ŐSZI MUNKÁK IDEJÉN

Potyog a dió, dúsan termő fáink idén is megérlelték gyümölcseiket, nem befolyásolta őket az aszály. De a megérlelt kis kobakok egy része férges vagy csak megfeketedett, megfonnyadt, beteg, ehetetlen. Így van ez már hosszú évek óta, és amint V., a gyümölcsfákhoz jól értő felsőszilvágyi ember mondja, az egész faluban ezt lehet tapasztalni. Nem tudni sem okát, sem ellenszerét, és ez nyugtalanító. Éghajlatváltozás, igen, de miért? És nem csak az. Ha a kertben tartózkodom, sokszor csodálom a gyönyörű eget, és nem tudom, miféle röpülők pásztázzák keresztbe-kasul otromba csíkjaikkal. Repülőtér se közel, se távol, a légifolyosók egy része talán itt húzódik, de ez az állandó röpködés akkor is sok. Amerikai masinák? A kis magánrepülőgépek nem húzzák ezt a fehérséget maguk után. Nem bonyolódom találgatásokba, csak ideírom friss értesülésemet. Internetes ismerősöm hívta fel a figyelmemet azokra az angol nyelvű oldalakra, amelyek kimerítően foglalkoznak ezzel a "chemtrails" (vegyi csíkok) címszó alatt összefogott jelenséggel: lényegében légi úton, tudatosan terjesztett betegségekről volna szó. Nemigen hihető, de képtelenség bizonyosságra jutni. De az biztos, hogy egyre szemtelenebb a Gonosz. Nyeregben érzi magát? Vagy épp ellenkezőleg, kezdi elveszíteni a türelmét?

Kicsi öröm, hogy mégis lett még nyúlszaporulat, pedig már az idén nem számítottam rá. Öreg bakunk jól teljesített eddig, jóval fiatalabb párja háromszor is megfialt, igaz, mindannyiszor csak három kisnyúl volt a fészekben. Egyszer talán négy, de a negyediket kiszórta, nem szoptatta, elpusztult. Összehoztam a találkát ismételten, de nem láttam jelét, hogy eredményes lett volna, az eddigi termékenység meg a kezdődő őszi szezon miatt nem is nagyon számítottam rá. De lám, tegnapelőtt este az anyanyulat szinte hidegen hagyta a vacsora, lázasan készítette a fészket, muris ábrázattal hurcolászta a szájában a hozzávalókat: kitépett szőrcsomóit és az alom szénájának tisztább darabjait. Tegnapra túl is esett az egészen, egyszem kisnyulat láttam mozgolódni, de a fölhalmozott szőrök és fűszálak közül majd még talán a többi is előbukkan, noha nem biztos. Volt már egyke nyulam, rácáfolva fajának közmondásos szaporaságára. "De ez a szép, a gyönyörűségen ejtett örökös baleset" – pattan ide, távoli reminiszcenciaként egy nyúltartással összefüggésbe aligha hozható nagy költőnk sora, talán éppen itt írta, huszonegy-két kilométerre tőlünk, velemi tuszkulánumában.

 

2012. szeptember 29. Angliában már több mint 600 ezren csatlakoztak ahhoz az internetes petícióhoz, amely a hagyományos, férfi-nő közti, életre szóló szándékkal megkötött házasság jogi elsődlegességének megtartása, a házasság-fogalom újradefiniálásának elvetése mellett foglal állást. Ez kb. annyi, mint Csonka-Magyarországon 100 ezer aláíró. Nem kevés, de ennyit ma már ellenkező előjellel is össze lehet gyűjteni, mert válság ide vagy oda, erkölcsi ébredésnek nem látni jelét, ahhoz nem válság, hanem katarzis kell, ami tragédia nélkül nem lehetséges. Sőt a válságban csak tovább súlyosbodnak a bajok, és a maguk szemérmetlenségében tárulnak föl a gonosz szándékok. Tovább dübörög a destrukció. Tegnapi hír egy magyarországi petíció is, amelyben fölháborodott "jogvédők" követelik Czakó Gábor Kossuth-díjának visszavonását, amiért, úgymond, egy Duna-tévébeli beszélgetésben megsértette a nőket. Példát hozott ugyanis egy olyan házasságra, amelyet éppen egynéhány jól időzített, és az asszony részéről is elvárt pofon tartott tartós egyensúlyban és tulajdonképpen boldogságban. Ez bizony nagyon is igaznak tetsző képlet, közvetlen észlelések nélkül, de valamelyest ismerve a néplelket nyugodtan elfogadhatjuk, hogy van ilyen, nem is kevés, és véleményem szerint csak a doktriner fafejűség háborodhat fel azon, hogy ha már van ilyen, azt valaki szóba is hozza egy nyilvános beszélgetésben, méghozzá, mint hírlik, afféle megbocsátó-megértő kedélyességgel. Miközben természetesen helyénvaló elleneznünk a magánéleti erőszakot, meg kellene hagyni mindenkinek azt a szabadságot, hogy úgy legyen boldog, kiegyensúlyozott, vagy éppen csak úgy tartsa életben az életét és például a házasságát, ahogy neki tetszik, vagy ahogy éppen tudja. "Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes." Nem kellene a ráció szűk korlátai közé zárni a szabadságot, mondván: ez a szabadság, ezt kövessétek. Eljátszotta már többször, "rendszer-szinten" is ezt az ember, tájainkon bőségesen megtapasztaltuk, miként. Az elkényeztetett Nyugat nemigen tapasztalta meg, miért kéne megint tőle tanulnunk azt, amit ő nem tudhat úgy, mint mi?

 

2012. október 1. Dávidházi Péter kitűnő tanulmánya az Irodalomismeretben. Éjszaka fölriadni: ez a címe, s ténylegesen Toldy Ferenc 1875 novemberében esett éjszakai gyötrődésével, s ennek nyomán papírra vetett önfelhívásával foglalkozik, amelyben a nemzeti irodalomtörténet-írás akkor már hetvenéves atyja megfogadja, hogy vége a "nyavalygásnak", szétszórtságnak, január elsejével elkezdi nagy irodalomtörténeti összefoglaló művét. Még négy évet remél a sorstól – de három hét múlva meghal. A nyolc-kilenc sornyi följegyzés egzisztencialistának nevezhető – a léte értelmére folyton rákérdező, s annak megteremtésére önfelhívás(okkal) élő egyén körül mozgó – elemzését kapjuk Heidegger és Németh G. Béla ideidézésével, az elemzésbe való bevonásával. Az egyéni élet értelme és kiszolgáltatottsága, a magyar irodalomtörténészi hivatás évszázadokon át – legalább Bod Pétertől Szerb Antalig és Horváth Jánosig – érvényes pátosza egyaránt tárgya ennek a nagy felkészültséggel és oldottan futó mondatokkal megírt tanulmánynak.

Hogyan alakult át ez a pátosz, mely ha meg nem semmisült is, de manapság megnyilatkozni ugyanúgy nem vagy nemigen mer az irodalomról való írásban, mint magában az elsődleges irodalmi műfajokban? Erről is tudunk már egyet-mást, ismerjük a magyarázatokat is a varázstalanított világról, az individuum egyszeri és megismételhetetlen éle - téről, a tragikus történelmi tapasztalatokról, amelyek után már nem lehet ugyanúgy írni, mint azelőtt. Ezek engem sosem elégítettek ki. Számomra az univerzum nem "varázstalan", s így a személyes élet előtt más látóhatár is húzódik, mint az önmaga sorsával való eleve vesztes vívódásé, a magyar nemzet tragédiája és kirekesztettsége pedig végképp nem az elpártolást, hanem inkább a szeretet bensőbbé válását indokolná. A "bensőbbé válás" talán megvalósul újabb irodalmunk egyeseiben (s való igaz, hogy ehhez nem kell régifajta pátosz, sőt), de sajnos irányzatnyi alkotó alkot ma már úgy nyelvünkön, hogy hozzánk, mint közösséghez alig-alig vagy éppenséggel egyáltalán nem kötődik.

Dávidházi dolgozata persze a magam töredékeket termő "munkásságáról" is eltöprengtet, és Németh G. Béláról, akinek emlékét hálával és szeretettel őrzöm, de akinek a hirtelen "populistának" nevezett népi írók elleni, 1990 körüli heves kirohanásaira, az elmúlt évtizedekre tételezett "kommunista-populista koalíció"-ról szóló vádaskodásaira ma is elhűlten gondolok.

 

2012. október 2. Magasan kiemelkedett a hetvenes években az egyetemen tanító irodalomprofesszorok közül. Filozófiai műveltsége volt, amely azonban nem rekedt meg az absztrakciók világában, a művészi érték egyediségére süketen, életes elevenségére tompán, mint Lukácsnál és tanítványainál, hanem megtalálta a kapcsolatot a konkrét ember konkrét érzéseivel, (elsősorban egyéni, személyes, egzisztenciális) sorsával, és így ennek irodalmi megjelenéseit is fel tudta mutatni, a kellő irodalomtudományi felvértezettséggel és lélektani érzékenységgel. Pándi Pál, Király István, Szabolcsi Miklós, Czine Mihály ekkoriban már hatástalan közösségi retorikája idején Németh G. Béla nemcsak azzal vonzotta a komolyabb fiatalokat, hogy nagyon értette a dolgát, és szigorú, némiképp gőgös és életidegenséget meg lelki sérültséget eláruló aurája ellenére engedékeny vizsgáztató volt, hanem hogy végre volt valaki, aki komolyan vette az egyént, szörnyű magára-hagyottságával, csalódottságával és kielégítetlen szeretet- (és szerelem-)éhségével, így minket, állandóan sóvárgó egyetemistákat is. S bár ha igaz, valamiféle egyetemi vagy kari párttitkári funkciót is betöltött épp akkoriban, ez tulajdonképpen nem volt releváns, valószínűleg tudatos vállalás volt a tudományos és oktatói pálya zavartalansága érdekében (az ötvenes évek nehéz indulása, parkolópályái után). Király és Czine előadásaira akartam járni, hiszen a népi írók jobban érdekeltek, mint Németh G. Béla Hölderlinje és Rilkéje, de mindkettő kiábrándított: Király a nevetséges nyelvi, terminológiai modorosságaival és leplezetlen önimádatával, Czine pedig azzal, hogy nem a művekről beszélt, hanem az írók ilyen-olyan személyes dolgairól, minden különösebb tanulság nélkül. Pedig a külön meghirdetett speciális kollégiumát is megpróbáltam, de ott is ez folyt, s ez engem nem kötött le, és egy alkalom után lekoptam. Az óráján is, meg az egy-két későbbi beszélgetésünk során is ugyanazt a két kérdést szegezte a mellemnek: hogy hová való vagyok, és hogy milyen vallású. S mindannyiszor elkedvetlenedve nyugtázta a választ: nyugat-dunántúli és katolikus.

Azt mindazonáltal máig nem tudom, Németh G. Béla miért gyűlölte olyan engesztelhetetlenül Németh Lászlót és a népi írókat (legkevésbé Illyést), akiket Lukácshoz hasonlóan a megvető jelentésárnyalatú "népies" jelzővel illetett a rendszerváltoztató évekig, amikor ő is fölkapta a hülye "populista" szót, és néhány írásában azzal csapkodott, sajnos. Személyes sérelem volt a háttérben talán? Ifjú éveiben a Nemzeti Parasztpártba lépett be, és, gondolom, nagyot csalódhatott valakikben. Már két és fél évvel az egyetem befejezése után történt, 1983 őszén, hogy beálltam néprajzos-muzeológusnak Szombathelyen, és rögvest el kellett menni pár napra a Balaton mellé valami konferenciára. Németh G. Béla is ott volt, s a szünetben azt mondja: ha disszertációt akar írni, szívesen fogadom, keressen meg. De tanár úr, én Veres Pé... – Tudom. – Nemsokára el is mentem hozzá az Egyetemi Könyvtárba, mondom, hogy Veres Péter magyarságtudatáról írnék doktorit. – Milyen nyelven olvas? – Angolul. Akkor olvassam el Wellek négykötetes kritikatörténetéből a német romantikára vonatkozó részt. Megtettem, ahogy Asbóth János Magyar conservativ politikáját is elolvastam az útmutatása szerint, és még néhány fontos művet, amelyeknek látszólag semmi közük sem volt választott témámhoz. De mindegyik nagyon érdekes és tanulságos volt.

Szombathelyen született, egy Marcal menti faluban élte kisgyermekkorát, földműves szülők gyermekeként. Egyetértően és magamban is megerősödve olvastam egykor szülőföldje és az itteni birtokos gazdaréteg nyugatias vonásairól, műveltségéről szóló sorait. Nyugat-, de inkább így: Északnyugat-Magyarországot én is mindig másnak, kiegyensúlyozottabnak és kulturáltabbnak éreztem az ország keletibb vidékeinél, de egy időben keveselltem az itt megtapasztalható hazafiságot. A magyarság érzelmileg átélhetőbb és demonstratívabb megnyilvánulásait inkább láthatja az ember az Alföldön, ahol több a Kossuth-szobor, a hazafias háziáldás, a Szentkoronás kerámia, és ahol viselkedési, vérmérsékleti, atmoszférabeli jelei vannak a kurucos-szabadságharcos mentalitásnak. Igen, de a kényszerűn labancabb Északnyugat-Magyarország, ez az egy részében a honfoglalástól vagy ki tudja, itt-ott talán még régebb óta (hiszen egy komolyan vehető, tudósi hipotézis szerint: az avarok is mi lehettünk!) folyamatosan, törökmentesen magyarlakta vidék a sokszázados Habsburg-közelségben sem germanizálódott, megőrizte nyelvét, kultúráját, szolíd kereszténységét, növekedett európaiságban és létszámban is, egészen az utóbbi időkig. Az utóbbi évtizedekben és ma is más már a helyzet: csökken számában, kereszténységében, magas- és népi kultúrájában egyaránt, nyelvében romlik. Európaiságáról nem is beszélve, hiszen az egész, gyökereit feledni látszó Európa inog, veszti el önazonosságát.

Németh G. Béla Sümegen és a kőszegi bencéseknél tanult, hálával emlékezett e kisvárosokra és tanáraira, köztük a negyvenes években Kőszegen ott találjuk Rezek S. Románt, aki ekkoriban verseket írt a szombathelyi Irott Kő-be, majd a háború után Brazíliában élt, ott fordította magyarra Teilhard de Chardin műveit.

 

2012. október 3. Pazar kultúrtájon élünk, csak ki kell nyitni a szemünket, hogy lássuk, s kinyújtani a kezünket, hogy élhessünk gyümölcseivel. S megelégedjünk a sok gyönyörűséggel, melyben élnünk adatik. A városok is, de a még ma is, a pusztítás ellenére is paradicsom-gazdagságú természetbe helyezett, sorvadozó falucskák is tele vannak a kultúrtörténet és a jelen társadalmi képének sok-sok elmemozdító, képzeletmegindító részletével. Középkori vagy középkori előzményekre visszanéző templomok szinte minden faluban, rendszerint barokk vagy még újabb belsővel. Érdekes, megjelenésükkel mesélő régi lakóházak, középületek – iskolák, községházák, ódon, tágas (a falvak többségében már pap nélkül szomorkodó) plébániák-parókiák, magtárak, istállók, pajtamaradékok, vermek, kastélyromok, mázsaházak, tűzoltószertárak, oszlopok, kapuk, kerítések, szobrocskák, keresztek – rajtuk néha naiv írásmóddal, hogy ki állította őket –, egy még pár évtizede is virágzó élet rekvizítumai. S minden településen a neves szülöttek! – az omladozásukban, egyformává válásukban is még hívogatóan formagazdag és informatív temetők mindenütt őrzik néhány, elszármazott, majd a végső nyugalomra hazatért, vagy mindig is helyben élt tevékeny közszereplő, pap, művész, földesúr vagy csodabogár hamvait, akikről ha értesülünk, benépesül a tájhaza múltja, asszociációkat indít el, kapcsolódásokat valósít meg a gondolkodás. Segítenek ebben az "egyszerű" emberek családnevei is, a különös feliratok, árulkodó formaságok. S szinte bárkivel, de főleg az idősebbekkel szóba elegyedve, már a szó ejtéséből is századok visszhangját hallhatja ki az érzékeny és iskolázott fül. Nincsen nagyobb, tágasabb kaland, mint a szülőföld. Meg mint a könyvtár, de az internet is, ha jól használjuk. Talán ezért is van, hogy nemigen vágyom külföldre, az 1988 óta szabaddá vált utazási lehetőségekkel alig-alig éltem. A jövés-menés fiatalkorban érdekesebb, amikor még a felszín is sokat mond. Az izgatott kalandozás, melyet oly nagy vívmánynak állítanak be egyesek, talán éppen hogy érzéketlenné tesz a részletek és a mélységek izgalma iránt, s így nem műveltebb, hanem éppen hogy felszínesebb és érzéketlenebb lesz a mai ember. Kerouac Úton-ját, ezt az állítólagos "kultuszkönyv"-et a felénél abbahagytam, annyira üresnek, unalmasnak találtam.

1987-ben Molnaszecsődön semmi hasznomat nem vette a lokátoros szolgálat. Így a parancsnokság – megelégelvén haszontalanságomat – kitalálta, hogy tartsak politikai kiképzést a sorkatonáknak, az biztos menni fog. Kezembe nyomták a tankönyvet, olvassam el, aztán be a mélyvízbe. Ilyesféle címek voltak benne: "Fegyvertársunk, a legyőzhetetlen szovjet hadsereg", "Szocialista rendünk védelmezője, a Magyar Néphadsereg" – és hasonlók. De volt olyan is, hogy "szocialista hazafiság". Ebbe kapaszkodtam akkor is, amikor egy hivatásos tiszt – okos, józan, erős hadnagy, a katonai technikába volt szerelmes, a politikai lózungokon csak mosolygott – beült az órámra. A hazaszeretetről szóltam a fiúknak, és hogy nem távoli dolgokra kell gondolni, hanem a családodra meg a faludra. Nyugat-dunántúli falusi gyerekek voltak majdnem kizárólag. Osztályozni is kellett őket. Ez úgy történt, hogy a felelőt megkérdeztem, hová való (ha csak ennyit tudott, az már hármast ért), aztán a falujával kapcsolatos kérdést tettem fel: mit jelent a falu neve, melyik híres sportoló származott onnan, milyen építészeti stílusban épült a templom, melyik földrajzi kistájhoz tartozik a település stb. Egy vagy két jó válasz ötöst érdemelt politikai ismeretekből. A korombéli hadnagy szó nélkül hagyta eljárásomat, mosolyogva távozott. Elvégre nem ötvenhat különböző értelmezéseiről beszéltem a katonáknak (ez is előfordult, amikor "magunk között" voltunk). Hiába, ez nem a hódmezővásárhelyi nyúl-tanfolyam volt – melyet 74–75-ben volt szerencsém elvégezni –, és nem is a Kádár-korszak mélyén szédelegtünk már, kezdett becsődölni, lefulladni a rendszer.

 

2012. október 14. A csapadékhiány nemcsak nyári aszályt okozott, az őszi munkálatokat is megnehezíti. A kert nagy részét már két-három őszön is a fiaim ásták fel, de most nem állunk neki addig, amíg a szinte betonkemény földet át nem áztatja végre az eső vagy a hó. Nemcsak az embert, az ásókat is meggyötörné, ha most próbálkoznánk, s nem is lenne megfelelő az eredmény. Legrosszabb esetben tavaszig kell várni az ásással (mert arra még gondolni sem jó, hogy akár a tél is száraz lehet ismét). Megkínozta a kertet a szárazság, és augusztustól már öntözni sem tudtam a kútból, mert kiapadt, az üresjárattól meg tönkrement a drága szivattyú - hiába telepítettem át a szomszédasszony részéről felkínált kútba, amelyben még van víz, csak erőlködött, nem hozta föl.

Hol késik a jó, többnapos, áztató eső?

 

2012. október 15. Szarka Géza regénye: Fütyöl a bánya. Mostantól egy hónapon belül ki kellene hozni. Elég lesz-e két hét a nyomdának?

Öröm, hogy a büki származású, elfeledett Szarka Géza ilyen technikás író. Jó olvasni oldott párbeszédeit, szellemes, találó jellemzéseit, találkozni megindító érzékenységével, érzelmes embermegértésével, groteszktől és keserű iróniától nem mérgezett, joviális humorával. 1931-ben játszódó regényét nagyrészt vagy teljes egészében a háború után – gyanítom, hogy 1956-nál is később – írhatta, az írógéppel írt kézirat írásképe és a regény szociális, munkásvédő (de azért nem szocialista) tendenciája erre enged következtetni. Korábban csak rövidprózáiból olvastam valamennyit, azok nem mutatták ezt az eleven, jókedvű elbeszélőt, ezt a fordulatos, sodró cselekményt és pazar párbeszédeket a kabátujjból kirázó mestert, az olvasmányos elbeszélő próza mesterét. Lektűrszerző? Rá lehetne sütni, de nem volna igazságos. Nem azt érzem, hogy ő mintegy "kiszolgálni" kívánta volna a közönség ízlését, és ezáltal sok pénzt keresni (bár őszintén szólva ezeket sem tartom bűnnek, ha nincs mögöttük hazugság és cinizmus). Szarka Géza érzésem szerint önmagát adta, saját életismeretét és életszeretetét, tudását a dunántúli szénbánya és a bányászok életéről, a bányászás technikájáról és üzleti oldaláról (mindezeket nyilván tanulmányozta regényírás előtt), a szerelemről, szépségről, fiatalságról, nyomorról és a gazdagság csábításairól, és – soproni diák volt, noha nem a "selmeci" főiskolán – Sopron városáról és hajdan-volt erdész-bányász diákéletéről. Nem "leplez le" túl sok mindent, a társadalmi visszásságokat sem, bár bemutatja őket, de nem a lázítás komorságával, és nem is a történelemértelmezés filozofikus igényével, hanem mert ezek is az élethez tartoznak, ezáltal a regény nyersanyagát alkotják. A cselekményt meglódító jelenet – közjegyzői végrendelet-felolvasás a reménykedő, majd rettenetesen csalódott rokonság előtt – nagyon hasonlóan játszódik le Rákosi Jenő A legnagyobb bolond-jának ugyanilyen funkciót betöltő jelenetéhez, nyilvánvalóan regényírói toposszal van dolgunk, amely filmekben is elő-előfordul. Az elhunyt rendelkezése Rákosi regényében abszurdabb, de azért itt is eléggé meseinek mondható (a végét járó bányatulajdonos addig eltitkolt fiára hagyja a bányát, a nevelőapja vezetéknevét viselő Bokor Bencére, aki történetesen frissen végzett bányamérnök, és fogalma sem volt róla, hogy nem az igazi szülei nevelték), és éppen elegendő bonyodalmat gerjeszt egy nem túl nagy terjedelmű regényhez, amelyet a Bence két – külön-külön társadalmi miliőt képviselő – szerelme körül szövődő érzékeny szálak tesznek igazán szerethetővé.

A könyv utolsó negyedében túl sok engedményt tesz az uralkodó kommunista felfogásnak (káromkodások, a tőke nyílt szapulása – a természetének közvetett érzékeltetése mellett vagy helyett), de szerencsére nem tud hazudni, Bencét meghagyja magántulajdonosnak, aki azonban a munkássággal közösen, szociális érzéstől áthatva működteti majd a bányát. Ez, úgy látszik, nem volt elég a megjelenéshez – jó volna tudni, egyáltalán tett-e erre kísérletet Szarka.

Szerethető könyv, fölfedezhető író – irány a november végi büki könyvbemutató!

 

2012. október 19. Tegnap a megyei közgyűlés október 23-ai (előre hozott) ünnepségén megkaptam Vas megye Berzsenyi-díját. Ebben az évben ez már a második kitüntetés, így gyakorlatilag romba dőlt évek óta dédelgetett elképzelésem, hogy érett korom öntudatát táplálni fogja a mindenkori elvhű magatartás és az emiatti mellőzöttség kettőssége. Más motívumokat kell találnom az elégedettségre...

 

2012. október 26. Tegnapelőtt tartottuk meg Salamon Nándor Kisalföldi művészeti lexikon-jának bemutatóját a könyvtárban, tele volt a terem, Balogh Péter tisztességgel felkészült, és nagyon jól ismertette a könyvet, Toldi Márta is szokás szerint figyelmes és kedves volt, és jó bevezetőt mondott. A saját vállamat nincs ok megveregetnem, de nem olyan könnyű mindenre figyelni, és még összeszedettnek is lenni a beszédben. Szellemeskedni nem szabad, ha az ember nem elég nyugodt, mert akkor az is a kapkodást és a disszonanciát erősíti. Misi és Domi árusították a könyveket – közepes érdeklődés mellett. Nándornak a szombathelyi művészek távolmaradása nem esett túl jól (akadt egy-két kivétel), de alapjában elégedett volt. A lexikon különleges és hasznos könyv, nagy egyéni teljesítmény, de a kritikai megjegyzéseket nem fogja megúszni.

Az Életünk duplaszámot csinál decemberben, a jövőre esedékes 50. évfordulója jegyében, nyilván óvatosságból is már most, hiszen bizonytalan a jövő. Tőlem is válaszokat várnak a kérdésekre, amelyek főképp a 80-as-90-es évekbeli tapasztalataimra vonatkoznak. A jövő héten megcsinálom, addig még VSZ, Szarka-utószó és Makkai Béla betördelt könyvének szerkesztői megolvasása. Meg valamikor kertásás. A visszaemlékezés során le kell győznöm az ostoba félszegséget (vagyok-e én akkora ember, hogy érdekesek legyenek az emlékeim...), eleget gátolt az már engem.

 

2012. október 27. A kertásást legalább pár nappal el kell halasztani, mert egész éjjel esett, és most is esik az eső.

A szombathelyi református lelkész érdekes cikke a reposzt.hu-n 56-ról és Welther Károlyról. A lánya visszaemlékezésére hivatkozva megerősíti az öngyilkosság tényét, és felvillantja az előzmények néhány részletét. Nem bírta elviselni a testi-lelki megkínzás nyomait Welther naiv, jó személyisége. Azért szedette össze az ávósokat, hogy ne érje őket megtorlás. Aztán ez vád volt ellene. A hasonló "kórelőzményű", kivégzett veszprémi Brusznyai Árpádot ma már országszerte ismerik (neki drámai méretű ellenfél jutott, a hírhedett Pap János, aki aztán 90 után lett öngyilkos), Welthert pedig talán még Szombathelyen sem eléggé. (Bár az egykori Rákosi Jenő, később Marx utca most az ő nevét viseli.) Azt írja a lelkész, Jakab Bálint, hogy Welthert a forradalom alatt a megyeháza erkélyéről mutatták be a népnek, amely a nevét hallva azt kiabálta, hogy nem kell több zsidó. Aztán megnyugtatták őket, hogy nem az. Erre az epizódra nem emlékeztem. A református egyházközség presbitere volt, Észak-Erdélyből jött ide a háború végén.

 

2012. október 28. Egy városi képviselő-ismerősöm a fészbukon: úgy tudja, a város tárgyalt az Életünk átvételéről, mi lesz a Vasi Szemlével? Ő támogatná, hogy átvegyék. Szerettem volna közös fellépést az Életünkkel, és sajnálom, hogy nem sikerült. De a végeredmény számít, majd főként az minősíti a hozzá vezető utat.

Úgy látom, a legoptimálisabb, legésszerűbb megoldás (a Vasi Szemle maradjon mostani helyünkön, mely városi ingatlan, önálló intézményként, a mostani paraméterekkel) - egyszersmind a legegyszerűbb és talán a legtakarékosabb is volna, ám nem biztos, hogy ez növeli az esélyeit a mai átalakítási trend idején. A folyóirat körül egy-másfél éve tartó, sok kárt okozó létbizonytalanság vége felé tartunk, ez az egy valószínű. (...)