A Szombathely–Budapest távolság ellenére körülbelül egy évtizedig lehettem Domokos Mátyás (1928–2006) szerkesztő, irodalomtörténész
közelében. Gyakran találkoztunk helyi és országos irodalmi rendezvényeken a fővárosban,
Debrecenben, Szombathelyen. Szívesen tartott előadásokat a Berzsenyi Dániel Főiskolán és
a Bolyai Gimnáziumban. Készségesen válaszolt a könyvkiadással, az irodalommal, az egyes
alkotókkal kapcsolatos kérdéseinkre. Több alkalommal kereshettem fel Közraktár utcai lakásán.
Leveleinkben, beszélgetéseinkben szinte mindig szóba kerültek Weöres Sándor írásai.
Ő a műveken kívül személyes emlékeit, szerkesztői tapasztalatait idézte, én kutatásaim
leleteiről, régi újságokban megtalált, elfeledett verseiről, előbukkanó fényképeiről, rajzairól
és a költő egykori ismerőseivel, barátaival készített interjúimról számoltam be. Beszélgetésünk
első, szerkesztett részletét még ő korrigálta. A következő években újabb látogatásokra,
magnófelvételekre került sor; szaporodtak a Weöressel kapcsolatos üzenetváltások,
dokumentumok. Az eredeti anyag a többszörösére bővült; egyes témák, emlékek, felismerések
más-más összefüggésben kerültek elő. A mostani válogatás előkészítéseként újrahallgattam
a kazettákat, elolvastam a kéziratokat; a szerkesztés során igyekeztem feloldani az
átfedéseket. A beszélgetések elvarratlan szálai az adósságra figyelmeztettek. Az itt közölt töredéket
azzal az ígérettel bocsátom az olvasók elé, hogy rövidesen a hiányzó fejezeteket is
megszerkesztem; reménykedve, hogy a teljes anyag is napvilágot láthat majd.
LP: Vissza tudsz-e emlékezni, mikor és hogyan találkoztál Weöres Sándorral és verseivel?
DM: Néhány költeményét már makói diákként olvastam a korabeli folyóiratokban. Az
egyetemen Lator László mutatta azokat a Diárium- és Magyarok-számokat, amelyekben
Weöres újabb írásai megjelentek. Ezek késztettek arra, hogy korábbi köteteit kézbe
vegyem, megszerezzem. A teljesség felé címűt például a Teleki téri ócskapiacon vettem
meg, szinte fillérekért. Ma is őrzöm ezt a Móricz Zsigmond Könyvkiadó által megjelentetett
könyvet.
LP: Milyennek láttad ezt a kötetet? Mondanál-e valamit az előzményeiről és kritikai visszhangjáról?
DM: Kissé tételesnek, didaktikusnak éreztem, miközben láttam a szemléleti folytonosságot
korábbi verseivel. De mintha átirata volna valami átírhatatlannak. talán éppen a prózai
vagy prózába áthajló volta miatt. Prédikáló hangja távolról emlékeztet kassákra, egyegy
villanásával kosztolányit és a korai Illyést idézi. Emlékeim szerint a huszadik századi
francia lírában vannak hasonlók. Nem a tartalomra, inkább az előadásmódra értem.
egykori bírálói nemigen tudtak mit kezdeni vele. Egy-egy mondatot kipécéztek belőle,
azok alapján marasztalták el. Weöres sándorral nem beszélgettem róla részletesen; arra
emlékszem, hogy ő maga sem vette fel valamennyit az Egybegyűjtött írásokba. Bevallom,
engem inkább a Medúza, az Elysium és a '47-es Fogak tornáca ragadott magával.
Személyesen 1948 őszén ismertem meg őt; ekkor egyetemi hallgató voltam, a rövidesen
felszámolt eötvös kollégium diákja. A Válasz körébe jártunk lator lászlóval, Fodor
andrással. Mi – az úgynevezett Válasz-ifjak – oda szerettünk volna indulásképpen belépni.
Sárközi Mártánál Weöres Sándor is gyakran megfordult. Hozta, és nekünk is megmutatta
a verseit. Ott találkoztunk a folyóirat szerzőivel: Bibó Istvánnal, Németh Lászlóval
(hozzá egyébként 47-ben Vásárhelyre is elzarándokoltam), Illyéssel, Pilinszkyvel.
LP: Milyen emlékeket őrzöl róla ebből a korszakból?
DM: A Válasz verseinek elsősorban szabó lőrinc és Weöres sándor volt a bírálója.
Mindketten elfogultak voltak saját felfedezettjeikkel kapcsolatban. Ott érzékeltem először,
később ezernyi példa erősített meg ebben, hogy kivételes alkotók mennyire a saját optikájukon
keresztül látják a kezükbe kerülő írásokat. Szabó lőrinchez a szépirodalmi
könyvkiadó megbízásából később rendszeresen feljártam, amikor a Tücsökzenét és az
Örök barátainkat szerkesztettem. Felejthetetlen lírai szemináriumok voltak ezek a hetek.
Fölolvasott egy verset valakitől, és – mondjuk – elkezdett szabályosan zokogni. Boldogan
aláírnám a nevemet, mondta. Értetlenül álltam. Ugyanakkor másokat meg, akik nyilvánvalóan
zsenik voltak, félresöpört, mert nem fértek bele a költészetről vallott elképzeléseibe.
Weöres Sándor bizonyos írásait például. '57 tavaszán, amikor gyakran felkerestem, íróasztalán
ott volt A hallgatás tornya és Juhász Ferenctől A tenyészet országa. Szinte egy
kalap alá vette őket. Őrültek – mondta saját "konzervativizmusának" bástyái mögül. Két
szertelen, őrült zseni. El volt intézve. Úgy érezte, amit Weöres csinált, azt ő már kipróbálta
első köteteiben; és zsákutcának tartotta. Weöresnek nyilván nem a formai megoldásai
bosszantották; érzékelnie kellett, hogy ő nem az avantgárd zűrmiséjét képviselte a magyar
költészetben. Inkább a szemlélete borzolta fel. Képtelen volt felfogni bizonyos költőket.
Ez így most humorosan, hihetetlenül hangzik, de a költészet életén belül véres igazság,
véres valóság.
Szabó Lőrinc gyakran mondogatta, le is írta: minden ember költő. a különbség az,
hogy az igazi költő – mint hivatásszerűen érző ember – ki is tudja fejezni azt, amit érez.
Weöres ezzel szemben azt mondta, minden, ami a világban van, költészet. minden létezőnek
van egy hangja, dallama. zenéje. most ezt természetesen átvitt értelemben mondom:
van szépsége, van tragédiája. Vegyünk egy csendéletet. egy nem organikusan létező, érzelmek
nélkül létező. Annak is kell legyen valamilyen szépsége. Nem egyszerűen abban,
hogy pontosan lefestem. Nem is tudnám pontosan lefesteni; egy fényképezőgép objektivitásához
képest eleve kudarcra lennék ítélve. Cézanne képe mégis szebb. Ha Cézanne portréit,
egyéb kompozícióit messziről nézed, hihetetlenül életteliek. Mintha háromdimenziós
volna, mintha naturálisan volna megfestve. Ha közelebb megy az ember a képhez, látja,
hogy mindez jelzésszerű.
LP: Szabó Lőrincnek is közismert a vonzódása a keleti gondolkozáshoz. Hogy csak az
ismertebb verseit említsem: Szun Vu Kung lázadása, "Ez vagy te!", Dsuang Dszi álma, Tao
te king és a Jang Dsu üzenete. Kimutatható-e valamilyen rokon vonás a Szabó Lőrinc-i és
a Weöres Sándor-féle keleti fogantatású versek között?
DM: Szerintem nem. Csak tematikailag rokoníthatók. Szabó Lőrinc agya egy racionálisan
elemző európai agy. Vele szemben Weöresé mágikus, egészen másfajta gondolkodású.
Szabó Lőrinc legfeljebb addig jutott el – ezt most nem értékítéletként mondom –, ameddig
a keleti filozófiák iránt érzékeny európai gondolkodók, művészek.
LP: Schopenhauerre gondolsz?
DM: Igen, mondjuk rá is. Szabó Lőrinc megfogalmazott bizonyos ismeretelméleti kérdéseket
a keleti matéria felhasználásával. Ott van például az álom és a valóság kérdése,
amely már Calderónnak is problémája volt az Ibériai-félszigeten. Weöres Sándor nem a
racionális európai gondolkodást követte. Sok hártya, sok fátyol van a versein; ezeket mind
le kell (le kellene) fejteni. És akkor nagy meglepetés éri az olvasót; egészen váratlanul újra
és újra kiderül, hogy milyen gyökerekből táplálkoznak az írásai.
LP: Leveleiben és az általad szerkesztett Egyedül mindenkivel kötetben rengeteg utalás
van arra, mit olvasott, mi érdekelte. Elkezdtem összegyűjteni egy tanulmányhoz, hogy
milyen forrásokra hivatkozott. Nem sorolom fel, mert telefonkönyvvé válna a beszélgetésünk.
Szimonidész Lajos vallástörténetétől kezdve Marczali Henrik világtörténetéig,
Swifttől Füst Milánig, Kassáktól az ékírásos táblákig már reáliskolásként minden foglalkoztatta.
Nagyon jellemzőnek tartom azt, amit a plágiumról vallott. És legalább annyira
fontosnak, hogy amit olvasott, hogyan lényegítette át műveiben. A Gulliver nyomával a
"Harmadik nemzedék"-ben találkozunk, egy dinka dal emléke az Ének a teremtésről című
versében bukkan fel. Az Octopust a Legenda Aureából merítette, a Nem élni könnyebb
című versében akár Szophoklész nyomait is kimutathatnánk.
DM: Aki elkezdi olvasni Weöres Sándor életművét, az rögtön tapasztalni fogja, hogy versei
mögött föl tudja sorakoztatni a teljes kulturális hagyományt, nem csupán az irodalomét,
nem csupán a művészetét. Ugyanakkor a kifejezésben, a kifejezés módjában és hogyanjában,
minden ízében eredeti, miközben egyik álarcot váltogatja a másik szereppel. Úgy,
ahogy ő önmagáról egyik versében megírta önjellemzésül. mint Próteusz, aki folyton alakoskodik
a költészetben, és összetéveszthetetlenül mindig ő maga: Weöres Sándor. Olyan
hangzás, amelyik éppen ezáltal válik minden ízében, minden ütemében eredetivé, rokontalanná
és hasonlíthatatlanná. A Weöres sándor-i költészetben a nyugat-európai filozófia
alapkérdései is benne foglaltatnak Szent Ágostontól, Cantenbury-i Anselmen keresztül Kantig. Ennek a kifejtése azonban rendkívül messzire vezetne. Szóval van az ő költészetében
egy ilyen rejtett teljesség is. Egyáltalán az ő költészetének az ősmeggyőződése –
hogy úgy mondjam – az, hogy valamikor volt egy ősegység, egy teljes egység. A tarka egység,
amely részekre szakadt. meghasadt, és a létezésnek, nemcsak az emberéletnek, nemcsak
az emberi történelemnek, de egyáltalán a létezésnek is ez az objektív alaptragédiája,
hogy a lét nem tud visszaforrni soha többé ebbe az ősegészbe. Elveszítettük az ősegészet.
E veszteségtől fogva, amely valamikor a mítoszi időkben következett be, léteznek azok a
disszonanciák, amelyek egyrészt kínozzák, másrészt örömmel töltik el az embert.
LP: Erről nyilván Várkonyi Nándortól is hallhatott.
DM: Bizonyára; de a gyermekkori csöngei és celldömölki Rudolf Steiner-féle hatások sem
hagyhatóak számításon kívül. Később meg Hamvas Béláé, az ő egykori gurujáé.
Visszatérve az előbbi gondolathoz: ez szerintem csodálatos megsejtése annak, hogy valamikor
az idők kezdetén, amikor még idő sem volt, megtörtént az úgynevezett ősrobbanás,
a "nagy bumm". És azóta van egyáltalán, ami van, sőt azóta van az is, ami nincs. Weöres
Sándor költészete hihetetlenül egységes, következetes, a maga logikája szerint. Olyan,
mint a gömbfelszín. azon is minden pont egyenrangú. Ha úgy vesszük, nincs kitüntetett
pont. Valamennyiből az egésszel van érintkezésünk. számára egészen természetes volt,
ami ma a kvantummechanikában vagy a káoszelméletben fölsejlik, és amit a hagyományos
logikával, világlátással nehéz felfogni. Olyasmi például, hogy egyfelől igaz, hogy a fénysebességnél
nincs nagyobb, ez az abszolút, át nem hágható sebesség, másfelől, hogy bizonyos
körülmények között a fénynél nagyobb sebesség is elképzelhető. Vagy hogy az egyik
univerzumból, amely végtelen, át lehet jutni egy másik univerzumba. Van a káosz, amelyben
semmi nem jósolható meg, mégis, ez a káosz valamilyen formában rendezett. Számára
ezek evidenciák voltak. Nem a fizika területén, az élet más dolgaiban. Más élet- és létmegnyilvánulásokban.
Számára ez nem póz volt. Nem felvett meggyőződés. Ő valóban
ebben élt és gondolkodott. Nem lehet imitálni – mindegy, hogy milyen tehetséggel csinálja
valaki – a létérzékelés, a világértékelés valódiságát. Nem lehet elorozni. Az vagy megvan
valakiben, vagy nincs. Ott nincsen "mintha". Ilyen szempontból gondolkodásának
egysége és folyamatossága is kimutatható.
Kivételes például az a mód, ahogy ő az úgynevezett költői programját megvalósította.
Megfogalmazta, érdekes módon éppen a leveleiben; még mielőtt a verseiben kiteljesíthette
volna. Nem akarta folytatni a Nyugat hagyományát, miközben rengeteget tanult
Babitstól, Kosztolányitól, Füst Milántól, másoktól. Nem akart beállni az említett avantgárd
úttörői közé sem. Harmadik utat keresett, amely nem európai út. Ez azért csodálatos, mert
a költők – általában a művészek – nagyon gyakran fogalmaztak meg programokat, amelyeket
azonban ritkán jártak végig. Sándor következetesen végig is járta. Ami később teljesedett
ki a költészetében. Erre a fajta fantasztikus tudatosságra, álomjáró biztonságra
nem tudok példát sem a magyar, sem az európai lírában. Aki ennek a tudatában olvassa,
mint ahogy elfogadhatunk egy másfajta számrendszert, az könnyebben érti meg. Az ő költészetének
az evidenciája – mert van evidenciája – egy másfajta világlátásban testesül meg.
LP: A prózaírókra sem jellemző az efféle tudatosság?
DM: Talán Németh lászló. De az megint más. Weöresnél más dimenziókban játszódott le.
Költészetének személytelen jellege is erősen különbözik attól, amit az európai irodalomban
láthatunk. Ha a magyar költészetből veszünk példákat: objektív lírát művelt bizonyos
mértékben a fiatal Babits vagy Nemes Nagy Ágnes. Weöres objektív lírája egészen más létszemléletbe van beágyazva. a sors megadta, hogy Weöres Sándornak gyakran a közelében
lehettem; többek között Fülep Lajosék, Fodor Andrásék társaságában. Fülep minket
az Eötvös Kollégiumban tanított. Fodor Bandi naplóiban többször szó esik ezekről a
beszélgetésekről, a közös zenehallgatásokról, a vitákról, Weöres Sándor ugratásairól. A
hallgatás tornyát a Szépirodalmi Könyvkiadónál én szerkesztettem. megmutatom. Így
dedikálta egykori pécsi professzorának: "Fülep Lajos bátyámnak, ki szerető és épp ezért
irgalmatlan bírálatával húsz év óta támogat, hálával ajánlom ezt a könyvet." A kötet szerkesztésének
időszakában sokat voltunk hármasban.
LP: Látom, neked is dedikálta.
DM: Igen. A korábbi és későbbi könyveit is. Lemásolom, és elküldöm, ha érdekel.
[Medúza. Bp. 1944.: "Domokos Matyinak, hálás köszönettel, hogy vesződik ezeknek a
verseknek válogatásával, barátsággal, Sanyi. 1956. máj. 18." A fogak tornáca. Bp. 1947.:
"Domokos Matyinak, a válogatott verskötet tornácán, barátsággal Weöres Sanyi. 1956.
máj. 18." A hallgatás tornya. Bp. 1956.: "Domokos Matyinak, e könyv lektorának és életresegítőjének,
a megjelenés előtti legelső példányt hálával, barátsággal, szeretettel ajánlom
Weöres Sanyi. 1957. márc. 7."]
LP: Maradjunk A hallgatás tornyánál! A dedikációkból az derül ki, hogy már 1956 tavaszán
dolgoztál vele. Hogyan állt össze harminc év verseiből a kötet?
DM: Hosszú előtörténete volt az irodalompolitikában, a könyvkiadásban és az ő magánéletében
is. Közbevetőleg még csak annyit, hogy ő semmiféle engedményt, semmiféle kompromisszumot nem tett a megjelenésért. Azt mondta: ha nem közlik a műveit, hát nem
közlik; ha nem kell, hát nem kell. Annak érdekében, hogy az irodalom színpadán szerepeljen,
az ötvenes években nem lépett egyet sem. Hosszú hallgatásra volt ítélve. A Fogak
tornáca (1947) után tíz évig nem adtak ki tőle kötetet. Csak fordításai jelentek meg.
LP: 1945 után egész kritikai össztűz irányult ellene. Ritka kivételektől eltekintve alig állt
ki mellette valaki. A Szabad Népnek abban a számában, amelyben a Rajk-per ítéletéről
írtak, egy névtelen kirohanásban a Válasz és Illyés mellett az ő költészetét is elítélték. Az
Akadémián és a Széchényi Könyvtárban is találtam olyan leveleket, amelyek azt bizonyítják,
hogy római ösztöndíjuk idején fontolgatták Károlyi Amyval, hogy kivándorolnak
Amerikába.
DM: Erről a kint maradásról én is hallottam. Már nem tudnám megmondani, kitől.
Sándortól-e, talán Basch Lóránttól? A szélsőséges bírálatokból, kritikai taglókból sok mindenkinek
jutott. Nagyon különös, hogy a hatalom gyakorlói milyen túlérzékenységgel reagáltak
Weöres Sándor politikai távolságtartására, ellenkezésére, egyáltalán a világlátására.
Gyökeresen elutasították, száműzték a költészetét. 1945-ben vagy '46-ban egy magát filozófusnak
mondó marxista-leninista személyiség megjelentetett a Fórumban egy tanulmányt,
amelyben kifejtette, hogy Weöres Sándor a magyar reakció, aki hirdetője, prófétája
és képviselője minden olyan gondolatnak, amit a kommunista párt és csatolt részei elutasítanak,
és ki akarnak irtani a magyar gondolkodásból. Meg lehet nézni Keszi Imre,
Horváth Márton, Szigeti József korabeli bírálatait. A margón kívülre szorítottak közül
említhetném a szellemi kútmérgezőnek minősített Németh Lászlót, a kiadhatatlannak ítélt
Pilinszkyt, Jékelyt, Nemes Nagy Ágnest, Mándy Ivánt, Lator Lászlót, Ottlikot, a felszámolt
Újholdat, a megszüntetett Választ... Valamennyi megérne egy külön beszélgetést.
Amikor híre jött, hogy lehetőség lenne egy gyűjteményes Weöres-kötet kiadására,
mindenkit, aki szerette őt és verseit, felizgatott ez a lehetőség. Nem túlzás, amit mondok,
valóban a szellemi fellélegzés jelét láttuk benne. Éppen ezért megdöbbentünk, amikor ő
szinte hetente mást és mást mondott. Például azt, hogy most össze fog állítani egy absztrakt
kötetet. Azt tanácsoltuk neki: Sándor, ez soha vissza nem térő alkalom; hát rakj bele
mindent! Hadd szúrjam közbe, hogy 1953-tól volt részünk a reményben és a gyors kijózanodásban
is. Akkor jött azzal: mostanában egy nagy katolikus költő körvonalait érzem
kibontakozni magamban. mondta ő, aki evangélikus volt. Újra és újra előhozakodott, hogy
a magyar költészet rákfenéje a lírai zsurnalizmus. Babits Jónás könyve, az is lírai zsurnalizmus.
Saját verseinek egy részét is így minősítette. Azt mondta, ezeket kihagyja a kötetből.
Szóval ezzel izgatta az embereket.
LP: Milyen feladat jutott neked? Beleszólhattál-e a kötet szerkezetébe, a versek sorrendjébe?
DM: Nem. eEz föl sem merült. Erről szó sem lehetett. Holott, ezt hadd tegyem mindjárt
hozzá, ő bármilyen véleményen elgondolkodott. Elfogadott barátságosan, jóindulatúan
bármit. Az más kérdés, hogy szuverenitása megingathatatlan volt. Ilyen dolgokban nincs
szava másnak. A verseket időrendbe rendeztük; emlékszem, ebben Kálnoky László és
Lator László is segítségünkre volt olykor. A kötetek mellett a kéziratokat és az egykori
újságokat, folyóiratokat is átnéztük. Természetesen nem kerülhetett bele valamennyi írása,
de ennek nem politikai, hanem terjedelmi korlátai voltak. A könyv rajzait is Sándortól
válogattuk. A technikai szerkesztés maradt rám. A rostálás közben többször kérdeztem írásairól.
Esetenként válaszolt, bár ritkán bocsátkozott önelemzésbe. többször hallottam tőle,
valahol le is írta Dantéra hivatkozva, hogy a versnek, a vers jelentésének négy rétege van. Egy szó szerinti, egy erkölcsi, egy jelképes és egy érzék fölötti. Akik Weöres Sándor költészetével
foglalkoznak, rendszerint arról szoktak megfeledkezni (ezt tipikus értelmezési
hibának tartom), hogy az ő szövegeinek igenis van szó szerinti jelentésük. Aki ezt nem
fogadja el, nem veszi komolyan, soha nem fogja igazán megérteni az ő költészetét.
Hadd tegyek egy kis kitérőt! Lenyűgözött, hogy minden versét kívülről tudta. Egy
alkalommal elmondtam, hogy nagyon tetszik a Nem élni könnyebb című verse. Kértem,
írja le nekem. Megtette, és én talizmánként őriztem, nagyon hosszú ideig. sokszor pénz
helyett hordtam a tárcámban. Aztán évekkel később szinte teljesen elrongyolódott a lap.
Ekkor újra megkértem, írja le még egyszer. Azt mondta, nagyon szívesen. Előkapott egy
rajzlap méretű papírt, és tétovázás nélkül elkezdte. Fantasztikus agya volt. Leírta a verset
gyönyörűen, javítás nélkül, teljesen kitöltve a papírt. Bekereteztettem, és az ágyam fölé
tettem. Aztán a délutáni napsütések fénye kiszívta a filctoll festékét. Megvan a papír most
is, de mintha vízjellé vált volna. Nem lehet elolvasni.
Végül összeállt a kötet, és ahogy az előbb felolvastam, Fülep Lajosnak ajánlotta.
Ő is nehéz ember volt. Kikötötte, hogy látni akarja a kéziratot. Elmentünk hozzá; szerkesztőként
én is hivatalos voltam. A látogatás előzményeihez tartozik, hogy Weöres
Sándor írt egy pornográf kiseposzt, amelynek A lekvárosüveg volt a címe. Ez nem jelent
meg soha, nem tudom, hova lett. Ezt elküldte Fülepnek postán, és ez rettentően felhergelte
a szigorú professzort. Én is olvastam. Az egyetlen, ami tényleg – nem a témája miatt –
méltatlan nívójú vers volt. Amikor elkezdődött a beszélgetés, Fülep majdnem odavágta
Weöreshöz A lekvárosüveg paksamétáját: ezt a szemetet pedig tüntesd el! Elkezdett lapozgatni
a kéziratban, és láttam, hogy nagy baj lesz, mert a versekben piros ceruzával aláhúzta
a germanizmusokat. "Hát, nem valami híres" – mondta az egészre, a magyar költészet
egyik csodájára. Sorra vette, javította a nyelvhelyességi hibákat. Sándor egy ideig szinte
lapított. Odalapozott a Rongyszőnyeg egyik darabjához, amelyik így kezdődik: "A csiga
sétál, tudod, minden estén, / füvem közt, mint templomban a keresztény." Ez Fülep református
lelkészi önérzetét sértette. Különben sem keresztény, mondta, hanem keresztyén.
Sanyiból előbújt a kötözködő hajlam: De Lajos bátyám! Nekem Pécsett egy káplán megmagyarázta,
hogy miért keresztény. Erre a professzor elkezdett tombolni: "Az nem káplán
volt, az egy hecckáplán volt!" Indulatosan elmagyarázta a szó református etimológiáját.
Végül annyira felbosszantotta magát, hogy végképp elvesztette arányérzékét. Fogta a kéziratot:
"Vidd ezt az egészet, látni sem akarom! Nem ér semmit! Szemét!" Van benne egy
hétsoros vers, a Bádog és cserép, az ér valamit, a többi nulla! Szóval ilyen volt. Sándor
provokálta. Halála után a Holmiban Károlyi Amy írt egy visszaemlékezést kettejük viszonyáról,
ebben az szerepel, hogy szinte végzetesen vonzódtak egymáshoz, de minden alkalommal
kegyetlenül felbosszantották egymást.
LP: Weöres Sándor többször beszélt arról, hogy elégedetlen köteteinek címével; szinte
minden könyvének más volt a "keresztapja". Ez viszont kivételesen szép, beszédes cím.
DM: Elképzelhető, hogy Fülep ajánlotta A hallgatás tornya címet, hiszen igazán jól ismerte
Sándor keleti vonzódásait. Az biztos, hogy határozott utalás van benne a kényszerű hallgatásra.
A hatalom a költészet dilettánsainak rémuralmát is rákényszerítette az igazi költőkre.
Ismerve Weöres Sándornak a keleti filozófiákhoz, a keleti gondolkodáshoz való
kötődését, vonzalmát – azt sugallja, mintha az indiai hallgatás tornyára vonatkozna, ahová
a párszik elégetés után kitették a halottakat. Ez is benne van, de mellette felsejlik
Kosztolányi Véres költőjének egyik jelenete. a dilettáns császár vad féltékenységgel figyeli féltestvérét, Britannicust. Tudja, hogy ő az igazi költő. Megalázkodva könyörög a szeretetéért.
Miért nem szeretjük mi egymást? Hát szeressük egymást! Költők vagyunk, és te
lenézel engem. A véres diktátor rimánkodva, vádolva mondja: "Minden szavad mögött
annyi hallgatás áll, hogy megnövekszik a súlya, mikor kimondod és leírod, annyi csönd,
hogy zavarba hozol vele mindenkit. [...] Minden igéd mintegy a hallgatás tornyából lép ki,
mindenkit megtévesztve, sápadtan és jelentősen." Ez is benne van a címben, és mögötte ott
van Weöresnek Kosztolányihoz való mély vonzalma. Egyébként tény, hogy Sándor általában
nem tudott jó címeket adni köteteinek.
A hallgatás tornyának 1956-ban kellett volna megjelennie, de a forradalom következtében
– amikor néhány hétre megállt az élet, és a nyomdák nem dolgoztak – valójában
csak 1957 márciusában látott napvilágot. Akkorra megint fordult egyet a kerék, méghozzá
hatalmasat: a tankok kereke. Néhány nagyon kemény bírálatban részesült a könyv, és
Weöres újra el lett temetve. Az élve eltemetett költőt másodszor is elhallgattatták. De ő
dolgozott tovább. magának, az asztalfióknak.
[Következő beszélgetésünkre elvittem Domokos Mátyáshoz A hallgatás tornyának
antikváriumban megvásárolt példányát. Kértem, hogy dedikálja. A címlapra nem akart
írni, mondván, ez Weöres kötete. A kolofon fölé ezt jegyezte: "Weöres Sándorról beszélgetve,
2005. szeptember 30-án; a könyv egykori szerkesztője". Halála után néhány héttel
Lator László folytatta a mondatot ekképpen: "és segítője, Kálnoky László nevében is szeretettel
Lator László 2006. 8. 10." LP]
LP: Nem rajtad múlt, hogy a Tűzkútnak más lett a szerkesztője. Hosszú, ágas-bogas történet
ez is a párizsi és a budapesti kiadással. Egy részét megírtad a Leletmentésben.
DM: Egy részét. Sajnos ott Illés Endre, nem tudom, mi okból, elég furcsa, mondhatni
gyáva szerepet játszott el. Időponthoz kötni nem tudom. Jóval A hallgatás tornya után egy
kazalnyi versét mutatta meg nekem Weöres Sándor. Én megkérdeztem tőle, mint verseinek
olvasója, költészetének hívője, hogy ezekről tudhatok-e "hivatalosan". Igent mondott, odaadta.
Ez talán nem pontosan a Tűzkút anyaga volt, de nagyrészt azok a versek.
Közbevetőleg mondom, hogy 1960–61 körül újra enyhülni kezdett a politikai légkör. A
verseket elolvastam, elbűvölt. Ezt nem tudom semmivel sem igazolni, dokumentálni.
LP: Nem hiszem, hogy kellene.
DM: Ha csak azzal nem, hogy a verseket megmutattam Illés Endrének. Mondtam neki,
hogy Weöres Sándor bizalmából nálam van egy szinte kész kötet; egy csodálatos anyag,
meghökkentő. Kirí a magyar irodalmi közegből. Illés elkérte. Én megmondtam
Weöresnek. A főnököm hosszú hetekig hallgatott. Egy alkalommal Weöres azt mondta,
hogy szüksége lenne a kéziratra.
LP: Ez a párizsi útjuk előtt volt?
DM: Jóval előbb. Szóltam Illésnek, aki zavartan azt mondta, hogy otthon van nála, és majd
behozza. Néhány nap múlva visszaadta, és megjegyezte: hogy van abban valami bosszantó,
hogy valakit ennyire meg sem karcol az a kor, amelyikben él. Sajnos ezt nem lehet kiadni.
Hol élünk? Én visszajuttattam a kéziratot Sándornak. Évekkel később tudtam meg,
véletlenül, hogy a gyűjteményt Illés rögtön odaadta az akkori idők egyik ideológiai "nagyágyújának",
Szabolcsi Miklósnak. Kért tőle egy lektori véleményt. Ő pedig egy rá nagyon
jellemző módon, ilyen "igen is, nem is" jelentést fogalmazott meg. elismerte, mennyire
zseniális, na de hát ideológiai szempontból: vigasztalan, sötét, pesszimista. Borzasztó!
Hogy Illés – aki bizonyos mértékben viselte a felelősséget a kiadó tevékenységéért – kikkel konzultált még, azt nem tudom. Nem árulta el. Tény az, hogy a Szépirodalmi
Könyvkiadó visszautasította a kiadást. Utóbb azt is megtudtam, hogy Weöres azért kérte
vissza, mert a hallgatásából megérezte az elutasítást. Közben a Magvetőnél őrségváltás
történt. Odakerült Kardos György, és valakik tanácsolhatták Sándorunknak, hogy adja oda
neki, mert az, az egy bátor ember (egy volt ávós), ő többet megengedhet magának. És
Kardos bizonyára kérte is. Ott ugyanez történt. Kemény hallgatás. Ez megint annak a
világnak az egyik legfőbb jellemzője volt: abból, hogy valami zseniális, még nem következik,
hogy azt ki is lehet adni. A többit nagyjából megírtam. a párizsi kiadást, Weöres tiltakozó
nyilatkozatát, és a Magvető gyors reagálását.
LP: Befolyásolta-e ez a szépirodalmis kudarc Weöres Sándor magatartását?
DM: Hogy velem kapcsolatban? Dehogy. Megkaptam tőle dedikálva a kötetet. [Tűzkút.
Bp. 1964.: "Domokos Matyinak régi barátsággal Weöres Sanyi."] Soha nem neheztelt
volna ezért. Visszatérve a kötetre, abból is az derült ki, hogy ő az ember társadalmiságát,
egzisztenciáját gyökeresen másképpen látta, mint a kor marxistának mondott ideológusai.
Másrészről az egész európai típusú "fejlődést" is áthúzta, tévútnak tartotta.
LP: Arra gondolsz, amit a kötet nevezetes bevezetőjében fogalmazott meg? "Átvilágítani
és felrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat zárt véges, exisztenciális énedből nyitott,
szociális, kozmikus végtelen énné. A kommunisztikus embert hívom, aki ráeszmél a birtoklás,
rang, erőszak kényelmetlenségére, külső érvényesülés helyett testi-lelki önmagát
emeli egyre értékesebbé."
DM: Pontosan. De ezt nemcsak prózában, versben is megfogalmazta. amit idézel, persze
nem politikai kategória. ez megint egy hatalmas kérdéskörbe való bekapcsolódás.
A Tűzkút után három könyvét szerkeszthettem. Ebből kettőnek a jellegét részben
én javasoltam. Kialakításukban némi szerepem volt. Egy alkalommal megjegyeztem
Sándornak, hogy úgy látom, szereti a geometriai rendet, a versek algebrai jellegű elrendezését.
Gondolj az Átváltozások 40 szonettjére, az Egybegyűjtött írások Tizenkét ódájára, a
Torzók 10 darabjára! Van is neki valahol egy szonettje erről a kristálygömb geometriáról.
Kérdeztem, mi lenne, ha eszerint állítana össze – kifejezetten a lírai anyagból – egy kötetet.
Ez felvillanyozta. Így született a Tizenegy szimfónia után a 111 vers. Benne a 10 dal, a
10 groteszk, a 10 párbeszéd, a 10 csönd és a többi. A 111 verset a fiam elvitte. Még nem
adta vissza, pedig egy kis rajzos dedikáció is van benne. Majd visszakérem, lemásolom.
LP: Legutóbb a gimnáziumban említetted az Áthallásokat. Ígérted a róla szóló lektori
jelentést és az ajánlást.
DM: Ez a Mikrokozmosz füzetekben jelent meg. Előkészítettem mindkettőt. A szerkesztői
jelentést lemásolhatod, ha érdekel, de kérlek, küldd vissza.
LP: És ez a rajz?
DM: A kötet számára rajzolta. Pontosabban ez nem is rajz, hanem egy általa kitalált írás. Ezzel
jelölte a nevemet: Áthallások. Bp. 1976. "[egy jelsorozatot követően] azaz Domokos Matyinak
köszönettel dedikálom megjelenése előtt ezt a könyvet, Weöres Sanyi. Bpest, 1976. IV. 15."
Illyésnek az Abbahagyott versek című gyűjteménye adta az ötletet. A megszűnő
Válasz utolsó számában közölt egy sor verset, mondván, ezek később úgysem jelenhetnének
meg. Írt egy szép vallomást is, hogy a költői műhelyben miért maradnak befejezetlenül
a versek. A hetvenes években több nagy kompozíció is született. Főszerkesztőként
indítványoztam a kiadónak, hogy jelentessünk meg egy bibliofil jellegű sorozatot. Illés
rábólintott. Illyéssel indult a Mikrokozmosz sorozat. Aztán jött Nagy László oratóriuma, az Ég és Föld, Kormostól az N. N. bolyongásai. Egy-egy Szabó Lőrinc-, Fodor András- és
Vas István-kötet. Kőszegi Ábeltől a Radnóti utolsó hónapjait idéző Töredék.
[Domokos Mátyás gépírásos szerkesztői jelentését az ékezetek javításával közlöm. LP
Weöres Sándor: Áthallások
– versek –
WS költészetének van egy rétege – az ezer közül vagy tízezer közül –, amelyet jobban
megért, teljesebben átérez, átél az anyanyelvvel éppen hogy csak ismerkedő kisgyerek,
mint a tudós esztétikus. (És van persze olyan rétege is, melynek bonyolultsága előtt "varázsige"
hiányában oly báván álldogál, mint a jó Ali Baba a rablók barlangja előtt.) Weöres
Sándor költészetében azonban semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.
Minden verse, strófája, minden sora, sőt: üteme mögött van valami, ami visszhangzik
benne, vagy ráhangzik, ami hozzátold még egy – vagy több vagy akár végtelen – érzelmi,
értelmi, hangulati jelentést, és így tovább. Ennek, amit itt röviden jelezni próbálok, leglátványosabb
bizonyítéka, mondjuk, a Psyché. A soha nem volt költőnő produkciója ugyanis
oly tökéletes pastiche, hogy szinte bármely sorát papírra vethette volna Verseghy, Kazinczy
vagy az ifjú Bajza – vélné a laikus. Holott ez nem így van; annyira nem, hogy például egy
valódi Batsányi-sor is új jelentéssel telítődnék, új fénytörést kapna, még költőileg is, ha
Weöres abba a keretbe, amit a Psyché elképzelt költői "pszichéje" ad, belehelyezné.
Mindezt roppant vázlatosan, az új, a Mikrokozmosz sorozatban megjelenő Weöres-versek
címének, az Áthallásoknak a magyarázatául adtam elő. (Ha minimális vonzódás élne
bennem a lukács György-i esztétika és zsinatnyelve iránt, akkor úgy is mondhatnám, hogy
mintegy a cím esztétiko-filozófiájaként.) Milyen "áthallások" vannak ebben a füzetben?
Mindenekelőtt az egyszerűség áthallásai, amikor a hatvanéves Weöres Sándor a gyerekek cérnahangján
mond el a létről, formailag csak csupa Nagybetűvel leírható, roppant bonyolult tartalmakat.
S ebben a zseniális nem az, hogy a költő belebújik a gyerekek lelki bőrébe – hiszen
ha csak ennyiről volna szó, akkor ezt néhány nagyképességű költő is tetszés szerint utána tudná
csinálni –, hanem Weöres ezekben a versekben például bebizonyítja, hogy amikor így szólal
meg, akkor ő csakugyan "hároméves", ahogy ezt Az 50 éves Kormos Istvánnak című versében
állítja. De benne vannak ebben a kis füzetben – a gyereké mellett – az öregember egyszerűségének
az áthallásai is, amikor Weöres – anélkül, hogy egyéniségét vagy magyar költő mivoltát
vesztené – mondjuk a régi kínai költészet nádsíp-hangján beszél. Aztán az olyan groteszk versekben,
mint a nyersfordítás nyelvi állapotát perszifláló Schiller: Der Handschuh vagy a nagy
nyelvzseninek, Mezzofanti bíborosnak az elképzelt magyarságával elképzelt versei. És így
tovább, mert most veszem észre, hogy lehetetlen egy szerkesztői jelentésben ezeknek a művészileg
rendkívül rafinált áthallásoknak a katalógusát megszerkeszteni, mert ahány vers, annyiféle
mögöttes tartalomra (vagy szebben szólva) hangszekrényre feszülnek rá a vers sorai, húrjai.
De ugyanezt a szerepet töltik be a kötet fordításai is, amelyekben lehetetlen megvonni a
határt fordítás és átköltés között, akkor is, ha Szenci Molnár zsoltárai, akkor is, ha Beckett vagy
Joyce Mansour néhány verséről van szó: ezekben a fordításokban ugyanis megfordul a viszony
– az idegen versnek lesz hangszere a Weöres-életmű, a Weöres-fenoménon.
Weöres egyszer azt mondta e kötet szerkesztőjének, hogy bizonyos mennyiségű
vers után, bizonyos életművel a háta mögött, ha a költő csak egy vízszintes vonalat húz a papírra – akkor az is megtelik jelentéssel. Ez a kijelentés, Weöres sokszor meghökkentő
esztétikai vélekedései közül is, gondolom, a legvakmerőbb.
Rajta kívül legalábbis nem sok költője van a világirodalomnak, aki erre képes
volna, akinél ez a metamorfózis valóban bekövetkeznék. Az áthallás. Úgy, mint ebben a
kötetben például.
A kézirat nyomdakész: engedélyezését kérjük.
| Budapest, 1975. április 16-án. | Domokos Mátyás] |
LP: Beszélhetünk-e Weöres Sándor költészetének korszakairól?
DM: Azt hiszem, hogy nem. ez a próteuszi változatosság hihetetlen folytonossággal valósul
meg életművében. Kezdettől fogva írt a legkülönfélébb műnemekben, műfajokban.
Mesét, epigrammát, szonettet, drámát, eposzkísérletet stb. Ha meg lehetne őt kérdezni, és
nem volna kötekedő kedvében, talán ő is azt mondaná, hogy nincsenek korszakai.
Jellemzőnek tartom, hogy a pályájának végén kiadott Ének a határtalanról című kötete,
amely valóságos lírai összefoglalása az életműnek, számos korai versét is tartalmazza.
Vagy itt van az előbb említett 111 vers. Ebben szerepelnek olyan versek, amelyek a 30-as
években születtek, és akadnak a 70-es évekből valóak is. És ember meg nem mondaná,
hogy melyiket mikor írta. Ugyanez a helyzet a Tizenegy szimfónia darabjaival is. E kompozíciók
egy részét korábbi verseiből szőtte össze. Ezt nem tudta volna megcsinálni, ha
hiányzik a folyamatosság. egykori szerkesztőtársam, Vas István mondta nekem többször
is, hogy Weöres Sándor volt a legkövetkezetesebb költő, akit valaha látott.
LP: Az Áthallások volt az utolsó szerkesztésed Weöres Sándor életében. Halála után összeállítottad
a Magyar Orpheust, és sajtó alá rendezted az Egyedül mindenkivel című kötetet. Róla írt
tanulmányaid gyűjteménye a közelmúltban jelent meg (A porlepte énekes. Bp., Nap Kiadó, 2002.).
DM: Az emlékkönyv és a beszélgetéskötet anyagának összegereblyézése sok meglepetéssel
szolgált, különösen Weöres Sándor gyermekkorával, ifjúságával kapcsolatban. Számos
emlék idéződött fel bennem, amikor olvastam őket. Levelei páratlanul gazdag források;
nem csupán az ő verseinek geneziséhez, hanem a Nyugat harmadik nemzedékének szerveződéséhez,
útkereséséhez is. Munkám közben folyamatosan a Weöres-filológia adósságait
éreztem. Nem készült el életművének bibliográfiája; sok-sok írása lappanghat még a
napilapokban és a kérészéletű folyóiratokban. Kiadatlan levelei is tartogatnak majd meglepetéseket.
Amit A porlepte énekesben el tudtam mondani, az csak szilánkja, töredéke
annak, amit vele és írásaival kapcsolatban megéltem. A címet tőle kölcsönöztem. az 1955-ben írt Orpheust kezdte így: "Ime a vándor, porlepte énekes, akinek garast hajítsz, / az idegen,
a másféle, akit rettegve keresztre vonsz..."
LP: Weöres Sándor időérzékeléséről, időn kívüli létezéséről számos legenda maradt fenn.
A fordított ritmusú élet, az éjszakai írás több visszaemlékezésben, interjúban szerepel. A
szórakozottságra, a kívülállásra verses példákat is hozhatnánk. Több elírt évszámú
Weöres-dedikációval találkoztam. Közöttük akadnak játékos példák is. Bárdosi Németh
Jánosnak így ajánlotta a Tűzkút budapesti kiadását: "Jancsinak ezeréves barátsággal
sanyi / születtünk 1488-ban / meghalunk 2599-ben".
DM: Ezt a sort néhány személyes élményemmel én is gazdagíthatom. A hetvenes évek
második felében, egy decemberi délutánon Weöres Sándoréknál járván, találkoztam unokahúgaival,
a Blaskovich lányokkal. Sanyi egyszer csak nagybácsis szigort erőltetve magára "tetemre hívta" unokahúgait: – Aztán milyen volt a bizonyítvány, lányok?! – mire
az egyik unokahúg elnevette magát: De Sanyi bácsi! Én már harmadik éve kórboncnok
vagyok, a veszprémi kórházban! – És kedvesen eltolta magától a költő kezét, aki 500–500
forinttal akarta jutalmazni a "kislányok" bizonyítványát. (A másik unokahúg diplomás
vegyész volt...) Gyakran érzékeltem, mintha téren és időn kívül lenne. Egyszer kisebb
baráti körben beszélgettünk náluk. Ő meg sem szólalt, maga elé meredt. Egyszerre, mintha
felriadt vagy visszazökkent volna, megkérdezte tőlem: mondd, én miért nem vehetek
részt ebben a vendégségben? Én csak hallgatnék. És utána még fantasztikus dolgokat mondott.
Ő valahol másutt volt; valahonnan máshonnan érezte magát kirekesztve.
LP: A hallgatás tornya kapcsán említetted, hogy szóba kerültek Weöres versei. Hogyan tudtál
beszélgetni vele saját írásairól? Azért kérdezem, mert erről is szólnak legendák, a
dacos kitérőktől kezdve a játékos ugratásokig. Réz Pál is ezt mondta nekem róla; Fodor
András naplójában pedig éppen az általad készített tv-interjú "kudarcáról", Weöres kötekedő
hangulatáról olvastam.
DM: Megvolt benne az ellentmondás kisördöge. Gyakran szórakozott az emberekkel;
pokolian élvezte, hogy orruknál fogva vezetheti őket. Ha valaki azt mondta egy verséről,
hogy ez nyilván valami képzelt dolog, kifejtette az ellenkezőjét: nem, nem! ez a legreálisabb!
Ezt nem elvtelenségnek, hanem egy szabad, fölényes szellem kedves játékának láttam.
Saját műveire való megnyilatkozásait bizonyos fenntartással kell kezelni. Példaként
A sorsangyalok (A csillagok) című költeményét, illetve értelmezését említhetném.
Amikor 1946 nyarán az Elysium megjelent, egy pécsi irodalmi találkozón maga Weöres
vallott róla Keserű János, Kardos László, Kassák Lajos, Keresztury Dezső, Illyés Gyula
társaságában. Kardos a Magyarok című folyóiratban így számolt be a legendássá vált
értelmezési kísérletről: "[Weöres] Sorról sorra szálazta alkotását, s egy rutinos filológus
nyugalmával és biztonságával, amellett valami elbájolóan oktató szelíd derűvel tárta föl
A sorsangyalok rejtelmeit. A szó szoros értelmében egyenként fejtette meg a sorokat.
Elhűlve hallgattuk. Állítom, hogy senki ott közülünk soha rá nem jött volna arra az értelmére,
amelyet a költő imputált művének. A mutatvány lehangoló is volt, föl is izgatott."
[A teljes szöveg a Domokos Mátyás által szerkesztett Magyar Orpheus című kötetben
olvasható. LP] arról Kardos László nem írt, hogy mi volt ez a magyarázat, amitől elhűltek.
Az értelmezés egyik változata mégis fennmaradt, ugyanis Fülep Lajos arra kérte
Sándort, hogy írja le neki a vers keletkezésének történetét. Az akadémián őrzik ezt a levelet;
kötetben is megjelent. Weöres azt állította, hogy ő egy nem létező nyelven írt verset,
ebből készített nyersfordítást. Később ezt csiszolta véglegessé. Ez fantasztikus, gyönyörű,
és Weöres Sándort ismerve, el is lehetne hinni. Éppen ekkoriban írta hasonló költeményeit,
a Hangcsoportokat, a Táncdalt. Ekkoriban tetőzött nála az a játékszenvedély is,
hogy megírta egy képzelt ország képzelt irodalmának az irodalomtörténetét. Sajnos ez
elpusztult, amikor a háborúban Hamvas Béla lakása kiégett. De ilyen rajzokat, azokhoz
hasonlóakat, mint amilyeneket te is találtál a szombathelyi levéltárban, én magam is láttam.
A térképeken kitalált helyek, folyók, hegyek voltak. Népszámlálási adatok, régi
(vagy soha nem volt) kultúrák nyomai. És valamennyi hitelesnek tűnt fel. Ez a költő világokat
varázsoló zsenialitása. Tehát el lehetett azt is hinni, hogy csakugyan így született.
Csak hát van egy bizonyíték, hogy A sorsangyalok egyes képei, kifejezései megjelentek
már az 1931–32 körül írt verseiben is. Tehát nyilvánvaló, hogy nem így született ez a vers.
erre mérget lehet venni.
Én tudtam vele beszélgetni. Ahhoz kellett hozzászokni, hogy nem lineárisan gondolkodik.
Rengeteg új ötlet, kacskaringó, logikai ugrás jellemezte ezeket a beszélgetéseket.
Érteni véltem az ő nyelvét az életben és a költészetében is. Nem okozott gondot. De
nem tudtam volna feltétlenül magyarázni, lefordítani. Gyakran csak később értettem meg
egyik-másik gondolati szökellését. Csak egy apróságot hadd mondjak, és nem azért, hogy
magamat előtérbe toljam, de ezt személyesen éltem át. Ott voltunk egyszer nála, és a szabadság
kérdéséről esett szó. Ez őt folyton izgatta, de nála ez nem a filozófia megszokott
fogalmazásmódjában jelent meg. Láthatólag unatkozott, nyilván untattuk a szamárságainkkal.
Nekem előbb el kellett mennem, és ő ragaszkodott ahhoz, hogy egy darabon elkísérjen.
Mentünk át a muraközi úton, és teljesen váratlanul azt mondta: hogy van az, hogy
én igazán fütyülök arra, ha bőrig ázom, mégis összerándulok, hogyha nyakamba vág az
eső? Nem értettem. Hogy jön ez ide? Mi ez? Később eszméltem, rá, amikor az Egyedül
mindenkivel című vallomásgyűjteményt összeállítottam. Ott találtam meg azt, hogy
nagyon sokat ázott gyerekkorában, fiatalkorában. Kint őrizte Csöngén és a falu környékén,
a réten az állatokat, és akkor bizony nagyon gyakran nyakába vágott az eső.
LP: A csöngei fizikai munkáról, a disznópásztorkodásról, a baromfitartásról Hatvany
Lajosnak, Hamvas Bélának és másoknak is beszámolt.
DM: Igen: "Hamvas Bélát köszönti Weöres Sándor disznópásztor"! a beszélgetésekben,
vallomásokban többször találkoztam ezekkel az élményekkel. Hogy a zápor elverte. Ez közvetlen
tapasztalata volt. Ugyanakkor azt fejezte ki a történettel, hogy hiába van fakír természete,
és hiába nem törődik a szenvedéssel. Ugye ezt is megírta, hogy nincs oly kín, mit
ne viselne örökre szüntelenül. Mégsem szabad a szenvedéssel, a kínokkal és a fájdalmakkal
szemben. Maga az ember nem szabad. Biológiailag sem az. Valamiképpen determinált; ez
nem az akaratától függ. Megjegyzem, a kérdésnek évezredes bölcseleti háttere van. Sándor
gyakran ilyen köznapi példákon keresztül szólt hozzá (versekben is) egészen elvont filozófiai
problémákhoz, többek között Szent Ágostonhoz vagy a kanti antinómiákhoz.
Ezzel kapcsolatban mindig eszembe jut, amit váltig hajtogatott, hogy ő sült realista
költő, aki nem tud semmit kitalálni. A legváratlanabb helyeken bukkantam ennek a
bizonyítékaira. Ami fantasztikumnak, a tiszta képzelet játékának tűnt fel, arról kiderült,
hogy a legérdesebb valóságot jelenti. Az is nyilvánvaló a figyelmes olvasó számára, hogy
Weöres Sándor – akiről Illés Endre azt mondta, hogy meg sem karcolta, meg sem érintette
a környező világ, a politika és a történelem – igenis reflektált a világnak, az emberi történelemnek
a kihívásaira. Valahol le is írta, hogy legalább másfélszáz politikai verse van.
És ezekben a sült realista jelleg is tetten érhető.
Egy másik élményemet is elmondom. Sétáltam vele a Rózsadombon késő délután,
és valahogy a számítógépekre terelődött a beszélgetésünk. Ezek még óriási, szoba
méretű komputerek voltak. Az Akadémia is beszerzett egy ilyet, ha jól emlékszem, Ural–2
volt a neve. Arról beszélgettünk, hogy milyen érdekes volna, ha egy kozmikus komputer a
betűk végtelen variációját folyamatosan "kiköpné". Jönne egy végtelen szalagon az összes
szöveg. Ez nagyon tetszett neki. Aztán egészen másra terelődött a szó. Hirtelen visszakanyarodott
erre. Ez jellemző "forgatókönyve" volt beszélgetéseinknek. De hát tudod, mondta,
amilyen szerencsénk van, Lenin vagy Sztálin összes művei jönnének le a szalagon. És
akkor – fűzte tovább – az összes létező nyelven, az összes lehetséges sajtóhibával.
Látszott, hogy elragadja a képzelete. Váratlanul azzal folytatta, hogy ezen a lyukkártyás
szalagon rajta lehetne a világtitok. Az úgynevezett világképlet, amelyet mondjuk Heisenberg is keresett. De nem vennénk észre! Nem ismernénk föl, mert nem tudnánk,
hogy ez az! Na most ebben megint megfogalmazott valamit, hogy nem tudhatunk többet
annál, mint amennyit tudunk. Tehát az értelmünk kaptafái végesek, korlátokat jelentenek.
És ekkor végigcikázott rajtam, hogyan működik ennek a csodálatos géniusznak a gondolkodása.
Látszólag pislog, mintha nem is figyelne; elkanyarodik, és hirtelen kap egy gyújtószikrát
az agya, az ihlete, és akkor olyasmit produkál, amire senki más nem képes.
LP: Legutóbbi telefonbeszélgetésünk során említetted, hogy mondanál valamit a Versek a
hagyatékból című kötetről.
DM: Nem is annyira a könyvről – minden bizonnyal ennél jóval gazdagabb anyag van még
parlagon –, inkább a benne közölt egyik verstöredékről. Azért, mert annak történetesen
ismerem a hátterét. Valaki kipécézte már, hogy szerepel benne egy Sztálinról szóló vers.
Na most, akik Weörest ismerték, azok tudják, hogy Sztálin halála után szinte rögeszmeszerűen
foglalkoztatta az ő személye. Egy alkalommal megkérdezte, mit szólnánk hozzá,
ha most írna róla egy hőseposzt? Megdöbbenve néztünk rá, és akkor ezt mondta: "ez volna
a költői erőnek az igazi próbája, hogy most, amikor minden kiderült erről a tömeggyilkos
zsarnokról, el tudnám hitetni, hogy nagy ember volt, egy zseni." Ez képtelenség. Az ember
libabőrös lesz tőle. Később gondolkodtam el azon, hogy tulajdonképpen igaza van. Költői
szempontból igaza van. Tehát hogy ebből az anyagból, ebből a véres történelmi masszából
lehet-e hőséneket írni? És ha lehet, akkor az, aki ezt szuggerálni tudná, szemben a tények
ismeretével, valóban hatalmas költő lenne. Ha ez a költészet más területén jelentkezik,
akkor az ember erre nem ilyen érzékeny. Kassák Lajos leírta azt, hogy "a virágnak agyara
van, a felhőnek zöld kecskeszakálla." Ez is képtelenség, és a valósággal szembesítve azt
mondhatnánk rá, hogy marhaság. Ugyanakkor hatalmas kép, költőileg hatalmas vízió, és
amikor a verset olvasom, tudom, hogy a virágnak csakugyan agyara van, és ebben a képben
benne van Kassák indulata is, hogy nála még a virágnak is agyara van. Tehát Kassák,
a folyton harcoló, öklelő ember. Mihelyst Sztálinról van szó vagy politikáról, akkor már
nem így reagál rá az ember. De Weöres fölötte volt ennek, valóban szabad lélek volt.
Megkísértette a képtelen gondolat: ezt a képtelenséget a költői erőmmel meg fogom oldani.
Nem írta meg, de ez a kb. 20 soros vers, egy magának felfirkált valami, ott maradt a
hagyatékban. Azért mondom el, tanúként, nehogy valaki arra a hamis következtetésre jusson,
hogy lám, Weöres Sándor is hajlott az opportunizmusra, a politikai lapításra: íme, még
ő is akart Sztálinról írni egy verset.
LP: A Weöres-emlékkönyvnek a Magyar Orpheus címet adtad.
DM: Orpheusi jelenség volt. Ezt nagyon nehéz szavakba foglalni. Azt mondanám, hogy az
ő versbeszéde, vakító evidenciája: magától értetődő nyelv, amelyet mindenki nyomban megért
vagy megérthet. De ezt a nyelvet csak ő beszéli. Olyan személyes nyelv, amelynek a kisugárzása
az egész világra vonatkozik, és az egész világra érvényes. Én Weörest tartom ilyen
szempontból minden idők legnagyobb magyar költői tehetségének. Bámulatos következetességgel
és csodálni való eredetiséggel (amelynek az eredetisége nem akadályozza meg a
megértést, ez is nagyon lényeges!) fejezett ki a költészet összes hangszerén játszva világot,
világokat. Az ember belső végtelenségét, az ember sorsát, helyzetét. Weöres programja – ha
egyáltalán ezt a szót lehet használni – más volt, mint az előző nemzedéké. Őt nem az egyéniség
foglalkoztatta, nem az önkifejezés. Egyik vesében, az Ars Poetica címűben ezt írta:
"legyél egyén-fölötti: vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet". És az a csodálatos,
hogy ezt nem csupán prédikálta vagy hirdette. Azt írta: "Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra". És nem is kért senkit semmire. Tudta: mindenki a maga törvényei szerint létezik; nemcsak
hirdette ezt, hanem le is vetette az egyéniség sárcipőjét, így lett mindenkinél egyénibb.
Mindenkinél félreismerhetetlenebb, összekeverhetetlenebb. Akármiről írt verset, akármiről
énekelt. Ez az egyik nagy csodája. Mint egy alkimista, aki mindenből tud aranyat csinálni,
méghozzá olyan aranyat, amelyen rajta van a WS-jegy: Weöres Sándor bélyege.
Valéry fejtegette, hogy minden művészetnek megvan a maga különleges közege,
instrumentuma. A zenének a hangzás, ritmus, a hangszer, a festészetnek az ecset, a vászon,
a színek világa. A költészetnek, az irodalomnak azonban nincsen. A költő, az író azon a
nyelven beszél, azokkal a szavakkal kénytelen kifejezni magát, amelyeket a hétköznapi
élet pongyolasága elrontott. Ebből a közös nyelvből – bepiszkított masszából – létre kell
hozni egy hangszert a maga számára. Ezt úgy kell érteni, hogy kinek-kinek a saját költészete
rendjében egyéni értelmet is nyernek a szavak. Ez minden jelentős költőnél végbemegy.
azt a nyelvet csak ő beszéli így. De mindenki érti, megértheti.
LP: Mondjuk Pilinszkytől "a kutyaólak csöndje"; a "megáll a kocka-csöndben" vagy a
"plakátmagányban ázó éjjelek". És hogy Weörestől is említsek példát: "más égre más szivárványt
sző az álmunk." Vagy a Háromrészes énekből: "a holt vadlúd, bár tolla se lebben,
/ röpül a zúgó szárnyu seregben / s röptében üli fészkét."
DM: Igen, például a "kutyaólak csöndje" vagy a "plakátmagány" meg a többiek. Hát ki
az, egy költőn kívül, akinek ez az agyába villan, hogy ezt megjeleníti? Kimondja például
a kutyaólak csöndjét, a holt vadlúd röpülését. Ez olyan együttállása a szavaknak, ami valami
dermesztő légkört hordoz. Ezt nem lehet kanonizálni. Nem lehet normává merevíteni.
Weöres Sándor visszatérő gondolata volt, több változatban is megfogalmazta,
hogy a dal a húrban alszik. Az valamiképpen azt jelenti, hogy amiről a költészete beszél,
az objektív. Ez nem az ő koholmánya, csinálmánya. Ugyanakkor az is igaz, hogy az ő közreműködése
nélkül, a médium részvétele nélkül, amely erre az objektivitásra érzékenyen
reagál, nem szólal meg a húrban a dal. Olyan költő volt, amilyennek a költőt a német
romantikusok elképzelték, hogy valaki súg neki. Ő csak közvetít, médium. Az Ars
Poeticában tulajdonképpen ezt írta meg. Ez egyébként egybecseng a XX. század egyik
meghatározó nagy költőegyéniségének az elképzelésével arról, hogy milyen szerepet játszik
a költő. Eliot mondta, hogy a költő médiuma valaminek. Weöres Sándorról folyton az
az érzésem, hogy ő tudott valami olyasmit, amit nem is ő tudott, hanem valahonnan sugallatként
kapta. Személytelenségével is modern volt, azzal, hogy nem az énünket, nem az
érzelmeinket, az egyéniségünket kell kifejezni, hanem valami mást. De természetesen van
különbség Eliot és Weöres személytelensége közt.
LP: Milyennek látod a költő utókorát?
DM: Weöresre, a porlepte énekesre, a magyar Orpheusra úgy gondolok, mint aki nemrégen
itt volt velünk. Hálátlan és közönyös magyar világunk mintha megfeledkezett volna
róla. Mintha sohase lett volna közöttünk. Ez mindannyiunknak, akik hívei vagyunk az ő
költészetének, fáj, de ugyanakkor meg kell mondani azt is – mintegy elégtételül –, hogy
veszteség azokat éri, akik ilyen közönyt tanúsítanak egy ekkora érték iránt.
Sajnos nem egyedi a jelenség. Mondják, magam is tapasztaltam, hogy a nagy alkotók
többsége – metaforikusan szólva – hosszabb-rövidebb ideig az utókor felejtésének purgatóriumába
kerül. Politikai vagy más okok miatt így volt ez Móriczcal, Babitscsal, Illyéssel,
részben Németh Lászlóval is. Weöres Sándor életművével kapcsolatban sok még a teendőnk.
Mivel lefordíthatatlan, valóban csak a miénk, ezt senki más nem végezheti el helyettünk.