1945 HÚSVÉTJA HALOGYON

                                                                                                                                                     Hatvanöt esztendő múlt el azóta, mégis elevenen élnek bennem annak a Húsvétnak az emlékei, amikor csak pár nap volt már hátra a második világháború magyarországi befejeztéig. Elgyötörten reménykedve éltünk egy vas megyei kis faluban: Halogyon, amikor 1945-ben Húsvét előtt ránk köszöntött a Nagyhét. Az egyik falusi udvart szegélyező deszkakerítésen virított a felirat: "Nagypéntek nélkül nincs Feltámadás". még ezt is képesek voltak saját javukra "kihasználni" az országból tömegesen menekülő nyilasok, akiket lerongyolódott, elnyűtt német és magyar katonák sora kísért és követett a falu főutcáján. Ez volt az utolsó "körmenetük", amelyhez kínjukban még vallásinak tűnő hangulatot is akartak teremteni.
           Ágyúdörgés, puskaropogás köszöntötte ebben a kis vasi faluban is Körmend felől a Nagyhét kezdetét. Aki csak tehette, sietve ásta kertjében a "bunkert", ahol menedéket remélt családja és maga számára a szovjet "rata" repülőgépeknek a falu ártatlan népét sem kímélő géppuskasorozatai ellen. Ennek az 1000 lakosú nyugat-dunántúli kis községnek a háború végére néhány száz menekülttel szaporodott a lélekszáma; még két ferences szerzetes is itt talált menedéket: Ödön és Alajos atya. Ők a háború végén olyan változásokat hoztak a falu életébe, amilyenre korábban nem volt példa. Teljes "nagyüzemet" teremtettek a község kis templomában, amelynek az oltárképén szereplő Őrangyal korábban évtizedeken át évente általában csak két alkalommal látott papot: a templomi búcsú napján és karácsony másnapján.
           Az istentiszteletet a katolikus iskola tanítója, a templom kántora tartotta vasár- és ünnepnaponként, mert a plébánia Nádasdon volt. A szentmisét némileg helyettesíteni szándékozó "liturgia" könyörgés néven szerepelt a helyi egyházközség szóhasználatában. (megelőztük a paphiány miatt napjainkban helyenként bevezetett igeliturgiát.) A kántor áldott emlékű édesapám volt, aki édesanyámmal együtt évtizedeken át ellátta az egyházi iskolához kapcsolt feladatokat, tartotta a hittanórákat, és ösztönözte a gyerekeket arra, hogy ünnepnaponként együtt menjenek át Nádasdra, ahol a plébánia volt és van ma is, ahova öt környező község hívő népét várta a plébános és a káplán a szentmisére. Ez a várakozás csak szerény mértékben sikerült, a szegény sorsú népnek csak kis hányada járt el a plébániatemplomba, 4–5 km távolságra. A templomlátogatásra való ösztönzésnek a hideg beálltával a gyermekek körében még kevesebb eredménye volt, mert sokuknak a szegénységben élő szülők még rendes cipőt sem tudtak húzni a lábára. Volt olyan család, ahol a három gyerekre csak egy pár cipő jutott.
           A háborús időszak végének "pozitívumaként" azonban fellendült a hitélet Halogyon, mert a két ferences páter naponta két misét tartott, járta a családokat, tartotta az emberekben a hitet és a lelket, hívta a rossz "lábbelibe" bugyolált gyerekeket a templomba, mondván, hogy az Úr isten nem a ruhát, cipőt, hanem a lelket nézi. Meg is lett ennek az eredménye. Megjött a kántornak is a kedve, az addigiaknál nagyobb templomi énekkart szervezett. valóságos kis hangversenyekkel igyekezett a templomi áhítatot növelni. Így vált mozgalmassá, "intenzívvé" kis vasi falunkban a háború végén a vallási, a lelki élet. Az itt élő emberekkel végre oly sokan törődtek, mint amennyit már korábban is megérdemeltek volna. Papjai voltak a községnek!
           A húsvéti ünnepekkel együtt közeledett a front. Az egyik ferences atyának mennie kellett, Ödön atya azonban maradt. A veszedelem közeledtével igyekezett a hozzá fordulókat meggyóntatni, áldoztatni. A Nagyhét közepén a templomot is be kellett zárni, mert a falun, a templom előtt átvonuló, menekülő katonák áradata már nem tette lehetővé sem a nagycsütörtöki, sem a nagypénteki szertartásokat. A harang "Rómába költözött"; kilátástalan Nagyhét volt. Elgyötörve vártuk a húsvéti ünnepeket.
           Nagypénteken megérkeztek a szovjet csapatok. Előtte a fő utca kihalt volt. Ödön atyával együtt nézegettünk ki az utcára a klebelsbergi időkben épített tanítói lakás udvarának a kapujából. Hamarosan feltűntek a tankok, és rémült csodálkozással láttuk az első tank elején a falu "kisbíróját", aki a kezében egy botra erősített fehér törülközőt lengetett, miközben ismételgette: "Germánszki nix". Tulajdonképpen túsz volt ő, aki a falu mentése érdekében egy dombon levő árokban várta be az első tankot, és közölte a szabad "átvonulás" lehetőségét. Közben megérkeztek a gyalogos katonák is, néhányan oda jöttek hozzánk. Volt, aki kezet csókolt a szerzetesi ruhába öltözött Ödön atyának, és keresztet vetett magára. Mi kissé megnyugodva mentünk hátra az udvari bunkerba. Elmondtuk a családnak, hogy barátságosak voltak a katonák, s gyorsan tovább mentek. A reguláris csapatok tagjai voltak.
           Sajnos korai volt a viszonylagos megnyugvás. Hamarosan a megszálló csapatok következtek. Ők aztán megsokszorozták tetteikkel a korábbi félelmünket is. Rettegésükben elváltoztatták, csúnyították magukat az asszonyok, túl öregnek öltöztek a férfiak, aki tudta, mentette az állatokat. Hosszú lenne felsorolni a "háborús sebeket", amelyek éppen a húsvéti Feltámadás Ünnepe előtt keletkeztek az emberek lelkében, testében és javaiban. Kritikus helyzet alakult ki azért is, mert az utcán megfogható embereket a megszállók vagy utat javítani vitték, vagy az éppen átvonuló hadifoglyok közé terelték. Aki tudott, elbújt. Az utca újra néptelen lett. A lakosság a "föld alá" bújt.
           Tizenöt éves voltam akkor, és Ödön atyával együtt tartottuk a környéken a "frontot", bár a hozzátartozóink nagyon féltettek bennünk, és nem is indokolatlanul. Nagyszombaton hosszas vívódás után úgy döntöttünk, hogy húsvétkor Halogyon lesz szentmise, igazi feltámadási ünnepet tartunk. Első dolgunk az volt, hogy megnézzük, milyen állapotban van a templomunk. A kedves kis templomunkat feltörve találtuk. Nem volt benne azonban érték, mert ezeket édesapám korábban becsomagolta, és elhelyezte a méhkaptárai közepébe, ahova a "zabráló" katonáknak már nem volt bátorsága benyúlni. Épségben kicsomagoltuk, és a méh-viasztól megtisztítottuk őket. Így védték meg a méhek a Monstranciát, a kelyheket és tartozékaikat. A sekrestyés kitakarította, rendbe tette a templomot. Őt megkértük, hogy húsvét reggelén nyolc-kilenc órakor hosszan harangozzon, mert tíz órakor már a beharangozás következik a feltámadási szentmisére, amelyre az ismert veszedelmek ellenére sor kerül. Persze egyikünk sem volt bizonyos abban, hogy valóban így lesz-e. Próbáltuk azt is közzétenni, hogy az esetleges veszedelmek miatt senki ne jöjjön el a feltámadási szentmisére a templomba személyesen. Lélekben viszont mindenki vegyen részt ezen a különös "Feltámadáson". Úgy is történt. a félelemmel teli csend szárnyain a családi bunkerokból ezernyi fohász szállt az ég felé, megrakodva hálával és sok-sok kéréssel.
           Közben felkeresett Jóska, gyerekkori jó barátom és ministráns társam, aki közölte, hogy ő is eljön a misére. Ministrálni fog, mert minket, gyerekeket nem valószínű, hogy bántanak a katonák. Édesapám Húsvét reggelén szokásához híven előkészítette a templomi kottás-énekeskönyveket, összeállította a legszebb feltámadási énekek sorát. Hiába készülődött azonban, mert végül is Őt nem engedtük ki a bunkerból. Éppen akkor hajtottak végig egy hadifogoly-"transzportot" a falun, ahonnan menekültek a felnőttek. A "szökevények" helyére az őrök behajtották azt, aki éppen "fogható" volt. Számukra az elszámoláskor a lényeg a létszám volt: darab-darab. A döntés az lett, hogy jobb megoldás nem lévén, én leszek a húsvéti ünnepi szentmise kántora. Ez az izgalmon túl nagyobb gondot nem jelentett, mert korábban az iskolai szünetekben, a szomszéd falvakban is elláttam kántori feladatokat, ha szükség volt rá. Négy zeneiskolai tanév volt már mögöttem, és a szombathelyi Premontrei Szent Norbert gimnázium, ahol szerzetes tanáraim a miseénekek betanítására nagy gondot fordítottak. Latinul is jól tudtam, nem okozott ezért megoldhatatlan feladatot az énekes szentmisén, a húsvéti liturgián az asszisztencia.
           Húsvét vasárnap tíz óra előtt indultunk a lakásunkról a misére. A templom jó ötszáz méterre volt. Hárman igyekeztünk a járdán meghúzódva a templom felé: Ödön atya, a ministráns Jóska és én. A templom bejáratához közeledve a sekrestyés elkezdett harangozni a toronyban, mert a harang kötelét a biztonság kedvéért oda húzták fel. Felejthetetlen pillanatok következtek ezután. Később hallottam, hogy a falu lakói a bunkerokban könnyezve fogadták a húsvéti harangszót. A "beharangozás" után sokan csendesen énekelték a feltámadási miseénekeket. Az "éneklő bunkerek" hangját felerősítette a csendes tavaszi szél.
           A templomhoz érkezvén az addig bezárt ajtót kinyitottuk. Először az Oltárra és fölötte az oltárképre néztünk. Az oltárkép egy őrangyalt ábrázolt, aki vékony szál deszkán kíséri a veszélyes szakadékon, a folyón át a vizet vivő kislányt a túlsó partra. Úgy éreztem, hogy az őrangyal szinte él. Kedvesen nézett mindhármunkra, mintha csak azt mondta volna: Ne féljetek, én óvtalak, kísértelek titeket is ide, kezdődhet a húsvéti szentmise, a Feltámadás megünneplése. A sekrestyés közben meggyújtotta az oltáron a gyertyákat, Ödön atya az egyetlen, jócskán megkopott, de akkor számunkra mégis a legszebb miseruhába öltözött, Jóska pedig a ministránsok ruháját vette magára. Én pedig izgalommal ültem az orgona – harmónium – sípjai előtt, és néztem az első ének kottáit, miközben megszólalt a csengő. A láthatóan üres, de a láthatatlanul, a lélekben jelen levő lakosság által zsúfolásig megtöltött templomban ünnepélyesen vonult Ödön atya és Jóska az Oltár elé. Az orgona "forte" hangon kísérte az ünnepélyes bevonulást. Az akkor éppen változó kamaszkori hangommal kitörő szívvel kezdtem el: "Feltámadt Krisztus e napon, Alleluja, hála légyen az Istennek... Hogy minden ember vigadjon..." És akkor valóban megtelt vígsággal, örömmel a szívünk, és talán a Feltámadott is "díjazta" a rekedt hangú kamasz énekét. Közben Ödön atya a ministránssal együtt az oltár előtt megállva elcsukló hangon kapcsolódott az énekbe. Nem lehetett meghatottság nélkül örülni a Feltámadásnak. Tudtuk, hogy az egész falu a templomban van, csak nem testben, hanem lélekben van igazán jelen. Átölelt bennünket az ünnep csodálatos volta; gondolataink szeretteinknél is jártak, akik közben a bunkerokban csendesen énekeltek, imádkoztak. "Introibo ad Altare Dei..." (Bemegyek az Isten oltárához...) – csak ennyit hallottam. A kórusból az Oltárra tekintve döbbenten láttam, hogy az introitus megszakadt, mert a miséző pap hálatelt szíve zokogásban oldódott fel, és valószínűleg szokatlan Te Deummal is bővítette a szentmise kezdetét. Hamarosan az üres templom falai visszhangozták az evangéliumot, amelyet követően szentbeszéd is volt. Kár, hogy akkor még nem működött a magnetofon! A szentmise végén a magyar Himnusz is elhangzott: "Isten, áldd meg a magyart!" Éreztük, mekkora szükség van erre az áldásra. Befejezésként: "Hála legyen az Istennek, ki üdvöt ád az embernek, Hála legyen, vigadjuk, Istennek hálát adjunk"-énekkel, kétszeresen imádkozva töltött el bennünk húsvét öröme, amiért a kilátástalanságban is "vigadtunk", és hálát adtunk az Istennek azért, hogy élünk. Most visszagondolva azt hiszem, hogy ekkor igazán boldogok voltunk a boldogtalan kilátástalanságban.
           A templomból hazaérve imádkozva találtuk a bunkerben lévőket, akiket Ödön atya megáldott, és kérte ezen keresztül is a feltámadott Krisztus áldását az egész falu lakosságára. Mindvégig a ferencesek tiszteletre méltó barna szerzetesi ruháját hordta. Büszke volt rá, és nem félt, sőt nem is tartotta kellemetlen viseletnek. A falu népe ezért még jobban tisztelte és áldotta az Istent, hogy a legnehezebb háborús időszak végén rajta keresztül elküldte a vigasztalót és a húsvéti vigasztalást közel ezer embernek.
           Ilyen volt a húsvét, a Feltámadás Ünnepe Halogy községben 1945 tavaszán, amikor felszabadult az ország a háború borzalmaiból, a sok rémtettől, de nem sejthette, mi vár rá.
           Egész életünkön – de főleg a negyven éven át – elkísért bennünket a "halogyi oltárkép őrangyala". Csak így juthattunk át a veszélyes szakadékon, és érhettük meg a második, immár igazi felszabadulást. A 65 évvel ezelőtti Húsvét emléke most már megszépíti azt a múltat, amelynek folyamán semmi sem történt véletlenül, mert a veszedelmekkel teli nehéz úton mindenkor óvott-őrzött bennünket az isteni Gondviselés és az Ő személyes megbízottja: a Szent Őrző Angyalunk.