NÉMETH ISTVÁN PÉTER: GÓLOK ÉS GÓGGÁLÁSOK

Jövőre, 2013-ban ünnepeljük Weöres Sándor 100. évnapját. Néhány esztendő, és szintén 100 éves lesz Szombathelyen a futball, immár a zöld-fehér klub, a Haladás 1919-es alapítási éve szerint is. Annyi bizonyos: évszázada ismerős a fülnek a labda pattogásának muzsikája, amelyről Jékely Zoltán olyan szép verset írt Futballisták címmel:

	Mindig lesz a nagyvárosok határán
	egy-egy letarolt-gyepű rét,
	hol hűvös alkonyati órán
	hallani e mély dobzenét,

	mely mérföldekről mágnesez magához
	labdaéhes diákot és inast
	s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,
	ki eltünődve dől a kapufához.

Weöres Sándor korai verseiből tudom, hogy a költőnek egyfelől meggyűlt a baja a szinusztétellel, másfelől a lányok körében sem örvendhetett (még) nagy népszerűségnek. Egy diáklány figyelmét – aki tetszhetett a csöngei születésű fiúnak – bizony nem az álmodozóbb, könyvekhez és spirituális dolgokhoz is vonzódó Weöres Sándorka, hanem a futballpályán szaladgáló, labdát terelő és azt erőből meglövő sportoló kötötte le. s aki barátnőjével a lelátón azon vitázott, "hogy az Ujpest vagy a Fradi lesz-e a bajnok"? (WS: Diák-notesz)

Weöres Sándor pályája másik végén, az öregkorban aztán megint fölismert valami fájót a labdarúgás kapcsán. No, nem mintha égette volna ez az új felfedezés, mint Nesszusz vére, hiszen kamaszfejjel is már igencsak jó öniróniája volt. Őszikéi között leltem a Catania, Cagliari... című és kezdetű versre, amelyben nemhogy megmosolyogni képes önmagát, hanem úgy tekint idős – és a fiatalhoz képest romló – szellemi állapotára, mintha a distanciateremtés veleszületett tulajdonsága volna. Legfőképpen ekkor és így: ha önnön személyiségét teszi műve tárgyává. Ő az ómega és az alfa, és nem csupán sejtései vannak a legbensőbb titkokról, de mintha egyenesen rálátna élete meccsére.

Vasárnap esténte az ezerkilencszáznyolcvanas években a Kossuth rádió hírműsora után mondták be a sporteredményeket, az ismertetések végén pedig azt a nyertes tipposzlopot, amelyből kiderült, hogyan kellett volna helyesen kitölteni a fogadóknak a totószelvényt. Ezt a regisztert hallhatta meg (még ha nem is hallgatta) WS mester: tizennégyszer – a csapatneveket és a gólkülönbségeket követően 1-es, X vagy 2-es. Amikor késő ősszel és télen vagy koratavasszal szünetelt a magyar NB I, és az alsóbb osztályokban sem voltak mérkőzések hazánkban, főképpen az olasz bajnokság meccseire lehetett fogadni. Juventus, Milan, Internazionale, Lanerossi, Atalanta stb. Nem egy olasz csapat nevében teljes egészében szerepel az illető klub városának neve, ahol az illető tizenegy stadionja található, az urbs, amelynek polgárai közül kerülnek ki a hazai szurkolók. Az idős Weöres Sándor városneveket hallott, s hogy alliteráljanak, párba is állította őket:

	Catania, Cagliari,
	mozog a szó, nem tud várni.
	Venezia és Verona,
	bárcsak vinne valahova.
	Rokkant agyam dülöngélve
	inkább holtan, mintsem élve
	régi erejét cseréli
	valami megfoghatatlanra,
	emlékszik a tűzkatlanra,
	amelynek árnyékát éli.

Weöres Sándor felismerte a dallamos itáliai város és futballcsapat tulajdonneveinek hallatán, hogy hiába: a jelentésük megváltozott az ő számára. Telített lehetett élménnyel, színnel, még Amy nénivel való nászútjának az emlékképeivel is, Dél- és Észak-Itália látványaival, a Canale Grande S-betűt formázó kanyargásával, Rómeó és Júlia szerelmes párbeszédjével ez a néhány – egészen pontosan: négy – szó sokáig. Aztán azon kapta magát egy őszi vagy téli vasárnap este Weöres, hogy az ezer asszociációt magukba foglaló hangsorok nemhogy röpítenék a képzeletét, de sok íz, zamat elgőzölgött ama "tűzkatlanból", ahogy ez edénnyel az emberi agyat szerette megfeleltetni. (Tatay Sándort azért dicsérte meg utolsó televíziós szerepléseinek egyike alkalmából, hogy a bakonytamási barát jobban beosztotta a tüzet, egyenletesebb melegen tartva szellemi főztjét, s öregkorában, ha lehet, még pompásabb novellákat alkot, mint ifjú fejjel, míg ő, Weöres, elfortyogtatta fiatalon a tehetségét feje kondérjában... A motívum már az 1981-es Kézírásos könyvé-ben megjelenik. Akkor talán még nem feltétlen önportrénak készült A tudós című verse:

	A tudós
	délelőtt
	elvesztett egy fejfedőt.

	Most a feje födetlen fazék,
	fortyog benne a kotyvalék.

Ezt a kiüresedést-szegényedést (e jelentéstani értelemben vett beszűkülést) persze nekünk nincsen joguk értékvesztésként tüntetni föl, hiszen méltatói meglátták az idős költő és a valahai ősember barlangrajzai közötti párhuzamokat, hogy miképpen volt lehetséges tízezer évek emlékét újraélnie s visszatükröznie szavakkal és vonalakkal mindezt WS mesternek. (Miközben ő maga bátran, mindennemű hiúság nélkül jellemezhette karakterét.)

Ehhez az őszikés számvetéshez csupán az olasz labdarúgó klubok kellettek.

A déliek:

a Catania és

a Cagliari (a Haladással kb. egyidős egyesület, 1920-ban alapították – mikor megnyílt Szombathelyen a Rohonci úti sporttelep –, 1969/70-ben olasz bajnok is volt).

Az észak-itáliaiak:

a Venetia

és a Hellas Verona (Dirceu, és Elkjaer-Larsen csapata, 1984/85-ben olasz bajnok is volt).

Az egymással alliteráló csapat-pár a másik betűrímes egyesületekkel pólusokat is alkotnak tehát. Ez nem véletlen. A vers születése idején Weöres már reflexszerűen járt el Babits Mihály Messze, messze... című költeménye után, hogyan is kell a földrajzi nevekkel komponálni, hogy azok a térképről is eljátszhassanak az olvasó fantáziájával, térérzékelésével.

Egy másik költő, a göcseji poéta Major-Zala Lajos 1999-ben rendhagyó önéletrajzot jelentetett meg a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör és a Lyukasóra közös kiadásában. Elveszett győzelem a címe. Akár egy modern Kundera-regény, úgy komponáltatott meg váltogatott idősíkokkal a magyar író életgyónása. 1954 májusát, a svájci labdarúgó világbajnokság kezdetét, majd 1997 őszét – mint az elbeszélés napjait – látjuk a dátumokban, ezekhez társulnak az emigráció első intervallumának bejegyzései, s a könyv végén az 1998 nyarán kelt szövegek. Major-Zala ifjúságának kéziratait elégette, egyedül ezen, 1954-ből származó papiros-köteget nem dobta tűzbe, amelynek oldalaira Svájcban – az Aranycsapat (!) tagjaival való – találkozásait és élményeit jegyezte föl. A fiatalkori napló megmentése az őszikéit író költő részéről kortörténeti forrásnak bizonyult. Sőt: a korai és a kései szövegek interferálnak is egymással.

Legihletettebb sorai között (szerelmes leporellók társaságában) található a haza, a szülőföld iránt táplált érzéseinek megszólaltatása. A svájci VB napjaiban ugyanis Lóránt Gyulával találkozott, akiről elmondhatta, hogy szombathelyi diáktársa volt. (Lóránt 1923-ban Kőszegen született, ahol a négy elemit katolikus intézetben végezte, s ahol a bencések gimnáziumába járt. A negyedik osztály után a líceum következett. Lóránt Gyula diákfővel már a kőszegi sport egylet első csapatában is bemutatkozott. A helyi tanítóképző tizenegye egészen a Szent László-kupa döntőjéig verekedte magát. A kaposváriak elleni csúcstalálkozó eldöntetlenül végződött, ám a sportszerű somogyi drukkerek Lórántékat ünnepelték győztesként.

A Lóránt család nagy gondot fordított fiaik taníttatására, s ennek volt köszönhető, hogy a csendőr családapa szombathelyre költöztette át otthonát. Lóránt Gyulát ugyanis – ki mondja meg ma már a valódi okát? – megbuktatták ének-zenéből. Később csodálkoztak a csapattársak, amikor egy-egy győztes mérkőzés után a buszban a centerhalf mégis olyan szépen vitte az együttdalolásban a prímet... 1941 kora őszén a fiatal labdarúgó az állami Horváth Boldizsár Kereskedelmi Középiskola harmadik osztályába léphetett. Osztályfőnöke Pászthory Antal tanár úr lett. Lóránt a Szombathelyi FC-be igazolt. Becsülték fegyelmezett magatartásáért a tanárok, s a tehetséges labdarúgó gond nélkül le is érettségizett.

A közös iskolaváros emléke 1954 júniusában Soluthumban – ahol a magyar csapat szállása volt a helyi Koronában – eltéphetetlen szálnak bizonyult az emigráns (Sebes Gusztáv szerint "büdös disszidens") költő és az addigra a Nagyváradot és a fővárost is megjárva világsztárrá lett Lóránt között: "Lóránt Szombathelyen végezte a »kerit«, én meg a premontreiekhez jártam »gimibe«, s nekünk kisdiákoknak ő volt a bálványunk, a példaképünk. Nagyon fiatalon, negyedikes korában, már a Haladásban játszott." [itt cserbenhagyta a költőt az emlékezete, Lóránt nem a zöld-fehér Haliban, hanem a kék-sárga FC-ben lépett pályára... megjegyzés tőlem – NIP.]

Érdemes néhány mondat erejéig e három szereplőnek a nagyvilághoz való viszonyánál maradni. Sebes Gusztáv megsérti Major-Zala Lajost, mint "osztályidegen árulót", ám az érem másik oldala úgy fest, hogy a két világháború között ő is a francia Renault-gyár futballcsapatát és Párizst választotta megélhetési okokból. Lóránt Gyula pedig profi játékos szeretett volna lenni Nyugat-Európában, s ugyanúgy illegálisan szerette volna átlépni a határt már a budapesti Vasas játékosaként, mint Major-Zala költőként. A poétának sikerült, Lórántot és társait "tiltott határátlépés kísérlete" miatt nevelőtáborba vitték a szegedi Csillag börtönből Kistarcsára. Péter Gábor és több hivatalos sohasem bocsátottak meg neki. A labdarúgó pályafutása kettétörni látszott. Sebes ekkor Kádár Jánoshoz fordult kegyelemért, mivel nagy teherbírású, kemény játékosra volt szüksége először a bécsi mérkőzésen, majd a további válogatott találkozókon. (Lóránt játszott is az osztrákok ellen, akiket először vertünk meg 1945 után a császárvárosban. Ő lett az aranycsapat szemmel láthatólag is legmegtermettebb tagja 184 centiméteres magasságával.) Svájcban találkoztak így hárman: a szövetségi kapitány, a labdarúgó és a költő.

A válogatottunk edzőpályája az Aare partján nyúlt el. A gyepszőnyeg, háttérben a svájci folyó, ez a szögellet adta a feledhetetlen beszélgetésekhez a keretet. "Nem is a tréning érdekel minket, hanem az, hogy az összehányt melegítők mellett, vagy rajtuk ülve elbeszélgethettünk a játékosokkal. Ők voltak az a csöppnyi rés a vasfüggöny falán, amelyen átkukucskálhattunk. Leggyakrabban a világbajnoki esélyekről esett szó, hol hittek benne, hol nem. Akikkel beszéltem, azok közül Lóránt volt a legszkeptikusabb. Hidegkuti, mint egy született gentleman, inkább sorsunk felől érdeklődött. Hogy miképpen tudunk beilleszkedni az idegen környezetbe, mik a terveink, milyenek a svájciak?"

E délelőtti szavaknál, holott ezek sem nélkülözhették a személyes hangot, mennyivel másabbak a délutániak. Az Aare partjára gyönyörű tavaszi idő költözött. Jókat derültek Major-Zala kölyökkori emlékein, ahogy fölelevenítette, hogyan hintázott a Püspökvár előtti vasláncokon. Göcseji tájszóval, ez a hintázás volt a góggálás. Lóránt megígérte, ha újra eljut Szombathelyre, ő maga is kipróbálja a góggálást a láncokon.

A többit úgyis tudjuk, a vesztes döntő, a lefüggönyzött ablakú gépkocsik, amelyek a VB-ezüstérmes csapat tagjait hazalopják az elégedetlen tömeg elől, titokban, a szeretteikhez. Egy évtized múlva aztán Lóránt is megindul, mégpedig 1963 karácsonyának másnapján, akár egy jó évtizeddel azelőtt a régi iskolatárs. A Bundesligában vállal edzői föladatokat (pl.: FC Kaiserslautern, Duisburg, Schalke 04, Bayern München...), hogy végül Szalonikiben egy rangadó izgalmai közepette a kispadról vigye el a szíve. 1981 májusa volt. Szombathelyen nyárfák virágoztak havazást.

Egy talányos novellát olvasok el – minden év augusztusának a végén. Tehát nem először van kezemben ez a mű. Nagy Gáspár írta fiatalkora nyaráról, amikor Szombathelyen egy triciklivel járta az utcákat, 19 esztendős sportruházati árukihordóként. (Nagy Gáspár: Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában)

1968 augusztusa van, nagy nyár, vagyis aki történelmi ismeretekkel is rendelkezik abból az időből, nem csupán azt tudja, hogy táncdalfesztivált rendeztek, hanem azt is, hogy akkor vonult be a magyar néphadsereg Csehszlovákiába, hogy testvéri tankjaink segítségével megmaradhassanak az amúgy be nem vált társadalmi keretek.

Nagy Gáspár, vagyis novellájának az elbeszélője előtt feltűnt akkor egy Ludvík Jahn nevű alak, akinek a nyomába szegődött. Ludvík egérutat nyer, mivel 19 esztendős hősünk a háromkerekű járműjével csaknem nekihajt a város egyetlen (mindössze persze egyszeres) válogatott labdarúgójának. A kiöregedett focistáról, akit majdnem-karambol ért, emígy áradoztak a szövegben a vasiak: "Ha ilyen balszélsőnk lenne, most nem állnánk kiesésre!", "azok a kapufát tördelő szabadrúgások!", "mint a tank, úgy robogott az ellenfél kapuja felé!"

Azt, hogy 1968 augusztusában vagyunk, ennél a szurkolói sóhajnál nem hagyhatja jelzés nélkül a szépíró: "Ez az, ez az! Mint a tank!"

Nagy Gáspár novellájában így kap az aktív pályafutását 1968-ban befejező, de egyszer mégiscsak címeres mezben játszott támadó, Tóth Zoltán jelképes szerepet. 1938-ban Jánosházán született. Ő válik a hivatalos Magyarország képviselőjévé, akiknek közös jellemzőjét hordozza a hasonlat: Mint a tank!

Nagy Gáspár novellájában a követendő személy a cseh Milan Kundera hőse, regénybeli figurája. Nem csupán tréfából lépett azokra a bitumennel leöntött utcakövekre, amelyeket akkoriban még villamossínek is átszeltek. (Járt 1968-ban a szombathelyi villamos.) Ludvík Jahn egy olyan nehezen, sőt szinte követhetetlenül szabálytalan magatartásmintát kínált föl, amely szemben állt a szocialista viszonyok között is gyakorolható karrierizmussal, s inkább egy sztoikusabb, de a valós értékek közelében élhető élet az eszménye. Pártjának bizalmi embere kezdetben, ám dosztojevszkij bűnöseinek bugyraiba kerül, így számára a humanizmuson kívül nem létezhetett már más alternatíva.

Az 1968-as hivatalos Magyarországot megtestesítő futballista értetlenkedik is a triciklijéről lehuppant tinédzser fölött, aki Ludvík Jahn nyomába eredt. Hiszen az adott világ keretei között többre mehet az ember, ha érdekemberségből a pártvezetőnek megmaradó Zemáneket vagy élvezetemberségből éppen a főideológus szép szőke feleségét követi:

"– Miért pont Ludvík után? Miért nem inkább Pavel Zemának után? Vagy a hájasodó Helena után..."

Ilyen alulnézetből lát a dolgokra a triciklis fiú tizenkilenc esztendősen. Beüthette a fejét a szombathelyi aszfalton, s a szétszóródott csehszlovák (!) import-tréningruhák felett, s éppen e Kundera-regényben találja magát.

A Tóth Zoltánról mintázott alak tehát az elbeszélésben az a spíler, aki Nagy Gáspár számára Magyarország allegóriájává vált. A novellában hirtelen kiválasztottá, beavatottá, mindentudó istenséggé avanzsálódik a felbukott triciklisfiú szemében.

Tavalyelőtt még arra gondoltam, hogy Halmosi, az idősebb Halmosi, Péternek Zoltán nevű édesapja a modell. De mégsem. Hiszen ő már másodszor volt válogatott az írek ellen 1969. november 5-én, amikor a 39. percben gólt is rúgott. Tapolcai otthonunk szomszédságában, Horváth Ferencéknél láttam Kékes televíziójukon a meccset. Feri Pannonhalmáról jöhetett haza, Mindenszentekkor kaptak szünetet a bencés gimnáziumban. Amúgy nem utazhattak máskor el Szent Márton hegyéről karácsonyig. 1970-ben érettségizett. Ahol előtte Nagy Gáspár.)

Nem él már Tóth Zoltán, sem Nagy Gáspár, a költő, e novella írója.

2000-ben hunyt el a csatár, aki a belgák ellen egy ízben lehetőséget kapott. Tóth tényleg csak ez egyszer játszott a nagyválogatottban, s nem szerzett gólt. 1960-ban történt. Így lehet, hogy tíz esztendő sem telt, s – a Nagy-novella tanúsága szerint – a Hali-drukkerek visszasírhatták Tóthot az 1968-as esztendőben, amikor a Kundera-könyv megjelent a magyar könyvpiacon. (Ám a valóságban nem is sikerült olyan rosszra ez az idény a Rohonci úton. Igaz, rengetegszer liftezett a csapat az NB/I-ből a másodosztályba le, és onnan vissza. Lásd a jegyzetekben.)

A kiadás adatait bele is dolgozta Nagy Gáspár az elbeszélés szövegébe. A regény címe: Tréfa. Cseh címe titkos jelszava is lesz nagyék nemzedékének: Zert. A Z betűn fordított chapeau van: Ž. A regény valóban 27 forintba került. Nagy Gáspár hivatkozásai pontosak. Amit a 13. oldalról idéz, az garantáltan onnan, azon számozott pagináról való. Két példány érkezett Szombathelyre e kiadásból. Az egyik a költőé lett, a másik Plébi nevű barátjáé, aki a táncdalfesztiválra készült. Nagy Gáspár novellájában Plébi olasz nyelvű adamo-dalokat énekel, ám a bizottság nem lát az ő előadásában támogatandó fantáziát. Kundera regényében Zemánek olasz forradalmi dalba kezd, az Avanti popolo, a la riscossa...-ba, amellyel meg is alapozza karrierjét.

1968-ban Nagy Gáspár nem eredt Zemánek nyomába. Ludvík Jahn útján járni volt számára az emberibb. Az egyedüli realitás:

"Pár hónapja megint eltűnt a könyv; de nyilván nem a barátaim közt kell keresnem a tettest. Valaki itt járt, beleolvasott és nem tudta letenni, annyira érdekelte Zemánek karrierje. Így aztán magával vitte. És ő nem tartozik az ismerőseim közé, hogy polcán viszontláthatnám. Egyszerűen nem járok a lakásában."

Előre a ludvíki úton, biztathatta magát a költő. Ludvík Jahn tréfáit bár sosem tűrte el a hatalom, megtorolta valamennyit. (Az első "lázító" képeslapjától a laktanyából való szökéséig.) A magukban gyötrődő alkatok, akik kétségeikre megszenvedett választ magukban és maguktól találnak, mindig veszélyes ellenségnek számítottak a totalitárius rendszerekben. (Ha kontrollálásuk, ideológiai terelésük nem volt zavartalan, hát egyszerűbb volt beszervezni őket. Kunderával is ez történt.)

Tréfáik bizonytalan kimenetelétől függően féltek a mindig a biztosra menő hatalmak legitimációjuk legapróbb megkérdőjelezésétől is. Nagy Gáspár, aki az egyik legbátrabb szavú közéleti költőnk volt, ezért választotta és hívta novellája címébe a cseh regényhőst. Azonban mégsem vele azonosult. Hanem elbeszélése berekesztése szerint csupán egy epizódszerepet vállalóval. Jobban mondva Kundera panoptikumából a 19 évesekkel. Az ő romlatlan világukkal. Ugyanis akad még szerelmes, éppen 19 éves fiú és pont' 19 esztendős tiszta lány is a regényben, akiket még nem gyűrt maga alá a világ.

Nagy Gáspárt 2007-ben hívta be válogatottjába az Újszövetségi Kapitány.

Tóth Zoltánról 2012. augusztus 3-án nevezték el Jánosháza sporttelepét, s szobrát is fölavatták egykori barátai, ismerősei: Nyilasi Tibor, Halmosi Zoltán, Szarka Zoltán és Simon Ferenc.

JEGYZETEK

Kihullt lapok egy klubtörténetből

A szombathelyi futball történetének fényes lapjai vannak. Ugyan csak dióhéjban írható le – sok-sok név említése nélkül – az elmúlt fél évszázad is, de hadd szaladjak végig néhány fényes oldalán.

A vasi székhelyen a Haladásnál edzősködött – többek között – Palicskó Tibor, Török Ferenc, Csertői Aurél és Aczél Zoltán. Jelenleg Artner Tamás a csapat felkészítője.

A Hali 11 válogatott játékost adott a nemzeti tizenegynek. A fél szombathelyi válogatottnak Zoltán a keresztneve: Tóthé, Halmosié, Kerekié, Bogdáné és Jagodicsé...

Novák Dezső Jákon született, s az ötvenes évek közepétől az egyházasrádóci pálya után a Szombathelyi Postásban valamint a Hhaladásban játszott 1961-ig.

Az 1968-as labdarúgó idény egy tavaszi és egy őszi szezonból állt. Tavasszal a szombathelyi zöld-fehérek 15 pontot szereztek, s ezzel a teljesítménnyel a 6. helyre küzdötték föl magukat. Az őszi mérkőzések hat hétig szüneteltek az NB/I-ben a mexikói olimpiai játékok alatt. a szombathelyi labdarúgócsapat sikeresen teljesítette kitűzött célját, vagyis elkerülte a legmagasabb osztályból való kiesést. Októberben Tátrai Sándor, a Haladás akkori edzője a következőképpen nyilatkozott: "Elég jó a sorsolásunk, s én szilárdan bízom benne, hogy nyolc pontot összeszedünk. A DVTK, a Szeged, az ETO és az Egyetértés ellen Szombathelyen lépünk pályára, ez minimum hat pont. [Akkoriban 2 járt a győzelemért, 1 a döntetlenért – megj. tőlem: NIP.] Csepelről és Kispestről pedig egy-egy pontocskát kalkulálok." (Labdarúgás, 1968. október. 21. old.)em

A bajnokságot a Fradi nyerte az Újpest előtt: mintha a Weöres Sándor diák-noteszében az egymással vitatkozó két leány még közel fél évszázad múltán is rajtuk civakodna.

1973-ban Szabó Ferenc és Horváth Zoltán [Patkány, alacsony termete, s egy kis hasonlóság miatt – Dustin Hoffmannal? (Éjféli cowboy) – ragadt rá a becenév] beilleszkedett a Szombathely NB/I-B-s csapatába.

Szabó celldömölki gyerek volt, s az NB/I legfiatalabb játékosa lett. Ő is hosszú, lobogó hajjal tűnt föl. Hosszúra nyúlt, gyenge fizikumú srácként sem tudták a védők feltartóztatni. Céltudatosan készült a fővárosba. A legnagyobb magyar tehetségek és ígéretek között tartották számon. Sajnos, többször megsérült. Így is elmondhatta magáról, hogy a KEK-döntőben szereplő Fradi csatára lett.

1984 nyarán Szabó Ferencet már a Sabaria előkészületi meccsein láthattuk viszont. Aztán onnan már abba a celldömölki csapatba ment levezetni, ahonnan indult. Albert utódja lehetett volna.

Horváth Vasvárról indult, s a szombathelyi évek után játszott a tapolcai Bauxitbányász SE NB/II-es csaptában, majd azt a Rába ETO-t segítette át egy sérüléshullámon, amely az előző esztendőkben kétszer is aranyérmet szerzett Verebes Józseffel. Az életvidám Horváth, szomorú, azóta elhunyt. Adatokat róla hiába is keresnénk, lexikon-szócikket érdemelne pedig a világhálón.

A haladásból került ki NB/I-es gólkirály is. Dobány Lajos – aki szintén celli születésű, akár Szabó Ferenc – az 1982/83-as idényben lett találat-rekorder. A Pécs piros-fekete színeiben 13 gólt ért el ősszel, majd tavasszal zöld-fehérben Szombathelyen még tizet. Karrierje kurtára sikerült, ám ő is visszatért a vasi labdarúgó életbe. Dobány Lajos régi képeit nézegetve most tűnik föl, hogy milyen korán kezdett őszülni. Nálánál manapság talán csak a kapusok között látok dérütöttebb fejekre, mintha Jékely versének záró strófáját akarták volna beteljesíteni a görög kapuvédőtől, Antoniosz Nikopolídisztől a győri Szasa Sztevanovicsig.

Apák és fiúk. A hetvenes években országos megbecsülést vívott ki Halmosi Zoltán a játékával. Fia: Péter. Ő: a jelen!

A nyolcvanas évek közepén Fitos László (FTC, Gyirmót) és Garics György (Haladás, Rapid Wien, Napoli, Atalanta, Bologna) robbantak be a köztudatba, az ő szüleik (József és György) is a Haliban játszottak.

Illés Béla és Király Gábor nevét ma már azok is ismerik, akik nem kísérik figyelemmel fordulóról fordulóra a nemzeti bajnokság mérkőzéseit, s még csak nem is naprakészek az európai futball világában. Az utánpótlás nevelése terén akadémiájuk példaértékű.

A Haladás a 2008/2009-es bajnokságban bronzérmes lett. (Három kupa-ezüst is gyűlt története során a tarsolyába.)

A 2012/13-as idényt igen jó játékkal kezdte a Haladás. Kibírta, hogy az egyik legtehetségesebb fiatalját, Kovács Istvánt leigazolta a fehérvári Videoton. Nagyszerűen sikerült Radó András felkészülése, máris az igazi tehetségeknek kijáró megbecsülése veszi körül. Az egyik legstílusosabban futballozó csapatunk a szombathelyi. Bárcsak a sikereik sem maradnának el!

IRODALOM

ALFÖLDY Jenő: A futball költészete. In: Eső. 2001. 1. sz., 37. old. A szolnoki folyóirat A fociról című számában Alföldy Jenő Mándyról, Kálnokyról, Ferdinandy Györgyről, Szabó Lőrincről, Csanádi Imréről, Simonyi Imréről, Kormos Istvánról, Benjámin Lászlóról és Jékelyről rajzolt portrét, háttérben futballpályával. Közöttük a következő mini-bekezdést leljük Weöres Sándor labdarúgáshoz való viszonyulásáról: Költőink a futballhoz való viszonyuk alapján éppúgy nem vonhatók egy kalap alá, mint egyebekben. Weöres Sándort például egy pillanatra sem tudta kimozdítani kedélyvilágából a foci vagy bármely sportesemény. Az 1972-es olimpia hírére például ilyen szavakkal válaszolt: "Untat az ugri-futi."

KUNDERA, Milan: Tréfa. Bp., Európa Kk., 1968. (fordította Rubin Péter)

MAJOR-ZALA Lajos: Elveszített győzelem. Zürich–Budapest., 1999. A kötetben lévő fotókat Szabó Zoltán Svájcban 1954-ben készítette.

SÁNDOR Mihály: Vasutasból aranybányász. Beszélgetések Buzánszky Jenővel. Debrecen, 2007.

SOMOS István – PETERDI Pál: Lóri. Lóránt Gyula életregénye. Bp. [1986] A könyvhöz Szombathelyről Bodor Ferenc, a Vas Népe című napilap sportszerkesztője adott át Lóránt Gyuláról szóló fotó- és szöveganyagokat.

Tizenegy dressz. A futballról szóló novellákat válogatta Tarján Tamás. Bp., 1996. (Nagy Gáspár idézett novellája is helyet kapott az elbeszélések között.)

WEÖRES Sándor: Kézírásos könyve. Bp., 1980.

WEÖRES Sándor: Egybegyűjtött írások. I–III. Bp., 1981.

WEÖRES Sándor: Kútbanéző. Bp., 1987.