékként kezelheti őket a kormány." Az utasításokat mindenkor teljesítik, ezért Gömbös Gyulát kérték összekötőnek, aki Horthy Miklós kormányzó és Bethlen István miniszterelnök bizalmasa volt. Budaházy Miklós és Szabó József nem kapott hivatalos választ, de a hatóságok ezután hónapokig nem háborgatták őket. Az illetékes belügyi felderítő szervek, az ún. "T"-szolgálat azonban Nádosy Imre országos rendőrfőkapitány 1922. január 7-én kelt parancsára, már ekkor megkezdték a Fertő-vidéki felkelők titkos megfigyelését. A "T"-szolgálat februári összesítő jelentése szerint ekkor Sarródon 186 fő, Nyáros-majorban 2 tiszt, 52 szabadcsapatos, Mekszikó-pusztán⁵ 20–25 tiszt és 116 fő legénység, mindösszesen kb. 380 felkelő tartózkodott.
           A magyar–osztrák határszakasz déli részén 1922. január elejétől gyülekeztek a felkelők Körmendtől délkeletre. Egervár község parasztgazdáinál kb. 40–50 szabadcsapatos szállásolta el magát, a tiszteknek Prónay Pál által kiállított igazolványa, a legénységnek leszerelési levele volt. Szállásadóiknak elmondták, hogy az elszakított Németújvár elfoglalását tervezik. Ezért napokon belül a szomszédos Andrásfa és Győrvár falvakba 60, illetve 80 új felkelő érkezik. Az ún. "Felkelő Intézőbizottság" Szombathelyen működik, amellyel telefon-összeköttetést létesítettek, és fegyvereket is onnan kapnak. A csoport gyülekezését és terveit a Honvédelmi Minisztérium VI. csoportfőnöksége – mely ekkor a Vezérkari Főnökség szerepét látta el, mert a trianoni békediktátum Magyarországnak megtiltotta katonai vezérkar létrehozását –, illetve annak VI-2. fedőnevű hírszerző- és kémelhárító osztálya azonban felderítette. A HM tájékoztatta a Belügyminisztériumot, amely a Büntető Törvénykönyvbe ütköző, engedély nélküli toborzásnak nyilvánította a felkelők szerveződését. Január 18-án azonnali intézkedéssel, Hunyecz Károly csendőr-ezredessel az élen, egy odavezényelt százfős csendőrosztag Egerváron 25, három nap múlva, január 21-én Zalaháshágy faluban és környékén további 34 felkelőt letartóztatott, és vezetőiket Budapestre szállította. A legénységet arra igyekeztek rávenni, hogy jelentkezzenek a katonai toborzó bizottságoknál.
           Február 6-án újabb szabadcsapatos csoportosulásra került sor a Körmendtől délnyugatra elhelyezkedő falvakban. Közülük két felkelő ideiglenes letelepedési engedélyt kért számukra a szentgotthárdi járási szolgabírói hivatalban, amely azonban a szombathelyi kormánybiztossághoz fordult utasításáért. Az utóbbi azt 48 órára meg is adta, de közölte, hogy a határidő letelte után ismét rendelkezik. Ez meg is történt: február 8-án a Hunyecz ezredes vezette osztag Őrimagyarósd, Szőce falvakban, valamint a közeli Rimány-majorban őrizetbe vett több tucatnyi felkelőt, akiket korábbi lakhelyükre, illetve Budapestre toloncoltak. Ezzel a délnyugati országrészen egyelőre véget ért a szabadcsapatok gyülekezése. A felkelőktől való osztrák félelem azonban e hetekben sem csökkent. 1922. március 12-én éjjel az osztrák katonaság tűz alatt tartotta a magyar területen, Kőszegtől délre fekvő Bozsok községet, mert olyan hírt kapott, hogy ott szabadcsapatosok vannak. Az ügyet a magyar hatóságok kivizsgálták, az osztrákok feltételezésének nem volt alapja.⁶
           A kormány utasítására, Nádosy Imre országos rendőrfőkapitány magához rendelte a 18 tisztből álló "Felkelő Munkáselhelyezési Bizottság"-nak nevezett vezetőség három vezéralakját, Budaházy Miklóst, Szabó Józsefet és Bónis Lajos szerzetesrendi papot, közismert nevén páter Arkangyalt. Az atyát időközben Zadravecz István⁷ katolikus tábori püspök az egyház "ökonumus", azaz gazdász tisztségébe emelte, amellyel lehetővé tette számára azt, hogy az ország egész területén, szabadon mozoghatott. Nádosy idézésére a páter nem jelent meg. A rendőrfőkapitány Budaházyt és Szabót felszólította szabadcsapataik létszámának csökkentésére, különösen az államhatár tövében húzódó Mekszikó-pusztán tartózkodókra. Elsősorban az anyaországi illetőségűeket – ez különösen az időközben hozzájuk csatlakozott főiskolai hallgatókat érintette – kellett eltávolítaniuk, az elszakított felvidéki, erdélyi és délvidéki területekről menekült felkelők maradhattak.
           Közben, február 20-án Zadravecz István tábori püspök titokban felkereste a Mekszikó-pusztán élő szabadcsapatosokat, amit a naplójában is megörökített. "A vezérek Sarudon (helyesen: Sarródon – B. J.) vagy Osliban privát házakban laknak. A jámbor, jó katolikus nép nagyon szívesen látja őket. Jöttömre összefutott az egész község apraja-nagyja, s én beszédet intézve hozzájuk, megköszöntem szeretetüket, amellyel viseltetnek a felkelők iránt. Mexikó-majorban (sic!) is örömet jelentett jöttöm híre. Vagy 200 felkelő mind otthon volt. (...) mind-mind egy vágytól ég: osztrák ellen menni, magyar integritásért küzdeni. (...) Hazafias ünnepi estét is adtak a felkelők. Engem nagyon meghatottak a füstölgő istállómécses világánál, pokróc kortinás [azaz függönyös] színpadon leadott irredenta énekek és szavalatok".⁸
           Az országos főkapitány említett utasításának a végrehajtását március 22-én, Hunyecz csendőr-ezredes ellenőrizte a különítmény élén, és a korábbi, kb. 380 fős csoportosulásnak már csak kevesebb, mint egyharmadát, 114 szabadcsapatost talált Mekszikó-pusztán. Megállapította azt is, hogy már nem voltak köztük anyaországi lakhelyű személyek, illetve sop­roni, magyaróvári és más főiskolai hallgatók.
           Az Esterházy-birtokon egymástól kis távolságban elhelyezett felkelőkről, illetve tevékenységükről az osztrák hírszerző szervek egyébként, rendszeresen adatokat közöltek a magyar hatóságokkal. Így például a határszéli Pomogy községben működő osztrák őrs februárban azt jelentette, hogy a közeli Mekszikó-pusztáról néhány fő – megállapításuk szerint napszámosként dolgozó felkelők tisztjei voltak – felderítést végzett az államhatár irányába, de őrségük észlelésekor visszahúzódtak. Az osztrák felderítésnek az 1922. január elején kezdődött Fertő-vidéki felkelő-szervezkedésről nem voltak megbízható adatai. Ez a helyzet február 12-én gyökeresen megváltozott azzal, hogy a kismartoni katonai dandárparancsnokságon kihallgatták Szebellédy Flóriánt, aki többszöri kísérlet után szökött Ausztriába, de előtte a felkelőknél szolgált. Körültekintő részletességgel számolt be Budaházy Miklós és Szabó József szabadcsapatosainak katonai szervezetéről, az egyes pontokon elhelyezkedők létszámáról, fegyverzetéről, felszerelésükről, kiképzésükről, ellátásukról. S különösen a hóolvadást követően, három irányból – Héjjas Iván vezetésével Pomogy, Budaházyval az élen Pándorfalu, s Prónay Pál vezérletével ismeretlen hely felé – tervezett, Burgenlandba való fegyveres betörésükről. Szebellédy Flórián adataival az osztrák hatóságok igen pontos és megbízható értesülésekhez jutottak. Ezt igazolja, hogy a felkelők júliusban, a vallomásban közölt hármas csoportosítást vették fel a támadásra.
           A kihallgatásból jól érzékelhető, hogy Szebellédy csak egy hónapig volt a felkelők soraiban, mégis tudomására jutott minden lényeges adat. Feltűnő az is, hogy vallomásában nem tértek ki szökésének indokaira. Ezért joggal állapíthatjuk meg, hogy osztrák megbízásból lépett a felkelők közé, és kémfeladatot teljesített. Szebellédy adatait Johannes Schober kancellár elé terjesztették, aki március 16-án, diplomáciai úton jegyzéket küldetett a magyar kormányhoz, amelyben Ausztria a felkelők eltávolítását követelte a Fertő-vidékről.⁹ Nemcsak a Szebellédy-ügy, hanem későbbi adatok is bizonyítják, hogy a budapesti osztrák követség beépült a felkelők soraiba, és később is minden lényeges dologról tudott. Így például július 12-én telefonértesítést küldött Bécsbe arról, hogy a Budapesti Műszaki Főiskola diákjaiból kb. félszáz fiatal utazott Nyugat-Magyarországra. Az előbbiekből az is kiderült, hogy a felkelők szervezkedését a német és a csehszlovák követség is figyelte, és a megszerzett adatokat átadta az osztrákoknak. A németek például azt közölték velük, hogy a felkelést a tartományi gyűlés és a Népszövetség ülésének idejére tervezik, a csehszlovák követség pedig azt, hogy Héjjas Iván emberei Budapesten gyülekeznek.
           Közben a belügyminiszter március 27-én kelt, a Miniszterelnökségnek küldött jelentéséből: "A királykérdéssel kapcsolatban, különösen Vas-, Sopron- és Mosonvármegyében (a) karlista mozgalom erős szervezkedésben van (...) nemcsak láthatólag, hanem mondhatni, tüntetőleg történik. A múlt hónapban [februárban] Szombathelyen, most legutóbb pedig Sopronban a királypártiak, illetve Károly-pártiak által rendezett összejövetel, táncmulatság tartatott (...) a Pannónia szálló üvegtermében, ahova csak kifejezett és feltétlenül karlistának vallott előkelőségek hívattak meg. Majdnem minden egyes tagja K. betűs jelvénnyel jelent meg, s állítólag a teremben fehér virágból [egy] nagy K. betű volt elhelyezve. Különösen a mágnáskörök – mint köztudomású – túlnyomórészt karlisták, és ezt külsőleg is, a jelvényeikben mutatják. A napokban a soproni [erdő- és bányamérnök] főiskolai hallgatók 250 drb., ezüst K betűs jelvényt hozattak Budapestről. Ezen jelvények a királypuccs alkalmával, Sigray gróf által lettek bevezetve. Utóbbi időben előfordult, hogy egyes tisztek K betűs jelvénnyel jelentek meg nyilvános helyen".¹⁰ A volt uralkodó, IV. Károly melletti mozgolódás sok veszélyt hordozott Magyarország számára, mert mindig azonnal riasztotta a környező, ellenséges kisantant államokat.
           A volt magyar területek, elsősorban az Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarország újbóli megszerzésére indított szervezkedést Hir György nemzetgyűlési képviselő kezdeményezte, a felkelés katonai irányítását Prónay Pál vállalta. A mozgalmat vezető legitimisták is támogatták, akik jelentős anyagiakkal is hozzájárultak a szövetkezéshez. Köztük Windischgrätz Lajos herceg "vagy öt millió dollárt" (helyesen: 5 ezer dollárt – B. J.) és egyezer hold földet (valójában annak a jövedelmét) ajánlott fel az irredenta céljaira. "Föltétele csak [az] volt, hogy a nyugatosok vele karöltve dolgozzanak, s az ő már megszervezett csapataival egyetértsenek. És a fölkelők összepaktáltak a herceggel. Nem tudom, kaptak-e pénzt, de rövidesen rá Hir György ötszáz korona napi zsoldért bosnyákokat toborzott, és egy betörést szervezett Ausztriába. Azonban e toborzott embereket, amidőn Dunántúlra utaztak, a belügyminiszter rakásra összefogatta. Sőt, midőn a toborzás tovább folyt, a kormány többeket, köztük Bónist is, Héjjast is letartóztatta. Hirt csak a képviselősége mentette meg a letartóztatástól".¹¹ A mozgalom céljaira Hir György kétmillió korona hitelt vett fel a birtokaira. Sigray Antal gróf is pénzt adott – ennek összege nem ismert –, ezen kívül ivánci birtokán teljes ellátást nyújtott az oda érkező felkelőknek.¹² A szervezkedés természetesen nem maradt titokban, sőt részben nyílt keretek között zajlott. Az eredeti terv szerint július 17-ére tervezték, az egy hónappal korábbi választást követő, első tartományi gyűlés tanácskozásának az idejére.
           Közben a bécsi magyar követ március 29-én sürgönyben jelentette a Külügyminisztériumnak, hogy az Osztrák Szociáldemokrata Munkáspárt Bécsben megjelenő központi lapja, az Arbeiter Zeitung előző esti kiadása szerint "a Pinnye–Eszterháza–Fertőszentmiklós és Kapuvár környékén bandák gyülekeznek, melyek támadásra készülnek. Főtoborzó Thurner polgármester. Március hóban, Győr felől 180 insurgens (fegyveres felkelő – B. J.) érkezett Sopronba, fegyvereik az Esterházy-féle majorokban vannak elhelyezve. Hegyeshalom vidékén katonai behívások történtek. Sopron német ajkú és osztrákbarát lakói, inzurgensek és ébredők¹³ részéről bántalmazásoknak vannak kitéve, melyek ellen a hatóság nem nyújt védelmet". Kánya Kálmán külügyi államtitkár a fenti követjelentést azonnal eljuttatta Bethlen István miniszterelnökhöz. Külön felkérte, hogy "eme állítólagos felkelő mozgolódásra vonatkozólag tudomására jutó adatokat velem mielőbb közölni méltóztassék, egyben nyomatékosan hangsúlyozva, hogy politikai szempontból jelenleg legfőbb érdekünk minden felkelőmozgalom, csirájában való elfojtása".¹⁴
           A bécsi Arbeiter Zeitung értesülései szokás szerint túlzóak voltak, ha magyarországi híreket közölt. A lap támadásának valódi célja most is a soproni népszavazáskor Ausztria fő ellenségének és bűnbaknak kikiáltott polgármester, Sopronyi-Thurner Mihály személye volt.¹⁵ A városban nem bántalmazták a németajkú polgárokat. Azon közlése viszont megfelelt a tényeknek, hogy az említett térségben, illetve az Esterházy-birtokon valóban felkelők tartózkodtak, illetve gyülekeztek.
           Az utóbbiakért az osztrák hatóságok elsősorban Esterházy Pál herceget tették felelőssé, mert nemcsak elnézte szervezkedésüket, hanem munkát és megélhetést is nyújtott számukra. Emiatt a bécsi és burgenlandi tartományi kormányzati körökben Banditenführernek (Banditavezérnek) emlegették a herceget. Az egyik parlamenti bizottságban felvetették az akkor Kismartonban időző főrend letartóztatását, de a tervet végül Alfred Rauschnitz tartományi főnök¹⁶ akaratára elvetették. Az uradalom jogtanácsosa, Nagy Emil ugyanis május 7-én levelet intézett Páter Bónis Arkangyalhoz, amelyben a főtisztelendőt "a legnagyobb nyomatékkal" kérte, hogy "az ún. 'felkelők' őhercegsége területét a legsürgősebben és múlhatatlanul elhagyni szíveskedjenek". Különben az osztrák hatóságok fellépnek a hercegi család ellen, amelynek "a 90 000 holdon kívül hihetetlen értékű bútorai és egyéb dolgai vannak Bécsben és Burgenlandban, és emellett őhercegségének Kismarton oly kedvenc tartózkodási helye, hogy azt minden egyéb hely fölé helyezi". E javakat az állam akár el is kobozhatja. A jogtanácsos levelét azzal zárta: ha a felkelők két héten belül nem hagyják el a hercegi majort, akkor hírlapi úton a közvélemény elé tárják a felkelők valódi helyzetét.¹⁷
           A felkelők vezetősége nevében Szabó József százados, a felkelők fővezére válaszolt a felszólításra, türelmet és időt kért a megoldáshoz. Szabó ezután a környékbeli földbirtokosokhoz fordult befogadásért, de elutasították. A Magyar Nemzeti Szövetség elnökétől, báró Perényi Zsigmondtól (1870–1946) is kért segítséget, eredménytelenül. A felkelők végül mégis megkezdték kivonulásukat az Esterházy-birtokról. Többségük a Hanságba vonult át a Kapuvártól északra elhelyezkedő Kistölgyfa-pusztára, a "Felkelő Munkáselhelyezési Bizottság", vagyis a szabadcsapatosok vezérkara pedig Osli községbe települt.
           Május vége, június eleje különösen kedvezett a szabadcsapatok szervezkedésének, mert a magyar kormányt lekötötte a május 28. és június 11-e között tartott nemzetgyűlési választások megszervezése, illetve a szavazás. Fő célja a keresztény nemzeti párt, illetve a kisgazdapárt egyesüléséből létrejött Egységes Párt fölényes győzelme, amely be is következett. A kormányzat eközben választási megfontolásokból, illetve már jelentéktelennek tekintve, a "T"-szolgálat jelentései ellenére sem törődött a szabadcsapatosok újbóli, egyre fokozottabb szövetkezésével. A kedvező helyzetet jól érzékelték a volt nyugat-magyarországi felkelők vezetői, és azonnal megkezdték az újjászervezést, illetve a létszám jelentős növelését. Ezzel párhuzamosan felerősítették az elszakított őrvidéki területre (Burgenlandba) irányuló felderítő tevékenységüket, és a tisztek éjjelenként sikeresen átlépték az akkor még meglehetően hiányosan őrzött magyar–osztrák határt. Kihasználták az osztrák választásokkal kapcsolatos, május elejétől zajló hangulatkeltés lehetőségeit is. A felkelő-parancsnokság Burgenland területére nyolc csoportot szervezett, élükön egy-egy tiszttel, és egy-három altiszttel, így többek között Kismarton, Felsőpulya, Savanyúkút körzetének egyenként, tucatnyi településére. Az akkor igen széles körű liszt-csempészést kihasználva álcaként öt-öt kg lisztet is vittek magukkal, miközben az Ausztriától való elszakadásra buzdító falragaszok százait juttatták át június elejétől a választást megelőző napig, 17-éig Burgenlandba. A katonai rendnek megfelelő ütemezésben minden csoport 150–150 darab hirdetményt kapott, amelyeket kiragasztották, illetve terjesztették az elcsatolt őrvidéki német és magyarajkú falvakban. A falragaszokon a felkelők, a Felsőpulyán alakult Horvát Párt és a jobboldali Parasztszövetség támogatására, illetve a terület elcsatolását és az Anschlusst hirdető Nagynémet Párt, valamint a kommunisták és a szociáldemokraták ellen buzdították a lakosságot. Az eredményességet szintén tervszerűen irányított és ütemezett, külön tiszti csoportok ellenőrizték. A sok veszéllyel járó mozgalom sikeres volt, mert csak a 2. számú csoport nem tudta elvégezni feladatát, az osztrák titkosszolgálat ugyanis elfogta, a 8. számú pedig csak részben tudott működni a titkosrendőrök és a megszálló katonaság miatt. A felderítésbe nem kapcsolódó társaik eközben nappal továbbra is mezőgazdasági munkát végeztek.¹⁸
           Az Esterházy-birtokról kényszerűen távozott felkelők és vezéreik hamarosan rádöbbentek arra, hogy harcra, véráldozatra való készségük ellenére sem tudják visszaszerezni az elrabolt nyugat-magyarországi területeket, ha nem áll mögöttük a magyar közvélemény és a politika erkölcsi s anyagi támogatása. Ezért egy olyan "Felkelőket pártoló társaság" megszervezését határozták el, amelynek célja a magyar irredenta mozgalom erőteljes és lelkes segítése. Élére Zadravecz István tábori püspököt kérték fel, aki szerint kevés ember kell a vezetőségbe, azok viszont az elszakított területekről menekültek, vagy ott született emberek legyenek. Méghozzá kettő-kettő személy: Erdélyből, a Felföldről [Felvidékről], a Délvidékről és Nyugatról, azaz az Őrvidékről. "Ne a név csengésére legyünk tekintettel, hanem az egyén irredenta lelkületére és munkabírására. Azonban e társaságot az én szigorú feltételeim miatt nem sikerült megszervezni" – írta emlékiratában a tábori püspök.¹⁹
           A felkelőknek azonban kedvezett, hogy a Burgenlandban 1922. június 18-án tartott tartományi választásokon a szociáldemokraták győztek. Az osztrák oldalon végzett hírverő hadjáratukban a szabadcsapatosok ezt az új fejleményt alaposan kihasználták, és a "bolsevizmus" újbóli eljövetelével rémisztgették a lakosságot, amelyet csak egy Magyarországról kiinduló fordulat tudna megváltoztatni. A Burgenlandba való betörés korábban tervezett július 17-i időpontját a felkelők 24–25-re halasztották, mert a Népszövetség Tanácsa július 21-én tárgyalta a magyar-osztrák határmegállapító bizottság javaslatát az új, végleges államhatárról. Ennek eredményét meg akarták várni. A felkelők azt is tervezték, hogy ha a Népszövetség jóváhagyja a magyar kormány által kért 23 helység visszacsatolását, azokat nyomban megszállják. Mondván, így akarják megakadályozni a szélsőséges osztrák szervezetek ottani, esetleges fellépését. A Népszövetség Tanácsa azonban – mivel a határmegállapító bizottság határozatát sem a magyar, sem az osztrák érdekelt fél nem fogadta el –, a vitás kérdések megtárgyalását újabb szakértői bizottság elé küldte, és a döntést elnapolta. A szabadcsapatosok eközben az osztrák monarchista körök támogatására is számítottak, s arra, hogy velük közösen sikerül megdönteni a "vörös Bécset".
           A volt nyugat-magyarországi felkelők nevében, az ausztriai királypártiakkal Bécsben dr. Mészáros Gyula turkológus, egyetemi tanár tárgyalt. Az Ausztriát kormányzó keresztényszocialisták egyre kevésbé tudták megfékezni az ország igen mély gazdasági válságát és az egyre magasabbra szökő pénzromlást. Június 26-án a szocialista, valamint a kommunista párt hatalmas közlekedési sztrájkot robbantott ki az osztrák fővárosban. Az előbbiek következtében, június utolsó napjaiban a magyar–osztrák határ mentén is egyre feszültebbé vált a helyzet, amely meglehetősen idegessé tette az ott állomásozó osztrák katonaságot. Így fordulhatott elő az – amiről a Szombathelyen megjelenő, Vasvármegye című újság négy nap múlva kiadott száma adott hírt –, hogy június 28-án a Soprontól délre fekvő Lakompak községnél a bécsújhelyi hadvezetés egy 140 fős egységet vonultatott fel, úgymond a felkelők "burgenlandi beszivárgása" miatt. Az osztrák alakulat még ezen a napon tüzet nyitott, lövöldözött, de veszteségről – sebesülésről vagy halálos áldozatról – sem a magyar, sem az osztrák fél nem adott ki közleményt.²⁰
           Az osztrák kormányzat egyre nyugtalanabbul vette tudomásul a magyar felkelők újbóli megerősödését. Ezért a soproni népszavazás idején, 1921. december 16-án a Csehszlovákiával kötött ún. lany-i egyezmény alapján, a prágai kormánnyal közösen megkezdte a politikai és a katonai felkészülést a felkelőknek az elszakított Őrvidékre való esetleges fegyveres betörése megakadályozására. Az ezzel kapcsolatban kidolgozott osztrák–csehszlovák titkos tervekről a magyar hírszerzés is tudomást szerzett. A szabadcsapatok támadásakor csehszlovák alakulatok vonulnának be Burgenlandba, miközben a közeli Bécsújhely lenne a főhadiszállásuk, ugyanakkor a csehszlovák hadsereg más egységei Észak-Magyarország több pontjára zúdulnának. A hírrel kapcsolatban később kiderült, hogy lényegében csak feltételezés volt. A valóságtartalma: a Csehszlovákiából a katonai szolgálat elől Ausztriába szökött német nemzetiségű katonákat felvették az osztrák hadseregbe, és egy nagyobb csoportjuk Kismartonban állomásozott.
           A felkelők már június elején megkezdték az újabb szabadcsapatok szervezését az ország egész területén, sőt Budapesten, a Ráday utcában toborzóirodát nyitottak. A Prónay–Hir–Sigray-féle szervezkedésről a magyar kormány Gömbös Gyulától szerzett tudomást, akit egy osztrák monarchistákkal, illetve jobboldali csoportokkal az Anshclussról tárgyaló bajor ezredes tájékoztatott. Gömbös az ügyről azonnal értesítette Bethlen István miniszterelnököt. Nádosy Imre országos rendőrfőkapitány, a kormány nevében július 6-án táviratban utasította a szombathelyi 3. honvéd vegyes-dandár parancsnokságát a szervezkedés felderítésére, amely 11-ére már meg is történt. A kormány számára ezzel világossá vált, hogy hamarosan várható a második nyugat-magyarországi felkelés kitörése.
           Az előkészületek végkifejletére utalt, hogy négy nap múlva, július 15-ére virradó reggelre Sopron környékén a mozgalomban résztvevők közül kb. 400 fő lépte át titokban az államhatárt, és Burgenlandban megkezdte a felkelés előkészítését. Megrongálták, és ezzel megbénították a telefonösszeköttetést Nagysároslak, Monyorókerék, Németújvár térségében, valamint az Ösztörmén(Strém)-patak völgyében. Zurány, Pándorfalu településeken magyar zászlókat tűztek ki. Az átszivárgott személyek és ottani segítőik olyan hangulatot teremtettek, hogy hamarosan bekövetkezik az elszakított Nyugat-Magyarország visszacsatolása. Ilyen kijelentések már egyes, osztrák hivatalnokok körében is elhangzottak, a Schwertner nevű nagymartoni jegyzőt az osztrák hatóságok emiatt eltávolították hivatalából. Nem volt véletlen, hogy burgenlandi lakosok lépték át a határt, és csatlakoztak a magyarországi szabadcsapatokhoz.²¹ A kialakult hangulatot jelzi, hogy Grác és Bécs lakosságának egy része is "magyar felkelőket" várt, amely a várhatóan bekövetkező ausztriai fordulattal vagy kormányválsággal is összefüggött.
           A szabadcsapatosok és legitimista társaik végül 1922. július 24–25-ére, három irányból tervezték a fegyveres betörést az elszakított nyugat-magyarországi területre. Az ún. "Északi-csoport" Héjjas Ivánnal az élen Magyaróvár környékére összpontosította embereit, akiknek szervezését július 11-én kezdte meg, és Moson vármegye alispánját is felkereste. Két nap múlva felszólalt az Ébredő Magyarok Egyesülete, az ÉME elnökségi ülésén, ahol nyíltan beszélt arról, hogy ha valami nem sikerült teljesen, akkor várni kell, újabb alkalomra, amikor sikerülni fog.²² Héjjas Iván az előbbiekkel nyíltan a második nyugat-magyarországi felkelésre célzott, amiben ő lesz az "istennyila", amely még Budapestre lecsap, ha a kormány ellenük cselekszik.
           A "Középső-csoport" Budaházy Miklós és Szabó József vezetésével Kapuvár; a "Déli-csoport" Körmend körzetében gyülekezett az előző évben fennállt Lajtabánság állam (1921. október 4.–november 4.) kormányzótanácsa elnökének, Apáthy Lászlónak az irányításával. Itt a Rába jobb partja mentén elhelyezkedő Ivánc, illetve más községekben, gróf Sigray Antal birtokán kb. száz felkelő sereglett egybe. Az volt a tervük, hogy Nagycsákány (ma: Csákánydoroszló) vasútállomásáról a nemzetközi gyorsvonattal Stájerország fővárosába, Grácba utaznak.²³ A nekik szánt fegyver- és robbanóanyag szállítmány július 12-én estére érkezett meg vasúti teherkocsikban Nagycsákány állomásra, amelynek időhiány miatt csak az egy részét tudták kirakni, és Sigray gróf egyik uradalmában, Lugos-pusztán elrejteni.
           Héjjas Iván és Apáthy László harcosait az Ébredő Magyarok Egyesülete, az ÉME gyűjtötte össze, és indította vonattal a helyszín közelébe. Ez csak részben sikerült, mert a kormány utasítására a rendőrség és a csendőrség az ország belsejében megkezdte a Nyugat-Magyarországra utazni szándékozók feltartóztatását. A budapesti Keleti-, illetve a Nyugati-pályaudvaron 50–100 fős csoportokat akadályoztak meg abban, hogy a szabadcsapatokhoz utazzanak. Zadravecz István tábori püspök sajátos megfogalmazása szerint: "Azonban: e toborzott embereket, amidőn Dunántúlra utaztak, a belügyminiszter rakásra összefogatta. Sőt, midőn a toborzás tovább folyt, a kormány többeket, köztük Bónist [a pátert] is, Héjjast is [Ivánt] letartóztatta. Hirt [Györgyöt] is csak a [nemzetgyűlési] képviselősége mentette meg a letartóztatástól. (...) néhány nap múlva visszanyerték szabadságukat (...) és új terveken kezdték törni a fejüket".²⁴
           Közben a második felkelés katonai előkészületeit Prónay Pál irányította a Kapuvártól kb. 20 km-re délre fekvő Dénesfa községből, a szintén elkötelezett legitimista gróf Cziráky József (1883–1960), volt Vas vármegyei főispán birtokáról. Az ügyben rendszeres volt az összeköttetés Cziráky és Sigray Antal gróf nemzetgyűlési képviselő között. A magyar hatóságok felderítő szervei által titkosan lehallgatott és rögzített távirati, illetve telefonbeszélgetések szerint Sigray folyamatosan kapcsolatban állt Prónay Pállal, aki a közleményekben, mint "Ticinger grófné" és "Odeschalchi hercegnő" szerepelt. Az is tény, hogy Prónay önmagát elmaszkírozva, többször felkereste Ivánc község térségében a Sigray Antal gróf birtokán gyülekező "Déli csoport"-ot.²⁵ Sigray utólag a sajtó útján, a szombathelyi Vasvármegye című lapban nyilatkozott, miszerint "ámulva hallotta a felkelők és az ő személye közötti híreket, nincs köze semmi mozgalomhoz, van a kastélyban egy sereg angol, amerikai és magyar vendég, de ők nem játszanak felkelősdit".²⁶
           A magyar kormány előzetes hozzájárulásával, július 18-án a Magyar Kir. Honvédség főparancsnoka utasította a szombathelyi 3. honvéd vegyes-dandárt a szervezkedés felszámolására. Az intézkedéssel a térségben állomásozó összes közbiztonsági szervet (a rendőrséget és a csendőrséget is) a vegyes-dandár irányítása alá rendelték. A feladatot azonban a közbiztonsági szerveknek kellett végrehajtani. Közben a hatóságok már július 13-án, egy csendőrkülönítménnyel megkezdték az összesen 90–100 főre becsült "Déli-csoport" tagjainak a lefegyverzését. Eközben letartóztatták vezetőjüket, Apáthy Lászlót, és Nagycsákány vasútállomásán lefoglalták a szabadcsapat fegyverkészletének nagy részét. A gráci 5. katonai dandárparancsnokság két nap múlva, július 15-én reggel értesült a felkelők várható támadásáról. A befutott hír szerint Karácsfa községtől 2 és fél km-re a korabeli osztrák szóhasználat szerint – melyet a kommunista magyar történetírás is hajbókolva az idegen érdekek előtt, szolgaian hajtogatott az 1989 előtti évtizedekben –, "magyar banditák" vannak az ún. Magyarbükk-telepen, a malomban. Az értesülés alaptalan volt, mert a felkelők ekkor még a Rábán túl, Lugos-puszta körzetében tartózkodtak. A németújvári kerület vezetőjének, Mayerhofernek a kérésére a gráci hadvezetés vonaton katonaságot küldött Karácsfa község és az új államhatár megerősítésére. A felkelők ugyanis megüzenték a falu lakosságának, hogy meg fogják őket szállni.
           Vezetőjük, Apáthy László letartóztatása után a "Déli-csoport" felkelőinek egy része – csak kb. 30 fő –, a fogság elkerülésére, július 17-én a Kondorfa melletti Huszári-majorból észak felé, Csörötnök irányába haladt. Fegyverzetüket és élelmüket lovas kocsin vitték. Átlépték a Rába folyót, majd Rátót és Nemesmedves falvak érintésével a magyar–osztrák határ közelébe, a semleges övezetbe nyomultak. Abból a meggondolásból, hogy a szervezők Burgenlandban már előkészületeket tettek a harcra, július 18-án éjfél előtt, Németbükkös falunál átlépték az új államhatárt. A helyi molnár osztrákbarát fia lámpajelzésekkel jelezte a karácsfai templomtoronyban lévő osztrák figyelőknek a szabadcsapat elindulását. Karácsfa községhez közeledve, az osztrák katonaság váratlanul tüzet nyitott rájuk, ezért az összesen 38 felkelő harci alakba fejlődött. A csapat kezdetben sikeresen küzdött, és a falu központjáig nyomult, amikor lőszerük fogytával, július 19-én hajnalban kénytelen volt visszahúzódni a trianoni országterületre. A magyar adatok szerint az összeütközésben egyik fél sem vesztett halottat vagy sebesültet, az osztrák hatóságok viszont – túlzóan, mert az ügyből nagy diplomáciai esetet akartak keríteni – arról szóltak, hogy a "magyar banditák"-nak egy halottjuk és hat sebesültjük volt. Az osztrák hatóságok a Karácsfán okozott kárt (szintén túlzó mértékben) felmérték, és később kártérítést nyújtottak be a magyar kormányhoz. Az összecsapás után a felkelők a Lovászad falu melletti erdőben pihentek, amikor a magyar csendőrkülönítmény bekerítette, majd lefegyverezte őket.²⁷
           Mi értelme volt az eleve vesztes karácsfai ütközetnek? A felkelők ugyanis saját maguk értesítették előre a község lakosságát várható támadásukról, és ennek következtében az osztrák katonaság fel tudott készülni az ellenállásra. Az összecsapás valódi céljáról Prónay Pál naplója számol be. Eszerint Hir György földbirtokos, nemzetgyűlési képviselő és budapesti pénzügyi hitelezője, Brandt István üzletember (aki mögött a Magyar Takarékpénztárak Központi Jelzálog Bankja állt) bélyegeket szándékozott forgalomba hozni a tervezett második nyugat-magyarországi felkelés kitörésekor, illetve Lajtabánság állam újbóli kikiáltásakor. Ennek bevételéből újabb pénzalapokat reméltek az elrabolt területeket visszaszerezni törekvő mozgalomnak, ugyanakkor a bélyegkiadás az irredenta eszmék népszerűsítését is szolgálta volna. Fontos rámutatni, hogy az elszakított országrésznyi magyarlakta tájak újbóli birtokba vételét a trianoni diktátummal meghagyott akkori Csonka-Magyarországnak szinte minden lakosa (hazaáruló kivételek persze akkor is akadtak), teljesen jogosnak tekintette.
           A kiadni szándékozott postabélyeg Lajtabánság-jellegű volt, egy méltóságteljesen ülő sast²⁸ ábrázolt, háttérben sugárzó apostoli kettős-kereszttel, fenyőfákkal és vártoronnyal. Prónay naplója megemlíti, hogy már a második felkelés katonai terveinek a kidolgozása előtt Budapesten egy métermázsát (100 kg-ot) nyomtattak belőle, és a fővárosban tárolták. Az imént említett két fő cél volt az igazi oka annak, hogy a "Déli-csoport" egy része betört az őrvidéki Karácsfa községbe, ahol (mint később kiderült) a fegyveres mozgalom legfelsőbb vezetésének egyik tagja, Hir György által megfogalmazott kiáltványt akartak közzétenni a már osztrákok által megszállt területen. A kényszerű visszavonulás miatt azonban a felkelők nem tudtak eleget tenni Hir utasításának, ezért az ünnepélyes második Lajtabánság-nyilatkozat elmaradt. Emiatt a hónapokkal korábban elkészült postabélyegeket sem lehetett kibocsátani. Hír György és társai a bélyegek nagy részét megsemmisítették, de maradványukat megszerezte egy Kondor-Kohn nevű kereskedő, és azokat külföldön igyekezett értékesíteni.²⁹
           A felkelők ún. "Középső-csoport"-ja két osztagának a felszámolását a Kapuvár mellett Osli, illetve Agyagos-Szergény falvak térségében a kirendelt magyar csendőralakulatok másnap, július 20-án közvetlenül éjfél előtt kezdték meg, és 21-én reggelre be is fejezték. A Héjjas Iván vezette "Északi-csoport"-ra egy hét múlva, július 27-én került sor a Mosonszentjános melletti Rónafő-pusztán. A felkelők sehol sem álltak ellen a magyar csendőrségnek.³⁰ A becsült adatok szerint összesen 1200–1300 fő vett részt a második nyugat-magyarországi felkelési kísérletben, akiknek számos kisebb-nagyobb alakulatát közel két nap alatt, július 29-ére teljesen felszámolták a katonai legfelsőbb vezetés irányításával a kivezényelt csendőr-, illetve rendőregységek. A felelősséget csak a szervezőkre és a három, az északi, a középső és a déli csoport vezetőire hárították. Az "egyszerű" szabadcsapat-tagokkal szemben nem indítottak eljárást, hanem a lakóhelyükre toloncolták őket.
           Az ügyben a budapesti rendőr-főkapitányság indított nyomozást, Prónay Pált is kihallgatták, akit a kormány menteni igyekezett a felelősség alól. Rakovszky István belügyminiszter július 20-án kijelentette: Prónay nem vett részt a fegyveres előkészületekben.³¹ A Gömbös-csoport tagjának, a nyugalmazott őrnagynak, ez időben a Magyar Távirati Iroda elnök-igazgatójának, Kozma Miklósnak (1884–1941) e napokban kiadott MTI "helyzetjelentései" is ezt bizonygatták. Ezek lényege: a felkelőknek nem volt egységes vezetése, több csoportra oszlottak, Prónay Pál és a hozzá közel álló személyek nem vettek részt a szervezkedésben. Miközben Prónay a naplójában megerősíti, hogy különböző fedőneveken ő irányította a második felkelés előkészületeit. Közvetlen bizonyíték azonban nem volt ellene, ezért – feltehetően Horthy Miklós kormányzó utasítására – megszüntették ellene az eljárást. Hir György ellen sem folyt hatósági intézkedés, mert – mint nemzetgyűlési képviselőt – mentelmi jog védte. Az utóbbi esetleges felfüggesztése ellen a közismert legitimista képviselők közül Andrássy Gyula és Rakovszky István már előre tiltakoztak. Sigray Antal grófot is védte képviselői mentelmi joga. Másrészt közismert volt, hogy az egyik vezető legitimistaként a kormány, valamint Horthy egyik legnagyobb politikai ellenfele. Sigray gróf ekkor még mindig vád alatt állt az 1921. októberi második királypuccsban betöltött szerepéért, de a második felkeléssel kapcsolatban nem tudtak semmit rábizonyítani. Héjjas Ivánt is vizsgálati fogságba vetették, aki mellett másnap, július 22-én az Ébredő Magyarok Egyesülete budapesti Sörház utcai székházában izzó hangulatú gyűlést tartottak, ahol a résztvevők elítélték a kormányt, mert fellépett az irredenta mozgalom ellen. Az ÉME vezetősége, nagyrabecsülését kifejező táviratban köszöntötte Héjjast a börtönben, majd a gyűlés után a résztvevők egy része a Kálvin téren kormányellenes tüntetést tartott, akik közül kb. 40 személyt a rendőrség letartóztatott.
           A vezető résztvevőket, illetve egyes tagokat – köztük Ádám T. Istvánt – is őrizetbe vették, majd lázadás, illetve jogtalan toborzás vádjával pert indítottak ellenük. Bírósági tárgyalásra azonban nem került sor, mert Horthy Miklós kormányzótól mindannyian kegyelmet kaptak.³² Héjjas Ivánt a letartóztatása után egy hét múlva, július 27-én szabadlábra helyezték. A megelőző napokban 26 nemzetgyűlési képviselő beadványt nyújtott Bethlen István kormányfőhöz, és követelte a fogságba vetett felkelők szabadlábra helyezését, és az ellenük indított eljárások megszüntetését. Természetesen megmozdultak az Ébredő Magyarok Egyesületének a különböző csoportjai is. A miniszterelnököt népes kecskeméti küldöttség kereste fel Héjjas Iván érdekében, akit (mint írtuk) másnap, július 27-én szabadlábra helyeztek. Ezt megelőzően a fogházat felkereste Zsilinszky Endre,³³ a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE) egyik alapítója, aki az épületet Zsitvay Tibor³⁴ nemzetgyűlési képviselő kíséretében, látványos külsőségek között hagyta el. A felkelővezér ekkor (többek között) a következőket nyilatkozta a sajtónak: "Jól érzem magamat, és még keményebben fogok harcolni".³⁵
           Csak Apáthy maradt fogságban, aki bevallotta legitimista terveit. Zadravecz István tábori püspök így emlékezett rá naplójában: "(...) eggyel szegényebbek lettünk. Apáthy László századossal. A nyugati felkelésben és minden forró irredentában lelkesen vett részt... Őt is letartóztatta a kormány. A magyar börtönben megtört a magyar irredenta lelki egyensúlya. Cseh börtönt, oláh poklot tűrt volna, akár ítéletnapig, imádott hazájáért..., de a magyar kormány magyar börtönét nem bírta ki. Felvágta ereit, s magyar börtöne mélyén, 1922. szeptember 19-én elvérzett, meghalt".³⁶ Pontosítunk: Apáthy a cellájában öngyilkosságot kísérelt meg, majd a budapesti katonai helyőrségi kórházban kivérzés következtében elhunyt. Az Ébredő Magyarok Egyesülete székházában ravatalozták fel, a felkelők és kb. 1500 fős tömeg nagy részvéte mellett, a sírnál Héjjas Iván búcsúztatta.
           A következetesen nemzeti érdekeket képviselő Bethlen-kormányzat a kíméletlen trianoni diktátum rendelkezései miatt teljes joggal, nem tartotta igazán bűnnek az őrvidéki volt magyar területek visszaszerzésére másodszor indított mozgalmat, sőt a felkelési kísérletet sem. Az ország számára sokkal veszélyesebbnek érezte a legitimisták törekvéseit, amelyek mindig azonnal kiváltották a kisantant államok (Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) kardcsörtetését. Ausztria elsősorban azért aggódott, mert nem volt biztos abban, hogy az antanthatalmaktól az elvesztett Dél-Tirolért kárpótlásul megkapott nyugat-magyarországi területekből a soproni népszavazás után megmaradt résznek teljesen a birtokában maradhat, hiszen folyamatban volt az új államhatár megállapítása.
           A magyar kormány arra hivatkozott – s ez megfelelt a tényeknek –, hogy a "Déli-csoport" felkelői a mozgalmat akkor már napok óta felszámoló magyar csendőrség elől menekülve kényszerültek átlépni a magyar–osztrák határt Karácsfánál. Bár az osztrák kormány az események alatt két alkalommal is megköszönte hazánknak a szabadcsapatok csendőregységekkel való gyors felszámolását, úgymond "Burgenland biztonságáért", mégis jegyzékben panaszolta be Magyarországot a szövetséges antanthatalmaknál (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán). Ausztria arra kérte a négy állam kormányát: sürgősen hassanak a magyar legfelsőbb vezetésre, hogy akadályozzon meg minden hasonló mozgalmat.³⁷ A győzteseknél való panaszkodás sajátos osztrák magatartást mutatott, ugyanis mind a bécsi kormány, mind a helyi hatóságok jól tudták – az utóbbiaknak a felkelők meg is üzenték –, hogy betörni készülnek osztrák területre. Sőt a grázi dandárparancsnokság (mint írtuk) már július 15-én reggel értesült a várható támadásukról Karácsfa térségében, ezért vonaton katonaságot vezényelt oda. Miért hagyták, hogy három nap múlva, 18-án éjfél előtt, az összesen csak kb. 30 (!) felkelő egészen a község központjáig előretörjön? A sokszoros osztrák túlerővel miért nem zárták le az államhatárt, és miért nem ott tartóztatták fel őket? A magyarázat egyszerű: Ausztria a határmegállapító bizottság és antanthatalmak előtti vádaskodással, és az úgymond "magyar irredenta" és "bandita" magatartás hangoztatásával, erkölcsi és politikai tőkét igyekezett magának kovácsolni Magyarország ellen.
           A budapesti kormány ezt követően joggal vonta kétségbe az osztrák államvezetés őszinteségét, és vélte úgy, hogy Bécs valójában csak hangulatkeltésből hajtogatja a Magyarországgal való barátságos viszony megteremtésének fontosságát. A magyar kormány ugyanis a saját elhatározásából, és minden külső nyomás nélkül kezdte meg a felkelőcsoportok és velük összefonódott legitimista mozgalom felszámolását, mert bel- és külpolitikai érdekei, az ország nyugalma ezt követelték meg. Az antanthatalmakhoz küldött (s imént idézett), Magyarországra árulkodó tartalmú osztrák jegyzék több volt, mint barátságtalan lépés. Ez tény, hiszen egy évvel korábban, az 1921. június 7-én a román és a délszláv (szerb–horvát–szlovén) királyság között megkötött egyezménnyel beteljesedett a hármas, kimondottan Magyarország-ellenes kisantant szövetség. Ennek fő kezdeményezője Csehszlovákia volt, és ennek fővárosába utazott az 1922. májusától hivatalban lévő Ignaz Seipel osztrák kancellár. Ez világosan kifejezte, hogy a bécsi kormány erősebben kötődik a prágai kabinethez, mint a budapestihez. Sőt, ha kell – mint szövetségesek –, együtt lépnek fel Magyarország ellen. Ezt már a soproni népszavazás napjaiban kötött osztrák–csehszlovák megállapodás, az ún. lany-i egyezmény is érzékeltette, amikor Ausztria 500 millió cseh korona hitelt is kapott Csehszlovákiától.³⁸ Nem volt véletlen, hogy a karácsfai betörést követően, a prágai hadvezetés Pozsony alatt megerősítette a csehszlovák–magyar határt, és a Duna mellett, Pozsonyligetfalunál éjszakánként nagy erőket vonultatott védelmi állásokba.
           Itt fontos közölni az előbbiekkel kapcsolatos előzményeket: Pozsonyligetfalu területe egy évezreden keresztül Magyarország (Pozsony vármegye) szerves része, és a trianoni békediktátum tervezete eredetileg hazánk birtokában hagyta. E körzetet például 1919. első hónapjaiban a soproni 18. gyalogezred vegyes tűzerejű fegyverzettel megerősített zászlóalja őrizte. Ez év tavaszán Freissberger Gyula, a Siófokon székelő II. hadtest-parancsnokság főhadnagya, mint összekötő tiszt Bécsbe, az ottani magyar ellenforradalmi központhoz igyekezve, Hegyeshalom irányból négy alkalommal is oda-vissza átment a hídfő területén. Eközben Pozsonyligetfaluban, a Pozsonyi Hajósegylet csónakházában is megszállt. Innen egy vörösőr-század parancsnoka segítette át az osztrák oldalra.³⁹ Magyarország kárára a párizsi békekonferencián Csehszlovákia mindenáron hídfőt akart szerezni a Duna jobb partján, vagyis a Dunántúl északi sarkában, sőt egy ún. korridort is az elszakított őrvidéki/nyugat-magyarországi területen keresztül a délszláv királyságig. Ez utóbbit a prágai kormánynak – főként Olaszország ellenkezése miatt –, a párizsi békekonferencián nem sikerült keresztülvinnie. Ezért Eduard Beneš külügyminiszter az alsó-ausztriai Duna melletti Petronell helységtől a magyar oldali Királyhidával szembeni osztrák Bruck an der Leitha községig, onnan az Ausztriának ítélt őrvidéki Nezsider–Gálos, majd a Magyarországnak hagyott Mosonszolnok–Kisbodak települések között húzódó államhatárt követelt, amellyel a Fertő-tó északi sarka feletti terület is Csehszlovákiához került volna. A békekonferencia azonban ezt sem hagyta jóvá, aztán 1919. augusztus elején mégis hozzájárult ahhoz, hogy Pozsonyligetfalut és közvetlen környékét a csehszlovák állam birtokba vegye. Mindehhez azonban pótegyezményt kellett volna kötni, ezért augusztus 13-án a csehszlovák légionárius katonaság Pierre Brau francia ezredes vezetésével rajtaütésszerűen elfoglalta Pozsonyligetfalut és a pozsonyi hídfőt. Csehszlovákia ezzel kész tények elé állította a párizsi békekonferenciát, amely a hídfőt végül neki ítélte.⁴⁰
           Visszatérve az osztrák kancellár prágai látogatására: Seipel tárgyalásait követően újabb és újabb magyarellenes osztrák lépések következtek, amelyek szöges ellentétben álltak a Bécs által hangoztatott magyar–osztrák megbékéléssel. Augusztusban Ausztria jegyzékben kért kártérítést a magyar kormánytól a felkelők által Karácsfán okozott károkért. Ezt Budapest visszautasította, mondván, a magyar kormány mindent megtett a felkelőcsoportok felszámolásáért, a támadást a tudtán kívül hajtották végre a felkelők. Ausztria kicsinyeskedett, miközben Magyarország nagyvonalú intézkedéseket tett. A nemzetgyűlés július 7-én egy olyan kereskedelmi egyezményt hagyott jóvá, amelynek értelmében a még mindig súlyos ellátási gondokkal küszködő Ausztriába szállítandó élelmiszermennyiség egy részére nem rótt ki kiviteli illetéket.
           A második nyugat-magyarországi felkelési kísérlet – hiszen egyetlen harci cselekménye a már említett, karácsfai összecsapás volt az osztrák katonasággal – sem volt hiábavaló 1922. derekán, sőt bizonyos mértékben kedvező fejleményeket hozott hazánk számára. Pedig ekkor már közel négy év telt el 1918. november-decemberétől, amikor Károlyi Mihály miniszterelnök, majd köztársasági elnök, Linder Béla (1876–1962) hadügyminiszter, aztán Böhm Vilmos (1880–1949) leszerelési ügyekkel megbízott hadügyi államtitkár az ellenséges csehszlovák, román és délszláv katonai betörés ellen nem szervezte meg a nemzeti önvédelmi harcot, amivel elkövették a haza- és nemzetárulás bűntettét. Idegen érdekeket szolgálva, tudatosan leszerelték és szétzüllesztették a harcterekről 1918. december végéig többségében zárt alakzatokban, fegyverekkel, tisztek vezetésével hazatérő 1,5 millió fős magyarországi hadsereget, amelyből 816 ezer katona magyar, kb. 38 ezer rutén/ruszin nemzetiségű volt. Az utóbbiaknak Doberdót megjárt nagyapám szerint a nagy háborúban is "a kezébe magyar fegyvert lehetett adni".⁴¹ Tehát összesen 854–856 ezer magyar, valamint rutén nemzetiségű katona zömét lehetett volna hadban tartani a történelmi Magyarország védelmére. Tehát közel négy esztendővel az említett 1918 ősze után, csaknem három évvel az 1919. szeptember 10-i saint-germain-i békeszerződés múltán, és két esztendővel az 1920. június 4-én Magyarországra kényszerített trianoni békediktátumot követően; az újabb fegyveres ellenállással még 1922 derekán is volt esély egyes elszakításra ítélt magyar települések visszaszerzésére.
           Az utóbbival, a második nyugat-magyarországi felkelés hosszú hónapokig tartott szervezésével/szervezkedéssel jelentős kísérlet történt az elszakított nyugat-magyarországi, ekkor már burgenlandi területek Magyarországhoz való visszacsatolására. Jól tudjuk, hogy ezt az ezredéves magyar területet a győztes államok Dél-Tirol elvesztéséért, kárpótlásul ítélték Ausztriának. A magyar kormány nem tudta elérni az osztráknál, hogy a népek önrendelkezésének az antanthatalmak által fennen – s mint kiderült, a Kárpát-medencei magyarság számára álságosan, hazug módon – hirdetett joga elvének alapján, Nyugat-Magyarország lakossága népszavazással dönthessen hovatartozásáról. A bécsi kormányzat egyébként kezdetben elfogadta ennek jogosságát a terület sorsának rendezésében. Bár 1920. októberében a Karintiában tartott referendum sikert hozott Ausztria számára, Nyugat-Magyarországon nem merte vállalni a megmérettetést.
           Az 1921. augusztus 28-án kitört nyugat-magyarországi fegyveres ellenállás, majd október 4-én a Lajtabánság kikiáltása azonban arra kényszerítette Ausztriát, hogy elfogadja a soproni népszavazást. Az 1922. júliusi, ún. második nyugat-magyarországi általános fegyveres felkelési kísérlet a bécsi kormányzatot újabb meghátrálásra késztette. Ez különösen jól érzékelhetővé vált az új államhatár pontos megállapításakor, illetve kitűzésekor, amikor az elcsatolt nyugat-magyarországi falvak lakosságának véleménye, cselekedetei sajátos "népszavazási akarat"-ként nyilvánultak meg Magyarország mellett, amelyre addig nem volt lehetősége. Tagadhatatlan tény, hogy tíz Pinka-völgyi falu végleges hazatéréséhez a második felkelési kísérlet hosszas előkészületei és a Karácsfa községnél történt egyetlen fegyveres összecsapás következményei is hozzájárultak.
           Fontos emlékeztetni arra, hogy az események elsődleges kiváltói az 1922. első félévi magyar belpolitikai viszonyokban, nevezetesen a Bethlen-kormány és az ellenzéki szélsőjobboldali, legitimista erők közötti ádáz küzdelemben rejlettek. Ez utóbbi legfontosabb színtere ismét a többségében ellenzéki Nyugat-Magyarország, a békediktátumban megmaradt Moson, Sopron, Vas és Zala vármegye volt. Kezdete az 1922. elején vívott választási harc, majd a már tárgyalt második felkelés. Fontos rámutatni, hogy amíg a magyar kormány a területi revíziót kezdetben diplomáciai eszközökkel, addig a szélsőjobboldal fegyveres eszközökkel igyekezett elérni. Az 1921. december 14–26-án tartott soproni népszavazás kikényszerítése bebizonyította, hogy az utóbbinak volt nagyobb esélye. A Nemzetek Szövetségét (közismert nevén: Népszövetség) ugyanis 1919-ben a győztes antanthatalmak úgymond a "béke megóvására" alapították, valójában azonban az újonnan meghúzott igazságtalan határoknak – melyek a szervezeten kívüli államok számára sérthetetlenek voltak – a megtartása felett őrködött.
           A vesztes államokat csak évek múlva vették fel a Népszövetségbe, miközben Magyarországot már 1922. szeptember 18-án, ellenszavazat nélkül. Ennek oka, hogy a magyar kormány – Ausztria említett gáncsoskodásai ellenére –, kiváló politikával az ország javára fordította a második nyugat-magyarországi felkelési kísérletet. Kijelentette, hogy a polgári alkotmányosság alapján, kíméletlenül felszámolta a szabadcsapatokat, és ezután sem tűr el olyan fegyveres alakulatokat, amelyek nem engedelmeskednek az államhatalomnak. Másrészt tagadta a mozgalom legitimista vonásait, amellyel megelőzte a kisantantot, hogy az ismét felvethesse egy magyarországi Habsburg-restauráció veszélyét. Ezt követően ez utóbbi kérdés a népszövetségi tagfelvételt megelőző albizottsági vitákban, de még a közgyűlésen sem merült fel. Sőt, a csehországi fürdőhelyen, Marienbadon (ma: Mariánské Láznĕ), a kis­antant államok 1922. augusztus 26-ai tanácskozásán, a csehszlovák, a román és a délszláv küldöttek úgy döntöttek, hogy országaik nem szavaznak Magyarország felvétele ellen. Ezért, persze, minél több biztosítékot igyekeztek kicsikarni a magyar kormánytól arra vonatkozóan, hogy megtartja a trianoni békediktátumot.