SZOVJET HADIFOGOLY VOLTAM...^*

                                                                                                                                                     "A németországi Greifswald városban estem orosz fogságba 1945. április 30-án, harc nélkül. Hogyan kerültem ide, a Balti-tenger partjára?
          1944. október 25-ére kaptam katonai behívót Várpalotára. Itt, a várlaktanyában szétosztották az újoncokat, és én Érsekújvárra kerültem. Karpaszományos újonckiképzés kezdődött. A katonai behívókat már az új országvezető (országvesztő), a német katonai segédlettel hatalomra került Szálasi kormánya, vezérkara küldte ki. Az én korosztályomat – az 1923. évbelieket – már az év elején besorozták, így én is átestem rajta, de mint főiskolai hallgató, felmentést kaptam. Ugyanis az 1944. évben a Budapesti Műegyetem Közgazdasági Főiskola hallgatója lettem.

1944 nyarát – június 6-ától augusztus 20-áig – a Keleti-Kárpátokban, a Gyimesi-szorosban, Gyimesközéplokon, egy főiskolai munkatáborban töltöttem, 500 hallgatótársammal együtt. A szomszédságban, Gyimesfelsőlokon is hasonló tábor létesült a hegytetőkön. A két tábor lakóit a pesti Ludovika udvaráról indították útnak, ugyanazon a vonatszerelvényen érkeztek meg. Vonatszerelvényünk Nagyváradon és Kolozsváron keresztül érte el Gyimesközéplokot. Nagyváradon egy ideig állt a szerelvény, ezért elmentünk egy kicsit sétálni a városba. A Körös partján sétálva összetalálkoztam Lóránt Gyula focistával, egykori kerista (szombathelyi kereskedelmi iskolai) évfolyamtársammal, akivel 1943. júniusban a szóbeli érettségi vizsgán egymás mellett ülve vizsgáztunk. Ő aztán a Nagyváradi AC futballistája lett. Mondtam neki, hogy katonai parancsra munkatáborba megyek. Elmondta, hogy ő is kapott már katonai behívót, de bevitte a Honvédelmi Minisztériumba, ahol összetépték azt, és efelől nyugodtan van. De én ezt nem tehetem meg, felmentést nem kérhetek, én nem vagyok híres focista, és az apám is csak egy szegény parasztember. Ezért vállalnom kell ezt a kötelezettséget. Egy heti utazás után érkeztünk meg Gyimesközéplokra. A vasútállomás mellett katonai eligazítást kaptunk a szorosban tartózkodó katonai vezetőtől. Megtudtuk többek között, hogy táborunk fabarakkjait – részenként – nekünk hallgatóknak kell felvinni a tetőre. Volt egyszemélyes rész, mint a tető- és talprész, kétszemélyes volt a barakk oldalrész. Este nyolc órára minden hallgatónak a tetőn kellett lennie parancs szerint. Délután egy órakor indultunk fel a hegytetőre. Este nyolc órakor már minden hallgató fenn volt a tetőn, és kilenc órára összeszerelve, beköltözhető állapotban voltak a 12 személyes finn sátorbarakkok. Puszta deszka volt a fekhely, de jól aludtunk. Másnap reggel hat órakor ébresztő, fél héttől hét óráig csukló – reggeli torna – és futás a hegyoldalon. Ezután mosakodás a tábor melletti forrásban, a víz jéghideg volt. Reggeli, majd elkezdődött a munka. Védelmi állásokat, futóárkot, ütegállást és bunkert építettünk a visszavonuló magyar honvédség számára. A munkát egy fiatal hadapród őrmester irányította. Ő irányította a táborépítést is.
          A tábor parancsnoka civilben egyetemi könyvtárvezető. Egy nap engem baleset ért, fejsze szaladt a térdembe, átvágta a térdkalácsot. Orvos híján két kassai orvostanhallgató kötözött be. Feküdni kényszerültem a barakkban napokon keresztül. A kötöző kollégák naponta meglátogattak, és gondozták a térdemet, átkötötték, ha kellett.
          Az 1944. augusztusi román átállás után, a gyorsan előrenyomuló szovjet és a velük tartó román hadak közeledésének hírére, parancsra felszámolták a két tábort. Én pedig rettenetesen aggódtam, hogy megyek le a hegytetőről félig gyógyult lábbal. Aztán jöttek a kassai hallgatótársak, levágtak két szálfát, összekötötték néhány helyen, ráfektettek, majd négy markos kolléga megfogta a rögtönzött hordágyat, és máris mentem le egyenesen a vasútállomásra. Majd elhelyeztek egy vasúti kocsiban. A hallgatókat hazabocsátották. 1944. szeptember elején az egyetem bezárt, és én hazakerültem Szombathelyre, a családomhoz. A későbbi években, hadifogolyként, a Szovjetunió egyik lágerében találkoztam egy bajtárssal, aki a Gyimesi-szorosban határvadászként szolgált abban az időben, s ő elmondta, hogy egyáltalán nem is vették használatba az általunk készített védelmi berendezéseket, mert sietni kellett a visszavonuláskor.

Érsekújváron az Újlaktanyába kerültem. Odaérkezésünk után egy-két héttel eskütételre került sor. Az eskü szövegét H. F. szakaszparancsnok mondta előre, s nekünk hallgató-újoncoknak utána kellett volna mondanunk. De nem jött ki értelmes hang a szánkon, mert Szálasira szólt az eskü szövege. A szakaszparancsnok felszólított bennünket, hogy a megismételt eskünél hangosan mondjuk a szöveget, mert aki ezt nem teszi, azt írásban fogja kötelezni erre. Az újabb kísérletet aztán elfogadta a parancsnok. Karpaszományos újonckiképzés folyt. 1944 novemberében egy részünket kihelyeztek újonc zászlóaljakhoz. De előtte a laktanyaparancsnok leszedette a karpaszományt zubbonyunkról, mondván, hogy a német hadseregben sincs karpaszomány. Én a zászlóaljunk I. századába kerültem rajparancsnokként. Századunkat kamocsai parasztgazdáknál helyezték el a II. századdal együtt, míg a III. és IV. századot Gútán.
          1944. decemberben – országos parancsra – az újonc zászlóaljakat Németországba vezényelték. A mi zászlóaljunkat december 24-én este a komáromi hajókikötőben a "Szent Gellért" nevű hajóra rakták 1200 fővel. A Kamocsa és Komárom (Új-Komárom) közötti úton menetelve két sürgönyoszlopon két magyar katonát láttunk kötélen lógni. Mellükön egy tábla "Így jár a katonaszökevény" felirattal. Szomorú látvány volt, és egyben figyelmeztetés is számunkra, hogy milyen veszéllyel jár esetleges szökésünk. Úgy véltük, hogy ezt a karszalagos, géppisztolyos nyilas járőrök tették. Az aznap reggeli kamocsai létszámellenőrzésen három fő hiányzott a zászlóaljból. Ők nem kívántak Németországba kimenni. Mindhármuk ellen elfogatási parancsot adott ki a parancsnok.
          Egy hetes dunai hajóút után 1944. Szilveszter-nap reggel értünk Bécsbe, ahol a mi I. századunkat partra tették, a másik három századdal továbbment a hajó Ausztria belsejébe. Szomorú napja lett ez az állománynak. Ugyanis a századparancsnok egész nap csuklógyakorlatot végeztetett velünk a vasúti pálya mellett. Az ok: az előző éjjel a hajón meglopták a kolbászkészletet, és a tettest nem sikerült elkapni. A legénység csendben végezte a csuklót, ugyanakkor az előző éjjeliőröket kiköttette a parancsnok az ott álló tehervagon oldalán. Egy épp arra menő német katona látta az esetet, megdöbbent arccal haladt el a vagon előtt. Egész nap nem volt ételosztás, csak este kaptunk némi ételt, közvetlenül a vasúti vagonba rakodás előtt. Még akkor este századunkat 220 fővel vasúti szerelvényre rakták, és elindították a lengyelországi Graudenz városba. Egyébként a "Szent Gellért" hajó a visszafelé útján Bécs és Komárom között aknára futott, és elsüllyedt. Kiemeléséről nincs tudomásom.
          A Bécs–Graudenz-i út tíz napig tartott Ausztrián, Németországon, Csehszlovákián és Lengyelországon át. A mi szerelvényünk csak akkor mehetett, ha a pálya szabad volt. Ezalatt az élelmezés a német katonai ellátásban igen gyenge volt. Előfordult egyszer, hogy két napra összesen egy kenyeret adtak vagonunknak 25 fő részére. Ez négy dekát jelentett emberenként. Közben semmilyen más módon nem jutottunk élelemhez. A tíz napos utazás különösebb esemény nélkül zajlott. Étkezésünk az egyes vasúti állomásokon üzemelő katonai konyhákon történt a reggeli, a déli, és esti időben. Ez olyan német katonai menü volt.
          Egy cseh állomáson néhány egyenruhás pályamunkás leány jött közénk. Elmondták, hogy Dániából valók, s hogy a németek munkaszolgálatra kötelezték őket. Amikor elhangzott a vonatvezető indulást jelző sípja, mi katonák igyekeztünk beszállni vagonunkba, az egyik dán kislány is ezt tette gyorsan. Lefeküdt egy üres fekhelyre, és bebújt a pokróc alá. Egyértelmű volt, hogy a leány meg akar szökni a munkahelyéről. De hamarosan megszólalt a lányok parancsnoka a hangos bemondón, hogy a szerelvény addig nem indulhat el, amíg a lányt ki nem adjuk a vagonból. Amikor már perceken keresztül ismétlődött a felhívás, társaim nekem szóltak, hogy – németül – beszéljem rá a lányt a kiszállásra. Ez megtörtént, és a lány sírva elhagyta vagonunkat, szerelvényünk pedig elindult. Graudenzban egy üres laktanyában helyeztek el bennünk. Két hétig folyt a kiképzésünk, amikor az 1945. januári nagy szovjet offenzíva elindult a keleti front északi részén.
          A városparancsnok intézkedésére századunkat ekkor a város határában a futóárokrendszer kitakarítására állították át. Az árokrendszert még 1944 őszén kialakították, de a tél folyamán megtelt hóval, ami megfagyott benne. Néhány napig csak csákányoztunk, lapátoltunk, tisztítottuk az árkokat. Egy nap azonban, amikor a várostól 8–10 km-re levő hegyeken is megjelent az orosz tüzérség, és lőtték a várost, a németek gyorsan tüzelőállást foglaltak a közelünkben két aknavetővel és 3–3 kezelővel. Amikor egy-két sorozatot kilőttek a hitler-furulyákkal, nyomban jött az orosz válasz is. Egy tüzérségi lövedék a német ütegek és magyar katonák közelében, tőlem kb. 50 méterre csapódott be. A német ütegek gyorsan helyet változtattak, mi magyarok pedig szóltunk Kristóf századparancsnoknak, hogy gyorsan tűnjünk el innen. Sorakozó, és indulás be a laktanyába, szállásunkra. Útközben mindenfelé a kerítés mellett páncélököl és több tartalék robbanófej. A kezelők pedig csupa idős ember, 70 éves formák. Az idős férfiakra hárult a város védelme. A késő esti órákban, a város teljes bekerítése előtt elhagytuk azt északon, a Visztula-hídon át. Hiába marasztalt bennünket maradásra a német hídőrség. Egyébként Graudenzt csak bekerítették az oroszok, s a főerők tovább haladtak nyugat felé. A város csak egy hónap múlva esett el, olvastam a hírét egy német újságban.
          Észak felé, Danzigba, a mai Gdańskba tartottunk, gyalog és vasúton jutottunk oda, nagy hóesésben. Graudenz várost elhagyva, néhány kilométerre a danzigi országút mellett találkoztunk német katonákkal, itt már frissen sebesült katonákat kötöztek. Elmondták, hogy a front hátsó vonala itt húzódik, és sietnünk kell, hogy kikerüljünk a veszélyzónából. Ugyanis talán két kilométer csupán a rés az oroszok várost bekerítő gyűrűjében. A gyűrű egykét nap múlva bezárult. A nagy hóban rettenetes nehéz volt a menés. Vagy 10–12 km után elértük az első vasútállomást. Tehervagonokba szálltunk be, fűtés nem volt. A mi vagonunkban két német sebesült is feküdt átvérzett kötésben, meggémberedetten a sebesülés és a nagy hideg miatt, mozdulatlanul. Társaim vizet adtak nekik, én meg a tartalék pokrócomat terítettem egyikre. Most már én is fáztam a fűtetlen vagonban, 1945 januárjában.
          Danzigból pár nap pihenő után, ami egy iskolaépületben volt, Gottenhafenbe (a mai Gdynia), a kikötővárosba irányítottak bennünket. A kikötőben kerek egy hétig vártunk arra, hogy befejeződjön a nyugatra menekülő lakosság berakodása a "Hamburg" nevű óceánjáró hajóra, hogy mi magyar katonák is felkerüljünk rá. Laktanyai szállásunkról minden reggel odaállítottak bennünket a berakodó stéghez, és estig ott ácsorogtunk. Eközben egy mulatságos eset is előfordult. A századunkat mindezideig kísérő német tiszthelyettes két nagy, púpozva megtömött bőrönddel jött közénk. Amikor ismét el akart távozni, a két nagy bőröndöt két társamra, két csokibarna legényre bízta. A két bőröndőrző azután napközben elszivárgott közülünk. Az estefelé visszaérkező német kísérőt nagy meglepetés érte, se bőrönd, se őrzői. Egyébként a bőröndök elég nehezek lehettek, mivel csak ketten tudták felemelni egyiket. Végre eljött az idő, hogy berakodjunk a hajóra.
          A "Hamburg" hajó békeidőben 2500 férőhelyes luxus személyszállítóként Kiel – észak-német kikötő – és New York között közlekedett. Németország legnagyobb személyszállító hajója volt. Most pedig, 1945. januárban 12 ezer német telepes, polgári személy és a környék német kórházi betegei hordágyastul, valamint mi magyar katonák 220 fővel kerültünk fel a hajóra. Vagyis mindazok az emberek, akik az oroszok elől nyugatra menekültek. A szárazföldön már az oroszok előretörtek nyugatra, így csak a Balti-tenger maradt egyedüli menekülési útnak. A hajó 14 szintes volt, mi magyarok a hajó fenekén, a műhelyekben kaptunk helyet. Én például egy gyalupadon helyezkedtem el, ez volt ülő- és fekvőhelyem is. A négy napos Balti-tengeri út nagyon veszélyes volt, a tengerpart, a kikötő környéke tele hajóroncsokkal, a tengeri aknák miatt. Félúton voltunk, amikor váratlanul megszólalt a hajó szirénája. Egy német tiszt később úgy tájékoztatott, hogy ellenséges tengeralattjárók közelítettek meg bennünket, de a hajót kísérő német torpedórombolók sikeresen elhárították a támadásokat. Az izgalmas utazás alatt fogadkoztunk, hogy csak most az egyszer érjünk partot elevenen, és mi többet tengeri hajóra nem ülünk. Igaz, hogy ez a hajóút sem önszántunkból történt.
          A kabinokat kidobták a hajóból, és szalmán összezsúfolva, mint a heringek, feküdtek a menekültek, akik majdnem mind nők voltak. Egy ízben tábori misén is részt vehettünk mi magyar katonák, amit a hajó fedélzetén tartottak. A hajó minden második szintjén volt egy konyha és pékműhely. A négy napos hajóút után, nagy szerencsével, partot értünk Rügen szigetnél, Sassnitz kikötővárosnál. Ezután a "Hamburg" visszafordult keletre, újabb menekültszállítmányért. Ez a visszaútja lett a veszte, mert tengeri aknára futott, és a legénységével együtt elsüllyedt a Balti-tengerben. 1965-ig a tenger fenekén pihent. Ekkor emelte ki a szovjet tengeri flotta, és a szovjet tengeri halász-flotta zászlós hajója lett a "hadizsákmány," olvastam annak idején a Népszabadságban. Ekkor gondolatban visszaidéztem az 1945. évi négy napos tengeri utamat, hogy milyen nagy szerencsém is volt akkor ott, a háború vége felé.
           Sassnitzből – Rügen sziget székhelyéről – Schwerinbe, egy Dánia alatti kis német városba irányították századunkat. Jó kis gyalogtúra volt. Itt laktanyában helyeztek el, és rögtön kiképzésre fogtak bennünk. Ez a városban székelő területi német katonai parancsnokság irányítása mellett folyt, és főleg a "villámgéppuska" kezelésére irányult. De tartottak nekünk, magyar katonáknak egy kis páncélököl-bemutatót is az erdőben. Egy este, amikor a gyakorlópályáról bevonultunk a laktanyai szállásunkra, a laktanya német parancsnoka közölte velünk, hogy szállásunkat át kell adnunk a most érkezett magyar "Hunyadi páncélos" csapatnak. A csapat Zala megyéből kihozott leventékből állt, akik most estek át a kiképzésen, és két nap múlva bevetésre mennek az angol frontra. Egyébként a leventék lelkesek, nagyhangúak voltak, majd ők megmutatják páncélököl tudásukat, ki fognak lőni jó néhány angol tankot. Ezért is kell nekik a jó pihenőhely, éjjeli szállás. Mi pedig elmondtuk nekik a véleményünket, hogy a háború vége felé tart, azt már elveszítettük, és nem szabad további véráldozatot hozni, ezért arra törekszünk, hogy a bevetést elkerüljük. Elment a szájhős levente csapat a laktanyából, és két hét múlva visszajött a csapat fele. De milyen állapotban! Majdnem mindegyik fején, karján véres kötések. A kerek egy hónapig tartó képzés alatt alaposan megtanultuk a fegyver kezelését. Ekkor bevetési parancsot kapott századparancsnokunk – Kristóf József főhadnagy – az Odera melletti orosz frontra. A parancsot előbb a zászlóaljparancsnokunk kapta, aki két napi gondolkodási idő után megtagadta a parancsot, azzal érvelve, hogy mi magyar honvédelmi egység vagyunk. Erre a zászlóaljparancsnokunkat a német hadbíróság (rögtönítélő bíróság) ítélete alapján kivégezték, személyi dolgait, iratait átadták századparancsnokunknak, a bevetési paranccsal együtt. A századparancsnok pedig kikérte a legénység véleményét, de előtte szemléltette az esetleges parancsmegtagadás következményeit: a legénység megtizedelése, a századparancsnok pedig a zászlóaljparancsnok sorsára jut. Parancsnokunk elmondta még, hogy a német parancsnok tájékoztatta őt arról, hogy Szálasi magyar államfővel megállapodást kötött a német vezérkar, hogy a Németországba kivitt magyar honvédség felett a német katonai parancsnokság rendelkezik. Ezek után a legénységi állomány egységes biztatására századparancsnokunk vállalta a bevetést.
          Schwerinből az Odera folyóhoz a több mint 300 kilométereses távot öt napos megerőltető gyalogtúrával tettük meg, pihenőnap nélkül. A legnagyobb napi teljesítményünk 72 km, a legkisebb pedig 54 km volt. Többször is a mezőn, a réten aludtunk. Egy ilyen éjszaka eső is volt, mert reggel vízből keltem fel, átázott minden ruházatom a takaróval. Együtt takaróztunk Horváth F. katona társammal, mert neki csak sátorlapja volt, nekem pedig csak katonaköpenyem. Ugyanis a hosszú, megerőltető gyaloglás alatt megváltunk minden nélkülözhető, tartalék ruházattól, egyszerűen elhagytuk ezeket. Az éjszakai esőt nem észleltem, csak reggel. De volt másfajta szállásunk is. Egyik városban egy volt templomépületben volt kijelölve az éjjeli szállásunk. Kicsit meglepődve tértünk be az épületbe. A templomépületből minden templomi berendezést, tárgyat eltávolítottak, így az oltárt, a padozatot, képeket, szobrokat, a kövezeten pedig szalma-alom vastagon megrakva. Egyértelmű, hogy csapattestek átmeneti szállásának volt kialakítva. Az eddigi igénybevétel is meglátszott a szalmán. Itt, ebben a városban találkoztunk más meglepő esettel is. Egy laktanya előtt kellett elmennünk, amikor vezényszavakat hallottam a téglafal kerítés mögötti laktanyaudvarról. A kerítésen találtam egy lyukat, ahol bekukucskáltam. Hát egy német katona térdelt ott, másik kettő pedig éppen elsütötte rá a fegyverét. Megkérdeztem az egyik német kapuőrt, hogy mi történik itt a laktanya udvarán? Mondja, hogy az illető katonát bajtársaktól való kenyérlopásért a hadbíróság halálra ítélte, az ítéletet végre is hajtották.
          Találkoztunk kárpátaljai zsidó fiúkkal is. Egy gyár előtt mentünk el valamelyik városban. Beszélgettünk egymás között, amikor 2–3 fiatal a gyárudvaron szaladt az utcai kerítéshez, és mondják: ők is magyarok, Munkácsról, Szolyváról hozták őket munkaszolgálatra, ide a gyárba, sárga csillaggal a mellükön. Gyorsan előkerült egy-két földijük is, és elbeszélgettek egy kicsit a sivár életükről. A gyárkapu felett virított: "Arbeit macht frei". Ezt a szégyenteljes feliratot több gyár kapuja felett is láttuk. Vajon életben maradtak-e ezek a fiatalok? A németek az Odera folyó mellett építették ki az utolsó nagy védelmi rendszert 1944 telén és 1945 tavaszán a szovjet hadsereggel szemben. A védelmi rendszer erősségét egy négy méter széles és négy méter mély árok képezte. Csak megjegyzem, hogy az oroszok szenzációsan győzték le ezt az akadályt, két-három üzemképtelen tankot belelöktek az árokba, és rajtuk keresztül mehettek a tankok, s túl voltak a tankcsapdán. Ezt láttam a folyónál. Századunk a védelmi rendszer hátsó vonalában helyezkedett el, szerencsénkre nem kellett tűzharcba bocsátkoznunk. De pár nap múlva egy váratlan parancsra kivontak bennünk a frontból, minden puskalövés nélkül. Később megtudtuk, hogy az összes magyar honvédséget is kivonták a német-orosz front északi szakaszáról. Innen Usedom szigetre, Swinemündére irányították századunkat. Ebben az időben ez a helység már teljes romokban hevert. Odaérkezésünk előtt egy-két héttel szörnyű bombázást élt át a város, a szövetségesek szőnyegbombázását. Ugyanis itt volt a Fau-1 és Fau-2 (V-1, V-2-es) rakétagyártás egyik telephelye és kilövőállása is. A kilövőállás még megmaradt. Itt a szigeten helyezte el a német katonai parancsnokság a frontról kivont magyar katonai egységeket.
          Századunk egy nagyméretű vasbeton épületbe került. Az épület több telitalálatot is kapott, de állt. Egyébként mint a többi hasonló nagyságú épülettömb, ez is terepszínű hálóval volt lefedve. Az épület körbekerítve négy méter magas drótkerítéssel, tetején elektromos vezeték, melyben korábban áram futott. Mindebből arra lehetett következtetni, hogy politikai foglyok dolgozhattak ezekben az épületekben, amelyekből volt vagy fél tucat. Épületünket igyekeztünk feltárni. A romok között találtunk néhány hordóban ismeretlen poranyagot. Az egyik katonatársam megízlelte a fehér port, s megjegyezte, hogy sós íze van, az anyag jó lesz majd a déli sótalan ebédhez, és rakott is el belőle. Én is megtekintettem, s az volt a véleményem, hogy ipari anyag, amelyet a rakéta robbanótöltetéhez használtak, és ez még onnét maradt meg. Mondtam a kollégámnak, hogy nem ehető, súlyos mérgezést okozhat. Figyelmeztetésem ellenére megtörtént a tragédia. Ebéd után hallottam a hírt, hogy egyik szakaszból két embert súlyos mérgezési tünettel kórházba szállítottak. Napok múlva pedig jött a két katona halálhíre is. Ugyancsak két katonatársam meghalt, mert a szigeten talált faszeszből ittak.
          Itt ténferegtünk a tengerparton néhány hétig, igen gyenge német katonai élelmezésben volt részünk. Káposzta délben, este, 50 dkg napi kenyéradaggal, hús, zsír és só nélkül. Egy alkalommal élelem után kutatva, módom volt Fau (V-1 és 2) rakétát látni közvetlen közelről. Vasútvonal vezetett a szigeten át a rakétakilövő toronyhoz, amely elzárt területen, kb. két kilométerre volt szállásunktól. A szállásunk közelében álló magas alakú vagonok egyikében egy kb. 7 méteres rakétatörzset, a másikban kb. 10 méteres szárnyát láttam élelem helyett. A bombázás után is össze tudtak szerelni néhány rakétát a németek. Éjszakánként nagy dörgés mellett menesztettek egy-egy rakétát az itteni kilövőtoronyból Angliára. Mi, magyar katonák csak a kijelölt körzetben tartózkodhattunk. Egy napon megszüntette pihenésünket a hozzánk vezényelt német tiszt, és napi foglalkoztatást vezetett be a réten, mégpedig a közelharc elemeit mutatta be, és nekünk azt kellett gyakorolnunk. Ehhez a harcmodorhoz szurony kellett. Gyorsan szereztünk lécet, kicsit megfaragtuk, s máris imitálhattuk társunkkal a szurony-támadást és védekezést. Közben jókat nevettünk, hiszen ez a harcmodor több mint nevetséges volt a háború vége felé, az oroszok tankos hadseregével szemben. Egyébként az oktató német tiszt sajnálatra méltóan nézett ki: csak az egyik arca volt ép az egyik szemével, fülével és orrával, míg a másik fele arcán súlyos sérülés nyomai látszanak a kötés alól. Harctéri sérülését kórházban gondozták, összevarrták, és újabb front helyett hozzánk osztották be.
          1945. április közepén – az oroszok közeledésének hírére – a bennünk kísérő német összekötő tiszthelyettes elindította századunkat a szigetről nyugat felé. Néhány napos folyamatos menetelés után Greifswald várost elhagyva, a következő faluban megálltunk éjszakára. A falu lakóházai már üresek voltak, gazdáik már elmenekültek nyugat felé. Egyébként a kelet-nyugat irányú országúton vagy tíz kilométeres szekérsort alkotott a menekülők serege. Századunkat néhány szénapajtában helyezték el. Elkelt a pihenés az éjszakára, de másnap – az orosz tankok közeledésének hírére – dönteni kellett a századparancsnoknak, tovább menjünk-e nyugatra. Megint megkérdezett bennünket, hogy mitévő legyen. 70 kilométerre voltunk Rostock várostól, ahol a hírek szerint már angolok álltak. A legénység egy része, főleg a szerb nemzetiségű társaim elhitették a parancsnokkal, hogy az oroszok egyszerre hazaindítanak bennünket, mivel nem vettünk részt az ellenük folyó harcokban. Ugyanakkor fáradtak is voltunk, és szívesen pihentünk tovább a szénapajtákban. Egyébként nagyon el voltunk szigetelve a hírforrásoktól, nem ismertük fel a valós helyzetet. Így parancsnokunk a helyben maradás mellett döntött. Pedig Rostockig az utat akár egy napos gyalogmenetben is megtehettük volna. Erre idő is elég volt, mert az orosz tankok csak két nap múlva futottak be a faluba. A német katonák pedig napok óta sietve vonultak nyugatra, meg sem próbálták megállítani az orosz tankok előrenyomulását. Így aztán csendben, de nagy izgalommal vártuk be őket. Nagyszámú orosz tank jelent meg az országúton, és vonultak tovább nyugatra, megállás nélkül. Itt német ellenállás egyáltalán nem volt, számos összetört kézi fegyvert láttunk az árokban. A ház udvaráról figyeltük őket.

Esemény nélkül telt el néhány nap, addig az oroszok nem foglalkoztak velünk, magyar katonákkal. Aztán néhány orosz katona beköltözött a lakóházba, az udvaron üstökben ment a főzés. Közöttük jártunk-keltünk az udvaron, szénapajtánktól az utcáig, és nem fordítottak ránk, magyar katonákra különös figyelmet. De aztán két nap múlva eljött közénk egy orosz tiszt, és sorakozót rendelt el. Felszólított bennünk, adjuk le az órát, borotvát, kést. Ennek eleget tettünk, és a tiszt gondosan összeszedte őket egy zsákba. Én is megváltam a karórámtól. Közben jött egy német felderítő repülő, amelyet tűz alá vett a pajtánk mögött álló diófára feltelepedett orosz ikercsöves géppuskával. A német repülő tovább repült az oroszok által megszállt területre. Majd nemsokára visszafordult, és tűz alá vette az udvarunkat, ahol több orosz katona is mozgott, valamint a pajtánkat. Egy orosz katona meghalt, egy pedig futtában megsérült, egy kisebb repeszt én is kaptam a hátamba, a pajtaajtóban. Ezután megint sorakozót rendelt el a tiszt, és minden kísérő őr nélkül elindította századunkat Greifswald felé. Jó kedvvel meneteltünk az országúton, mert naivan azt hittük, hogy ilyen szabadon fogunk majd magyar földre is eljutni.
          Greifswald város központjában egy nagy laktanya előtt kellett elhaladnunk, amikor az egyik orosz kapuőr elébünk állt, és beirányította a menetet a laktanyába. Itt négyezernyi német katonaruhás fogoly hemzsegett. Néhány nap múlva útnak indították ezt a fogolytömeget keleti irányba. A több mint 300 kilométeres utat egyhetes kimerítő meneteléssel tettük meg Stargard városig. Nagyobb pihenőt csak éjszakára kaptunk tanyai istállókban, pajtákban, de többször is a mezőn aludtunk. Stargard azonban nem a végcélja volt a gyalogmenetnek, mert itt sem volt még kiépítve a vasútvonal. Stargardban tovább nőtt a fogolysereg.
          A Stargardból elindított hosszú menetoszlopot két oldalról lovas orosz katonák kísérték, ezért erőltetett menetben kellett megtenni az utat a következő célállomásig, Graudenzig. Főleg étlen, szomjan. Az egyes helységekben nők vizes vödrökkel várták a fogolymenetet. De ez mindig kevésnek bizonyult, a nagy tülekedésben csak az erőszakosabbnak jutott ivóvíz. Engem annyira kínzott a szomjúság, hogy az esővizes tócsából merítettem menetközben. Majd amikor az Odera folyón keltünk át, a pontonhídon haladva menet közben madzagra kötött csajkámat engedtem le, és merítettem meg vízzel. Többször olyan faluvégi állóvízből ittunk, ahol döglött ló hevert a partján. Mi magyarok viszonylag jobban bírtuk ezt a halálos ütemű menetelést, mert fiatalok voltunk, 22–23 évesek, míg a németek között voltak 70 évesek is. Ezek úgy tudtak lépést tartani a menetoszloppal, hogy úti holmijukat a fiatalabb társak vitték, majd karon fogták a kifáradt öregeket. De többen is kiestek a menetoszlopból. Ilyenkor az egyik kísérő orosz lovas őr felkapta az elesettet, maga elé ültette a nyeregbe, majd vágtázni kezdett. Ennek következtében a német fogoly kifordult a nyeregből, és az árokba esett. A következő lovas kísérő őr pedig beleeresztett egy géppisztolysorozatot. Mindez a kísérő őrök nagy röhejének kíséretében történt. Így az idős vagy nagyon gyenge fizikumú fogoly sorsa megpecsételődött. Eleve kihullottak a fogolymunkára alkalmatlan emberek. A gyalogmenetben kisebb pihenők voltak, amelyek jó alkalmat kínáltak az őröknek a foglyok holmijainak motozására. Ilyenkor kinézték az "ígéretes" zsákmányt, majd kiboríttatták a hátizsákot, és minden használható, értékesebb holmit magukhoz vettek. Szóval lecsupaszítottak bennünket.
          1945. május 8-ára nagyon jól emlékszem, mert üdvrivalgásban törtek ki őreink. Menet közben kiabálták, hogy "Vojna kaput, Vojna kaput", azaz vége a háborúnak. A hatás növelésére megeresztettek néhány géppisztolysorozatot a menetoszlop mellett. Az egyhetes és mintegy 300 kilométeres gyalogmenet után elértük célállomásunkat, Graudenz várost, a Visztula mellett. Mi magyar katonák visszakerültünk abba a városba, ahol 1945 januárjában a katonai kiképzést elkezdtük. Graudenzba érve véget értek a német- és lengyelországi gyalogmenetek; csak a jelentősebb utakat számolva, ez ideig mintegy 1600 km volt mögöttünk. Kétszer cseréltem bakancsot ezalatt.
          Graudenzben egy nagy laktanyában már rengeteg fogoly volt odaérkezésünkig is. Mi magyarok már csak a csupasz földön, az udvaron kaptunk helyet. Itt ültünk és feküdtünk, aludtunk nappal és éjjel. Élelmet keveset kaptunk. Amikor felálltunk, elszédültünk. Ebben a fogolytáborban is állati körülmények uralkodtak. Egyhetes pihenő után sorba állították a foglyokat, és a 12 ezresre duzzadt menetoszlopot a város vasútállomására irányították, majd tehervagonokba zsúfoltak bennünk. A vagonok ablakain szögesdrót, az ajtókat ránk zárták. Szükségletünket a vagonban végeztük el egy erre a célra kialakított lyukon. Éhség és szomjúság gyötört bennünket az egész utazás alatt. A halottakat reggelente kiadtuk a vagonból. Szerelvényünk egyenesen keletre tartott. Amikor Kaunasz állomás nevét olvastuk az ablakon keresztül a vasúti építményekről, akkor elszállt minden illúziónk: nem Ungvár, hanem a Szovjetunió a menetcél. Szerelvényünk 1945. június első napjaiban Boriszov városban ért célba. Ez a város a Minszk – Moszkva vasútvonal mellett fekszik.

Boriszov város szélén, közvetlenül a vasút mellett négyezer fős lágerbe kerültünk. Ez a láger lett az "anya"-lágerem a későbbiekben, innen osztották szét a foglyokat a különféle fióklágerekbe. Itt találkoztunk régebben (1944-ben) fogságba esett magyar katonákkal, siralmasan néztek ki. Az állapotok leírhatatlanok voltak odaérkezésünk idején. Jó néhány napig az ég alatt, a földön feküdtünk mi újonnan érkezett foglyok, amíg el nem készültek a barakkjaink. Éhesek, szomjasak, koszosak, tetvesek voltunk, mosakodáshoz nem volt víz. A vizet kordéra szerelt vashordóban hordták a város mellett elfolyó Berezinából. Csak hébehóba jutottunk egy-egy csajka vízhez. Boldog lehetett, aki a vízhordók közé bekerült. Lassan aztán javult a helyzet, az új barakkokban fapriccsen feküdhettünk, tisztálkodási lehetőség is lett. Számos fogolytársunk reggelre kimúlt, őket targoncára raktuk, és kivittük őket a lágerporta közelében ásott nagy gödörbe.
          Barakkokban való elhelyezkedés után fürdés, tetűirtás. Majd pedig regisztrálásra került sor. Eszerint: egyes, kettes, hármas osztályok, valamint OKÁ-s, disztrófiás csoport minősítésre került sor az ambulancián, az orosz orvos vizsgálata alapján. Ez az egészségügyi minősítés egységes volt az egész SzU-ban. Az 1-es és a 2-es osztályba soroltak a nehezebb külső munkára, a 3-asok vagy könnyebb külső, vagy belső munkára lettek beosztva. Az OKÁ-sok lágertakarításra, latrinatisztításra, konyhai, mosodai munkára, vagy lágerőrnek, míg a disztrófiások lágerkórházba, ambulanciára kerültek, később feljavító lágerbe (zöld lágerbe) vitték őket, majd részletenként hazaszállították őket. Én 1-es vagy 2-es osztályú lettem mindvégig a fogság során, egy hónapos kivétellel, amikor baleset és betegség ért. A fentiek alapján gyakran kerültem az erdei munkabrigádokba. A regisztrálással egyidejűleg kiszedték közülünk a volt csendőröket, rendőröket, besütött SS-eseket (A Waffen SS tagjainak vércsoportját jelölték a hónuk alatt így – A szerk.), Hunyadi-gránátosokat is, valamint a nem katonai polgári személyeket, mint munkaszolgálatosokat. Ennek ellenére leventék is voltak velünk a hadifogolylágerben, pl. Salgótarjánból (Nógrád megye területéről) egy zászlóaljnyi 17–18 éves levente, de Zala és más megyékből is kerültek ide. Ugyanakkor egy-két volt szakaszbeli katonatársam is kikerült lágerünkből, és polgári személyként a polgári internáló táborba vitték. Csak megjegyzem, hogy rendőr, csendőr fogoly ismerőseim csak Sztálin halála után, 1953-ban érkeztek haza. Tisztjeinket is kiszedték közülünk, s őket külön lágerben tartották. Nekik nem kellett dolgozniuk, de önként vállalhattak munkát. Meg kell említenem egy, a fenti szakaszbeli katonatársamat, aki 1945. júniusban elkerült a boriszovi fogolylágerből a polgári internáló táborba, majd 1948. augusztus 31-én ő vette át az én munkahelyemet a Donyec-medencei szénbányában, amikor mi a hazaszállításunk előtt az utolsó műszakban dolgoztunk.
          Az étkezési norma az alábbi volt: napi 60 dkg kenyér teljes kiőrlésű lisztből, időnként belekeverve árpakorpa, 2 dkg konzervhúsból és 2 dkg lisztből napi háromszor háromnegyed liter leves, 1 dkg olaj és 4 dkg koptatott árpa vagy búza a napi 2 dl kásához. A levesekben savanyúkáposzta, paradicsom is volt, amelyek nagy betonsilókban készültek, és télen-nyáron adták. A tavaszi szezonban csalánból is levesfőzés. A fentiek azonban nem kerültek hiánytalanul a foglyok elé, mert a konzervhús és az étolaj egy részét elvették a parancsnokok, őrök, konyhások, mosodások extra étkezéséhez. A lágerben kihelyezett tájékoztató tábla szerint 2000 kalóriát biztosítanak fejenként a foglyoknak naponta.
          Lágerünk – itt Boriszovban – közvetlenül a Varsó–Minszk–Moszkva vasútvonal mellett létesült, így szomorú látvány volt számunkra látni a nyugat felől jövő vasúti szerelvényeken a szétszerelt gyárakat, hidakat, melyeket Német-, Lengyel- és Magyarországból hoztak a háború után, 1945 nyarán. Az országúton – a munkába menet vagy jövet – sokszor találkoztunk marhacsordákkal és lovakkal is. Lágerkonyhánk néha hozzájutott egy-egy elhullott tehénhez vagy lóhoz. Az állatot fogolytársaim (konyhások) nyúzták meg, a bőr a helyi kolhozé lett, a hús pedig a láger konyhájára került. Az ilyen hússzerzéshez a farkasok is hozzásegítettek bennünket, amikor éjszaka megtámadták az erdő melletti karámba zárt állatokat. A megsebzett állatot le kellett vágni. A farkasok jóformán egyedül uralták az erdőt azon a tájon, amelyet én az erdei munkám során bejártam. A brjanszki erdő ezen tájain sem madarat, sem nyulat, fácánt, foglyot vagy mókust nem láttam az itt eltöltött évek alatt. Igaz, hogy vaddisznóval egyszer találkoztam. Ugyanis áfonyaszedésre eltávolodtam a munkahelytől, amikor egy kis csíkos malacot pillantottam meg, és megpróbáltam elkapni. Amíg kergettem, előkerült az anyja is egy kis csorda aprósággal. A vaddisznó rögtön nekem támadt, elég volt elmenekülni előle. Egy ízben pedig, téli időben, munkába menet megpillantottunk egy rókát. Kísérő őrünk rálőtt, de nem találta el. A farkasok csak éjjel közelítették meg a falut vagy lágerünket.
          A boriszovi anyalágerből több brigád is végzett erdei fakitermelést. Ezekbe én mindig belekerültem. A fakitermelést három fős csapatban végeztük: kettő húzta a keresztvágó fűrészt, egy pedig gallyazott, és elégette az ágat. Aztán hárman összeraktuk a tűzifát. A rönköket három–hét pár ember hordta gúlába landinafával. Motorfűrész csak egy helyen állt rendelkezésünkre, de azt a súlya miatt két ember kezelte. Ketten cipelték is haza a lágerbe. Egyébként az erdei fakitermelést minden esetben az illetékes orosz erdész (gyeszatnyik) irányította, ő jelölte meg a kivágandó fákat, ő adta meg a rönkök hosztolási méreteit, és átvette, felvételezte a kitermelt rönköt és tűzifát, munkacsapatonként a teljesítményeket. Munkanorma: 3 m³ volt fejenként, tehát a csapatnak 9 m³-t kellett teljesítenie. De általában csak 6–7 m³ volt a teljesítményünk. Sajnos egyik-másik lágerparancsnok ilyenkor csökkentette a kenyér fejadagot az esti kenyérosztásnál, a 60 deka helyett csak 40 dekát kaptunk. Az így megmaradt kenyeret pedig a teljesítő vagy túlteljesítő csapatok kapták prémiumként.
          Szigorú tiltás és súlyos fenyítés lehetősége ellenére megkockáztattuk a krumplis vermek, krumpliföldek megdézsmálását, mert állandóan éhesek voltunk. Tulajdonképpen egyetlen étkezésnél sem laktunk igazán jól. Az állandó nehéz munka kizsarolta az erőnket. Az erdei munka esetében általában kihozták a munkahelyre a déli ételt (2 dl kása és háromnegyed liter leves), kordéra rakott vashordóban egyes lófogattal, amit a helyi kolhoztól kölcsönöztünk. Ilyenkor már reggel derekunkra kötöttük csajkánkat. Brigádvezetőnk megkínálta az őreinket is, akik vagy cigarettát szívtak, vagy nyers uborkát rágcsáltak, vagy semmit sem. Őreink örömmel elfogadták a mi fogolykajánkat. Az ételt kezdetben a megmaradt katonai csajkákba, majd amikor ezek elvesztek, tönkrementek, a konyhából kikerült húskonzerves dobozokba kaptuk.
          A boriszovi anyaláger ambulanciáján általában havonta volt egészségügyi vizsgálat. Itt orosz orvos vagy orvosnő, esetleg felcser, a magyar asszisztensével végezte a vizsgálatot. Időnként fertőtlenítést, szőrtelenítést (tetűirtás céljából) végeztek, kopaszra nyírtak, valamint megborotváltak bennünket. Az orvosi vizsgálat úgy történt, hogy az orosz orvos vagy orvosnő megszemlélte a fogoly ruhátlan testét, és végül megcsipkedte farunkon a húst. Ebből ítélte meg az osztályba sorolást.
          Itt a boriszovi anyalágerben békés, jó viszonyban voltunk az orosz parancsnoksággal, a láger-porta orosz személyzetével. Egy ízben színdarabot is rendezett a magyar lágervezetés, amelybe a porta egyik női alkalmazottját is bevették, ő volt a Városliget "Káposztás Zsuzsi"-ja. De hiányzott az írópapír, WC-papír, nem volt tollunk, ceruzánk. A dohányosok a havonta kapott dohányt, a mahorkát fenyőháncsba sodorták sokáig, majd amikor újsághoz jutottunk, akkor újságpapírt használtak.
          1945 nyarán a boriszovi lágerből kijártunk a környező erdőbe fakitermelést végezni. A munka mellett 6–8 kilométert kellett gyalogolnunk oda és vissza is. Egy vasárnap a lágervezetőség megszervezte, hogy önként jelentkezők elmehessenek Minszkbe, megnézni egy futballmeccset. Én is jelentkeztem, és nyitott katonai teherautón vittek bennünket egyik minszki futballpályára. A meccset fiatal orosz katonák teniszcipőben, és egy része mezítláb játszották, ellenfelük pedig a salgótarjáni I. osztályú futballcsapat volt, a helyi fogolylágerből. Persze, hogy a tarjáni csapatnak szurkoltunk. A meccs döntetlennel végződött. Itt jutott tudomásunkra, hogy egy egész futballcsapat került ki orosz fogságba. Ezek a fiúk azt is mondták, hogy ígéretet kaptak arra, hogy az év karácsonyáig hazamehetnek. Itt tudtuk meg azt is, hogy századunk tisztjei a városban, külön lágerben vannak, munkára nem kötelezik őket, de önként dolgozhatnak. Egy ízben tábori levelezőlap küldésére is lehetőségem volt, meg is kapta családom.
          Néhány nap estéjén, amikor bejöttünk az erdőről, egy Moszkvából kiküldött elvtárs tartott antifasiszta előadást nekünk, foglyoknak. Arról beszélt, hogy milyen változások történtek itthon, Magyarországon. Fogolytársaimmal dünnyögtünk, hogy hazamenés helyett ezt a szöveget kapjuk. Egy este pedig azt a hírt kaptuk a lágerportán keresztül, hogy a lágerünk közelében, az erdőben ellenséges személyek tartózkodnak, akik esetleg megtámadják a lágert. Az orosz parancsnokság banditáknak nevezte őket. A magyar lágerparancsnok önként jelentkező foglyokkal egy futóárkot is ásatott a lágerkerítés mellett, kívül. Mi foglyok pedig jeleztük, hogy készek vagyunk megvédeni a lágert támadás esetén, ha fegyvert is kapunk. Mi foglyok úgy véltük, hogy ezek a "banditáknak" nevezett személyek, azok a baltiak és ukránok, akik önkéntesként harcoltak a német hadseregben a sztálini szovjet rendszer alóli felszabadulás reményében, de nem tartottak az 1944 nyarán visszavonuló német hadsereggel, elszakadtak tőle, és a brjanszki erdő rengetegében húzódnak meg ezidáig, 1945 nyaráig. A "banditatámadás"-ra nem került sor.
          A boriszovi lágeréletünk idején az erdei munkák mellett egyéb munkahelyeink is voltak. Így a városban még meglévő háborús romok eltakarítása, a helyi gyufagyárban tereprendezés. Néhány hetes munkánk volt a közeli tőzegbányában és kőbányában. A város lerombolt zongoragyára romjainak eltakarítása, és helyébe egy új gépműhely építése asztalosipari célra. Azután a Berezina folyón úsztatott rönkök kiszedését is végeztük egy időben. A város szélén levő garnizonban, a helyi katonai őrség szállásán, amely egy jól kiépített földbunkerben volt, másodmagammal tűzifát aprítottam néhány hétig. Boriszov város a háborúig túlnyomórészt faépületekből állt, csak a közintézmények voltak téglaépületek. Lakóházai falusi stílusban épült faházak voltak. Melléképületként az árnyékszéket kell megemlítenem, amely minden lakóház, gyár, intézmény udvarán megtalálható volt. Munkába menéskor a kerítés, kapu nélküli gyár udvarán, az ugyancsak ajtó nélküli kb. hat személyes árnyékszéken sorban guggoló nőket láttunk dolguk végzése közben. Fiatalabb fogolytársaim (a tarjáni fiúk) füttyszóval, a többiek pedig hangos nevetéssel adtuk tudomásukra tetszésünket. ők nevetve visszaintegettek nekünk.
          1945. nyár közepén Bobriba, a fűrésztelepi lágerbe vezényelték brigádunkat. Ideérkezésünk után megfürdettek bennünket egy közeli patakban. Lecserélték a még meglévő hazai katonai ruházatot, és elszedték az addig megőrzött személyes holmikat. Fatalpú bakancsot kaptunk a katonai helyébe, és kiselejtezett orosz katonai nyári öltözetbe öltöztünk be. Furcsán néztünk ki benne, ki is nevettük egymást. A láger fabarakkjaiban lengyel és jugoszláv foglyok laktak. Ezek ekkor már nem dolgoztak, várták a hazaszállításukat. A lengyeleknek sikerült 1945. karácsonyára innen szabadulni, de a jugók csak 1946-ban mehettek. Nekünk, magyar foglyoknak a láger melletti fűrészüzem munkáit kellett végezni. Így a rönk-kirakást a vasúti vagonokból, a rönk csillére rakását, betolását a gatterfűrész alá, a gatter kezelését, a fűrészáru kihordását a tárolóba, majd pedig annak vagonba rakását. Nehéz munka volt, én másodmagammal a nyers fűrészpallót, gerendát vállon hordtam napi 10 órában. Csak vasárnap volt heti pihenő, de az is sokszor a láger-udvar takarításával telt. Nagyon lefáradt állapotban voltam, amikor torokgyulladás gyanújával az ambulancia elfekvőjébe kerültem. Igen jólesett, mert egy hétig pihenhettem. Igaz, hogy a faépületet patkányok is lakták, amelyek napközben átugráltak fekvőhelyemen, éjjel pedig kiették az esti kenyeret a fejem alól, a kenyér kérgét viszont meghagyták. Egy napon az ambulancia orosz orvosa kivitt vagy tízünket az erdőbe, hogy egy kisvasúti vagont megrakjunk tűzifával a számára. Az erdőben a fák között libasorban mentünk, én a sor végén haladtam. Egyszer csak váratlanul hatalmas rúgást kaptam a fenekembe a hátam mögött jövő orvostól. Összerogytam, két társam visszalépett és felemelt a földről, majd támogattak, amíg nem kaptam erőre. Az orvos megszólalt: "Davaj, davaj!", sürgette a menést. Ez a siettetés indokolt is volt, hiszen tűzifát loptunk a lágerorvos részére. Aztán megtudtam, hogy orvosunknak csak felcseri képesítése volt. Rettenetesen csalódtam benne.
          Volt egy kulturális élményünk is itt a bobri lágerban. A lágerudvaron a magasan kifeszített vásznon láttuk a híres szovjet filmet, a Szibériai rapszódiát. Ez volt az egyetlen film, amit az egész fogság alatt láttam. Egy reggel (1945. augusztus 10-e körül) azt a szenzációs hírt kaptuk a portán ügyelő orosz tiszttől, hogy az amerikaiak atombombát dobtak Japánra. Fogolytársaimmal az volt a véleményünk, hogy hamarosan vége lesz a háborúnak, mert Japán kapitulálni fog.
          A bobri lágerben a fűrésztelepi munkahelyről erdei munkára vitték brigádunkat, szállásunktól 2–3 kilométerre. Katonai rendben, ötösével sorakoztunk, két új őr volt a kísérőnk. Az egyik egy katonaviselt (vagy talán volt partizán) személy dobtáras géppisztollyal, és egy 18 év körüli fiatal, aki bevallása szerint suszterinas volt civilben, rozsdás német puskával. A géppisztolyos őrünk nagyon szerette a fegyverét, elég sűrűn meg is szólaltatta. Reggelente rendszeresen kipróbálta, hol a menet bal, hol a jobb oldalán végigeresztett egy-egy rövid sorozatot. Az erdei úton csak úgy zizegtek a falombok a lövéseitől. Ilyenkor aztán felénk nézett sandán, hamiskás mosollyal, figyelte lövéseinek hatását. Menet közben többször is megkínáltuk mahorkával, amit azonnal megsodort és elszívott. Így próbáltuk elérni, hogy ritkábban szóljon a fegyvere. Az erdei munkahelyen aztán tétlenségében naponta többször is megszólaltatta. Amíg mi foglyok dolgoztunk, ő célba vett egy-egy fenyőt, vagy ha jobb célt nem talált, lekapott egy fogolysapkát, azt függesztette ki céltáblának. Az én nyári orosz katonasapkám is így járt. A fiatal őrtársa csak nevetett ezen. Talán szórakozásnak szánta a fegyverhasználatot, mert minket, foglyokat nem kellett ijesztgetni, ugyanis itt a brjanszki erdő közepén a szökés esélye nagyon csekély. Igaz, a szomszéd lágerből jött hírek szerint ott az egyik fogoly megszökött, de elkapták a lágertől 100 kilométerre, és visszavitték a lágerébe. Itt aztán félholtra verték, és földbunkerben tartották éjszaka, s ilyen állapotban kellett neki munkába járnia. Aligha érte meg a hazamenetelt. Nálunk nem fordult elő szökés.
          Az erdei fakitermelés nagyon nehéz munka volt, főleg a 8–10 méteres rönkök gúlába hordása kézben, landinafával. Itt a fehér-oroszországi területen a telek nagyon hidegek voltak. Téli ruházatunk elfogadható volt, mert már ősszel – októberben – megkaptuk a pufajka nadrágot és a kétharmados pufajka kabátot, ehelyett esetleg katonákról levetett irhakabátot, valamint prémes sapkát és nemezcsizmát (válenkit). Tavasszal viszont nyári öltözetet kaptunk. Egyébként állami rendelet szerint csak –38 °C-ig volt szabad foglalkoztatni a foglyokat. Több ízben is előfordult, hogy a portán visszafordítottak bennünket, mert hidegebb volt –38 °C-nál. Egyébként a leghidegebb reggel –42 °C volt.
          1945. nyár végén egy Boriszov melletti kolhozba irányították 200 fős brigádunkat, erdőkitermelésre. Brigádunk egykor iskolának használt faépületben kapott elhelyezést. Az épületegyüttes nagyobbik helyisége kb. 8x7 méter alapterületű és 3 méter plafonmagasságú volt, 2 priccs-sor fért el benne. Így három szinten voltunk elhelyezve, szorosan egymás mellett. Épphogy csak fel tudtunk ülni az "ágyon". Ezenkívül egy kisebb helyiség is brigádunk elszállásolására szolgált. Mosakodás az udvaron egy csajka vízzel reggel és este. A vizet a közeli patakból hordták egy taligára szerelt hordóban. A szükségletünket az udvari árnyékszékben végeztük. Amikor Boriszovból gyalogmenetben a kolhoz határába értünk, szántó asszonyokat láttunk. Heten végezték a szántást, ebből egy fogta az eke szarvát, háromszor két asszony pedig húzta az ekét. A házak végében egy kiskertet műveltek meg. A faluból kiérve kisebb szántóterület után következett a végtelen brjanszki erdő. Szerencsére itt krumplihoz is hozzájutottunk. Az erdő mellett krumplitábla volt, és akkor még nem volt kiszedve. Amikor aztán a kiszedésre került sor, lóval kiszántották, és a kolhoz asszonyai felszedték. De talán fele is bennmaradt, és nem kellett nekünk sokat kaparni a földet, hogy találjunk. Sütöttük, főztük az ág tűzénél.
          Három fiatal orosz lány lett az őrünk, akik közül kettő igazán barátságosan viselkedett velünk. A harmadik eléggé tartózkodó volt. A két lány őr nagyon megbízott bennünk. Annyira, hogy előfordult, hogy a mi brigádvezető tolmácsunk hordta az őr (rozsdás, német) puskáját munkába menet. Igaz, tolmácsunk szlovák nemzetiségű volt (leventeként került ki Nógrád megyéből), jól beszélt oroszul. Egész menet- és munkaidő alatt szórakoztatta ezt a két leányt, a harmadik lánynál ez nem sikerült, ő állítása szerint partizán volt a háború alatt, és most is ellenségként kezelt bennünket. Ilyen őreink aztán később nem voltak. Az egyik barátságos lány őr ezt a kolhozt "Nyima-Nyica"-nak nevezte előttünk. Ezt kérésünkre megindokolta: "mert itt aztán semmi sincsen". Igaz, nagy szegénységben éltek benne az emberek.
          Ez volt a helyzet ezen az országrészen 1945. nyár végén. Itt kétszer ment át a front, a helyi kolhozban néhány tehénen kívül csak egy-két ló volt. A férfiak még a hadseregben voltak, a falu lakossága csupa nőszemélyből állt. Reggelente, amikor mi foglyok munkára sorakoztunk szállásunk udvarán, kürtszóval gyűjtötték össze az asszonyokat kolhozmunkára. Amikor először hallottuk, azt hittük, tehén- vagy disznócsorda gyülekezik. A szállás épülete (volt iskola) belülről csomagolópapírral volt kitapétázva. Dohányos társaim ezt gyorsan felfedezték, le-leszakítottak a falról egy darabot, és sodorták a mahorkát, amit havonta szoktunk kapni. Igen ám, de ezeken a nyitott helyeken a poloskák tömege szabadult ki az addigi zártságból. Világos volt a helyzet, azért tapétázták le a falat papírlemezzel az előző lakók, hogy elzárják az élősködőket. Ezek után poloskainvázió szabadult szállásunkra, még ezek is kínoztak bennünket éjszakánként.
          Egy ízben szaunában fürödhettünk. Ez egy kis faépületben volt a falu szélén, a patak partján. Nagyon jólesett ez a fürdés, a csajka-vizes mosakodás mellett. Egy éjszaka azt álmodtam (1945 őszén), hogy itthon vagyok, de pár napra rá jött a parancs, hogy vissza kell mennünk az utolsó lágerünkbe, mert nem volt végleges megállapodás a két ország vezetői között, szólt az indoklás. Egyébként sokszor álmodtam haza magamat, de sajnos nem ez volt a valóság. Ebben az időben, 1945 őszén "Nyima-Nyicán" több éjszakán is Édesanyámmal foglalkoztam álmomban. Édesanyám az 1944. októberi katonai behívásom után elkísért lakásunktól a Csiti-tóig a Rumi úton. Ott elváltunk, sírva átölelt, és mondta: "úgysem látlak többet". Sajnos igaza lett: 1945 októberében meghalt. Ezt csak hazaérkezésem után, 1948. november 2-án tudtam meg.
          Egyébként az oroszok minden munkahelyen biztattak bennünket, főleg a nacsalnyikok mondogatták, "szkora damoj". Kezdetben hittük is, de később már semmibe vettük e szavakat. Mikor már nagyon nehezen viseltem a körülményeket, kezdtem legyengülni fizikailag s lelkileg; esténként, lefekvéskor a Teremtőhöz fohászkodtam segítségért. Egyébként próbáltam pozitív életszemléletemet megőrizni, hogy bármikor is lesz a szabadulásunk, megérhessem azt. Fogolytársaim között többen is igyekeztek OK-s (Az "OK" a munkaképtelenségi állomány enyhébb csoportja, a disztrófiás állomány azonban semmilyen munkát nem végezhetett), vagy disztrófiás állapotba kerülni – dohányzás, kenyéradag-eladás révén –, hogy a hazamenő szerelvényre ilyen áron is bejussanak. Akadt egy-két öncsonkító is. Az egyik társam levágta a nagylábujját. Lágerkórházba vitték, majd elítélték 10 év kényszermunkára. Ilyenre én nem is gondoltam.
          1946 tavaszán a boriszovi anyalágerből egy másik erdei munkahelyre vezényelték brigádunkat, és a munkahelyhez közel, egy pajtában lett a szállásunk. A faépület még az itteni német megszállás idejében készült orosz hadifoglyok számára. Fekvőhelyünk az addigi priccs helyett földre terített szalma lett. Itt a közeli erdőt termeltük ki 50 fős brigádszervezetben. Élelmezésünk még gyengébb lett. Egyszerű magyarázata volt ennek: csak 50 fős létszámra főzött a szakácsunk, s a kurrensebb anyagokra a két őr tartott igényt. Sőt, mivel az egyik őr volt az anyagfelvételező a bobri raktárban, kérés nélkül magához vette a neki és társának szükséges anyagokat. Ám egy napon az anyalágerből egy tiszt ellenőrzést végzett a konyhán. Érdeklődött tolmácsunknál is az ellátásunkról. Tolmácsunk pedig tájékoztatta, hogy a felvételező őrünk folyamatosan dézsmálja az élelmünket, ezért is gyenge az ellátásunk. Szomorú következménye lett ennek. Aznap este, ahogy bevonultunk a munkából, az őr magához hívatta tolmácsunkat. Amikor a tolmács a drótkerítés mellé ért, az őr géppisztollyal leterítette, a fogolyszökés látszatát keltve. Megrendítő volt ez a barbár cselekedet, kész gyilkosság bosszúból. Szerencsére nem tartott sokáig a pajtalágeri lét, berendelték a brigádot Boriszovba, tisztálkodás, fertőtlenítés és orvosi vizsgálat, regisztráció céljából.
          Boriszovból hamarosan egy másik erdei munkára irányították 100 fős brigádunkat, és egy erdei földbunkerben helyeztek el bennünket. A földbunker már korábban készült, de jó ideje lakatlanul állott. Valószínű, hogy orosz foglyok voltak benne a német megszállás idején. Porta épülete és kerítése is megvolt. Bent a bunkerben, ahogy beléptünk, a bolhák tömege lepett el bennünket Alaposan ki lehettek éhezve, mert vehemensen támadtak ránk. Tisztálkodási lehetőség itt is egy-egy csajka víz este, reggel. Egy reggelen a munkahelyre menet elszöktem a menetből, és bementem a közeli faluba, Deniszovba. A szélső házhoz nyitottam be. Ez a lakóház is gerendaépület volt, hasonló az orosz falvak lakóépületeihez. A kis előtérben, ahova benyitottam, két kecske és egy borjú, valamint néhány tyúk volt. Az épület elülső része volt a lakóhelyiség. Ez olyan mindenes helyiség volt, konyha, nappali és hálószoba is. Egy idősebb asszonyt találtam itt. Elmagyaráztam kevéske orosz nyelvtudásommal, hogy magyar katona voltam, jelenleg vojna-pleni (hadifogoly). Szárított halat kaptunk előző nap este, ezt vittem magammal és ajánlottam cserébe valami ennivalóért. Az asszony leültetett és azonnal hozott frissen főtt krumplit héjában és főtt marhavért. A marhavért nem ismertem fel, ezért rákérdeztem, hogy mi is ez? Az asszony elmagyarázta, hogy a közeli város vágóhídján takarítóként dolgozik, így kapta a tehénvért. A krumpli olyan apró volt, mint a galambtojás. Elmondta, hogy ezt eszik a tyúkok is, és ő maga is ezt eszi reggelente. Nagyon szíves volt a kínálás, és én gyorsan be is faltam az elém rakott ételt. A halat is át akartam adni, de nem fogadta el. Ezután szobája lefüggönyözött sarkához vezetett, majd elhúzta a függönyt, és elém tárult egy nagy szentkép. Az asszonyka keresztet vetett, és egy rövid fohászt mormolt. Meghatódtam a látványon, megköszöntem a szíves vendéglátást, megöleltem, megpusziltam a mamikát, és elsiettem a brigádomhoz az erdőbe. A bunkerben csupasz priccsen feküdtünk, esténként hallatszott a farkasok vonítása. A farkasok voltak az egyedüli állati lények. Tisztálkodási helyzet: reggel, este egy-egy csajka víz. A vizet ide is kordéra szerelt hordóban szállították a közeli patakból, mind a konyhára, mind pedig a bunker előterébe, ahol mosakodhattunk. De havonta egyszer az anyalágerben fürdés, fertőtlenítés, borotválás, hajnyírás. A fertőtlenítés abból állt, hogy valami rettentő büdös folyadékkal lemeszelték testünk bizonyos részeit. Alsó-felső ruhacsere is ilyenkor volt, valamint az ambulancián az orvosi vizsgálat is.
          1947 tavaszán Boriszovból Minszkbe küldtek egy brigádot, ebbe is bekerültem. Minszk város szélén volt egy 4–5 ezres fogolytábor, néhány nagy betonépülettel. Itt helyeztek el bennünket, 100 fős magyar brigádot a csupa német fogoly közé. Engem a traktorgyár fűrészüzem- telepére beosztott 25 fős csapatba raktak. A fűrészüzem a lágertől egy-két kilométerre volt. Csoportunk látta el az üzem összes munkálatait, mint a gatter és a többi fűrészek kezelését, rönk-kirakást a vasúti vagonokból, rönk-beszállítást csilléken a gatter alá, valamint a fűrészelt termékek kihordását a tárolókba. Egy őrünk volt csupán, a más munkahelyeken megszokott két-három fő helyett. Ő kísért bennünket a lágertől a munkahelyig, s megengedte, hogy ne katonai alakzatban, azaz ötösével menjünk a város utcáján. Mindig a csapat élén járt, tehát nem félt a szökésünktől, megbízott bennünk. Humánus magatartása jókedvet adott nekünk, foglyoknak. Nagy hatással volt ránk az a látvány, amely minden reggel fogadott az egyik utcán. Ugyanis a politikai fogolyláger hatalmas börtönépülete előtt kellett elvonulnunk, és szembetalálkoztunk ennek lakóival, amikor ők is munkába mentek. Ez a menet a következőképpen festett: a menetoszlop (kb. 100 m hosszúságban) két oldalán kutyás géppisztolyos őrök, az oszlop elején két gépfegyveres őr, a végén megint egy gépfegyveres őr. Ez több szakaszban ismétlődött. Az őrök folyton kiabáltak, a kutyák pedig csaholtak. A menetben torzonborz, egységesen szakállas emberek. Havonta egy nap látogatás, a hozzátartozók – egy részük több ezer kilométer távolságból jött – bugyraikkal a bejáratnál zsúfolódtak, várva az engedélyre. Egy napon, amikor a munkából visszaértünk, nagy kiabálást és kutyacsaholást hallottunk lágerünk mellől. Az a hír járta, hogy egy repülőgépgyár alapozási földmunkálatát végezték ezek a foglyok. Majd azt láttuk, hogy két kutyás, géppisztolyos őr keresi azt az embert, akinek hiánya kiderült a hazaindulás előtti létszámellen - őrzésen. Hamarosan meg is találták egy gödörben elbújva. Alaposan elverték a szökést megkísérlő foglyot. Azután egy napon a fűrésztelepen, a munkahelyünkön keresztül igyekezett egy torzonborz alak elmenni mellettünk. Vállán egy kis batyu, botra felakasztva. A batyu hasonló volt az orosz katonák lőszeres-kenyeres tarisznyájához. Az ember eléggé lerongyolódott állapotban volt, megállítottam, mi járatban van errefelé. A politikai fogoly-börtönből most szabadult, és erre közelíti útját a vasútállomásra menet. Hazaindul az Uralba. Elmondta még, hogy 1944 nyarán a Vörös Hadsereg tagjaként német fogságba esett, és mint hadifogoly kikerült Németországba. Egy gyárban dolgozott 1945 tavaszáig, amikor a Vörös Hadsereg felszabadította a várost és őt is. Ezután pedig, mint a többi volt hadifoglyot, őt is kényszermunkára ítélték, két évre. De most letelt a büntetése, és indul haza a családjához. S tovább ment a frissen szabadult fogoly. Ezután néhány társammal pár percre abbahagytuk a munkát, és elgondolkodtunk a most szabadult orosz férfi esetén. Immár két éve esszük a hadifoglyok keserű kenyerét, és semmi komoly jelét nem látjuk, hogy hazamehetnénk, ugyanakkor folyton halljuk egyes orosz vezetőktől a biztatást: "szkora damoj". Nagyon szomorú voltam, hogy családomról semmi hír 1944 októbere óta, amikor bevonultam. A fogság idejéből mindössze két ízben tudattam magamról, egy tábori levelezőlapot Boriszovból, egyet pedig 1948-ban a donyeci szénbánya-lágerból küldhettem haza. Ezeket családom meg is kapta. Többre nem volt lehetőségem.
          Kedvezően változott az étkezésünk itt Minszkben, mert olajos halat is kaptunk a reggeli leves mellé. Ez a hal nagyon ízlett nekem, annyira, hogy a kapott mahorka dohányt is erre cseréltem el azon dohányos társakkal, akik nem ették meg a halat. A fizikai erőnlétem fenntartása érdekében ezenkívül leszedtem egy-két fajta gyomot is a fűrésztelep területén, beleaprítottam a csajkámba, majd az esti levest rámeríttettem. Ezt egy osztrák fogolytárstól – bécsi tervező mérnök volt civilben – láttam, aki megjegyezte, hogy így szerzi be a vitamint.
          Megdöbbentő látvány volt számunkra, amikor Minszk utcáján nyitott katonai teherautón egy embert szállítottak. Az őrizetbe vett személy kétoldalt kikötve, mindkét oldalon egy-egy NKVD-s ráirányított géppisztollyal. Mintha szökéstől kellett volna tartaniuk. Elgondolkodtunk, hogy ez az eljárás vajon a lakosság megfélemlítését szolgálja? A város utcáin menetelve – a munkahelyre menet, jövet – nem mindig volt biztonságban testi épségünk. Nem egyszer előfordult, hogy amikor féllábú mankós fiatal férfi mellett mentünk el, az hirtelen előkapta mankóját és jól rácsapott a szélen menő fogolytársamra, a "germánok" gazdag káromlása, szidása közben. Erre kórusban azonnal válaszoltunk, hogy mi nem németek, hanem magyarok, "vengrik" vagyunk. Ez láthatólag nem nagyon hatotta meg a rokkant férfiakat, mert ezután a németek helyett a magyarokat szidta, az újabb mankós csapások közben. Ezek után vonakodott mindegyikünk a menetoszlop szélső sorába állni. Minszk, de Boriszov város gyárainak, intézményeinek kapubejáratait is egységesen "díszítették" a Pártot és Sztálin generalissimus elvtársat dicsőítő plakátok, feliratok.
          1947 augusztusában befejeztük a munkát a Bellarusz Traktorgyár fűrészüzemében, visszarendelték brigádunkat Boriszovba. Egy reggelen hatalmas plakát jelent meg a láger udvari hirdetőtábláján az akkor megválasztott magyar kormány tagjairól, Dinnyés Lajos kormányfőről, valamint minisztereiről. Másnap reggelre Dinnyés miniszterelnök feje áthúzogatva, a következő reggelre pedig a plakát letépve. A hadifoglyok ítélete lett volna ez? Hamarosan román foglyok érkeztek lágerünkbe. Eléggé lerongyolódott állapotban és fekete szemöldökkel, ami felkeltette kíváncsiságunkat. Hamar kiderült, hogy egy Donyec-medencei szénbánya-lágerből jöttek, és felváltják a mi lágerünkben a kimerült románokat. Aztán hamarosan regisztrálás, orvosi vizsgálat, majd összeállították az ezer fős felváltó csapatot. Én is bekerültem, hiszen 2-es osztályúnak minősítettek az ambulancián.

Elindult a tehervagonokból álló vonatszerelvény az ezer magyar fogollyal a fehéroroszországi Boriszovból Ukrajnába, a Donyec-medencei szénbányavidékre. Egy meddőhányó hegyekkel körülvett település, Zugres fogolylágerébe érkeztünk meg. A lágert négyezer német és magyar fogoly lakta. A románokat teljesen kivonták, cserébe vittek bennünket, magyarokat. A láthatólag nagyon legyengült románok munkahelyeit az újonnan érkezett magyar egység látja el. Öt szénbányát látott el munkaerővel a fogolytábor, mégpedig: Anna, Pobéda, Viktoria, 14-es és az újonnan nyíló 6-os nevezetű bányát. Én az Anna-bányába kerültem, és általában 75 fős brigádban. Ez a bánya kb. 100–140 cm vastag szénrétegével a nehezebb munkával művelhető bányák közé tartozott, csak térden állva lehetett a szénfejtő térségben (a lávában) dolgozni.
          A szénkitermelés úgy történt, hogy egy réselőgép alávágott a szénfalnak, majd ezt lerobbantották. A réselést és a robbantást orosz személyzet végezte, majd mi fogoly-vájárok a leomló szenet a rázócsúszdába raktuk, amely levitte a csúszda alatti csillékbe. A csillések a szénnel megrakott csilléket a folyosón keresztül szállító-felvonó aknához juttatták. Itt pedig a csilleakasztók a felvonókötélre akasztották, amely fel-alá járt az aknában. A csillézést mi foglyok, a tele csillék ráakasztását és az üres csille leakasztását pedig a polgári internáltak lágeréből lányok végezték. Ezek 17–18 éves, jó fizikai erőben lévő, német nemzetiségű lányok voltak, Dunakeszi környékéről internálták őket. A főte feldúcolását bányafával, valamint a bányafa helyszínre juttatását – a teherliftből való kirakást és a termelés helyszínére szállítást – ugyancsak mi, foglyok végeztük. Orosz munkások végezték a szénfalakba a befúrást, a robbanó gyutacsok berakását, majd pedig a szénfal lerobbantását. Ugyancsak a kitermelés után folyamatosan a főte robbantásos leszakasztását is. A mi bányánk erősen gázos volt, ezért nagyon erős ventillációra volt szükség. Emiatt pedig huzatos, hideg volt a láva, a széntermelő hely. Ugyanakkor sűrűn jártak ellenőrző lámpájukkal az orosz lányok, és ha gázveszélyt jelzett lámpájuk, azonnal riadóztak a bányában. Ilyenkor gyorsan el kellett hagynunk a lávát.
          Egyébként a lágerünk által működtetett bányákban gyakran kellett mentő munkálatokat végezni a sűrű omlások miatt. A mi bányánkban, az Annában legalább havonta egykét napon az omlások eltakarítását végeztük. Haláleset is előfordult egyszer-egyszer a foglyok között. Az én munkabeosztásom többnyire a bányafa-szállítás volt, de időnként be kellett segítenem a vájároknak, csilléseknek is. Esetenként ácsolnom is kellett. Én gondoskodtam az Anna-bányában a bányafának a liftből való kirakásáról és az eljuttatásáról oda, ahol ácsaink a főte feldúcolását végezték. Ezt a munkát általában egyedül végeztem, időnként kaptam segítőtársat. A bányákban három műszakban dolgoztunk, és kétszer étkeztünk napjában. Kenyér fejadag a lent dolgozóknak napi 1 kg, kivéve a csilléseket, akik 90 dekát kaptak.
          Az itteni bányákban dolgozó foglyok fizetést is kaptak, ami a korábbi lágereimben nem volt gyakorlat, sőt tilos volt a rubel megszerzése és megtartása is. Az időnkénti motozásnál minden értékes holmit, a pénzt is elvették. Tőlem két hazai dolgot vettek el ilyen alkalommal, egy kötött sálat és a fényképes igazolványomat, amely a főiskolai hallgatói villamos utazási kedvezményhez szolgált Budapesten. Hónap végén minden dolgozó fogolynak megállapították a munkateljesítményét rubelben. Ebből a keresetből levontak 570 rubelt lágeri ellátásra, és a többit kifizették a hónap elején. Tehát csak az jutott pénzhez, akinek munkateljesítménye meghaladta a lágeri ellátást. Lágerünkben volt kantin, ahol el is költhettük a keresetet. Én is szoktam kapni havonta 200 rubel körül, amit margarin, szárazkolbász, sajt, fehérkenyér beszerzésére költöttem. Tehát a munkaerőm fenntartására fordítottam a keresetemet. A legtöbb keresetet a vájárok érték el, ők 500–800 rubelt is kézhez kaptak. Igaz, rá is hajtottak a norma teljesítésére, sőt esetenként túl is teljesítették. Egyébként a hó végi utolsó műszakot a magyar lágervezető "ünnepi" műszaknak nevezte, el is várta, hogy a napi normát túlteljesítsük. Persze a havi tonnaterv teljesítése érdekében is. A lágerkonyhán kívüli élelemellátást javította a konyhafőnök is – egy magyar százados volt –, aki egy-egy selejt tehenet vett, és azt a konyhán feldolgozták fasírt pogácsának. Ezt a fasírtot pedig egy külön kis helyiségben (kiskantinban) árusították. El is fogyott gyorsan a fasírt, ami a konyhai étrendben sosem szerepelt. Aztán a konyhafőnöknek segítségre volt szüksége, és érdeklődött, hogy ki ért a könyveléshez. Természetesen én jelentkeztem, hiszen megvolt hozzá a képesítésem. Felfektettem neki a pénztárkönyvet, raktárnaplót. Egy ideig vezettem is őket, de hamarosan beszüntette a nyilvántartások vezetését.
          Műszakba menéskor a láger melletti fürdőben tiszta ruhát cseréltünk munkaruhára, műszak végén pedig a fürdőben visszaöltöztünk. Anna-bánya kb. 3 kilométerre volt a lágertől. Kezdetben, 1947–48 telén gyalog jártunk a munkahelyre, ami eléggé fárasztó volt. Ugyanis az ukrajnai sár sokszor lehúzta lábunkról a gumi kalocsnit, így vizes, sáros lábbal kellett a hideg bányában ledolgozni a műszakot. Aztán néhány hónap után már vonat vitt bennünket a lágerből a bányáig. Egy teljes évet dolgoztunk a szénbányában, ez alatt kétszer estem ki a munkából. Egy ízben a csillések közé tettek helyettesítés miatt. A tele csillét eresztettem le a folyosón, amikor csapágyhiba miatt váratlanul leállt a csillém, majd az utánam jövő szenes csillét már nem tudták időben lefékezni, és az ráfutott az én csillémre. Nagy vízben álltak le a csillék, és én nem tudtam leugrani csillém hátsó ütközőjéről, és alaposan megnyomódott az egyik térdem. Nem is tudtam saját lábon felmenni a bányából. Társaim egy üres csillébe raktak, és a szenes csillékkel együtt jutottam a felszínre. Ambulanciára, majd a láger helyi kórházi részlegébe kerültem. Az ambulanciát magyar, a kórházi részleget pedig német orvos vezette. Itt pihentem ki magam tíz napon át. A pihenés nagyon jól jött, hiszen ekkor már egy hónapja nem voltam szabadnapos. A bányák folyamatos munkarendben működtek, így minden embernek a hetedik napja szabad lett volna. De a kivonuló brigád létszáma fix 75 fő volt az Annában, a gyengélkedők száma csökkentette az aznapi szabadnaposokét. Így aztán a heti pihenő helyett 3–4 hét is eltelt, hogy pihenőnapot kapjunk.
          Volt egy másik alkalommal is kényszerpihenőm. Járványos szemgyulladás futott végig a brigádunkban. Én is beleestem, és az itteni kórházi részlegen ápoltak gyógykenőccsel, leragasztották a szememet egy hétre. Két szoba tele volt leragasztott szemű fogollyal. Ez alatt etettek bennünk. Itt a kórházban találkoztam disztrófiás állapotban lévő német foglyokkal. Egyikük a napi fehérkenyerét kínálta cserébe mahorkáért.A disztrófiás állapot olyan munkaképtelenség, amelynél orvosi kezelés szükséges az életben maradáshoz. Ez a német kb. 180 cm magas volt, a testsúlyát 42 kg-osnak mondta. Összeaszott fejjel, szánalmasan nézett ki. Sajnáltam szegényt, nem is akartam elfogadni a kenyerét, de megnyugtatott, hogy a hazamenő transzportban van, nem szeretne kiesni belőle, ezért csinálja ezt. Elmondta még, hogy lágerünkben mostanra az összes német foglyot kivonták a bányákból, helyükre mi magyar foglyok kerültünk. Jelenleg a láger bányáiban tisztán magyar foglyok dolgoznak.

Aztán jött a híre a hazamenésnek. Ennek a hírnek hittünk is, meg nem is, hiszen az elmúlt években számtalanszor mondták nekünk orosz munkahelyi vezetők, hogy "szkora damoj". Most mégis valósnak bizonyult a hír. 1948. augusztus 31-én, az éjjeli műszak, amelyben én is dolgoztam, volt az utolsó munkára kivonuló műszak. Kíváncsiak voltunk, hogy kik lesznek a minket – magyar hadifoglyokat – leváltók. A műszak végén, éjjel egy órakor mondta a brigádvezetőnk, hogy a mi műszakunk volt az utolsó. Nem váltanak bennünket fogolytársaink, de meg kell várnunk a váltókat, hogy átadhassuk a munkahelyet, a munkaeszközöket. Végtelen örömmel és kíváncsian vártuk, hogy kik lesznek a váltóink. A váltás pedig hamarosan megérkezett. Elcsodálkoztunk a váltó személyeken, mert azok a körzeti internáltak táborából jött magyarok voltak. Csupa ismerős, akik 1945 júniusában, a Boriszovba való érkezésünk után az első regisztrációnál katona helyett munkaszolgálatosnak vallották magukat, pedig századombéli katonatársak voltunk. Egyikük épp az én rajombéli volt (csömöri illetőségű), és akkor örömmel búcsúzott tőlem abban reménykedve, hogy polgári internáltként hamarabb szabadulhat, mint mi hadifogolyként. Most pedig keseregve látja, hogy éppen fordítva valósul meg, mivel az internáltak váltják le a hadifoglyokat a szénbányákban.
          Örvendezve vonultunk be a lágerbe, ahol egy parancsnok közölte velünk, hogy egy hónapig pihenő lesz, semmi munka. Megkaptuk az utolsó havi keresetünket, és igyekeztünk el is költeni a kantinban. Én 220 rubelt vettem fel ez alkalommal. Aztán el is költöttem jórészt ennivalóra – fehérkenyérre, szárazkolbászra, margarinra, sajtra, de vettem ajándékot is a családnak, pl. kölnit. Ez a pihenő időszak igazi feltöltődés volt, mind fizikailag, mind lelkileg. A hónap közben pedig érkeztek lágerünkbe a környékről hadifoglyok, hogy összeálljon az 1500 fős hazamenő transzport. Indulás előtti utolsó ténykedésként a fürdés, orvosi vizsgálat hónaljvizsgálattal összekötve (hogy még véletlenül se mehessen haza SS-es fogoly), és új ruházatot kaptunk: szürke nyári munkásöltönyt, kétharmados pufajka kabátot, és textil felsőrészes cipőt, valamint egy új garnitúra alsóneműt, gimnasztyorkával.
          Végre eljött a vonat indulásának napja, 1948. október 1. A tehervagonokból álló szerelvény elindult hazafelé az 1500 magyar hadifogollyal Zugreszből. Volt a szerelvényen egy magyar nő is, valamelyik polgári internáló táborból. A hír szerint a nő kecskeméti és terhes állapotban van, valamint, hogy a parancsnokok vagonjában helyezték el. Nagy szerencséje van, hogy otthon szülhet. Az utazás alatt szerény étkezésről folyamatosan gondoskodtak, de a kantini élelemre is szükség volt. Szerencsés voltam, mert elegendő élelmet tudtam beszerezni az útra, s még egy barátomat is bevontam a fogyasztásába, aki a láger ambulancián asszisztensként dolgozott (OKÁ-s volt), s nem volt pénze. Kerek egy hétig tartott az utazás Máramarosszigetre.
          Máramarosszigeten egy nagy laktanya udvarán fogadott bennünk Hegyi Gyula, az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnöke, kormánymegbízott, aki a hazaérkező szovjet hadifogoly-szállítmányok fogadását végezte. A kormánybiztos jó szóval üdvözölt bennünket, majd igyekezett jó képet festeni az ország állapotáról. Befejezésül szerencsés beilleszkedést kívánt a munkába. Itt Máramarosszigeten osztották szét a fogolyszállítmányokat. Kívánságuknak megfelelően mehettek a foglyok Csehszlovákiába, Romániába, Jugoszláviába és Magyarországra. Jól is lakattak bennünket a laktanya udvarán. Azután elindították magyarországi szerelvényünket Debrecenbe. Az országhatár előtt, a tiszai hídnál azonban megállították a szerelvényt, kiszállásra és felsorakozásra hívtak fel bennünket. A vasúti töltésen sorban állva, felsőruházatunkat levetve fel kellett tartanunk karunkat az utolsó hónaljvizsgálatra. Aztán a szerelvényt kísérő orosz tiszt végignézegetett bennünk, de nem talált egy besütött jelzésű személyt sem a transzportban. Majd átgördült szerelvényünk a Tisza-hídon. Átérve a hídon a szerelvény néhány percre megállt, hogy kiszállhassunk, és megcsókolhassuk a drága anyaföldet. Végtelen öröm sugárzott minden fogoly arcán. Azután gyorsan visszaszálltunk a vagonba, hogy mielőbb Debrecenbe érhessünk.
          Debrecen nagy laktanyájában fogadták a hazatérő szovjet hadifoglyokat. Étkeztetés, és utána orvosi vizsgálat. Kartonlapra felvezették a foglyok egészségügyi problémáit, majd hadifogoly-igazolvánnyal, ingyenes vasúti utazásra szóló igazolvánnyal és öt forint készpénzzel láttak el bennünket. 1948. november 2-án, a reggeli órákban értem haza a szombathelyi lakásomra, a családomhoz. Ekkor tudtam meg a szomorú hírt, hogy édesanyám 1945 őszén meghalt. Azon idő tájt, amikor "Nyima-Nyicán" álmodtam felőle. Örömmel mentem el a Szombathelyi Területi Kiegészítő Parancsnokságra, hogy leszerelésemet intézzem. "Tart. honvéd" minősítéssel új katonaigazolványt kaptam. Megállapítottam, hogy számomra most ért véget a II. világháború. Rögtön nem néztem munkahely után, mert kellett egy kis idő a fizikai, lelki felerősödésre. Első munkahelyemet 1949 nyarán sikerült megkapni, egy cséplőgép-tulajdonosnál cséplőgépellenőr lettem. Ezután a Szombathelyi ÁFÉSZ terményraktáraiban zsákoló munkás voltam néhány hétig, éppen a gabona beszolgáltatás közepén. 1949. szeptembertől pedig a Vas megyei MESZÖV vidéki ÁFÉSZ-ainál könyvelőként dolgoztam. Három év után 1961-ig revizorként, majd 27 évig a Vasvári Mezőgazdasági Termelőszövetkezet vezető könyvelőjeként illetve gazdasági tanácsadóként alkalmaztak.
          Most, hogy visszaemlékezésemet megírtam, hálát adok ismételten a Mindenhatónak, hogy kisebb-nagyobb problémákkal ugyan, de túléltem a négy éves háborút. Most minden nap ünnep számomra, de abban a sivár négy évben egyetlen ünnepnap sem volt. A megpróbáltatások előtti utolsó karácsonyom az 1943. évben volt, hiszen 1944. karácsony estéjén már rakodtunk be a Szent Gellért hajóra Komáromban, aztán az 1945., 1946. és 1947. évi karácsony estén még megemlékezést sem tartottunk a barakkokban a fizikai fáradtság és a végtelen közöny miatt. Sokszor azt sem tudtuk, hogy hányadika és milyen nap van. A hetedik napos pihenőnk több esetben, mint a szénbánya-lágerben is, havi egy napra zsugorodott.
          Jelenleg Szombathelyen, egy családi házban élek drága nejemmel és leányommal békességben és szeretetben. Az egészségügyi problémák ellenére igyekszem megtartani pozitív életszemléletemet.
          A megszabadulás miatti örömöm mellett, szomorúan gondolok azokra a volt fogoly honfitársaimra, akik nem érhették meg a szabadulás örömét, és a lágerkerítések mellett közös sírban nyugszanak. Úgy vélekedem, a mindenkori országvezetésnek fontos kötelessége e sírok felderítése és gondozása – nyilván az illetékes orosz és fehérorosz szervek közreműködésével.