APPONYI ÉS SIGRAY^*

                                                                                                                                                     "A két világháború közötti időszak nem éppen legtöbbet tárgyalt, de bízvást egyik legérdekesebb és számtalan árnyalatot magába foglaló politikai alakzata a legitimizmus volt. További érdekes fejlemény, hogy a magyar monarchisták vezetői közül többen így vagy úgy, de Vas megyei érintettségűek voltak, és 1922–1935 között a nyugat-magyarországi vármegyében az országos átlagnál jobban szerepeltek a királypárti képviselőjelöltek. Talán a térségnek évszázadok óta a bécsi udvar előterében élő volta, vagy a túlnyomórészt katolikus falusi lakosság és a nagybirtokos arisztokrácia egymásra utaltsága okozta, hogy 1920 után Vas a legitimizmus fészkévé vált.¹ A legitimisták leghatásosabb tollú újságírója, a Magyar Nemzetet megalapító Pethő Sándor is érzékelte az összefüggést, hiszen 1932-ben úgy írt a "kereszténypárt" (vagyis a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt, amely a legitimisták mellett más, konzervatív politikusokat is tömörített) kapcsán, hogy az "többségében határozottan leszögezte magát a legitimista irányzathoz, mint az a magyar vidék, az a kék Dunántúl, amely legöntudatosabban ápolja ma is Szent István kultúrhagyományát."² A tősgyökeres nyugat-dunántúli Cziráky család fejéről, a Habsburg-dinasztia magyarországi birtokügyeit intéző Józsefről szóló riportban olvashatjuk a következő megállapítást: "Szinte sajátságos, hogy a Gondviselés Szombathelyt és Vas megyét hányféle szállal fűzi hozzá a legitimizmushoz."³
          Talán nem meglepő, ha a legitimizmus két legfontosabb és legmeghatározóbb vezetője is erősen kötődött Vas megyéhez. Az utolsó magyar udvari kancellár, gróf Apponyi György fia, Apponyi Albert Bécsben született, és 29 éves fejjel, az 1875-ös választásokon egyszerre négy helyen maradt kisebbségben. Vereségének egyik helyszíne éppen Kőszeg volt,⁴ ahol a kormánypárti jelölt elütötte mandátumától a konzervatív párti fiatal Apponyit. A gróf végül 1877-ben egy Árva vármegyei kerület képviselőjeként jutott be a Képviselőházba, ahol rögtön a Sennyey-párt vezére is lett.⁵ Pontosan fél évszázadig tartott, míg Apponyi huzamosabb ideig ismét feltűnt a nyugati végeken, ekkor azonban szívesen itt is maradt. Egy halálakor megjelent újsághír tudósított róla,⁶ hogy 1925-ben Gencsre költözött az idős gróf, s kijelentette, hogy az itt lakó nép áll legközelebb a szívéhez. Gróf Sigray Antal, a mozgalom másik emblematikus alakja 1939-ben joggal írhatott úgy 1920 óta töretlenül hozzá hű körmendi választóinak, hogy "mindvégig ugyanitt laktam, ahol hosszú évszázadok óta őseim éltek és forrtak egybe a Rábavidék lakosságával."⁷ A megyében a XVII. század közepén letelepedett nemesi család szolgálataiért és hűségéért először bárói, majd grófi címet kapott; az ultimus familiæ Antal 1947-ben bekövetkezett halálával pedig pontosan háromszáz éves regionális folytonosságot mutathatott fel az ivánci kastély dinasztiája.
          Apponyi megjelenését egy korabeli publicista gótikus katedrálishoz hasonlította, célozva rá, hogy a kirívóan magas növésű arisztokrata hosszú ősz szakálla, magas homloka, koponyájának pátriárkai boltíve miatt az ég felé törő középkori nagytemplomok karcsú, magabiztosan szálas-egyenes formáit mintázza. A kortársak által főleg 1920-as párizsi "védőbeszéde" óta élő emlékműként tisztelt Apponyi politikai hozzáállását Kardos József történész tizenkét évvel ezelőtt szoborszerűnek nevezte, mondván, az őt körülvevő hódolat és az alkatából fakadó merev idealizmus, valamint tekintélyt sugalló megjelenése mozdulatlan alakká tette. Hasonlóképpen vélekedett Pethő is, aki Apponyiról szóló nagy tanulmányában a 75. életévét 1921-ben betöltő politikus körül ekkorra kialakult társadalmi elismertséget "csodálkozó tiszteletnek" minősítette, majd kijelentette: "más társadalmaknál is szokatlan látvány, hogy olyan élő ember elnyerje az egyetemes és osztatlan elismerés cserkoszorúját, aki körül még javában zajlik a napi tülekedések zenebonája".⁸
          A kor ünnepelt írója, Somogyváry Gyula manapság is élvezetesnek ható regényében, a nyugat-magyarországi felkelésről szóló munkájában jellemezte Sigray Antalt, aki a megénekelt események idején (szintén 1921-ben) Sopronban székelt a térség főkormánybiztosaként. A szerző kiváló és plasztikus jellemzése így szól: "Halkszavú, bortováltarcú ember. Csupa fegyelmezettség: gesztusok nélküli, világos előadás. Akár a brit világbirodalom diplomatája. De ez a póztalan egyszerűség nem szerep nála. Ez az évszázados magyar nagyúr felsőbbséges nyugalma. A Dunántúl legműveltebb vidékeinek kastélyaiból lép a világba egyegy ilyen halkszavú, európai magyar, aki nem a ruhája, a rangja, birtokai alapján gróf, hanem a lényével az. Széchenyi óta nem volt túlságosan sok alkalmunk arra, hogy mágnásaink különös tiszteletet gerjesszenek bennünk, de erről a vasi grófról érzem: a helyén van most itt." Másutt az író az osztrák-barát antantképviselőkkel szemben hallgatag és kérlelhetetlen grófot "márványembernek" és "soproni szfinxnek" nevezi.⁹
          E két személyiséget összehasonlító tanulmányunk reményeink szerint rávilágít, hogy a politika világában szoborként mozgó Apponyi, és a "márványból készült", de mégis rugalmasan cselekvő Sigray eltérő habitusa az általuk vezetett mozgalomra is más-más hatást gyakorolt.

 

A legitimista mozgalom negyedszázada jó lehetőséget ad arra, hogy úgy szemléljük a Habsburg- ház trónjogát érvényesíteni szándékozó mozgalmat, mint az 1918–20 és 1944–46 közötti politikai csoportosulások meglehetősen egységes és egy egész korszakban állandóan jelen lévő egyikét. Ez a több mint huszonöt esztendő azonban úgy is felfogható, mint két, egyenként több mint tíz–tíz éves periódus összege, amelyben meghatározható egy cezúrát jelző pont. Ez a pont éppen a két és fél évtizedes mozgalom mértani közepén található, azaz nagyjából a '30-as évek első harmadában, illetőleg egészen pontosan annak végén. Bárhogy is teszünk, az bizonyos, hogy megállapítható egyfelől a legitimista mozgalom folyamatossága, kezdetektől jelen lévő értékeinek állandó áthagyományozódása és értékpreferenciáinak, politikai érdekeinek maradandósága; másfelől pedig a mozgalom politikai stratégiájának és taktikájának jelentős változása, amelyet nem kis részben okozott a bel- és külpolitikai realitások érzékelhető átalakulása, illetőleg egy belső generációváltás szintén nem hatás nélkül maradó lezajlása.
          Innen nézve a kérdést, bátran kijelenthető, hogy a magyar királypárti mozgalom, amely az első világháború végétől – pontosabban az őszirózsás forradalom antimonarchista/ republikánus lépéseitől – indulva egészen a Horthy-korszak végéig, illetőleg a királyság 1946-os eltörléséig szemlélhető, egyszerre őrizte önnön folyamatosságát, ugyanakkor ezt jelentős korrekciókkal, a változó realitásokhoz történő alkalmazkodással tette. Ilyen módon pedig – még erősebben fogalmazva – a mozgalom első majd' másfél évtizedére jellemző passzív, elvi, a kormányhoz lojális viselkedésének önmagát túlélt világa 1932–34-re gátjává vált a politikai érvényesülésnek; ám egy új – de a régi értékeket továbbvivő – nemzedék jóvoltából feloldódott, így a legitimista politizálás második szakaszában a mozgalom aktív, a közéletben önmaga jogán, saját programjával jelen lévő csoportosulássá vált.
          Ha a legitimista mozgalom történetét időben kettéosztjuk, és az egyes szakaszok között eltéréseket tapasztalva, ezeket az elviség és passzivitás, valamint a gyakorlat-orientáltság és az aktivitás ellentétpárjával szemléltetjük, akkor vélekedésünk szerint a mozgalom dinamikáját és a politikai cselekvés szempontjából korántsem egységes világát jól meg tudjuk ragadni. Ez a módszertanilag fontos elválasztás azonban nem jelenti azt, hogy a legitimizmus ne lett volna gondolati, filozófiai szempontból egységes. A huszonöt éves legitimista jelenlét ugyanis kezdetektől fogva ugyanarra a kérdésre reagált, amire a Horthy-korszak végén is, vagyis a trónjától törvény- és alkotmányellenesen megfosztott uralkodó, illetőleg a Habsburg-ház jogának érvényesítése, azaz a magyar királyság teljes körű restaurációja.¹⁰ Míg azonban a kormányzóválasztástól Gömbös miniszterelnökségének kezdetéig a legitimista politizálás szinte kizárólagosan – s most a két 1921-es restaurációs kísérlet kivételére gondolunk – elvi értelemben tartotta csak fenn ezen leglényegesebb követelését, és közpolitikai kérdésekben is majdhogynem passzív magatartást tanúsított; addig a '30-as évek elejének magyar és világszinten is jelentős változásokat hozó időszakától egészen a világháború végégig egy olyan perspektívába helyezte a restaurációt, amely kiegészült számos szociális, gazdaság- és főként külpolitikai törekvéssel, amely sokkal relevánsabb és aktívabb jelentést hordozott, mint a jogelviség és a jogfolytonosság pusztán jogi ortodoxiába záródó, gyakran egysíkú hangoztatása.
          A legitimista mozgalom e két, inkább gondolati, mintsem taktikai vagy stratégiai politizálásában folyamatos szakaszát plasztikusan jellemzi gróf Apponyi Albert és gróf Sigray Antal személye, habitusa és cselekvése. Nem csak önmagukban vett személyiségük és egyéni politikai útjuk miatt mondjuk ezt, hanem azért is, mert a meglehetősen súlyos – mind mértékében, mind kezelhetőségében értve ezt – örökséget maga után hagyó Apponyi-korszakra következő Sigray-évtized mind a folyamatosságot, mind pedig a korrekció nyomait magán viseli. Főképpen pedig azért, mert a legitimizmus első korszakában vezetővé váló Apponyi után nem sokkal az a Sigray Antal vette át tőle az irányító szerepet, aki önmagát Apponyi tanítványának nevezte, de világosan észrevehető törekvése volt, hogy a monarchista mozgalom a korábbi elvi és passzív politizálást meghaladja, ezzel növelve jelentős mértékben a legitimisták politikai relevanciáját. Ebben egyébként tökéletes párhuzamban haladt azzal a Pethő Sándorral, aki – az Apponyit megelőző legitimista vezetőhöz, gróf Andrássy Gyulához fűződő szimpátiája révén (is) – már a '30-as évek legelejétől sürgette az aktív, megkülönböztethető programot valló és ezzel tömegek megnyerésére képes királypárti mozgalom létrehozását. Vagyis úgy Sigray, amint Pethő változatlanul közvetítette a régi, Apponyira is jellemző jogelvi, alkotmányosságot-jogfolytonosságot "bálványozó" és konzervatív társadalmi elvek mentén megfogalmazódó legitimista üzenetet, csak éppen kilépve ezek passzív kereteiből, egy sokkal aktívabb és ezzel a politikai életben láthatóbb formát épített köréje.
          Kérdéses, hogy egy olyan nagyformátumú, óriási jelentőségű politikusnak, mint Apponyi, saját korában követték-e útmutatását, továbbélt-e szellemisége, vállalta-e valaki örökségét? A válasz igen, mégpedig egy egész mozgalom, a legitimizmus, főképpen pedig az Apponyi halála után egy évvel ennek vezetését átvevő Sigray Antal. A hordozásra túl súlyos, hivatkozásra alkalmas örökség, amelyet Apponyi hátrahagyott, Sigray részéről nem talált elutasításra, viszont inkább tekintélyt, legitimáló tényezőt, erkölcsi alapot jelentett, mintsem minden szempontból követendő mintát. Sigray kifejezetten tekintett Apponyira, több beszédében kiemelte fontosságát, és olyan általános autoritásként tekintett rá, aki nemcsak hitelesíti a legitimizmust, hanem presztízst is jelent, valamint folytatható és vállalható politikai elveket hagyott hátra örököseinek. Sigray és rajta keresztül a legitimizmus második felének korszaka politikai felfogásában, azaz a restaurációs szándékban, az alkotmánytiszteletben és konzervatív értékeiben ugyanazt vallotta, mint Apponyi; ugyanakkor fontos különbségként kell azonosítanunk a pártosodás folyamatának támogatását, a restauráció kilátásainak külpolitikai mezőben kezelését, a gazdaságpolitikai program megalkotását, és végül azt, hogy Apponyival ellentétben Sigray rájött: a legitimizmus nem tehető az egész társadalom számára elfogadható jogi-politikai állásponttá, ezért egy speciális politikai közösségnek szóló markáns üzenetté kell formálni.¹¹

 

A legitimizmus első kisebb korszakában, azaz szűken értve a királyvisszatérések és a '20-as évek közepe között Andrássy Gyula határozta meg leginkább a mozgalom arculatát; ezt követte Apponyi korszaka, akinek hatása egészen '33-as haláláig jelen volt, majd következett gróf Károlyi József rövid koordináló szereplése 1933–34 között, végül '34 őszétől egészen a német megszállásig Sigray Antal egy évtizede jött. Ez a négy személyiség, és közülük is a három hosszabb ideig meghatározó karakter egymástól sok szempontból különböző világot jelentett, ami nem maradt hatástalanul a korszakuk során általuk formált legitimizmusra.

Andrássy Gyula 1919-ben

          Andrássy Gyula¹² Apponyihoz hasonlóan a dualizmus kiemelkedő és a legismertebbek közé tartozó, 1905 és 1910 között miniszterséget is betöltő politikusa volt. Nézeteit tekintve mérsékelten szabadelvű, nézőpontját kevésbé váltogató, meggyőződéses nemzeti '67-es ellenzéki, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó külügyminisztere. Andrássy a '20-as évek első felében meghatározó legitimista vezetőnek tekinthető, aki egészen 1924-es visszavonulásáig, illetve 1926-os Képviselőházból való kibuktatásáig orientáló szerepet vitt a mozgalomban. 1929-es haláláig kitartott amellett, hogy a királypárti mozgalomnak a Bethlen-féle kormányzás ellenzékét kell alakítania, és fenntartva az alkotmányvédő, jogfolytonossági, restaurációs üzenetek közvetítését, mind pártpolitikai, mind pedig parlamentáris szinten a fennálló rendszer kritikáját kell kifejtenie.¹³ Andrássy legitimizmusa azonban nem érzelmi, családi, vagy ideológiai szempontból fogalmazódott meg (apját '49 után halálra ítélték, ő maga nem volt vallásos, filozófiai kérdések nem foglalkoztatták), hanem olyan hagyományos, bevett és történelmileg időtállónak bizonyult formának tekintette a királyságot, amely a magyar nemzet megerősítéséhez elengedhetetlennek bizonyul. Mivel pedig az adott korszakban a királyság trónját a jog a Habsburg-háznak ajándékozta, így a dinasztia uralkodásra formált igényét feltétlenül tiszteletben kell tartani, s ha lehet, elő kell mozdítani. Meggyőződését dokumentálja 1920-as A királykérdés jogi szempontból című értekezése és két utolsó dolgozata, az 1928-as Törvényes királyság és magyar függetlenség,¹⁴ valamint a halála után megjelentetett Örökös király vagy szabad királyválasztás. Andrássy legitimizmusa nem az aulikus Habsburg-hűség vagy a Reiner János és Molnár Kálmán írásaihoz hasonló alkotmányjogi ortodoxia vidékéről sarjadt – noha elismerte a dinasztia történelmi érdemeit és hozzáértő módon alkalmazta a történeti, állam- és közjogi érveléstechnikáit¹⁵ –, mégis elmondható, hogy mindez eszközként jelent meg nála, mégpedig a magyar nemzet történelmi és politikai érdekeinek védelmében. Jellemző például, hogy poszthumusz közölt írásában úgy véli, sem a Pragmatica Sanctio felbomlása nem szüntette meg a dinasztia trónjogát, sem IV. Károly államjogilag értelmezhetetlen eckhartsau-i nyilatkozata, sem pedig a még kevésbé elfogadható 1921. novemberi trónfosztás; s míg Kossuth és az ifjú Ferenc József esetében is elmondhatónak tartja, hogy "letagadhatatlanul törvénysértéseket követett el", egyáltalán nem gondolja úgy, hogy az előbbi jogi fejlemények, vagy utóbbi történelmi tapasztalatok megszüntették volna a tanulmány megírása idején már IV. Károly fiának, Ottónak járó trónjogot.¹⁶
          Pethő Sándor úgy vélte – éppen Andrássy visszavonulásakor –, hogy az idősödő politikus 1918-tól kezdve fenntartotta az "alkotmányos restauráció"az uralkodó elit – név szerint Horthy és Bethlen – el nem fogadja a jogfolytonosság gondolatát.¹⁷ Addig azonban, amíg ez meg nem történik, nincs oka arra, hogy az 1921-es események és az 1922-es választás óta ellenzéki oldalra kerülő legitimizmus feladja a kormánnyal és az ideiglenesnek szánt kormányzói berendezkedéssel szembeni kritikus hozzáállását. Míg tehát Andrássy legitimizmusa a magyar alkotmányfejlődés és államjogi berendezkedés, valamint a magyar nemzet stabilitása felől nézte a restaurációt, és ezek közös eredményeként kívánta a dinasztia trónjogának realizálását, addig politikai cselekvésében nem volt jellemző rá a túlzott elviség, és még kevésbé a passzivitásba fordulás.
          Apponyi Albert párját ritkítóan hosszú politikai pályafutása nem kevés fordulatban és kortársai által elvfeladásnak tartott módosulásban bővelkedett.¹⁸ Andrássy halála után, 1929 és 1933 között teljes mértékben dominálta a legitimista politizálást, de már korábban, Andrássyval párhuzamosan, és az ő '20-as évek közepi visszavonulása után még inkább, tapasztalható volt személyének és gondolatainak felerősödő hatása. Legitimista fellépését megerősítette, hogy Andrássy és társai 1921–22 fordulóján tartó vizsgálati fogsága idején ő adta elő a Nemzetgyűlésben a trónfosztó törvénnyel és általában a legitimizmus Budaörs után kiéleződő kérdéseivel kapcsolatos királypárti nézeteket. Kardos József Andrássyval összehasonlítva úgy minősítette őt, mint az előbbivel "sok tekintetben párhuzamosan haladó, de mérsékeltebb, megfontoltabb, a politikai lépéseit jobban kiszámító" politikust. ¹⁹ Mindez azonban együtt járt egy fokozatos, a Bethlen-konszolidáció előrehaladásával egyre csak erősödő elviséggel, politikai passzivitással, amelynek eredményeként az Apponyi által meghatározott legitimizmus is ilyenné vált. Ehhez nyilván hozzájárult Pethő metsző értékelésének igazsága, azaz, hogy "Apponyi 1919 óta pártok felett lebegő tekintélye lett közéletünknek."²⁰
          Apponyi legitimizmusa annyiban tért el Andrássyétól, hogy az édesapjára jellemző aulikus nézetek 1922-től kezdve nála is felfedezhetővé váltak, sőt Andrássy vallás-mentességével szemben Apponyi a fiatalkorára jellemző metafizikai érdeklődését is újra megtalálta. Ez királypártiságának erőteljes katolikus karaktert adott, és ettől kezdve a merev alkotmányjogi érvelés²¹ kiegészült nemcsak az Apponyira szintén jellemző történetpolitikai előadások következtetésével,²² hanem egy érzelmi kötődéssel is, amely – ha nem is kifejezetten a Habsburg-családhoz, hanem inkább – Károly személyéhez és az Ottóhoz kötött várakozásokhoz kapcsolódott. Apponyi elsőként ruházta fel Károly királyt a magyar nemzeti érzések megértésével, a kor által követelt szociális és demokratikus reformok iránti nyitottsággal; fiát, Ottót pedig e törekvéseket elmélyítő, a magyar nemzet fejlődését az ő fejével együtt megkoronázandó személyként láttatta. IV. Károlyról megemlékező búcsúbeszédében úgy szólt, hogy 1916-ban, az utolsó koronázás idején, lehetőség nyílott meg arra, hogy a dinasztia és a nemzet évszázadok óta várt összeforrását egy olyan valaki végezze be, aki "négyszáz esztendő óta az első igazán nemzeti király, kortársai közt a legszociálisabb szellemű uralkodó".²³
          Sigray Antal²⁴ 1934-ben átvett és egy egész évtizeden keresztül bírt vezető szerepe a legitimizmus kiteljesedéséhez, elvi és gyakorlati politizálása csúcsra éréséhez vezetett, amely talán annak is köszönhető volt, hogy Sigray személyisége egyaránt nyitott volt az Andrássyra jellemző rugalmas ellenzéki szerepre és az Apponyit átható "kemény" idealista megközelítésre. Sigray azonban végig önnön politikai útján járt, és úgy képviselte a Horthy-korban egyre beszűkülő restaurációs politikát, hogy a monarchikus érzelmeket a politikai realitások tiszteletéhez igazította. Sigray 1916-ban kezdett el politizálni, részt vett az ellenforradalomban, és nyugat-magyarországi főkormánybiztosi tisztségéből fakadóan a királyvisszatérési kísérletekben is, majd 1920 és 1939 között parlamenti képviselőként, a korszak végén felsőházi tagként (1942–1944) az aktív királypárti politikusok közé tartozott, mindvégig ellenzékben tevékenykedve.
          Sigray királypártisága egyszerre fakadt tradicionálisan császárpárti (!) családja hagyományából, valamint a Pethőhöz hasonlóan racionális, érdek és érték szerint monarchikus elköteleződéséből, amely nála is kellő jogi és történeti legitimációt szolgáltatott ahhoz, hogy kizárólag a Habsburg-ház jog szerint soron következő trónvárományosát, azaz (II.) Ottót fogadja el magyar királynak. Sigray több alkalommal is úgy nyilatkozott, hogy a királyság a magyar nemzet természetes államformája, a nemzeti élet folyamatosságát és múltból örökölt folytonosságát megtestesítő intézmény, amelynek 1918 után is egyedül a jelzett dinasztia lehet örököse. Sigray ugyanakkor olyan rendszert látott a királyságban, amely Ottó vezetésével elvezethet egy osztrák–magyar perszonálunióban realizálódó Duna-völgyi semlegesfüggetlen királysághoz, amely egyszerre oldja meg konzervatív reformpolitikával az 1929 óta egyre jobban érzékelhető társadalmi és gazdasági problémákat, illetve olyan alkotmányos monarchiává fejlődhet, amely a kétféle totalitárius berendezkedés csábításának ellenáll. 1939-ben úgy búcsúzott választóitól, hogy politikai álláspontját ezekkel a szavakkal foglalta össze: "a magyar függetlenség és az alkotmányos szabadság megóvása, a jogfolytonosság megőrzésével történelmi alkotmányunk teljes kiépítése".²⁵
          Áttekintve a három markáns vezető személyét, úgy véljük, a Sigrayval végződő királypárti irányítók sorában utóbbi volt az, aki a történelmi érzéket, a politikai realitások tiszteletét és a mozgalom elvi erejének felmutatását olyan arányban tudta ötvözni, amelyre a régebbi generációból Andrássy és Apponyi külön-külön nem volt képes. Sigray ugyanis Andrássy ellenzékiségét markáns és jól megkülönböztethető legitimista közpolitikai programmal ruházta fel, amint tette ezt más relációban Apponyi elviségével, hiszen a folytonos királypárti gondolatot aktív politikai mondanivalóval vegyítette. Ezzel Sigray a mozgalom második évtizedére a korábbi korszak elszürküléssel fenyegető, passzív alkalmazkodással terhes és kizárólag jogelvi mondanivalóval rendelkező minőségét egy nem kevésbé eszményi monarchizmussá változtatta, amely ráadásul más irányzatoktól elkülöníthető jellemzőkkel bírt, és aktív politikai szerepet akart betölteni.

 

Apponyi 1872 és 1933 közé eső közéleti tevékenysége több mint hat évtizedet ölel fel, amelynek kitüntetett időpontja az 1931-es jászberényi aranymandátum – vagyis a fél évszázados folyamatos parlamenti képviselőség – megünneplése volt. Apponyi pályája vélekedésünk szerint lezártnak tekinthető, de korántsem egységes. Az 1918 utáni legitimista politikai tevékenység mégis olyan hosszú, pontosan másfél évtizedes szakaszt jelent ebben, amely alkalmas arra, hogy a már a kiegyezést követően nem sokkal elinduló, kacskaringós Apponyi-pálya súlyos záróköve és megnyugtató befejezése legyen.
          Apponyi Albert politikai útja úgy is szemlélhető, mint visszatalálás korai éveihez. 1872-től Deák-párti képviselő, majd 1875-től két évig főrendiházi tag volt, ezt követően pedig csatlakozott a gróf Sennyey Pál vezette Konzervatív Párt–Jobboldali Ellenzékhez. 1878-tól egészen Széll Kálmán századfordulós miniszterelnökségéig a Mérsékelt/Egyesült Ellenzéket vezette. 1891-ben alapította meg a későbbi Andrássy-féle Alkotmánypárthoz hasonlóan nemzeti követelésekkel előálló '67-es frakcióját, a Nemzeti Pártot. Az 1899 és 1903 közötti Széll-kabinet alatt kormánytámogató, szabadelvű párti házelnök.²⁶ 1903 és 1905 között újraalapította a Nemzeti Pártot, ám hamarosan csatlakozott a függetlenségiekből álló ellenzéki koalícióhoz, s ennek 1906–1910 közötti kormányzásakor az oktatási tárcát vitte. Hamarosan végleg a függetlenségi, azaz '48-as balpárti (ha nem is szélbalos '49-es) politika szolgálatába állt, és ezzel véget ért pályájának első, nem egységes, de a '67-esség szempontjából mégis összeköthető szakasza. Pethő Sándor úgy jellemezte Apponyi dualizmus kori pályafordulóit, hogy az 1870-es évektől vallott "mérsékelt konzervativizmus és a közjogi alap nemzeti elmélyítése" nagy cél volt, minden eredmény nélkül, majd következett az 1905 és 1918 közötti szakasz, amikor Apponyi a mérsékelt függetlenségiekhez csatlakozott, s ekkor a nemzeti mellett már szociális követeléseket is megfogalmazott. Ezután következik a harmadik nagy korszak, a '18-as összeomlás utáni legitimista politizálás, ekkor Apponyi híve lesz "a klasszikus alkotmányos jogfolytonosság gondolatának, amely a Habsburg-ház legitim ágának restaurációját követeli."²⁷

Pethő Sándor az 1920-as években

          Pethő nem tagadja el, hogy míg a pálya eleje és vége között nagy koherencia érzékelhető, hiszen a konzervatív elvek (ú. m. az alkotmány megőrzése, a '67-es közjogi alap elfogadása, a nemzeti irányba fejlődés mérsékelt képviselete) összetartják őket, addig az ezek közötti függetlenségi korszak kilóg a sorból, sőt Apponyi emiatt "sok tekintetben belső ellentmondásba keveredett önmagával". Ugyan Apponyi a mérsékelten '48-as Kossuth Ferenc-vezette párthoz csatlakozott, s tette ezt főképp a nemzeti követelések (pl. önálló vámterület, nemzeti hadsereg és magyar bank) és a szociális követelések (különösen a választójogi harc) felkarolása, valamint zsigeri Tisza-ellenessége miatt; mégis úgy tekinthetjük az Apponyi-pálya ezen középszakaszát, mint az 1870-es évek konzervatív és a korai Horthy-kor legitimista zárójelei közötti (tév)utat. Pethő jól érzékelve a három pályaszakasz eltérését, úgy ír, hogy a függetlenség-párti esztendők radikális, hiszen alapos átformálást igénylő politikai követelései szemben állnak a megőrző, konzerváló, mérséklő és maximum továbbfejlesztő reformokkal előálló induló évekkel, de magával az idős Apponyi hitvallásával is.²⁸ Apponyi legitimizmusa tehát visszatalálás a konzervatív elvekhez, hiszen 1918 után a nemzet erősítésének, integritása biztosításának egyetlen útját s a forradalom veszélye elhárításának alternatíváját a trón restaurációjában látta. Mindez a beállítás, amely Pethő kiváló elemző képessége mellett bizonyára a szerző erősen legitimista érzelmeiből is fakadt, ellentmond annak a meglátásnak, amelyet Apponyi nagy, még a századforduló idejétől datálódó ellenfelének, Bethlen Istvánnak a sajátja, aki úgy vélte: a politikus 1918-ig vitte végbe nagy küzdelmeit, amely után "megnemesedett" és így bevégzettnek tekinthető a pálya.²⁹ Ezzel Bethlen alig titkoltan azt állította, hogy a pálya forradalom/ellenforradalom utáni szakasza nem feltétlenül alkalmas vagy éppen méltó arra, hogy önálló alkotásként tiszteljük.
          Apponyi egész pályájának azonban mégis találni egy koherenciát adó pontját – amely majd a legitimizmus általa dominált időszakának jellemzője is lesz egyúttal –, mégpedig a politika idealista megközelítését és ehhez kapcsolódó terméketlen törekvéseit. "Apponyi a nemzetnek eszményeket kitűző filozófusa, de nem gyakorlati államférfija volt" – írta világnézetéről szóló munkája zárszavában Kornis Gyula.³⁰ Apponyi eszméit és ezek hatása alatt álló politizálását az idealizmus határozta meg, ennélfogva mind Kornis, mind Pethő utópikusnak minősíti céljait, s mindketten egyetértenek abban is, hogy ez lelkialkatának, személyiségének integráns része volt. Ebből fakadt, hogy politikai kibontakozását elvei megfogalmazása jelentette, és nem ezek megvalósítása.
          Apponyi idealizmusa más szempontból is megfogalmazódik Kornisnál, mégpedig úgy, hogy ő volt az, aki a magyar politikai gondolat egyetemes világát megtestesítette, hiszen olyan politikusi alkat és típus volt, aki megformálta korának magyar politikai valóságát, s mind a vallásos felfogás, mind a magyar nemzeti univerzum történeti céljainak belátása és képviselete jellemezte.³¹ Kornis patetikus szövege nem csak a divatos sprangeri karakteralkotás átvételére utal, hanem arra is, hogy az Apponyi-emlékezet a politikus 1933-as halála után olyan változáson ment keresztül, amely során a korábbi ellenfelek is mint kikezdhetetlen szobrot szerették szemlélni őt, amely ércbe önti a Trianon utáni magyar sors minden tragédiáját. S valóban, Apponyi 1920-as versailles-i beszéde, 1923-tól egy évtizeden keresztül betöltött népszövetségi főképviselősége, a trianoni döntés igazságtalansága elleni számtalan nyilatkozata, a határokon túl élő magyar kisebbség érdekében kifejtett szerteágazó tevékenysége mind-mind arra predesztinálta, hogy úgy életében, mint még inkább az után, az országcsonkítás sokkjában élő nemzet osztatlan tisztelete vegye körül.³² Ez az össztársadalmi elismertség és már-már szoborrá formáltság, élő ideává merevedés okozta, hogy a Kornisnál is látható szándék – vagyis Apponyi kifejezetten legitimista pártképviselőből az egyetemes "magyar világnézet" manifesztációjává változtatása – gond nélkül érvényesülhetett.
          E két tény – tehát Apponyi politikai gyakorlattól idegen idealizmusa és 1920-tól érezhető összenemzeti ikonná válása – együttesen okozta, hogy a politika világában programmal és célokkal megjelenni kívánó legitimizmus szempontjából nem lehetett jó vezető. A társadalom egészében élvezett tekintélye ugyanis csorbult volna akkor, ha Andrássyhoz vagy Sigrayhoz hasonlóan "pártemberré" válik, viszont nemzeti elismertsége el is szakította attól, hogy a – korántsem országosan elfogadott célokat kitűző, hiszen – partikulárisan Habsburg- párti mozgalom vezetője legyen. Pethő kiváló megállapításával egyetértve kimondhatjuk, hogy Apponyi bármelyik pályaszakaszát nézzük is, a siker nem járt azok közelében. 1920-tól kezdve viszont mégis pártpolitikai, társadalmi és felekezeti különbség nélkül ünnepelte a magyar társadalom, mint a nemzetet integráló egyéniséget. De nem mint legitimista "vezérférfiút". Ám pontosan emiatt visszás a legitimizmus táborában vitt vezető szerepe, hiszen tekintélyével ugyan kétségtelenül hozzájárult a királypárti csoport elfogadottságához, a mozgalom megszilárdulásához és saját hosszú politikai pályájának történelmi folytonosságát származtatta rá; ugyanakkor, mivel nemzeti közmegbecsülés és össztársadalmi tisztelet övezte – azért is, mert nem vett részt aktívan a két királyvisszatérésben, nem úgy, mint Andrássy, Sigray, Gratz Gusztáv, Lehár Antal vagy Rakovszky István –, s ezt nem kívánta kockára tenni, nem segítette hozzá a legitimizmust ahhoz, hogy külön párttá, önálló programmal fellépő politikai résztvevővé váljon. Ez pedig azt okozta, hogy a legitimizmus 1920 és 1933 között egy igazán fajsúlyos, neves, megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel bíró vezető személyiséggel rendelkezett, de mégsem általa vált élő politikai erővé.

 

Miután Apponyi félévszázados politikai pályafutása, nemzetközi elismertsége és a korszak elitjébe való integrálódása nagy súlyt adott neki (ráadásul Andrássy 1926-os kibukásával mint országgyűlési képviselő is vezérszerepet tölthetett be, a pártszervezések ügyét pedig átvette gróf Zichy János), teoretikus, gondolatgazdag, szellemi orientálásra amúgy is alkalmas személyiségének szerepe ötvöződött a politikai irányvonal meghatározásával. Minden együtt volt ahhoz, hogy a legitimizmus periférikusból elismert, főáramú tényezővé válhasson. Apponyi jelzett okokból végbement "megnemesedése" és 1918 utánra is magával vitt idealista politikai hozzáállása azonban együttesen arra vezetett, hogy az ellenfeleik által "királypuccsra" játszó összeesküvőknek, Gömbös szavával "feketesárga" labancoknak nevezett legitimista politika nem merte, vagy nem tudta felmutatni saját arculatát, legalábbis azon túl, amit a jogfolytonosság elvéhez való ragaszkodás jelentett. Ez a ragaszkodás és elvi politizálás azonban egy évtizeden keresztül nagyon kevés volt ahhoz, hogy a legitimizmus aktívan ható erőként létezzen, jóllehet ez talán nem is volt Apponyi célja.
          Apponyi 1921-es tiltakozása a trónfosztó törvény ellen, IV. Károly négy hónapra rá bekövetkező halálakor tartott megemlékezése és az 1922-ben összeülő országgyűlés megnyitásakor tartott beszédei egyaránt arra utalnak, hogy ez a két megrázó és a legitimizmus perspektíváit valóban beszűkítő esemény számára a passzivitásba vonulás kürtjele volt. Ezt követően politikai stratégiája a következők szerint alakult: 1) elvi legitimizmus, azaz a jogfolytonosság teoretikus fenntartása; 2) Ottó várása, addig pedig a királypártiság kulturális, historikus-történetpolitikai, jogi dimenziójának kiépítése; 3) a legitimizmus nem pártkérdésként, hanem a nemzetet integráló felfogásként való azonosítása, mintegy a magyar társadalom közös nevezőjéül szánása; 4) ebből kifolyólag a legitimista pártok nyílt támogatásának mellőzése; 5) az ellenzékiség lojális, elvi különállást, de együttműködést hangsúlyozó kivitelezése; végül 6) külpolitikai irányban kifejtett személyes tevékenysége az egész ország érdekében.
          1921–22-es megnyilatkozásaiból kitűnik, hogy a legitimista politikát (jog)elvei tisztasága mögé visszahúzódó, a társadalmi felfogás megváltozását kiváró mozgalomként képzelte el. Az 1921. november 4-ei trónfosztást élesen elutasítva, azt az ősi alkotmánnyal való szakításnak, "forradalmi térre lépésnek" minősítette, amely ellen tenni nem lehet mit, tehát fenntartásainkat hangoztatva el kell tűrni.³³ IV. Károly 1922. április elejei halálakor kifejtette, hogy óriási veszteség érte a legitim király halálával a nemzetet, amely után egy cél lehet, mégpedig a hagyomány megőrzése, a jogfolytonosság gondolati ápolása és a jogelviség fenntartása.³⁴ Az év tavaszán Ottót elismerte jog szerinti, csak meg nem koronázott királynak, és úgy vélte: trónra emelése ma lehetetlen, viszont erre formált jogát minden körülmények között hangoztatni kell.³⁵ Ez a gondolat aztán az egész '20-as éveket meghatározó állásponttá vált.

Apponyi Albert a századfordulón

          Apponyi a – jellemzően Andrássy és Friedrich István alapította-vezette – legitimista párt első választási fellépésekor így nyilatkozott: "Nem arról van szó, hogy majd valamikor Ottót megválasztjuk királyunknak, hanem arról, hogy az ősi jogfolytonosság fenntartásával elismerjük igényét a magyar trónra. Ottó királyt nem akarjuk ma visszahozni, nem akarjuk katasztrófába vinni az országot."³⁶ Ez az álláspont a '20-as évek során azzal egészült ki, hogy a legitimizmus a jogfolytonosság talaján álló nemzeti politika, s ebből a szempontból akár mellékesnek is gondolható, hogy a jog éppen a Habsburg-család Ottó nevű sarját tünteti ki a trónörökösödéssel, hiszen a lényeg a jog érvényre juttatása, mégpedig az egész magyar nemzet érdekében. Apponyi tehát a teljes restauráció kívánalmát fenntartva az egész nemzet érdekében állónak tüntette fel a kérdést, mégpedig úgy, hogy az ennek elvi lehetőségét legerősebben képviselő legitimisták mellett mások csatlakozását is folyton várta ezen erkölcsi alapálláshoz. Az 1930-as évek elejéig a teoretikus jogfolytonosság elvéhez csupán azt kapcsolta oda, hogy a szociális reformok és a demokratikus kívánalmak mellett – amelyeket nagyon kevéssé definiált – ez jelenti egyúttal a trianoni határok revízióját és a nemzeti értékek teljes érvényesülését is. Hogy minél szélesebb körűvé tegye, ezzel pedig a megvalósulás lehetőségéhez közelebb vigye a jogfolytonosság programját, így nyilatkozott 1926 nyarán: "A megtámadott törvényes királyság mellett állok, nem valami különleges királyimádásból, hanem azért, mert ez éppen olyan, a magyar hagyományosságban kifejlődött magyar alkotmánynak egy része", mint bármi más.³⁷ 1928-ban pedig ehhez nagyon hasonlóan azt mondta, hogy "mi nem egy dinasztia politikáját csináljuk, hanem a nemzet megerősödését szolgáljuk."³⁸
          A restauráció újabb – pláne fegyveres – megkísérlésére nem szabad gondolni, szólt Apponyi több mint egy évtizedig érvényes megállapítása, hanem várni kell, és a legitimizmus jegyében nemzeti összefogást hirdetni. Erre utalt a Nemzeti Összetartás Társaskör 1926. januári ülésén is, amikor elnöki beszédében így szólt: "A mai körülmények között nem akarunk pozitív akciót, [...] amíg az egyedül igazságos megoldás lehetősége bekövetkezik, teljes tisztelettel és állampolgári kötelességérzettel viseltetünk az iránt az ideiglenes jogrend iránt, amelyre a nemzetnek szüksége van."³⁹ Szintén 1926-ban, Székesfehérvárott, kijelentette, hogy "a mi jogfolytonossági hitvallásunk nem lehet egy pártnak a privilégiuma",⁴⁰ majd a Magyar Férfiak Szent Korona Szövetségének megalakulásakor így szólt: "Mi nem lehetünk párt, hanem csak szövetség, amelynek keretein belül helyet talál minden felekezet és párt, legyen az konzervatív, liberális, vagy radikális."⁴¹ Az idealizmusnak valóban utópikus elvárásokba torkollása volt ez a kijelentés. Nemkülönben megmosolyogtató naivitásnak hathat, hogy éppen nem az ellentétek elsimításának idején, hanem az 1931-es országgyűlési választás kampányában (!) szólt így hallgatóságához: "A legitimizmus nem pártkérdés, hanem alkotmányunk teljességének és folytonosságának hite, [...] magasra emelkedik a pártok tusái fölé és egyedül alkalmas arra, hogy minden magyar embert egyesítsen."⁴² Végül Apponyi néhány évvel halála előtt megfogalmazott, leginkább Ottó királyságának várására alapozott politikai programjának összefoglalása úgy hangozhat, hogy az ifjú királyfi szociálisan, demokratikusan és a magyar nemzeti célokkal tökéletesen összhangban gondolkodik; kizárólag Magyarország királya lesz, és sem a dualizmus viszontagságai, sem elődjeinek uralkodási technikái nem térnek majd vissza; s személyének erkölcsös, vallásos karaktere biztosíték a stabil és alkotmányos államrend létrehozására. Ismét '31-es kampánybeszédét idézzük erre vonatkozóan: "Nem valami ódon és idegenfajta abszolút királyságot akarunk behozni, hanem a korszerűen fejlődött, demokratikus, nemzeti alkotmányos királyságot akarjuk helyreállítani."⁴³
          Apponyi a Szent Korona Szövetségek létrehozásával gondolta elérni célját, illetve a kormánnyal való legitimista együttműködésből remélte hosszú távon egy közös jogfolytonossági platform kialakulását. Jellemző volt elképzelésére, hogy elvből nem lépett be egyetlen legitimista pártba – noha haláláig több ilyen is létezett folyamatosan –, és leginkább a kulturális-jogelvi hagyományápolás mondott intézményére épített 1926-os létrehozásuktól kezdve. Ezzel létrejött egy olyan struktúra, hogy a pártok vezetését Zichy Jenő vette kezébe, Apponyi pedig egy elvi és integratív tényező lett a legitimizmus társadalmi közössége felett. Apponyi azzal, hogy megőrizte össznemzeti elismertségét biztosító tisztségét a Népszövetségben, hogy fontosabb beszédeiben mindig az egész nemzetet érintő ügyekben (trianoni sérelmeink, revízió, jogbiztonság, keresztény erkölcs, a magyarság történelmi jogai, állami stabilitás) fejtette ki nézeteit, és hogy csupán szimbolikus formában nyilatkozott a királyság kérdéséről – jelezve, hogy tudja, mit kíván a teljes restauráció, de azt is, mit a politikai konstelláció –, a legitimizmust passzív tényezővé segített változni. Ezt húzta alá az is, hogy a kormányzat felé kompromisszumkész, együttműködő, megegyező, azaz inkább lojális, mint konstruktívan kritizáló ellenzékiséget mutatott fel; ahogyan a Bethlen-korszakban pártpolitikai szinten Zichy Jenő és Vass József is ezt tette.⁴⁴
          Mérleget vonva az Apponyi-jelenség által is korlátozott legitimizmus első szakaszáról, elmondható az, amit Kardos József is nagy hangsúllyal kezel. Vagyis, hogy az 1921-et követően – az elvetélt restaurációs kísérletek, a trónfosztás, IV. Károly halála, a Bethlen-rendszer megszilárdulása, a Habsburg-dinasztiával kapcsolatban nem oldódó gyanakvás és történelmi ellenszenv miatt – többszörösen nehéz helyzetbe kerülő királypárti mozgalom kibontakozására sem a történeti és politikai helyzet, sem pedig a vezetőjévé váló Apponyi habitusából fakadó hozzáállás nem volt jó hatással. Előbbivel ugyanakkor a '33 után fellépő fiatalabb nemzedék már ekkor megkísérelt szembeszállni, s érdemes felidézni, hogy egészen 1935-ig a legitimista pártok egyáltalán nem szerepeltek rosszul a választásokon, s társadalmi támogatottságuk is maradandónak bizonyult. Apponyi személyes habitusa, politikai felfogása, teoretikus hajlama, elvi-passzív lelkialkata azonban bizonyosan fékezőleg hatott a politikai csoportra. Nehéz megmondani – ismételjük meg Kardos nagyszerű meglátását –, hogy Apponyi személye hatotta-e át jobban a trónfosztás és a Gömbös-kormány közötti évtized királypártiságát, vagy a történeti helyzetben fokozatosan megszilárduló elvi legitimizmus jelensége gyakorolta-e mindkét tényezőre a maga – a további fejlődés szempontjából gáttá váló – hatását. Talán közelebb visz a kérdés megválaszolásához, hogy Kardos szerint Apponyi "személyiségére, filozófiájára éppen ez a fajta elviség, utópiába hajló idealizmus, a gyakorlattól szívesen eltávolodó eszményiség volt a jellemző. Apponyi Albert óriási tekintélye, életpályájának nimbusza, elismert emberi, erkölcsi nagysága, már életében szinte szoborba merevedett példája, elkerülhetetlenül rányomta személyisége bélyegét a magyarországi legitimizmusra."⁴⁵ Apponyi vélekedése szerint a királykérdés nem aktuális, csak a mögötte lévő jogelvi állomány érvénye örök, s ennek képviselete, terjesztése, elismertetése teszi a legitimizmust. "Ő az elvek világában – írja Kardos – kívánta fenntartani a legitimizmust. Sokszor hangozatta, hogy a lényeg nem a restauráció sürgetése, hanem a jogfolytonosság megőrzése. [...] Apponyi a legitimizmust nem politikai, hanem közjogi kérdésként kezelte."⁴⁶
          Igazságtalanság volna azonban Apponyi "felelősségének" megítélésekor csupán személyiségének valóban túlzottan idealista vonásaira irányítani a figyelmet, noha az is valótlanság volna, ha ennek szerepét nem kezelnénk a helyén. Amint utaltunk rá, a Horthy-korszak első felében megszilárduló Bethlen-rendszerrel szembeni királypárti politizálás lehetőségei meglehetősen behatároltak voltak, ráadásul olyan – ha csupán pillanatnyi és kissé illuzórikus – külpolitikai lehetőségek sem nyíltak meg, mint amik 1934 után. A konzervatív rendszer konszolidációs időszakában azonban egy olyan konzervatív ellenzék, amely csupán a vezető elit által nyíltan meg nem tagadott restaurációs szándékkal kívánt a küzdőtérbe lépni, nem lehetett elégséges erejű, főleg, hogy nem sikerült a Habsburg-dinasztia elismertségét növelni a társadalom körében. A passzivitás, az elviség hangsúlyozása bizonyára nem segített azon, hogy a legitimista politizálás még markánsabbá és ezzel aktívabbá válhasson. Minderre Apponyi halála és a (világ)politikai realitások megváltozása után kerülhetett sor.

 

Az Apponyi-éra passzív hozzáállása ellenére maga a legitimizmus azonban szervezeteit, pártjait, sajtóját és tömegbázisát tekintve mégsem csökkent, sőt 1922 és 1935 között éppenséggel fejlődést mutat.⁴⁷ A királypárti mozgalom második szakaszának már lehetősége volt olyan bel- és külpolitikai eseményekre reagálni, amelyek kiváló lehetőséget teremtettek a legitimizmus önálló megnyilatkozására és a többi irányzattól való erőteljes elkülönülésére.⁴⁸ Ennek az időszaknak volt, talán a korábbi "Apponyi–elvi legitimizmus" relációhoz hasonló, megtestesítője Sigray Antal. Sigray Apponyihoz hasonlóan hosszú ideig töltött be vezető szerepet, a legitimizmus második felének egészét ő dominálta.

Sigray Antal 1918 körül

          Az aktív legitimista politizálást korábban is sürgető középkorú generáció feltűnésével olyan politikusok és véleményformálók jutottak szóhoz – többek között Sigray, Pethő, őrgróf Pallavicini György, gróf Apponyi György, gróf Csekonics Iván, Griger Miklós –, akik már a Bethlen-korszakban is elégedetlenkedtek a passzív irányvonallal, s a középnemzedékhez tartozva, a korba, a korhoz jobban illeszkedő stratégiákkal dolgoztak. Szintén ugyanekkor, azaz a '30-as évek első harmadában, a Gömbös-kormány első évei több szempontból is katalizálták a legitimista mozgalmat. Innentől kezdve alakultak ki azok a problémák és a rájuk adott megoldási alternatívák – a diktatúra megnyíló lehetősége és ezzel szemben egy alkotmányvédő polgári platform létrehozása; a Harmadik Birodalom fenyegetése és ezzel szemben az olasz/osztrák szövetségi politika erősítése; a szélsőjobboldali mozgalmak erősödése, s a nekik szegezhető konzervatív reformpolitika sürgetése; a világháborús szerepvállalás ellenében az angolszász kapcsolatok kiépítésével párhuzamosan megvalósított restaurációban való reménykedés –, amelyek lehetőséget teremtettek a legitimizmusnak arra, hogy vezető szerepre tehessen szert a polgári ellenzék körében, egészen a német megszállásig.
          A változás nyitányaként jelent meg 1932-ben Pethő Sándor A magyar Capitoliumon című könyve, amelynek mondanivalóját Sigray két évvel későbbi politikai irányító szerepének előkészítőjeként is értékelhetjük. Pethő – a Magyarság, majd 1938–40-ben a Magyar Nemzet főszerkesztője, a '10-es évek óta ismert nevű konzervatív történész, publicista – úgy vezette be könyvét, hogy kijelentette: a jog önmagában nem életalakító erő, hanem csak akkor, ha politikailag relevánssá teszik, mégpedig olyan társadalmi, gazdasági, külpolitikai kérdéseken keresztül, amelyek egyúttal a restauráció ügyét is elősegítik.⁴⁹ A legitimista politizálás nagy problémája éppen az – írta –, hogy túlzottan elvi síkra, jogi útra terelte mondanivalóját, és nem tartott kapcsolatot a magyar társadalom változásaival. A jogfolytonosság elve, ennek nyomán pedig a Habsburg-restauráció követelése maradjon továbbra is a legitimizmus fő üzenete – szólt Pethő könyve –, de a konkrét politikai kérdésekkel kapcsolatban a többi irányzattól eltérő, markáns, megkülönböztethető állásfoglalások sorát kell felmutatni. Így kulturális kérdésekben konzervatív irányvonalat kell vinni, a szociális és gazdasági problémákra a kereszténydemokrata–keresztényszociális reformok megoldásait kell ajánlani, külpolitikai kérdésekben pedig egy osztrák–magyar gazdasági szövetség támogatandó, amely későbbi államszövetséggé, sőt dunai monarchikus unióvá fejlesztendő.
          Pethő megállapítása szerint a könyv megírásáig eltelt tucatnyi esztendőben az ideiglenesnek szánt Horthy-rendszer megszilárdult, a dinasztia restaurációjának gondolata továbbra is jelentős népszerűtlenséggel kénytelen számolni, viszont a legitimista politika sem használta ki az elmúlt évtizedet arra, hogy releváns politikai kérdésekre adjon használható válaszokat, ehelyett passzív, elvi, mindenkor lojális magatartást tanúsított. Itt az idő tehát, hogy "a mostani merevgörcs egy tevékeny, legitimista politikává oldódjon fel" – szólt a félreérthetetlen parancs.⁵⁰ Pethő egyéni érdeklődése és a kor elvárásai metszették egymást, amikor rávilágított, hogy a legitimizmus "tízéves külpolitikai mulasztásait" azonnal orvosolni kell; de ehhez hasonlóan hiányolta egy Andrássyhoz mérhető formátumú ellenzéki politikus jelenlétét, a szociális kérdések (földreform, választójog, telepítés, vám- és adóügy) felkarolásának elmulasztását, és a fő monarchista üzenet (azaz Ottó trónjogának alkotmányos érvényesítése) szélesebb társadalmi körökben való – szociális, külügyi, gazdasági napirenddel együttesen alkalmazott – megkedveltetését.
          Pethő központi kérdéssé tette a legitimista politika nemzetközi helyzethez igazítását. "A magyar legitimizmusnak páratlan esélye az – írta –, hogy ma a külpolitikai konstelláción kívül, éppen a magyar–osztrák gazdasági relációk megteremtésével, gazdasági, szociális és népjóléti programokkal jöhet elő", és ha a legitimisták restaurációs céljának elfogadottsága, vagy alkotmányjogi elveinek szimpátia-indexe nem is növekednék, "addig a külpolitikai, népjóléti, szociális és gazdasági programot tartalmazó restauráció megértetése és népszerűsítése sokkal inkább sikerülhet, mintha a királykérdés a maga Biedermeierjogfolytonossági mezében jelentkeznék csupán."⁵¹ Pethő emellett kiválóan meglátta azt is, hogy a legitimista politika nagy tévedése volt korábban, hogy az egész nemzet politikájává akarta tenni magát, elvi lehetőségként tartva fenn mindenkinek, de nem reagált a társadalom létező problémáira, és miközben restaurációs üzenetét egy jogi absztrakcióvá üresítette, elfelejtett emellé közpolitikai programot alkotni.
          Pethő legfontosabb üzenete azonos volt Sigray Antal '20-as évek közepe óta formálódó képviselői programjával, vagyis, hogy a legtávolabbi célját Ottó megkoronázásában felismerő legitimista politika ezzel együtt, sőt ennek érdekében szálljon síkra egy demokratikus, szociálisan kiegyenlített, független és olasz-, majd osztrákbarát, 1938 után pedig angolszász orientációt követő alkotmányos Magyar Királyságért. Így nemcsak a legfontosabb királypárti–restaurációs üzenet marad érintetlen, hanem ennek naprakészebb hangoztatása nagyobb tömegek megnyerésére is lehetőséget adhat. Pethő szavaival: "a magyar jogfolytonosságnak [...] a jelszavak felhőzetéből reálpolitikai csapadékká" kell válnia.⁵²
          Sigray gondolkodásmódja, lelkialkata kifejezetten alkalmas volt a legitimizmus új, pethői programjának vállalására, ezzel pedig a királypárti mozgalom kiteljesítésére. Királypártisága, koronahűsége és konzervatív meggyőződése megkérdőjelezhetetlen volt, jellemző módon 1916 és 1918 között tartott főrendiházi felszólalásaiban is az uralkodó és a nemzet megbonthatatlan kapcsolatának további erősítését javasolta, amely részeként a fokozatos választójogi reformot is javasolta, elsősorban a falusi lakosság javára.⁵³ A felfordulás közepette nem meglepően, sőt természetes módon állt az ellenforradalom oldalára, amelynek úgy Bécsben, illetve Grazban vezető szereplője volt, mint Lehárral való Vas megyei bevonulása után. 1919 augusztusa és 1921 ősze közötti nyugat-magyarországi főkormánybiztossága idején közigazgatási szinten is kipróbálhatta elveit, amelyek eredményeként a rend hamar megszilárdult.⁵⁴
          Sigray 1920 és 1939 között Körmend pártonkívüli, független, de erősen legitimista meggyőződésű képviselője volt, ellenzéki tevékenységének legmarkánsabb szakaszai a Bethlen-konszolidáció első öt évére, a Gömbös-időszak egészére és Imrédy miniszterelnökségének idejére estek. Ellenzéki politizálása leginkább a restauráció kilátásait szűkítő vagy az alkotmányosságot (benne a demokratikus elveket és szabadságjogokat) megsértő kormányzati tevékenység idején erősödött fel, valamint akkor, ha a szociális gondok enyhítését és a külpolitikai mozgástér növelését nem látta eléggé alaposnak vagy eredményesnek. Már a '30-as évek első felében többször figyelmeztetett rá, hogy a német geopolitikai "nyomulás" fenyegetően hat – a monarchista érzelmű kancellárok vezette – Ausztriára, és rajta keresztül Magyarországra is. Ezzel szemben Sigray a Monarchia két utód(mag)államának szorosabb integrációját, gazdasági, politikai együttműködését és perszonálunióba foglalását támogatta a '30-as évek középső harmadában. Az Anschluss után úgy vélte, a külpolitikai lehetőségek, a revízió és főként a restauráció kilátásai leginkább az általa évtizedek óta nagy tiszteletben tartott angolszász hatalmak részéről növekedhettek volna Magyarország számára. Ennek érdekében fejtett ki 1939–42 között mint parlamenten kívüli politikus, 1942–44-ben pedig mint felsőházi tag Nyugaton lobbi-tevékenységet, itthon pedig részt vett egy olyan, legitimista befolyásoltságú konzervatív ellenzéki mozgalom vezetésében, amely fő céljának a háborúból való kiugrást tartotta. Ez utóbbi tevékenységei miatt került a német megszállást követően több mint egy évre a mauthausen-i koncentrációs táborba. A láger felszabadulása után nem tért haza, New Yorkban halt meg 1947 karácsonyán.
          Sigray Ottó javaslatára 1934 szeptemberében vette át a betegségben elhunyt Károlyi Józseftől a mozgalom vezetését, amely informális kézbentartást és szellemi orientációt jelentett, kiegészülve koordináló és országgyűlési szóvivői szereppel. Ezzel – a pártelnökségen kívül – egyesítette a királypárti tábor vezetését, jó lehetőséget kapva arra, hogy az Andrássy– Apponyi-duó szakasza után a rájuk következő nemzedék nevében a maga felfogása és személyisége képére formálja a mozgalom történetének második felét. Ebben az 1934–44 közötti időszakban Apponyi fő elvi törekvései s a legitimista mozgalom kezdetben létrejött elvei tovább éltek, Sigray kimondottan az ő "szerény tanítványának és követőjének" tartotta magát, s a legitimizmust is Apponyi gondolati–politikai örökösének nyilvánította.⁵⁵ Viszont Sigray nagy változásokat is hozott, hiszen alapvetően ő hozta létre a legitimizmus szociális/ gazdasági és külpolitikai/nemzetközi napirendjét, elmélyítette a legitimizmus konzervatív, mérsékelten reformer és keresztény, jobboldali pozícionálódását, természetszerűleg fenntartotta bolsevizmus-ellenességét, de társította hozzá a nemzetiszocializmus és a hazai szélsőjobboldal radikális elutasítását.
          Összefoglalva tehát, egyaránt a '30-as évek első felében történik, hogy megjelenik Pethő könyve; a mozgalom két vezető szervezetében (Nemzeti Összetartás Társaskör, Legitimista Nagytanács) többségbe kerülnek a második királypárti nemzedék tagjai; Sigray kerül irányító szerepbe; amelynek révén külpolitikai irányvonal és szociálpolitikai program kerül az "örök" restaurációs szándék mellé; valamint megjelenik Griger Miklós – sok esetben túlzásba is vitt – reformersége pártja, a Nemzeti (Legitimista) Néppárt révén. Ez a kor azonban egyúttal egy "új világ" kezdete is, amelyet jelez, hogy a '20-as, '30-as évek fordulóján elmélyül a gazdasági válság; az Anschluss lappangó veszélye befejezett ténnyé válik 1938- ban; Európát két egymásnak feszülő totalitárius hatalom fenyegeti (amelyek ráadásul szövetségre lépnek egymással 1939–40-ben!); majd kitör a világháború, amelyben romlanak hazánk kilátásai és történelmi alkotmányának fenntartása – benne a legitimisták restaurációs céljával – is egyre kevesebb eséllyel rendelkezik. Magyarországot pedig előbb Gömbös, majd Imrédy fenyegeti a történelmi alkotmány felborításával; megjelennek a szélsőjobboldali mozgalmak, amelyben a nyilasok nem pontosan meghatározható arányban keverik a vörös és barna üzeneteket; végül az állampolgári jogegyenlőséget és a keresztény társadalomfilozófiát megtagadó zsidótörvények és az ország német megszállása következik.
          Ebben a történeti helyzetben és politikai szituációban a restauráció esélyei talán még kevésbé voltak értelmezhetőek, mint az inkább a "régi világhoz" tartozó, a dualizmus korához kötődő '20-as években.⁵⁶ Ugyanakkor Sigray révén a legitimista mozgalom fokozta politikai üzeneteinek naprakészségét, és számos új céllal bővítette ki a régi törekvést.

 

Sigray legitimizmusa egyszerre tartotta fenn Apponyi elveit, vállalta újra az Andrássy viszszavonulása óta elfelejtődni látszó ellenzéki magatartást, és bontotta ki a "nagypolitika" terén Pethő programját.
          Az a legitimizmus, amelyet Sigray egy évtizedig képviselt, és amely ennek révén Gömbös színrelépésétől a II. világháború végéig meghatározta a királypárti mozgalom karakterét, a következő pontokkal foglalható össze. 1) A restauráció, és ezzel a királykérdés végleges, megnyugtató rendezésének jogelvi alapjait rögzítettnek tekinteni, de kiegészíteni a Magyar Királyság olyan víziójával, amely a Duna-völgyi népeknek alkotmányos keretek között békésen működő, társadalmilag kiegyenlített, a totalitárius tömböktől független, többnemzetiségű, de magyar dominanciájú – Ausztriával lehetőleg közös király alatt együtt élő – otthont ígér. 2) A legitimista politizálás normatív dimenziójának és össznemzeti megoldási alternatívájának fenntartása mellett a monarchista pártok támogatása, közéleti és főleg parlamentáris szerepük erősítése, párhuzamosan a Habsburg-párti arisztokrácia felsőházi jelenlétének előmozdításával. 3) A legitimisták restaurációs célja mellé – Pethő szellemében – a szociálpolitikai reformok társítása, illetve egy széles mozgáskört lehetővé tevő külügyi napirend felmutatása; amelyek mind-mind az Ottó megkoronázásával teljessé tett alkotmányos monarchista program fontos részei. 4) A legitimizmus alkotmány- és függetlenség-védő politikai mágnessé formálása, amely minden olyan magyar polgári erővel, illetőleg külföldi hatalommal kész együttműködni, amely úgy a német, mint a szovjet expanzív törekvéseket elutasítja.⁵⁷
          Sigray 1935 kora nyarán tartott országgyűlési felszólalásában körvonalazta a legitimizmus általa képviselt programját.⁵⁸ A kicsivel több, mint fél éve vezetővé kinevezett Sigray a Gömbös-kormány gyakorlatával szemben, a német hatalmi törekvések ellen, a szociális és gazdasági fejlődésért, valamint természetesen a királyság teljes körű restaurálása érdekében szólalt fel. A "közszabadságok helyreállítása" kapcsán Apponyira hivatkozva követelte a titkos választójog behozatalát, amint a gazdaadósságok rendezését, az agrárszféra állami védelmét és támogatását, valamint a korszak amerikai keynesiánus törekvéseivel (ld. New Deal) összhangban a munkaalkalmak állami segítséggel történő megsokszorozását. Sigray emellett a pápák szociális enciklikáira (Rerum Novarum, 1891 és Quadragesimo Anno, 1931) hivatkozott, mint amelyek alapján "haladó, konzervatív és keresztény alapon" oldhatók meg a szociális problémák, s nem kell sem a kommunista tervgazdálkodás, sem a náci diktatúra eszközei után nyúlni. Sigray külpolitikai koncepciója úgy nézett ki, hogy olasz és osztrák irányú tájékozódást javasolt, illetve a francia és angolszász országokhoz való közeledést tanácsolta, mondván, hogy a Harmadik Birodalom a magyar nemzet számára nem megbízható partner, ráadásul ideológiája terjesztésére törekszik. A törvényes királyság restaurációját beszéde végén a következőkkel jellemezte: "Én azt a magyar királyságot, amelyről beszélek, [...] a nép széles rétegein nyugvó, alkotmányos alapon álló, a szociális kérdéseket melegen felkaroló, a nép bizalmának és megértésnek támaszával rendelkező királyságnak remélem, képzelem, óhajtom és akarom."
          Sigray már a Gömbös-korszak elején óvott a német szövetségi politika és a diktatúra kettős, érzékelhetően egy tőről fakadó csábításától, hiszen e két veszélyt a restauráció és a konzervatív reformokkal megerősített Magyar Királyság jövője szempontjából azonos súlyú fenyegetésként kezelte. Vezetésével került sor a polgári ellenzék (legitimisták, keresztényszocialisták, kisgazdák, nemzeti liberálisok, centrista szocdemek) összefogására, amely Sigray körmendi választókörzetének központjában, 1937 októberében egy politikai "kézfogás" képében jött létre. Sigray itt úgy beszélt, hogy a pápák társadalmi útmutatásainak szellemében és a magyar alkotmányosság keretei között orvosolni lehet a szociális konfliktusokat, amelyeket mind szélsőjobbról, mind szélsőbalról igyekeznek hatalmi okokból kiélezni. ⁵⁹ Szintén ekkoriban ért tetőfokára a monarchista Schussnigg vezette Ausztriával kapcsolatos legitimista várakozás, amely azzal kecsegtetett, hogy a két országot – egy időben egymáshoz igen közel álló Habsburg-restaurációval – Ottó koronája alatt egyesíteni lehet. Az Anschluss és persze a magyar belpolitikai konstelláció, nem beszélve a restauráció számára továbbra is nagyon kedvezőtlen nemzetközi helyzettől, lerombolta ezt az illúziót. A '30-as évek végétől más problémák felé fordult Sigray figyelme, de az alkotmányt megdönteni szándékozókkal és a hatalmi expanziókkal szembeni politizálás továbbra is tevékenysége integráns része maradt.
          Sigray utolsó országgyűlési felszólalásaiban, a '30-as évek végén, minden alkalommal kiemelte, hogy a nyilas mozgalom minden bizonnyal német támogatással a rend forradalmi felforgatására tör, illetve a készülődő világháborútól való távolmaradásra kérte a kormányokat. Hasonló erővel tiltakozott mindkét zsidótörvény megszavazása ellen (noha a másodikat beterjesztő Teleki egyéb bel- és külpolitikai céljait támogatta). Az Apponyi Társaság ülése alkalmával tartott serlegbeszédében érintette e többé-kevésbé összefüggő kérdéseket. ⁶⁰ Sigray azzal kezdte, hogy Apponyi elveiből, világnézetéből magyarázta a legitimizmus hitvallását, amelyet – a kor fejleményeire vonatkozó megoldásul javasolva – így foglalt össze: a legitimizmus nem enged a jogfolytonosság végleges és teljes helyreállításából, hiszen így reméli elérni a magyar központtal bíró, a Duna-medencét érő nagyhatalmi törekvéseket tompító nemzeti királyság kiteljesítését. A titkos választójogot, a földkérdés megoldását és a gazdasági problémák állami korrekcióját úgy állította be, mint az Apponyi által is követelt demokratikus-szociális reformok aktuális változatát. Az alkotmányosság és törvényesség, valamint az ezekből fakadó jogegyenlőség, a magyar nagylelkűség és a keresztény társadalmi rend integritása szempontjából Sigray tökéletesen elfogadhatatlannak minősítette a király szuverenitását megsértő diktatúrát, az "új, magyartalan jelvények" nevében fellépő mozgalmakat – helyettük öntudatosan mutatva fel a Szent Koronát és Szent István kettős keresztjét –, valamint a zsidótörvényekre utalva a faji és vallási kirekesztés bármilyen módját.⁶¹
          A náci–szovjet szövetség éveiben folytatott Blitzkrieg és az angliai légiháború idején Sigray Washington és London felé igyekezett legitimista szövetségi tapogatózást lebonyolítani, majd 1941-től kezdve egy konzervatív, szabadelvű, kisgazda és szociáldemokrata politikusokat tömörítő társaság vezető szereplőjeként a kiugrást célzó, valamint a kormányzó és a nyugati közvélemény befolyásolására törekvő tevékenységet fejtett ki. Utolsó nyilvános felszólalására – amely az előzőekben idézettekhez hasonlóan szintén programatikus beszéd volt – a Felsőház 1943. december végi ülésén került sor.⁶² Sigray értékelése szerint Magyarország semlegességét és függetlenségét feladva lépett be a világháborúba, amelynek – ha csak nem lép ki belőle – bizonyosan vesztes oldalán fog állni, s kérdéses, hogy a kedvezőbb angolszász érdekszféra helyett vajon nem a német és a szovjet háború martaléka lesz-e. Éppen ezért úgy szólt, hogy a magyar hadsereget vissza kell rendelni határaink mögé, és védelemre kell berendezkedni. A tengerentúli lapok által is kiemelt beszédének fontos részletében a magyar alkotmányfejlődést a demokrácia felé tartó jogi útként szemléltette, amely nem a forradalmi (francia, egyenlősítő), hanem a konzervatív (angolszász, jogkiterjesztő) megoldást választotta évszázadokon keresztül. "Nekünk nincs feudális berendezkedésünk – mondta –, hanem igenis alkotmányos és demokratikus berendezkedésünk van." Ennek végső állomása a restaurált királyság, amely nem csak a nemzet belső fejlődését viszi tovább, hanem a háborúból való kiugrás lehetőségét is hordozza. Ezzel kapcsolatban értékelte – talán túlzottan idealista módon túl – az Atlanti Charta értékeit, és úgy vélte, a háború utáni időkben feltétlenül a Szent István-i gondolatot kell képviselni, amely a nemzetek közötti megbékélést ígéri. Végül beszédében – amely lényegében a királypárti mozgalmat vezető Sigray közéleti hattyúdala is volt egyben – a királyság teljes restaurálását egy nyugalmat, békét hozó, a forradalmakat és az újabb széthullást megakadályozó megoldásként jellemezte.
          A legitimizmus Sigray által vallott változata, valamint az ő befolyása alatt kifejlődő királypárti mozgalom olyan szellemiséget és politikai magatartást jelentett a Horthy-korszak második felében, amely hűen megőrizte 1918–21-ben keletkezett régi mondanivalóját, ugyanakkor aktív, a politikai közéletben relevanciára törekvő új formába helyezte azt. Sigray alatt, illetve Sigrayval, neki köszönhetően, a '30-as, '40-es évek legitimizmusa a magyar konzervativizmus autentikus változatává fejlődött. Ennek bizonyítására elég felhoznunk, hogy a társadalmi fejlődést evolúciós, hagyomány-alapú és jogilag biztosított módon képzelte el; a kormányzat feladatát a feszültségek mérséklésében és a külpolitikai mozgástér növelésében látta; kifejezetten konzervatív politikai erőként határozta meg önmagát, amely a jobboldali térfélen, az ellenforradalom kezdeti "keresztény–nemzeti" napirendjét megtartva (de az akkor és később is jelen lévő radikális, szélsőjobboldali szellemiséget messze elkerülve) tevékenykedik, mégpedig a Magyar Királyság teljes restaurálásáért és a polgári társadalom biztonságának megőrzéséért.

 

A két világháború között érvényesülő legitimista mozgalom szervezeti, informális, szellemi vezetői közül kiemelkedik gróf Apponyi Albert és gróf Sigray Antal, hiszen mindkettejük hosszú ideig, egyenként tíz–tíz évig töltött be irányító szerepet, méghozzá egyéni célokkal, rájuk jellemző törekvésekkel. Mellettük említhető meg Andrássy Gyula, Károlyi József, Zichy János, Csekonics Iván, Pallavicini György, Pethő Sándor és Griger Miklós neve, mint akik szintén jelentős befolyást gyakoroltak, vezető szerepükkel, személyes habitusukkal, írásaikkal. Apponyi és Sigray azonban – az előbb felsoroltaktól eltérően – szó szerint korszakos jelentőségű alak volt a legitimizmus történetében. A nevükkel fémjelzett legitimista korszakok logikai és időbeli értelemben egymás előzményei–folytatásai voltak, de mind az adott személyek alkata, mind a szűkebb korszak, amelyben érvényesültek, jelentős hatást gyakorolt a mozgalomra. Ha Kardos József kérdésfeltevésére úgy válaszolunk, hogy a személyiség és az adott kor viszonyai esetükben páratlan összefüggésbe kerültek, és így hatott Apponyi a legitimizmus első, Sigray pedig a második felére, nem kerülünk messze az igazságtól.
          Apponyi 1846-ban, két évvel a forradalom és szabadságharc előtt született, élete túlnyomó részét, politikai pályafutása pontosan háromnegyedét a dualizmus korában töltötte, majd élete hátralévő tizenöt évét a Horthy-korszakban élte le, amely szakaszra legitimista korszaka is esik. Egy héttel Hitler hatalomra kerülése után halt meg, s kortársát – barátját, szövetségesét –, Andrássy Gyulát négy évvel élte túl. Sigray 1879-es születésénél fogva harminchárom évvel volt fiatalabb mesterénél, harmincöt volt, amikor kikerült a frontra, s a Tanácsköztársaság alatt töltötte be negyvenedik életévét. A teljes Horthy-korszakban aktív politikus volt, halála nem tekinthető természetesnek, hiszen minden bizonnyal a Mauthausenben kapott tüdőbaj következtében hunyt el. Az idős Apponyi és a középkorú Sigray vezetése alatt álló legitimizmus, illetőleg a karakter, amelyet neki ők adtak, úgy válik el egymástól, és képez mégis koherens egységet, amint a dualizmus világának levegőjével érkező Apponyi és a lövészárkokat megjárt, ellenforradalmár Sigray eltérő szellemisége, de közös konzervatívlegitimista felfogása.