KARTHAGO ÉS A TÉTOVA RÓMA

Mint az idősebb Cato, úgy érzem magam. Tíz éve immár, hogy a Vasi Szemlében – számos előzmény után – még egyszer elhangzott a Ceterum censeo. Ám Karthago még mindig áll, s még csak arról sincs vita, el kell-e pusztítani a sodródás, a tehetetlenség, a passzív túlélni akarás Karthagóját. Csend van. Vihar előtti csönd? Halotti csönd?

Miközben zajos változások mennek végbe a világban. Ezek kihatnak a mi kis világunkra is.

Gyökeresen megváltozik a felsőoktatási térség. Még mindig kiszámíthatatlan a változás iránya, mértéke.

Tény, hogy kedvezőtlen a demográfiai helyzet.

Tény, hogy túl sok a felsőoktatási intézmény.

Mintha felismernék, hogy a Bologna-folyamat – legalábbis annak Magyarországon megvalósuló változata – nem hozott áttörést, nem oldotta meg a munkaerőpiaci problémákat. A hagyományos szakok jelentős százalékában az alapfokú egyetemi képzés olyan diplomát ad, amelynek az értékét és felhasználhatóságát nehéz meghatározni. Nem a rendszer elvetésére kerül sor, még csak nem is gyökeres átalakítására, hanem csupán finomhangolásra, durvábban fogalmazva: toldozgatására-foldozgatására, a kiskapuk építésére.

Csökken számos területen az államilag támogatott képzési helyek száma. A szombathelyi felsőoktatási kínálatból leginkább a bölcsészettudományi szakok és így az egész kar kerül nehéz helyzetbe. A bölcsészeké a legolcsóbb értelmiségképzési forma, egyszersmind olyan szakokkal, amelyek szorosan összefüggnek a nemzeti tudat alakításával. Ez a döntés elég világosan fejezi ki azt, hogy a politika hogyan viszonyul – a szlogenek ellenére – a kultúrához, a nemzet szellemi jövőjéhez. A terhek nem háríthatók át az egyre nehezebb körülmények között élő lakosságra. Nehezen képzelhető el, hogy éppen ezekre az alapvetően fontos, de az egyetemi alapképzés (BA-szint) bizonytalan státusza miatt ellehetetlenülő szakokra adjanak ki sokszázezer forintot. Vagy ha igen, akkor már – vállalva az idegenben lakással járó többletköltségeket – valamely hagyományos nagy egyetemre megy a továbbtanulni vágyó. Itt csak akkor marad, ha az elégséges érettségije ellenére is látja, hogy diplomához juthat, vagy – s ez volna a kívánatos feltétel – olyan képzési tartalmakat kap, amelyek máshol nem érhetők el, ugyanakkor kurrensek.

Mintha nem volna elegendő forrás a felsőoktatás finanszírozására, mint ahogy másra sincs. Ám ezt a politikát nem – gyakran áttetsző – magyarázatokkal kell leplezni, hanem nyíltan be kell vallani: nincs pénz, nincs akarat. Mert a politika ott kezdődik, hogy a szorult helyzetben felvázoljuk a fejlődés (nem a visszafejlődés!) irányát, meghatározzuk a célt, amelynek érdekében a megszorításokat be kell vezetni és el kell szenvedni. Az oktatásnak, a felsőoktatásnak, a kutatás-fejlesztésnek minden esetben a legfontosabb stratégiai célok között kell szerepelnie. Unalmas már hivatkozni a japán, a dél-koreai vagy éppen a finn példára. Nem hivatkozni kell rájuk, hanem követni példájukat.

S eközben kiürül az ország szellemi élete.

A felsőoktatás várható átalakítása közben nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a burjánzó felsőoktatási intézmények körül többnyire kialakult egy értelmiségi közeg, amely kétségtelenül értéket képvisel. S az intézmények megszűnésével ennek a közegnek a sorsa ellehetetlenül. Holott éppen ez a réteg segíthetne az adott település, a szűkebb és a tágabb régió minőségigényű fejlesztésében. Ha a helyi politika ezt igényli.

Mert különben egy-egy régió szellemi élete ürül ki.

Szombathelyen a felsőoktatást évtizedeken keresztül elsősorban a főiskolai szintű pedagógusképzés jelentette. A hőskorban, azaz az 1960-as években, a lehetőségek szerinti választékbővítéssel (a tanítóképzés mellett a könyvtár és a népművelés szak bevezetésével) és az infrastruktúra fejlesztésével (zárt láncú tv, video) vált ki az intézmény a hasonló profilú főiskolák közül. Az 1990-es években meghirdetett egyetemmé válási program révén az akkor még a jelenleginél jóval számosabb, mintegy 80 intézményt számláló főiskolai szektorból az első saját jogú egyetemi szakokkal, saját egyetemi tanárokkal tűnt ki. Egyszersmind a tanárképzés, s ezzel összefüggésben, valamint a kínálat bővítésével, szellemi műhelyek kialakításával (a tanszéki kutatások révén megjelenő számos sorozattal, a Savaria University Press megalapításával, a Societas Scientiarum Savariensis létrehozásával) az intézményfejlesztés területén kínált különböző megoldásokat a politika számára. A mai, regionális integráció révén létrejött, szombathelyi részvételű Nyugat-magyarországi Egyetem gondolata is még az 1990-es évek első felében fogalmazódott meg. Sajnos, a politika akkor éretlennek bizonyult a döntő lépés megtételére. Ám ami késett, nem múlott el. Az integráció – igaz, a korábbi tervekhez képest más feltételekkel és más körülmények között, de végül is – megvalósult.

Egy integráció elvben számos kedvező lehetőséget hordoz magában. Megszüntethet felesleges párhuzamosságokat, összeadhatja az összebútorozó intézmények szellemi erejét, szinergikus hatást generál. A nem egy városon belül végrehajtott integráció azonban veszélyeket is rejt. Például az egyes résztvevők – ha a helyi hangulat úgy kívánja – hajlanak arra, hogy intézményüket mintegy független, magasabb szintű felsőoktatási intézményt "adják el", holott ez a magasabb státusz éppen az integrációnak köszönhető.

Egyetemi integráció eredményeként megszüntethető az a szinte csak Magyarországra jellemző állapot, hogy universitas és egyetem nem azonos. Magyarországon még ma is vannak önálló egyetemi státusszal rendelkező felsőoktatási intézmények, amelyek a klasszikus európai felsőoktatási térben csak egy-egy egyetem karai lehetnének, semmiképpen nem önálló intézmények. Az integrációban részt vevő szereplők szerencsés esetben kiegészítik egymást – ezt tapasztalhatjuk, legalábbis az egyetem szerkezetét és tartalmát illetően a Nyugat-magyarországi Egyetem esetében is. A korábbi Berzsenyi Dániel (Tanárképző) Főiskola csatlakozásával olyan hagyományos tudományegyetemi területek jelenhettek meg az egyetemen, mint a klasszikus universitasok esetében nélkülözhetetlen bölcsészet- és természettudományok.

Nincs értelme azonban az integrációnak akkor, ha a résztvevő felek nem élnek a kibővült adottságokból fakadó lehetőségekkel. Például, ha nem hoznak létre közös – elsősorban a magasabb egyetemi szinteken (mesterképzés, doktori iskola) megvalósítandó – szakokat, amelyeknek a feltételeit önállóan egyik résztvevő sem tudná biztosítani, közösen viszont sikerülne – bővítve ezzel az integrált egyetem kínálatát, erősítve egyúttal mind a maga, mind egyes alkotórészeinek felsőoktatáson belüli pozícióját.

Nincs értelme az integrációnak akkor, ha az szigorúan fiskális szempontú, s nem a tartalomra irányul, azaz nem a folyó képzések korszerűsítését, az új igények kielégítését stb. célozza meg.

A jelenlegi – e cikk írásakor érvényes – helyzet nagyon képlékeny. Nem ismeretes, hogy a politika döntött-e már intézmények sorsáról. Mint ahogy az sem, ki merie egyáltalán jelenteni, erre vagy arra az intézményre nincs szükség, tehát be kell zárni. Az intézmények már most is rá vannak kényszerítve arra, hogy – bevételüket gyarapítandó – szinte középiskolai szintű fizetős képzéseket hirdessenek meg. (S akkor most nem az egyetemi alapképzésben részt vevő hallgatók jelentős részének felkészültségi/ felkészületlenségi színvonaláról beszélek, bár arról is lehetne, sőt, mielőbb kellene is. Végtére belőlük lesz a jövő vezető értelmisége. Jaj az utánunk jövőknek!) Félő, hogy számos felsőoktatási intézménynek ezek a közép- vagy jó esetben félfelsőfokú képzések maradnak.

Az intézményektől begyűjtendő beszámolók s esetleg tervek alapján határozza meg a felsőoktatás-irányítás az egyes intézmények jövőképét. Ebben a még nagyon bizonytalan helyzetben két lehetőség közül választhatnak az intézmények: vagy kivárnak (ez a korábbi időszakokban is gyakran gyümölcsöző taktikának bizonyult – legfeljebb az egész társadalom látta kárát), vagy elébe mennek az eseményeknek, s maguk határozzák meg jövőképüket, megteremtve hozzá a szükséges szakmai (személyi és infrastrukturális) feltételeket oly módon, hogy a politika se tudjon más választ adni, mint ennek a tervnek az elfogadását.

Egy olyan intézmény(rész)nek, mint a Savaria Egyetemi Központ, a másodikként megjelölt úton kell(ene) járnia. Nem kívánok részletekbe bocsátkozni, nem akarok az illetékesek helyett programot írni (abból kiindulva, hogy ők maguk is tudják feladatukat, és ismerik kötelességüket), csupán néhány szempontra irányítom a figyelmet.

Fel kell mérni a társadalmi szükségletet, a piaci igényeket – reálisan, figyelmen kívül hagyva az időről időre előbukkanó lázálmos fantazmagóriákat, hogy pl. a szombathelyi felsőoktatásnak ki kell elégítenie a régió műszakiszakember-igényét. Aki ilyeneket követel a szombathelyi felsőoktatástól, annak fogalma sincs arról, mi minden szükséges egy mérnök képzéséhez, s a képzés akkreditációjához. Nem beszélve arról, hogy senki nem tudja, milyen műszaki szakemberre lesz szükség akár 3–5 év múlva, hosszabb távlatokra nem is gondolva.

Fel kell mérni az intézmény oktatási és kutatási hagyományait, az azokhoz kapcsolódó személyi és infrastrukturális feltételeket. S mindezt összhangba kell hozni a társadalmi szükségletekkel.

Fel kell mérni, hogy – legalább – a környező országok egyetemein milyen képzések, szakok léteznek annak érdekében, hogy egyrészt kialakíthassunk velük valós (és nem csak a lózungokban és évenkénti együttműködésiszerződés-aláírásokban tükröződő) oktatási-kutatási kooperációt, másrészt lehetőségeink szerint kiegészítsük a térség felsőoktatási kínálatát.

Fel kell mérni, mit érdemes 15-ik intézményként is tanítani, s nem volna-e jobb az ilyen szakokat – főleg, ha csupán csekély kereslet van irántuk – másokra bízni, s inkább váltani új szakokra.

Ezeknek az adatoknak a birtokában kell kialakítani az intézmény(rész) jövőképét. Ez a jövőkép a megvalósítás első szakaszában fájdalmas döntésekre kényszeríti a vezetést, viszont nagy valószínűséggel meg tudja tartani hosszú távon az intézményt. Ellenkező esetben még egy-két évet ki lehet húzni – s még így is kell nehéz döntéseket hozni (pl. elbocsátások) –, de hosszú távon az egész intézmény összeomlik. Nem beszélve arról, hogy a jövőkép nélküli, csupán a kényszerű megtakarítások miatt végrehajtott leépítés csak pillanatnyi megoldás, s jövőre meg azután már nem lesz miből leépíteni. A padlást csak egyszer lehet lesöpörni.

A jövőképet legalább az alábbi két mozgatóerő figyelembe vételével kell kialakítani:

– legalább Magyarországon, ám jobb, ha nemzetközileg is egyedülálló programok bevezetése az oktatásba és a kutatásba,

– nemzetközi együttműködés,

– bevált nemzetközi minták követése, átvétele.

Nemzetközi együttműködés nélkül, pusztán a hazai (vélt) igények kielégítésére szorítkozva csak a vegetálás marad (bár eddig abból is sokaknak sikerült egész jól megélniük). A vegetáció azonban pusztul. A nemzetközi együttműködésnek több feltétele van, pl. a versenyképes téma és az idegennyelvtudás. (Sajnos, a nemzetközi szintű közös képzések akkreditációja sincs megnyugtatóan elrendezve – ám ez nem lehet hivatkozási alap a semmittevésre.)

Az EU által is szorgalmazott mobilitás sok előnnyel és némi (szervezési) hátrányokkal jár. Egyrészt a hallgatók viszonylag kis hányadára terjed(het) ki, másrészt függ az oktatók mozgási, utazási lehetőségeitől, leginkább az időfaktortól. A videokonferenciamódszerrel megvalósítható virtuális mobilitás kiküszöböli ezeket a problémákat. (A NyME Bölcsészettudományi Karán rendszeresen tartok külföldi egyetemek hallgatóinak videokonferencián keresztül előadásokat, sőt akár programfejlesztő értekezleteket is.)

A pedagógusképzési hagyományokkal rendelkező szombathelyi intézmény(rész) remélhetőleg nem fog kimaradni a régi-új típusú tanárképzésből. (Régi-új típusról beszélek, mert nem elképzelhetetlen, hogy visszaáll az évtizedekkel ezelőtti rendszer: megkülönböztetik az általános és a középiskolai tanárok képzését.) Esélyünket növelendő, célszerű nemzetközileg bevált módszerek megismerése, itthoni bevezetése vagy legalább adaptálása. Évek óta javaslom a finn módszer megismerését (ld. a PISA-felmérések finn sikereit), annak hazai kipróbálását a gyakorló gimnáziumban. Ha beválik itthon is, Szombathely lehet a megújuló pedagógusképzés gazdája.

A hagyományos hazai, térségi igények kielégítését egy intézmények közti becsületes – win-win szempontú – munkamegosztás révén lehet megvalósítani. Tudom, naiv a felvetés, hiszen még az integrálódott intézményrészek között is – finoman szólva – akadozik az érdemi tartalmi együttműködés. De a helyzet, főleg a Dunántúl egyre roszszabb felsőoktatási és akadémiai pozíciója, előbb-utóbb mindenkit rákényszerít az együttműködésre.

(A regionális együttműködést nem csak a felsőoktatásban kell megvalósítani. Szükség van egy dunántúli stratégia kialakítására, s ennek érdekében a különböző régiók együttműködésére. Egy példa: a 8-as út fejlesztésének kérdése. Az út Székesfehérvártól Veszprémig – néhány kilométertől eltekintve – négysávos. Apránként majd építik tovább, de csak nagyon sokára ér el Szombathely közelébe. Összefogva Veszprémmel azt kellene megfontolni, nem volna-e célszerűbb a nyugati határtól indítani a fejlesztést, hiszen a nyugati vállalkozók, vállalatok így mind Szombathelyt és térségét, mind Veszprémet – s közben pl. Ajkát – is könnyebben érhetik el, mint jelenleg. Alig valószínű, hogy ésszerűbb Veszprémet az M1-esen Budapestig, majd onnan az M7-esen és a 8-as úton megközelíteni, s nem a nyugati határtól egy négysávos 8-ason, vagy autópályán.)

Cselekedni kell, hogy a végén ne mi magunk legyünk Karthago, amelyről mások fogják hatásosan kijelenteni: "est delenda."