EGY CSAKNEM ELFELEDETT MÁRTÍR: GARAMVÖLGYI TIVADAR (1922–1950)

A múlt század óta egyre gyorsuló történelem "sűrűjében", bonyolult korunkban, az idők forgatagában könnyen elveszhet egy ember. Különösen, ha évtizedeken át a nép ellenségének volt kikiáltva, s halála után életét tudatosan agyonhallgatták. Elég egy emberöltő, hogy a kortársak valakit elfelejtsenek. Így járt Garamvölgyi Tivadar is, akire Szombathelyhez tartozó hajdani szülőfalujában, Herényben ma már szinte senki sem emlékezik. Hogyan is emlékezne, hiszen 15 éves korától általában távol volt, majd a család a háború után Zalatárnokra költözött.¹ Ám a zalatárnokiak sem nagyon emlékezhetnek, hiszen életvitelszerűen katonai szolgálati helyein tartózkodott, legfeljebb látogatóba járhatott szüleihez. Egyedül a kortársak kihalása is magyarázhatja, hogy az 1950-ben titokban kivégzett mártírt – 62 év múltán – mára lényegében elfeledték. Alakjának feltámasztásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Kő András és Nagy J. Lambert, akik 1994-ben az Új Magyarországban, valamint A hazáért éltek, haltak című könyvükben számoltak be Garamvölgyi Tivadar mártíromságáról.²

Magam Tivadart hadapródiskolás korom óta ismertem, habár – a gyermekkorban viszonylag nagynak számító négy éves korkülönbség miatt – nem voltunk közeli barátok. Ezenkívül iskolaigazgató édesapjával ő a falu északi peremén, én pedig a volt Senyefán, a falu déli szélén laktam. Eredetileg ő a herényi, én pedig a kámoni iskolát látogattam, más társaságba jártunk, más középiskolában tanultunk, így ritkán találkoztunk. Viszont összekötött bennünket, hogy később mindketten katonai pályára készültünk. Amikor én a nagyváradi Gábor Áron Tüzérségi Hadapródiskolába jártam, ő ludovikás volt. Tudtam, hogy Tivi az Akadémia egyik legjobb és legsokoldalúbb sportolója, és 185 cm magas, atletikus termetével is kitűnt évfolyamtársai sorából. Egyetlen gyermekként szülei féltett büszkesége volt. Ritkán találkoztunk, de a köztünk lévő viszony mindenkor szívélyes, bajtársi volt. A háború utáni megszállás során csak egyszer, 1947 elején futottunk össze. Én már civil és egyetemista voltam, ő viszont az új magyar hadsereg hivatásos tisztjeként szolgált. Szinte mentegetőzve mesélte, hogy bízik abban, hogy végzettségének megfelelően szolgálhatja a hazáját, hiszen honvédelemre, hadseregre mindig szükség van. A politikától távol tartja magát, ami különben a Horthy-hadseregben szigorú előírás is volt, olyannyira, hogy a tiszteknek szavazati joga sem volt. (Később a hadsereg teljesen átpolitizálódott, de akkor már nem volt visszaút.) Évekkel később értesültem róla, hogy államellenes tevékenysége miatt letartóztatták. A rendszerváltozás után Kő András és Nagy J. Lambert írásai alapján ismertem meg későbbi sorsát, ezért úgy éreztem, hogy mint azon kevesek egyikének, akik a hajdani földit, bajtársat és mártírt személyesen ismerték, erkölcsi kötelességem, hogy életútját és mártíromságát a jelenkor számára szülőföldjén felidézzem. Több választási periódus polgármestereinél írásban és szóban szorgalmaztam, hogy róla Szombathelyen utcát nevezzenek el. Törekvésemet ugyan sohasem utasították el, de azt csak 2011-ben koronázta siker, ám a szombathelyiek számára személye ma is ismeretlen. Jelen soraimmal a szűkebb pátriának és az utca lakóinak egyfajta erkölcsi adósságot kívánok törleszteni, amikor Garamvölgyi Tivadar mártír életútját felidézem.

 

RÖVID ÉLETRAJZA

Garamvölgyi (eredetileg Grábner) Tivadar (anyja neve Gömöri Valéria) 1922. február 21-én született Szombathelyen. Elemi iskolai tanulmányait Herényben, a középiskola alsó négy osztályát a szombathelyi Faludi Ferenc reálgimnáziumban folytatta. Ezt követően felvételt nyert a soproni katonai főreálba, végül utolsó évét a Kőszegi Hunyadi Mátyás Katonaiskolában végezte, ahol 1941-ben érettségizett.³ Főreálista korában vehette fel édesapjával együtt a Garamvölgyi nevet.⁴ Tanulmányait Budapesten a Ludovika Akadémián folytatta, amelynek elvégzése után 1944-ben gyalogos (ma: lövész) fegyvernemben avatták hadnaggyá. Ezt követően a keleti hadszíntérre került, főként a szlovákiai fronton és a Székesfehérvár körüli harcokban vett részt. 1945. április 7-én súlyosan megsebesült. Bécsben katonakórházban kezelték, ahol sebesültként orosz hadifogságba került, majd 1945. november 10-én a hajmáskéri szovjet hadifogolytáborba vitték, ahonnan 1946. február 18-án (más hely szerint február 1-jén) szabadult. A Honvéd Igazoló Bizottság 1946. november 13-án igazolta, s ennek megfelelően 1946. november 20-án hadnagyi rendfokozattal az újonnan alakult magyar honvédség kötelékében folytatta tényleges katonai szolgálatát. Előbb a tolnai tiszti tábor átképzős hallgatója volt, majd 1947. augusztus 10-én a honvéd őrzászlóaljban szakasz-, később századparancsnok, s a tisztes iskola parancsnoka. 1947. december 1-jén főhadnaggyá nevezték ki. 1948. szeptember 14-én házasságot kötött Andreics (más helyen Andrécs) Etelka Paulával, akivel boldog házaséletet éltek. A Honvéd Hadiakadémia állományába illetve a Honvédemi Minisztérium Törzsosztályába 1948. november l-jén vezényelték, ahol 1949. január 6-áig a törzsszázad helyettes parancsnoka, majd századparancsnoka lett. Oktató tiszti tevékenységét a Honvéd című folyóiratban 1949-ben megjelent két cikke is elárulja, amelyekben a mesterlövészek kiképzéséről értekezett, s ennek kapcsán gyakorlati megoldásokat javasolt.⁵ Gyermekük születését 1949 júniusára várták, ám a sors keserű csapásaként a kisbaba születésekor az apa már rab volt, és életében csupán pár pillanatra láthatta gyermekét. Utolsó szolgálati helye Budapesthez kötötte, a Baross tér 6. sz. alatt laktak. A Pásthy István-féle összeesküvésben való részvétel miatt 1949. május 23-án letartóztatták, hűtlenség vádjával hadbíróság elé állították, majd halálra ítélték. A kötél általi halált 1950. augusztus 12-én végrehajtották.

 

Garamvölgyi Tivadar főhadnagy és felesége (Kő A. – Nagy J. L. nyomán)

 

 

PÁSTHY ISTVÁN ÉS TÁRSAINAK PERE.
GARAMVÖLGYI FŐHADNAGY MÁRTÍROMSÁGA

Nem lehet célom a többszáz oldalas per anyagának részletes ismertetése, annak elemzése, annál inkább sem, mert ez a történészek és jogászok feladata, ha tetszik, adóssága, ezért csak a Garamvölgyi Tivadarral kapcsolatos eseményekre térek ki. Valószínűsége ellenére arra sem vállalkozhatom, hogy perének koncepciós voltával kapcsolatban állást foglaljak, ám annyi bizonyos, hogy politikailag motivált, elrettentő célzatú perről volt szó.

Ismerve az akkor általánosan alkalmazott kényszerítéssel kicsikart vallomásokat, a periratokat csak bizonyos fenntartással lehet értékelni. A per iratanyaga terjedelmes. Vannak benne hiányos részek, mások többször is szerepelnek. Az adatok néha különböznek egymástól. Annyi kihámozható, hogy a nyugatról hazaszökött Pásthy István 1948. június 14-én a budapesti Kiss János laktanyában álnéven kereste fel volt tiszttársát, Garamvölgyi Tivadart, akivel Tolnán a tiszti században együtt szolgáltak. Garamvölgyi hivatalos irodájában fogadta régi barátját, aki előadta, hogy nincsenek iratai, ezért volt bajtársát arra kérte, hogy szabadságos levelet vagy katonai igazolványt adjon neki. Garamvölgyi ennek nem tudott eleget tenni, de egy az asztalán fekvő lepecsételt üres szabadságos levelet (más helyen hármat) adott át neki, s egy lejárt katonai igazolványt mutatott, amit Pásthy leskiccelt. (A későbbiekben állítólag ennek megfelelően házilag készített igazolványt és pecsétet hamisított, amikkel igazolhatta magát.) Érdeklődött a laktanya illetve az őrzászlóalj katonai adatai, a tisztikarban szolgálók nevei és a hadsereg hangulata iránt. Mindezekre Garamvölgyi a tényeknek megfelelően válaszolt. A vádirat szerint Pásthy azt is elbeszélte, hogy Ausztriában az amerikai titkosszolgálattal vette fel a kapcsolatot, akik biztosították arról, hogy ősszel komoly változások lesznek, az amerikaiak megszállják hazánkat, s ő erre az esetre megbízható tiszteket keres. Garamvölgyi ígérte, hogy őreá számíthat, sőt később két "jobboldali beállítottságú" tiszt társával (Szűcs Lajos és Daróczi István főhadnagyokkal) is beszélt, akik szintén hajlandóknak bizonyultak arra, hogy egy esetleges katonai beavatkozás és politikai fordulat során az amerikaiak oldalára álljanak. Ezenkívül Garamvölgyi később még egyszer találkozott Pásthyval, akivel a két tiszt nevét közölte.

Garamvölgyi Tivadar csaknem 15 hónapos vesszőfutása 1949. május 23-án⁶ kezdődött, amikor éjjel álmából felverve, budapesti lakásukból elhurcolták. Feleségét azzal nyugtatta meg, hogy "nem csináltam semmit, ne izgulj, visszajövök". Ígéretét sajnos nem teljesíthette, mert nem sokkal később az ún. Pásthy és társai perben hűtlenséggel vádolva állították Katonai Bíróság elé. Sógornője állítása szerint első kihallgatása során vagy nyolc vallató- (verő-) legényt ütött le, hogy azután őt páncélszekrényhez kötözve súlyosan megverjék. Felesége ekkor nyolc hónapos terhes volt. Egy ideig a Bartók Béla úti Zalka Máté laktanyában tartották fogva, de a hozzátartozókkal való személyes találkozást nem engedélyezték, akiknek a tisztasági csomag helyébe szétszakadt, véres lovaglónadrágot, vérrel szennyezett ruházati cikkeket és penészes csizmát adtak ki. Háromszor engedélyezték csomag beadását, ám a negyedik alkalommal kiderült, hogy Garamvölgyit a Margit körúti fegyházba vitték. Közben felesége megszülte kislányukat, Ágneskét. A szoptatós kismamát nem akarták izgalomnak kitenni, ezért helyette mindig Irén nővére ment a börtönbe, de nem találkozhatott sógorával. Egyik látogatása során az egyik "smasszer" előtt letérdelt, kezet csókolt, s könyörgött, hogy tegye lehetővé a fogvatartottal való találkozást, ami rövid időre létre is jött. Ezen sikeren felbátorodva a következő alkalommal a két Andreics testvér a pólyában levő kisbabával együtt jelent meg a láthatáson. A fizikai erejében ijesztően megcsappant, lesoványodott, idegileg megviselt állapotban lévő rab csak annyit tudott halkan mondani, hogy "Szerezzetek ügyvédet!" (Erre azonban nem volt módjuk, mert hivatalból rendeltek ki számára védőt, ám magam a periratokban védőügyvéd irataival nem találkoztam, ami arra utal, hogy a védőügyvéd jelentős tevékenységet nem végezhetett.) Amikor a kisded karját nyújtották a rács felé, s a rab is a kis kéz felé nyúlt, az őr durván ráripakodott: "Tegye hátra a kezét!" Ezt követően, bár a láthatásra kísérletet tettek, többet sohasem találkozhattak.

Közben a nyilvánosság kizárásával, rohamtempóban, lázasan folytak a kihallgatások, tanúmeghallgatások; a gyanúsítottaknak illetve vádlottaknak önvallomásokat is kellett írniuk. Az ügyben 59 személyt gyanúsítottak és vettek őrizetbe. Pásthyt azzal vádolták, hogy Ausztria területére történő visszaszökése után az angolszász elhárító szerveknek Bécsben, majd a CIC⁷ szerveinek Stájerországban katonai titkokat képező adatokat szolgáltatott ki. Garamvölgyi Tivadar harmadrendű vádlott ellen hűtlenség, valamint az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés előmozdítása miatt emeltek vádat, amit azzal követett volna el, hogy Pásthy számára két tiszttársat szervezett be, akik a bekövetkező megszállás elősegítésében az amerikaiakat támogatták volna. Az ügyészségi tanúvallomásban Garamvölgyi Tivadar tetteinek egy részét elismerte, ám szerinte a nyomozati feltevés nem mindenben állta meg a helyét. Elismerte, hogy gondatlanul járt el, amikor volt tiszttársának adatokat szolgáltatott ki, iratokat adott át, és két támogatót szerzett, ám tagadta, hogy belső ellenállást készített volna elő, amelyről nem tudott. Az ügyész szerint a lepecsételt szabadságos levél átadása és a katonai igazolvány megmutatása és lerajzolni hagyása miatt Garamvölgyi "az állam érdekeit súlyosan sértette." Dr. Soós Károly hadbíró alezredes, a központi katonai ügyészség vezetője vádemelését azzal is indokolta, hogy az érintettek "lényegében beismerésben vannak".

A Budapesti Katonai Törvényszék 1950. január 5-én és 6-án, továbbá 10-én és 12-én Dr. Kertész Endre hadbíró őrnagy tárgyalásvezető elnökletével lefolytatott, szigorú titoktartási kötelezettséget előíró zárt tárgyalásai során Garamvölgyi Tivadar csak részben érezte magát bűnösnek. Szerinte Pásthy István első találkozásukkor azt állította, hogy a Dunántúlról jött, s nem Ausztriából, ám az ezzel kapcsolatos szembesítés eredménytelen maradt. Szerinte csak érvénytelen nyomtatványokat adott át. Az utolsó szó jogán Garamvölgyi elismerte, hogy vétett az éberség ellen, de arra kért lehetőséget, hogy ezen hibáját jóvá tehesse.

Erre azonban nem adtak lehetőséget, mert az április 12-én elhangzott ítéletben főbüntetésként életfogytig tartó fegyházbüntetés, mellékbüntetésként pedig tíz–tíz éves hivatalvesztés, politikai jogai gyakorlásának felfüggesztése és zászlóssá való lefokozása szerepelt. Garamvölgyi Tivadar az ítéletet – enyhítést kérve – megfellebbezte. Bár ne tette volna, mert a Katonai Főtörvényszék az 1950. július 28-ai és augusztus 4-ei feljebbviteli zárt tárgyalása során, amelyet dr. Bajor László hadbíró alezredes tanácselnök vezetett, s amelyen még dr. Kadai Pál alezredes, dr. Fehér József őrnagy, dr. Havas Katalin alezredes és dr. Pallosi Gyula főhadnagy (valamennyien hadbírók) vettek részt, 1950. augusztus 4-én meghozott II.027/. kat. ftszék–1950 sz. ítéletével a Budapesti Katonai Törvényszék Hb. 1745/49–IX sz. ítéletét megváltoztatta, Garamvölgyi Tivadart főbüntetésként kötél általi halálra, mellékbüntetésként teljes vagyonelkobzásra és lefokozásra ítélte. Ugyanaznap benyújtott kegyelmi kérvényét a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elutasította, melynek augusztus 12-én történő felolvasását követően Pásthy Istvánon és négy bűntársán – köztük Garamvölgyi Tivadaron – reggel 7 órakor az ítéletet végre is hajtották.

A családdal augusztus 13-án csak annyit közöltek, hogy Garamvölgyi Tivadar már nincs a Margit körúti fegyházban, de kerülő úton megtudták, hogy egy nappal korábban kivégezték.8 Tetemét a Kerepesi úti temetőben hantolták el. Hetek teltek, amíg a főkertész segítségével kalandos úton és módon megtudták, hogy hol van az az öt sír, amelynek egyikében a 28 éves Tivadar fekszik.

Nehéz minősíteni azt a felszólítást, amit november 24-ei dátummal Leiwander István g. alhadnagy a már kivégzett Garamvölgyi Tivadarnak a lakására küldött, s amiben felszólítja ruházatának leadására, s azzal fenyegette, hogy ellenkező esetben az Államvédelmi Hatósághoz fordul.

 

AMI AZ ÍTÉLET UTÁN TÖRTÉNT; REHABILITÁCIÓS KÍSÉRLETEK

A család tragédiáját, felesége el nem múló fájdalmát csak fokozta, hogy egyetlen gyermekük másfél éves korában agyhártyagyulladásban elhalt. Az özvegy egyedül maradt, többé nem ment férjhez. Haláláig gyászolta urát, szórakozni nem járt, életvitelében is hű maradt mártír urához. Közben nem szűnt meg férje igazáért harcolni, amelyben társa volt Tivadar édesanyja is, aki szinte haláláig egyetlen gyermeke rehabilitációjáért küzdött. A feleség erre vonatkozó kérelmét azonban 1962. október 17-én elutasították. Az ekkor készült jegyzőkönyv (10–2023/1962 sz.) a tényállást is rosszul rögzítette, a kivégzést eltagadta, mert szerinte Garamvölgyit életfogytiglanra ítélték, de a fegyházban 1950-ben vesztette életét. A büntetés a "törvényes rendelkezéseknek megfelelően történt", mert Garamvölgyi "államellenes bűncselekményt követett el," s az özvegy nem tudott olyan bizonyítékot bemutatni, ami a felmentést indokolttá tehette volna. Ez a határozat lényegében azonosult a per vádjával és figyelmen kívül hagyta a feleség érveit, a csupán verbális beismerő vallomás gyengeségét, a Garamvölgyi által elkövetett cselekmény túlméretezett megtorlását, amit már akkor nyilvánvalóan igazságtalannak és indokolhatatlannak kellett volna nyilvánítani. Az özvegy ismételt beadványának még 1979-ben sem adtak helyt, azt állítván, hogy Garamvölgyi Tivadar Pásthy István elsőrendű vádlott Nyugatról hazánkba való visszaköltözése után vette fel a kapcsolatot Garamvölgyi főhadnaggyal, aki a magyar néphadsereg sérelmére külföldi hírszerző szervek javára fejtett ki tevékenységet, s az államrend megdöntésében közreműködő személyeket szervezett. Noha Garamvölgyi részben tagadta a bűncselekményt, azt a bíróság bizonyítottnak látta, s később sem találtak döntő bizonyítékot ártatlansága mellett.

A per lefolytatása kétséget kizáróan politikailag motivált volt.⁹ A Budapesti Kat. Törvényszék ítélete 48 oldalt tesz ki (jkv. vezető Pataki Sándor, vádló dr. Szalai Papp S.). Az ítélet indoklása hivatkozik az egyre élesedő osztályharcra: "A régi rendszer hívei, a kizsákmányoló elemek és az ezeket kiszolgáló régi erőszak szervek maradványait képező volt katonatisztek, a régi rendszer szellemével átitatott egyéb elemek nem tudnak belenyugodni abba, hogy a hatalom mindinkább kisiklik a kezükből és átmegy a munkásosztály vezetésével a dolgozók kezébe." Egy más helyen: "... már az 1945-ös novemberi választások idején a reakció fokozatosan jött elő rejtekéből, s rájött arra, hogy a Vörös hadsereg jelenléte nem jelent beavatkozást belső ügyeinkbe, .....győzelemre vitte a kisgazda pártot" (...) "Ez az időszak a kettős hatalomféleségben jelentkező jellege [? – A szerk.] a munkásosztály igazi élcsapatának (...) munkája folytán (...) felvette a proletárdiktatúra jellegét. (...) Erre az időszakra esik a bűnperben tárgyalt bűncselekmény sorozat elindulása." Az ítélet indoklása Garamvölgyi Tivadarról megjegyzi, hogy katonaiskolákba járt, Ludovikát végzett katonatisztként részt vett a szovjetellenes háborúban stb. Az indoklás katonai szakértőkre hivatkozva magáévá tette azt a felfogást, miszerint "az ország lakosságának, a parasztságnak és köztisztviselőknek általános hangulata (...) ugyancsak katonai titkokat képeznek és azoknak illetéktelen személyek tudomására hozása súlyosan sérti az állam érdekeit". A feljebbviteli tárgyalás 28 oldalas ítéletmódosításának indoklása is ehhez hasonló. Eszerint az összeesküvők "közvetlen célja az volt, hogy a nyugati hatalmak részére propagandát fejtsenek ki, a termelő munkát rémhírekkel zavarják" stb., s mindezt befolyásolta az érintettek jobboldali beállítottsága. (A periratokban propagandáról vagy rémhírterjesztésről szó sem volt!) Ezek, s az ezekhez hasonló szövegek nyilván nem jogi, hanem politikai kategóriák.

Mindezeken túl alaposan feltételezhető – mert minden jel arra mutat –, hogy Garamvölgyit és társait testi és lelki kínzásokkal kényszerítették beismerő vallomásra. Elég, ha Garamvölgyi észlelhetően nagyfokú testi és lelki leromlására és a véres ruhaneműre utalok. A periratokban tárgyi bizonyítékokkal nem találkoztam, nem is valószínű, hogy pl. a kitöltött szabadságos levél meg lett volna, a "beszervezettek" pedig nyilván nem szolgáltattak írásos bizonyítékot. Ha viszont nincs bizonyíték, akkor miért vallottak? A beismerő vallomás kínzásokkal történő kikényszerítése abban az időben általános gyakorlat volt. A Pásthy-perben ez annál inkább is feltételezhető, mert mindenki beismerte bűnösségét, s a vallomások túlságosan is egybehangzóak voltak, ami arra utal, hogy a leckét a vádlottakkal jól megtanultathatták.

 

A Budapesti Katonai Bíróság semmisségi igazolása, 1990.

 

Valószínűsíthető, hogy Garamvölgyi esetében is a bolhából (ha ugyan egyáltalán volt bolha?!) elefántot csináltak. Ezt látszik alátámasztani a végül megszülető semmisségi ítélet. El lehet képzelni – ha ugyan az egész történet megtörtént – Garamvölgyi Tivadar nehéz helyzetét, amikor őt egy régi tiszttársa felkeresi, segítségét kéri. Ha nem segít, akkor lelkiismeretével és múltjával kerül szembe, sőt ha a beígért amerikai megszállás valóban bekövetkezett volna, akkor őt az "igaz ügy" árulójaként, a diktatúra kiszolgálójaként marasztalhatták volna el, esetleges segítségét pedig bátor hősi tettnek minősítették volna. Mert a történelemben mindig a győztes, illetve a hatalmon lévő sajátítja ki az igazságot.

 

Az események megítéléséhez szükséges a kor szellemét ismerni. Az új magyar hadsereg első hónapjainak magam is átélője voltam, ahol 1946-os leszerelésemig őrmesteri rendfokozatban szolgáltam. A hadseregben kaotikus viszonyok uralkodtak. A tisztek egy része a Horthy-hadseregből származott, akik – hasonlóan az 1919-es eseményekhez – sok esetben kényszerűségből – vagy a fogságból szabadulva, vagy akár a megélhetés reményében – tovább szolgáltak az akkor még csak közvetett politikai befolyás alatt álló seregben; mint megtűrt elemek csendben voltak, de akadtak vitatott előéletű és képzettségű parancsnokok is. El lehet képzelni a legénység hangulatát egy olyan alakulatban, amely nagyrészt szabadult foglyokból állt, volt ellenségeinek barátságára, szakértőire épült, s amely a legtöbb régi hagyományt felszámolni igyekezett. A tiszteknek és tiszthelyetteseknek igen kis tekintélye volt, ők maguk is bizonytalanok voltak, ám fegyelmező eszközök sem álltak rendelkezésükre. A vágtató infláció miatt a zsoldon szinte semmit sem lehetett vásárolni, azt többnyire elitták. Az élelmezés is szegényes volt, azt is ott dézsmálták meg, ahol tudták. Ám talán a mentális és morális zűrzavar volt a leginkább idegfeszítő. De zavaros volt az egész közélet is. Voltak, akik a demokráciában és a szabadságban őszintén hittek, egy új Magyarország felépítésében reménykedtek, de sokan áldozatául estek a politikai hatalomért folyó harcoknak, amelyet egyre nyíltabban az önmagát kommunistának nevezni nem mindig merő, szovjet szuronyokra épülő, az országban kisebbségben lévő kommunista mozgalom birtokolt. Sokan áldozatul estek az osztályelnyomásnak, politikai megtorlásoknak, meghurcoltatásoknak, államosításoknak, vagyonelkobozásoknak, bélistázásoknak stb., aminek következtében a félelem az egész társadalomban eluralkodott. Tömeges éhezés, áruhiány, cserekereskedelem uralta a mindennapi életet, miközben a romeltakarításból és újjáépítésből szinte mindenki derekasan kivette a részét. Később a hidegháború hullámai igen gyorsan szétáradtak, ami sokakban a nyugati "felszabadítás" reményét élesztette. Ezekhez az 1945–46-os viszonyokhoz képest a hadsereg helyzete a későbbi években (és Garamvölgyi ügyének tárgyalása során) már konszolidálódott, agymosás és új korosztályok besorozása révén mentális állapota javult, de újabb háború fenyegetett, a nemzetközi politikai helyzet feszültté vált, és – ami talán a legnagyobb változást jelentette – a hadsereg teljesen átpolitizálódott.

 

Az elmondottakból kitűnik, hogy az írott vallomások igazság- vagy hazugságtartalma ma már nem állapítható meg, legfeljebb valószínűsíthető. Ám ha feltételezzük, hogy Garamvölgyi főhadnagy a neki felrótt cselekményeket valóban elkövette: az ellene ez esetben folytatott fegyelmi vagy bírósági tárgyaláson bizonyára figyelembe vették volna, hogy a laktanya katonai adatai, a tisztek nevei – főként régi tiszttársak esetében – nem főbenjáró titkokat vagy az ellenség számára hasznosítható adatokat jelentettek, hiszen azokat a laktanya valamennyi katonája ismerte, ezért nyílt titoknak számítottak. A kitöltetlen szabadságos levél is felfogható lett volna kis szabálytalanság árán megvalósított bajtársi segítségnek, hiszen nem is egy nyugatról hazajövő (hazaszökő) egyént igazoló irat hiányában táborba zártak és a Szovjetunióba hurcoltak. A lakosság és a hadsereg hangulatának elárulása sem lehetett hadititoksértés. (Ha igen, ma minden közvélemény kutatás megkérdőjelezhető lenne.) A két tiszttárs egy esetleges eseményre való megnyerése – egybevetve azzal, hogy Garamvölgyi Pásthyval összesen csak kétszer találkozott – nem tekinthető összeesküvés szervezésének. Az elkötelezettség ígérvénye tehát csak egy politikai-katonai fordulat esetére, s nem a meglévő rend megdöntésére irányult. Semmi esetre sem lett volna kiszabható az életfogytiglani elzárás, még kevésbé a kötél általi halál. Teljes biztonsággal kimondható tehát, hogy Garamvölgyi Tivadar mindenképpen mártírnak tekintendő!

Hosszú utánjárást követően a feleség beadványaira 1990. május 18-án mégis sor került Garamvölgyi Tivadar perének újratárgyalására, amelyben az ítéletet a Magyar Honvédség Személyügyi főnökségének feljegyzése alapján a Budapesti Katonai Bíróság KST V. 96/1990 ügyszám alatt 1990. május 18-án semmisnek nyilvánította. Először csak az eredeti rendfokozatát kapta vissza, de az özvegy kérésére a HM Rehabilitációs Bizottsága a végzést felülvizsgálta, s az egykori főhadnagyot 1991. január 2-án (más helyen december 30-án) posztumusz ezredessé léptette elő.

A család kérésére a kivégzett holttestének exhumálására 1989 novemberében került sor. Elvégezték a holttest azonosítását (dr. Susa Éva antropológus), amelyben – egyebek között – a véres lovaglónadrág is szerepet kapott. Az exhumálás körülményeit és érdekességeit ugyancsak Kő András ismertette 2009-ben, amelyben újra kitért Garamvölgyi Tivadarra. Végül az Új köztemetőben egy sírba került az apa, a szintén exhumált leánya és a közben elhalt hitvese. Ha már életükben nem lehettek egy család, legalább a sírban együtt nyugodhassanak.

 

BEFEJEZŐ GONDOLATOK

Garamvölgyi Tivadar jó példája annak, hogy az új magyar hadsereg kezdetben miként szorult rá arra, hogy néhány horthysta tiszt szolgálatát igénybe vegye. Amint azonban a közben gyorstalpaló úton kiképzett "megbízható" káderek feltöltötték a tiszti állományt, ezek a tisztek feleslegessé váltak. Bár a tőlük való szabadulásnak sokféle módja volt, a számos sporteredménnyel büszkélkedő, népszerű oktató tisztet egy hűtlenségi összeesküvésbe keverték, s halálra ítélték. Ügye alátámasztani volt hivatott azt a politikai-ideológiai dogmát, amely szerint a horthysta ellenség "kutyájából" nem lesz "szalonna", holtáig megbízhatatlan marad, hűtlenséggel köszöni meg a nép bizalmát. Mártíromsága szomorú példája annak, hogy az állítólag "emberközpontú" ún. szocializmusban, ahol a "legfőbb érték az ember" hamis jelszóval dicsekedtek, valójában semmit sem számított egy ember élete. Garamvölgyi Tivadar nem volt hős, csupán egyike annak a megszámlálhatatlan, ártatlanul kivégzett áldozatnak, mártírnak, akiknek halála révén tönkretettek családokat, emberi életek feláldozásával példát kívántak felmutatni mindazoknak, akik kételkedtek a múlt kiszolgálóinak bűnösségében, még inkább azoknak, akik valóban kezet akartak volna emelni a belső és külső ellenségtől egyaránt rettegő – szovjet szuronyok által létrejött és fenntartott – rendszerre.

Mit tehet az utókor? Mindenekelőtt nem szabad felejtenie! Az ember – ma talán jobban, mint valaha – a jelenben (a jelennek) él. Szemét a holnapra szegezi, s ettől nem látja a múltat. Rajtunk és a mindenkori utókoron múlik, hogy hagyjuk-e a mártírok életáldozatát elfeledni, képesek vagyunk-e megakadályozni, hogy hazánk valaha is újból elnyomó hatalomtól (hatalmaktól) függjön. A mártírok emlékét – sajnos van belőlük sok! – kegyelettel és tisztelettel kell őriznünk, példájukból kell megtanulnunk és tovább adnunk az örök történelmi leckét. Jelen írásom is elsősorban ezt a célt szolgálja.

   

JEGYZETEK

1	Garamvölgyi (korábban Grábner) Pál tanító 1914. november 8-ától megszakítás nélkül a herényi római katolikus népiskolában szolgált, ahol igazgatóként élte meg a második háborút. A háború után a szombathelyi külön igazoló bizottság 1946. február 14-én (leventefoglalkozás miatt...??) elrendelte nyugdíjazását, aminek megfelelően 32 éves szolgálati idővel a háta mögött 1946. április 1-jétől véglegesen nyugdíjba vonult. Nyugdíja kezdetben nem egészen ötmillió pengő volt, majd a forint megszületését követően 135 Ft-ot és 18 Ft családi pótlékot kapott (utóbbit felesége után). Nyugdíjazása folytán a tanítói szolgálati lakást el kellett hagynia. A levéltári iratokból tudjuk, hogy 1946. december 16-án még Herényben volt, de ezután hamarosan Zalatárnokra költözött.
2	KŐ András – NAGY J. Lambert: Egy sírban. In: Új Magyarország 1994. máj. 28. Kivégzettek sorozat 12. része. 12. old. KŐ András – NAGY J. Lambert: A hazáért éltek, haltak! Publica kiadó, Budapest, 1994., 246 old., 48–51. old.
3	Ebben az időben a kőszegi katonaiskolába csak az alsó négy osztály járt, de nevelési célból egy nyolcadik osztály is ott tanult, akik a szakasz-, asztal- és szobaparancsnoki tisztségek mellett ügyeleti szolgálati beosztást is betöltöttek.
4	Az iskolaépület és tanítói lakás állagáról tanúskodó, a Vas Megyei Levéltárban található okirat szerint 1942. november 9-én az apa már "Garamvölgyi" néven írta alá a nevét.
5	GARAMVÖLGYI T. :Mesterlövészek csatárkiképzése. In: Honvéd 1949./4., 18–23. old. GARAMVÖLGYI T.: Mesterlövészek lőkiképzése. In: Honvéd 1949./5., 25–28. old. Mint Ludovika Akadémiát végzett tisztnek szinte adódott az oktató tiszti beosztás. Két körültekintő alapossággal megírt szakmai dolgozatával mintegy bizonyította érdemességét a bizalomra. Érdekes, hogy a két, szinte azonos tárgyú dolgozat közül az egyik Garamvölgyi "Tibor" főhadnagy szerzői megjelöléssel jelent meg, noha kicsi a valószínűsége, hogy Garamvölgyi Tivadar és Tibor főhadnagyok egy időben szolgáltak volna.
6	A letartóztatás évét több helyen 1950-ben jelölték meg, de helyesen: 1949.
7	CIC: Counter-Intelligence Corps, az USA egyik titkosszolgálata, a CIA elődszervezete
8	A kivégzés időpontjára vonatkozóan különböző adatokat olvashatunk. Fehérváry könyvében a 26. ill. 76. oldalon szereplő június 14-ei ill. 24-ei kivégzési dátumok egymásnak is ellentmondanak. (FEHÉRVÁRY István: Börtönvilág Magyarországon 1945–1956. A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége kiadása. Budapest, 1978, 26. ill. 70. old.) Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára egyik iratában ugyan augusztus 11-e szerepel, de a periratokból egyértelműen kiderül, hogy a Kő A. és Nagy J. L. írásaiban jelzett augusztus 12-e a helyes időpont.
9	Kahler Frigyes jogász és történész szerint: "A diktatúra az államellenes és gazdasági bűncselekményeket használta fel arra, hogy megtörje, felszámolja azokat a rétegeket, amelyek a hatalom útjában álltak; (...) szovjet mintára azt vallotta, a proletárdiktatúra legélesebb fegyvere a büntetőjog és a bíróság." (Kulcsár Anna Kahler Frigyessel készített interjúja. In: Magyar Nemzet, 2012. okt. 5., 5. old.

   

IRODALOM

Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára: Garamvölgyi Tivadar halála. 2.2.1. Operatív nyilvántartások: Garamvölgyi Tivadar, 2.2.2: Operatív nyilvántartások: Pásthy István, 3.2.4, K-928: (Pásthy István), 3.2.9.V-90033: Pásthy István és társai, 3.2.5. 0-9698/1: Rehabilitációs jegyzőkönyvek.

FEHÉRVÁRY István: Börtönvilág Magyarországon 1945–1956. A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége kiadása. Budapest, 1978, 26. ill. 70. old.

GARAMVÖLGYI T.: Mesterlövészek csatárkiképzése. In: Honvéd 1949./4., 18–23. old.

GARAMVÖLGYI T.: Mesterlövészek lőkiképzése. In: Honvéd 1949./5., 25–28. old.

HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (a továbbiakban HM HIM): Budapesti Katonai Törvényszék 1745/1949 és Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma Katf. 027/1950 sz.

HM. HIM Központi Irattár 22132/Ti sz.

KŐ András – NAGY J. Lambert: A hazáért éltek, haltak! Publica kiadó, Budapest, 1994., 246 old., 48–51. old.

KŐ András – NAGY J. Lambert: Egy sírban. Új Magyarország 1994. máj. 28. Kivégzettek sorozat 12. része. 12. old.

KŐ András: Darázsfészek. Nincs egyetlen képviselő sem, aki a parlamentben megemlékezne Nagy Imréék exhumálásáról. In: Magyar Nemzet 2009. ápr. 28.

Szombathely Megyei Jogú Város Közgyűlése 224/2011 (V.-26) K. GY. határozata

Vas Megyei Levéltár (későbbiekben VaML) XXIV-502/B/8 Tanfelügyelői iratok

VaML VIII-54/48 . A Faludí Ferenc reálgimnázium főkönyve 1936–37.

   

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Kutatásaim elvégzésében időrendi sorrendben segítségemre volt a Berzsenyi Könyvtár, a Vas Megyei Levéltár, végül dr. Puskás Tivadar, Szombathely Megyei Jogú Város polgármestere és Tilcsik György, a Vas Megyei Levéltár igazgatója, akik a budapesti kutatási engedélyek megszerzésében támogató javaslataikkal segítségemre voltak, s akiknek ezúttal is köszönetemet fejezem ki.