KESZEI BALÁZS – BALOGH LAJOS: LÁBUJJHEGYEN KELETNEK?

BEVEZETŐ GONDOLATOK

Az élőhelyre jellemző – lehetőség szerint mind nagyobb – biológiai sokféleség a stabil ökoszisztémák kialakulásának egyik alapfeltétele. Napjainkban azonban a biológiai sokféleséget (biodiverzitást) számtalan veszély fenyegeti. Közülük legnagyobb az élőhelyek megszűnése, illetve erőteljes átalakulása. Aligha szorul magyarázatra, hogy egy gyepterület felszántása, egy erdő tarvágása, esetleg tuskózása milyen mértékben alakítja át, szünteti meg a korábbi élőhelyeket. A XX. század elejétől már nyilvánvalóvá vált, hogy az adott területen nem őshonos, idegen fajok bekerülése is hatással van a helyben kialakult élőközösségekre (KOVÁCS, PRISZTER 1974).

Egy adott területre bekerült jövevény (adventív) fajok lehetnek: 1.) meg nem honosodó alkalmi jövevények, amelyek újabb és újabb felbukkanása csak ismételt behurcolás nyomán történik meg; 2.) meghonosodottak, amelyek alkalmazkodtak új környezetükhöz, és rendszeresen, önállóan szaporodva állandósult populációkat alkotnak. A meghonosodott fajok egy része, amelyeknek elterjedési területe és populációmérete a számukra megfelelő élőhelyeken, adott területen, adott tér- és időskálán monoton módon növekszik, alkotja az ún. inváziós fajok (özönfajok) körét (BOTTA-DUKÁT és mtsai, 2004).

Míg az egy területen "csak" meghonosodott idegen fajok befolyása az adott élőközösségekre csekély, addig az özönfajok megjelenése és nagymérvű elterjedése lényegesen hozzájárul az eredeti, természetes életközösségek módosulásához. közülük a meghódított közösség szerkezetét vagy működését alapjaiban megváltoztató özönfajok az ún. átalakító vagy transzformer fajok, amelyek az őshonos szervezetek kiszorításával, eltüntetésével mintegy "bioradírként" viselkednek. Korábbi kutatások kimutatták, hogy egy-egy másföldi (egzotikus) élőlény akkor válik hirtelen terjedő, inváziós fajjá (vagyis özönfajjá), ha a "meghódított", elözönlött területeken a helyi biotikus és abiotikus körülmények lehetővé teszik szinte korlátlan szaporodásukat. Az inváziós fajok (özönfajok) egyrészt lehetnek inváziós növények (özönnövények), másrészt inváziós állatok (özönállatok), de az élővilág más nagy csoportjaiban (pl. inváziós v. özönmoszatok, -gombák) is előfordulnak (BALOGH 2010). További elkülönítés lehetséges – terjedési stratégiájuktól függően – a gyors elözönlők és a lassan, szinte észrevétlenül, "lábujjhegyen" érkező adventív fajok között is.

1. fénykép: az Írottkő környékén nyári időszakban
is előfordulnak igazán ködös napok

Az, hogy egy adott növény- vagy állatfaj őshonos- vagy idegen-e egy adott térségben, léptékfüggő. Leggyakrabban kontinentális viszonyítású az értelmezés (pl. egy amerikai őshonosságú faj Európában idegen), de lehet egy-egy földrészen belüli is (pl. egy faj Nyugat-Európában őshonos, a Kárpát-medencében nem). Utóbbi esetben általában jóval kisebb egy bekerülő jövevényfaj özönfajjá válásának valószínűsége.

Egy, az adott térségben újonnan felbukkanó faj megjelenésének másik módja az ún. áreabővülés. Ennek során a faj valamilyen környezeti tényező megváltozása (pl. klímaváltozás) miatt új, eddig "meg nem hódított" területeken is megtalálhatja a számára kedvező környezeti életfeltételeit, így ún. elsődleges elterjedési területe (őshonos áreája) növekszik. ez általában az áreával szomszédos területeken érvényesül, de kisebb-nagyobb ugrásokkal is történhet, mintegy előretolt populációkat eredményezve. (mindez ellenkező előjellel is lejátszódhat, vagyis az área szűkülhet is.)

Az idegen fajok elterjedési területének intenzív növekedése ugyanúgy természetvédelmi veszélyeket rejthet, mint az egyes ritka fajokat a kipusztulás közelébe sodró áreacsökkenés. Az áreanövekedés és az özönnövénnyé válás között a terjedés dinamikájában és a vizsgált faj (fajcsoport) földrajzi szár mazásában vannak különbségek.

A piros gyűszűvirág magyarországi előfordulási adatainak elemzésével – különös tekintettel a kőszegi-hegységben élő, állandósult állomány vizsgálatára – jelen dolgozatban a faj morfológiai és farmakológiai bemutatásán túl a magyarországi megjelenésének okaira, meghonosodására keresünk magyarázatot.

ANYAG ÉS MÓDSZER

A dolgozat elkészítéséhez herbáriumi és irodalmi adatgyűjtést, valamint terepi vizsgálatokat és felméréseket végeztünk.

2. fénykép: egyik gyakori megporzója látogatja a virágot

Tizenhét fajlistát tartalmazó felvétel készült a Digitalis purpurea Írottkő környéki előfordulási te rületén (2011. június–július) az edényes növényfajok figyelem bevételével. Megjegyezzük, hogy a kiválasztás nem véletlenszerű volt; minden 2 m × 2 m-es kvadrátban – legalább – az átlóinak metszéspontjában volt piros gyűszűvirág. A munka ezen részében nem az élőhely cönotaxonjainak alapos megismerése volt a cél, éppen ezért választottunk a szokásosnál kisebb felvételezési négyzeteket, amelyekben azonban minden esetben előfordult a vizsgált faj.

A PIROS GYŰSZŰVIRÁG
(DIGITALIS PURPUREA) JELLEMZŐI

A piros gyűszűvirág (Digitalis purpurea L.) rendszertanilag a valódi kétszikűek osztályának (Rosopsida) tátogatófélék családjába (Scrophulariaceae,) sorolt faj. Magas termetű (60–180 cm-es), pompás (leggyakrabban) bíborvörös virágú, kétéves (vagy lehet évelő is), lágyszárú növénye. Fejlődésének első évében tőlevélrózsát hoz létre, 15-20 levéllel (RÁCZ és mtsai. 1984). A tőlevelek egymáshoz közel állnak, szélesek, felületük ráncos. A második évben jelenik meg a virágzó, leveles szár. A szárlevelek szórt állásúak, félig szárölelők. Alakjuk hosszúkás, szélük finoman csipkés, felületük ráncos, a levélfonák molyhos. Az egyoldalú, végálló füzérvirágzatban, kétoldali részarányos virágok gyengén S-alakúak, kissé lapítottak. A csészecimpák tojásdadok, a párta forrt, ferdén levágott torzult harang alakú. Az egyesével álló, bókoló virágok kocsánya 1-1,5 cm. A 4-5 cm hoszszú, gyűszűszerű, felülről kissé lapított párta lehet piros, hamvas rózsaszín, esetenként fehér. A párta kívül csupasz, belül, különösen az alsó ajak környékén, sűrűn szőrös. A felső ajkon a párta pereme kissé felhajlott és mérsékelten csipkés, az alsó ajak három cimpája közül a középső jóval hosszabb és lekerekített tojásdad. Az egész párta kívül (leggyakrabban) tűzvörös, belül, főképpen az alsó ajak, ahol a szőrszálak vannak, világosabb piros, és számos fehéres szegélyű sötétpirosas folt látható rajta. A porzók száma négy, közülük a kettő alsó hosszabb. Felsőállású magháza kerek, belőle kétrekeszű, sokmagvú, kopácsokkal nyíló tok fejlődik. Toktermése csőrbe keskenyedik. A termés 1,5 cm hosszú, 1 mm-es, hengeres, barna magvakkal. Leggyakrabban poszméhek (Bombus spp.) porozzák (FÖLDESI 2009). A piros gyűszűvirág nagy fényigényű növény, az állandó talaj- és légköri nedvességet kívánja. Jól telel (különösen megfelelő hótakaró esetén), de nem viseli az erős (-30 °C) fagyokat (RÁCZ és mtsai. 1984). Júniustól akár szeptemberig virágzik. több alfaja is van (1. térkép).

1. térkép: a piros gyűszűvirág és alfajainak elterjedése az északi féltekén
(Hultén, Fries 1986)

Hazája az Atlanti-óceán partja Marokkótól Norvégiáig, Európa nyugati része Németország nyugati és déli területéig, a Vogézek, a Fekete-erdő és a Harz hegység vidéke. Ott hegyi erdőkben, főképpen mészmentes talajon és erdőirtásos helyeken júniusban és júliusban virít (SCHVEITZER 1943).

A faj elterjedésére vonatkozóan a nemzetközi szakirodalomban található térképek közötti eltérésekből vélelmezhető, hogy a piros gyűszűvirág előfordulásának értelmezése nem egységes. Az mindenképpen elfogadható, hogy észak-amerikai, valamint kelet- és közép-európai megjelenése a dísz- és gyógynövényként termesztett (JÁVORKA, CSAPODY 1962, HEYWOOD 1972), illetve a termesztésből kivadult állományaira korlátozódik (1. térkép). érdekes, hogy a tőle keletre őshonos sárga gyűszűvirággal (Digitalis grandiflora Mill.) szomszédos elterjedésűek, szinte egymást helyettesítik (vikariálnak).

A SZÍVRE HATÓ GLIKOZIDOK ISMERETE, SZERKEZETE
ÉS FARMAKOLÓGIAI HATÁSUK

Szívglikozid tartalmú növényi kivonatokat az orvosok már 3000 évvel ezelőtt is alkalmaztak az ókori egyiptomban, vizelethajtóként. Akkoriban természetesen nem tudták, hogy ezek a kivonatok a perctérfogat növelése és ezzel a vese-keringés javítása által növelték a diurézist (nagy mennyiségű vizelet-kiválasztást).

3. fénykép: a piros gyűszűvirág bíbor és fehér színű változatai együtt is megjelennek

Európában szintén régen ismerték a piros gyűszűvirágot, már a VIII. században termesztették, főleg kolostorkertek dísze volt. A római–germán kultúrájú népek nem tudtak gyógyhatásáról, de a keltáknál (Írország, Skócia, Wales, Bretagne) elterjedt volt. Elefántkesztyű, rókakesztyű, rókaharangvirág néven ismerték, külsőleg duzzanatok, daganatok ellen használták. A hazai irodalomban Melius Juhász Péter Kolozsváron megjelent munkája említi először a gyűszűvirágokat, a Nyugat-Európában honos pirosat és az erdélyi erdőkben is közönséges sárga gyűszűvirágot (MELIUS 1578). egy walesi receptgyűjteményhez hasonlóan megemlékezik a növények "tisztító" hatásáról, de "emésztő és lágyító" mivoltukat is leírja (BABULKA 1991). A piros gyűszűvirág valódi terápiás jelentőségét William Withering angol orvos fedezte fel. 1785-ben megjelent könyvében a növény kivonatának toxikus mellékhatásaira hívta fel a figyelmet, és az adagolásról is pontos leírást adott (WITHERING 1785).

Kémiai szerkezet szempontjából minden szívglikozid egy szteroid magból áll, amely kapcsolódó telítetlen laktongyűrűvel (gyűrűs észter) együtt az ún. genin vagy aglikon elnevezést kapta. A piros gyűszűvirág (Digitalis purpurea) levele az ún. purpurea-glikozidokat tartalmazza. A természetes purpurea-glikozidok molekuláiban a geninhez három molekula digitoxóz és egy molekula glükóz kapcsolódik. A glikozidok gyűrűi olyan konfiguráció szerint helyezkednek el térben, amelyet szintetikus úton reprodukálni napjainkig sem sikerült teljességében. A purpurea-glikozidok közül a terápiás fontosságú A-glikozid aglikonja az ún. digitoxigenin. A natív purpurea-glikozid száradás közben egy enzim hatására elhasad, elveszti a glukózt, így képződik a stabil szívglikozid, mely csak a genint és a hozzákapcsolódó három molekula digitoxózt tartalmazza. A terápiában használatos készítmények ezt a stabil szívglikozidot tartalmazzák. A purpurea-glikozidból digitoxin (digitoxigenin + három digitoxóz) lesz (BRASSAI 2008).

1. ábra: a piros gyűszűvirág szívre ható glikozidját alkotó molekulák szerkezete

A szívglikozidok hatására növekszik a szívizomzat munkája, ezáltal növekszik a perctérfogat is, javul a keringés és a szervezet vérellátása. A pulzus gyérül, illetve normálissá válik. Mivel a vesék működését fokozza, csökkenti, majd megszünteti az ödémákat. mérsékli a légszomjat is. A szervezetből lassan ürül ki, így könnyen felhalmozódik, ez könnyen mérgezéshez vezet. A gyűszűvirágdrogok háziszerként nem alkalmazhatók (BABULKA 2003)! Mérgező volta miatt a vadak nem bántják, szénatakarmányba kerülve ugyanakkor veszélyes lehet a jószágokra (GEORGIA 1914).

A PIROS GYŰSZŰVIRÁG MAGYARORSZÁGI ELŐFORDULÁSI ADATAI

"Habár ez a faj a mi vidékünkön nem őshonos, mégis, mint a kert egyik kedvelt növénye és mint a szívbetegségek fontos gyógyszere, ismertebb, mint a hazánkban gyakori sárga gyűszűvirág" – írta hét évtizede dr. Schveitzer József (SCHVEITZER 1943). Alkalmi elvadulásairól általában (JÁVORKA 1924–25; SOÓ, KÁRPÁTI 1968; PRISZTER 1985; SIMON 2000), illetve egy-egy táj vonatkozásában (pl. Nagykanizsa: SOÓ, JÁVORKA 1951; KÁROLYI, PÓCS 1954; SOÓ 1968; Mátra: HARMOS, SRAMKÓ 2000) rövid utalásokból értesülhetünk. A nagykanizsai előfordulás részletei alább olvashatók; Sramkó Gábor mátrai adata pedig a Tuzson János kísérletei nyomán a Fenyvespusztai (ma Tuzson János) Arborétumba került, azóta elvadulva is tenyésző, kisebb piros gyűszűvirág-állományra vonatkozik. Figyelemreméltó, hogy a Kőszeg-hegyaljáról származó adatok alapján a gyógynövény-felvásárlók által vezetett átvételi jegyzéken is szerepelt (BÁRDOSI 1964), bár nem tudni, hogy házikerti vagy esetleg szubspontán állományból gyűjtve.

2. térkép: a piros gyűszűvirág előfordulása Magyarországon

Magyarországi meghonosodását általánosságban először BALOGH és mtsai. (2004), konkrétan KIRÁLY (2009) említi, utóbbi vágásokon, erdőszéleken elvaduló, néhol (pl. Mátra, Kőszegi-hegység) meghonosodó fajként jellemzi. E források azonban – e faj esetében – csak korlátozott pontossággal tartalmaznak az egyes példányok lelőhelyeinek visszakeresésére alkalmas információkat. Közülük az egyik legkoraibb, a flórahamisítás iskolapéldáiról beszámoló híradás szerint, a Fejér megyei Nagyláng község környékére Zichy János gróf által a XIX. század második felében betelepített növények között volt a Digitalis rubra is, amely az 1880-as évek végén még megvolt (HANGAY 1889).

A vonatkozó, csekély irodalmi ismeretet a faj herbáriumokban előforduló példányainak adatai és a közelmúlt flóratérképezési eredményei bővítik némiképp (KEF 2012). Az ismert korú, legrégebbi fellelt préselt növénypéldány a Sadler József összeállította "Magyar plánták gyűjteménye" nevű, 1823–1825 között megjelent exsiccata-kiadványban található; a növényt az összeállító a pesti botanikus kertben gyűjtötte (BP, SzIE). A további átvizsgált lapok is magán- és közkertekből (Ikervár, Bakonybél, Pécs, Gödöllő, Kőszeg, Szombathely, Sopron), illetve botanikus kertekből (Budapest, Debrecen, Pécs) származó egyedeket tartalmaznak: ¹ Culta in Ikervár (Vas megye), Batthyány Borbála angolkertjében, 1831, gyűjtő (leg.): Szenczy Imre (SAMU). In horto botanico Univ. Pestiensis (Budapest), [XIX. sz. közepe], leg.: Láng Adolf Ferenc (BP). Bakonybél (Veszprém m.), Garten, 1844. VI. és VIII. 2., leg.: ismeretlen (anonymus) (JPU). Pécs (Baranya m.), Novotárszky kertjében, 1852, leg.: Majer Móric (JPU). Pécs, [XIX. sz. közepe után], leg.: Nendtvich Károly Miksa (JPU). Gödöllő (Pest m.), [XIX. sz. közepe után], leg.: Band Henrik (VBI). Budapest, hort. bot., 1882. VI. 8. leg.: Dietz Sándor (BP). Kőszeg (Vas m.), [1880-as évek], leg.: Freh Alfonz (SAMU). Sabariae (Szombathely, Vas m.), culta, 1889. VI., leg.: Márton József (BP). Kőszeg, 1889. VI., leg.: Piers Vilmos (SAMU). Com. Sopron, culta, 1898. VII. 27. leg.: Gombocz Endre (BP). Budapest, M. Kir. Gyógynövénykísérleti Állomás, 1928. VII. 2. leg.: Augustin Béla (BP). Buda ex cult. (Budapest), 1948. VI. 7. leg.: Papp József (BP). Debrecen (Hajdú-Bihar m.), in horto botanico culta, 1952. VI. 25., leg.: anonymus (DE). Pécs, botanikuskert, termesztett, 1967. VI. 2., 9., 20., leg.: Vöröss László Zsigmond (JPU).

A herbáriumokból mindössze egy szubspontán, vagyis elvadult előfordulású adata került elő, három különböző évből: Nagykanizsa (Zala m.), Alsó városi erdő, cca. 150 m s. m., 1948. V. 22. (határozta/det.: K. Werner) (BP), 1949. VI. 5. (det.: Jávorka Sándor) (BP, BPU), 1951. V. 27. (det.: Károlyi Árpád) (BP), leg.: Károlyi Árpád.

A közelmúltbéli magyarországi flóratérképezési adatok az alábbi települések környezetéből jelzik: Kőszeg (Írottkő, Vas m., Király Gergely), Bozsok (Kalaposkő, Vas m., Király Gergely, Mesterházy Attila, Bölöni János), Barcs–Aranyospuszta (Somogy m., Pfeiffer Norbert), Barcs–Középrigóc (Somogy m., Selyem József). kisebb, elvadult állományát a Bükkalján (Ostoros, Pajados-dűlő, Heves m.) is megfigyelték az 1990-es években (Vojtkó András ex litt. 2011. III. 21.).

Az összegyűjtött adatokat a 2. térkép ábrázolja. A jelölések a közép-európai flóratérképezési rendszer egyes kvadrátjaiban a faj állománynagyságtól független előfordulásait mutatják.

A PIROS GYŰSZŰVIRÁG ELŐFORDULÁSA A KŐSZEGI-HEGYSÉGBEN

Noha a Kőszegi-hegység botanikailag régóta egyik legkutatottabb és legismertebb tája hazánknak (BARTHA 1994), a Digitalis purpurea-t a hegységből – az osztrák oldalról – csak az 1980-as évek közepén említik először. TRAXLER (1984) a növényt az őrvidéki Rohonctól északnyugatra lévő Kahle Greut-dűlőből, valószínűsíthető kultúrreliktumként jelzi. Az Írottkő hazai oldalán megfigyelt előfordulásáról először ANTAL és mtsai. (1994), majd KIRÁLY (1996) és KESZEI (2005), meghonosodásáról pedig KIRÁLY (2009) ad hírt. Utóbbi Antal József, Bálint Sarolta, Bölöni János, Király Gergely és Szmorad Ferenc kézirata nyomán az Írottkő környékén és a Kalaposkő oldalában több helyen, vágásokban, útszéleken, a Kopasz-domb délkeleti lejtőjén gyertyános-tölgyesekben említi.

4. fénykép: a piros gyűszűvirág jellemzően a vágásokban jelenik meg az Írottkőn

2011-ben és 2012-ben a Kőszegi-hegység magyarországi oldalán szinte kizárólagosan az Írottkő keleti lejtőin fordult elő (KEF: 8664.2, 8664.4) (3. térkép). 2011-ben egyetlen példányt sikerült megfigyelni a hegység keleti peremén (Kőszeg, Andalgó, KEF: 8665.1) (ex verb. Keszei Zita). 2012-ben ugyanezen a tisztáson nyolc virágzó tő került elő. Feltételezve a keleti irányú terjedést, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy erre a helyre a nem túl távoli, művelt virágos kertekből (is) kerülhetett szaporítóanyag.

Az írottkői teljes állománynagyság 700 és 1000 tő között lehet. előfordulásának kiterjedése – körülhatárolás alapján – mintegy 43,08 hektár.

ÉLŐHELYI VISZONYOK

A piros gyűszűvirág a vágásterületeken (FEKETE és mtsai. 2007: P8) a legnagyobb denzitású, de nagy egyedszámban fordul elő az ültetett tájidegen fenyvesek és őshonos fafajú fiatalosok mozaikjaiban (S5 × P1) is. Ezek az élőhelyek fiatal lucokkal (Picea abies) és bükk csemetékkel (Fagus sylvatica) jellemezhető élőhelyek. Itt még jellemzők a vágásterületek ökológiai viszonyai. Az állománymagasság legfeljebb 50 cm, csak néhány luc nőtt ennél kicsit magasabbra. Gyakori a siska nádtippan (Calamagrostis epigeios) és a földi szeder (Rubus fruticosus agg.). Az élőhelyen idős lucfenyvesek is találhatók (S5), ezek állományai az erdészeti kezelés következtében erősen kiritkítottak, a helyenként egymástól távol álló fák között szintén megfelelő életkörülményekre talál a piros gyűszűvirág. A fent említettekhez képest jóval ritkábban fordul elő öreg, de meglehetősen felnyitott bükkösökben (K5), valamint a trianoni országhatáron meglevő puhafás pionír és jellegtelen erdőkben (RB). A térképvázlaton jelölt területen belül, illetve a közelben minden erdei út szélén, vagy megfelelően nyitott rézsűn is várhatjuk megjelenését. Azokon az élőhelyeken, ahol a fásszárú fiatalosok megerősödtek és záródnak, a piros gyűszűvirág kiszorul.

Az előfordulási adatokhoz hasonlóan, a terepi vizsgálatokból is az állapítható meg, hogy a D. purpurea a többé-kevésbé nyitott, jó fényellátottságú élőhelyeken jelenik meg. A területen leginkább a vágásterületek ilyenek. A tizenhét felvételi négyzetben a növényzet az összterület 74,5%-át borítja, míg 25,5%-a nyílt talajfelszín. A kvadrátok közül tízben, 1 és 50 %-os borítási gyakorisággal előfordul a siska nádtippan, tizenkettőben 0,1–80%-os borítással a földi szeder. jelentős, összességében 15%-os borítást foglal a ligeti perje (Poa nemoralis), illetve a cérnatippan (Agrostis capillaris) 4,2%. Az ökológiai és természetvédelmi mutatókat is tartalmazó tabellát az 1. táblázat mutatja.

A fenticlass="normal"eket figyelembe véve nem meglepő tény, hogy az előforduló fajok közül a raunkiaer-féle életforma-kategóriákat tekintve a fajok 55,6%-ának az áttelelő szervei a talaj felszínén vagy közvetlenül alatta vannak (hemikriptofiton fajok). A cönoszisztematikai besorolások alapján a piros gyűszűvirág állományfelvételeiben a mezofil lomboserdők (Querco-Fagetea), ezen belül a bükkösök és elegyes mezofil erdők (Fagetalia), illetve kontinentális mészkerülő fenyvesek (Pino-Quercetalia) fajai a leggyakoribbak (2. ábra).

Ab.-Piceion	Abieti-Piceion	Junc. t.	Juncetum tenuis
Alno-Padion	Alno-Padion	Mol.-Juncetea	Molinio-Juncetea
Arrh.etea	Arrhenatheretea	Nardo-Call.etea	Nardo-Callunetea
Calys.lia	Calystegietalia	Phragm.etea	Phragmitetea
Epil.etea	Epilobietea angustifolii	Pino-Qu.lia	Pino-Quercetalia
Erico-Pinetea	Erico-Pinetea	Plant.etea	Plantaginetea
F.-Brometea	Festuco-Brometea	Qu.-Fagetea	Querco-Fagetea
Fag.lia	Fagetalia	Samb.lia	Sambucetalia
Fagion m.e.	Fagion medio-europaeum	Sec.etea	Secalietea

2. ábra: társulásrendszertani (cönoszisztematikai) adatok

MEGVITATÁS

A piros gyűszűvirág Magyarország mai területén való jelenlétére az 1820-as évektől rendelkezésre álló herbáriumi és irodalmi adatok szerint a faj hosszú ideig csak ültetve fordult elő. Ez nyilvánvalóan a növény szépségének (kerti dísznövény) és szívre ható glikozidjainak köszönhető, gyógynövénykénti termesztésével magyarázható (SZABÓ 2009). Több évig fennálló kivadult állományáról hazánkban először a XX. század közepéről van tudomásunk, ugyanakkor e Nagykanizsa melletti populáció későbbi meglétét megerősítő adatról nem tudunk.

Noha a faj alkalmi elvadulására s esetenkénti, helyi meghonosodására (pl. Barcs, Bükkalja: Ostoros) továbbra is akadnak példák, a Kőszegi-hegységben, az Írottkő keleti oldalán megfigyelt és vizsgált állomány különleges abból a szempontból, hogy a faj Közép-Európa nyugati részéig terjedő összefüggő őshonos elterjedési területéhez a legközelebbi, hazánkban meghonosodott populáció. A szomszédos ausztriai Burgenland tartományban ugyanakkor meghonosodását eddig nem jelezték (vö. FISCHER és mtsai. 2005, FISCHER, FALLY 2006). Itt, az Őrvidéken eddig csak alkalmi elvadulásai ismertek, mint például a Kőszegi-hegységben az említett Rohonc (Rechnitz) (TRAXLER 1984), vagy a Soproni-hegységben Sopronnyék (Neckenmarkt) mellett (TRAXLER 1969).

1. táblázat: Összesített táblázat

Az írottkői állomány vizsgálata alapján látszik, hogy a piros gyűszűvirág a vágásnövényzet más növényfajaihoz hasonló állománydinamikával rendelkezik. Annak ellenére, hogy nagy egyedszámban és nagy területen képes megjelenni, a definíciószerű özönnövény-értelmezés szerint nem igaz rá, hogy adott területen, adott tér- és időskálán állományai monoton növekednének, sőt, az állománynagyság a vágásnövényzet visszaszorulását követi.

3. térkép: a piros gyűszűvirág előfordulása és az érintett élőhelyek a Kőszegi-hegységben
Á-nér kategóriák szerint (Keszei Balázs, 2011)

Noha ezen óceánikus jellemű, atlantikus európai faj – amely keleti elterjedési határát Közép-Európa hegyvidékein éri el – nem őshonos a Kárpát-medencében, illetve Magyarországon, a fentiek, illetve mai ismereteink alapján úgy véljük, hogy a Digitalis purpurea esetében nem egy egzotikus jövevény tipikus inváziójával, inkább a nem túl távoli őshonos áreájának kü lönböző (pl. klimatikus) okokra visszavezethető, egyelőre szigetszerű bővülésével, a faj számára kedvező környezeti feltételeket nyújtó Kőszegi-hegységben történő meghonosodásával állhatunk szemben. Mint arra SRAMKÓ (2004) esettanulmánya is utal, az atlantikus elterjedésű fajok gyakran elterjedésük keleti határát érik el a Kárpát-medencében. Ilyen körülmények között "számos szubóceánikus faj elterjedési határai felé montán viszonyokat preferál" (MEUSEL 1943, idézi BRUELHEIDE, HEINEMEYER 2002), ami a piros gyűszűvirág Kőszegi-hegységi megjelenésével is összhangban van. A növény idekerülésében annak is szerepe lehet, hogy az ún. vasfüggönyzóna által korábban elzárt terület (NÉMETH 1993) az utóbbi két évtizedben a turizmus által hozzáférhetővé vált. A faj hazai és közép-európai viselkedésének pontosabb feltárása további vizsgálatokat igényel, különös tekintettel a meghonosodás esetleges jeleit mutató többi, egyelőre távoli szigetszerű elterjedésű hazai állományra, illetve a környező országokból ismert előfordulások dinamikájára. Ezt az igényt erősíti meg a D. purpurea hazai kockázatbecslési besorolása is (BOTTA-DUKÁT, SZIGETVÁRI 2007).

ÖSSZEGZÉS

A piros gyűszűvirág régen ismert, nyugat-európai elterjedésű gyógy- és dísznövény. Gyógyászati alkalmazása a levelekben található, szívre ható glikozidokon alapszik. Hatásukra növekszik a szívizomzat munkája, ezáltal növekszik a perctérfogat is, javul a keringés és a szervezet vérellátása. Noha gyógyászati alkalmazása házilag tilos, dísznövényként több helyen alkalmazták, illetve ma is ültetik. Magyarországon helyenként elvadult, kiszökött a termesztésből. Nyugat-Magyarországon, az Írottkő keleti lejtőin jelentős állománya ismert, immár több mint tizenöt éve. Az állomány a vágástársulások dinamizmusát követve alakul. Hazai előfordulásait feltárva, az írottkői állomány társulási viszonyait vizsgálva, úgy látjuk, hogy a piros gyűszűvirág nem tekinthető a klasszikus értelemben vett özönnövénynek. Meghonosodása a Kőszegi-hegységben inkább e növényfaj áreabővülésének egy állomását jelentheti.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönetünket fejezzük ki a Nyugat-magyarországi Egyetem Növénytani és Természetvédelmi Intézetének a közelmúlt magyarországi flóratérképezése során gyűjtött adatok rendelkezésre bocsátásáért. A térképezési programot a TÁMOP-4.2.1.B-09/1/KONV-2010-0006 projekt is támogatta. Intézményük herbáriumának áttekintéséért, illetve adataik közléséért köszönettel tartozunk az alábbi személyeknek: Barabás Sándor (BCE, Budapest) Bölöni János, Fráter Erzsébet (MTA ÖBKI, Vácrátót), Csehó Gábor (MFM, Szeged), Csiky János, Tóth Balázs (PTE, Pécs), Csiszár Ágnes, Király Gergely, Mesterházy Attila (NymE, Sopron), Dénes Andrea (JPM, Pécs), Feiner Szabolcs (NymE SEK, Szombathely), Galambos István (BTM, Zirc), Hegyessy Gábor (KFM, Sátoraljaújhely), Isépy István (ELTE Füvészkert, Budapest), Juhász Magdolna (RRM, Kaposvár), Molnár V. Attila (DE, Debrecen), Pfeiffer Norbert (KFG, Budapest), Selyem József (DVK, Barcs), Szerdahelyi Tibor (SzIE, Gödöllő), és Vojtkó András (EKF, Eger).

JEGYZETEK

1 A herbáriumok nevének rövidítései: BP: MTM, Budapest; DE: Debreceni Egyetem, Debrecen; BPU: ELTE (Füvészkert), Budapest; JPU: Pécsi Tudományegyetem, Pécs; SAMU: Savaria Múzeum, Szombathely; SzIE: Szent István Egyetem, Gödöllő; VBI: MTA ÖBKI, Vácrátót.

FELHASZNÁLT IRODALOM

ANTAL J., BARTHA D., BÁLINT S., BÖLÖNI J., KIRÁLY G., MARKOVICS T., SZMORAD F. (1994): A Kőszegi-hegység virágos flórája. in: BARTHA D. (szerk.), A kőszegi-hegység vegetációja (Tilia "0"), Kőszeg–Sopron, pp. 54–99.

BABULKA P. (1991): Gyógynövény-lexikon: Gyapjas és piros gyűszűvirág (Digitalis lanata Ehrh., D. purpurea L.) "A szívelégtelenség kezelésének igen fontos gyógyszerei." – Természetgyógyászat, 1991/8, p. 19.

BABULKA P. (2003): Ismerjük fel a termesztett gyógy- és fűszernövényeket. – GABO Könyvkiadó, Budapest, 126 pp.

BALOGH L. (2010): Ímél, villámlevél; özönnövény, özönállat [olvasói levél]. – Magyar Orvosi Nyelv 10(2): 50–51 (dec.). www.orvosinyelv.hu

BALOGH L., DANCZA I., KIRÁLY G. (2004): A magyarországi neofitonok időszerű jegyzéke, és besorolásuk inváziós szempontból. In: MIHÁLY B., BOTTA-DUKÁT Z. (szerk.), Biológiai inváziók Magyarországon: Özönnövények. – KvVM TvH tanulmánykötetei 9, TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, pp. 61–92. www.termeszetvedelem.hu/index.php?pg=menu_1957

BÁRDOSI J. (1964): Gyógnövénygyűjtés és népi gyógymódok Kőszeg-hegyalján. – Savaria, a Vas Megyei Múzeumok Értesítője, 3: 189–218.

BORHIDI A. (1993): A magyar flóra szociális magatartás típusai, természetességi és relatív ökológiai értékszámai. – JPTE Pécs, 93 pp.

BORHIDI A. (2003): Magyarország növénytársulásai. – Akadémiai Kiadó, Budapest, 610 pp.

BOTTA-DUKÁT Z., BALOGH L., SZIGETVÁRI CS., BAGI I., DANCZA I., UDVARDY L. (2004): A növényi invázióhoz kapcsolódó fogalmak áttekintése, egyben javaslat a jövőben használandó fogalmakra és azok definícióira. In: MIHÁLY, BOTTA-DUKÁT Z. (szerk.) id. mű, pp. 35–59.

BOTTA-DUKÁT Z., SZIGETVÁRI CS. (2007): Kockázatbecslési módszer az özönnövények értékelésére. In: CZÚCZ B., KRÖEL-DULAY GY., RÉDEI T., BOTTA-DUKÁT Z., MOLNÁR ZS. (szerk.), Klímapolitika. éghajlatváltozás és biológiai sokféleség. Elemzések az adaptációs stratégia tudományos megalapozásához. kutatási jelentés. MTA ÖBKI, Vácrátót, 2007. június, pp. 203–211. http://klima.kvvm.hu/documents/14/NS_termvd_vgleges_web.pdf

BRASSAI A. (szerk.) (2008): Orvosi gyógyszertan. Egyetemi jegyzet. – Marosvásárhely, 274 pp. http://www.scribd.com/doc/81697766/jegyzet

BRUELHEIDE H., HEINEMEYER A. (2002): Climatic factors controlling the eastern and altitudinal distribution boundary of Digitalis purpurea L. in Germany. – Flora 197: 475–490.

FEKETE G., MOLNÁR ZS., HORVÁTH F. (szerk.) (1997): II. A magyarországi élőhelyek leírása, határozója és a Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer. In: HORVÁTH F., KORSÓS Z. KOVÁCSNÉ LÁNG E., MATSKÁSI I. (szerk.), Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer. – Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest, 374 pp.

FISCHER M. A., ADLER W., OSWALD K. (2005): Excursionsflora für Österreich, Liechtenstein und Südtirol. 2nd ed. – Land Oberösterreich, Biologiezentrum der OÖ Landesmuseum, Linz, 1392 pp.

FISCHER M. A., FALLY J. (2006): Pflanzenführer Burgenland. – Eigenverlag Mag. Dr. Josef Fally, Deutschkreuz, 384 pp.

FÖLDESI R. (2009): Faunistik und Phänologie der Schwebfliegen (Diptera: Syrphidae) im Tharandter Wald und Vergleich der Sammlungsmethoden. – Journal of Agricultural Sciences, Debrecen, 2009/38 supplement, pp. 96–102. http://portal.agr.unideb.hu/media/5ipps_2009_5186.pdf

GEORGIA A. E. (1914): A Manual Of Weeds. – The Macmillan Company, New York, 593 pp. http://chestofbooks.com/flora-plants/weeds/Manual-Of-Weeds/Purple-Foxglove-Digitalis-Purpurea-L-Lady-Fingers-Popdo.html

HANGAY O. (1889): Erőszakolt floravidék. In: Orvos-természettudományi értesítő II. Természettudományi szak 14. évf. 11. köt. 2. füz., pp. 153–162.

HARMOS K., SRAMKÓ G. (2000): Adatok a Mátra edényes flórájához I. – Kitaibelia 5(1): 63–78.

HEYWOOD V. H. (1972): Digitalis L. In: TUTIN T. G., HEYWOOD V. H., BURGES N. A., MOORE D. M., VALENTINE D. H., WALTERS S. M., WEBB D. A. (eds.), Flora europaea. Volume 3. – Cambridge University Press, Cambridge, pp. 239–241.

HORVÁTH F., DOBOLYI Z. K., MORSCHAUSER T., LŐKÖS L., KARAS L., SZERDAHELYI T. (szerk.) (1995): Flóra adatbázis 1.2, taxon-lista és attribútum állomány. – MTA ÖBKI Vácrátót – MTM Növénytár, Budapest, 267 pp.

HULTÉN E., FRIES M. (1986): Atlas of North European vascular plants: north of the Tropic of Cancer, vol. 1–3. – Koeltz, Königstein. (Many of the maps may be found at Den Virtuella Floran http://linnaeus.nrm.se/flora/di/scrophularia/digit/digipur.html)

JÁVORKA S. (1924–1925): Magyar Flóra (Flora Hungarica). – Studium, Budapest.

JÁVORKA S., CSAPODY V. (1962): Kerti virágaink. Közép-európai dísznövények színes atlasza. – Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 156 pp. + 116 tábla.

KÁROLYI Á., PÓCS T. (1954): Adatok délnyugat-dunántúl növényföldrajzához. – Botanikai Közlemények 45: 257–267.

KEF (2012): A Magyar Flóratérképezési Program Adatbázisa. – Nyugat-magyarországi Egyetem, Erdőmérnöki Kar, Növénytani és Természetvédelmi Intézet, Sopron.

KESZEI B. (2005): A tavaszi orgona és a bariszőlő, avagy megőrizhető-e a kőszegi tájvédelmi körzet botanikai gazdagsága? – Vasi Szemle 59(6): 679–689.

KIRÁLY G. (1996): A Kőszegi-hegység edényes flórája. – Tilia 3: 1–414.

KIRÁLY G. (2009): Digitalis L. Gyűszűvirág. In: KIRÁLY G. (szerk./ed.), Új magyar füvészkönyv. Magyarország hajtásos növényei. Határozókulcsok. – Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság, Jósvafő, p. 371.

KOVÁCS M., PRISZTER SZ. (1974): A flóra és vegetáció változása magyarországon az utolsó száz évben. – Botanikai Közlemények 61(3): 185–197.

MELIUS P. (1578): Herbárium. az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól. Bevezető tanulmánynyal és magyarázó jegyzetekkel sajtó alá rendezte Szabó Attila. – Kriterion, Bukarest, 1979, 518 pp.

NÉMETH F. (1993): Hazai tájakon. A néhai vasfüggöny mögött. – Természet–Búvár 48(3): 20–23.

PRISZTER SZ. (1985): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve VII. Mutatók. – Akadémiai Kiadó, Budapest, 683 pp.

RÁCZ G., RÁCZ-KOTILLA E., LAZAA. (1984): Gyógynövényismeret. – Ceres Könyvkiadó, Bukarest, 288 pp.

SCHVEITZER J. (1943): A gyűszűvirágfélék és gyógyászati jelentőségük. – A Természet 39(2): 16–19.

SIMON T. (2000): A magyarországi edényes flóra határozója. Harasztok – Virágos növények. 4. kiadás. – Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 846 pp.

SIMON T., HORÁNSZKY A., DOBOLYI K., SZERDAHELYI T., HORVÁTH F. (1992): A magyar edényes flóra értékelő táblázata, In: SIMON T.: A magyarországi edényes flóra határozója. – Tankönyvkiadó, Budapest, pp. 791–874.

SOÓ R. (1968): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve III. – Akadémiai Kiadó, Budapest, 506 + 51 pp.

SOÓ R., JÁVORKA A. (1951): A magyar növényvilág kézikönyve. I-II. – Akadémiai Kiadó, Budapest, 1120 + 8 pp.

SOÓ R., KÁRPÁTI Z. (1968): Növényhatározó, II. kötet. Magyar flóra. Harasztok – virágos növények. – Tankönyvkiadó, Budapest, 846 pp.

SRAMKÓ G. (2004): "Dunántúli" közép-dunai flóraválasztós fajok a matricum flórájában. – Kitaibelia 9(1): 31–56. https://vm.mtmt.hu/download/1161122.pdf

SZABÓ L. GY. (2009): Gyógynövények és élelmiszernövények A-tól Z-ig. – Melius Alapítvány, Pécs, 205 pp. www.scribd.com/doc/48065361/gyogy-es-elelmiszernovenyek

TRAXLER G. (1969): Floristische Neuigkeiten aus dem Burgenland. – Burgenländische Heimatblätter 31: 49–54.

TRAXLER G. (1984): Neue Beiträge zur Flora des Burgenlandes. – Burgenländische Heimatblätter 46: 76–88.

WITHERING W. (1785): An account of the foxglove and some of its medical uses; with practical remarks on the dropsy, and some other diseases. – Publ. Swinney, Birmingham, 207 pp.