A GYERMEKKOR MÉZE

                                                                                                                                                     Emlékeit Édesapám, Dr. Csapody István botanikus (1930–2002) hatvanhárom éves korában kezdte papírra vetni Sopronban. Közel ezeroldalas munkáján öt éven keresztül dolgozott. A mű 2010. február 26-án, 80. születésnapjára jelent meg tíz bibliofil példányban.¹
           Csapody Istvánt a legszorosabb családi, majd szakmai-baráti szálak fűzték Kőszeghez és Szombathelyhez is, miközben magát olyan soproni polgárnak tudta, akinek életét magyarsága és katolicizmusa mellett családja és a scientia amabilis, a szeretetreméltó tudomány (művészet?) olthatatlan szeretete tette teljessé. Az ”aranyló mézű” soproni és kőszegi gyermekkor, a bensőséges család- és várostörténet, az ötvenhatos forradalom, majd a botanika és a természetvédelem fejezeteiben írott gazdag élettörténetét olyannak ítélte, aminek jó emlékezetét nemcsak övéinek érdemes örökül hagyni. Művét familiáris használatra szánta, miközben utókorának botanikusaira is gondolt. Az itt következő Kőszeg az emlékirat I. könyvének második fejezete.²
           Közlöm utolsó, sajátkezű gépírásos önéletrajzát is. A róla és tudományos munkásságáról megjelent közlemények közül megemlítem Bartha Dénes Dr. Csapody István (1930–2002), az Alpokalja növényvilágának kutatója című összefoglalóját (Kanitzia 10. Szerk. Kovács J. Attila. Berzsenyi Dániel Főiskola Növénytani Tanszék. Szombathely, 2002. 7–14.) és Dr. Csapody István (1930–2002) élete és munkássága című vázlatát (Kitaibelia VIII/1. Csapody István emlékszám. Debrecen, 2003. 3–5.).
          

 

                                                                                                                                                     Gyermekkoromnak a soproni Lőverek mellett legkedvesebb színtere Kőszeg. Annyira a szívemhez nőtt, hogy most is, ha bármikor – hivatalosan vagy magánjelleggel – errefelé vezet az utam, s messziről feltűnik az Óház kontyával koszorúzott csodálatos hegység, vagy Csepreg felől érkezve a Kálvária fehér kápolnája a lankák közül kimagasló Jézus Szíve-templommal, melegség jár át.
           Ha időm van, beveszem magam a Belvárosba, és végigzarándoklom nemcsak a kies temetőt, Nyugat-Magyarország legszebb fekvésű sírkertjét, hanem az ékszerdobozként kitárulkozó, a Hősök kapuja mögött rejtőző olaszos régi főteret, a barokk templomokat és a Jurisics-várat, amely gyermekkoromban még mocskos magtár, aztán kaszárnya volt.
           Végigfutom a Várkört, elhaladok az én időmben még Ferenc József nevét viselő bencés gimnázium előtt, Apám középiskolájának egykor szebb napokat látott épülete mellett, mögötte a Kelcz–Adelfy-féle árvaházzal, ki a Chernel-kert és a Missziós Ház mellett a ”hegybe”, ahol mindig jól éreztük magunkat, és ahol a berki zápócát, Anyám kedvenc virágát szedtük csokorba a József-forrással szemben. Régi hegyünk sarkán hatalmas házi berkenyefa állt, melynek szotyogós termését ma is ízlelgetem.
           Mi tette Kőszeget, Sopron kisebbik testvérét ennyire kedvessé nekem? A gyermekkor mézén kívül minden bizonnyal az aranyló nyarak, a hagyományos kirándulások a hegyekbe, ritkán az Alsó-erdőbe, de mindenekelőtt az, hogy Apám szülővárosa volt, itt vártak ránk nyaranta a nagyszülők és apai nagynéném, Margit, családi szóhasználat szerint Manci keke (ez utóbbi a keresztmama sajátos rövidítése volt), s a Kossuth Lajos utca 9. (ma 19.) szám alatti családi ház, a Gyöngyösig kinyúló kerttel.
           Az azóta eltelt időben mindenki kiköltözött már a temetőbe, eltűntek az ismerősök, megváltoztak a lakások, a Vera néni által megfestett és máig megőrzött képen látható emeletes családi házat a megszálló szovjet elnyomók, majd a gondatlan lakók és az idő tette tönkre. A kertben az illegális kommunista uralom éveiben emeletes általános iskola épült, a telket természetesen jogtalanul elorozva, kártérítés nélkül, a felismerhetetlenségig megváltoztatva gyermekkorunk egykori színterét.

 

A legszívesebben Nagyapámra, Csapody Kálmánra, Kőszeg szabad királyi város pénztárnokára emlékszem vissza, aki érkezésünk és távozásunk alkalmával mindig várt, illetve kikísért a vasútállomásra. Középtermetű, nagy bajuszú, egyszerűen öltözködő, köztiszteletben álló ember volt, halk szavú és kevés beszédű, bár nem olyan szófukar, mint Scheffer nagypapa Sopronban. Utólag visszagondolva rá, azt hiszem, hogy a Nagymama, dolinai Mérnyi Julianna, az ismerősök számára Juliska néni uralma alatt állott, aki a házból ki nem mozdulva, fájós lábán papucsot hordva, állandóan légycsapóval járt-kelt. Ő uralta a háztartást, irányította a főzést.
           A nagy konyhában nemcsak az állandó háztartási segítség, egy időszakosan bejáró alkalmazott segédkezett, hanem Manci keke is, akit púposan, a rajta gyerekkorától kezdve egyre jobban elhatalmasodó gerincbaj ellenére igen szerettünk. A családi emlékezet szerint rossz testtartására már gimnazista korában felfigyeltek, korai fényképein látszik is tartásán valami rendellenesség. Amikor ízületi problémái komolyabbra fordultak, orvosi tanácsra számos gyógyfürdőhelyet megjártak vele, de már eredménytelenül.
           Mikor mi Éva nővéremmel gyerekek voltunk, már csak nehezen járt, a házat el nem hagyta, maga előtt széket tolva, abba kapaszkodva közlekedett a szobák és a konyha között. Mégsem volt tehetetlen. Sorsát derűvel viselte, nevetgélt, a mulatságos eseményeket a Kossuth utcai ablakon napszámban kihajolva követte, így ”rendelt”. Így fogadta ismerőseit, így gyűjtötte be az információkat, amelyek a kisvárosban nem maradhattak titokban. Fénykép is van róla, amint Manci keke és a Nagymama, mint pók a hálóban, ismerősökre leselkedik: jön-e Undról a kofa, aki hetente tejfölt és más tejterméket szállít a házhoz, mikor jönnek a ház lakói haza a munkából, ki megy be a szomszéd házba Wessely doktorhoz, vagy távolabb Flamisch pék üzletébe.
           Időnként ismerősök, vendégek is gyakran ellátogattak; a házbeliek adták vissza obligát vizitjeinket, amikor a vakációra megérkeztünk, közülük is leginkább Földnagyék, az emeleten lakó tábornok és neje, vagy Tangl Dolfiék, és a legutolsó időben Vágóné, aki a szovjetek iránti gyűlöletének úgy adott hangot, hogy emlékművük mellett mindig nagyokat szellentett.
           Földnagyékhoz gyerekkorom egyik mulatságos története fűződik. Az agg tábornok éltes neje ugyanis illetlenül szőrös volt, ajkán és az orra alatt erős sörtékkel. Szókimondó fiú lévén, egy óvatlan pillanatban elébe penderültem, s rámutatva szőrzetére, kategorikusan (és szüleim legnagyobb rémületére) kijelentettem, hogy ”Nőnek nem való bajusz”. A hölgy intelligens volt, és így válaszolt: ”Tudom, kisfiam, de ha már van, mit tegyek?” A szópárbajnak nem lett kellemetlen következménye, sőt ettől kezdve minden nyáron kijárt nekem egy tábla csokoládé, amely már megérkezésünk napján várt rám.
           Földnagyék később eltűntek gyermeki szemeim elől, elhaltak vagy elköltöztek-e, nem tudom. Helyüket egy Izsó nevű zsidó fogorvos és családja foglalta el. Egyetlen, szép lányuk volt. Őket a nácik hurcolták el, és irtották ki.
           Az utcai, emeletes házhoz a baromfiudvar felé, az utcai fronttól távolodva egy földszintes, kétlakásos épület támaszkodott. Az elsőben egy őrmester lakott, Princz volt a vezetékneve, és nagy férfiforgalmat lebonyolító, rosszhírű Tusi lányáról volt nevezetes. Mögöttük laktak Schermannék. A férfi a Gyöngyös-parti villanygyárban dolgozott, alacsony keresettel, ezért fél karja ellenére, fizetés-kiegészítésképpen emléktárgyakat gyártott naponta az udvaron. Ovális alakú fakorongokra kőszegi látképeket ragasztott, azokat kipingálta, és rádolgozás után lelakkozva értékesítette. Ez lehetett a kőszegi idegenforgalom csírája. Nekünk is sokáig volt belőle néhány a soproni ház előszobájában és a folyosókon.
           Az udvar különben, amelyben a fenti két család lakott, dísztelen, sőt emlékezetem szerint sivár volt. Néhány árnyékban nőtt, elnyomorodott diófa állt benne, köztük várt felfűrészelésre a sarangolt tűzifa: néhány erdei űrméter, amelyet olcsón, vagy talán illetményfaként szállítottak valahonnan a Hétforrások környékéről az egykori városi tisztviselő udvarára. Volt azután az udvaron még egy nyomós kút, amely kézzel is működtethető volt, meg motor is hajtotta belőle a vizet fel a lakásokba. Ez időben ugyanis a közművek közül csak villany volt a házban, vízvezeték és gáz még nem.
           A hosszú udvar drótkerítéssel határolt baromfiudvarban folytatódott. Számtalan csirke, kacsa, sőt pulyka és gyöngytyúk járt-kelt a sárrá dagasztott nagy területen, jobboldalt a disznóólak sorakoztak, általában két-három hízóval. Ezek közül került leölésre évente egyegy mangalica, belőlük részesültünk mi is, amikor télen megérkezett a kiadós disznóölési kóstoló. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy a rívó disznók orrlyukaiba zöld diót ne gyömöszöljek, vagy a kacsaúsztató fölé nyúló deszkát el ne fűrészeljem, hogy rácsalogatva a baromfiakat, porfürdő helyett iszapfürdő vételére kényszerítsem őket. Ebbéli tevékenységemet nem nézték különösebben jó szemmel, s különösen Nagymama volt ingerült és mérges.

           A baromfiudvart a virágoskert és a gyümölcsös követte lugassal. Nem emlékezem arra, hogy a kertben milyen virágok nyíltak. Tudom, hogy a Linzer-ház oldalán (ennek a családnak egyik tagja volt a Lébényire magyarosított Linzer Szilárd bencés tanár, második osztályos gimnazista koromban osztályfőnököm) a szokványos növényfajok nyíltak: rózsa, szegfű, dália, napraforgó, kardvirág, kandilla stb. A lugast mogyoróbokrok vették körül, a gyümölcsösben pedig, amely csaknem a Gyöngyös partjáig ért – a közelben a duzzasztott vízű uszodával, túlsó partján a Bencés-kerttel –, szilvafák, cseresznye-, alma- és körtefák álltak.

 

Az igazi gyümölcsösnek való kert ”a hegy” volt, amolyan kőszegi lőver, szerény faházzal. A miénk, mint említettem, a József-forrásnak nevezett vízgyűjtő ciszternával szemben feküdt, s kényelmes félóra alatt el lehetett érni a lakásból.
           általában a Jézus Szíve-templom mögött, Szent Flórián szobra mellett elhaladva egy árnyas, szép fasorral szegélyezett úton, előkertes villák mellett lehetett kimenni, az út elején a házzal, melyet a bolgár cár látogatását megörökítő emléktábla díszített, középtájt a bencés gimnázium rangos épületével. Az út egyik végén, egy kerámiatéglából épült ház mellett vezetett egy mélyút a Hétforrásokhoz, mely balról a Terplán-villa előtt haladt el, s a Missziós Házig, illetve a Chernel-kertig tartott. A Missziós Ház impozáns épületére, amely később ávós központ, aztán szálloda lett, s amelyet 1991-ben visszakapott jogos tulajdonosa, az Egyház, igen jól emlékszem. Kertjében mindig kékreverendás kispapok labdáztak, futballoztak, itt készültek fel Krisztus evangéliumának messzi országok, földrészek idegen népei között való hirdetésére.
           A Chernel-kert akkoriban zárt terület, magánkert volt sok ritka exóta növénnyel, ma természetvédelmi terület és védett. Alapítója Chernel Kálmán volt, aki két kötetben megírta Kőszeg város történetét, fia pedig Chernel István neves ornitológus, a Herman Ottó által alapított Magyar Ornitológiai Társaság egykori igazgatója. Utóbbinak reliefjét borostyánnal befuttatott kis emlékmű őrzi a kert előtti háromszögben; temetőbeli sírján vasból készült ragadozó madár, egy rétisas vigyázza örök álmát.
           Visszatérve utunkhoz, a Missziós- vagy Szeretetház mögött hegyünk megközelítésére két mód kínálkozott: a jobboldali útirányt egy mély, árokszerű horhos jelentette, melynek végén jobbra kanyarodva érhettünk birtokunkra; a másik út fent a szőlők között, a Ferenc- forrás mellett haladt el, ezen általában visszafelé szoktunk közlekedni az oly jellegzetes hajdinavetések között.
           A ”hegyben” nem volt semmi különös: alma- és körtefák, szilvák álltak ott egy cseresznyefával, és a már emlegetett öreg berkenyével. Középtájt ribiszkebokrok díszlettek, különösen a fehér ribiszkét szerettük. A völgy felől enyhén emelkedő telek közepén egy faház (lustház) állt, amolyan szerszámoskamra, létrával és egy régi, rossz állapotban lévő fekvőszékkel (Liegestuhl), amely állítólag még János bácsi (nagyanyámnak, Mérnyi Juliannának analfabéta testvéröccse, Mérnyi Gottfried) idejéből származott. A tág hálózatban telepített gyümölcsös alját kaszálórét foglalta el, melynek növényei közül a botanikára már akkor fogékony emlékezetemből a völgycsillagot vagy berki zápócát (Astrantia major), az orvosi vérfűt (Sanguisorba officinalis), sok pasztinákot, oroszlánfogat, imolát, hölgymált, és a szemben fekvő óházi domboldalról hozzánk átszökött hegyi ledneket, egy-két orchideát tudok fölidézni.
           A ”hegybe” való időnkénti kirándulások, séták nem jelentettek túrát, inkább családias együttlétek voltak uzsonnával. Felnőtt koromban, amikor Apám már a területet eladta, s a kapott vételárból minket is részesített Éva nővéremmel, még akkor is mindig, amikor csak tehettem, kisétáltam ide, emlékezvén a régi szép időkre nyáron vagy ősszel, a szilva- és szőlőérés idején.
           Az igazán nagy kirándulások célpontját a Stájer-házak, majd a Hörmann-forrás és az Írott-kő jelentették, ahová nyaranta egy alkalommal, egész napos túra formájában együtt rándultunk ki. Ebben Édesanyám is részt vett, noha epebántalmai miatt nem volt mindig egészséges. Néha mások is csatlakoztak hozzánk Édesapám baráti köréből, a többi közt egy Böhm nevű szombathelyi kereskedelmi középiskolai tanár és felesége (akiknek a Szabó-hegyen volt villájuk), továbbá egy másik házaspár, akiknek nevére nem emlékezem már; az asszony erdei csalogányként állandóan a ”Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország...” kezdetű dalt harsogta.
           Ezeknek a kirándulásoknak az élménye már akkor mély nyomokat hagyott bennem, s azóta is csak elérzékenyülve tudok gondolni rájuk. Már akkor is feltűnt, hogy a Sopronihegységgel rokon Kőszegi-hegység vadregényesebb, erdei jobban, gondosabban kezeltek, s a gyönyörű bükkösök nincsenek oly mértékben fenyvesítve, mint másutt. A turistáskodás sem volt még akkoriban annyira elterjedt, kivéve a hátizsákos turizmust, melynek művelői közé mi is tartoztunk.

           Általában, ha a család maga kirándult, a Király-völgy felől indultunk neki, és az akkor még makkegészséges, parazitagombáktól még meg nem támadott szelídgesztenyésekben gyönyörködtünk. Lehet, hogy a szelídgesztenye iránti vonzalmam, tudományos feldolgozásának későbbi igénye, őshonosságának kutatása is erre az időre nyúlik vissza. Mindenesetre a híres, négyszázéves szelídgesztenyéről Apám minden esetben elmondta, hogy a legenda szerint lombjai alatt II. Szulejmán császár hadvezére táborozott 1532-ben, amikor Kőszeget megvívni készült. A fa gyermekkoromban még teljesen ép és egészséges volt, később került csak védelem alá. A második világháborút követő időben új tulajdonosa koronáját lerobbantotta, a fa hamarosan elpusztult, törzse életveszélyessé vált, és biztonsági okból ki kellett dönteni.
           Simon József kollégámmal később jelen voltunk ”a 800 éves gesztenyefa” vonóköteles kidöntésénél (akkorra ugyanis gyermekkorom 400 éves fája hirtelen a kétszeresére öregedett), s amennyire kora megállapítható volt, 350 évesnél nem volt öregebb. Kérgéből sokáig megőriztem egy darabot, másik kéregdarabját Vajda Ernő botanikus fotóművész, kedves atyai barátom Tigris utcai lakása őrizte Budán.
           A gesztenyéseket elhagyva, kis kapaszkodóval elsőnek az Óházat érintettük. Ez volt a Kőszegi grófok, később az Újlaki család rablóvára, a helyén emelt fakilátó képét régi levelezőlapok őrzik. Az én időmben némi szikla- és kőhányáson kívül már semmi sem jelezte a régi időket, nevezetessé is csak 1944–45-ben vált, mivel a nemzetvesztő Szálasi Ferenc itt rendezte be utolsó búvóhelyei egyikét.
           Az Óházról immár kényelmes séta után a Vörös-kereszt nevű útelágazáshoz jutottunk, ahol egy vörösre festett pléh Krisztus és kiterjedt áfonyamezők fogadtak. Déli tizenkettőig kellett a Stájer-házakhoz érnünk, mert (ellentétben a Kőszegen hagyományossá vált 11 órai harangszóval) a haranglábra szerelt harangot itt, ha jók voltunk, 12-kor mi szólaltathattuk meg. A Stájer-házak akkor idilli hely volt, a két kőépület alatt zöldellő gyepet még nem telepítették tele tájidegen exótákkal (atlanti cédrussal, tujákkal, azáleákkal stb.), a Ciklámen- forrás ciszternájából kristálytiszta vizet lehetett meríteni, de ennél is jobban esett a frissen fejt tehéntej, amit a Stájer-házak bérlője a turistáknak tartott fenn. Az egésznek sajátos alpesi hangulata volt, ”Milka-tehenek” legeltek a közelben, híre-hamva sem volt se szeszesitalnak, se szerteszórt műanyagzacskóknak és szemétnek.
           Míg kisebbek voltunk, szüleink csak a Stájer-házakig tették próbára teherbírásunkat, s kellő pihenés után innen fordultunk vissza. Később azonban a nagy irdatlan bükkösökön keresztül a Hörmann-forrásig, s onnan az Írott-kőig mentünk.
           A Hörmann-forrásnál akkor Kiss József vendéglős üzemeltetett egy osztrák típusú, egyemeletes panziót (ahol évente egy alkalommal pajzsmirigytúltengését magashegységi kúrával gyógyító Apám is két hetet töltött, miután már sem Fischbachba, Mönichkirchenbe, sem Mencsul-Tiszaborkútra nem mehetett a háborús években. A vendéglőt a háború elsöpörte, a helyén felhúzott épületben embervadászatra képzett farkaskutyákat tartott a kommunista határőrizet). Itt hallottuk mi gyerekek először Hörmann kapitány történetét, akit Kőszeg elárulásáért itt fogtak el, s itt nyúztak meg elevenen (a tőr, amivel megnyúzták, a városi múzeumban látható).
           A Hörmann-forrástól emlékezetem szerint egy jó óra járásnyira, becsületes emelkedővel értük el a Dunántúl legmagasabb pontjának számító, 883 méter magas Írott-kőt, Borbás Vince szóhasználatával élve a Vütömöt. A hegy nevét arról az írásról kapta, amelyik az egyik Batthyány ősre emlékeztető monogram és évszám vésetét őrizte (Geschriebene Stein). A jeles kő ugyan már a trianoni országhatáron túl, osztrák területen áll, mégis mindig, és válogatás nélkül mindenki megtekinthette, felkereshette. Ennél is izgalmasabb volt azonban számunkra a máig is látható, kőből épült kilátótorony, melynek tetejére egy csigalépcső olyképpen vezetett, hogy a kilátó pontosan a geodéziai országhatárra épülve, a benne fölfelé haladó hol magyar, hol osztrák felségterületen emelkedett a magasba.
           A toronyból remek kilátás tárult elénk a Kőszegi- és a Rohonci-hegységre. Utoljára az Anschluss idején jártam fent gyermekkoromban, azon a napon, amikor a turistautat a Hörmann-forrástól kezdve már a hitleri Wehrmacht katonái őrizték. Felnőtt fejjel aztán többször jártam még itt: a szovjet megszállás negyven éve alatt először 1978-ban, amikor Lékáról jutottam fel (a Rozália-hegység vegetációjával foglalkozván a bécsi Universität für Bodenkultur megbízásából), később egy ugyancsak Lékán tartott magyar-osztrák megbeszélés alkalmából, végül a magyar oldalról, a Kőszegi Tájvédelmi Körzet előkészítése idején.
           Az Írott-kőről érdekes módon sohasem mentünk haza Szentvidnek, Velemnek vagy Bozsoknak, mint ahogyan Széleskő vagy Kalaposkő felé sem. Maradtunk a Kőszegi-hegység észak-északkeleti oldalán, és a Vörös-kereszttől az Irány-hegy (Zeiger-nyereg) érintésével a Hétforrások felé vettünk irányt. A Hétforrás már csak egy macskaugrásnyira volt a várostól; sokat, sokszor naponta kirándultunk ide, ahol a szivárványos pisztrángokban gyönyörködtünk, etettük őket, és az álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm tiszteletére elnevezett hét forrás vizét mindig végigkóstolva számoltuk azt a hét kis emelkedést és hét kis völgyet, amelyek az erdőszéltől a Hétforrás szerény turistaházáig vezettek. Ezen az úton ismerkedtünk meg igazán Petőfi A Tisza című költeményének igazságával: ”Oh természet, oh dicső természet, / Mely nyelv merne versenyezni véled? / Mily nagy vagy te! / Mentül inkább hallgaszt, / Annál többet, annál szebbet mondasz.”
           Az erdőkben sétáltunk és gyönyörködtünk. Nem szedtünk virágot, erdei gyümölcsöt (fekete áfonyát, szedret) is csak ritkán gyűjtöttünk, és a gombákra sem fordítottunk kellő figyelmet. Csak hallomásból tudtuk ekkor még, milyen gazdag, és gasztronómiailag milyen hasznos ezeknek az erdőknek a gombaflórája, családi beszélgetések örökítették meg a számunkra mesebeli János bácsi alakját, aki naponta, karján egy nagy kosárral nekiindult hajnalban gombászni, aztán teli kosarából vargányával, rókagombával, galambicával látta el a családot.

           János bácsit mi gyerekek Évi nővéremmel már nem ismerhettük; nevét az a sírkő őrzi, amely alatt immár valamennyien - a nagyszülők: Csapody Kálmán és felesége, dolinai Mérnyi Julianna, leányuk, Csapody Margit és az említett Mérnyi Gottfried - nyugszanak. Elsőnek János bácsi, alias Gottfried távozott az élők sorából, utána ment el Nagyanyám, akinek váratlan halálhírét Édesapám egyik délutáni sziesztája közben kapta kézhez. Nagyapám rövid, de nehéz szenvedés után, gyomorrákban halt meg, Manci nagynéném váratlanul, szívbénulásban. Mindannyian istenfélő, vallásos emberek voltak, s a ferencjózsefi törvényeket követve Apám a katolikus hitben, húga evangélikusként nevelkedett. Visszaemlékszem arra is, hogy a vasárnapi misét Kőszegen sem mulasztottuk el soha, a szobához kötött beteg Manci keke pedig sokat imádkozott, mindig kéznél lévő imakönyvéből, és a járatott evangélikus Harangszóból.
           Visszatérve még a nyári vakáció legkedvesebb időtöltéséhez, a kirándulásokhoz: kisebb utakra Évivel önállóan is vállalkoztunk. A Gyöngyösre és az uszodába ritkán jártunk, inkább, még ha ritkán is, az úgynevezett Alsó-erdőt kerestük fel. Szép rétek és ültetett erdei és fekete fenyvesek vezettek az Őzkútkoz, amelyet később vasfüggönnyel elzártak és megközelíthetetlenné tettek. Egyik ilyen őzkúti kirándulásunkon találkoztunk az idős Manninger doktorral, a talán legutolsó orvos-botanikussal (bár Jávorka Sándor az ugyancsak kőszegi Waisbecker Antalt tartotta annak), aki, felismerve nyiladozó botanikai érdeklődésemet, a kakukkfüvek ismeretébe avatott. (Jóval később ismerkedtem meg vejével, Rikli István erdőfőtanácsossal, a szombathelyi erdőrendezőség vezetőjével, aki Hilda nevű lányát vette el. Az ő lányukat és annak férjét, Ocskó Lászlót pedig, még mielőtt 1956-ban Kanadába elmentek volna, fiatal tanársegéd koromban tanítottam.)
           Az öreg Manninger kecskeszakállával, de valamiért kakukkfüves érdeklődésével is Lyka Károlyra emlékeztetett, s szegről-végről rokonnak számított.

 

Ami a kőszegi embereket illeti, jellegzetesen kisvárosi polgárok, iparosok, kézművesek, általában tisztességes emberek voltak, s az akkoriban mintegy 17 ezer főt számláló városban jóformán mindenki legalább hírből ismerte egymást. Aki elkerült és vitte valamire, nagyon számon tartották és becsülték, így közmegbecsülésnek örvendő Nagyapám József fiát, Apámat is, aki tanári diplomát szerzett, és Sopronba, a nagyobbik testvérvárosba került, léptennyomon megsüvegelték, érdeklődtek hogyléte és családja felől.
           A nagy ismertség azonban kötelezettséget is rótt Apámékra: a volt osztálytársakkal, diákkori ismerősökkel fenntartott régi baráti kapcsolatokat ápolni kellett, s legalább egy vizit erejéig időt kellett áldozni rájuk. Mint a véres kardot, a szülők minket is magukkal cipeltek ezekre a tisztelgő látogatásokra, mi pedig igen utáltuk a számunkra érdektelen társalgást, a feszélyezett viselkedést, és az ünnepi, matrózruhába való öltözést. Ilyen obligát látogatást jelentett a házban lakó, már említett Földnagyék felkeresése, Tangl Dolfiék meglátogatása a posta mellett, a városban nyári vakációját töltő Várkonyi Hildebrand cisztercita egyetemi tanár, filozófus látogatása a Gyöngyös utcában, vagy az akkor már agg Visnya Aladár természettudós és muzeológus, eredetileg gimnáziumi igazgató felkeresése.
           Sokszor láttuk a népszerű papköltő apátplébánosnak, Kincs Istvánnak^* kevésbé népszerű utódát, Székely Lászlót, találkoztunk a szomszédos Linzer-házban szüleit látogató Lébényi-Linzer Szilárd bencéstanárral és Mayer Sixtusszal, Apám osztálytársával, aki a soproni bencés gimnáziumban Szólás J. Honor után engem is természetrajzra (akkoriban így nevezték a biológiát) tanított. Az akkor ismertek közül azóta már többen örök álmukat alusszák abban a temetőben, amelyet akkor is, most is mindig szívesen járok be.
           A látogatásokat ünnepi fényképezések tették változatosabbá. Papu is készített kisméretű amatőr képeket, melyeket később albumba ragasztva őriztünk. Kőszegen azonban volt egy ”udvari fényképészünk” is, Axel úr, aki a családi képek mestere volt. Az egyik matrózruhás, megilletődött arcokat mutató fénykép Manci keke kivételével ábrázolja hatunkat; a kép berámázva otthonunk falán lóg.
           A fényképész mellett, a Rákóczi utcában volt Püski bácsi mézeskalácsos-marcipános boltja. Kirakata is tele volt porlepte, ehetetlenné aszalódott házi készítményekkel, mint odabent a pult cukorkákkal és prominclivel. Senki sem volt kíváncsi a vásári édességekre, de mindenki látni akarta a törékeny alkatú Püski bácsit, aki kötényben várta a vásárlókat, és igen szerette a gyerekeket. Már akkor százévesnek mondták, de akkor százötven évesnek kellett volna lennie halálakor.
           Nem messze Püski bácsi boltjától, a Strucc Szállóval szembeni sarkon volt a cukrászda. Itt is sokszor megfordultunk, s különösen a fagylalthoz adott ostyát, a waffedlit szerettük. Még a fagylaltozásnál is jobban kedveltük azonban a térzenét. Erre egy zöldre festett, fakorláttal körülvett dobogó szolgált, amelyen vasárnap délelőtt és csütörtök este egy cvikkeres katonakarnagy vezényelt indulókat és népszerű slágereket a nagyérdemű közönségnek. A zenekar tagjai a katonai hadapródiskola hallgatói voltak, s az egész az andalgó tömeggel együtt monarchiabeli hangulatot árasztott. Ez volt az akkori világban a korzó, ahol az eladósorban lévő leányok kellették magukat.
           Kőszegi tartózkodásunk természetesen arra is jó alkalmul szolgált, hogy magát a várost, történelmi emlékeit és épületeit is megismerjük. Akkoriban még sem a műemlékvédelem, sem az idegenforgalom nem jött divatba, a Jurisics-várat sem lehetett látogatni, mert irtózatosan elhanyagolt állapotban volt, csaknem romokban állt. De a Hősök kapuja, a címeres-freskós városháza, a Szent Imre- és a bencéstemplom, a sgrafittós polgárházak, a Várkör, a Chernel-ház, a Kálvária és a Rőti-völgy, az Andalgó fölött magasodó Trianoni kereszt és a temető mind a magyar kultúráról és történelemről meséltek, s Papu sohasem mulasztotta el, hogy felhívja rájuk a figyelmünket. Így már kisgyermek koromban ismételten hallottam a törökök ostromát, láttam az 1938-ban felfedezett gótikus freskót a bencéstemplomban. Tudtam, miért kell Sopronból kerülővel utazni Kőszegre, Szombathelyen át Trianon miatt, és a temetőben nemcsak az 1848-as szabadságharc jelképes sírját néztük meg, hanem később Kiss János altábornagy mauzóleumát is, akit a németekkel szembeni szervezkedés miatt végeztek ki a nyilasok, s akit, mint a kőszegi hadapródiskola parancsnokát (lásd Ottlik Géza Iskola a határon című regényét) Apám személyesen ismert.
           A Rákóczi Ferencet szöktető lengyel dragonyoskapitány felnégyelt testének a kőszegi temetőben elhantolt darabja éppúgy foglalkoztatta fantáziánkat, mint Kőszeg szerepe a Rákóczi-szabadságharcban (ez volt Apánk bölcsészdoktori értekezése), és a tanácsköztársaság rémuralmának napjai, amikor Szamuely Tibor túszaként Papu is fogságra ítéltetett, s csak a Gondviselésnek volt köszönhető, hogy nem őt, hanem az ugyancsak ártatlan Szoják főszolgabírót lőtték bele a temető árkába ”menekülés közben”.
           Nagyapám sohasem hozott ilyet szóba, pedig sokszor voltunk kettesben, különösen, amikor a Gyöngyös mentén fekvő káposztáskertbe mentünk. Káposztáskertnek nevezték Kőszegen azokat a kisebb-nagyobb, mezőgazdasági termelésbe fogott telekrészeket (a miénk 300-350 négyszögöl körül lehetett), amelyeken egy háztartás zöldségféléje (sárgarépa, petrezselyem, zeller, hagyma, spenót, sóska, torma, mák stb.) megtermett. Nagypapa feladata volt innen, mintegy 15 percnyire a háztól, karkosárban hazahordani ezeket a termelvényeket, s ebben mindig szívesen segítettem neki. A mi káposztáskertnek nevezett földterületünk a Gyöngyös szabályozása után, Apám halála után is megmaradt, s ma a bérlő ennek használata fejében a temetői sírokat gondozza.
           A családi házért és a kertért nevetséges összegű kárpótlást kaptunk, s az igénybejelentés kapcsán, évtizedek múltán először volt alkalmam utoljára megtekinteni kőszegi gyermekkorom színterét. A Kossuth Lajos utca 9. (ma 19.) számú házba egy nagy kapuszín alatt lehetett részben a lakásokhoz, lépcsőkön keresztül, részben az udvarokra bejutni. A mi egykor- volt családi lakásunk a magasföldszinten volt, vasrácsozott üvegajtón léphettünk egy nagyobb, sötét előtérbe, egy meglehetősen tágas szobába, amit azonban a mellette, inkább mögötte elhelyezkedő világítóudvar (a lichthof) egy cseppet sem világított át.
           Ebből a sötét, gyermekkorunkban is alig használt helyiségből balra nyílott az ajtó az utcára néző nagyszobába. Nem jellemzem azt az istállószerű rendetlenséget, ami 1993- ban, az akkori lakók körülményei között fogadott, a látvány azonban felidézte bennem az ötven évvel korábbi állapotot.
           Nagyszüleim és Manci keke életében ebben a szobában, a sarokban egy nagy zöld cserépkályha állt, tetején egy leemelhető fejű, kerámiából készült mackóval, melynek barna és érdes (szőrös) testében Nagypapa a pipadohányát tartotta. Kálmán nagyapa ugyanis előszeretettel pipázott. A kályha és az ajtó között egy színes plüss rekamié állt, ezen sziesztáztak. A hosszabbik fal mentén, a kályhától az első ablakig két nagy ágy illeszkedett egymáshoz, fölöttük két történelmi eseményt megörökítő festmény nyomata: az egyiken levett süveggel főurak álltak a Csele-patakba fúlt II. Lajos király teteme előtt, a másik Budavár ostromát ábrázolta Lotharingiai Károly strucctollas kalpagjával, küzdőkkel és halottakkal a lovak lábai között, Székely Bertalan modorában. Az egyik nagy ablak sohasem volt nyitva, a másik viszont információs nyílásként szolgált, itt fogadta Manci keke és Nagymama légycsapóval hadonászva az ismerősöket, piaci bevásárlókat, üzenetközvetítőket. A szoba közepén nagy asztal állt, ez később a Mező utcai házba került Sopronba, négy székkel. A nagyszobából lehetett bejutni Manci keke külön birodalmába, a kisebbik szobába, ami csupán alvásra volt alkalmas, meg egy kis sublót és egy könyvespolc elhelyezésére.

           Könyv kevés volt a házban, inkább Courts-Mahler-regények, ponyvák, Jókai, Mikszáth, és még különféle történelmi regények, melyeket már első alkalommal unalomig olvastunk. Innen, valamint az utcai nagyszobából a sötét helyiségen keresztül jutottunk a hatalmas, mozaiklapos konyhába. Itt nagy tűzhely volt, a sparhelt, zsurlóval tisztogatott régi ónedények, porcelánok, étkezési felszerelések, az udvarra néző ablak mellett asztal és székek. A konyha belső része már a kamrában folytatódott, ennek udvarra néző oldalán egy másik nagyszobával: ez volt a mi ”lakosztályunk”, amit nyaralásunk idején mindig mi laktunk, a délutáni pihenés után innen keltünk vándorútra a Hétforrásokhoz, ismerősök látogatására, vagy a Rőti-völgybe.

           A Rőti-völgybe a Várkörön keresztül, a domonkos apácák rendháza és az evangélikus gimnázium mellett kellett kimenni. Balra a Kálvária és a Trianoni kereszt által koronázott előhegyek emelkedtek, jobboldalt a Gyöngyös mosta ki az itt elrejtett nemezgyár szennyvizét. A völgy háborítatlan, düszterebb (sötétebb) szakasza volt az Andalgó, közepe táján egy kisvendéglővel, közel a trianoni határhoz. Ellenőrzés, határőrizet azonban nem volt, s egyszer a Gyöngyös kátrányfekete hídján átmentünk Rőtre, osztrák területre, hogy Anyám az ottani boltban valami ruhaanyagot vásároljon kedvező áron. Mi gyerekek málnaszörpöt kaptunk. Innen már nem lett volna messze Léka sem, érdekes módon arrafelé sohasem mentünk.
           Magam csak 1977-ben jártam, sőt laktam ott, amikor a Rozália-hegység vegetációjának tanulmányozása során, Nemestóthy Bandi vendégeként az Esterházy Hitbizomány erdőmesterének rezidenciáján kaptam helyet. Ekkor végigjártam a Gyöngyös-patak mentét, és szívesen gondoltam vissza a régmúlt időkre. Hiszen Kőszeg és a magyar Alpokalja sajátos történelmi atmoszférájával, gyönyörű erdeivel, a nagyszülők és a szülők soha el nem mosódó alakjával, a gyermekkor mézével, hátizsákos túráival felejthetetlen marad örökre.

 

Kőszeggel kapcsolatosak azok a rokoni szálak is, amelyek keresztszüleimhez, a Szombathelyen lakó Csapody Sándorhoz, Sanyi bácsihoz és családjához fűznek. Sanyi bácsi Kálmán nagyapámnak volt a testvére, akit obligát módon mindig meglátogattunk, valahányszor átutaztunk a városon.
           Sanyi bácsiék Trianon után Máramarosszigetről kerültek Szombathelyre, ahol a Fő térről nyíló Széchenyi utcában igen jónevű méteráru üzletük volt. ”Csapody és Társa” állt a cégtáblán, mert maga nem lévén különösebb kereskedői érzékkel megáldva, egy örményt vett társnak maga mellé. Nagy szüksége volt rá, mert a jól jövedelmező üzlet bevételét Sanyi bácsi jótékony célra mind szétosztogatta volna. Támogatta az Emericana Szövetséget, a Caritast, és minden katolikus egyházi gyűjtésből kivette részét.
           Feleségével, Mitu nénivel, született Fábry Gabriellával gyermektelenek lévén nemcsak Ilonról gondoskodtak, aki Mitu néni húga volt, hanem Csóka Lajos, a későbbi jeles bencés történész középiskolai tanulmányainak költségeit is fedezték, s két fiút is örökbe fogadtak: Szilágyi Istvánt és a szőlősgyöröki rokonságból származó Drenda Ferit, aki felvette a Csapody nevet.
           Szilágyi István mérnök lett, fia e sorok írása idején Szombathely város főépítésze, aki a Vasi Szemlében megírta történetüket Egy szombathelyi polgárcsalád története címmel (1993/4.). A szép és életrajzilag is pontos írás felment a kötelezettség alól, hogy részletesen foglalkozzam velük, itt mindössze annyit vetek papírra, amennyi az én emlékeimből rájuk vonatkozik.
           Kőszegre utaztunkban mindig felkerestük őket a Király utca 17. szám alatti emeletes házukban, amelynek erkélye nagyjából a mozira nézett. A vizit többször is kiadósabbra sikerült, nem korlátozódott a vonatok indulása és érkezése közé eső időre. Négytagú családunkat ilyenkor ott fogták ebédre, Sanyi bácsi megmutatta üzletét, bementünk a premontreiek gimnáziumába, a romkertbe, a székesegyházba, s megnéztük Szombathely város néhány további nevezetességét.
           Sanyi bácsi áldott jó lelkű, szerény, jó megjelenésű ember volt, tekintélyes polgár, a Kereskedelmi Kamara tagja, aki látogatásunkat mindig úgy viszonozta, hogy a Kamara évenkénti ülései alkalmából a Lackner Kristóf utcába menet vagy jövet beugrott hozzánk. Kölcsönös rokonszenv kötött össze bennünket, nyilván szüleim részéről is ezért esett őrá a választás, hogy keresztapámnak felkérjék. Feleségét, Mitu nénit viszont annál kevésbé kedveltem. Harcias, erős akaratú, férfias természetű nő volt, hörcsögre emlékeztető pofazacskókkal.
           A szombathelyi családi találkozók mindig az emeleti, utcára néző nagyszobában zajlottak, és számunkra, gyerekek számára teljesen érdektelen témák körül forogtak. Az uzsonnát, ha még ilyenre is sor került, egy verandaszerű, kertre vagy udvarra néző kisebb helyiségben szolgálták fel. Hogy mit kaptunk, nem tudom, de a mindig nyíló, hosszan futó viaszvirágra (Hoya) nagyon jól emlékezem.
           Először Sanyi bácsi halt meg, Drenda Feri azóta az acsádi szociális otthonba került. Mitu nénit férje mellé temették a szaléziek kriptájába, ahová előre megváltották helyüket. Mindez a háború előtt és alatt történhetett, mert emlékszem, Mitu néninek egyszer még én vittem vajat, amihez akkoriban nehéz volt hozzájutni.

 

FÜGGELÉK

 

CSAPODY ISTVÁN ÖNÉLETRAJZA

 

Családi adatok: Sopronban 1930. február 26-án születtem. Anyám Scheffer Ilona (†1979), apám dr. Csapody József középiskolai tanár (†1975). Egyetlen testvérem Éva, férjezett Bognár Jánosné (Győr). Feleségem, akivel 1954. november 13-án házasságot kötöttem, Priszinger Mária okleveles óvónő. Házasságunkból 3 gyermek született: Miklós (1955. IX. 8.) történelem-magyar szakos bölcsészdoktor, Kölcsey-díjas (2000), az országgyűlés tagja (MDF); Tamás (1960. VI. 11.) jogász, szociológus, kandidátus, Bolyai-ösztöndíjas, és Eszter (1961. X. 14.), férjezett Holzmann Antalné.
           Tanulmányi képzés és munkaviszonyok: Elemi és középiskolai tanulmányaimat Sopronban kitűnő eredménnyel végeztem, és 1948-ban, a bencés gimnáziumban kitüntetéssel érettségiztem. 1948 őszén az ELTE Természettudományi Karára világnézeti okokból nem vettek fel, majd 1949-ben az Erdészeti és Faipari Egyetemen (akkori nevén még Erdészeti Főiskolán) kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat, az átmeneti időt pedig Dr. Fehér Dániel professzor intézetében töltöttem. Az Egyetem erdőgazdasági mérnöki szakán 1953. november 30-án szereztem erdőmérnöki oklevelet. állami szolgálatba lépésem időpontjától kezdve a következő munkahelyeken, ill. beosztásokban dolgoztam: 1954. I. 15.-1954. VIII. 1. között az Erdőmérnöki Főiskola Tanulmányi Osztálya levelező-oktatói előadójaként; 1954. VIII. 1-től 1956. IX. 15-ig egyetemi tanársegédként a Növénytani Tanszéken, 1956. IX. 15-től 1958. V. 1-ig az Erdőművelés-tani Tanszéken, miközben ideiglenesen a Botanikus Kert vezetését is elláttam. 1958. V. 1-től - miután ”szilárd világnézetem” miatt állásomból eltávolítottak - a Soproni Tanulmányi állami Erdőgazdaság Termőhely-feltáró Csoportjának vezetőjévé neveztek ki. Ebben a minőségben részt vettem az országos erdőtipológiai rendszer kidolgozásában és az ún. zöld sorozat (I-VI. kötet) szerkesztésében. Elkészítettem a Soproni-hegyvidék, a Szárhalmi-erdő és Dudleszerdő vegetáció-térképét, s időközben summa cum laude eredménnyel botanikából doktori címet szereztem (1962). Az Erdőgazdaságtól 1975. XII. 15-én váltam meg, és az Országos Természetvédelmi Hivatal (OTvH) keretén belül a Nyugat-Dunántúli Természetvédelmi Felügyelőség, majd az OKTH ill. az Észak-Dunántúli Környezetvédelmi Igazgatóság, legutóbb az ÉDU-Kövizig felügyelője, botanikai főfelügyelője, természetvédelmi főtanácsos, végül botanikai főtanácsadó munkakört töltöttem be. 1991. december 1-jén nyugállományba mentem úgy, hogy az 1992. év végéig még a Fertő-Hanság Nemzeti Park botanikai ügyintézője voltam.
           Tudományos tevékenység: Egyetemista koromban Dr. Fehér Dániel professzor Növénytani Intézetében dolgoztam, és ekkor jelent meg első önálló dolgozatom (1949) a jenőmajori szíkkísérleti állomás cönológiai viszonyairól. Ezt az első publikációmat követően napjainkig 4 könyv és közel 200 tudományos és ismeretterjesztő közlésem vagy tanulmányom jelent meg itthon (Acta Botanica, Acta Agronomica, Acta Biologica, Botanikai Közlemények, az Erdészeti és Faipari Egyetem Természettudományi Közleményei, Természetvédelem, Városépítés, Soproni Szemle, Vasi Szemle stb.) és külföldön (Feddes Repertorium, Berlin; Handbook of Vegetation Science, den Haag; Natur und Land, Eisenstadt; Tüexenia, Göttingen; Arbeiten aus Burgenland, Eisenstadt stb.) a florisztikai növényföldrajz, fitocönológia, botanikatörténet, erdőtipológia és erdészettörténeti témakörből, a mellékelt bibliográfia szerint.³
           Tudományos érdeklődésemet és munkámat külföldi tanulmányutak, kongresszusi részvételek és előadások segítették. Szakmai tanulmányúton jártam Ausztriában (1958, 1962, 1967, 1976 és 1987 között évente sokszor is), Bulgáriában (1971, 1980), Csehországban (1989), Csehszlovákiában (1978-tól évente), Finnországban (1976), Észtországban (1982), Nyugat-Németországban (1977, 1980, majd gyakrabban), Romániában (1978), Svédországban (1986), a Szovjetunióban (1984, 1987) stb. Fentiek közül jelentősebb volt vegetációtérképező terepmunkám a Rozália-hegységben az Universität für Bodenkultur megbízásából (1976); előadásom a nemzetközi gyertyános-tölgyes symposionon (Reinhardtsrode-Friedrichsrode, 1976); előadásom Grazban (Institut für Pflanzenphysiologie, 1978); a Bonni Pedagógiai Főiskolán (1980); Illmitzen (Burgenland, Forum Pannonicum, évente); az Internat[ionale]. Vereinigung für Vegetationskunde, Ostalpin-dinarische Sektion (Wien, 1967 és Sopron, 1990); az UNESCO MAB Program regionális tanácskozásai Bulgáriában (Blagojevgrad, 1971, 1990) és a Fertő-Neusiedlersee tanácskozások Burgenlandban, valamint a göttingeni Floristisch-soziologische Arbeitsgemeinschaft évenként ismétlődő Tagungjai (1978-tól kétévenként).
           Oktatói tevékenységem a középfokú és felsőfokú képzésre terjedt ki, így 1970-1973 között a soproni Berzsenyi Gimnáziumban (ma evangélikus líceum) erdészeti politechnikát oktattam; az Erdőmérnöki Főiskolán ill. Erdőmérnöki Karon) 1949-1958 között rendszeres növénytani és erdőművelés- tani gyakorlatokat vezettem; 1957-ben Erdőtipológia címen speciális kollégiumot tartottam; az 1985/86. tanévben 2 szemeszteren keresztül oktattam növényrendszertant Szombathelyen, a Berzsenyi Tanárképző Főiskolán, a soproni EFE-n pedig a posztgraduális és doktorandusz-képzésben álltam az egyetemi ifjúság rendelkezésére (védett növények, vegetációkutatás-történet). Az EFE erdőmérnök hallgatóival és a felsőoktatással folyamatos kapcsolatot tartva fenn, szakdolgozatok és diplomatervek készítése alkalmával konzulens szerepet vállaltam, a hazai és külföldi terepkutató botanikusokat évente rendszeresen vezettem.
           Társadalmi (hatósági) tevékenység: Mint természetvédelmi hatóság, részt vettem 8 Tájvédelmi Körzet (Soproni-hegység, Fertő-tó, Hanság, Ság-hegy, Kőszegi, Őrségi, Szentgyörgyvölgyi, Szigetközi TK) védetté nyilvánításának előkészítésében, azok botanikai értékeinek felkutatásában és hatósági védelmében. Kiemelkedően nagy feladatot jelentett az országhatáron átnyúló Fertő-Neusiedlersee magyar-osztrák közös nemzeti park létrehozása, az azt előkészítő bizottsági munka az UNESCO Magyar- Osztrák Fertő Bizottságában 1982-től, az MTA és az OKTH közös bizottságában 1983-tól, az MTA 3. számú Bizottság Munkabizottságában 1984-től. Tagja voltam az MTA VEAB Természetvédelmi Munkabizottságának (elnöke 1981-től), tagja a TIT Országos Környezetvédelmi Ismeretterjesztő Tanácsának (1985-től), a TIT Győr-Sopron megyei Biológiai Választmányának (1987-től), a TIT Sopron városi szervezete elnökségének (1986-tól), tagja a Magyar Biológiai Társaság Botanikai Szakosztályának (1947-től!), a METESZ Hidrológiai Társasága soproni csoportjának (1960-tól), és 1954-1985 között a METESZ Erdészettörténeti Szakosztályának.
           A külföldi egyesületek közül a göttingeni Floristisch-pflanzensoziologische Arbeitsgemeinschaftnak (1979-től), a Soproni Szemle szerkesztőbizottságának (1989-től).
           Kitüntetéseim: 1962-ben az Erdőgazdaság kiváló dolgozója, 1965-ben a Magyar Hidrológiai Társaság Vásárhelyi Pál-oklevél kitüntetettje, 1966-ban a Munka Érdemrend bronz fokozata, 1976- ban Sopron Város Tanács VB Társadalmi munkáért arany fokozata, 1982-ben OKTH Pro Natura-díj, Pro Urbe Sopron 1992, 1994-ben Osztrák Köztársaság állami Érdemkereszt arany fokozata.⁴
           Sopron, 2000. április 18.