KAPITÁNY ÁGNES – KAPITÁNY GÁBOR: A BABÓ-DÍJ ÉS -EMLÉKKIÁLLÍTÁS TÖRTÉNETE

Babó Antal ebben az évben 70 éves.^* Nem széplelkűségből hagyjuk el a 13 évvel ezelőtti halála tényét jelző "lenne" szócskát. A valóság letagadása nem tetszenék Bandinak sem; a "mindig élni fogsz a szívünkben" bárgyú temetési mondata pedig nem jelent egyebet, mint hogy mi élők nem tudunk mit kezdeni a halál gondolatával; azzal, hogy valaki itt volt köztünk, s egyszer csak nincs itt. A létezésnek folytatódni kellene. Az ember keze munkájának folytatódni kellene. A szeretetnek folytatódni kellene. S úgy, ahogy volt, nem folytatódik. Az "élni fogsz a szívünkben" szentimentális közhely. De a közhelyekben többnyire van igazság is. Gondoljuk el a fordítottját: ha soha senki sem gondolna ránk, soha senki nem venne észre bennünket, soha senki nem reagálna a létünkre, soha senk..., akkor vajon mondhatnánk, hogy élünk?

Babó Antal faműves
(1942–1999)

Nem tudhatjuk, meddig ér el egy ember emlékezete. Petőfi, aki még bizonyára sokáig jelenvaló lesz a magyarok emlékezetében, huszonéves kölyökként pontos szavakkal felmérte: a legnagyobbak nyomai is elenyésznek néhány ezer év alatt, de millió év alatt bizonyosan, s mi az az ezerszer ezer bolygófordulat a világegyetemben? Ritka az az ember, aki emlékezeteset tud hagyni akár csak a következő évszázadnak is. De igazából nem is ez a dolgunk. Az a dolgunk, hogy életünk jól fonódjék be a lét láncolatába. Ettünk a Jó és Rossz tudásának almájából, tudhatjuk, mi a "jól" s mi a "rosszul". Az ember építhet és rombolhat, összeköthet és szétválaszthat, életet hozhat létre, nevelhet fel, s el is pusztíthatja az életet. Aki épít, összeköt, életet nevel, az jól tette a dolgát. Az él.

Babó Antal – ahogy maga nevezte magát –: faműves volt. Szobrász? Asztalos? Ács? Ne keressünk jobb szót a legpontosabbnál. A faműves az, aki "műnek" járó alázattal munkálja meg a fát. Akár asztal készül belőle, akár ácsolat, akár szoborforma. Ha bútor vagy ácsolat került ki Bandi keze alól, így aztán mindig szobor is lett egy kicsit; olyan szobrászi munkának, díszítménynek nevezhető faragvány meg sohasem, aminek ne lett volna valamilyen mindennapi funkcionalitása. A fa élőlény. Aki alázattal közelít hozzá, az megőriz valamit az életéből. Bandi munkái, ha olykor emberek, állatok formáit idézik is fel, nem élőlények holt képmásai. Hanem maguk is életünk egyéb körülményei közé illeszkedő élőlények. Akinek módja van rá, érdemes megismerkednie velük. A magyar alkotóerő őrzendő bizonyítéka mindegyik.

Babó Antal és hitvese két gyermeknek adott életet, s nem csak úgy a világba vetve: türelemmel, szeretettel, bölcsességgel kísérték el őket a felnőtt korig. Hogy olyanok legyenek, amilyennek lenni kell. Kemény emberré nevelt fia, kedves asszonnyá nevelt lánya tanúskodik arról, hogy Babó Antal ebben is elvégezte a dolgát.

A művek is, a család is fontosak. Van, akinek ez, van, akinek az a legfontosabb az életben. De ritka kincs az olyan ember, aki a harmadik dologban is olyan életet él, amilyet a Jó és Rossz tudás fájának ültetője elvár tőlünk. Aki össze tudja kötni az embereket, hogy a bennük lévő Jó – hol pislákoló, hol meddőn lobogó – energiái össze tudjanak fonódni, fel tudják erősíteni egymást. Babó Bandi ilyen ember volt. Nem, nem kenetteljes papi lélek, hanem éppen az ellenkezője. Az emberek silányságát zsörtölődve kárhoztató, nagy haragvásokra is képes. De kérlelhetetlenül mennydörgő próféta sem: inkább az a látó szemmel megáldott-megvert természet, akiben sohasem hunyt ki az emberek iránti kíváncsiság, és a vendégelő jóakarat. Hívő ember volt, abból az igazi hívő fajtából, aki a teremtésben látja s érti meg az Istent.

Színes szavával, odaadó vendégszeretetével, emberi kisugárzásával sok értékes embert vonzott maga köré, mintegy szellemi hálót szőve köztük. Ahogy Németh László elképzelte a Kert-Magyarország fölépítését. Csomópont volt, pillér, habarcs, kovász. És az a különös, hogy amikor egy ilyen ember kilép az élők világából, nem hull szét a háló, mintha csak káprázat tartotta volna egyben, hanem a keletkezett lyuk fölött összezárul. Babó Antal barátai még a halál évében (1999) elhatározták, hogy azt az összekötő energiát, amit az ő léte képviselt a világban, nem hagyják elenyészni. Úgy találták, úgy találtuk, hogy Babó Antal lényének ezt az oldalát talán azzal lehet leginkább tovább éltetni, ha évente újabb s újabb arra érdemes taggal bővül a kör, reményeink szerint mintájául is annak, ahogy egy egészséges lelkű ország, egy erős nemzet felépíthető. Mert Bandinak nagyon fontos volt a magyarsága is: aggódva figyelte a kultúránkra több oldalról is leselkedő veszélyeket, s amit létrehozott, az minden külsődlegesség, pántlika és melldöngetés nélkül volt mélységesen magyar: a több ezer éves nemzeti kultúra bölccsé edzett szellemével minden ízében átitatott.

A baráti társaság a következő évben a B. K. L. Kiadó (Boda László) gondozásában megjelentetett egy kis könyvecskét Bandi faműves remekeiből, irodalmi értékű leveleiből, s a baráti emlékezésekből (ebben részt vett Ambrus Lajos, Dragomán Pál, Durst András, Halasi Sándor, Kapiller Ferenc, Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor, Lőrincz Zoltán valamint Somogyi Győző). Ám ez csak egyszeri alkalom volt, a kitűzött cél pedig – a bibói kis szabadság-kör bővítése – csak folyamatos építkezéssel követhető. (Mintául szolgálhatott ebben az 1981. óta működő Március 15-e Társaság, amelynek kuratóriuma már a pártállam idején alternatív díj odaítélésével emelte ki azokat, akik sokat tettek a magyar kultúráért, hivatalos elismerésre viszont – éppen ezért – nemigen számíthattak).

2000-ben létrejött tehát az évente odaítélt Babó-díj (később átadva helyét az évről évre megrendezett Babó-emlékkiállításnak), melynek indoklását az alapítók így fogalmazták meg: "A Babó Antal díj célja nemzeti kultúránk őrzése, erősítése és az ezt szívükön viselők 'szigeteinek' összekapcsolása végett olyan személyek támogatása, a szélesebb közvéleménnyel és egymással való megismertetése, akik a művészet, sőt tágabban: az alkotó aktivitás bármely területén a díj névadójához, a Kőszeghegyalján élt és alkotott Babó Antalhoz hasonlóan valóban alkotó módon viszik, fejlesztik tovább a magyar formahagyományokat, és életük alakításában is példának, kisugárzó hatásúnak, értékteremtőnek tekinthetők".

A Babó-díj sosem volt díj a szó szoros értelmében, ha "díjon" a pénzjutalmat értenénk. Nem járt egyetlen fillér juttatásával sem; nem csak azért, mert az alapítóknak nem volt tőkéjük hozzá, hanem azért is, s alapvetően azért, mert amit céloz, ahhoz nincsen s nem is lehet köze a pénznek. A díj, amivel a "kuratórium" az arra érdemeseket megtisztelni kívánta: a kiállítás lehetősége; de úgy véljük, a díjazottak Péri József ötvösművész gyönyörű kis plakettje, Somogyi Győző kalligrafikus szépségű oklevele és ezen oklevelek művészi kivitelezésű, Babó Áron készítette burka által mindenképpen részesülnek abból, amit ez a díj kifejezésre próbál juttatni.

A kiállítási lehetőséget a kőszegi református templom (Csete György és – belső berendezésében – Babó Antal alkotása) biztosította; Lőrincz Zoltán és Magda házigazdai szerepe mellett feltétlenül meg kell emlékeznünk Veres János lelkész és utódja, Donatin Tamás támogatásáról; Veres tiszteletes úr olykor még lenyűgöző prédikációiba is beleszőtte, ami kapcsolható volt egy-egy díjazott munkásságához. És feltétlenül említendő a gyülekezet befogadó szeretete is, amelynek egyes tagjai önzetlen vállalással biztosították a kiállítások őrizetét.

A kuratóriumban – változó összetételben – az évek során Babó Antal alábbi barátai vettek részt, döntvén a díjazandók kiválasztásáról: Ambrus Lajos, Babó Áron (Babó Antal fia), Boda Balázs és felesége: Oláh Katalin, Dragomán Pál és felesége: Kati, Durst András, Halasi Sándor, Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor, Lőrincz Zoltán és felesége: Magdika, Péri József, Sipos Mihály (Muzsikás-együttes), Somogyi Győző és felesége: Korényi Dalma.

Kezdettől fogva támogatta az ügyet – minden alkalommal személyes jelenlétével is megtisztelve a megemlékezés és kiállításmegnyitás alkalmait – Básthy Tamás kőszegi polgármester majd országgyűlési képviselő, később Básthy Béla alpolgármester is.

Sajnos, azóta két újabb kiváló embert veszítettünk el, talán a legközelebbieket Bandi barátai közül: Péri Józsefet, aki szinte haláláig ott volt Bandi ágya mellett, s aki számos jeles műve – például Budapest II. kerületének címerterve – mellett a faműves méltó jelképeként mintázta bronzba a Babó-ház kertjében álló hatalmas, pompás Atlasz-cédrust; s a kiaknázatlan irodalmi képességekkel áthatott orvos-fogorvos Dragomán Pált, a művészetpártolót, az erdélyi szellemi életnek a Ceauşescu-diktatúrával dacoló nagyszerű robotosát (akinek félbemaradt irodalmi ambíciói immár világsikert aratott fiában, Dragomán Györgyben szöktek szárba), s akinek Krúdy tollára méltó, sajgólelkű, sétabotos úriemberi alakja sem igen fog kikopni a vele kapcsolatba kerültek emlékezetéből.

A Babó-emlékkiállítás ügye azonban töretlen, így ebben az évben, ha Isten is úgy akarja, eljön immár a tizedik alkalom is arra, hogy egy érdemes honfitársunkat megismertessük a szélesebb közönséggel.

A díjazandók kiválasztásában a legfontosabb szempontok a következők voltak: a kiválasztás során alkotó emberek jönnek szóba (az "alkotás" fogalmát azonban nem leszűkítve a kanonizált "művészet" területére). Alkotásuk mélyen gyökerezzék a magyar kultúra szellemiségében, a globalizációnak a kulturális sokszínűséget s ezzel a nemzeti kultúrákat gyöngítő, sorvasztó tendenciáival szemben vigye tovább a nemzeti hagyományokat. Mind a két mozzanat fontos: a hagyomány is, meg az alkotó továbbvitel is: ahogy Babó Antal sem a kánonrögzítők által "népművészetnek" nevezett módon, hanem továbbfejlesztve, szuverén alkotói attitűddel – anyanyelvi beszélőként – használta a hagyományt. (Egyébként véleményünk szerint ez minden igazi művészet sajátja: a néphagyomány múzeumi múmiává válik, ha nem szuverén alkotók tartják életben, a hivatásos művészet meg elveszíti erejét, ha nem a néphagyományban veti meg a lábát). A díjazandónak mindenképpen olyan életet, családi és közéletet kell élnie, ami például, mintául, értékadóul szolgálhat egy értékvesztett világ lakói számára. Később még hangsúlyt kapott az is, hogy a kiválasztott élete lehetőleg abban is emlékeztessen Babó Bandiéra, hogy a világ zsivajos piacáról többé-kevésbé kivonulva, a vidéki életlehetőségek megújítójának szerepét is vállalja fel. "Szerves értelmiségiként" betöltve azt a szerepet, amit a magyar falvak életében ideáltipikus esetben katalizátorként, mintaadóként, szervezőként a jelentős részben megsemmisített történelmi nemesség is játszott. S hangsúlyossá vált az is, hogy a mégoly kiváló, de amúgy is elismert, sikeres emberek helyett inkább azokra essék a választás, akiket talán éppen ez a díj állíthat kissé a reflektorfénybe. (Még ha a társaságnak nagyon erős fényű "reflektorai" nincsenek is ehhez). S akik sokszor már azért sem kerülnek be a különböző díjak kitüntetettjei közé, mert rendhagyó emberek, nehezen besorolhatóak, kívül esnek a mesterséges korlátok közé zárt kategóriákon.

Az első díjazott Péterfy László szobrász- (és festő)művész volt. Az erdélyi születésű Péterfy László munkássága közismert, őrá az utolsóként említett kritériumok nem érvényesek. (Péterfy a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a Magyar Művészeti Díj, a Kodály Zoltán-díj kitüntetettje, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének birtokosa). Műveinek szellemisége azonban – kiemelve a Makovecz Imre paksi templomához készített szobrait (de említhetnénk számos tatabányai, budapesti, sárospataki művét is) – nagyon is megfelel a díj céljaiban megfogalmazottaknak. Emberi értékeihez, bensőséges családi életének tartalmasságához sem fért kétség. S bár ő nem a kivonulók útját választotta – Budapesten él –, alapítója s egyik lelki motorja volt a Velemi Stúdió Népművészeti Egyesületnek és Műhelyrendszernek. Ennek az eleven alkotói és közösségi műhelynek a létrehozásával pedig évtizedekre hatóan hozzájárult a népi kultúra szellemének élesztéséhez, ébren tartásához. S bár mindketten más-más módon, külön utakat járva tevékenykedtek, hatottak környezetükre, a kuratórium helyénvalónak tartotta, hogy olyan ember kapja elsőként a díjat, aki ugyanannak a településnek (vagy – tágítsuk ki a kört a szervesen összetartozó öt kőszeghegyaljai falura – ugyanannak a településcsoportnak) a lelkületét segített feltölteni a magyar néphagyomány szellemével, mint a díj névadója. Ez a szellem ma meghatározóan, érzékelhetően jelen van mind a központ: Kőszeg, mind a kisebb falvak többségének karakterében.

Péterfy László kiállítás-megnyitójára 2001 novemberében került sor – s azóta is mindig a Babó Antal novemberi születésnapjához közel eső vasárnapon. Ettől fogva rendre olyan jelöltek kerültek a zsűri elé, akik – bár szűkebb, s olykor tágabb környezetükben is sokan ismerték és becsülték őket – nem sorolhatók az "országosan ismert" kategóriába. (Jóllehet bőven megérdemelnék). A kuratórium tagjainak véleménye szerint azonban egy ország szellemi életének korántsem csak azok (sokszor meg éppen nem azok) a pillérei, akiket a modern média közismertté tesz. Egyetlen kultúrát sem lehet "felülről" megtartani. A kulcsemberek nagyrészt éppen hogy csak szűkebb körben ismertek: ebben a szűkebb körben töltik be a habarcs, a kovász, a pillér – éppen Babó Antalról szólván említett – szerepét.

Péterfy – A paksi Makovecz templom szobrai

A következő évben, 2002-ben nagyon színes egyéniség került a díjazottak közé. A most éppen Debrecenben élő Boka Gábor – ha a Google-ban előugró megnevezései között szemelgetünk –: színész és játékmester; rendező és iparművész; bőrműves és színidirektor; mesemondó, előadó – s hozzátehetjük: kultúra-misszionárius mozigépész és vásári képmutogató. (Rontott nyelvű nemzedékek, vigyázat! Nem "képmutató": Gábor a ritka egyenes, szókimondó, népe igazának védelmében olykor még az Atyaúristennek is nekifeszülő emberek közé tartozik. A képmutogató – kéretik újraolvasni Arany János hasoncímű balladáját! – hagyományos, egészen a középkorig visszanyúló vásári műfaj képviselője.) Kiállítása verniszázsán a Kossuth-díjas Sipos Mihály húzta a talpalávalót; a kiállításon bőrmunkákat lehetett látni, bőr "szobrokat" és szépséges használati tárgyakat egyaránt, s aztán a díjazott bemutatta művészetét. A vásári képmutogató a képalámondásos némafilm kommentátorának őse, s utóda azoknak az ősi – egyszerre a rapszodosz és egy társulatnyi színész szerepét betöltő – énekmondóknak, akikből Afrika nagy piacain még láthat egyet-egyet az ember. Boka Gábor ötletes, hordozható, a bumfordi képtáblák és a bábszínház jellemzőit egyesítő kellékeivel teljesen hiteles, autentikus életre keltője ennek a középkori vásári műfajnak. Anélkül hogy archaizálna, régiességet gügyögne, egy régvolt műfaj képviselőjének szerepét eljátszaná. Nem, őbelőle, a huszonegyedik századi emberből olyan természetességgel dől ez, mint ahogy a nép művészete mindig is csak így maradhatott eleven; olyan emberek kezén, akik lényük legbelső lényegét engedték bele abba, amit csináltak. Ha faragtak, ha táncoltak, ha énekeltek.

Boka Gábor, ahogy a legjobb képmutogatók mindig is tették, mintha garabonciás köpönyeggel kavarintaná körbe, egész közönségét belevarázsolja a játékba; a természetes egyszerűség és az abszurd humor varázspálcáival letörölve az arcokról a társadalmi szerepek merev maszkját, mindenkiből előhívja a bábhősökkel együttizguló gyerekek vidámító lelki szabadságát. S ráadásul mindezt az irodalom leghíresebb alkotásaival teszi, visszaadva azoknak azt az össznépi erőt, amiből megszülettek; közönségét meg hozzáemelve ezen alkotások örök esztétikai rendjéhez. Ugyanennek a misszionáriusi lendületnek a hevében tervezte el, hogy aggregátoros filmvetítővel járja be Afrika dzsungeleit, olyan emberekkel találkoztatva a filmművészet alkotásait, akiknek még maga az elektromosság is újdonság. De az ebből a nagyra nőtt emberből áradó vitalitás állandóan új s újabb ötleteket csihol; s mindegyiket az mozgatja: mivel s hol teheti éppen a leghasznosabbat, mivel s hol teheti legalább egy kicsit vidámabbá s egy kicsit nemesebbé, egy kicsit méltóbbá az emberek életét.

2003-ban megint egészen másféle egyéniség, Márffy István lett Babó-díjas. Márffy István, Tihany királya. Egy kis baráti kör tagjai, akárcsak Cseh Tamásék indián törzse, kamaszkoruk óta játsszák – bizonyos értelemben halálos komolyan, ahogy játszani kell – ezt a királyságot, miniszterekkel, koronatanáccsal. Ha Cseh Tamásék játékának az volt a felnőtt üzenete, hogy a népeket "tüzes vízzel" kábító, öntudatuktól és földjeiktől megfosztó, egymástól távoltartott rezervátumokba ketrecező, a sorsukról való döntések közelébe sem engedő elnyomókkal szemben ébren lehet tartani az ősi szabadság szellemét, ez a királyság is a szabadságot védte, sőt, többet is: a szuverenitást. Mert a kivonulás szabadságánál több az, ami a magyar történelem nemesi szabadságában is kifejezésre jut: az országért viselt felelősség jussa, e juss kikövetelése. A királyság-játék ébren tartotta résztvevőiben azt a felelősséget, azt a készenlétet, hogy bár a hivatalos hatalom mindenáron monopolizálni igyekszik az ország életének irányítását, ne fogadják el ezt a monopóliumot, hanem igazi szuverénként megőrizzék képességüket arra, hogy felelős döntéshozókként, senkinél sem alábbvalóként vehessenek részt az egész társadalom sorsának alakításában. Alighanem szerepe van e játéknak abban, hogy amint lehetett, a játékosok a valóságos életgyakorlatnak, az élhető élet újjászervezésének is kulcsemberei lettek. Márffy Istvánnak meghatározó szerepe van abban, hogy Paloznak Ybl-díjas település (mint ahogy Somogyi Győző és társai Salföldet tették a Káli-medence gyöngyszemévé, s ahogy Somogyi Győző kézzel írt-rajzolt lapja, a Káli Híradó meg az egész vidék öntudatának és önismeretének erjesztője, ébren tartója, szuverenitásra nevelője. A királyság valóságos életre kelt).

Márffy, a restaurátor, először a birtokába került udvarházat élesztette fel, bontotta – s teljesítette – ki barokk szépségeit. A szó szoros értelmében kőről kőre, ajtófélfáról ajtófélfára haladva egymaga építkezve tapasztalta, tanulta meg a középkori építőmesterség fogásait, s ugyanezt tette a belső berendezéssel is, gondos aprólékossággal rekonstruálva, teremtve újra a bútorzatot, hozva helyre a régi fóliánsokat. Templomok maradványait, kallódó relikviáit beépítve gyönyörű kis kápolnát és méltóságteljes lovagi gyűléstermet is épített, s korántsem csupán műemléknek: a hívő ember mindennapi gyakorlata visszaadja ezeknek eredeti tartalmait is. De Márffy István Babó-díjában a továbbiak is benne vannak. Mert tevékenysége nem állt meg saját portája határainál. Ha kérték, hívták, másoknak is példát adva segített hasonló stílusérzékkel helyreállítani, újrateremteni a pannóniai magyar barokkra oly jellemző kúriákat, présházakat: aki Paloznakon jár, több szépséges épületen dicsérheti az ő szakértelmét, keze munkáját. A faluközösség önkifejezésének és összetartásának egyik legfontosabb tárgyegyüttese a térben is a falu gerincét adó kálvária; Márffy Istvánnak ennek helyreállításában, új szobrokkal való kiegészítésében is kulcsszerepe volt.

Paloznaki kálvária. A helyreállítás Márffy István munkája

Ha eddig "hagyományőrzőkről", a hagyományok továbbépítőiről beszéltünk, a filmkészítés modern művészete látszólag nehezen illeszthető a sorba. (Pedig Szőcs Istvántól Huszárik Zoltánon, Sára Sándoron át mai fiatalokig a magyar filmtörténet is számos példáját adta már annak, miként lehet ez a mindössze százesztendős művészeti ág nagyon is hagyományőrző és -építő: szellemében, képi nyelvezetében, minden mozzanatában). 2004 Babó-díjasa, Erdélyi János – persze megint egészen más személyiségként, de nagyon is megfelel a díj kiírásának. Ő talán többek számára ismert, hiszen dokumentum- és játékfilmjeit nem csak bemutatták a televízióban, hanem közülük egyik-másik – talán leginkább a mosonmagyaróvári sortűzről készült Sortűz után illetve a Vérrel és kötéllel – széleskörű hatást is gyakorolt; sokak számára emlékezetes az Eperjes Károly főszereplésével készült Indián tél című játékfilm is. Kapott (2009-ben) Balázs Béla-díjat; megkapta a XXII. Filmszemle legjobb dokumentumfilm díját (1990), a "13 nap remény Dokumentumfilm Fesztivál" (2006) fődíját. Ő maga is tagja fiatalok filmjeit bíráló zsűriknek, mégsem sorolható azok közé a filmesek közé, akik a szakma, a média és a közönség figyelmének középpontjában celebesednek. Már csak az is jól mutatja ezt, hogy bár az utóbbi években is szinte minden évben készült egy-egy filmje, most éppen borboltjában várja a vendéget Kőszeg városának központjában. Erdélyi János először is megalkuvástalan harcos. Szinte minden alkotása vagy a múlt szörnyűségeivel vagy a jelen ártalmaival való szembenézés és szembeszegülés. Ahogy ő maga is nyilatkozta, becsületes ábrázolóként, a hiteles művészet szellemében mindig megmutatja a negatív szereplők "igazságát" is, de ezt mindig úgy teszi, hogy az is kiderüljön, az Igazság miért nem lehet egy percig sem az ő oldalukon. Nem öncélú művészi ambíció, hanem ez az igazság iránti elkötelezettség – s hogy egy tizenkilencedik századinak tűnő kifejezést használjunk, a nép iránti hűség – hozatja vele létre a filmeket, ha népen a lakosság, a sokaság, minden ember lelke mélyén lakó nemesebb vonásokat, a nemzet tagjaiban rejlő jobb – és jobb sorsra érdemes – lehetőségeket értjük; ahogy ezt véleményünk szerint történelmünk jobbjai mindig is értették. (A nép ezért mindig pozitív fogalom). Ha csak témáit soroljuk – s korántsem tudjuk valamennyi munkáját felsorolni – abból is kirajzolódik ennek a harcos jellemnek a képe. Kikről készített portréfilmet? Például az évtizedekig elhallgatott papköltőről: Mécs Lászlóról; 56-os mártírokról: Szigethy Attiláról, Földes Gáborról; a rendszerváltás idejének olyan "szegénylegényeiről", mint Döbrentei Kornél vagy Csengey Dénes. Miről készített filmet? Már a nyolcvanas években a rendszer hazug szerveződéséről, aztán a mosonmagyaróvári sortűzről, a megtorlásokról, a Gulágon szenvedett magyarokról, a szerbiai "csetnik-mészárlás" áldozatairól, az 56-ért Romániában elítéltekről, a tiszai nagy árvízről. S aztán a múlt gazdasági rendjének pusztulásáról: ártéri halászokról, gyümölcsfajtáink eltűnéséről, folyóink határon túlról való szennyezéséről, a magyar földek eladásáról. S a magyar–roma együttélésben fellobbanó gyilkos indulatokról már akkor, amikor ennek még az országos közhangulatban szele sem érződött. Egy nép, egy kultúra életének a legfontosabb drámái meg kell jelenjenek annak műveiben, aki e nép, e kultúra szolgálatának kötelezte el magát, s akinek szemlélete ennek a népnek, ennek a kultúrának az életében gyökerezik. S ez az elkötelezettség Erdélyi Jánosnál nemcsak a filmkészítő hivatástudata. Mint Kemenesalja szülötte, társaival együtt felvállalta a kemenesaljai Berzsenyi által megénekelt életforma – megint csak a pannóniai magyar életforma – újraélesztését, életben tartását. Mozgalmat szerveztek a Kissomlyó szőlőhegyének megvédelmezésére, s ennek köszönhetően ez a hagyomány még életben van – a kőszegi borbolt is ennek bizonyítéka –, s védelmezői együtt küzdenek más bortermelő vidékeink – Balaton-felvidék, Somló, stb. – minőség- és szellemiség-védő közösségeivel a bomlasztó, ipari szemléletű behatolással szemben. Beszélhetnénk még arról, hogy Erdélyi János filmjeinek képvilágában miként van jelen a fentebb említett szakmai elődök munkásságát is jellemző látásmód, de a legfontosabbnak azt a szellemet érezzük, amelyben a hagyományos, "emberarcú" élet védelme, az ezt megerőszakolni akaró hatalmak elleni tiltakozás semmi egyéb, mint egy élni, a saját, szerves útját járni akaró, saját anyanyelvén beszélő kultúra önkifejezése.

A következő Babó-emlékkiállítás az etyeki Lucza Daniellát mutatta be. Az első nőt a példaembernek szánt férfiak között. S nagyon kellett már ez is, hiszen a nemzeti kultúra, az élő hagyomány legalább annyira a női megtartó erőn nyugszik, mint a férfiak küzdelmein és ötletáradásán. (Németh László sem véletlenül állít nőket a Kert- Magyarországról szőtt látomásai szívébe). Lucza Daniella éppen ilyen, Németh László-i hősnőnek való asszony. Bár aki ismeri, aligha a "hős" jut elsőnek az eszébe róla, sokkal inkább a szeretet. (Pedig milyen hősi életet kíván a mindennapi szeretet is...) A szeretet, ami népes családja tagjaira éppúgy ráterül, mint a vendégre vagy azokra a tárgyakra, amelyek kikerülnek a keze alól. Lucza Daniella egy immár sok generációs művészdinasztia tagja: édesapja (Csákvári Nagy Lajos) szobrász- és festőművész, édesanyja (Csókos Varga Györgyi) festő- és textilművész; öt férfi- és két nőtestvére közül is szinte mindenki valamilyen művészeti ág művelője, s legalább ennyi az alkotó a következő generáció tagjai között is. Amikor családi kiállítást állítanak össze, abból a hajdani kézműves-nemzetségek ereje árad: a különböző s mégis egygyökerű világszemlélet, anyagtisztelet és szakmai tudás.

Erdélyi János Indián nyár című filmjéből, jobbról Eperjes Károly

Lucza Daniella a rómaiak elhagyott örökére épült Csákvár fazekasaitól tanulta ki a keramikus-mesterséget. Ontja gyönyörűséges tányérjait, poharait, butelláit és táljait, szenteltvíztartóit és keresztelőmedencéit s kályhacsempéit, amelyeken a virágok, madarak, (vagy akár szarvasok, lovak) ábrázolási hagyománya – miként Babó Antal famunkáin is – egyéni mintázatokba kacskaringózik. Nincs két egyforma darab – s nemcsak azért, mert a gépi tömegtermeléssel szemben a kéz nem jár rá kétszer pontosan ugyanarra, hanem alapvetően azért, mert alkotójuk állandóan kísérletezik; kísérletezik színekkel, formákkal, mázakkal, égetésmódokkal, s bár így az egyes kísérletek "alkotói korszakokat" különítenek el, stílusa mégis összetéveszthetetlen. S amikor nem az agyag lehetőségeit vizsgálja, hanem például kabátot sző, ugyanazon a szinten hoz létre szépséget, s ami kikerül a keze alól, abból ugyanúgy a magyar nép más népekével összetéveszthetetlen szelleme beszél hozzánk. Énekel a község kórusában; korábban részt vett a színjátszó mozgalom izgalmas kísérleteiben férjével, Lucza Gyulával, aki aktív szerepet vállal Etyek közéletében is; ők, családjuk több tagjával együtt valóban a helyi kulturális élet meghatározó alakjai.

Lucza Daniella és kerámiái

A ház, amelyben élnek, saját kezük munkája, maga is műalkotás. A ház kertben áll, a dombok felé nyújtózó etyeki tájba szinte észrevétlenül belesimuló kertben; tornáca, mint a természettel barátságot tartó életformákban szerte a világon, a ház egyik legfontosabb része; kandallója, amelynek gyönyörű csempéit természetesen a ház asszonya készítette, a lakás nemcsak testi, hanem lelki melegséget is árasztó középpontja; az ebédet a család a konyhában az ő színes tányérjaiból kanalazza; a szeretettel főzött leves hullámai közül hajók és egyszarvúak képei bukkannak elő. A művészet itt nem önmaga kimerevített, piedesztálra emelt emlékműve, hanem valóban az élet természetes része, ami esztétikai értéket ad az élet minden mozzanatának. A család körül – nekik maguknak is öt gyermekük és öt unokájuk van – ott a nagy család, a körül meg ott vannak a barátok, ott van egy emberekkel teleszőtt élet. Szentivánéjkor, az ősi tűzünnepen, életünnepen olykor száznál is többen sürgölődnek az udvaron az ételek, italok, ritmusok és dallamok által összekötött emberek közösségében. Ekörül a kör körül pedig ott vannak a még tágabb körök: Etyek, amelynek gondjait és örömeit a magukénak tekintik; a magyarság, a nemzeti kultúra, amelynek szolgálata az ő számára nem melldöngető ideológia, hanem megint csak a legtermészetesebb mindennapi cselekvések sorozata.

A szolgálat szóhoz a szolgalelkűség, az alázathoz a megalázkodás asszociációi is hozzátapadnak. Pedig az igazi szolgálat, az igazi alázat mindig önkéntes vállalás, szabad, büszke lelkek vállalása, akik megértik, hogy az ember nem pusztán azért él a földön, hogy minél többet elfogyasszon belőle. Lucza Daniella csöndes szelídsége mögött is kemény tartás feszül, amely éppen azért is ölti a csöndes szelídség formáját, mert a szabadon választott szolgálat, a nem-önfeladó alázat, vagyis magyarul a mindent átható szeretet kormányozza. Nem ismerünk senkit, aki inkább hasonlítana a Németh László-i asszony-ideálra, mint éppen Lucza Daniella.

Az első (trianoni) határon túli kiállító a gútai Vermes István volt. Vermes István gátőr, hagyományőrző fafaragó és lovas íjász. (Csak néhány hellyel Kassai Lajos mögött a világranglistán). A kiállításon saját készítésű tárgyai voltak láthatók: faragások, Babó Antalhoz méltó ágy, tarsolylemez-ábrázolások, lábas üst, s a házuk mellett felállított jurta berendezése. Vermesék háza is, csakúgy, mint Luczáéké, fatornácos épület: ugyanolyan, természetben folytatódó élet lakik benne. A Duna holtága mellett, a község szélén áll, s pár lépéssel már kies csalitban jár az ember; ott, a gát alatt építették ki a lovas íjászok gyakorlópályáit. Vermes Istvánnak egész kis csapata van; messziről, a Csallóközön túlról is járnak hozzá tanulni ezt az ősi magyar életformát (mert nem csak sportról van itt szó, hanem – akár a keleti küzdősportok komolyan vevőinél – az ember tartását, belső-külső harmóniáját meghatározó világszemléletről, amely nélkül, higgyük el a mesternek, a nyílvesszők sem érnek célba). Ezt a szemléletet, fegyelmet, a társakra és az ember négylábú társaira való odafigyelést, a munka iránti alázatot tanítja Vermes István a tanítványainak, akik között természetesen ott van az ő fia és két lánya is. (S mint minden jó szülő és jó tanár, olyan tanítványokat nevel, akik még túl is növekedhetnek rajta: fia már még-előbbre jár az említett világranglistán, s ma már ő is rátermett oktatója a többieknek). A bensőséges családi körből nem hagyhatjuk említetlenül a feleséget sem, aki meg lovas-terápiával kísérletezik: civilizáció-szülte lelki betegségeink áldozatainak sokat segíthet az állatok testi érintése, a velük folytatott együttműködés.

Egy tarsoly Boka Gábor alkotásai közül

Vermes István is alapvetően szelíd ember, s amikor a nemzetek együttéléséről van szó, akár a kisebbségi sorban élő magyarok többsége, béke- és megértéspárti. De ahogy az ő szelídsége is a kemény, férfias tartás adta nyugalmon alapszik, ebben a kérdésben sem megalkuvó. A többségi nacionalizmussal szemben mindig kész kiállni az övéi mellett, s lovas íjász iskolájával is erre nevel; arra, hogy egy kultúra, amely tiszteli a többiek kultúráját, megkövetelheti és meg is kell követelje a maga számára is a tiszteletet. Arra nevel, hogy az ember legyen büszke a maga kultúrájára, a maga hagyományaira, azok sajátosságaira, és ismerje azokat. Tábortűz mellett, jurtai beszélgetéseken ilyen önismereti, nemzetismereti "tanfolyamon" is átvezeti a köré gyűlőket. Igazi kovászember, pillérember ő is.

Vermes István jurtája

A Babó-díj vonzáskörébe kerültek közül kétségkívül ma övé a legnehezebb szerep. De éppen ezért talán az egyik legnagyobb jelentőségű is. A kultúra őrzése, "alkotó továbbvitele" sosem olyan fontos, sosem olyan életbevágó, mint akkor és ott, ahol és amikor elnyomatásban, üldöztetésben, hátrányos megkülönböztetésben van része; ahol és amikor a külső közeg ellenállása lecsiszolhat, lefaraghat egyeseket a közös kultúra fájáról.

Felső Barnabás önmagát természeti embernek aposztrofálja. Bár többségükben tárgyalkotókat választott ki a kuratórium, őnála maga az életforma volt a döntő szempont. Felső Barnabás érsekcsanádi természetvédelmi őr természetbe ágyazottsága – amiről még lesz szó – persze olyan fokú természetismeretet és természetértést eredményez, aminek aztán azok a kiváló természetfotók is következményei, amelyek a kőszegi kiállítás törzsanyagát adták. De a kiállítás-megnyitón jelenvoltakat is elsősorban a Babó Antal színes mesélőkedvéhez hasonló elbeszéléseivel, történeteivel nyűgözte le személyisége. A díjazottak közül külsőre – de talán habitusában is – alighanem ő hasonlít leginkább Babó Bandira, ha persze egyikük sem hasonlít senki másra igazán.

Felső Barnabás a gemenci erdőben, a Duna árterében éli az életét. Úgy belésimulva, hozzáigazodva a természethez, ahogy a természet lényei, növényei teszik, s ahogy ő is hangsúlyozza: elvéve tőle, amire szükségünk van, de soha sem többet. Nem zárkózva el a világ új találmányaitól, de nem is szolgálva őket. Ott, az erdőben nevelkednek gyermekei is – ahogy ő mondja – polihisztornak: "a kislányom is fog majd hegeszteni, esztergálni, filmezni, fényképezni, halászni, gitározni, citerázni, zárat javítani, főzni, gyümölcsfát oltani". Egész embernek lenni, mint ahogy a természetben is minden egész. S hogy ő és felesége mint növelgetik gyermekeiket, csendesen, határozottan, csupán a példával, szeretettel, az külön csodálatra méltó: ritkán találkozni egymásra olyan testvéri szeretettel figyelő gyerekekkel, olyan harmóniát sugárzó családdal, mint az övék.

Ez a természetesség mindent áthat, amit Felső Barnabás csinál. Már azzal valamilyen varázslatba vonja az embert, ahogy főz – megtapasztalván azt is, hogy amit a növényektől, állatoktól eleségül kapunk, miképpen áll össze a leginkább magától értődő módon; ezt a főző-istentiszteletet televíziós sorozatban is bemutatta. De bemutatta azt is, mint merül le télvíz idején a jeges Dunába egy szál fürdőnadrágban halat keresni; tudván mindazt, amit az igazi indiánok... Nem véletlen, hogy Cousteau kapitánynak is ő lehetett a kísérője, amikor a Dunán forgatott. Szenvedélyesen harcol azért, hogy az uniformizáló modern élet nyomása ellenére megmaradjon az a rengeteg természetes életforma, amellyel az ember az évszázadok-évezredek alatt megtanulta túlélni a viszontagságokat. "Újra meg lehet találni – mondja – a helyét a szürkemarha-tartónak, a sulyomszedőnek, a nádvágónak, a gyékényvágónak, a halásznak, az ártéri méhésznek".

A magyar hagyományok továbbéltetése? A bölcs, ősi ártéri fok-gazdálkodás élesztésének is ő az egyik hazai apostola, mint ahogy génbankot hoz létre annak reményében, hogy a hajdan oly nagy változatosságban termesztett gyümölcsfajták ne veszhessenek ki végleg a magyar tájból. Nem a természetre távolról áhítozók olykor széplelkű túlzásokba eső módján gondolkodik minderről, hanem mint a Kelet jin–jang filozófiája: tudván, hogy a Rossz ismerete nélkül nem lehet a Jót sem megérteni, s hogy mindennek, így az ökoszisztémának is a lényege az egyensúly. Ezzel a szemlélettel folytatja életveszélyes küzdelmét az orvhalászok ellen is; megértvén azt, aki tisztelettel van a természet iránt, s csak a maga részét veszi el tőle, de kérlelhetetlenül azokkal szemben, akik megsértik a rendjét. (E kérlelhetetlen, kivételt nem ismerő rend-őrizetet megtapasztalhatták tőle az ország tilosba tévedő hatalmasságai is). Az orvhalászok felgyújtották a házát is, de ő ebből is megújító energiákat tudott meríteni. Felső Barnabás elsősorban abból ad példát mindannyiónknak, hogy miképpen lehet és kell szabad embernek lenni.

Nagy Zoltán a második fazekas a kiállítók sorában. Ő is a kivonulók közé tartozik: Budapestről költözött Sárszentlőrincre, miután – a magyar fazekasság nagy központjaiban, mezőtúri, karcagi, korondi mesterektől, köztük a Babó-díjnál is számba vett, csak sajnos, közben eltávozott Pál Antaltól – tanulta ki a mesterség titkait, fejlesztve aztán tovább, bejárva a járatlan utakat is. Érzékeny, csöndes, kedves ember, ám ha a fazekasságra fordul a szó, órákig képes értekezni – lelkes szívvel megosztva hatalmas tudását – a technikák, az anyagok, a színek természetéről; mint ahogy ugyanez a lelkesedés hajtja a kísérletezésben, vagy az elődök keze munkájának tiszteletteli megőrzésében is. (Olykor komoly küzdelmeket folytatva egy-egy míves régi tárgy megmentése érdekében).

Lőrincz Zoltán, a díjazott Nagy Zoltán és Somogyi Győző

Az egész élete értékőrzés. Hiszen benne élnek annak az evangélikus gimnáziumnak az épületében, ahová annak idején Petőfi járt, s mely azután az ő őseinek vált lakhelyévé; aligha lehetne méltóbban őrizni annak az örökre-fiatal prófétának a lába nyomát, aki a "nem ismerek magamnál sem kisebbet, sem nagyobbat" tanítását hagyta ránk, mint három tündéri gyerek zsivajával töltve elevenné egy népmese-hangulatú kerámia-faliképekkel körberakott szobát. Nagy Zoltán gyönyörű kályhákat készít; olyan kályhákat, amelyek a népmesék királyainak termeibe illenek. S gyönyörű faliképeket, amelyek – csakúgy, mint a kályhák festett csempéi – a honfoglalás előtti időkbe visszanyúlóan idézik fel, éltetik tovább az ősök motívumait, színeit, másokéval összetéveszthetetlen fantáziáját.

Nagy Zoltán kerámiaképe

Nagy Zoltán képei derűsek akkor is, amikor tragédiákról szólnak, mert a népművészetben oly gyakori bumfordi humor, önirónia uralja őket, meg a gyerekek elkötelezetlen optimizmusa; s szétválaszthatatlanul rakódnak bennük össze az iráni és kaukázusi meg sztyeppei motívumok a magyar reneszánsz szellemével meg a tizennyolcadik század végének a népművészetbe is behatoló könnyed, farsangi világlátásával, Csokonai tüdejét kiköhögő játékosságával. Sok köztük a vallási témájú kép is, ám ezek is mesevilágba vonva (valahogy úgy, ahogy Böjte Csaba prédikációiban): ettől a vallás visszanyeri gyermekhitű tisztaságát, a népiség pedig áhítattá nemesedik; a képek segítségével visszatalálunk mindkettő eredeti értelméhez. (Mint ahogy illusztrálva egy-egy meséjét, feltárul földije, Lázár Ervin műveinek gyökérzete is). Nagy Zoltánnak élete párja egyben alkotótársa is: a tűzzománcos feleséggel – mint egy kiállításuk címében is vallják – együtt járják az útjukat.

Ez idáig a legfrissebb kiállító a horvátzsidányi születésű Gregorich Ferenc volt, aki ma Ostffyasszonyfán él. Faműves, népzenei művészeti vezető. Gépész-üzemmérnök volt, fémmel dolgozó ember, akárcsak korábban Babó Antal, de a fa életőrző anyaga őt is a bűvkörébe vonta; sorra készültek aztán bútorai, tárgyai, kopjafái, majd kápolnák domborművei, oltárai is. (Celldömölkön '56-os, Jánosházán trianoni emlékmű.) 15 éven keresztül – a schönstatti lelkiségi mozgalom tagjaként – cserkész jellegű, teljesen nomád táborokat vezetett, szervezett; természetszeretetre, tiszteletre, az egyszerű, akár mostoha körülményeknek nem is elviselésére, hanem élvezetére, énekekre és muzsikára tanítva az erdei fiútáborok lakóit.

A zene meghatározó az életében: néptáncos feleségével – megint egy egészében páros élet – házasságkötésük óta működtetik a népdalkört és citerazenekart, s ennek jelentőségét felesége szavaival lehet talán legjobban jellemezni: "Aki a népzenével bensőséges kapcsolatot talál, a hazáját is jobban szereti". S a népzene életben tartása legalább olyan fontos "a magyar formahagyományok továbbvitele" szempontjából, mint faragásokban, festett mintákban, anyagkezelésben őrizni a kultúra szellemiségét. Az egyik legnagyszerűbb alkotás azonban az ő esetükben (is) a család. A kiállításmegnyitón együtt zenélt, együtt volt a Gregorich házaspár, öt felserdült gyermekük, meg az ő párjaik, olyan békességes, vidám, közvetlen nagycsaládban, amit idejétmúltnak mondanak a nukleáris korszak individualista önpusztítói. Ebben bizonyára nagyon nagy szerepe van Gregorich Ferenc szerény, kedves, a jó értelemben vett gyermeki hittel és tudatos, felnőtt szeretettel áthatott egyéniségének.

Gregorich Ferenc családi citerazenekara

Már az eddigi – s reméljük, még sokáig gyarapodó – arcképcsarnok is érzékelteti: hányféleképpen építhető egy emberi(bb) Magyarország... Szelíden és harcosan, vidámsággal és drámaisággal, a természet és az ember tiszteletével, istenhittel és hazafisággal, szépséggel és szeretettel. S hányféle, különböző személyiség, hány különböző, de egy irányba tartó emberi törekvés, hivatottság munkálkodik, éleszti az életet a magyarok országában (is). Babó Antal barátainak társasága a maga szerény módján a szálak összekötésével próbálkozik. Budapest, Velem–Cák, Paloznak és Etyek, Guta és Érsekcsanád, Debrecen, Sárszentlőrinc és Ostffyasszonyfa között szövődött eddig a háló, s szövődik remény szerint sűrűbbre s nagyobbra.

Említhettük volna egyébként a már összekötött települések között Kőszeget, Salföldet, Egyházashetyét vagy Szombathelyt és Gyöngyösfalut is, hiszen természetesen a kuratórium is része a hálónak. S résztvevői nem csak egy zsűri tagjai. Hiszen ki ne ismerné Somogyi Győző életútját, aki a legnehezebb utat választotta, éppen az Istentől megfosztott munkások közé menvén vigaszadó papnak, amikor ez szembeszegülést jelentett a hatalom szándékaival; aki a Káli-medencébe költözvén oroszlánrészt vállalt a helyi népi építészeti hagyományok megőrzésében, újjáteremtésében; aki az egyik leginkább gerincegyenesítő magyar hagyományt, a huszárság hagyományát felelevenítendő alapított huszárezredet (kiterjesztve aztán a hagyományélesztést a végvári kopjásokra is); aki említett, kézzel írt hírlapjával tanítja vidéke lakóit öntudatra, önigazgatásra, környezetük és az erkölcsi értékek tiszteletére; aki a hazaszeretet gondos alázatával lerajzolta egész Magyarországot; aki, mikor már temették a hagyományos juhászatot, nem restellett felszentelt pap és nagyra becsült festő létére juhásznak is állni; s persze nem utolsósorban: aki festészetével újraélesztette, a huszadik-huszonegyedik század emberének szemével újra végigpásztázta történelmünk panteonját. (S akinek felesége, Korényi Dalma szobrászművész, ezen életforma résztvevőjeként, saját alkotómunkája mellett szövőtáborokat is vezet).

Ambrus Lajos sem csupán író, szerkesztő, a magyar nyelv avatott forgatója. Hiszen a Kissomlyó Erdélyi János kapcsán említett megvédelmezésének, felélesztésének éppúgy ő volt az egyik motorja, mint ahogy az egyházashetyei Berzsenyi-kultusznak, az egyik legmagyarabb szellemi örökség ápolásának is (s a "motorja" helyett talán helyesebb itt, ha mindennek a "szívéről" beszélünk...). Vagy Lőrincz Zoltán, a felszentelt református lelkész és kiváló művészettörténész, a tantárgy egyetemi tanára, minden Babó-emlékkiállítás házigazdája és egyik szervezője, a kőszegi művészeti élet jeles személyisége. A két pap (Győző és Zoltán) barátsága példát ad arra is, hogy a magyarság ökumené, amelyben nincs, nem lehet jelentősége a felekezetek történelmi ütközeteinek, hiszen mindegyik egyház ugyanarra a keresztre – és igaz emberek esetében a nemzet felemelkedésének ugyanarra a víziójára – néz fel. Zoltán amúgy is a béke embere, az emberek közti megértés építője, aki azonban ihletetten keménnyé és kérlelhetetlenné válik, amikor a romboló gyűlölet bármilyen formájával kerül szembe. S mellette felesége, Lőrincz Magdika, a gasztronómia művésze, aki a kuratóriumi üléseket és a kiállítókat a kezdetektől fogva az ősi magyar vendéglátás szívmelengető tradícióival veszi körül, kőszegi otthonuk paradicsomkertté varázsolt környezetében. Boda Balázs és Oláh Kati, a festő házaspár előbb Óbudaváron, ma Paloznakon állította fel "Képíró Műhelyét": Balázs a németalföldi festészetre is emlékeztető, tűéles hitelességű képeken őrzi a Balaton-felvidéki kultúra pusztuló értékeit, Kati pedig a keleti festészet párába burkolt látásmódjával idézi fel ugyanezen vidék mesehangulatait. A műhely az igazi, a reneszánszból ismert művész-életforma lehetségességét is hirdeti a mai kor Magyarországán. S közben mindketten szüntelenül járják a környéket, összegyűjtögetve annak emberi kincseit, kinek ebben, kinek abban a tulajdonságában látva meg a tiszteletre méltót. S nem utolsósorban aktív kereső tagjai a hitéletnek, a hit huszonegyedik századi formáinak is.

Babó Antal fia, Babó Áron, lehetett volna Cremonában – a hangszerek Mekkájában – hangszerkészítő, de ő azt választotta, hogy apja kivonulását beteljesítve a gazdálkodásnak szenteli magát, Budapest szülöttjeként a föld, az állatok, s az egész életforma értőbb ismerőjévé, hívebb követőjévé válik, mint a falu "őslakói", akiknek ifjabbjai ma már tőle kapnak példát az ésszerű gazdálkodásra. S éppen azt a természetes, egész életet éli, amit Felső Barnabás is megfogalmazott: az aratás, lovaglás, famegmunkálás, gépszerelés mellett Bach-szonátát játszva, gyümölcs-génbankot létesítve, olvasgatva, a történelem titkait mérlegelve, s persze ismerve a csillagok járását is. S Durst Andrással és másokkal együtt építgetve a saját nemzedékében is az együttgondolkodók kis közösségét. (Ő is megtalálva mindehhez a maga párját, Andreát, aki a magyar népi kézműves hagyományok gyakorlója és oktatója is). Halasi Sándor fogorvos, de igazi polihisztor, aki finom kis szobrokat farag, művészi szinten csellózik, varázslatos hangulatú kertet épít; egész életét áthatja az esztétikum és szenvedélyesen őrzi városa értékeit, történelmi múltjának minden mozaikdarabkáját. S még folytathatnánk.

A baráti körből indult az a kezdeményezés is, hogy egyetemi szak szerveződjék "A magyar kultúra képviseletének" oktatására. A magyar kultúra számos kiválósága vállalta ebben a részvételt, s hosszú évek alatt sikerült is megszerezni az engedélyt – legalább szakirányú továbbképzés beindítására. (Az már közállapotaink – s főképp a gazdasági nehézségek – következménye, hogy az engedély ellenére a szakot mindezidáig nem sikerült elindítani. Remélhetőleg jobb időkben erre is sor kerül majd).

Valamilyen befejezés kívánkoznék ide. De – hála Istennek – nincs szó befejezésről. Az emlékkiállítások sora, a háló bővítése ebben az évben is folytatódik. S ha az olvasottak nyomán bárkiben felmerül: "de hiszen ilyen (félárnyékban élő) példaembereket, ilyen alkotókat én is ismerek", kérjük, segítsen; hiszen jól tudjuk, hogy mint az ősi pusztai bölcsesség tanítja, a mégoly kemény nádszál is csak egybefogva válik eltörhetetlenné.