ILLÉS PÉTER: A ZSENNYEI SZÍNES ÉS VIRÁGOS KOPORSÓK

"Elréműlve tekint, oh temető, reád
A tündér hatalom s a ragyogó dagály.
A tündér hatalom s a ragyogó dagály.
Látásodra szemek vázai s a világ
Álorcái lehullanak."

A közgyűjteményeinkben őrzött tárgyi és vizuális (!) örökségünk igazi különlegességei a XVIII–XIX. századi színes és virágos koporsók. Gondolhatunk itt például az 1960–1970-es évek fordulóján a hajdúböszörményi (Hajdú-Bihar) és szigetszentmiklósi (Pest) református temetőkből származó XIX. századi festett koporsókra.¹ A közelmúltban, 1995-ben, igazi tudományos szenzáció volt a váci Fehérek templomának elfeledett kriptájában végzett feltárás, és ennek eredményeként azoknak a koporsóknak a tömege, amelyek az 1730-as évek közepétől az 1830-as évek végéig terjedő időszakból teljes épségükben kerültek elő.² 2007-ben pedig a jászberényi Nagyboldogasszony-templom kriptafülkéinek feltárásakor találtak szintén rendkívüli értékkel bíró XVIII–XIX. századi leletanyagot.³ A festett, színes koporsók a Dunántúlon is széles körben elterjedtek voltak egykor,⁴ így a nyugat-dunántúli magyar falvakban. Ezt jól bizonyítják azok a festett koporsódeszka-maradványok, amelyeket 1994-ben a zsennyei (Vas) kavicsbánya helyén részlegesen már elbányászott, XIX. századi evangélikus temető sírjaiban talált dr. Kiss Gábor, a szombathelyi Savaria Múzeum régésze vezette kutatás.⁵ Itt, az elfeledett zsennyei temető 15. számú sírjában egy olyan virágos koporsót sikerült dokumentálni,⁶ amiben a későbbi vonatkozó embertani vizsgálatok alapján egy, a XIX. században elhunyt 17–19 éves nőt temettek el.⁷ Nem sokkal mellette, a 7. számú sírban az elhunyt maradványai ugyan nem voltak azonosíthatók,⁸ de abban egy világoszöld alapozású, tulipános, fehér csíkozással is díszített, minden bizonnyal gyermekkoporsó (hossza 90 cm) volt. Ez utóbbi két, jelentőségükben eddig talán kissé méltatlanul mellőzve rejtőzködő lelet kapcsán kívánom felhívni a figyelmet e tárgyféleség nyugat-dunántúli, szűkebb értelemben Vas megyei vonatkozásaira. A bemutatáshoz választott megközelítésem a vizuális antropológiának ahhoz a vizsgálati munka-meghatározásához köthető, amely a látványi kifejezés módozatainak társadalmi összefüggéseire összpontosítja figyelmét.⁹

ÁSATAG LELETEK, MINT "TALÁLT (NÉPRAJZI) TÁRGYAK"

Miként a fentebb felsorolt példák mutatják, a színes és virágos koporsókra vonatkozó etnográfiai jellegű kutatások nemcsak különféle visszaemlékezésekre és valamikori vagy "terepi" megfigyelésekre, levéltári és egyéb történeti írásos forrásokra hagyatkozhatnak, hanem a temető-felszámolások során előkerült töredékekre, illetve a velük kapcsolatos, modern archeológiai módszerekkel elért eredményekre. Az ember és tárgy közötti viszony megragadása azonban igen problematikus azokon a tárgyi emlékeken keresztül, amelyek ilyenformán nem élő közösségektől származnak, hanem a föld alól, vagy kripták mélyéről ásatag leletként, mint "talált (néprajzi) tárgyak" kerülnek elénk. Értelmezési nehézségeik nem csupán jellemző fizikai töredékességükből következnek,¹⁰ hanem az őket létrehozó múltbéli közösségek érték- és jelentésrendszereitől való távolságunkból, a tőlük való idegenségünkből is. Nem véletlen, hogy az anyagi kultúrát (is) vizsgáló etnográfia, illetve a kulturális- és szociálantropológia sokkal inkább jelenorientált tudománnyá fejlődik, mintsem archeológiává.¹¹ Hiszen a terepmunkán alapuló etnográfiai gyűjtés és megismerés lényege is éppen a vizsgált közösséggel való élő interakciókban rejlik, még ha ezek esetenként áttételeken keresztül valósulnak is meg.¹² Persze, a XVIII–XIX. századi színes és virágos koporsók a mára igen tekintélyes kort átfogó hazai néprajzi szakirodalom számára nem ismeretlenek. Jó példa erre Kiss Lajos 1926-ban megjelent közlése, aki két idős, nyíregyházi, a XIX. században még tevékeny koporsókovácstól adott közre igen értékes adatokat.¹³ Mégis, igazán alig ismerjük ennek a fajta hagyományos tárgyalkotásnak a regionális sajátosságait. Annak ellenére, hogy formájuk és díszítményeik alapján a "népművészet" stílustörténetébe illeszthetőségük egyértelmű, a hordozott adataik értelmezését, valamikori jelentésüket, stíluselemeik eredetének megismerését mégis tovább nehezíti azok ritka előfordulása. Ugyanez a helyzet például a budapesti Néprajzi Múzeumban őrzött, tulajdonképpen középkori, vélhetően a XIV–XVIII. századból származtatható erdélyi szász ácsolt ládák esetében.¹⁴ Nyilván a népi koporsók ritkasága már csak abból az egyszerű tényből is fakad, hogy egy olyan tárgyféleségről van szó, ami funkcióját, kulturális tartalmait tekintve eredetileg a közösségtől, az emberi világból való végső elválást szolgálta.

A FELEKEZETI TEMETŐ(K) ÉS A FALU TÁRSADALMA

Ugyanakkor a XVIII–XIX. századi ásatag leletek társadalmi összefüggései bizonyos fokig értelmezhetők az egykori tárgyi kultúrát hordozó közösségre vonatkozó történeti források bevonásával is. Ebből a szempontból igen figyelemre méltó, hogy a zsennyei evangélikus temetőt az 1848-ban készült "nagy sennyei" (Nagy Zsennye, ma Zsennye, Vas) úrbéri térképen még világosan megkülönböztethetően, feliratozva ábrázolták (1. kép), az 1851-ben rajzolt tagosítási térképen viszont már nem szerepeltették. Utóbbihoz hasonlóan, Nagy Zsennyén az 1857-ben készült első kataszteri felmérés térképén sem található meg a temető, tehát használata ekkorra kétségkívül megszűnt. A korabeli falu határában álló, út menti, elkülönült, feltehetőleg csak néhány protestáns családot kiszolgáló kis temető eredete azonban már nem ilyen egyértelmű. Annyi bizonyos, a zsennyei evangélikus közösségnek már 1599-ben saját evangélikus lelkésze volt,¹⁵ ilyenformán igen régi múltra tekintett viszsza már a XIX. század közepén is. Még ha egy kis számú evangélikus közösség temetőjéről volt is szó, használatában szerepet játszhatott a reformációnak és humanizmusnak az a felvilágosodott egészségügyi szemlélete is, amely már a XVI. században az emberek számára károsnak tartotta a temetőknek a településen belüli elhelyezését.¹⁶ Nem beszélve a katolikusoktól való elkülönülés igényéről. A reformáció és az ellenreformáció évszázadokig tartó viharait követően, az általános egészségügyi szempontok érvényesítésén nyugodott a temetők és temetkezések XVIII. század végi, Mária Terézia-kori rendjének szabályozása is. Ez többek közt felekezeti hovatartozás nélkül iktatta törvénybe a templomok körüli, illetve a házak közötti temetkezés tiltását.¹⁷

Ám ezeknek az egyházi és világi szabályozásoknak a – nem a teljes forrásfeltárás igényével – fellelt történeti adatokkal való ütköztetése egyáltalán nem oldja meg a zsenynyei evangélikus temető használatának kérdését. Eddig sem az évszázadokig tartó kontinuitásra nincs bizonyítékunk, sem az időszakos, vagy bizonyos társadalmi-gazdasági állású családokra korlátozódó használatra. A járványtemető lehetőségét a temetőrészlet természettudományos vizsgálata kizárta.¹⁸

A helytörténeti adatokra térve, egy 1748-ból származó egyházi összeírás szerint Nagy Sennyén ekkor 100 katolikus mellett mindössze 24 lutheránus élt, utóbbi "eretnekek" ("haeretici") szintén a templom melletti kerített temetőbe temetkeztek.¹⁹ Vagyis nem a különálló evangélikus temetőbe, ha hihetünk a forrásnak. Az ugyanitt 1781-ben tett Szily-féle egyházlátogatás szerint a 108 katolikus és 32 evangélikus lakta Nagy Sennyének nem volt saját temetője. A holtakat a töttösi (ma Gutatöttös, Vas) katolikus Szent Cecília-templomnál²⁰ lévő közös temetőbe helyezték el, ami a kis és nagy sennyeiek, a töttösiek és gutaháziak (ma Gutatöttös, Vas) sírjainak is szolgált.²¹ Ugyanezt a tényt erősíti meg Bőle András püspök vizitációja is 1838-ban.²² A korabeli népesség megállapítására az elsősorban schematismusokra támaszkodó Fényes Eleknek az 1836-ban kiadott statisztikai és geográfiai felmérése szerint Kis és Nagy Sennyében, a két magyar faluban, 1830-ban összesen 201 katolikus mellett 38 evangélikus, valamint 5 zsidó élt.²³

A fentiek értelmében, a demográfusok által használt átlagosan öt fővel számolva tehát körülbelül mindössze 7–8 evangélikus család élhetett a XIX. század első felében Zsennyén. Lutheránusok lévén a nemeskoltai (Vas) evangélikus egyházközséghez tartoztak, halotti anyakönyvüket 1783-tól vezették.²⁴ Ennek tanúsága szerint 1848-ig, tehát hatvanöt év alatt "csak" 48 újszülöttet, csecsemőt és kisgyermeket temetett el ez a néhány, jellemzően kisnemesi család. A feljegyzésekben tragikusan vissza-visszatérő nevek szerint a nemes Fábián, Gombás, Horváth, Nagy, Pados, Szabó családok. A halotti anyakönyvek szerint konkrétan hajadonként megnevezett lányokat mindössze két esetben, mégpedig egyazon évben, 1818-ban temettek. Egyikük a 18 esztendős Ferentzek Katalin, a másik az agilis Kováts Imre 21 éves lánya. Mindkettőjüket "predikatioval és búcsuztatással" temették. Vajon egyiküké lenne a megtalált virágos koporsó? A koporsófeliratok hiányában nyilván soha nem fogjuk megtudni a választ. Ráadásul amennyiben a már hivatkozott embertani adatokra vonatkozó megállapítások helyesek, más, hasonló korú fiatal lányok is lehetségesen szóba jöhetnek. Így az 1816-ban elhunyt özvegy Katona Ferencné ("Ferentzné") 17 éves lánya is. Ugyanígy, 1830-ban nemes Laky Dániel és Horváth Zsófia ("Sófia") Rózsa ("Rósa") nevű, 20 esztendős lánya. Vagy az 1832-ben eltemetett Gombás György és Kronthoffer Terézia ("Therésia") 17 esztendős leánya, Terézia ("Tehresia"). Tovább bonyolítja a kérdés megválaszolását, hogy sajnos ezekből a korabeli írásos forrásokból az sem derül ki, hogy melyik temetőben; vajon a Szent Cecília-templom mellé, vagy a faluhatárban lévő felekezeti temetőben temették-e el őket, esetleg máshová.

Az viszont egészen biztos, hogy a napjainkban főként a Dorffmaister-freskóiról híres gutatöttösi Szent Cecília-templom mellé való temetkezés a mai napig folyamatos. Sőt, a helyi emlékezet szerint az 1960-as évekig az evangélikusok ott is külön temetkeztek a katolikusoktól. Utóbbiak a templomhoz közel, a kevés számú protestáns család a templomtól távolabb. Mivel a katolikus templom Gutatöttös és Zsennye határán fekszik, a temető keleti fele esik a zsennyei részre, így egykor ezen belül alakult a felekezeti elkülönülés. Továbbá a falvak fekvésével összhangban, a töttösieké a temető északi része, a gutaháziaké a temető északnyugati területe.

A SZÍNES ÉS VIRÁGOS KOPORSÓK A PARASZTI VIZUÁLIS KULTÚRÁBAN

A XIX. századi, jellemzően hatszögletű koporsóknak általában a felső részét, a koporsó fedelének külső oldalát díszítették. Ennek az esztétikai kifejeződésnek a jelentősége, hogy a temetés során a gyászoló közösség tagjai azt jól láthatták, így a díszes koporsó egyszerre töltött be rituális, reprezentatív, esztétikai és használati funkciót.²⁵ Ezért is pontosabb úgy fogalmazni, hogy a díszes koporsók a paraszti vizuális kultúra részét képezték,²⁶ mivel használatuk olyan, a látás útján érvényesülő ismereteken alapult, amelyek a családi és faluközösségben való lét kifejeződéséhez, az elhunytnak a hátramaradottaktól való jóváhagyott elválásához, végső soron a további társadalmi kötelékek fenntartásához voltak szükségesek.

Igen lényeges, hogy kulturálisan a koporsók használata tehát eredendően abba a halottal való hagyományos szokásrendbe illeszkedett, ami az egyén éltében és a gyászoló közösségben beállt változáshoz való viszonyt volt hivatott kifejezni.²⁷ Színük általában életkorjelző (is) volt, valahogy úgy, amiként arra Arany János is utalt a Varró leányok című (1847) versének utolsó versszakához²⁸ fűzött jegyzetében: "Szokás néhol az ifjan elhunytnak koporsóját zöld színre festeni s halálát ezzel mintegy megszépíteni. A halottvivők ily esetben a kimúltnak legény- vagy leánytársai, ünnepi öltözetben." Miként azt Balassa Iván összefoglalóan megállapította, a fiatal, eladósorban lévő leányok és házasulandó fiatal legények temetése a magyar nyelvterület egészén hagyományosan az esküvőhöz hasonlóan történt, amit a halott lakodalmának neveztek, és a katolikus és protestáns közösségekben egyaránt ismert volt.²⁹ Még a két világháború között például Vasváron is lakodalmi öltözéket viselő nyolc koszorús pár kísérte a fiatal halott koporsóját. Vőfélybokrétáikat a legények a sírba dobták, a leányok koszorúi pedig a már behantolt sírra kerültek, majd a gyászolók a kísérő párokat a halotti toron is vendégül látták. ³⁰ Az elhunyt legény barátaiból és leány kisbarátnőiből szerveződő vőfélyek és koszorúslányok szokása ismert volt az Őrségben is. Itt szintén, ha fiatalt vagy menyasszonyt temettek, a halottat ugyanúgy búcsúztatták, mintha életében az esküvőre indulna.³¹

A hajdúböszörményi reformátusok XIX. század közepi festett koporsóin talált díszítés a jellegében és típusában egyértelműen arra utal, hogy ezek a darabok a festett bútorok műhelyeiben készültek.³² Tudvalevő, a bútorok virágozását országszerte legtöbbször az asztalosok feleségei végezték, de azokat akár hozzáértő, egyszerű emberek is festhették. Sőt, koporsókat a hozzáértő parasztemberek is készíthettek, a zalai Göcsejben például főleg tölgyből, ritkábban diófából, esetleg részben vagy egészben fenyőből.³³ Az Őrségben szintúgy még a XX. század első felében is fúró, faragó emberek készítettek igény szerint koporsókat a szegényebbeknek.³⁴

A XIX. század elején a festőasztalos műhelyükben együttdolgozó házaspároknak a történeti Vas megyéből ismert példája az alsóőri (ma Unterwart, Bgld.) Gaál nevű asztalos és felesége, akik a kész áruikat kocsikra rakva a felsőőri (ma Oberwart, Bgld.) és szombathelyi heti piacokon árulták.³⁵ Bíró Friderika közlése szerint a XIX. század közepén Pinkafőn (ma Pinkafeld, Bgld.), Szalónakon (ma Schlaining, Bgld.), Rohoncon (ma Rechnitz, Bgld.), az említett Felsőőrön (ma Oberwart, Bgld.), valamint Szenteleken (ma Stegersbach, Bgld.) is működtek bútorfestő asztalosok.³⁶ A már hivatkozott nemeskoltai evangélikus egyházközség halotti anyakönyvei azonban arra is rávilágítanak, hogy asztalosok Vas megye belső, Rába menti többségi magyar területein, így Zsennye környékén is ténykedtek ez idő tájt. Ami tény persze nem meglepő, de mégis igen említésre méltó. Például történetesen a kiszsennyei Krenner József ("Josef") vendéglős és asztalos, a rumi (Vas) Krenner Lajos és a koltai (ma Nemeskolta, Vas) Kmetty Mihály ("Mihál") asztalos mesterek.³⁷ Érdemes megjegyezni, a velük egykorú, legrégebben ismert híres őrségi asztalos dinasztia volt az Őriszentpéteren (Vas) dolgozó Babos Vilmos és családtagjai, akik az 1880-as években haltak ki. A nagyrákosi asztalos, Gorza Sándor (1918–1996)³⁸ szerint Babosék ellátták koporsókkal a jellemzően református vidéket, és a csákánydoroszlói (Vas) Batthyányak számára is rendszeresen dolgoztak.³⁹ Az említett műhelyeket termékeikkel azonban ez idáig nem tudjuk azonosítani.

A festett koporsókat általában megtalálhatjuk már a XVIII. századi asztalos termékek között is. A vármegye által Vasban kiadott korabeli árszabásokban szereplő "lapos" vagy "paraszt ormozatlan", illetve "paraszt öreg koporsó" megnevezés az egyszerű, festetlen koporsót jelentette, és olcsóbbak voltak.⁴⁰ Az 1715 és 1766 közötti limitációk viszont a drágább és előkelőbb "föstött öreg koporsót tumbával" megjelöléssel is éltek, 1793-ban megjegyezték "a festett öreg ormos koporsó"-t is, ami vélhetően ugyanazt a termékféleséget jelentette.⁴¹ A XVIII. században a Győr megyei limitációk díszszögekkel ékesített koporsókról is szólnak, például "ormos koporsó szegezéssel" leírásban 1724-ben.⁴² Az Alföldön, a XIX. századi vagyonosabb jászberényi családok még fehér porcelángyöngyökkel díszes koporsókat is rendeltek.⁴³ Ám többnyire azt, hogy az előzőekben említett nyugat-dunántúli koporsó típusokat melyik festő-asztalosműhelytől, mely társadalmi rétegek, milyen gyakorisággal vásárolták, nem ismert.

Párhuzamként érdemes megjegyezni a koporsó temetőbe viteléhez használt négylábú faváznak, a Szent Mihály lova ismert festett és feliratos változatait is.⁴⁴ Például ismerünk egy, az Őrségből, pontosabban Szalafőről (Vas) származó, gyermek-koporsók szállítására alkalmas zöldes-szürke színre mázolt kisebb példányt, ami szintén asztalosmunka.⁴⁵ Kőszegfalván (Vas) a közelmúltban is használtak feketére festett halottszállító saroglyát.⁴⁶ A sarkadi (Békés) reformátusok a Szent Mihály lovát virágos festéssel és faragással díszítették. ⁴⁷ Egy ritka lendvadedesi (Zala) darabon pedig még felirat is olvasható ("Legyetek készen / mert amely órában / nem vélitek eljő az / ember fia. Luk.").⁴⁸

A zsennyei XIX. századi (?) világoszöld alapszínű, vörös–fehér tulipánokkal⁴⁹ és fehér csíkozással díszített gyermekkoporsó (2. kép) és a csupán a koporsófedél peremén körbefutó, vörös középű virágokkal szegélyezett fehér leveles ággal szépített másik koporsó (3. kép) igen érdekes hasonlóságokat és eltéréseket mutat az ország egyéb területéről leírt darabokkal. Még akkor is állítható ez, ha a koporsók díszítését, azok színvilágát csak részben volt lehetséges rekonstruálnia a leletmentő ásatásokon is résztvevő Kiss Ernő Csaba restaurátornak.

Fél Edit az egykor a történeti Magyarországon használt gyászszínekként a feketét, a fehéret, a vöröset, a sárgát, a kéket és a zöldet említi.⁵⁶ Balassa Iván is ezeket megerősítve úgy vélte, hogy a kék, a vörös és a zöld színek váltak a XX. század első felére elsősorban a fiatalság meggyászolásában jelentőssé.⁵⁷ Így a zsennyei világoszöld gyermekkoporsó alap- és motívum színei, illetve a virágos koporsó színei is jól illeszkednek a hagyományos magyar népi gyászszínek rendszerébe. Akárcsak a két koporsó festett növényi ornamentikái. A zsennyei gyermekkoporsón azonban a török és perzsa díszítésre emlékeztető modorban a felületet dominánsan egyetlen motívum uralja, az erőteljes méretű és inverz színezéssel is megjelenő vörös-fehér tulipánok. Ez a díszítés a gyermekkoporsót jól megkülönbözteti az eddigiekben leírt alföldi mezővárosi színes és virágos festett koporsóktól. Ugyanakkor a tulipán egy olyan bázismotívum, amit elsősorban a nőiség jelképeként azonosítunk a hagyományos paraszti vizuális kultúrában, és ahogy annak egykori konnotatív tartalmaira Hoppál Mihály rávilágított: jelentheti a "termékeny anyaölet", a "szülő-kitárulkozót", a "meleget sugárzó életadót", de általában a "termékenységet".⁵⁸ Talán a zsenynyei evangélikus gyermekkoporsó kapcsán az sem lehet véletlen, hogy a keresztény szimbolika szerint a zöld tradicionálisan a feltámadást jelképezi,⁵⁹ s a tulipán, ami szerelmi jelkép is, átvitt értelemben képes igen mélyen kifejezni az ösztönös, önfeláldozásra is képes szülői szeretetet.⁶⁰ Hiszen a koporsók díszítésében, mint általában az esztétikai megnyilvánulások vizuális tapasztalatában az emberi és a kulturális egybeesik.⁶¹ Így a tradicionális, archaikus festett koporsódíszek a nyilvánvalóan mélyen emberi vizuális megnyilatkozásokként, nem csak a tudati, hanem az érzelmi, így az irracionális tartalmak irányába is mutatnak.

JEGYZETEK

1	FEHÉR 1989, 363–393. old.; VÖŐ 1975, 47–48. old.
2	RÁDULY 1996, 12–13. old.
3	SELMECZI–SZABÓ é. n., 63–81. old.
4	Koporsó. Magyar Néprajzi Lexikon. In: http://mek.niif.hu/02100/02115/html/3-726.html (utolsó letöltés: 2011. 12. 30.)
5	SM. GYAO. RA. 1216.; TÓTH 2004, 202–206. old.
6	A fellelt temetőrészlet sírjairól és a koporsókról pótolhatatlan színes fényképfelvételeket őriz a szombathelyi Savaria Múzeum Gyűjteményi és Adattári Osztályának Régészeti Diatára. A díszített koporsódeszkákat sajnos a megtalált állapotukban nem sikerült megmenteni, szétporladtak.
7	TÓTH i.m. 202–206. old.
8	Uo.
9	KUNT 2003, 151–161., 151. old.
10	A muzeológusok számára az okozza az elsőrendű problémát, hogy a hatályos törvényi szabályozás szerint nem minősülnek régészeti leletnek azok a kulturális javak, amelyek 1711 után kerültek a föld alá. Ugyanakkor a néprajzi muzeológia a gyűjteményi gyarapításhoz nem alkalmaz régészeti módszereket. A néprajzi muzeológia és a régészet kapcsolatának érdekes közelmúltbéli példáiként említhetőek Vas megyéből a körmendi cseréppipa-készítő műhelyek kapcsán a dr. Nagy Zoltán néprajzkutató vezetésével végzett ásatások, illetve a Sárvárról származó és régészeti módszerekkel előkerült XIX. századi vegyes leletek (Ld. NAGY 2001; SZILASI 2002, 187–200. old.).
11	LUCAS 2010, 229–245., 245. old.
12	FEJŐS 2003, 39–51., 43. old.
13	KISS 1926, 27–28. old.
14	VEREBÉLYI 2002, 59–68. old.
15	D. KEVEHÁZI 2011, 697. old.
16	BALASSA 1989, 11. old.
17	KODOLÁNYI 1959, 244–253. old.
18	TÓTH i.m. 206. old.
19	SZEL Acta Antiqua Litera F/1. Conscriptio Ecclesianum & Parochiarum Districtus Sarvariensis 1748
20	Ld. M. KOZÁK 1976. 102–115. old.
21	SZEL Visitatio Canonicae, Visitatio Canonica Szilyana, 2. 1781. ápr. 4. 325–331. old.
22	SZEL Visitatio Canonicae, Böle András vizitációja/5. 1838. jún. 2. 113.
23	FÉNYES 1836, 410. old.
24	VaML IV/445/177 Vas Vármegye felekezeti anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye. 1783–1857. és 1828–1895. Koltai ág. hitv ev. gyülekezet, halotti anyakönyvek
25	Vö. VEREBÉLYI 2002., 36–44., 39. old.
26	KUNT: i. m. 151. old.
27	Vö. KUNT 1987, 232. old.
28	Arany János: "// Lyányok, lyányok, vegyetek fel / Fehér ruhát s jőjetek el / Ma csak halott-látni, ... holnap / Kivinni zöld koporsómat." In: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/avarro.htm (utolsó letöltés: 2011.12.29.)
29	BALASSA 1989, 40. old
30	Uo.
31	GORZA 1995, 30–37., 34. old.
32	FEHÉR: i. m. 382–383. old.
33	GÖNCZI 1914, 360. old.
34	BSLMA. N. 730–91. 2.
35	BÍRÓ 1996, 76–98. 89. old.
36	Uo.
37	VaML uo.
38	Ld. NAGY 1995. 19–22. old.
39	BSLMA. N. 769–93. 1–4.
40	NAGY 2004, 75–78. old.
41	Uo.
42	PERGER 2002, 481–519., 513. old.
43	SELMECZI – SZABÓ: i. m. 71. old.
44	GRÁFIK 1990, 348–372. old
45	Uo. 350. old.
46	Uo. 361. old.
47	Uo. 354. old
48	Uo. 371–372. old.
49	A koporsón dokumentált motívumokhoz részben hasonló rajzolatú tulipános hímzésminták díszítették a sárközi gyermekes asszonyok főkötőit. Vö. MALONYAY 1912, 85., 87. old. (128. kép)
50	KISS: i. m. 28. old.
51	VÖŐ: i. m. 47. old.
52	BENCSIK 1971, 429–466. 443. old.
53	CSUKOVITS 1997, 25–30. 27–28. old.
54	BSLMA. N. 769–93. 1–4.
55	Uo.
56	FÉL 1935, 6–17.; 1940. 417. old.
57	BALASSA 1945, 69–70. 70. old.
58	HOPPÁL 2011. 459–473. 460. old.
59	CSUKOVITS: i. m. 29. old.
60	Vö. HOPPÁL – JANKOVICS – NAGY – SZEMADÁM 2004, 304–305. old.
61	MAQUET 2003, 249. old.

IRODALOM

BALASSA Iván
1945	A magyar gyász-színek kérdéséhez. In: Ethnographia 56, 1–4. 69–70. old.
1989	A magyar falvak temetői. Budapest
BENCSIK János
1971	Adatok a Hajdúságból a temetkezés szokásának és hiedelemanyagának kutatásához. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969–70. Debrecen, 429–466. old.
BÍRÓ Friderika
1996	Az otthon népművészete (lakáskultúra, bútorzat). In: Gráfik Imre (szerk.): Vas megye népművészete. Szombathely, 76–98. old.
CSUKOVITS Anita
1997	A XVIII–XIX. századi váci koporsók színvilága. In: Korkes Zsuzsa (szerk.): Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. 25–30. old. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek. Új sorozat 4.)
D. KEVEHÁZI László (szerk.)
2011	A reformációtól – napjainkig. Evangélikus gyülekezetek, egyházmegyék, kerületek a Dunántúlon. 2. kötet. Győr
FEHÉR Ágnes
1989	A vallásos élet és az ünnepi szokások tárgyai. In: Gazda László – Varga Gyula (szerk.): Hajdú- Bihar Megye Népművészete.* Budapest, 363–393. old. Győr*
FEJŐS Zoltán
2003	A múzeumi gyűjtemény tudományelméleti meghatározása. In: Uő.: Tárgy-fordítások. Néprajzi múzeumi tanulmányok. Budapest, 39–51. old.
FÉL Edit
1935	Adatok a gyász-színekhez és párhuzamok. In: Ethnographia 46, 6–17. old.
1940	Újabb adatok a zöld gyász-szín magyarországi előfordulásához. In: Néprajzi Értesítő 32, 3–4. 417. old.
FÉNYES Elek
1836	Magyar országnak, 's 'a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. Első Kötet. Pesten
GORZA Sándor
1995	Halottkultusz és temetési szokások az Őrségben. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 4. 30–37. old.
GÖNCZI Ferenc
1914	Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése. Kaposvár
GRÁFIK Imre
1990	A test utolsó útja. Adatok a Szent Mihály lova Vas megyei elterjedéséhez. In: Vasi Szemle 44, 3. 348–372. old.
HOPPÁL Mihály
2001	A tulipán motívum térben és időben. In: Vasi Szemle 55, 4. 459–473. old.
HOPPÁL Mihály – JANKOVICS Marcell – NAGY András – SZEMADÁM György
2004	Jelképtár. Budapest
KISS Lajos
1926	Színes és virágos koporsók Nyíregyházáról. In: Néprajzi Értesítő 18, 27–28. old.
KODOLÁNYI János, ifj.
1959	A temetők és temetők rendjének szabályozása a XVIII. században. In: Néprajzi Közlemények 4, 4. 244–253. old.
KOZÁK Éva, M.
1976	A gutatöttösi r.k. templom feltárása. In: Archeológiai Értesítő 103, 1. 102–115. old.
KUNT Ernő
1987	Az utolsó átváltozás. A magyar parasztság halálképe. Budapest
2003	Vizuális kultúra és vizuális művészetek. In: Uő.: Az antropológiai keresése. Válogatott tanulmányok. Documentatio Ethnographica 20. Budapest, 151–161. old
LUCAS, Gavin
2010	Fieldwork and collecting. In: Hicks, Dan – Beaudry, Marcy C. (ed.): The Oxford Handbook of Material Culture Studies. Oxford, 229–245. old.
MALONYAY Dezső
1912	A magyar nép művészete. Negyedik kötet. A dunántúli magyar nép művészete (Veszprém, Zala, Somogy, Tolna). Budapest
MAQUET, Jacques
2003 [1986]	Az esztétikai tapasztalat. A vizuális művészetek – antropológus szemmel. Debrecen
NAGY Zoltán
1995	Egy őrségi asztalosmester életéből. Bemutatjuk Gorza Sándort. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 4, 19–22. old.
2001	Dunántúli cseréppipa készítő műhelyek és termékeik a XIX. században. Szombathely (Fontes Castriferrienses No. 1.)
2004	Körmend mezőváros kézművesei a XVII–XIX. században. Szombathely (Fontes Castriferrienses No. 2.)
PERGER Gyula
2002	A vallásos élet és a népszokások tárgyai. In: Kücsán József – Perger Gyula (szerk.): Győr-Moson-Sopron megye népművészete. Győr, 481–519. old.
RÁDULY Emil
1996	A koporsók díszítése. In: Magyar Múzeumok 2, 1. 12–13. old.
SELMECZI László – SZABÓ Géza
é. n.	A jászberényi Nagytemplom kriptájában régészeti módszerekkel feltárt XVIII–XIX. századi sírok. In: Tisicum a Jász-Nagykun-Szolnok megyei múzeumok évkönyve XVIII. Szolnok, 63–81. old.
SZILASI Attila Botond
2002	XIX. századi leletek Sárvárról. In: Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 27. Szombathely, 187–200. old.
TÓTH Gábor
2004	Embertani adatok Zsennye XIX. századi lakosairól. In: Vasi Szemle 58, 2. 202–206. old.
VEREBÉLYI Kincső
2002	Korok és stílusok a magyar népművészetben. Budapest
VÖŐ Imre
1975	Festett sírkövek és virágos-koporsó leletek Szigetszentmiklóson. In: Honismeret* 1, 1–2. 47–48. old.*

MÚZEUMI ADATTÁRI FORRÁSOK

BSLMA. N. 730–91.
BSLMA. N. 769–93. (kézirat, 1993) 1–4.
GORZA Sándor: Halottkultusz és temetési szokások az Őrségben.(kézirat, é. n.)
KISS Gábor: Zsennye kavicsbánya. (kézirat, 1994. szeptember.)
NAGY Zoltán: Az őrségi koporsó. Adatközlő: Gorza Sándor. (kézirat, 1993. május 4.)
SM. GYAO. RA. 1216.

RÖVIDÍTÉSEK

BSLMA. N. = Batthyány-Strattmann László Múzeum, Adattár, Néprajz, Körmend