SÁFRÁNY ZSUZSA
A PÁSZTOROKRÓL ÉS MŰVÉSZETÜKRŐL
A pásztorok életmódja sokban eltért a parasztokétól.
zártabb világban éltek, viseletükben, szokásaikban is sok régies elemet őriztek
meg, ugyanakkor újítások, új elemek is megjelentek, sőt fokozatosan kialakultak a használati
tárgyak ünnepi, munkára már nem használható változatai is. A faragások művészi volta
főként a pásztorélet használati tárgyainak, munkaeszközeinek megformálását jelenti, de ide
tartoznak egyéb tárgyféleségek is. Sok darab készült ugyanis (a rajta olvasható felirat szerint)
baráti vagy szerelmi ajándéknak. ettől függetlenül azonban nem minden ilyen jellegű
tárgy készítője volt pásztor, hanem parasztemberek, kézművesek is létrehoztak hasonló alkotásokat.
A szakirodalom Herman ottó nyomán már a XIX. század végén elkülönült
"pásztorművészet"-ről ír (HERMAN 1892).
A népművészet többi műfajához képest a pásztorművészetnek viszonylag kevés emléke
maradt fenn, ez is növeli a fennmaradt tárgyak értékét. Az erőteljes, önálló stílust kialakító,
név szerint ismert egyéniségek alkotásai különösen figyelemre méltóak. Újabban készülnek
olyan korszerű tárgyak is, amelyeknek csak ihletője a pásztorművészet; egy-egy
elemét vagy motívumát veszi át az alkotó, ez azonban jelenleg nem vizsgálódásunk tárgya.
A magyar pásztorművészet szakirodalma elég terjedelmes, így a XIXXX. század
fordulója óta szinte minden néprajzi munkában, monográfiában lehet róla olvasni (BÁTKY
1906; MALONYAY 1911; MADARASSY 1925, 1932, 1934; VISKI 1929, 1941; ORTUTAY
1941; FÉLHOFERK. CSILLÉRY 1969; MANGA 1972; MÁNDOKI 1977; DOMANOVSZKY
1981; S. KOVÁCS 1981; FÜGEDI 1988, 1993; HOFERFÉL 1994; SÁFRÁNY
2003).
A bemutatott három tükrös |
Az utóbbi két évtizedben megjelent, megyék néprajzát, népművészetét bemutató kötetek egyik kiemelt célja, törekvése, hogy másutt még egyáltalán nem publikált tárgyakat is közöljenek (BARNA 1989, BELLON 1989, GRÁFIK 1992; NAGY 1990, SZELESTEY 1996, S. KOVÁCS 2001, DOMONKOS 2002). A szerzők a felhasznált alapanyagok, a használat célja, a készítők és a használók társadalmi helyzete és egyéb szempontok alapján rendszerezik, értelmezik a pásztorművészetet, a magyar népművészetnek ezt a mindmáig legsajátosabb ágát, s mégis sok a megválaszolatlan kérdés.
A pásztorművészet önállósodása az 1800-as évektől bontakozott ki. A dunántúli pásztorok körében a tükrös is ez időben, a XIX. század első felében terjedt el, majd vált általánossá. A korai példányok az 1830-as, 1840-es évekből maradtak fenn. A legszebb darabok spanyolozással, viaszberakással készültek. A spanyolozás finomodásával, majd a díszítőtechnikák változatosabbá válásával az ábrázolás témaköre is bővült. A XIX. század vége felé a spanyolozás divatja múlóban volt, a legsikerültebb alkotások ekkor már karcolással vagy pedig a két technika ötvözésével készültek. legkésőbb a domború faragás divatja következett be, s a XX. századi tárgyakat spanyolozás helyett színezték, festették is. A saját használatra vagy ajándéknak szánt tárgyak mellett később megjelent az árutermelés ezen a területen is, majd az ezzel járó hanyatlás és az életforma-váltással az elhalás. elhalás helyett beszéljünk inkább átalakulásról, hiszen a XX. század második felétől már népi iparművészek készítik e becses kis tárgyak változatait.
NM 127425 |
Most tehát egyetlen, s talán a legszebb tárgytípust, a tükröst szeretném közelebbről bemutatni. Ez a kisméretű pásztoreszköz kerek vagy négyszögletű, széttolható vagy nyitható, szépen faragott, amelynek az egyik felében tükör, a másikban lapos vágás, mélyedés található bajuszpedrővel. Rendszerint fából készült. Formája, szerkezete funkciójának megfelelő, de külső megjelenésére is nagy gondot fordított készítője. A díszíthető felület kicsi, de sima és lapos, ezért aprólékos technikával akár többalakos kompozíció is elfér rajta. Készítéséhez kevés szerszám elegendő. Malonyay Dezső a következőket írja használatáról: "Nevezetes pásztoralkotás a tükörfa. Minden pásztor hord magánál tükröt, tükröst, tikerfást, tükörfát. A pásztor ugyanis maga borotválkozik. sokat törődik csinos külsőjével. szereti a csinosan pödrött bajuszt hogyne volna szüksége a tükrösre!" (MALONYAY 1911. 130140)
NM 127423 |
E remekművek készítésének mozzanatai, a technikai kivitelezés, az alkotók egymástól eltérő vagy éppen rokon vonásainak ecsetelése, az esztétikai érték kiemelése mellett jelenlegi kiválasztásunk fő szempontja a szokásostól eltérő. A Néprajzi múzeum állattartáspásztorművészet gyűjteményében ugyanis több mint 200 db tükrös található, és ezek között más Vas megyei származású példányt is őriznek, az alább bemutatott három tárgyat viszont bár azonos helyről valók éppen a gyűjtő személye köti össze és helyezi egymás mellé.
E tárgyak gyűjtője: Latabár Károly iparművész, akinek gyűjtőmunkáját a NM Irattárában őrzött
2 db hivatalos igazolás, valamint a megbízott művész nyilatkozata is alátámasztja. Az igazolásokból kiderül, hogy a néprajzi érdeklődésű művész, gyűjtő rendszeres kapcsolatban
állt a Néprajzi Tárral (NMI 35/ 1928). A törzskönyvi bejegyzés szűkszavú, csak a gyűjtött
tárgyak nevére és mennyiségére vonatkozik: ebből megtudható, hogy a 15 db egyidőben gyűjtött
tárgy között egy szőttes van, a többi faragás. A gyűjtés körülményeiről, a tárgyak létrejöttéről
egyéb feljegyzés nincs. Így csak arról értesülhetünk, hogy mikor, hol és milyen néprajzi
tárgyakat gyűjtött Latabár Károly, aki nem néprajzos szakemberként foglalkozott ilyen
jellegű tárgyak gyűjtésével A falvak, ahol beszerezte a tárgyakat: Gősfa, Hegyhátszentpéter,
Olaszfa, Alsóoszkó és Vasboldogasszony. Latabár Károly munkálkodását kutatva kiderül,
hogy tevékenysége ebben az időben igen sokrétű volt: gyűjtött és rajzolt néprajzi tárgyakat,
kiállításokat tervezett és rendezett, sőt még restaurátori munkát is végzett.
A gyűjtés éve 1928 sem véletlen, hiszen ekkor rendezték prágában a Nemzetközi
Népművészeti Kongresszust, amelynek összefoglalása a Magyar Tudományos Akadémia
kiadványaként Jelentések a magyar népművészetről címmel jelent meg. Ebben olvasható
Viski Károlynak ma is alapvető összefoglalása a magyar pásztorművészetről (VISKI
1929. 2743).
NM 127424a |
Ugyancsak 1928-ban jelent meg Viski Károly, Bátky zsigmond és Györffy István
munkájaként a Magyar Népművészet című kötet, amely hiánypótló volt, hiszen korábban csupán
a Malonyay Dezső nevéhez fűződő nagy vállalkozás létezett (A magyar nép művészete
IV. Budapest. 19071922). Az említett kötet bevezetőjében a fejezet írója, Viski Károly megjegyzi,
hogy könyvük az utóbbinál ugyan jóval szerényebb méretekben, de több kritikával
igyekszik az egész tárgykörről a magyar nép művészetéről alapvető ismereteket közölni,
összefoglalást nyújtani.
Pár évvel később rendezte meg a Magyar Iparművészeti Társaság megalakulásának
fél évszázados kiállítását, amelyben a népművészet is fontos helyet kapott, s ennek rendezését
is Latabár Károlyra bízták. Országjárása közben megismerte a vidéki múzeumok néprajzi
anyagát is, így az egész ország népművészetével kapcsolatban is alaposabb képet
alkothatott.
A tudós kutatók igazolása mellett Latabár Károly így szól feladatáról: "Az Országos
Magyar Iparművészeti Társulat elnöksége részéről azt a megtisztelő megbízást kaptam,
hogy a jubiláris kiállítás népművészeti anyagát állítsam össze, amely a rendelkezésre álló
kiállítási terület tekintetbevételével, három különböző részre oszlott. A fővárosi és vidéki múzeumok
válogatott anyagára, a társulat által megindított és közel két évtizedig tartó gyűjtőmunka
ismertetésére és a társulat tulajdonát képező néprajzi anyag bemutatására. A gyűjtőmunka
ismertetése a statisztikai adatok összeállításából, a társulattörténeti anyag
kiválogatásából és a Néprajzi Múzeumban őrzött gyűjtemények áttekintéséből származott."
(LATABÁR 1935. 232)
A kiállítás tehát a Néprajzi Múzeum és 16 vidéki múzeum gyűjteményeiből, azok
válogatott anyagából jött létre. Ezzel kapcsolatban írta Czakó Elemér ny. államtitkár: "Latabár
Károlynak, a fülke tervezőjének érdeme a gyönyörű dolgok összegyűjtése. Kétségkívül
bizonyos, ha azon az úton járunk ma is, amit a tegnap alkotott, akkor jó úton járunk."
(CZAKÓ 1935. 232)
Felsorolásában külön kiemeli a gyűjtő, kiállítástervező és -rendező Latabár Károly
Szombathely múzeumát: "Vasvármegye és Szombathely város múzeuma, néprajzi tekintetből,
egyike a leggazdagabb tárgyi anyaggal rendelkező vidéki múzeumoknak. Tanulmányi
célokra igen komoly értéket képvisel. Egyes darabjai a legszebb ritkaságok közé sorozhatók. Éppen ezért, az egyes termek belső kiképzésének megoldásával, a felszerelés kicserélésével
nagyon komolyan kellene foglalkozni, hogy a gyűjtemény a benne rejlő értékekhez
méltó környezetet kapjon. Az egész Dunántúl egyik legjelentősebb, sőt az ország egyik legszebb
néprajzi központját lehetne itt kifejleszteni, a mai viszonyokhoz mérhető anyagi áldozattal.
ennek a kérdésnek kielégítő megoldása úgy a vármegyének, mint a városnak, országos
kultúra szempontjából is egyformán érdeke." (LATABÁR 1935. 235)
Csak megjegyezzük, hogy a kiskunhalasi Csipkeház művészi berendezése is az ő munkája volt 1935-ben, amely több száz tárgy kiállítását jelentette.
NM 127424b |
A korszak iparművészeit így Latabárt is elsősorban a népművészet és iparművészet összefüggése, a népművészet mint forrás érdekelte, de az egészet a maga komplexitásában értelmezte. Néprajzi tárgyi gyűjtőmunkáját is ennek rendelte alá, így fogalmazva: "Amilyen kevéssé ismert volt Európában a magyar népművészet szépségének muzeális boltja amelyet ma igen indokoltan ismertetni igyekszünk mindenütt éppen olyan indokolt, sőt parancsoló szükségesség ma a belőle induló új kísérletek fejlődését elősegíteni." (LATABÁR 1937. 235)
Ennek a magas szintű és sokrétű munkának apró bizonyítékai az általa gyűjtött vasi tükrösök is. (Mindhárom gyűjtőhelye Vasboldogasszony, Vas megye. A gyűjtés ideje 1928.)
A tükrösök leírása:
1.)
127423 ltsz.
Mérete: 9, 3 x 7, 8 x 1 cm ( 9 x 7, 5 x 1)
Fából készült, ovális, kihúzható fedőlappal. A tükör hiányzik, helye és a bajuszpedrőtartóé négyzet alakú. Piros, zöld és fekete spanyolozással díszített. A fedőlapon farkasfogmintás keretben tulipánból kinövő növénystilizálás látható, két szívvel, két tulipánnal és három rozettával. A hátlapon farkasfogmintás keretben tulipánból kinövő növények vannak (négy tulipán, három rozetta). Az éleken ugyancsak farkasfogas díszítmény található.
Közli: SÁFRÁNY 2003. 57.
2.)
127424 ltsz.
Mérete: 9, 8 x 15, 4 x 2 cm
Keményfa, lapos téglatest, oldala a felső részén ívelt, kitámasztós. Fedele kettős, ahol még egy külön kinyitható kis hely van. Rézszegekkel és -pánttal erősített, réz nyitókarikákkal ellátott. Spanyolozott, piros, fekete és zöld színnel díszített. A fedőlapon geometrikus keretdíszben szívből kinövő tulipán motívumok vannak. A hátlapon geometrikus és levélsoros keretdíszben szembeforduló betyár és kedvese látható, egyik kezükben üveget, illetve poharat, a másikban cserepes virágbokrot tartanak.
Közli: DOMANOVSZKY 1981, 292. 5455. kép; SZELESTEY 1996. LXXVII. Tábla 666. kép
SÁFRÁNY 2003. 57.
E tárgy készítője Rózsa János. Rózsa Jánost (Rum, 1800. július 26.? ; r.k.) sokáig zalai alkotóként tartották számon, mivel faragványainak zöme a szomszéd megyéből került elő. Csak újabban vált ismertté, hogy Rumban született, s már mint juhászember került a Balaton-felvidékre. Rendkívül sokoldalú volt, munkássága több periódusra osztható. Szelestey László, az alkotó legjobb ismerője szerint Rózsa János érdeklődésének homlokterében a szakralitás áll, viszont állatfigurákat egyáltalán nem, de emberi alakokat is ritkán formált. Ugyanakkor az alakos pipák faragásának is jeles mestere (SZELESTEY 1996. 325326).
Az itt bemutatott tükrös hátlapjának díszítménye viszont éppen a kivételek közé tartozik. Itt ugyanis egy szembe forduló fiatal párt látunk (betyár és kedvese), jobb kezükben az alakjuk fölé magasodó hatalmas cserepes virággal, tulipánokkal és az ívelt tükrösforma tetejét kitöltő virággal. A nő bal kezében talpas poharat, a férfi hosszúnyakú üveget tart. Az egész felületet kitöltő kompozíció két függőleges oldalán tulipánsor, lent és fent pedig geometrikus, vonalkázott farkasfogas keretdísz látható. Közlés: GRÁFIK 1996. LXXVII. Tábla 666. kép; DOMANOVSZKY 1981, 292. 5455. kép; SÁFRÁNY 2003. 57.
3.)
127425 ltsz. - mérete: 7 x 5 x 1, 2 cm
Fából készült, négyszögletes. Tükre és bajuszpedrőtartója négyzet alakú. Piros, fekete spanyolozással és karcolással díszített. A fedőlapon szembeforduló férfi és nő található, kezet fogva. A nő másik kezében virág, a férfi szájában pipa van. Kétoldalt, mellettük szívből kinövő levélstilizálás látható. A hátlapon farkasfogmintás keretben serlegből kinövő tulipán, kétoldalt "1893" évszám, a négy sarokban rozetta van. Belsejében ceruzás monogram olvasható: "B J".
Közli: SÁFRÁNY 2003. 57.
NMI 35/ 1928
Hivatalos igazolvány
Alulírott hivatalosan igazolom, hogy Latabár Károly építőiparművész úr, aki Szegeden, 1898-ban született, róm. kath. vallású, váci lakos, a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tára számára a Múzeum megbízásából vidéken muzeális tárgyakat gyűjtött, rajzokat készített s jelenleg is a Nemzeti Múzeum Néprajzi Tára számára illusztratív rajzmunkákat, restaurálásokat és egyéb szakmunkákat végez.
Néhány hónappal később hasonló igazolást adott ki Bátky Zsigmond, a Néprajzi Tár vezetője:
Hivatalos igazolvány
"Alulírott hivatalosan igazolom, hogy Latabár Károly okl. iparművész úr, aki Szegeden, 1898-ban született és róm. kath. vallású, az 1928 év folyamán a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tára megbízásából vidéken népművészeti gyűjtéseket végzett, a Néprajzi Tár folyóirata és a Magyar Népművészet kincsestára c. kiadványa részére illusztrációkat készített, továbbá részt vett a Magyar Nemzeti Múzeum "Tíz év szerzeményei" c. ideiglenes kiállításának rendezésében.
Mindezen munkálatokat teljes megelégedésünkre, nagy tárgyszeretettel és törekvéseink teljes
megértésével végezte. A tisztviselőkkel való érintkezésben kifogástalan magatartást tanúsított, lelkiismeretes, szorgalmas, figyelmes munkatársunk volt."
Ezzel egy időben Latabár Károly egy nyilatkozatot írt alá:
Nyilatkozat
Alulírott kinyilatkoztatom, hogy az 1928. év folyamán a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tára számára és megbízásából készített rajzaim és bárminemű ábrázolásaimból esetleg támasztható szerzői jogi igényeimről a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tára javára egyszer s mindenkorra lemondok."